tiszatáj
981. JÚN. * 35. ÉVF.
Ceresztury Dezső,
Kiss
Dénes,
Pintér Lajos versei;
Krakkói összeállításunkban:
írások a lengyel—magyar kapcsolatokról,
fiatal
költők
tiszatáj
R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS L Á S Z L Ó . Főszerkesztő-helyettes: A N N U S JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 81-1606 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató
Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelző- számra. Egyes szám ára 12 forint. Előfizetési díj: negyedévre 36, fél évre, 72, egy évre 144 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.
ISSN 0133 1167
A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla
Tartalom
X X X V . ÉVFOLYAM, 6.. SZÁM 1981. J Ú N I U S
KERESZTURY DEZSŐ: Mosolygások (vers) 3 KISS DÉNES versei: Gyerekjátékok, Képek az idő értel-
mezéséhez, Édes dühű vers 5 TORNAI JÓZSEF: A halál igazságai 7 SERFŐZŐ SIMON versei: Csak a csend, így jó 10
PINTÉR LAJOS: Egy régi versből tücsök ciripel (vers) 11
MOST — P U N T E — HÍD Krakkói körkép
K. GY. CS.: összeállításunk elé 13.
CSORDÁS GÁBOR: Krakkói beszélgetések 14 WISLAWA SZYMBORSKA versei: Lót asszonya, A hagy-
ma, A negatív önértékelés dicsérete (Kerényi Grácia
fordításai) 16 JERZY HARASYMOWICZ versei: Báthori István, Téli
ének (Csordás Gábor fordításai) 18 LESZEK A. MOCZULSKI verse: Felszólalás (Csordás
Gábor fordítása) 19 ADAM ZAGAJEWSKI versei: Többes szám első személy-
ben, Epikurosz lakótárs, Ez a világ kezdett terhére
lenni (Csordás Gábor fordításai) 20 PETNEKI ÁRON: Egy krakkói polgár feljegyzései Bá-
thori István korából 23 KOVÁCS ISTVÁN: Amikor Krakkó állam volt 29
HADIK ANDRÁS: Népművészet és nemzeti stílus (Ada-
lékok a lengyel szecesszió történetéhez) 38 SPIRÓ GYÖRGY: A krakkói színház nagy korszaka ... 42
Tadeusz Kantor színházáról, a Cricot—2-ről (Jan Klos- sowicz: A megállított élet színháza; fordította: Bába Iván; Bába Krisztina: Beszélgetés Eleonora Udals-
kával) 50 JAN BLONSKI: Gombrowicz szarmatizmusa (Részlet;
fordította: Reiman Judit) 55
KISS GY. CSABA: Nemzeti mítoszok nyomában (Fran-
ciszek Ziejka: W Kregu mitów polskich) 61
KOVÁCS ISTVÁN: Pismo -65 LAGZI ISTVÁN: Magna pars (Magyar vonatkozások Jan
Dabrowski történetírói tevékenységében) 66 KOVÁCS ISTVÁN: „ . . . b e l é j e ivódik az én életem is"
(Beszélgetés Waclaw Felczak történésszel, a krakkói
Jagelló Egyetem docensével) 69 D. MOLNÁR ISTVÁN: Gondolatok a Krakkóban kiadott
magyar könyvekről 75
H A Z A I TÜKÖR
TÓTH BÉLA: Tiszajárás (XVIII.) ! 79
KRITIKA
ALFÖLDY JENŐ: A sarkítás Akhilleusza (Eörsi István:
Ürügyeim) 84 IMRE LÁSZLÓ: Rákos Sándor: Harc a madárral 88
POMOGÁTS BÉLA: Hervay Gizella: Száműzött szivár-
vány 89 GÖRÖMBEI ANDRÁS: Szőcs Géza: Párbaj avagy a
huszonharmadik hóhullás 91 MÁRKUS BÉLA: Mester Zsolt: Koppantó 93
Zelk Zoltán (1906—1981) 96 Szerkesztői asztal 96
I L L U S Z T R Á C I Ó
Képek Krakkó múltjából a 6., 9., 12., 20., 22., 37., 60., 68., 78. és a 95. oldalon (Pintér Gábor reprodukciói)
KERESZTURY DEZSŐ
Mosolygások
Szemem szólna szemeddel:
i.kő, nem járja vér;
kezet fognék kezeddel:
kő az is, nem él;
tested minden tagja ép:
aranymetszés-arány;
mozdul lábad, mint ki lép:
megkövült magány; — s ajkadra villan valami
fény; ugyan honnan ered? — mosolygásodban isteni
láng leheli lelkedet.
II.
Titok nélküli Sfinx csupán a Donna, vélnéd, sosem volt szívérlelő gondja, —
s tekintetében tört vitorla: tompafélálomban tűnődik a Gioconda;
derűje mintha csalna: lám szelíd ajka lezárja gyöngy fogsorait, arcán a vér sápadt tavasza nyit, szemöldökén szivárványív a híd;
szemében hegyitavak hűs magánya:
egének tükre, nem gőgjének vára, s mi benn kristályok hallgatagságába dermed: vészjárt tengerek árapálya;
arcába magát temette sfumátó
fátylaival a lét titkába látó,
s minden tudását e magába zárt hó
arc mosolyába rejtő Leonárdó.
III.
Hol van a lány, akinek hátán kikopogva a költő római szép versét disztichonokba szedé;
hol van a költő, német költők közt ki az első lett, a világnagyokig fölmagasítva müvét;
s hol van a sok dobogó szív, fénylő elme, kiművelt szellem: a vers-szeretök? — Mind lesodorta a szél.
S lám az idők mélyéről fölsuhan újra a vers és jó mosolyogni, ha friss szíveken átmosolyog.
IV.
A homlokon sűrű bánat tapad, aggodalom, harag,
ráncot vető feszültség élezi a lágy arcvonásokat;
de, mint mikor az éppen kiderült ég hívja a lenti fényt: tenger mélyéről indul szabadulni a kíntul
valami, s itt van:
bontakozik kinyíltan.
Melyik beszédesebb: a néma száj, lehunyt szém, a bársonyos félhomály sűrűségén átsejlő mozdulat,
mely tétova céltudattal kutat egy másik szem, száj jelei
után: kinn, benn egyszerre fölveri a valóságot s képzeletbeli
találkozásban
kigyúl, kihúny a rokon lánggal;
vagy ha tükörré siműl ki a forrás, tenyerébe veszi a kék eget, beharmatozza a szájak, szemek
lágy fészkét valami észen túli reménység, melyben bölcsőmeleggel ring a mélység, hiteles lesz az önfeledt mosolygás, s bár hálóba nem foghatod, föl-fölsejlő nyomot hagyott?
V.
Merre rohan az áradó patak, hova viszi papírhajómat?
Magam mögött hagyni halálomat
nem elég egy tóparti csónak! .
sAz idő koptatása ellen mit tegyek? — Hallgatnak erdők, ligetek, hegyek.
Egy jóízűt nevetni de jó lenne!
vidáman, fönntartások nélkül;
nagy örömöm telhetnék benne, mert odajutottam végül, hogy, ha fölnézek az egekbe, aztán körül az emberekre, szívem mosolyra békül.
Gyerekjátékok
A csillagokkal mi legyen?
Hogy szépen elaludjanak rájuk hunyom a szemem Többé nem jön föl a nap A mélyet és a magasat kint s bent összekeverem
2Ez a hazám ez a szép
Hej komondor-Badacsony!
Dunántúli bari-dombok ne fussatok szerte-szét Mint kolomp szól ez a homlok Veri Isten az egét
Képek az idő értelmezéséhez
KISS DÉNES
1
Csillagidőben porszempillanat fénymutatóval roppant óralap
Mintha nem élnék
f ekszem itt hanyatt
Szívemben hajnal
agyam alkonyat
Édes dühű vers
Itt minden fűszál a hozzátartozóm!
S nem mindegy: velem van-e vagy ellenem Nem állhatok tétlenül e csillaghullató foghíjas éjszakákban ahol minden szitok s eldobott szemét képemet veri s az én arcomba hull minden vérbeborult névtelen káromkodás Engem korbácsolnak részegek öntudatlan tekintetei
S hiába díszeleg Isten párna-szívemen s hiába csupa-fül-radar a lélek
ha csöndekben csöndekkel hadonászok s a füleket betömik ádáz édelgések Itt minden sors a hozzátartozóm Elő húsból szakadjon szavam
s úgy rakjam kőmíveskelemeni falba hogy tisztesség vigyázza: függő ón s elszánt hit habarcs-hatalma Itt minden fűszál édes rokonom velem lehet csak s nem ellenem S amíg a versem sudárosodik
anyámra gondolok s az otthoni rétre s belenézek rezzenéstelen
álcázott önzések fegyvercsövébe
TORNAI JÓZSEF
A halál igazságai
Lelkes Dalma és Kelemen Éva barátaim emlékére
1. A halálból kell kiindulni, mint az őskultúrák, a középkori keresztény- ség: az élet csak pillanat a semmihöz képest. Ma még itt vagyunk — holnap a kozmoszban s kozmikusán.
2. Az élet és halál közti különbség: a halálban nem földiesen, hanem koz- mikusán leszünk a mindenségben.
3. Erich Fromm azt mondja: még a testünket se tekintsük birtokunknak:
egyszerűbb lesz tőle megválni a halálban.
4. A halál éppolyan jó, mint az élet.
5. Vagyis a halál semmivel se rosszabb, mint az élet.
6. Ne tartsuk balesetnek a halált, amit mindenképpen s amíg csak lehet, el kell kerülni. A halál a létezéshez tartozik s a dolgok lényege mind a kettőn túl van (Rilke).
7. Beteg az a civilizáció, melyben az orvosok minden eszközzel életben tartják a beteget. Akkor is, mikor már semmi tartalma nincs az életének.
8. Vegyük észbe: megvan az élet ideje s megvan a halálé. Vagyis: amíg életünk értelmes, éljünk teljes erőnkből, s ha a halál lesz értelmesebb, nézzünk vele szembe teljes elszánással.
9. A gyászban, mikor apánkat, anyánkat, gyerekünket, barátunkat vagy egy nagy embert siratunk, mindenféle viselkedés megengedett. De azért leg- szebb a komor magunkbaszállás, a halál igazságainak fölidézése.
10. A halál legnagyobb ellensége a szerelem s a szerelemé a halál.
11. Éppen a halál int arra: még jobban szeressük, akit szeretünk.
12. A halottak azt szeretik, ha az élők minél intenzívebben élnek.
13. Könnyebb meghalni utódokkal a hátunk mögött: az élet értelméhöz a biológiai folyamatossága is hozzátartozik.
14. Az individualista ember számára a halál katasztrófa: mindennek el- vesztése. Aki egy kultúra szerves tagja, tudja, hogy ő maga csak hullám a hallálal szembeni lüktetésben.
15. A kisfiam azt mondja: nem tudja elképzelni, milyen lesz holtan. Ma- gyarázom neki: személy szerint ő nem marad fönn, ha meghal. De — teszem hozzá — a titkos, megfoghatatlan életelv vagy a szellem, mely a mindenségben végtelenül áramlik és legértékesebb részünk, nem szakad meg, újra megjelenik egy emberben, egy növényben vagy egy madárban. „Szóval újjászületek?" — kérdezi most már fölcsillanó kedvvel. „Nem éppen te, aki most vagy itt, csak a lényeged." — „Nem fogok magamra ismerni?" — „Nem, azt csak a babonás vallások tanítják" — mondom neki.
16. A halál igazi vesztesége az egyszeri lény; az ismételhetetlen csoda, ami megkülönbözteti egymástól a leveleket, állatokat, emberi egyedeket. A forma, a konkrét ismételhetetlen arc, rajzolat elvész nyomtalanul. De akkor honnan a dolgok individualitása? A természet és a szellem formagazdagsága?
17. Vagy éppen az individualitás az őseszme, mindennek mintája, mely felé a dolgok fordulnak, ahogy Platón képzelte?
18. Az individualitás fönnmaradhat, mint az emberi vagy a nemzeti kul- túra része, azokban a gondolatokban és művekben, melyeket az etika, a filo- zófia, a tudomány, a művészet világában időről időre megteremtünk. De ez nem a szellem ontológiai létezési módja. A szellem művei csak kulturálisan létezhetnek.
19. Minél jobban beépítjük ebbe a kultúrába átmenetiségünk tudatát, a halált, annál gazdagabb lehet érzelmi, filozófiai és művészi teremtő világunk.
20. A halál „ultima ratio"-ját nem szabad letagadni. Szembe kell nézni vele. Nem azért, mert így elkerülhetjük, hanem mert csak a valósághoz ragasz- kodva lehetünk születő-halandó lények.
21. Hogy a halálban fölszabaduló életelv mit él át —, nem tudhatjuk.
Lehet, hogy süket, érzéketlen, tehetetlen az úgynevezett anyag nélkül. Lehet, hogy mint kozmikus létmódú szellem kozmikus távlatokat ismer meg. Az is lehet, hogy metakozmikus létsíkja bontakozik ki. „De neglectu omnis creatrae, ut creator possit inveniri". (T. Kempis). Mert a létnek nem a kozmosz az utolsó, legfölső állomása. Látjuk, hogy a természet kaotikus, esetleges rendszer.
A természet nem az isten hasonlata.
22. Nagy kérdés: a kozmoszba, azaz a természetbe, vagy a metakozmoszba, a természetentúliba lép át az egyediségétől megszabadult szellem? Vagy a semmibe?
23. Valószínű: mivel a természetben ugyancsak a forma és a formátlanság váltakozik; az életelv, a szellem nem a mindenség részévé válik (szánszára), hanem önmagává, azaz tértől, időtől függetlenné. Pillanattá, ahol nem lehet forma, törvény, változás. Ezt az állapotot, létmódot legjobban semmiként hatá- rozhatjuk meg. Így kapcsolatot teremthetünk élet és halál, vagyis, ami mögöt- tünk van: lét és semmi között, hiszen mind a kettő végső metafizikai ellentét;
föltételezik egymást.
24. Így elképzelhető az út világ és metafizikum között.
25. Ilyenformán a halál nem vége, hanem kezdete valaminek.
26. A halál a (pozitív) semmi.
27. A fizikai világ, a testünk retteg tartalma elvesztésétől. A halálfélelem- ben legmélyebb titkunkra ismerhetünk rá. Egy kötés iszonyatos végére. Meg kell szenvednünk ezt a szakítást, olyan a két pólus (lét és semmi) közt a fe- szültség. Rettenetes az elszakadás. Mint mindenben: szerelemben, barátságban.
28. A világirodalom, a zene, a szobrászat, az építészet, a népszokások tele vannak ennek a búcsúnak, végső kézeleresztésnek fájdalmas remekműveivel.
29. A halál pillanatában egy titok lepleződik le. Az a látszat, hogy a dol- gok úgy, amint megjelennek, rendben vannak, véglegesek. Hogy a minden- napok olyanok, amilyennek látszanak. S a természet olyan szép, ahogyan a maga telítettségében megmutatkozik. S akkor hirtelen kikerülhetetlenné válik a botrány: ebből semmi se igaz. Hogy a természet s annak részeként az ember is „romlandóbb, mint a málna és a hal" (Kosztolányi).
30. Kegyetlen dráma: szenvedünk, megtöretünk tőle, hiába minden filozó- fiánk, mert a lét tragikus, mert a létben jelen vannak az ellentétpárok: a fény és a sötétség, a jó és a rossz, a szép és a csúf — a lét és a semmi. De a szel- lem és az anyag ellentétpárja is.
31. Talán ezek a metafizikai alapegységek alkotják a Nagy Mozgást, ami mindent megszab, megmagyaráz.
32. Ezeknek az ellentétpároknak alapelve már tisztán szellemi fogalom, melyet nem érthet meg csak szellemi lény.
8
33. Az, mely éppen ezért a maga távlatába mélyedve áll mások és a maga halálának mélységes titka: a Semmi előtt.
34. Éppen akkora félelemmel, mint tisztelettel, hiszen amin át kell esnie, valóban önmaga létének is legsötétebb, legnagyobb kérdőjele: a végtelen, ha- tártalan, megnevezhetetlen, elképzelhetetlen és megismerhetetlen.
35. Ha van reményünk, fogódzónk, amiben semmi hiszékeny illúzió: akkor az a távlat, hogy a halálban ezzel a titokkal, semmivel, léttel egyesülhetünk.
36. A törzsi időkben az indián asszony azonnal a favágó tönkhöz rohant és baltával lecsapta egyik ujját, amint megtudta, hogy a férje meghalt. Nincs ennél testibb megértése a halálnak!
37. A halál az egész életünkben keresett, de míg élünk, csak pillanatokra megvilágosodó önazonosságunk.
38. Az ember, ha azonos önmagával, a lényegével, sokkal büszkébb szellem, semhogy csak kétségbeesést érezzen a halállal szemben. Vajda János tudta:
Ember, mulandó, koldus vagy király, Emeld fel és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál Gondolatát agyadban viseled!
EZÜSTTAL PÁLFFY JÁNOS GYŰJTEMÉNYÉBŐL. KRAKKÓ, WAWEL
SERFŐZŐ SIMON
Csak a csend
Elnémították a szót, elhallgattatták mindig, ha véleménye,
netán panasza volt.
S a megtorlások utcáiban, ha ellenkezett,
adóbehajtók, végrehajtók szábadíttattak ránk, mint az ebek.
Mukkanásunkat is
bujtogatással megrágalmazták.
Indulatainkat,
mint a tyúkokat,
megfojtogattuk inkább.
Csak a csend kuvikkőit aztán, amit máig hallani.
Szürkületként fásultság sürül, s közöny.
S a kéményekből azóta is jobbára csak
hallgatás füstöl.
Kit érdekel a vers?
S mért érdekelne bárkit is?
El tudja küldeni a közönyt füstként föl a magasba, még ha nem azért van is?
Lekicsinyelhetik tőle munkánk, múltunk.
10
Sérelmeink nem képes széthessenteni,
elintézni panaszunk.
S nem is érdekli már, ha nem a kocsmába,
hová meneküljön üldöző gondjai elől a paraszt, a munkás?
így jó — már akiknek — nem rebbent régóta izgalmat a vers. Szava sincs már másokért. Félrehúzódik, út mellé a kerítés.
PINTÉR LAJOS
Egy régi versből tücsök ciripel
önnönmagát megvágni nem tudja a kés,
önmagára mutogatni ném szeret a tudatlan tudat, nem önmagát vizsgálja az orvos, a rákkutató, mellkasára rámutatván: ím, az egészség, vagy magára rámutatván: mellkasomban kinyílott a rák piros virága.
önmagára mutogatni nem szeret a tudatlan tudat, mutogatván: ennél van a kincs, ami nincs,
önmagamra mutogatni nekem is fáj mondván:
ilyen fölösleges még sose voltam,
mi vagyok? csillag a porban? porszem a csillagon?
Katonavonat tolat be a kutyaól állomásra, hol fölcserélődve minden:
a halánték a lyukas, a gyapjúzokni az ép, a vér simítja a földet, az anyát, nem a tenyér, nem a marok fogja a földet, a port,
a föld fogja a markot, elporladót.
Énbennem katonavonatok nem tolatnak véres zászlókkal, ahogy illik,
önmagamra ezért rámutatok mondván:
ilyen fölösleges még sose voltam,
mi vagyok? csillag a porban? porszem a csillagon?
Egy régi versből tücsök ciripel,
nyelve a fáknak, Cetinje és Budva között megzendült tőle a táj, megzendült a hegyek alja, a könyvtárnyi csöndet ma is fölveri, ki félig alvó még, ki félig halott már: a nagyképű professzor arcába zenél, zenéje örök.
Dogmákból épült fennkölt beszédek falai már a porig lerontva. S aki szépségét öröknek hitte:
a táncosnő is csontig vetkezik.
Hamis szépség és hazug okosság újra jegyesek, ciripelj, csirikelj arcukba, tücsök.
Északra föl, a dalmát partokon Vodice, Pirovac kicsi ékszerek,
találtam ott leomlott partfalat: vízformálta trónt, oda ha ültem, ki voltam, király?
Ruhátlanul a márvány lányok a napon:
a palotában lélegző, karcsú oszlopok.
Mégis megtört, kócolt asszonyokat
becézek reggel: a hajatok milyen madaras, mégis az otthoni megcsonkolt hársfasor virágzik álmomban s lombja súg: gyere.
Otthonos itt a vendég, az ideiglenes fájdalom, s jussol az örökös: kussol.
önmagomra én is rámutatok mondván:
ilyen fölösleges még sose voltam,
mi vagyok? csillag a porban? porszem a csillagon
MARCIN BYLICA 2 OLKUSZA (MATYAS UDVARI CSILLAGÁSZA) ESZKÖZEI A JAGELLÓ EGYETEM MÜZEUMABAN
MOST — PUNTE — HlD
KRAKKÓI KÖRKÉP
Összeállításunk elé
K r a k k ó . . . Talán Bécsen kívül nincs még egy ilyen külföldi város, ahol ennyire
•otthonosan járhat magyar utazó. Ősei nyomdokába lépve, mert szinte a középkor korai századai óta mindig sűrűn megfordultak magyarok benne. Uralkodóink és kísérete többnyire szívesen látott vendég volt a szomszédos ország fővárosában. És mint ismeretes, magyar embert is koronáztak itt lengyel királlyá. Piacán nagy for- galma volt áruinknak, pincéit szívesen töltötték meg borainkkal. Nyomdáiban ma- gyar nyelvű könyvek születtek, híres egyetemét magyar ifjak százai látogatták. Fő- terén, a Nagypiacon ajándékozott Báthori István házat Bekes Gáspárnak, akinél Ba- lassi Bálint is megfordult. Itt hallható a Mária-templom tornyából minden órában ma is a kürtjel, melyet lengyelül a mi nyelvünkből származó szóval hejnal-nak hívnak. Ezen a teren, ahol 1525-ben öreg Zsigmond lengyel királynak hűbéri hűsé- get fogadott Hohenzollern Albert, a Német Lovagrend volt feje, porosz fejedelem;
ahol Kosciuszko Tádé fölesküdött 1794-ben a lengyel szabadságra.
Paloták, középkori házak, zegzugos kicsi utcák, templomok. Műemlékek lépten- nyomon. A múlt rétegei — törökdúlta vidékről származónak káprázatos gazdagság- ban: gótika, reneszánsz, barokk. Pezsgő, a szó eredeti értelmében urbánus élet, kávéház újságokkal, szecessziós berendezéssel. És az ódon kövek között rengeteg diák, középiskolások, egyetemisták. Vibráló fények és őrjöngő tánczene zúg a Jasz- czury diákklub nyitott ablakából a főtérre.
Ellentétek és a sokszínűség városa volt mindig, nehezen leírható, címszavakba nem foglalható. Öság és újítás városa egyszerre. Hiába vitték a XVI. század végén Varsóba a fővárost, Krakkó mindig büszkén magát tartotta a lengyel városok közül az elsőnek. Pusztították tatárok, svédek, tűzvészek; újjáépült.s szebben ragyogott, mint annak előtte. Lengyelország harmadik fölosztása után a Habsburg-birodalom kaparintotta meg, 1809-ben a Varsói Nagyhercegséghez csatolták. A bécsi kongresz- szus Krakkót és környékét szabad városnak nyilvánította, s csak az 1846-os krakkói forradalom leverése után csatolták megint Ausztriához. A dualizmus korában a galíciai- konzervatív politika központja, a század végén a lengyel irodalom és képző- művészet megújulásának fellegvára.
Lengyel irodalmi és művelődéstörténeti összeállításunknak a mostani alkalom- mal Krakkó a fókusza. Ennek a lengyel városnak a múltjából, történelmi és kultu- rális hagyományaiból, magyar kapcsolataiból szeretnénk ízelítőt adni. Képünk ter- mészetesen töredékes lesz, hiszen például kapcsolatainknak számos fontos esemé- nyéről. egyáltalán nem szólunk. A gazdag irodalmi múltból és jelenből is csupán alig néhány jelenség bemutatására nyílik lehetőség. Megszólaltatunk krakkói költő- ket, történészeket és irodalomtörténészeket. A város kultúrájának nálunk kevésbé ismert hagyományaira és eseményeire szeretnénk irányítani a figyelmet. Arra a kor-
szakra, amikor Krakkó külön ország volt például, a város színházi életének néhány nemzetközi mércével is kiemelkedő fejezetére. Nem mindenáron a „krakkóit" keres-
tük, hanem a lengyel kultúrának olyan értékeit, amelyet érdemes megismernünk.
Krakkó persze e tekintetben „könnyű eset", inkább válogatni volt nehéz; hogy m i - ként lehet szűkíteni a tematikát. Gazdag a kínálat, mintha csak azt mondanánk a városba látogatónak, hogy mindössze egy nap áll rendekezésére megtekinteni.
Ennyire tudott vállalkozni körülbelül összeállításunk. Remélhetőleg ahhoz elegendő- lesz, hogy fölkelti a kedvet az alaposabb ismerkedéshez, ad néhány fogódzó pontot a lengyel kultúra megértéséhez.
K. GY. CS.
CSORDÁS GÁBOR
Krakkói beszélgetések
i.
Leszek A. Moczulskira várok a Student szerkesztőségében. Kint, a Ryneken, a.
cukrászda kihúzódott a napra, diákok ölelkeznek erős tea mellett. Illegális pénz- váltók rángatják be a mellékutcákba a magyar turistákat. Zsebemben Harasymo- wicz-kötet, tegnap vettem, s azóta már futólag átlapoztam. Most, várakozás közben, próbálgatom az első verssorokat:
És naponta nagyobb bennem a Wawel És egyre több király ül asztalomhoz ...
A könyv 1975-ben jelent meg az itteni Irodalmi Kiadónál, elég gyenge papíron..
Jagelló Kázmér, Szent Izidor, Kosciuszko, Báthori, az egész sajátos lengyel (ma- gyar) történelem.
2.
Moczulski. Hosszú, sima haja hátul, a nyakszirt tájékán egyenesre vágva. Csontos arc, vékony termet, erős bütykű, de hosszúkás kezek, póklábszerű ujjak. Ezek a i kezek állandóan a levegőben repdesnek, mint éhes madarak. Lelkesen, elmélyülten
magyaráz. Harmincnyolc éves. Huszonnégy volt, mikor első, Szymanskával, Czumá- val, Faberral közös verseskötete megjelent. További kilenc évbe telt, amíg kiadta első önálló könyvét, A madárijesztő megtérítését. Amit ma a lengyel irodalmi zsar- gonban „új érzékenységinek neveznek, Wojaczek, Lipska és az ő költészetével kez- dődött. Indulása nem keltett túlságos visszhangot, visszahúzódott, mással próbálko- zott. Két év múlva beérték a fiatalok, Zagajewski (Közlemény, 1972), Kornhauser (A gyárakban a szomorú forradalmárt játsszuk, 1973), Stabro (Rekviem, 1973), é s sikerült áttörniük. Megteremtették saját közönségüket, népszerűvé váltak az ifjúsági klubokban, az egyetemeken. Felépítették saját esztétikájukat és irodalomtörténetüket (Zagajewski—Kornhauser: A be nem mutatott világ, 1974; Baranczak: Bizalmat- lanok és megbízhatóak, 1971), és végül sikerült mégtelepedniük a lengyel irodalom- ban. Moczulski eközben dalokat írt, melyek a Skaldowie együttes lemezeivel Magyar- országra is eljutottak. Nem csak nekik dolgozott, az Anawa együttes, Marék Griechuta és mások több mint tíz lemeze őrzi és terjeszti hangját. Tinik között szól házibuli- kon, és kazettás magnóból' harsog a Ryneken; talán a legtöbb, amit egy költő e tekintetben elérhet. Zagajewski kötetéi néhány százas példányszámban jelennek meg.
14
3.
Krakkót és Nowa Hutát köldökzsinórként kötik össze az újabban épült lakó- telepek. Hosszas tévelygés után egy sokemeletes, nyersbeton toronyház előtt leállít- juk a kocsit. Téglamorzsán, görcsbe facsarodott betonvasakon gázolunk át. A b e - fejezetlen épület előtt, az ipari tájban kerek arcú, mélabús tekintetű fiatal férfi szőnyeget porol. Kimondhatatlanul lengyel mosolyú szőke nővel beszélget közben..
A magasföldszinten megnyomjuk a megfelelő — Kornhauser feliratú — gombot.
A rendszer működik, Kornhauser kitárja az ajtót.
4.
A mérsékelten berendezett lakásban egy konyhaasztal mellett ülünk. A szerzés' vágya elhatalmasodik rajtam, nincs-e felesleges példánya a kötetéből — kérdezem.
Több könyvesboltban bolondnak néztek, mikor felmutattam listámat, Kornhauser, Zagajewski, Stabro, Baranczak, Krynicki. Nem hogy nincs, nem is volt, kérem. Mire- ide érne, elfogy. A Pegazusban sikerült rátennem a kezem az utolsó Piatkowski- kötetre, ez minden. Kornhauser széttárja a kezét: ami volt, Spiró György nemrég, vitte el. Magnó híján kapkodva jegyzetelem öntudatos helyzetelemzését. A negyvenes évek nagy nemzedéke, Rózewicz, Herbert, Woroszylski, Szymborska után visszaesés a lengyel lírában. Woroszylski sematizmusa az ötvenes, Jastrun hermetizmusa a h a t - vanas években, húsz év, amikor a költészet művelése már-már együtt járt a realitá- sok iránti érzékenység feladásával. Aztán, az iskolákból kikerülvén, a hetvenes évek válságaival szembesülő nemzedék megszólaltatja újra az elveszettnek hitt h a n - gokat. Visszaereszti a történelmet a gyárakba, falvakba, utcákra, egyetemekre. Foly- tatja. Nem könnyedén, nem mindig elég bölcsen. A legelső közülük, Rafal Wojaczek.
1971-ben megöli magát. A következő évben — Wojaczek posztumusz kötetei mellett (Aki nem volt, Befejezetlen keresztesháború) — szinte mindegyikük saját könyv- vel lép elő.
5.
Megjön Zagajewski a negyedikről, ö a porolós ember. Narancslevet iszunk vod- kával, ezzel is rá vártunk. Hogyan szerveződik egy irodalmi nemzedék? 1968-ban megalakul Krakkóban a Teraz (Most) csoport. Zagajewski (23 éves), Kornhauser- (22 éves), Stabro (20 éves), Kronhold, Piatkowski, Jaworski kiadják a hasonló című antológiát. Ugyanebben az évben, Poznanban, Baranczak és Krynicki létrehozzák a Próby csoportot. Varsóban Markiewicz és Karasek, a Hybryd Klub költői startolnak.
Már működik Wroclawban az „1966" csoport, és a Kontrasty folyóirat Janusz Styczen- nyel. 1969-ben megjelenik Wojaczek első verseskötete (Szezon). 1970-ben megrende- zik a fiatal kritikusok és költők első találkozóját Cieszynben, 1971-ben a másodikat.
A korábban indult Lipskát és Moczulskit magába szívja a nemzedék, legalábbis ezentúl ide sorolják őket. Az „új érzékenység" kritikusokat nyer meg és kritikusokat nevel. Kronhold és Moczulski színházat csinál. Az Exodust, Moczulski darabját Ausztriában, Franciaországban, Belgiumban, Mexikóban és Venezuelában játssza a.
STU. Kornhauser és Zagajewski regényt ír, Baranczak Dylan Thomas-kötetet ad ki..
6.
Zagajewskitől megkapom. a Közlemény utolsó példányát. Elbúcsúzunk. Zenészek is laknak a házban, valamelyik lakásban hegedű nyivákol, a hang lecsavarodik a.
lépcsőn.
1977
WISLAWA SZYMBORSKA
Lót asszonya
Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
Hogy ne a férjem, Lót igazságos tarkóját nézzem folyton.
Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
ösvényemen kígyók tűntek föl, pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
Már sem a jó, sem a rossz — hanem minden létező élőlény kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
Magányos voltam, azért néztem hátra.
Szégyelltem, hogy loppal menekülök.
Kiáltani akartam, visszatérni.
Vagy csupán mikor szél kerekedett, kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
Ügy éreztem, meglátták Szodoma faláról és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
Nem jószántamból néztem hátra.
Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
És akkor mind a ketten visszanéztünk.
Nem, nem. Én továbbfutottam, kúsztam és fel-felszöktem, míglen sötétség zúdult le az égből, forró kavics és halott madarak.
Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.
:16
A hagyma
A hagyma az egész más.
Neki nincs belseje.
Ö ízig-vérig hagyma, a hagymaság teteje.
Kívülről hagymaforma, velejéig hagymányi:
ha magába néz, nem fog semmi ijesztőt látni.
Vitathatatlan lét ő, sikeres mű a hagyma, a nagyobbnak a kisebb, csökkenő a tartalma;
elsőben második, majd harmadik, negyedik van, centripetális kvintett, kórusba álló visszhang.
Mibennünk idegenség, alig bőrlepte vadság, intern inferno rejlik, anatómia grasszal;
A hagymánál ékesebb hast nem látott a világ,
ön-dicsőségére körül- glóriázza magát.
Bennünk: idegek, nyalkák, zsírok és rejtelmesség, s nekünk nem adatott meg a hülye tökéletesség.
a hagyma bent is hagyma, csavaros zsigerű.
sokszoros meztelenség, legmélyig önszerű.
A negatív önértékelés dicsérete
Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.
önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly úgy él, ahogy él, és örül neki.
A bálna szíve száz kiló, ám egyébként könnyű, akár a pehely.
Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret.
KERÉNYI GRÁCIA fordításai
JERZY HARASYMOWICZ
Báthori István
Templomkerengőn a Hallgatag Király le-föl jár napra nap Sityakján kócsag. Gőgje csak Nem szava hajaz a Zborowskiakra Mint ütőér lobog. Veri ujja
Az olvasót. Parancsot oszt Király legyűrted hát a vészt A vérrel duzzadt főúri kelést
S karmazsinból kibontod. E porontyot S a tűz veres ujjaival
A vész tatár jele írva hamar Hadban a kán. Nyergel a cár
Hisz lovasságunk már bíbor ruhában Viharként dúl a cári szákállban Csendül a karvas. Üdv hatalmas Már a tatár had lopva hátrál Lobogókon zúzmarapáncél. Fölszáll A por koponya-mesgye. Egekbe Bútt o fehér cár s szólala Könyörülj Mihály ég angyala
Gyepűm beomlott. S véle az égi tornyok!
Kedveseim — hogy kedvem elillan Bocsássatok meg — csak katona voltam Fejemnek fűből hintvén párnát
Fölrúgtam a könyvek csöndes magányát Otthonom — hogy alig ismertelek Bocsásd meg — csóva repült ezer Házra kezemből s elfeledtem A háziszenteket
18
Édesanyám — biz ritkán ölelhetsz Ég sipkája alatt kavarognak a versek Versnek üstöknek olló kéne már Szó-erdőn fiad Isten füttyére vár Uram — templomod ritkán jártam én S arany szavad vettem hiába ajakimra De érted víva folyók keletén
Hányszor borultam holt lovamra Kedves — lenhajadba oly kevés Pipacsot tűztek a napok
Hisz kivel párban jártam: az ünnep Varkocsán rubintok zörögtek Kedveseim — hogy kedvem elillan Bocsássatok meg — csak katona voltam Fejemnek fűből hintvén párnát
Fölrúgtam a könyvek csöndes magányát
CSORDÁS GÁBOR fordításai
LESZEK A. MOCZULSKI
Felszólalás
Milyen otromba vagyok mikor így kitanult hasonlatok nélkül
beszélek s pont a szeretetről.
Nem találtam fel a puskaport.
Nem lövöldöztem verebekre a tetőn.
Nem én fedeztem fel hogy robban az atom.
Ma már tudom.
A szeretet leszűkíti a választás körét.
Emberek.
Megalkothattam volna saját nyelvemet, újabb lázadó iskolát teremtve ezzel,
tanítványokat választhattam volna közületek.
Életuntakból és megsértettekből
reguláris haderőt szervezhettem volna, mely eszméimet terjesztené barbár, Xeigázatlam földeken.
Akkor nem lennék, mint ma, ilyen végtelenül mosolyognivaló.
CSORDÁS GÁBOR fordítása
ADAM ZAGAJEWSKI
Többes szám első személyben
Viseltes szavakat hordunk, idegen szájak a fentebb stílt pépesre rágták,
járkálunk idegen rettegés záporában, az öregségnél ütjük fel a szótárt, este mintha kitört volna a háború, Baczyúskival beszélgetünk,
BATHORI ISTVÁN KIRÁLY SÍREMLÉKE
(KRAKKÓI. WAWELI SZÉKESEGYHÁZ) 20
kapkodva csomagolunk,
hajdani költők járnak eszünkben,
kimegyünk az állomásra, kárhoztatjuk a fasizmust„
majd győzelemittasan az elsőosztályú személyen többes szám első személyben vájtfülűségben vetekszünk, mintha nem lennénk megáldva a hallgatás abszolút hallásával
Epikurosz lakótárs
a rövidített ágyéktanfolyam után vagyis naponta kétszer szabadon ereszti anyósát a roskatag öregasszonyt ki avas fekete vért köp
és kurafinak nevezi őt Aztán ráereszti a rádiót melyben éppen a fiatalok műsora zajlik teljes hangerővel s arra gondol még fiatal vagyok életem nyitva előttem
mint tengeröböl déli napsütésben
a világ kezdett terhére lenni
Mikor hasában megmozdult a gyerek ez a képtelen világ kezdett terhére lenni Háborúk magömlése Ázsia háromszögein elöntötte a félelem
s mint vér és bor kavargott benne Nem értette mit jelentenek a plakátok e szennyes kötések a házfalakon
undorodott a tüntető stadionok szemérgmréseitől s az európai politikusok nyirkos paroláitól Mikor vasárnap délelőtt katonákkal találkozott megtorpant és kiköpött émelyegve
a marsallbotra a tarisznyában a lapos csupasz kivájt ágyékok háromszegletü pajzsaira
CSORDÁS GÁBOR fordításai
PETNEKI ÁRON
Egy krakkói polgár feljegyzései Báthori István korából
Mikor diákfővel először kerültem Krakkóba, lépten-nyomon a közös múlt emlé- keibe botlottam. Ha megtudták, hogy magyar vagyok, rögtön sorolták Hedvig, Bá- thori vagy Bem apó nevét. Legfőképpen a tudós, toleráns, de komor István király alakja töltött be minden krakkói zugot. Később aztán, amikor magam is alumnusa lettem a Jagelló Egyetemnek, majd amikor már ama „közös múlt" hagyományának nem annyira a csillogó felszínét, mint inkább a mélyebb gyökereit kezdtem boly- gatni, világossá vált, hogy nem csak a „nagy történeti nevek" kötik hozzánk Krak- kót (és persze nem csak az oly gyakran citált fenti három név), hanem sok minden más is. Legfőképpen az egyetem, amelyet Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig mentett meg a korai elenyészéstől, s az alapító Kázmér után szinte második meg- alapítójává vált. Ez az egyetem majd hatezer magyar diákot látott falai között az 1400. esztendőtől kezdve. Ezek egy része külön házban, a magyar burzában lakott a Bracka utcában — ma már csak egy tábla őrzi a ház emlékét. Magyar emlékeket idéz a Szent Katalin-templom is az úgynevezett „magyar kápolnával", amelyet Stibor erdélyi vajda alapított, s itt is pihent örök nyugalomra. A magyar ötvösök keze munkájában gyönyörködhettem, amikor felnyílt előttem a Mária-templom kincstára, s a páncélszekrényben ott sorakoztak a filigrános, bőrtűs, sodronyzománcos kelyhek.
Az egyetemi templom pedig egy erdélyi ötvös remekművével dicsekedhet. A legtöbb magyar emlék azonban odafönt a királyi várban, a Wawelban várja a látogatót.
A magyar sisakot, erdélyi sodronyinget a lengyel uralkodók is szívesen viselték, nem is szólva az ékszerekről. A legjelentősebb „hungaricum" ott van a székesegyház szentélyében: a lehunyt szemmel, megfáradt arccal is tekintélyt parancsoló István király komor márványalakja a síremléken.
Báthori István uralkodásának évtizedét (1576—1586) hajlamosak vagyunk pompás koronázással, ünnepségekkel, vadászatokkal, háborúságokkal kitölteni. Kétségkívül mindezek megvoltak, ám a mindennapi élet éppúgy folyt háborúságok alatt, mint béketárgyalások idején. Az ünnepnapok nagyon hamar elmúltak, a dolgos hétköz- napból pedig nagyon sok v o l t . . . A velünk született kíváncsiság gyakran késztet arra, hogy valamely sánta ördög segítségével megpróbáljuk felemelgetni a régmúlt korok házfedeleit, s közelről is láthassuk a mindennapokat, a mindennapok szerep- lőit. A sánta ördög pedig segítségünkre jön, méghozzá egy nem is akármilyen törté- neti s irodalmi forrás, az emlékirat alakjában. (Természetesen itt most bővebb mű- faji kategóriáról szólok, hiszen nem csak a kifejezett memoár, hanem a napló, a tör- téneti feljegyzés, az útirajz is ide tartozik.) így már könnyedén leemelgethetjük a háztetőkét', s bár kissé csalódni fogunk; mert nem minden úgy néz ki, ahogyan azt a mai szemléletünket is bizony befolyásoló múlt századi történeti festészet nyomán elképzeltük, ugyanakkor számtalan érdekes apróságot fedezhetünk fel, amit a talmi csillogás, vagy a száraz, pusztán fogalmakban gondolkodó tudomány később eltakart előlünk.
Báthori István uralkodása egyáltalán nem volt aranykor — a kortársak számára.
Az Erdélyben némileg más kormányzati formákhoz (és tegyük hozzá, némi engedel- mességhez) szokott uralkodó sem érezte mindig kitűnően magát a Jagellók trónján.
A későbbi hanyatláshoz képest azonban ténylegesen jobb volt ez az időszak. Sokkal később pedig — elsősorban háborúi okán — igencsak sokféleképpén interpretálták Báthori uralkodását, sokszor egészen eltorzítva a hajdani történeti valóságot. Bátho- rinak már a megválasztás után egész sor kellemetlensége támadt, részint a hatal-
mas Habsburg-vetélytárs, részint az őt támogató lengyel ellenpárt miatt. Annak sem örült különösen, hogy a gnieznói érsek, Jakub Uchanski el sem jött a koronázásra, pedig ez az ő hivatalos feladata lett volna. Az meg szinte a legkínosabban érintette, hogy a kiváltságaira rendkívül kényes, hatalmas kereskedőváros, Dancka, nem ismerte el uralkodójának; a kompromisszum pedig hosszú háborúba és rengeteg pénzbe került. A szejm ugyan meghökkent, amikor a király kifakadt: nem festett bábként akar ülni a lengyel trónuson, és nem tűri, hogy őt és tanácsosait kioktassák
— ehhez a hangnemhez bizony nem szoktak hozzá az „aurea libertás" légkörének bűvöletében élő lengyel nemesek —, de István király keze mégiscsak kötve volt: a koronázási eskü, az ország törvényei, a szokásjog mind-mind akadályozták. Csak a koronázási esküje miatt s a szejm állandó unszolására indult harcba az oroszok ellen, Livföld visszaszerzésére. (Erre kellett ugyanis ígéretet tennie.) Ellenfeleivel nagyon humánusan bánt, hiszen titokban reménykedett abban, hogy későbbi török- ellenes terveinek megnyerheti őket. Saját katonáit viszont igencsak rövid pórázon tartotta, amire bizony szükség volt: a lengyel és a magyar csapatok között szinte állandó volt a véres incidensekig menő súrlódás. Amikor pedig békekötésre került sor, a jezsuita diplomata, Possevino páter elég sok zavart okozott a királynak, mert túlbuzgóságában inkább nézte Róma, mint Krakkó érdekeit. (Gyulafehérváréról nem is szólva.) Az ország belpolitikájában sem szűnt meg a feszültség: amikor Sámuel Zborowskit, Báthori egyik mágnás ellenfelét Zamoyski kancellár lefejeztette, sokan már gyűlölt idegen zsarnokot láttak István királyban. (Ami a nyakazást illeti, Bá- thori annak idején a kerelőszentpáli csatamezőn nem sokat teketóriázott elfogott ellenfeleivel, s most, ennek a rémképe ötlött fel az ellenzék előtt.) Halálakor nem mindenki gyászolt őszintén: még gúnydal is született a „tirannus" pusztulásáról, a gyűlölt magyarok némelyikének pedig menekülésszerűen kellett az országot elhagy- nia. Ez a korántsem pozitív összkép azonban — akárcsak nálunk Mátyás király halála után — a még sokkal rosszabb körülmények között később egyre fényesebb- nek látszott.
Az előbbi felsorolásban a nagy történelmi problémákat láttuk csak — á m mind- ezek nem befolyásolták egészen mindig és mindenki életét. Főképpen nem a főváros, Krakkó életét, hiszen a háborúk messze innen zajlottak, a szejmek sem folytak itt, a leginkább még a háborúk okozta örökös adóprés éreztette a polgárokkal a nehéz időket. A város élte a maga életét, állandó belső, városházi küzdelmeivel, szenzá- cióival, bűneseteivel, amelyekhez időnként egy-egy „csodajel", természeti katasztrófa járult. Még a nagy események, koronázás, királyi temetés, az erre való készülődések is inkább kötelességet: fegyveres őrszolgáltot, vagy más formában való aktív közre- működést kívántak meg a polgároktól — nem lehetett csak úgy önfeledten bámész- kodni. Mindezeket híven láttatja velünk egy névtelen krakkói polgár kis krónikája István király idejéből.
Egy XVI—XVII. századi miscellanea-kötet őrizte meg számunkra a krakkói fel- jegyzéseket, amelyek 1575 és 1595 között foglalják magukba az említésre méltó ese- ményeket. (Ez a vegyes gyűjtemény egy hungarikumot is tartalmaz: egy gúnyverset Győr 1594-es föladásáról.) A krakkói polgár krónikáját nyomtatásban Henryk Barycz adta ki 1930-ban, a „Bibljoteka Krakowska" sorozatban. Bár több magyar vonatko- zást tartalmaz, a magyar történeti szakirodalom eddig sehol sem említette.
A szerzőről úgyszólván semmit sem tudunk. Nevét, személyiségét gondosan el- rejti. A szövegből azonban kiderül, hogy valamelyik céhbe tartozott, de egyáltalán nem a gazdag patríciusok sorába. Többször is igen határozott állásfoglalással beszéli el a hangadó gazdag polgárság és a „köznép" (pospólstwo) közti konfliktusokat, s egyszer maga is így nyilatkozik: „minket is, köznépet, elküldtek". Életkorát tekintve már nem lehetett túl fiatal, mert egyes utalásokból úgy tűnik, hogy nemcsak Zsig- mond Ágost, hanem még öreg Zsigmond uralkodásának idejére is emlékszik. Gon- dolkodásmódját szintén állásfoglalásaiból tudjuk rekonstruálni: határozottan Báthori pártján áll, annak kancellárját, Jan Zamoyskit egy helyütt a „haza atyjának" nevezi.
Vallását tekintve őszinte katolikus, de hasonlóan királyához, ő is a tolerancia híve.
24
Ez különösen megmutatkozik egy későbbi esemény, a krakkói evangélikus templom' 1591-es lerombolásának leírásánál.
J á r j u k most már mi is be névtelen vezetőnk segítségével a Lengyel Királyság;
fővárosát, és hallgassuk meg a Báthori uralkodása alatt történt események „igaz históriáját", no meg a kor pletykáit. Hallgassuk meg a szerzőt anélkül, hogy külön tipologizálnánk és csoportosítanánk az eseményeket jellegük szerint; egyedüli táma- szunk az időrend legyen, ahogy azt a mi krakkói „közemberünk" megírta.
István király uralkodásának kezdetén, 1576-ban, még a koronázás előtt a város egyik legnagyobb problémája a szüntelen őrségállítás. „1576-ban, január 15-ik napján- a városházán megosztották a köznépet a kereskedő urak és céhmester urak között mind az éjjeli, mind a nappali őrség miatt. A tanácsurak azt akarták, hogy minden családfő hetenként öt garast adjon. Ott a tanácsurak megosztották a céheket, me- lyeknek száma 32 volt. A kereskedő urak mellett csak a mészárosok, kerékgyártók és a kötélverők maradtak. Amikor az urak meglátták, hogy a céhbeliek többsége- melléjük áll, mindegyiket egyenként kezdték vizsgálni, vajon van-e a fiatalabbaktól megbízásuk, avagy nincs; mindegyik elismerte: nincs. Akkor az urak behívták a- kereskedő urakat s a mellettük álló céheket, akik a terembe jöttek. Szószólójuk Jurek Lembach úr, akkori öregmester volt. Amikor pedig minket, céhbelieket a ki- sebbik szobából a tanácsterembe hívtak, megválasztottuk magunk közül Jan Cyrus urat, aki akkor a szűcsök atyamestere volt, Cyrus Rozmus krakkói esküdt úrral' egyetemben. Akkor ott Jan Cyrus úr az összes céh nevében azt mondta, hogy sze- mélyenként akarjuk őrizni és védeni a koronát a király őfelsége számára, akit mi- nékünk az Úristen ad az egyetértésért, ugyanolyan módon, ahogyan a mi eleink tették.- Ez a francia elmenetele után volt." (Tudniillik a megválasztott Valois Henrik király titokban történt elmenekülése után.) Az ügy azután azzal zárult le, hogy végül 150 darabontot kellett a mestereknek állítaniuk, ami bizony pénzükbe került.
István király bevonulását rossz előjelek előzték meg. „Az 1576-os évben, m á r - cius 31-én szándékosan megölte magát puskával egy krakkói polgár, név szerint J a n Kurowski, aki rögvest meghalt. Nem akarták a templom mellett eltemetni,, végül ki kellett vinni a városból falura Ugyanezen évben, ugyané hónapban, két nappal ezek előtt, március 29-én, a krakkói várban, az iskolában [ez a káptalan- iskolája volt] puskával meglőttek egy kisgyermeket, aki szintén rögtön meghalt.
Április hónap nyolcadikán a Flórián kapu előtti híd beszakadt, tizenöt nappal István- király bevonulása előtt."
Az 1577-es év egyik krakkói szenzációja egy városi darabont fölnégyelése, aki Hanus Lang patrícius szolgáját egy harmadik személy felbújtására megkísérelte meg- ölni — magyarán bérgyilkos volt. A kivégzést azonban hosszas huzavona előzte- meg, mert a város kiváltságait védelmező polgármester és a mindenbe beavatkozó- központi hatalom, a krakkói várnagy között vita támadt. Végül is a várnagy kiadatta magának az elítéltet, és a felbújtó háza előtt végeztette ki, a kispiacon. „Ez a város- nak újabb veresége volt. Mert látnivaló volt, hogy a tanácsurak mennyire féltik a.
jurisdikciójukat, most is, mint ahogy régen is." Az áldozatot viszont sikerült m e g - menteni. „A Lang urak deákja, aki miatt mindez történt, még 1590-ben is vígan járkált a világban."
A másik szenzációt mesélje el maga krakkói útitársunk. „Június 22-én Szent Péter és Pál vigiliáján, nagy esőben, villámlásban elragadtatott a földről egy haja- don, testestül lelkestül, az olkuszi fekete Pawel leánya, aki M^czynska patikárius- asszonynál volt tanulni. Ahogy eltűnt, úgy is jött vissza. Június utolsó napján aztán ismét elragadtatott a hajadon, megintcsak nagy villámlásban, mennydörgésben, nagy esőben, mindabban, amiben korábban, és ugyanúgy tért vissza. Ebben az ügyben- aztán tekintélyes emberek nagy inkvizíciót indítottak, élükön állt őnagysága, a ka- mienieci püspök úr, Stanislaw Bialobrzeski, meg tizenegy néhány prelátus és néhány doktor, tudós emberek. Akkor aztán a városházára jött a krakkói alsztaroszta úr,.
Palczowski, aki szigorú vizsgálatot folytatott, és mind a házigazdától, mind ama leánytól esküt vett, hogy ezeket elismeri és nem hazugság az egész. Mind az első,
•mind a második elragadtatását elismerte, hogy mi minden történt vele és mi min- dent látott, amint ez később nyomtatásban is megjelent. Ez a hajadon, akit az em- berek ismertek és láttak, nemsokára ezután férjhez ment. Mindenesetre ő mind- arra megesküdött, amit ott látott, ami a nyomtatásban megjelent. Néhányan azon- ban úgy vélték, hogy mindez kitalálás, különösen az eretnekek fogták rá a jezsui- tákra." A Krakkóban nevelkedő kisasszony égi utazása nyilván nem volt több hallu- cinációnál, amiből a férj azután valahogy csak kigyógyította. (Ámbátor ha Danikén és hazai hívei ismerték volna ezt az adatot, bizonyára megmagyarázzák nekünk valami űrhajómesével...) Hogy pedig a kor is abszurdnak találta az egész históriát, bizonyíték rá, hogy a nyomtatásban megjelent égi utazásra (amely azonban egyetlen példányban sem maradt fenn) rögtön dühös ellenvélemények jelentek meg, a leg- szégyentelenebb hazudozásnak titulálván a látomást. (Ezekből két különböző mű is fennmaradt.)
Az 1578-as esztendő hosszas városházi küzdelmekkel telt. A patriciátus egyik hangadóját próbálták leszerepeltetni a király előtt, a gyanúsítottra, Erasmus Cze- czotkára bizonyítva nemcsak a házasságtörést, de a városi könyvek meghamisítását is. A dolog vége azonban ugyanaz lett, mint sok ilyen más történetnek annak előtte és annak utánna: a különféle protekciók megmentették Czeczotkát, s még a vádlónak kellett bocsánatot k é r n i e . . .
Az útadó kivetése körül is nagy csatározások folytak, de megváltoztatták a vá- rosi mértékeket is: „Ugyanezen 1578. év szeptember 20-án a krakkói piacon, a város- háza előtt elégették az összes városi gabonamérőt, halomba rakván a városi mérleg előtt az összes hitelesített mérőt, mindez Hieronim Zalasowski polgármester úr és Piotr Zbórowski krakkói vajda úr hivatala idején történt. Mindezt maguk a tanács- nok urak cselekedték, akik a nemességnek akartak kedvezni, hogy kisebb mérő legyen. Ebből mindegyikük hasznot húzott, csak a megnyomorított közember nem, hiszen az ú j mérő kisebb volt, de ugyanannyit kellett fizetni, mint amikor még nagyobb volt."
Az 1579-es esztendő ismét az őrségállítás körüli vitákban telt, míg a következőt, az 1580-ast szerencsétlenségek és bűntények jellemezték. „Ebben az évben a Gol^bia [Galamb] utcában Krysztof Hennik szabónál építkeztek, amikor leszakadt két bol- tozat, az egyik a földszinten, a másik a pincében, öt embert agyonütött, sokakat megsebesített. Ugyanebben az évben, június 28-án a krakkói városháza szolgáját felnégyelték, mert az különleges módon kinyitva a hivatali helységet, pénzt lopott.
Sok mindent beszéltek, és néhány tanácsbelit is meggyanúsítottak. Az Úristen azon- ban kegyeskedett a tisztességes embereket a rossz nyelvektől megoltalmazni és azt a személyt fölfedezni, aki méltó volt arra, hogy az akasztófán túl a felnégyelés fizet- ségét elnyerje."
Az 1581-es esztendőt ú j vám bevezetése keserítette meg. Az éjszakai őrség körül is fellángoltak a viták. Az eget októberben éjjel nagy fényesség töltötte be, nem kis rémületére a krakkóiaknak. A bűnesetek között egy zsidó kereskedő megöléséről hallunk; a három tettes közül kettő kiszabadult, a harmadikat azonban aláposan megtorturázták.
1582-ben ismét kitört a háborúság Erasmus Czeczotka körül, végül a krakkói tanács nem mert panaszt tenni a király előtt a nagyhatalmú patrícius ellen. Augusz- tusban egy ágyban fekvő diákot ölt meg egy ablakon belövöldöző szolga. Az- áldozat halálát csak reggel vették észre, hogy nem akar felkelni. „Szeptember 26-án aztán eltemették a megölt diákot a Szentháromság templománál. A szolga pedig a holttest után ment fekete csuklyában, puskával." A gyilkosság büntetése várfogság volt, és 30 ezüstmárka vérdíj lefizetése. Ebben az évben Krakkó lakosait egy több hétig lát- ható üstökös tartotta rettegésben, „amelyet megmértek a tanult emberek, doktorok, matematikusok, és azt mondták, hogy ilyen nagyságú, ilyen hatalmas üstökös eddig nem hallott dolog v o l t . . . "
Az 1583-as esztendő nem éppen a legszebb fényt vetette a Krakkóban tartózkodó magyarokra (ezek elsősorban a király udvarában és testőrségében szolgáltak). „Már- 26
cius 27-én a magyarok a Rogacka utcán erőszakot követtek el, a férjétől elraboltak egy asszonyt, leitatták és megerőszakolták, a kamrát pedig szétverték. Vasárnap törvényt tettek, a törvény elé több mint egy tucat tanú jött el, végül kiegyeztek, a vétkeseket pedig nem büntették meg."
A krakkóiak egyik szenzációja volt ebben az évben a királyi állatkert gyarapo- dása. „Július 7-én a nőstény oroszlán megkölykezett a krakkói várban, két hímet és két nőstény kölyköt hozva a világra, amelyek hármaja megdöglött, csak egy maradt meg, ezt valamelyik fejedelemnek ajándékozták."
A bűnügyi krónika azonban nem ért véget, többek között ismét hazánkfiai miatt:
„1583-ban, augusztus 18-án krakkói udvarházában meglopták őnagyságát, Sebastyan Luboinirski urat, aki ebben az időben a wieliczkai és bochniai sóbányák sókamara- ispánja volt. Erőszakkal törtek be a pincébe. A kárt hatvanezer aranyra tették. Ké- sőbb ez a kár a magyarokra bizonyult rá, amint arról alább mindjárt szó lesz.
Ugyanezen év október 31-én Krakkóban felakasztották a krakkói sókamaraispán úr ellen vétkezett gonosztevőt, aki kirabolta őt bandájával együtt, s akit elfogván Bécs- ből hoztak vissza, és itt Krakkóban végezték ki."
Az év rémtörténetei korántsem értek még véget. Itt van mindjárt a „gyengébb nem" két képviselője: „Ugyanezen évben, december 30-án karácsony után való pén- teken, két fehérszemélyt fejeztek le a Mária-templom előtt, az egyiket azért, mert rábírta a szeretőjét, hogy ölje meg a férjét, a másikat pedig, akit előzőleg a pellen- géren megkorbácsoltak, azért, mert bevallotta, hogy a várost fel, akarta gyújtani."
A másik hátborzongató história arról szól, aki négyszer akart egymásután öngyil- kos lenni. „1583-ban, december utolsó napjának alkonyatán Blazej úr szolgálja, Jan, fürdőben volt Kazimierzben. Ez az ördög kísértéséből négyszer próbált meghalni.
Legelébb fölment a fürdő fölötti padlásra, levetette az ingét és arra akasztotta fel magát, de miután (az inge) vékony volt, nem bírta tartani, leszakadt az emeletre.
Onnan kiugrott a tető alól, az ereszről a Visztulára, nagyon magasról, de egy tetőre esett és megsérült. Nagy iramban a Visztulának ment, a vízen már jégtáblák úsztak, a hídnál felbukkant, amíg aztán a zsidókkal szemben, a Szent Sebestyén ispotállyal átellenben a halászok kimentették. Amikor már a vízből kimentették, a halászoknál átmelegedett és azok ellátták őt, íme késsel ismét megszúrta magát, csak az Úristen őrizte meg, hogy bordát talált, és nem halt meg azonnal. Igaz dolog, hogy ez az ember felgyógyult, és négyszer ilyen kemény halált készítve magának megmaradt. Ez me- sélte azt is, hogy amikor a Visztulában olyan sokáig a víz alatt járt (és meztelen volt), mintha csak szárazon lépkedett volna, és egy korty víz sem hatolt beléje, pedig meg akart fulladni. Mindebből az Úristen gondviselését kell kiolvasni, mert az ő tudta nélkül egy hajszál sem görbül meg. Ezt az embert az én elbeszélésemben történtek után még négy évig látták."
Az 1584-es esztendő kezdetén különféle utcai rendzavarások voltak, az egyik tettest le is fejezték, és fejét elrettentésül karóba húzták s a várkapu elé rakták.
Mindez nem félemlítette meg a város tanulóifjúságát, hogy ne rohanja meg fegy- veresen a városházát, amikor egyik társukat letartóztatták. A diákok és a polgárok között ugyanis gyakoriak voltak az összetűzések, miután az egyetem nem tartozott a városi joghatóság alá, a tanulók különféle kihágásait a polgárok nem büntethették meg, csak maga az univerzitás ítélkezhetett. A városiak most is elmentek egészen a nagyhatalmú kancellárig, azonban az egyetem rektora, a tudós teológus, Marcin Glicki úgy kiforgatta a dolgot, hogy a vétkesek végül minden büntetést elkerültek.
Augusztusban a krakkóiak tanácsválasztást tartottak. Az ú j polgármester egyik leg- fontosabb rendelkezése a városrendezést érintette: Kázmér király 1475-ös rendelke- zésére hivatkozva a főtéren lebontatott öt vásáros bódét, amelyek túlságosan is sok helyet foglaltak el, s megnehezítették a közlekedést. Az év vége felé az udvar magas vendéget fogadott: Rómából megérkezett Báthori András kardinális, aki október 19-től egészen 1585. január elsejéig tartózkodott a városban. Innen püspöki szék- helyére utazott, a távoli Warmiába. A krakkóiak egy varsói hírről sokat beszéltek:
egy jóslással foglalkozó varázslót a szejm halálra ítélt. „Amikor a hóhér feléje
vágott, két fejet látott, és amikor a kötelességét akarta teljesíteni, a fejét sebesítette meg. Akkor a szőnyeggel együtt elrántották, a marsall úr hivatala meg akarta job- bítani a jogot A király őfelsége, Báthori István azonban halálra ítélte, és ezeket a szavakat mondotta: nem megvágni, hanem levágni parancsoltuk." A mai ember szá- mára bizonyos dolgokat meg kell magyarázni. Ha a hóhér vágása nem sikerűt, ezt a kegyelemre jogosító mozzanatnak tekintették. Meg is próbálták az elítélt megmen- tését. Mivel a nemesember előjoga volt, hogy szőnyegen végezzék ki, így a szőnyeget rántották el az elitélttel együtt. Báthori szójátéka azonban megpecsételte a sorsát.
Az uralkodó a varsói országgyűlésről március 16-án tért vissza Krakkóba. A fo- gadás elsősorban a városi köznép számára volt terhes: „A tanácsurak kimentek őfelsége elé, a köznép pedig fegyverben állt, a Flórián kaputól egészen a Grodzka utcáig."
Egy ez évi bűneset közvetve a város zenei életére világít rá. „Ugyanezen 1585.
év május 22-én egy nemesnek elszámolnivalója volt egy muzsikussal, a németalföldi Jakabbal. Ebben az időben zenészek játszottak a városházán, minden nap a város- háza erkélyén, valamint a krakkói tanácsurak számára délben az ebédhez és este a vacsorához. Ez [tudniillik a nemesember] egy bódéra mászott föl és le akarta lőni a muzsikust, az ugyanis oda menekült előle. Az őrre, aki védelmébe vette, szintén rálőtt, majdnem megölte. De a mi méltóságos tanácsuraink semmit sem tettek ellene, Isten fizesse meg n e k i k . . . "
Ebben az évben a királyi udvarban is botrányos eset történt. „Ugyanebben az 1585. évben, mielőtt a király őfelsége Krakkóból Szandomirba, onnan Grodnóba ment volna, s Niepolomicében volt, a király őfelsége asztali szolgái, akik az ezüst asztalneműt készítik elő, ellopták a királyi ezüstöt a krakkói várban, amikor őfelsége Niepolomicében vadászott, és a királyi lakosztályba szolgáló kulcsait csináltatásra otthagyta. Ott nem csupán az ezüstöt lopták el, hanem néhány száz portugál aranyat is. Mindezt összeszedve elmenekültek. Mikor néhány nap múlva észrevették, szigorú kutatást rendeltek el, elfogták őket; az egyik egy magyar volt, a másik egy német.
A király Niepolomicéről ítélte el őket, a városba adván át őket a várból, hogy rög- tön törvényt üljenek fölöttük. Mégis nagy oka lehetett annak, hogy a király őfelsége nem ítélte őket halálra, hanem a városból ismét felküldték a várba. A tolvajbástyá- ban ültek sokáig és nagy szükséget szenvedtek. Jobban szerették volna, ha halálra ítélik őket."
Az 1586-os évre csak ennyi bejegyzést olvashatunk: „1586-ban Báthori István, Isten kegyelméből Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme, lelkét az Ür- istennek adta Grodnóban, Szent Luca napja előtti napon, december 12-én. Kegyes életű és harcos úr volt, amiről jobban a történészek tanúskodnak."
28
