Jürgens, U.: A telephelyek megválasztása a világ autóiparában

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELÖ

399

energia-igények nagyarányú növekedése elle—

nére a villamosenergia-termelésben felhasznált olaj mennyisége számottevően csökkent, s ez

nagyrészt az atomenergia növekvő szerepével

magyarázható. 1989—ben a világ energiafo—

gyasztásán belül a kőolajszármazékok aránya

36,5, a szilárd energiahordozóké 32, a föld- gázé 20,5, a vízi energiáé 5,8, az atomener- giáé 5,1, a geotermikus energiáé pedig 0,1 szá—

zalék volt.

Az atomenergia—felhasználás majdnem telje-

sen mentes a szén—dioxidtól és a környezetet károsító egyéb gázoktól. Ennek hatása jól mérhető Franciaországban, ahol a nukleáris alapú villamosenergia—termelés felfutásával pár- huzamosan Csökkent a széndioxid—kibocsátás.

(Ism.: Herczeg András)

JÚRGENS, U.:

A TELEPHELYEK MEGVÁLASZTÁSA A VILÁG AUTÓIPARÁBAN

(Produktionskonzepte und Standortstrategien in der Weltautomobilindustrie.) -— WS! Mitteilungen. 1990. 9. sz.

596-602. p.

A Volkswagen Rt. 1990 februárjában ,,A gép—

kocsiipar jövője" címmel szakmai tanácskozást szervezett, ennek előadójaként a szerző átte—

kintette a német, a svéd, az amerikai, valamint

a japán termelési koncepciók alapvonásait és a versenyképességet meghatározó fontosabb fel—

tételeket. Részletesen kifejtette a termelésszer- vezés Taylor—elvének jellemzőit, negatív hatá-

sait. A bírálatban emliti például az autógyártás hagyományos szervezési elvéből eredő olyan

hatásokat, mint a szalagok mellett kialakult

betanított munka, az egycélú gépesítés, a mű- veletek aprólékos bontása, azok a kötöttségek, amelyek a merev döntési hierarchiából, az egyes részlegek határain mutatkozó illetékes- ségi vitából erednek.

A szerző áttekinti az új termelésszervezési stratégiák előnyeit és hátrányait, megvizsgálva

a műszakilag és gazdaságilag lehetséges auto-

matizálást, a decentralizált termelőegységek ön—

szabályozó működését és azt a megoldásegyüt- test, amely lényegében a japán gépkocsigyár—

tást kivánja másolni. Rugalmas automatizált gyártórendszerekre épülő autógyártó és -szerelő üzemeket alakítottak ki például a német Volks—

wagen, az olasz Fiat, valamint az amerikai General Motors fejlesztése során, olyan straté- giát követve, amelyre a következők jellemzők:

— szinte változatlanul hagyott szervezeti egységek szol- gálják ki a legkorszerűbb automatizált üzemeket, alig mó- dosultak a vállalat hagyományos funkciói;

— az automatizált üzemekben improvizált ,,szükségstra- téglákra" kényszerülnek, mivela véletlenszerűen előforduló üzemzavarok nehezen kűzdhetők le;

—- az automatizált berendezések kiszolgálásának főbb funkciója magas képzettségű munkatársakat igényel, de vannak betanított munkások is, például a rakodáshoz, a munkadarabok és szerszámok kezeléséhez, mozgatásához;

-— a zavartalan termelés közbenső (puffer) készleteket igényel, amihez tőkét és üzemi területet kell lekötni, mert így harmonizálhatók a kézi műveletek ütemidői az automa- tizált munkahelyekével;

— előfordul, hogy ergonómiailag kedvezőtlen a munka- végzés, például kötött ütemet diktál a berendezés, fej fölött végzendő műveletek is előfordulnak stb.

A másik (svéd) korszerűsítési stratégia sze- rint nem automatizálnak nagy ráfordítások- kal, hanem önszabályozó, részlegesen automa—

tizált, decentralizált, emberközpontú autógyár-

tást alakítanak ki. Erre az ad lehetőséget, hogy

az üzemek (Volvo, Saab) luxuskategóriájú autókat gyártanak kis sorozatokban. Rendsze- res, kiterjedt képzésben részesülnek a szerelő- üzem dolgozói, és funkcionálisan összefüggő részek szerint határozzák meg az elvégzendő

munkák tartalmát, terjedelmét. A termelőüze—

mek nem válogatott képességű kiválóságokra méretezik a feladatokat, hanem a normál telje—

sítőképességű munkás adottságai szerint ter—

veznek.

A harmadik stratégia lényegében hasznosí- tani kívánja a sikeres japán autógyárakban be—

vált termelésszervezési módszereket: átveszik

például a minőségbiztosítás összefüggő rend- szerét, növelik a gyártás rugalmasságát, ,,éppen

a megfelelő időben" elvet követő anyagellá-

tást vezetnek be (készletcsökkentési céllal),

ugyanakkor a szerelés szalagszerű kialakítását megtartják.

Megismerjük amerikai kutatók összehason—

lító vizsgálatainak eredményeit, amelyek az

Egyesült Allamok, Japán és Nyugat-Európa autógyárainak szerelési színvonalát mutatják be. Az 1986-ban és 1987-ben előállított azonos kategóriájú személygépkocsik darabonként

Nyugat-Európában 36 órás, az Egyesült Álla-

mokban 27 órás, Japánban 19 órás gyártási időt

igényeltek. Eszerint a japán autógyárak átlagos termelékenysége a nyugat—európainál 90 szá-

zalékkal, az amerikainál 40 százalékkal na—

gyobb. Versenyképességük több jellegzetesség—

gel magyarázható, ezek közül a szerző a kész- leteket minimálisra szorító gyártásszervezést

részletesen is vizsgálja, bemutatva előnyeit és hátrányait.

A szerző szerint a holnap autógyártására

vonatkozó fejlesztési stratégiák az említett 3 stratégia szintézisei lesznek: a svédektől való—

színűleg átvehető a decentralizált, önszabályozó gyártásszervezés, ugyanakkor ajánlatos nagy—

fokú automatizálást bevezetni, és a japán rend-

szert követve gondoskodni kell a teljes körű minőségellenőrzésről.

Három fő tendenciára hivja fel a figyelmet a japán autógyártás fejlesztési stratégiájával kap—

csolatban. A japán értékrendben fokozatos vál-

tozások tapasztalhatók, például a szolgáltató

ágazatok erősödő nemzetközi jellege az ipari

üzemekből a legkiválóbbakat szivja el. Figye-

lemre méltó, hogy a külföldi úton járt, ott

munkát vállalt japánok a ,,kultúrsokk" követ-

keztében gyökeresen új viselkedési mintát kö-

400

vetnek. Korábban életvitelük középpontjában

a munka volt, de a nyilvánvaló változások ezt a kizárólagosságot megingatni látszanak. Lé- nyeges tényező az iparban foglalkoztatottak korösszetételének alakulása. A japán Mazda autógyárban 1989-ben 41 év volt az átlagélet- kor, a Nissan cégnél 37 év, a Toyota autógyár—

ban 34 év. Előrejelzések szerint 2000-ig további

növekedés valószínű, így a költségek megnőnek a nagyobb kor és a hosszabb szolgálati idő kö- vetkeztében (mivel a szeniorok vannak túlsúly- ban). Várhatóan az idősebb munkásokat job-

ban megviseli a korszerűbb gyártási eljárások által diktált nagyobb munkaintenzitás, vala-

mint a növekvő stresszhatás.

A japán munkaerőpiac is változik, számolni kell ugyan az olcsóbb délkelet-ázsiai vendég- munkások növekvő kínálatával, de a fejlesztési stratégiában ez kevésbé meghatározó, mint az

elsődlegesen alkalmazott automatizálás. A To—

yota autógyár például 3000 munkahely helyette-

sítését valósította meg legutóbbi automatizá—

lása során. A Honda autógyár 1992—ben — a tervek szerint — a szerelési műveletek 30 száza—

lékát automatizálja. Nagyon lényeges az a ten-

dencia, hogy gyorsítják a termékek píacravi- telét. Az új modell tervezésének indításától

számítva legfeljebb öt évre van szükségük a

japán autógyáraknak, hogy megjelenjenek a so- rozatgyártású kocsikkal (a legtöbb nyugat-

európai cég még mindig 8—10 évig fejleszti az

autómodelleket). Az amortizációs ciklusok szá- mottevő rövidülése is arra kényszeríti az autó—

gyárakat, hogy gyorsítsák innovációikat. Sok

autógyár kénytelen fejlesztéseiben pénzügyi és

szervezeti teljesítőképességének határáig el- menni, nehogy lemaradjon a világpiaci ver- senyben.

A telephelyválasztási stratégia döntéseit a mind szigorúbb környezetvédelmi előírások is befolyásolják. A gyártással járó környezet-

szennyezés csökkentése mellett a szerző olyan

stratégiai szempontokat is említ, mint például a kis környezetszennyezést okozó motor, a kis fogyasztású hajtórendszer, az új anyagok al- kalmazása, az utasok kényelmének és bizton- ságának fokozása, az egyes országok közleke- déspolitikai koncepcióinak érvényesítése stb.

(ism.: Nádudvari Zoltán)

RlMASEVSZKAJA, N.:

LÉTMINIMUM A SZOVJETUNIÓBAN

(Nas prozsitocsntij minimumi) — Szacialiszticseszkíj Trud. 1990. 8. sz. 66—72. p.

A cikk bevezetőjében a szerző ismerteti a lét—

minimum mint társadalmi-gazdasági kategória jelentőségét, és utal az ezzel kapcsolatos szá—

mítások elméleti és gyakorlati fontosságára.

A létminimummal kapcsolatos kutatások meg-

lehetősen széles körben folytak a Szovjetunió—

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELÓ

ban közvetlenül a forradalom után (a 20—as években), majd a háborút követő időszakban (az SO—es évek végén). A 60-as évek elejétől

azonban — mutat rá sajnálkozva a szerző — a

kommunista társadalom közeli felépítésében bízva, a jóléti kérdésekkel foglalkozó szakértők

más irányban, a racionális fogyasztási költség- vetés kidolgozására összpontosították erőfeszí—

téseiket.

A 80-as évek elejétől megélénkültek a lét-

minimum meghatározásának módszertanával és a konkrét számításokkal kapcsolatos munká-

latok. Az Állami Munkaügyi Bizottság és az Állami Statisztikai Bizottság l988—tól folyama-

tosan meghatározza és évenként közzéteszi a

létminimum és a minimálbér nagyságát.

A szerző röviden ismerteti a létminimum megállapításának két megközelítési módját.

A normatív megközelitésmód lényege, hogy szakértők normatívákat állapítanak meg a fo- gyasztási javak egyes csoportjai (élelmiszer, ru—

házat, lakás, kulturális, kommunális szolgál—

tatások) tekintetében, és ezekből kiindulva ha-

tározzák meg a létminimumhoz szükséges mi- nimális fogyasztási költségvetést. E megköze-

lítésmód fogyatékossága, a szerző szerint, hogy nem veszi figyelembe a fogyasztás struk-

turális változásainak törvényszerűségeit. Ugy véli, hogy a minimális fogyasztási költségvetés meghatározásához megfelelőbb az ún. geneti-

kus (statisztikai) megközelítés. Lényege abban

áll, hogy a biológiai szükségletek számbavétele alapján határozzák meg a kalóriaérték, a fe-

hérjék, zsírok, szénhidrátok, sók, ásványi anya- gok, vitaminok vonatkozásában megállapított egészségügyi normák szerinti táplálkozási költ- ségek minimális nagyságát. Mivel az egyes la- kossági csoportok és rétegek tényleges fogyasz- tási struktúrájának tanulmányozása alapján megállapítható, hogy a Szovjetunióban jelenleg a minimális fogyasztási költségvetésben az ősz- szes kiadások felét teszik ki az élelmiszerekre fordított költségek, elegendő ezt az összeget kettővel szorozni, s így megkapható a létmi—

nimum nagysága. E megközelítésnél igen lénye—

ges az élelmiszerek értékének meghatározása.

Nemcsak a biológiai komponensek helyes

meghatározása fontos, hanem az ezeknek meg- felelő konkrét élelmiszereké is. Ezenkívül kü-

lönös gondossággal kell eljárni a beszerzendő

élelmiszerek árainak megállapításánál is. Sem—

miképpen sem az árjegyzékek szerinti, hanem csakis a tényleges vásárlási árakkal szabad szá- molni.

A még megfelelő anyagi ellátottság alsó ha- tárát a 60-as évek végén egy főre havi 50 rubel- ben határozták meg a Szovjetunióban. 1975- től minden 8 éven aluli gyermek, aki 50 rubel- nél alacsonyabb jövedelmű családban él, pénz—

beni támogatást kap. A szerző számításai sze—

rint a 70-es évek végén a szegénységi küszöb

70—75 rubelre emelkedett, a 89-as évek első felé-

ben pedig 85 rubelre. (Az Allami Statisztikai