tétel, jelzős kapcsolat, ige és bővítménye is még belefér a szótárba és szótári szinten tud stilisztikai vagy poétikai értelmű információt közölni (bíbor hajnal, élete alkonya, agyba
főbe Ölel és csókolstb.). De milyet? Ezt már csak a tágabb szövegösszefüggés, sőt gyakran az írás- és élethelyzet, a kedélyállapot, a cél és funkció ismerete tudja eldönteni (pl. ciprus
lombok). A helység kalapácsa úgyszólván tel
jes szókészletének stilisztikai-poétikai minő
sítése az említett determinációk ismerete nél
kül — hiteltelen. Vagy hogy — például — az „1847. szept. 9." keltezés az egyik leg- frappánsabb Petőfi-/r<?/ű — ti. aug. 29-ének kell olvasni —, annak kifejtése már nem fér bele a PSz-ba. És nem a stilárisan minősí
tett szavak minősítése igazolásának túlnyo
mó része sem! A legtöbb minősítésnek a szótárban a szótáríró(k) hitele az alapja.
Ennek elismerésével azonban a szótáríró számol, számolnia kell. Sokkal kétesebb érté
k ű — s így aligha használható — minősí
téseknek tartom azokat, melyek csak a sti
lisztika és poétika elméleti összefüggéseiben mutatkoznak olyanoknak, mint amelyek — esetleg — az adott szó jelentését akárcsak stilisztikai vagy poétikai többlettel is módo
sítják — lexikográfiái síkon. Néhány példa:
a//í"í(eráció), ellent(ét-e$), haladv(ányos gon
dolatritmus), /eZsor(olás), halm(ozás) hsl(:ha- sonlat), szembeállítás), refrénben, párhuzam) és még egy további tucat. Mármost: ki tudja igazán felmérni a szó (szókapcsolat stb.) jelentésének, még tovább: stilisztikai-poéti
kai információjának módosulását azáltal, hogy pl. alliterációban, felsorolásban, refrén
ben stb. szerepel? És milyen funkciójuk van az efféle megjegyzéseknek: jelzővel, hacsak nem szokásos vagy állandó, illetve fordítva:
ritka, szokatlan jelzőről van szó? Egy szó
tártól — még ha írói szótár is — ilyen rejt
vényfejtést nem is vár senki. Már akkor sok
kal inkább tekintetbe kellene venni, hogy egy- egy szóforma hogyan változik meg metrum
vagy rímkényszer által. Az od'adtam-ié\e alakok, az adám ~ adtam, -üt, -ül ~ -út, -ül stb. váltakozás például — ami szótári kér-
A BIZÁNCI IRODALOM KISTÜKRE
A magyarság ősi műveltségének, különösen honfoglalás előtti szellemi életének megraj
zolása — talán épp az áthidalhatatlannak lát
szó nehézségek miatt is — vonzó feladat.
Mivel írásos emlékekkel ezekből a századok-
dés — nagyrészt idetartozik. Ugyancsak kísérletet lehetne tenni arra, hogy megálla
pítsuk: egy-egy szónak (szótagnak) milyen lehetett a kiejtése Petőfi gyakorlatában (következésképpen: hány morás a versben):
pl. egy ~ eggy, eső ~ esső, nem is beszélve az aki ~ akki és rokon névmásformákról.
De más baj is van a most tárgyalt minősí
tésekkel. Egyrészt mindenkinek önkényes diszkriminációt kell éreznie az összes többi mellőzött stilisztikai-poétikai eljárás rová
sára. Az oxymoron, litotész és társainak joggal veti oda az inverzió, pleonazmus, metalepszis és száz más: „miért vagytok ti kiváltságo
sok?" — Másrészt pedig a Petőfi-életmű valamennyi előfordulását nem lehet a Szó
tárban elősorolni, s akkor újra ott a kérdés:
mért kerül be ez, mért maradt ki az? Csak egyetlen példa: a „Nagy a legény, de nagyobb
|Boldogtalansága" kifejezésben van „ellent",
„hsl",„szembeáH",sőt fokozás „fig(ura)etym) (ologica) és „jelzővel" is — és a boldogtalan boldogtalanság egyikhez sem jutott hozzá.
(Nem mintha hiányolnám!)
Mindez arra vezethető vissza, hogy egy stílus- vagy poétikai szótárban az egyes alak
zatok, eljárások nem a szöveg szavainak ábécérendjében merülnek fel, hanem a stilisz
tikai-poétikai kategóriák ábécérendjében, ami
kor is az egyes kategóriákat válogatott szö
vegillusztráció s lehető teljes statisztika követi.
A kétféle — szókészleti és stilisztikai-poé
tikai — szótár egybeházasítása, tudtommal, még senkinek sem sikerült.
. . .Talán több volt az ellenvetés, mint az elismerő szó. Nem szeretném, ha valakiben is az a benyomás alakulna ki, hogy nem vagyok a legnagyobb elismeréssel a PSz iránt.
A bevezetőben mondott, őszintén méltányló kijelentéseimen egy hajszálnyit sem akarok változtatni. Hogy egy kiváló, úttörő tudo
mányos teljesítmény kapcsán valaki azon töprenkedik: hogy lehetne (lehetett volna) — esetleg! — még kiválóbb, az az érintett munka elgondolkoztató igényességének leg
bizonyosabb jele.
Martinkó András
ból nem rendelkezünk, közvetett historiog
ráfiai források és analogikus következteté
sekre alkalmas történeti példák segítségét kell igénybe vennünk, ha értékesíthetőnek látszó törmelékadatok rekonstrukciójára vál- Válogatta, a bevezetést, az ismertető szövegeket és a jegyzeteket írta, valamint a képanya
got összeállította Dimitriosz Hadzisz, „A bizánciak a magyarokról" című részt összeállította, a bevezetést, az ismertető szövegeket írta, valamint a képanyagot összeállította Kapitánffy István. Bp. 1974. Európa K- 843 1.
lalkozunk. Elmondható tehát, hogy a magyar irodalom első korszakának rendszerezése során számos rokontudomány eredményét kell állan
dóan figyelemmel kísérni, mérlegelni és beépí
teni a fejlődéstörténet menetébe. E rokontudo
mányok közé tartozik annak az ezer évet át
fogó középgörög irodalomnak diszciplínája is, amelynek antológiáját nemrég jelentette meg az Európa Kiadó.
A magyarországi bizantinológia a múlt század utolsó harmadában vált önálló szak
területté a klasszika-filológián belül, amikor három kiváló grécista: Télfy Iván (újgörög), Ábel Jenő (ógörög) és Pecz Vilmos (közép
görög) egyénisége nyomta rá bélyegét a spe
cializálódás folyamatára. A fiatalon elhunyt Ábelnek csak tanítványai lehettek (pl. a bizantinológus Vári Rezső), Pecz azonban olyan iskolát tudott nevelni, melyet Darkó Jenő, Moravcsik Gyula és Gyóni Mátyás nevei fémjeleznek más jeles szakembereké mellett.
A bizantinológia természetesen az ókortudo
mányhoz kapcsolódó diszciplína, főként Pecz egyetemes (görög-latin) és ezen belül egysé
ges (ó-, közép- és újgörög) filológia-értelme
zése alapján, mely a tanítványok és tanít
ványaik szemléletére is jellemző maradt.
Kutatásaik azonban nemcsak az egyetemes történelmet gazdagították, hanem kifejezet
ten a hazait is, mert az általuk feltárt forrás
anyag egy része közkincse a magyar művelődés történetének.
A magyar irodalomtörténetírás mintha kö
zömbösen szemlélte volna jó ideig ezeket az eredményeket. Toldy Ferenctől Beöthy Zsolt iskolájáig (vagy még tovább) kialakult egy élesen exponált korszakolási sablon a „po
gány magyar ősköltészetről" és a helyébe lépő „keresztény latin középkorról". Horváth János rendszerezésében még e szembesítési lehetőség is megszűnt azáltal, hogy kategori
kusan leszögezte: „Nem az ősi pogány, hanem az új, idegen keresztény műveltség hozta létre a magyar irodalmat, helyesebben mond
va származtatta át a keresztyén latin irodal
mat a magyarság tulajdonába." (Kezdetek, 5.) Ha el is fogadjuk magyarázatul, hogy irodalomtörténetírásunk sommásan klasszika
filológiának minősítette a bizantinológia ered
ményeit, nem tudunk elzárkózni attól a gon
dolattól sem, hogy Bizánc kulturális (ideoló
giai-művészeti) hatásának csaknem konzek
vens mellőzése régebbi, Toldy előtti idők szám
lájára írandó. A XIX. sz. második felének irodalomtörténetírása ugyanis, ha kezdett is elszakadni, de nem szakított még a XVIII.
századi história liíterariák egységes nyelvi
irodalmi szemléletével, és ez olyan veszéllyel járt, hogy a századforduló nyelvrokonsági vitája pl. éreztetni tudta közvetett hatását irodalomtörténeti szintézisekben is.
Ügy tűnik, hogy amióta Vámbéry Ármin keleti (főleg bizánci görög) forrásokra alapo
zott turko-tatár elmélete „megbukott" Hun- falvy Pál ugor-teóriájával szemben, irodalom
történeti kézikönyveink ősköltészeti fejeze
teiben mintha mindig több hely akadt volna a merészen rekonstruált finnugor ősvallás, a pogány magyar mitológia és a sámánizmus számára, mint a történetileg hosszú bizánci
türk periódus — modern kiadásokban tanul
mányozható — arab, perzsa és görög kút- forrásainak felhasználására (vö. Szabó Ká
roly fordításai, Pauler Gyula, Szilágyi Sándor és Marczali Henrik enchiridionjai).
Mai irodalomtörténet-személetünk men
tes az ilyen előítéletektől, és régóta nem vitat
ja már, hogy „a bizantinológia szükségkép
pen nemzeti tudománnyá lett, mihelyt műve
lői a bizánci forrásoknak magyar szempont
ból való nagy jelentőségét felismerték" (Gyó
ni Mátyás), de az igazság mégis az, hogy iro
dalomtörténetírásunk nem követte a legkö
zelebbi társtudományok: a történelem (Szé
kely György: La Hongrie et Byzance aux Xe-XIIe siécles. Acta Historica 1967. 291 — 310., Bartha Antal és mások) és egyháztör
ténet (Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak. Bp. 1971., Mezey László és mások) mellett a néprajz (Dömötör Tekla stb.), nyelvtudomány (Németh Gyula stb.), művé
szettörténet és archeológia (László Gyula, Fehér Géza stb.) .gyakorlatát, és máig sem fordult olyan érdeklődéssel a bizánci irodalom magyar vonatkozásai felé, mint amilyet az megérdemelne. A bizánci Kistükör már csak ezért is jó mementója mulasztásainknak.
Bár az antológia külön csoportosítja a magyarokra vonatkozó szemelvényeket („ . . .ha beosztottuk volna könyvünk törzs
anyagába . . . azt a benyomást keltette vol
na, hogy Bizánc fő problémája a magyarság v o l t . . . " — érvel meggyőzően Kapitánffy István, 175.), mégis, függeléken kívül, mind
járt a kötet első írójának, Priszkosz Rhétor- nak neve felkelti érdeklődésünket. Priszkosz töredékesen fennmaradt munkája látszólag nem magyar vonatkozású, de hogy mégis nagy fontosságot tulajdonítunk neki, azért van, mert annak a népvándorlásnak őrzi emlékét, melynek során az ogur törzsek (ogu- rok, szárogurok, onogurok) az Urál északi vidékéről lehúzódtak a Fekete-tenger északi partvidékére, s közülük az egyik a magyar volt.
Ez a körülmény nyomban két dologra figyelmeztet: egyrészt arra, hogy a bizánci irodalom különböző népneveken: géta, gepi
da, dák, hun, matzar, szkíta, ungri, szarmata, türk, ogur, onogur, szabir, paion stb. formá
ban nevezi őseinket, másrészt, hogy 463 táján már bizánci érdekszférába kerültek, s követeik — más népekéhez hasonlóan — Bizáncban is megfordulhattak. És mivel a bizánci katonai szövetségi rendszer még a XII.
században is a Kárpátokig terjedt, az V.
századtól kezdve a görög hatás szinte folya
matosnak tekinthető a honfoglalás után is.
Ha a Kistükör magyar fejezetében körvo
nalazódó képet közelebbről szemügyre vesz- szük, nyomban megállapíthatjuk, hogy a kép változásait nem kicsinyestaktikai megfontolá
sok, hanem világtörténelmi sorsfordulók alakí
tották s tették egyre élesebbé, hitelesebbé.
Az első nagy periódusban — a vándorlások ko
rában — még egyoldalú a tükrözés: a bizánci források úgy tekintenek a magyarságra, mint politikai eszközként felhasználható vazallus
ra, magyar részről pedig ekkor még nincs írott (irodalmi) reagálás. A második periódust döntő fordulat: a honfoglalás ténye indítja és az állammá szerveződés folyamata hozza létre. Ekkor már minden területen jellemzővé válik a kölcsönösség: politikai-katonai vonat
kozásban a szövetségi jóviszony, kulturális téren viszont a tudatos recepció mellett jelentkező visszahatás.
Ami az első periódus „bizánci tükrét"
illeti, előre kell bocsátanunk, hogy a magyar ősköltészet sajátos vonásai (íratlanság és száj- hagyományozás) folytán egykorú írásos emlé
kek nem maradtak fenn, ezért minden műve
lődéstörténeti rekonstrukció szükségessé te
szi az ősmagyarok vándorlási útvonalának, törzsi szervezetének, gazdasági, politikai és művelődési (vallási) viszonyainak együttes ismeretét. Szerencsére ebben a vonatkozás
ban nem is hagy cserben a bizánci irodalom:
császári levelek, diplomák, tudományos és költői művek, feliratok, epitáfiumok és vegyes dokumentumok gazdagítani és for
málni tudják lényeges kérdésekben fetfogásunkat az ősköltészetröl.
A régi magyarság katonai és társadalmi történetét ezúttal mellő ve, vessünk inkább nagyobb hangsúlyt az ideológiai-művelődési vonatkozásokra, mivel ezek minden literatú- rának, főképp azonban a barbár népek orális irodalmának fő tényezői. Abból kell kiin
dulni, hogy e kérdésben régtől fogva döntő szava volt az ortodox görög egyháznak. Isme
retes ugyanis, hogy Bizánc politikájának szerves része volt a keleti kereszténység propa
gálása, mert tisztában volt azzal, hogy ide
gen népeket sokszor hamarabb barátokká tud szelídíteni az evangélizáció, mint az erőszak.
Az egyház missziós tevékenysége általában azért nem váltott ki heves ellenkezést, mert tiszteletben tartotta a népnyelvet, liturgiájával nem akarta göröggé tenni híveit, hanem igyekezett minél hamarabb anyanyelvükre fordítani a szent iratokat. Az anyanyelvi írás- és olvasni tudás meggyökereztetésére tett kísér
letek irodalmi szempontból nagyon lényegesek barbár népek esetében.
A Kistükör szemelvényeiből is megtudhat
juk, hogy a vándorló magyarság igen korán találkozhatott a bizánci kereszténységgel.
Irodalomtörténetírásunk egész sereg törté
neti adattal találja szembe magát, ha nem téveszti szem elől őseinket a bizánci népne
vek útvesztőjében. Hunok, bolgárok, ono- gurok stb. nem is jelentenek mindig egyazon népet: a történetírók nem voltak tekintettel vegyes népcsoportokra, precíz megkülönböz
tetés helyett (mely nem is volt mindig elvé
gezhető), inkább egységes — gyakran anak
ronisztikusán hangzó ókori — neveket hasz
náltak. Ha az alábbiakban népneveket idé
zünk, ügyelünk arra, hogy azok a forráskri
tika megállapítása szerint magyarokra is vonatkozzanak.
Az első fontos adatot Koszmasz Indiko- pleusztesz keresztény földrajza szolgáltatja, mely szerint 523 körül már javában folyt a biblia hun nyelvre történő fordítása, sőt, Koszmasz azt is tudja, hogy 547—549 táján számos templom és püspökség létezett a hunok földjén. Ugyanez idő tájt Iusztinia- nosz tesz említést arról, hogy sok nomád nép között a hunok és bolgárok szálláshelyein keresztény egyházak vannak, templomaik
ban anyanyelven zeng a zsoltár, s ő maga is találkozott olyan fogságba esett türkökkel, kiknek homlokára kereszt volt rajzolva, je
léül annak, hogy már levetkeztek a pogány hitetlenséget.
A VIII. századból fennmaradt a gothiai egyháztartomány püspökségeinek jegyzéke, melyben váratlanul egy hun és egy onogur püspökség is szerepel. Érdekes fényt vet a meótiszi kereszténységre a VII. sz. első felé
ben szervezett — magyar törzseket is magába olvasztó — Nagy-Bulgária története is.
Bizánci forrásokból tudjuk, hogy Kobrát bolgár fejedelem korábban Hérakleiosz csá
szár udvarában nevelkedett és csak miután kereszténnyé lett, választották uralkodóvá.
Fontos IX. sz. végi adatokat őrzött meg a Cyrill- és Methód-legenda egy-egy epizódja is.
A hagyomány szerint Konsztantinosz ( = Szent Cyrill) 861 táján Kherszón városá
ban találkozott az ugrok egy csoportjával, kiknek vezérét szuggesztív egyéniségével sike
rült megnyernie a kereszténység számára.
Nem sokkal később, 881-ben, Methódiosz találkozott „a Duna tájain" az ugrok kirá
lyával ( = Árpád?), aki arra kérte őt, hogy.
imáiban érte is könyörögjön. Tehát keresz
ténynek kellett lennie.
Nyilvánvaló, hogy a felsorolt adatok érté
kelésénél nem feledkezhetünk meg arról a körülményről, hogy a bizánci források mindig egy adott politikai helyzetet rögzítettek, s arról sem, hogy nemcsak a térítő munka, de a kereszténység felvétele is függvénye volt pil
lanatnyi érdekeknek. Nem ellentmondás, ha
nem éppenséggel a történelmi valóság hiteles megörökítése tehát, amikor más történeti források — más periódusokról szólva — az előzőektől eltérően jellemzik a magyarságot.
Gondolunk elsősorban Bölcs Leó császár
nyilatkozatára, valamint az antológiában is többször szereplő Ióannész Szkülitzesz tör
ténetíró ama feljegyzésére, mely szerint az új hazába történő megérkezéskor egyes magyar törzsek még pogány módra éltek.
Nem feladatunk annak összegezése, hogy milyen művelődési hatások érhették (nyelv, jogszokás, művészet) a nomád magyarságot Bizánc felől, mivel a két nép közötti kulturá
lis színvonal nem mérhető össze, mégis külön utalunk a görög betűket is tartalmazó rovásírás irodalmi jelentőségére. Menandrosz Protektor VI. századi író azt állítja, hogy a magyarok II. Iusztinianosz császárnak szkíta betűkkel írott levelet adtak át. Ha ennek a
„hun írásnak" mibenlétét nem is tudjuk közelebbről meghatározni, az orkhoni feli
ratok megfejtése óta bebizonyosodott, hogy a rovásírás primitív jelei is alkalmasak gondolat
közlésre, hosszabb szövegek rögzítésére.
A Kistükör adatainak figyelembe vételé
vel — de azokat kiegészítve — levonható az a tanulság, hogy bizánci krónikások V—IX.
századi adatai kétségtelen bizonyossággal erő
sítik meg barbár népeknek politikai érdekektől vezérelt (időszakos) behódolását a bizánci görög kereszténység tanai előtt. A történeti forráskri
tika szerint a keleti kereszténységgel találkozó népek között volt a népvándorlás hullámverésé
vel Nyugat felé sodródó nomád magyarság is.
A honfoglalás tényével új szakasz kezdő
dik a magyar történelemben. A második periódus „bizánci tükre" az előzőnél keve
sebb hipotézist és jóval több tényanyagot tartalmaz. Az antológia — célkitűzésének megfelelően — nem térhetett ki annak doku
mentálására, hogy a történetírók tudósításai
val egy időben hogyan is bontakozott ki sokoldalú valóságában a bizánci hatás Ma
gyarországon. A magyar—görög kapcsolatok félezer évének (X—XV. sz.) szorosabb érte
lemben vett histórikumára éppen ezért mi is csak utalunk, irodalomtörténeti szempontból viszont érdemes továbbra is figyelemmel kísérni a középkori műveltséget animáló bizánci egyház szervezeti kibontakozását és erőteljesen növekvő ideológiai hatását.
Kezdjük azzal, hogy P. magister nem ok nélkül mondta gestájában már a honfoglalás időpontjában bizánci érdekszférának a Kár
pát-medencét (Mén-Marót, Zalán, „görög
rév"), mert az is volt, így természetesen a kereszténységet sem a magyarok hozták ide elsőként. Különféle források alapján a követ
kező kép rajzolódik ki: a keleti országrész és délen a Dráva—Száva köze bolgár fennható
ság alatt állott, mely egyet jelentett a bizánci bolgár egyház jelenlétével. Nyugaton a pan
nóniai szlávok szintén keresztények voltak, de Methodiosz apostol 885-ben bekövetkezett halála óta a keleti rítust felváltotta a nyugati latin szertartás. Ha ehhez hozzávesszük, hogy nemcsak az itt lakó, de a honfoglaló
magyarsággal együtt ide érkező alán, kun, kabar és besenyő törzsek között is voltak hívei a keleti kereszténységnek, akkor nyil
vánvaló, hogy 896 után elsősorban csakis a bizánci egyház nyerhetett teret magának, különösen a keleti országrészen.
Az egyházzá szerveződés folyamatához szükséges döntő lökést Taksony vezér korá
ban a marosmenti szállásterület ura, Gyula vezér adta meg 952 táján lezajlott bizánci látogatásával, amikor kinyilvánítva a görög császár, valamint a pátriárka fennhatóságát, bizánci rítus szerint megkeresztelkedett, fel
véve a Sztephanosz nevet. Gyula-Sztephanosz halála után Ajtony vezér is követte elődje példáját és a Gellért-legenda szerint Bodony- ban (mely akkor görög végvár volt) „secun- dum ritum Grecorum" vette fel ő is a keresz
ténységet.
Géza fejedelem uralkodása az utolsó etap, mely még messzemenően — de már nem korlátlanul — kedvezett a keleti egyház magyarországi hegemóniájának. Apósához, Gyula vezérhez hasonlóan Géza szintén Sztephanosz lett a keresztségben, jóllehet Thietmar merseburgi püspök szerint egyszerre
vallotta magáénak a „óhitet" és az „új hitet". Nagyon valószínű, hogy az előbbi nem a pogányságot jelentette — mint hinni szokták —, hanem a keleti görög keresztény
séget, az utóbbi pedig a nyugati latint. Ezt a feltevést látszik erősíteni Querfurti Brúnó feljegyzése is, amely 997-ben régi keresztény
nek nevezi Géza-Sztephanosz feleségét, Sarol
tot.
Az Árpád-házi fejedelmek közül Taksony és Géza-Sztephanosz kora művelődéstörténeti szempontból is különösen fontos periódus.
Gyula-Sztephanosz kíséretében érkezett ugya
nis Magyarországra Hierotheosz bizánci szer
zetes, akit Theophülaktosz pátriárka előzete
sen Turkia ( = Magyarország) püspökévé szentelt azzal a megbízással, hogy új helyén a birodalom expanziós politikájának szelle
mében missziós egyházi feladatokat lásson el.
Hierotheosz igyekezett küldetését betöl
teni. Politikai tevékenységét motiválta, hogy valószínűleg ő keresztelte meg Gyula-Szte
phanosz leányát, Saroltot, Géza-Sztephanosz későbbi feleségét (tehát: Vajk-Stephanus anyját), művelődési szempontból pedig azál
tal vált igazán jelentőssé, hogy nevéhez fűző
dik az első magyarországi keresztény püspök
ség megszervezése. Működési színhelyén, a Maros, Tisza és az Erdélyi-Középhegység által határolt területen bizánci szellemiségű központot alakított ki, így természetes, hogy Marosvárott alapított görög monostort Aj
tony vezér is. A baziliták magyarországi hely
zetének stabilitására jellemző, hogy Ajtony le
verése után sem lehetett őket latin püspöki székhelyül kiszemelt monostorukból egyszerű
en szétkergetni, hanem Gellért is arrakénysze-
rült, hogy a győztes Csanád segítségével át
telepítse őket görög apátjukkal együtt Orosz- ánosba.
A Marosvidék erős egyházi szervezettségét és életképességét más adatok is bizonyítják:
egyfelől az, hogy a XI. sz. erősödő nyugati orientációjában is működött e vidéken egy felszentelt turkiai püspök, név szerint Theo- phülaktosz, másfelől, hogy innen ment át a később bazilitává lett Magyar Mózes is a kö
zeli Kijevbe, hol egyik alapítója lett a világ
hírű Barlangkolostornak.
Tekintettel arra, hogy a bizánci monosto
rokhoz általában kórház és iskola is tartozott, joggal feltételezhető, hogy évtizedek alatt előbb-utóbb ezekre is sor került Marosvárott.
Iskolára annál is inkább gondolhatunk, mert argumentum ex silentio tudjuk, hogy a baziliták kiűzése után Gellért püspök kísé
rői késedelem nélkül megkezdték az oktatást egy harmincas létszámú csoporttal, Walter mester felügyelete alatt. A feltűnő gyorsasá
got csak részben magyarázzák a hamar jelentkező igények, sokkal inkább arról lehetett szó, hogy a görög elődök (felszerelt?) iskolatermeinek jutottak birtokába az épület elfoglalásakor.
A monostori iskolák elemi fokon tanítot
tak mindenütt, s nyilván nem volt ez más
ként Marosvárott sem. Ezen a szinten a gram
matika oktatása során az ógörög attikai dia
lektust sajátították el a tanulók, olvasni azonban a koinéból kifejlődött középgörög fonetika szerint tanultak meg. Az egyházi iskolák anyagából nem hiányzott ugyan Homérosz vagy Hérodotosz, és nem szorul
tak ki más hellén klasszikusok sem, jobbára azért patrisztikai anyag forgott közkézen. A helyes arányok megtartásához Nagy Baszi- leiosz értekezése szolgált mércéül, aki a po
gány írók értékes alkotásainak megbecsülé
sére intette az ifjúságot (ngög rovg véovg).
Ha csak valami is megvalósult mindezekből Hierotheosz és utódai korában, máris keve
sebb okunk van feltételezni, hogy középkori írásbeliségünk későbbi bizánci görög emlékei vagy reminiszcenciái csakis jövevényektől származhattak.
Hierotheosz egyházkormányzata idején jött létre évszázados előzmények után az első tartós kapcsolat keresztény egyház és a magyar nép között. Ez azért volt lehetséges, mert a bizánci egyház előtt ismeretlen a di- vagy triglosszia problémája (görög, latin, héber), s tanításainak terjesztése sohasem járt együtt valamely nép anyanyelvének kiszorításával (vö. hün nyelvű evangélium, ószláv liturgia, Ulfilas gót bibliája). Az istentisztelet lénye
gében az előimádkozó és a tömeg párbeszé
dére épül. Gyakran előfordul a liturgia folya
mán, hogy a mondat első felét a pap mondja, a másikat pedig a hívek. Jó példa ehhez a krétai Andreasz bűnbánati Nagy Kánon-\a,
melyből bőven idéz az antológia is. A kánon első irmoszát és a tropárok előversét a kar intonálja, a tropárokat azonban az istentisz
teletet vezető pap mondja. Közben minden óda végén a nép énekli el a katavásziaként vissza
térő első irmoszt. Aligha kell bizonyítani, hogy a keleti egyház ténykedése magyar földön elképzelhetetlen lett volna meg nem értett, idegen (görög) nyelv használata ese
tén.
A kánonok verstani felépítése sem érdek
telen magyar irodalomtörténeti szempontból, mivel a bonyolult képletű strófák az élő
beszéd kiejtése szerint hangzottak fel. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a koiné nem volt alkalmas antik időmérték érzékeltetésére, miért is a bizánci liturgia énekei éppen úgy hangsúlyos-hangsúlytalan szótagok váltakozá
sán alapultak, mint az ősi magyar verselés. Kez
detben, a szervezeti kiépülés első szakaszában, nyilván szabad fordításban hangzottak fel a szertartási szövegek, de nem nagyon messzi időpontban rögzíteni is kellett mindezeket, csupán az egyöntetűség kedvéért is: vagyis kellett lennie magyar misekönyvnek valamikor a X. sz. végén. Ezzel összefüggésben szokták felvetni azt a kérdést, hogy vajon a Pray- kódex magyar sermoja, a Halotti Beszéd, nem azonos-e Hierotheosz feltételezhető mise
könyvének kései feljegyzésével? Bár a prob
léma korántsem tekinthető lezártnak egyik irányban sem, a rokonításnak egyelőre ko
moly filológiai nehézségei vannak.
Hierotheosz kora egy soha vissza nem térő periódus — de nem epizód — marad a magyar
ság életében. Ekkor jutott fel történelemfor
máló szerepének tetőpontjára az orthodox görög egyház többféle értelemben is: gazdasági, társadalmi és politikai téren elősegítette a pásztortársadalomból a feudalizmusba való átmenetet, mely létkérdés volt Nyugat-Európa peremén a nomád-barbár ősmagyarok szá
mára, egyházi szempontból megszervezte az első keresztény püspökséget és monostorait Magyarországon, művelődéstörténeti vonat
kozásban egyrészt közvetítője volt az egyete
mes görög kultúrának, másrészt kisugárzó centruma a bizánci szellemű irodalmi kezde
ményezéseknek. Méltánylandó körülmény, hogy az ideológiai irányítást birtokló görög egyház az írásbeliség feltételezhető meghonosí
tása közben nem az anyanyelv elnyomására és a koiné bevezetésére törekedett, hanem egy magyar nyelvű (keresztény szellemű) irodalom megteremtésére.
A bizánci hatásra fejlődésnek indult ősi magyar kultúra sorsát a történelmi haladás irányának felismerése döntötte végül is el: a bizánci birodalom hatalma rohamosan csök
kent és nem tudott törődni olyan távoli missziós püspökség sorsával, mint a turkiai volt. Géza-Sztephanosz pedig 973-ban Qued- linburgba küldte követeit, Piligrim megke-
resztelte Vajk-Stephanust, papjai megjelené
sével kezdetét vette a római egyház erőtel
jes térítő munkája s egyben a Nyugat politi
kai behatolása Magyarországra.
A Kistükör szemelvényeit lapozva is fel
tűnik, mennyire megszaporodnak a görög források az Árpád-házi királyoktól fogva Bi
zánc 1453-ban bekövetkezett bukásáig. Ez az akkori politikai helyzet realitásából fa
kadt: 1019-től kezdve, amikor II. Baszileiosz császár fennhatósága alá vonta egész Bulgá
riát, két évszázadon keresztül közös volt a görög—magyar határ.
István volt az első és utolsó király, aki kettős kereszténység jegyében uralkodott: elis
merte és támogatta a bizánci egyházat, de a jövőt meghatározó, kulcsfontosságú pozíciók
ba már bencéseket ültetett. Családját még erős szálak fűzték Kelet felé: anyai nagyapja és szülei görög hitűek voltak, esztergomi szü
lőhelyén, a várhegyen már a magyarok bejö
vetele előtt templom állt Szent István első vértanú tiszteletére, aki egyébként a ma
gyarországi görög egyház védőszentje. Ezt a templomot, mivel a honfoglaláskor már ro
mokban hevert, Géza-Sztephanosz hozatta helyre. A király rokonságában több olyan személynevet ismerünk, melyek görögök, vagy kifejezetten bizánciak (Mikhaél = Mihály, Baszileiosz = Vazul, Vászoly), fiá
nak, Imre hercegnek pedig egyes források szerint bizánci császárlány volt a felesége.
István király intézkedéseiben is átszüremke- dik a keleti egyház iránti vonzalom: Jeruzsá
lemben monostort, Konstantinápolyban temp
lomot emeltetett, Veszprémvölgyben gazda
gon felszerelte a bazilisszák monostorát, Skopjéból Magyarországra hozatta Szent György ereklyéit stb.
Számos Árpád-házi és vegyes házi kirá
lyunknál, trónjelöltnél, örökösnél és család
tagnál is kimutatható a bizánci kapcsolat politikai menedék, beházasodás stb. formájá
ban (Eiréné császárnő és mások), de talán senkinél sem jobban, mint III. Béla király
nál, akinek állandó jelzője Kézai krónikájában.
„Grecus". Béla-Alexiosz a császári trón váro
mányosa volt, majd később — mint magyar király — egy görög-magyar unió kiszemelt uralkodója. De a nagy lehetőségek egyikéből sem lett semmi, különben is Bizánc feltar
tóztathatatlanul rohant végzete felé: 1204- ben megbukott a görög császárság, 1453-ban pedig Konstantinápoly esett el. A bizánciak végső reménye az utolsó pillanatig Hunyadi János volt, az ő felmentő serege azonban nem jelent meg az ostromlott város falainál, így az egykor rettegett birodalom fővárosa török hatalom alá került.
A Kistükör magyar vonatkozású fejezetei
nek történetírói és költői szerencsésen meg
válogatott szemelvények segítségével illuszt
rálják mindezen események bizánci visszhang
ját. A kép azonban csak akkor válhat teljessé, ha szembeállítjuk velük a görög szellem tük
röződését a XI—XV. századi magyar iroda
lomban. Bár ez nem volt és nem is lehetett a Kistükör feladata, irodalomtörténeti szem
pontból érdemes kitágítani a vizsgálódások körét, hogy láthassuk: vajon egyértelműen latin indíttatású-e középkori irodalmunk?
Igaz ugyan, hogy kevés görög nyelvű for
rásművet ismerünk, de ez nem jelenti azt, hogy bizánci hatás ne jelentkezhetne latin művekben is. Csak a válaszadás kedvéért szembesítsünk néhány adatot az antológiával.
A világi irodalom terén krónikáink hon
foglaláskori mondáiban számos motívum utal görög forrásvidékre: hun elemek, a Csaba
monda, a Botond-történet (romlott válto
zatban ránkmaradt) krónikaszövege, Lehel kürtjének legendás históriája és mindeneke
lőtt a csodaszarvas mondája, mely később krisztianizálódott is. Gesta-íróink közül P.
mester élete és munkássága érdemli meg a legnagyobb figyelmet. Anyja görög szárma
zású volt, „ismerte a középgörög nyelvet"
(Horváth János), kancelláriai éveiben követ
ségeket vezetett külföldre, nyilván Bizáncba is. És itt kell utalni középkori verses lovagi epikánk elveszett alkotásaira, az Ómagyar Trója-regényre és Nagy Sándor történetére,
melyek mindketten görög tárgyúak.
Az államtudományi irodalom korai, kitűnő alkotása, a sokáig Gellért püspöknek tulaj
donított De institutione morum ad Emericum ducem ( = Intelmek). Bárkit fogadjunk is el szerzőjének (Thancmar bencés szerzetes, ké
sőbb hildesheimi kanonok?), annyi kétség
telennek látszik, hogy műfaji szempontból:
a bizánci katoptrikus irodalomba tartozik (amilyet Kónsztantinosz Porphürogenné- tosz, majd Vladimir Monomakh kijevi nagy
fejedelem is felhasznált), tartalmilag ellen
ben: teljesen hazai talajon áll, és az István
kori egyházpolitika szellemében fenntartás nélkül elfogadja, sőt legalizálja a korabeli görög és latin rítusú kettős kereszténységet.
Középkori jogalkotó gyakorlatunk bizánci ihletésű dokumentuma az 1092-es szabolcsi zsinat több cikkelye, amely a keleti egyház régi szokásainak szellemében intézkedik né
hány kérdésben (böjti előírások, papi coeli- batus). A bizánci és római mintára fellendülő oklevéladás is hozzájárult az irodalom gazda
godásához: az epikus kompozícióvá formá
lódó narrációk olykor előzményeivé váltak a kancelláriai krónikaírásnak, de önmagukban sem maradtak töredékek, mert műfaji szem
pontból előlegezték a világi novella rene
szánsz kori kibontakozását
Egyelőre azonban számottevőbb az egy
házi legendairodalom még ekkor, melyben a hagiográfiától a fantasztikus novelláig, min
dennél ga dagabban jelentkezik a görög motívumkészlet. Jelen van az István- és
László-legendában, de legerősebben talán Imre herceg legendájában, hol a víziót látó görög érsek alakja mellett előbukkan a csoda
szarvas keresztényire módosított változa
ta.
Ez a monda ősi hagyományként szárma
zott át nomád elődeinktől a honfoglalókig, és élő maradt még a XI. sz. világában is.
Kifejezetten bizánci eredetű. Első feljegy
zője Eunapiosz, de még az V. században beke
rült — többek között — Priszkosz Rhétor munkájába is. Száz év múltán Prokopiosz és Jordanes dolgozta fel, s ettől kezdve a VI —XIV. századi bizánci irodalom (Leon Grammatikosz, Niképhorosz Xantopulosz) Prokopiosz nyomán, az európai latin legen
dairodalom pedig (Widukind, Gotifredus Viterbiensis, Vincentius Bellovacensis) inkább Jordanest követve tette népszerűvé.
Imre legendájának lengyel változatában a szarvasmotívum funkcionális szerepet tölt be egy bencés kolostor alapításakor és ez a mozzanat teremti meg az alapot a pogány ősmonda zavartalan keresztény kultusza szá
mára. A csodaszarvas-mondával közeli rokon, de vele nem azonos a szintén bizánci eredetű Eusztakhiosz-Iegenda, mely nálunk a váci egyházalapítás (1074) regényes történetébe épült bele. Vannak továbbá olyan keleti mese
novellák is, melyek minden változtatás nél
kül magyar fordításban kerültek be a magyar kódexirodalomba (pl. Barlaam és Ioszaphat).
A teológiai irodalom legérdekesebb alakja bizánci szempontból nem a sokáig görög műveltségűnek tartott Gellért püspök, hanem Cerbanus, aki a pásztói apátság egyik görög kódexéből latinra fordította Maximosz és Ióannész Damaszkénosz egy-egy munkáját. A fordítást annak a Dávid apátnak ajánlotta, kinek pannonhalmi könyvtárában Psalte- rium Graecum-ot is őriztek. Cerbanus műve került később Petrus Lombardus kezébe, ily módon a Kelet—Nyugat közötti közvetítő szerepét töltötte be.
A magyar-bizánci művelődési kapcsolatok elevenségét látjuk igazolva abban a dogma
tikai vitában is, amely Jób esztergomi érsek és Démétriosz Tornikész bizánci teológus között folyt le a XII. században a Szentlélek eredetének kérdéséről. A görög teológia egyébként nemcsak közvetlen úton jutha
tott el Magyarországra, hanem Nyugat felől is, latin közvetítéssel. Különösen — az anto
lógiában is kiemelten szereplő — Ióannész Damaszkénosz gyakorolt nagy hatást a római egyházra. Jellemző adalék a magyar viszo
nyokra, hogy Ióannész egy görög kódexe megvolt a XVI. sz. jeles humanistájának, Oláh Miklósnak könyvtárában is.
A XI—XIII. századi latin misekönyvek
ben, tehát az Árpád-ház idején, mindig van görög vonatkozás. A zágrábi érseki könyvtár XI. századból való MR 126. jelzetű Sacra-
mentariuma görög vízszentelési imát tar
talmaz, más egyházi szerkönyvek pedig Bizáncban tisztelt keleti szentek ünnepeit írják elő (Demeter, Miklós, Virágos Szent János stb.).
A bizáncias szellemű vallásos irodalom tűzhelyei az eleinte még sűrű hálózatot alkotó monostorok és iskoláik lehettek. Fontos művelődéstörténeti adat, hogy a XI. sz. 20-as éveiben — egykorú feljegyzések szerint — három déli püspökség összesen 70—70 kleri- koszt és paroikoszt tartott nyilván, később azonban, a XIII. sz. elején számuk csökken
ni kezdett s monostoraik latin szertartásúak kezébe mentek át. így jelentek meg egykori görög centrumokban elsőként a ciszterciek (Pásztó, Veszprémvölgy) és a bencések (Oroszlános, Szávaszentdemeter), sok he
lyütt csupán a templom patrociniuma, föld
rajzi településnév árulja el hajdani lakóinak hovatartozását (Perjámos, Pentele, Görög
szállás stb.).
A Kistükör magyar fejezetének utolsó része a Hunyadiak korának eseményei köré csoportosul, elsősorban Laonikosz Khalko- kondülész kortörténetének felhasználásával (ugrásszerűen megszaporodik a költői művek száma is). Hunyadi János, a végnapjait élő bizánci birodalom magyar hőse, egyúttal kor
társa is az első magyarországi humanista nemzedéknek, így személye nemcsak egy tör
ténelmi szakaszt zár le a magyar—görög kap
csolatokban, de újat is nyit. Az ekkor kibonta
kozó periódus megváltozott formában éltette tovább a bizánci kapcsolatokat: hatalmi háttér nélkül és jelentéktelenné zsugorodó egy
házi segédlet mellett. (A XV. században Ungro- vlachia egységes irányítás alá kerül, a munká
csi püspökségnek pedig nincs kulturális szerepe.) 1453 táján Itáliában kerestek mene
déket a török elől menekülő görög tudósok:
Manuel Khrüszolorasz, Theodórosz Gazész, Ióannész Argüropulosz, Geórgiosz Pléthon- Gemisztosz és mások. Ők adták meg a polgári ideológia végső formáját, a görög—latin humanizmust. Ez hatolt el aztán pannon földre, éltetve tovább a bizánci gyökerű és szellemű kultúra iránti érdeklődést.
Magyarországon Vitéz János volt az első, aki fogékonyan reagált minderre. Váradi püspöksége idején — Hunyadi János kor
mányzósága alatt — humanista tudósokat gyűjtött maga köré, és mecénási tevékeny
sége során küldte unokaöccsét, Janus Pan- noniust itáliai egyetemekre. Janus mestere, Guarino da Verona épp az említett Manuél Khrüszolorasztól tanult görögül, de még Konstantinápolyban, egyik tankönyve, az Erotemata is Khrüszolorasz munkája volt.
Volt kapcsolata Janus Pannoniusnak Theo
dórosz Gazésszal is epigrammákat is írt hozzá. A görög tudós 1446—1449-ben a ferrarai egyetemen tanított, Janus halála
évében, 1472-ben pedig értekezést írt a törö
kök eredetéről, érdekes magyar vonatkozá
sokkal elegyítve. Szerinte a nyugati türkök (== magyarok) a Kaukázusból költöztek át a kimmeriai Boszporoszon keresztül. A forrásul megnevezett Ióannész Szkülitzész azonban ilyenről nem tud, így nyilvánvaló, hogy Theodórosz Gazésznak más — magyar — forrást kellett használnia. S ha így van, akkor talán Janus Pannoniusra gondolhatnánk leg
nagyobb valószínűséggel.
Ugyancsak személyes jóviszony alakította ki Ióannész Argüropulosz kapcsolatát a magyarokkal. A Konstantinápolyból mene
kült humanista 1457-től Firenzében tartott előadásokat Platón és Arisztotelész filozó
fiájáról, s készítette elő interpretációival Ficino neoplatonizmusát, Pléthon-Gemisz- tosszal együtt. Janus, amint epigrammája is bizonyítja, nagy tisztelője volt neki.
A magyar—görög tudományos-irodalmi kapcsolatok újabb fázisa következett be a Vitéz-féle összeesküvés után, amikor is Mátyás király budai udvarában olasz, német, cseh, lengyel és más nemzetiségű vándorhu
manisták adtak találkozót egymásnak. Az elő
kelő vendégek között volt Geórgiosz Argüro
pulosz és Bésszarión bíboros is, kiknek hatá
sára bizánci szerzők is bekerültek a Corvinába antik görög auktorok mellett (Prokopiosz, Theophanesz, Zónarasz, Niképhorosz Kal- lisztosz stb.).
A Kistükör — érthető módon — nem köve
ti nyomon a XVI. századi görög—magyar kapcsolatok művelődési kölcsönhatásait, ezért csak utalunk arra, hogy érdemes lenne egy
szer középkori történelmünk fényénél köze
lebbről is megvizsgálni a reformáció térhódí
tásának nyelvi-irodalmi hátterét is. Ezzel összefüggésben nagyon lényegre tapintónak látszik Hegedűs József (Bodrogkeresztúr) fel
tevése arról, hogy a hagyományosan keleti hiten élő kelet-magyarországi országrészek, valamint azok a dunántúli területek, ame
lyek az egykori pannóniai Cyrill-Methód kereszténység, majd a bizánc görög monos
torok vonalába (Pentele, Veszprémvölgy stb.) illetve az úgynevezett pogánylázadások térségébe (Somogy megye stb.) tartoznak, talán épp azért tudták hamarabb befogadni az
anyanyelvi istentiszteletet rendszeresítő, és egy házi irodalmat kultiváló reformációt, mert a honfoglalástól kezdve a magyar nyelvet ugyan
csak tisztelő, liturgikus célokra alkalmazó görög egyház bázisai voltak.
Olyan művészettörténeti bizonyítékok is beleillenek, sőt beletartoznak Hegedűs fel
tevésébe, mint például a vizsolyi templom falképei. A reformáció idején protestánssá lett — korábban nyugati szertartású — temp
lom egyik freskója a „palástos Máriát" ábrá
zolja minden konkrétabb dogmatikai alátá
masztás nélkül, inkább csak a művész alkotó fantáziája alapján, holott a kompozíció pon
tosan értelmezhető a bizánci egyház úgyne
vezett „Védelmező Mária" ünnepével, me
lyet az ősi hagyományoknak megfelelően ok
tóber 1-én ülnek meg ma is. Ez pedig azt je
lenti, hogy Vizsoly a korai középkorban — miként ez az országrész azóta is — a bizánci görög egyház szervezetébe tartozhatott.
A Kistükör kommentálása tovább is foly
tatható lenne, de ennek a recenziónak nem feladata sem a teljességre törekvés, sem a problémák megoldása. A színvonalasan össze
állított antológiáról így is megállapítható, hogy gondolatébresztő olvasmány. A bizánci irodalom koncepciózus bemutatása mellett külön is hangsúlyozni kívánjuk a „magyar függelék" hasznos szerepét a középkor és a XX. századi magyar olvasó közötti captatio benevolentiae megteremtésében.
A magyarokra történő utalást azonban nemcsak az appendixben, hanem végig az egész könyvön feladatnak kellett volna te
kinteni. A már említett Priszkosz Rhétoron kívül gondolunk itt például az egyházi költé
szettel foglalkozó fejezetre. Dimitriosz Ha- dzisz bevezetője nagyon helyesen hangsúlyoz
za a bizánci irodalomban fellelhető népies vonatkozásokat, ugyanakkor megfeledkezik arról, hogy ennek az időben tőlünk távoli literatúrának eleven hagyományai élnek ma is a magyar nép között. Az antológia irodalom
történetileg is értékes kánonjai, himnuszai és más kanonizált szövegei ugyanis a bizánci kor óta változatlanul szerves részét alkotják a magyarországi görögkatolikus liturgiának.
E körülmény arra is indíthatta volna a szer
kesztőt, hogy kizárólagosan új fordítások helyett ezekből a patinás magyarságú, régebbi szövegekből is válogasson, de ha már nem tette, legalább egy lábjegyzetben történő megemlí
tésre érdemesíthette volna mindezeket a tudnivalókat.
Azzal a meggyőződéssel fejezzük be recen
ziónkat, hogy a magyar ősköltészet és közép
kori irodalom új oldalról való megközelítése érdekében — a társtudományok példáját követve — komplex módszereket alkalmazó irodalomtörténetírásunk is bevonja majd vizs
gálódásai körébe a bizantinológia korábbi, alapvető eredményeit, jól fogja hasznosítani a Moravcsik-hagyatékban maradt, Ritoók Zsig
mond által gondozott magyar vonatkozású görög ;hrestomathia kétnyelvű korpuszát, és gyümölcsözőnek ígérkező vitában mielőbb kialakítja konstruktív állásfoglalását.
V. Kovács Sándor