O R B Á N O T T Ó
Weimarban minden csendes
A TANÁCSOS ŰR REGGELIJE Gyűjtögetve évre évet,
bölcsességet, érveket, ez a semmi kalitkája, háborúk holdbeli tája s rajta a fű zöld ruhája
mondhat-e újat még neked?
Vagy nincs szilárd magyarázat, kerek, mint a mítoszok, amiben, mint foglalatban a mindenség egy alakban mondható és mondhatatlan:
kő, mely álmában mozog?
Csak ez a sistergő tűzhely s lapján a lyukas fazék, ez a kozmás városállam, a lidércnyomásos álom, ahogy verssé szublimálom —
s fedőnek fölénk az ég?
Chorus mysticus . . . leánykar . ..
Tenni fentebb dolgodat?
Lehet-e lepke annak egésze, aminek szőrös hernyó-része döglött csipkékkel igézve,
udvaroncként megrohad?
ECKERMANN KITESZ MAGÁÉRT
„A kompromisszum érdekelte, a két véglet között a rés, melyen átcsúsz- hat a nemzedékről nemzedékre szálló, titkos örökség — vízművek, úthá- lózat, népszokások. A híd, melyen a hétköznapok vonulnák át az időbe, kilőtt tankok és a kordivat egyéb kellékei közt. Meglepte, hogy az örökö- sök nem tartanak igényt örökségükre. Ez a fölfakadt-tályog vidék neki nem tájélmény volt; láthatta, hogy gyökerezik a legelvontabb eszme is a
kor gennyes húsában, míg a tüzes gerendák közül füstölt a tanulság:
»Megosztani, ha mást nem, a sötétet!« Hogyne, csak kivel? Szivarozva zúg Volkswagenjein a számítógépes hodálynak hitt jövő felé a legifjabb utó-
7
pia, és mélyen lenéz minden alkut vágy és valóság között. Az örökség, ha van egyáltalán, nem kézből kézbe vándorol, mint az ősöktől megmaradt ezüstkanál. A fuldoklóból valami tovább él; a vallásos változat szerint a tekintete, ahogy ottragadt egy uszadékfán, a jövőn; valójában csak az ürességet tagadó hiány, a vizén támadt, örvénylő gödör, amit hiába temet be a tenger, az ismeretlen partok között, süket mennydörgésben hány- kódó világ."
8
