1 9 9 0 . J Ú L . * 4 4 . ÉVF
3alázs József
novellája; Kiss Benedek,
Marsall László, Tornai József, Koncz István versei;
interjú Kosa
Ferenccel
tiszatáj
IRODALMI F O L Y Ó I R A T
A szerkesztőség elnöke: VÖRÖS LÁSZLÖ Főszerkesztő: ANNUS JÓZSEF Főszerkesztő-helyettes: OLASZ SÁNDOR
Rovatvezetők: ABLONCZY LÁSZLÓ SZOKAI IMRE Belső munkatárs: RADVA LÁSZLÓ Műszaki szerkesztő: ENGI MÁRIA
Főmunkatársaink:
DOBOS LÁSZLÓ (Pozsony) GREZSA FERENC (Szeged) TADEUSZ NOWAK (Varsó) SÜTŐ ANDRÁS (Marosvásárhely)
VEKERDI LÁSZLÓ (Budapest)
tiszatáj
A Csongrád Megyei Tanács lapja. Kiadja a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat.
Felelős kiadó: Kispál Antal — 90-2641 — Szegedi Nyomda Felelős vezető: Surányi Tibor igazgató.
Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi tér 1. Telefon: (62) 12-670. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlap- üzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel u. 10/A — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR Postabank Rt. 219—98—636 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 25 forint.
Előfizetési díj: negyedévre 75, fél évre 150, egész évre 300 forint.
ISSN 0133 1167
Tartalom
XLTV. ÉVFOLYAM, 7. SZÁM 1990. JÚLIUS
KISS BENEDEK: Apám kertjében 3 MARSALL LÁSZLÓ: Ha szárnyam volna, avagy
•egy lehetőség dimenziói; Ha már volna szár-
nyam; Ez az ártatlan szárnyas kaland 6 TORNAI JÓZSEF: Léda a hattyúval 8 BALÁZS JÓZSEF: Isten küldöttei 11 KONCZ ISTVÁN: az élet így befejezetlenül 33
KISS ANNA: Jel-folyam 34 SIMÁI MIHÁLY: A háziőrizet végnapjai; hogy is
lehetne otthonom 36 PODMANICZKY SZILÁRD: Ráevezek a témára,
fedezzetek!; Hazánk, Magyarország; Félvállról levert por; 5; Labdákat a falhoz!; A tartalom és forma hármas egysége; Repülőtér; Sár;
Nyaralok; Két rövid levél; A sas; Hogy hol? 39 KURDI FEHÉR JÁNOS: Egy társalgás töredéke;
Megtelepedések; Kiegészítés a párducokról;
A gondoskodás távlatai; Az Ulysses-időegység 48
DOBOZI ESZTER: Elmezárlat; Látó 51 FODOR ANDRÁS: Először Makón (Naplórész-
let, 1949) 53 KRITIKA
ALFÖLDY JENŐ: Szőcs Géza: A sirálybőr cipő 57 ZENT AI MÁRIA: Mindig halál (Nádas Péter: Év-
könyv) 60 1
SZERDAHELYI ZOLTÁN: Egy korszakhatárjelzés margójára (Ottlik Géza: A Valencia-rejtély) 65 GREZSA FERENC: önszabályozó élet és költészet
(Tamás Attila: Illyés Gyula) 71 - GÖRÖMBEI ANDRÁS: Márkus Béla: Magányos
portyázok 74 SZAJBÉLY MIHÁLY: Levente és László, avagy itt
állunk az ú j biedermeier korának hajnalán (Szabálytalan bírálat Szörényi László „ . . . múl-
taddal valamit kezdeni" című könyvéről) 78 KOVÁCS ISTVÁN: Vásárhelyi Miklós: Ellenzékben 82
MŰVÉSZET
A Tízezer nap története (Ember Marianne beszél-
getése Kósa Ferenccel) * 85
Szerkesztői asztal 96 ILLUSZTRÁCIÓ
Csikós András grafikája : 35
Beliczay Mária grafikája 50 Kéri László grafikája 56 Csikós András grafikája 84 Móser Zoltán fotója 95 Cseh Gusztáv rézkarca 96
KISS BENEDEK
Apám kertjében
NAPÁLDOZÓ
apám kertjében, elhalt a kaszasuhogás,
égi vér ragyog a levélen,
s mint Krisztus sebét szent Tamás, megtapintom a vén fák kérgét:
körte, meggy, szilva, őszibarack;
apámat régen eltemették, de fái gyümölcsöt ontanak,
nem vagyok apátlan velük mégsem, ki elment, ím, föltámadott:
öt látom a varasult fényben, ahogy hiánya fölsajog.
NEM ÉRTETTÜK MI
egymás nyelvét, igen-re nem csattant, nem-re igen, míg meg nem gyötörte az öregség, (gyötörte s törte is istenesen), s Isten kinek a száján volt mindig, akkorra lelkéig ért már, határ nélkül elöntötte, a szívéig, megcsendesülten Istenben állt, gyámoltalan és halálig fosztva, akár egy almafa szüret után, csupált ágakkal meg-meginogva,
nem keményen, büszkén, mint hajdanán.
EKKOR MÁR
beszélni tudtunk volna emberi nyelven, két gyötrött magyar, ekkor már hinni is tudtunk volna egymásban, értvén, hogy ki mit akar, főzhettünk volna pálinkát együtt, ültethettünk volna csemetefát,
3
oszlathattuk volna a bajt, mi jelgyűlt, meghányva-vetve, hogy kinek mi fájt, ekkor már család is lehettünk volna, apa és fiú, az ő fia,
nem külön borongva, csatangolva, — ám ekkor kellett épp meghalnia.
KEMÉNY VOLTÁL, APÁM,
konok és zsarnok, neved csak hallotta, már sírt anyám,
hajtott a féktelen indulat, hajtott, s ha értél, hát hová, egyáltalán?
Legdrágább kincseid világnak szórtad, pátyoltál lim-lomot, giz-gazokat, virágaid, ha voltak, koholtak, eltapostad te a virágokat.
Ki voltál átok ránk — dúlt életeddel voltál az magadnak százszorosan, hová értél hát, féktelen ember,
csőd-ember? Odalent nyugalmad van?
BÁNT EZ A NAPFÉNY,
most, februárban, takaróznék most ködökbe inkább,
vacognék inkább most hósubában, szívnék bár köd-füstöt, mint cigarettát.
Így illenék ez hozzád, apám, most, s hozzám is, ki végre előcibállak, hisz maradt utánad akkora káosz, füst és köd, azon át ember nem láthat.
Hiába akarnék én rendet tenni dolgaidban, miket félben-szerben itt hagytál — millió törmelék, semmi nem maradt utánad egészben, egyben.
TE, AKI PAPOK KÖZT
nevelkedtél, hogy csúfolhattad meg így az Igét?
hogy csúfolhattad meg a Teremtést?
Égre kiált ez a tenger MIÉRT.
Lázadóvá tetted egész családod, s röhögtél, amikor karóba dőltek.
Lettél az Űr szemén akkora hályog, amelytől nem látta ő sem a Földet.
Magát az Istent keverted hírbe léteddel előttünk, feloldozást
ha tőlünk kapnál is — ö megbocsát-e?
Kék villogás az ég, az Űr-palást.
ÉLVE LOPTAD EL
magadat tőlem!
Ha háborúban halsz, meggyászollak, s fényesen élhettél volna időmben, mert valahogy mindig élők a holtak.
Ha infarktust kapsz fiatal korban, bika öklel fel, vagy vonat gázol,
vagy bárhogy végzed is: bármilyen sorsban jobban megnyugszom, s így nem hiányzol.
Élőt gyászolni és préselt ajkkal hallgatni évekig — micsoda szégyen!
Bármi halált halsz fiatal korban — fényesen élhettél volna időmben.
FEJEM AZ ÖKLÖMÖN, cigarettám parazsa hanyadszor ég a kezemre!
Fiam van, lányom, egyetlen mátkám, s hitem, hogy nem szorulok kegyelmükre.
Apám, mint magzatot, én szüllek téged azzal, hogy dolgaid, arcod bemérem.
Kisdedem vagy már, kit mindentől féltek.
Futkározz hát bennem pitypangos réten.
Etetlek szívemből. Italod: vérem.
Te élsz föl engem már vétkeiddel.
Vétkeidet, apám, ím, megítéltem.
A többit döntse el maga majd Isten.
ODA A LEGENDA . . .
Feleszmélünk, feláll a fű is, ha megtaposták.
Fiak, apák, így, egymásból élünk, s egymás ellen, mint barbár hordák.
Napáldozó apám kertjében.
Elhalt a kaszasuhogás.
Égi vér ragyog a levélen,
s mint Krisztus sebét szent Tamás, megtapintom a vén fák kérgét:
körte, meggy, szilva, őszibarack.
Apámat régen eltemették, de fái gyümölcsöt ontanak.
MARSALL LÁSZLÓ
Ha szárnyam volna,
avagy egy lehetőség dimenziói
Miért nincs szárnyam? Nem olyan, mint a mítoszi Ikaruszé, tollakat viasszal összeragasztott legyező,
ha magasabbra és még magasabbra felkörözök, megolvad, törik, zuhanok-nyekkenek.
De igazi szárnyam! A lapockám, azaz: angyalcsontom alól hirtelen kiparancsolnám, miután ingem-kabátom levetettem.
Dehogyis akarnék madár lenni! csak röpülni, akár farmernadrágban is.
Nem lenne tollam, inkább téli-, meg nyári-anorákom
— alkalmas villámzáras hasítékőkkal a hátamon —,
az egyik jó hidegálló anyaggal bélelt, a másik lenge-hetyke, prrr ... húznám a zárat le hátul, elöl a mellemen-hasamon meg föl.
Manapság könnyű ilyen badar öltönyt szerkeszteni-szabni.
Mondjuk vasárnap reggel van, borotválkozom s húzok-illesztek fraangelicói angyal-maszkot az arcomra szél ellen,
azután komótosan a zárakkal bíbelődöm — sitty! — máris röpülök;
nem nekifutással fölröppenve, de mint a helikopter, helyből, és akár a nagy, szárnyuk terpesztő vadászmadarak, meglelve hamar a felszálló légáramlást, termikeket,
fölköröznék — most itt ebben a pillanatban a Mecsek egyik dombtetejéről, kikerülve az ágakat és röpülnék egyenest a Fővárosba,
és csillag helyett egyenest az Országház tetejére telepednék, s még röptömben rágicsálnék kenyérrel keménytojásokat
— közel a Húsvét —, s ott meditálnék új Státusról, Alkotmányról.
Ott fönt, mert addig kitanulnám a varjú-nyelvet, rikálnék — kár-kár-kár — mint aranyjánosi Rebi néni,
és ha „hess madár" is! Bizony a szárnyaimmal segítenék magamon, kivágnék a vízszintes-púpos tetőgerinc-lovacskám hátán
ún. „Magyar-vándort", olimpiai színvonalon akár!
Azután irány a földek felé, mint valódi levegőt járó régi madár, mutató-, s hüvelykujjamat összecsippentve, roskatag Tanácsházak odú-ablakain benyúlva, húznéjc picinyes kukacokat, akik mondják:
„vagyok az Atyaistentől én is hozzád követ".
Majd két talpamon állnék a földön, szárnyamat visszarejtve lapockáim alá —, anorákomat levetem, angyalmaszkomat is, kis tornagyakorlatom elegyengetné a szokatlan repüléstől elmerevedett izmaimat — s feküdnék hanyatt puha ágyon, szememet lehunyom és látok forgó tölgyeseket, és röpülök újra.
6
Ha már völna szárnyam
Ha már volna szárnyam, és Platón definícióját nem hazudtolva lennék „kétlábú tollatlan állat", de szárnyat kiterpeszthető, nem: karonülő sipkás vadászsólyomféle pocok- vagy ürgevadász,
és nem repülőgép — hol volna a műszerfalam? — a kerozitot kiokádom.
Az éjszaka sötét, akár a róka-labirintus belvilága, és a szemem nem a macskáké; vakoskodik —, s nincs tárgyakat érintő térben eligazító bajuszom, csak fraangelicói álarcom, angyali, de angyal nem lehetek — azaz: hajnalodáskor adatik rajtolnom, és ott fönt ógörögről latinra váltva mondanám a régi memoritert:
„Daidalosz interea Kréten longumque perosus
exilium tactusque loci..." — és Budán, máris a Horváth-kertben, lassan körözve a fák fölött — a Krisztina templom tornyát
oltalmasan elkerültem, s tapintatosan, de minden bágyatag érzés nélkül, a volt Werbőczi — ma Petőfi — gimnázium osztályterme vár felőli
ablakán-párkányán állnék szárnyaim tátogatva, kezem a keresztfán, hívom egykori magamat, a lapulósat, s osztálytársaimat, akik voltak, vajon észrevéve a váratlan sötétedést ijedeznének-csodálkoznának, megismernék-e az akkori hangomat, mivel ott, most akkor volna, és súgnám a memoriter folytatását: „nátlis amore ..." a felelőnek?
vagy úgy lőnek meg hüvelyk- s mutatóujjra hurkolt befőttes gumiba illesztett ú-szöges csúzlivál, hogy hanyatt kifordulva
Immelmann-fordulóval kamaszkoromból az akkori most-bóí kirepülnék, magamban skandálva a folytatást: „clausus eret Pelago — inquit — et
[undas"
bevonva szárnyaimat és lehúzva fejemről a maszkot ülnék tabáni padon, és latolgatnám, vajon kudarc volt-e vagy bosszú, hahogy repülnöm kell?
Ez az ártatlan szárnyas kaland
Ez az ártatlan szárnyas kaland tiltható lehetne, ellen-helikopterek, leszorítani akarnak a földre.
Látomás lehet ez is — meglehetős. Egy körösparti kölök,
a Krisztina-zugtól a Szana-zugig terjedő röptémben megül a vállamon.
Menne ez a légi-zsiráf ósdi, de ereszkedem le az akácosba,
le a tüskésbe, a dobozi erdő lombosába, képzeletemben sincs hozzá [kedvem.
De én meg a körösparti kölök, meglehet, én vagyok az magam, vagy valaki más, már itt ülünk a füzesek taposodottján ...
Tenger lett a folyó? egykori hangom hallszik a fülemben:
„clausus erat pelago ..." s félek, verejtékem szaga a félelemé.
Kiszemeltek valami radarok, de nem vagyok üldözhető, a helikopter forgóját kivédik a fűzfák — ha benzines palackot idevág,
talán már egy csuka is elkapja. Milyen is lehet egy benzines-csuka-palack?
Istenem, bocsásd meg ad hoc elhülyülését — vagy az én paranoiámat? — a velünk golyóbisaival űzekedni akaró pilótának. Ránk jön?
Kaszál? Mit? kosárfonásra megeredett fűzvesszőket?
Most letanyázunk, héjából hörpintjük a szárcsatojást, és halkan — bóbiskolva — eldanoljuk a Himnuszt.
TORNAI JÓZSEF
Léda a hattyúval
(ÖS-SÖTÉT)
A fekete szárnnyal beborító rettenetben a nyíl némán áthasította
szerelmem selyemzápor-ölét:
sírtunk, sikoltottunk mind a ketten, mégse nyílt meg az ős-sötét.
(VILLÁSÁGON)
Testemben most a fény nyüzsög, míg a végső húsvétra vár,
fészkelve combjaid között, mint villáságon a madár.
(A TÖKÉLETLEN HANGSZEREK)
Miért, miért kell a szerelem és vágyakozás dallamát rábízni olyan tökéletlen hangszerekre, mint egy nő meg egy férfi teste?
(TÉRDEID NAPPALA)
Reszkettem, úsztam a verejtékben reggelig, pedig tudtam, hogy hiába menekülök, a lassan mozduló csillagok elémterelik térdeid
nappalát.
8
(ISTEN KÜSZÖBÉN)
Kitaláltuk, hogy amíg én fekszem, ő lesz a tavasz szája az ölemben, és zölddé vakítja a fűzfákat, búzavirággal kékre a rozsot, hadd zokogjak az isten küszöbén.
(MOST MÁR MINDIG OTT)
Combjai fehérek voltak, mint a kabátja, amit a fűre simított.
Belevesztem a nyári hó-viharzásba, és bőghet, hullámozhat az idő, én most már mindig ott vagyok.
(PÁVASZEMES VÖLGY)
Hiába akartam, nem láttam az akácokat, nem hallottam a bíbicsírást tőle:
éveken át kioltotta a természet sugallatait, fényeit pávaszemes völgyével a csípője.
(VADMEGGY-SZIRMAINK)
Amit a zene félve közelít, amit a kép már elveszít,
amit külső szó soha le nem írhat,
hogy menthetném meg, álom-töredékként legalább, egymásra-omló vadmeggy-szirmainkát?
(AZ EGYETLEN ÉJFÉL)
Tested mohos gyökerű kőrissé változott az októberi erdőn, amint hátaddal hozzáértél;
ágaidat fönt egymás után érkező záporok csattogtatták, míg engem törzsedbe zárt az Egyetlen Éjfél.
(LÉDA A HATTYÚVAL)
Egyszer, csak egyszer simult Léda a hattyú fölé, egyszer, csak egyetlenegyszer csapódott testébe a szárnyat növesztő lélek vágya,
de ettől a násztól szakadt ketté a mindenség egy homályba vesző és egy vakítóan boldogtalan világra.
(ANGYALI ÜDVÖZLET)
Mi lesz így a kert virágaival?
kérdezte az asszony, mikor a Sugárzó Lény,
mint a nap végigpörzsölt a százszorszépéken, jácintokon.
Kezét az angyal a vállára tette, és nem ringott körülötte más csak liliom.
Az európai kultúra két sarkpontja, amelyek között férfi és nő kapcsola- tának, érzelmi lehetőségeinek egész történelme lejátszódott: a Léda a hattyú- val és az Angyali üdvözlet képlete. Azaz szerelmi—szexuális ösztöneink mí- tosza és annak metafizikai tagadása, sőt meghaladása. Ez a megállapítás azonban csak az első rápillantásra igaz. Hiszen úgy is értelmezhetjük a szeplő- telen fogantatás legendáját, mint az Ige testté válásának kikerülhetetlen szük- ségességét, tehát annak elismerését, hogy a hús és vér valósága nélkül isten országa sem létezhet.
A kétféle ikon egymás mellé helyezése akár a szerelem legtisztább és legtávlatosabb jelképe is lehet. Az egyik szimbólum a testet, a szépséget, a gyönyört, a másik a szellemet, a megváltást, vagyis a szentséget képviseli.
A kétféle kép kiegészítheti vagy kizárhatja egymást az évszázadok, korok fo- lyamán: eszerint váltakoznak etikánk, szerelemfölfogásunk és művészetünk szakaszai; ném is beszélve a kereszténység különféle felekezeteinek sorozatos megjelenéséről. Léda és a hattyú násza mindenesetre megtörtént az idők időt- lenségében: már nem lehet semmissé nyilvánítani, legföljebb módosítani, ne- tán megkeresztelni, ahogyan az angyal és Mária jelenetében is látjuk. A haty- tyúban éppen úgy az isteni dimenzió (Zeusz) mutatkozik meg, mint a szin- tén szárnyas Angyalban, aki azt hirdeti a földi, nőnek, hogy mennyei fiat fog szülni.
Léda és a hattyú mítoszánál, azt hiszem, nincs tökéletesebb, sokértel- műbb és teljesebb jelképe annak, ami az ember szerelmében mindig együtt kellene, hogy legyen. A lét szellemi, fizikai, metafizikai síkjának találkozására gondolok. Egészen kivételes pillanatra, noha ezt a jelenést, őskép-megvalósí- tást csak formálni lehet: törvény alapozódik meg benne, amely minden időkre érvényes és gyümölcsöző. Végső fokon ebben van a szerelem értelme és ér- téke. Minden szerelmes ismételni kényszerül valami már megtörténtet; a valóban szenvedélyes pár régen megírt jelenetet játszik el, mikor férfi és nő egyesül egymással: Ennek mélyebb jelentése azonban rejtve marad számukra;
azt már csak a költészet, a zene, a vallásos áhítat nevezheti meg, tudva per- sze, hogy a titok legmélye ebben a mítoszban is kimondhatatlan.
10
BALÁZS JÓZSEF
t
Isten küldöttei
Minden, ami a valósággal egyezőnek lát- szik, nem a véletlen müve. Szándékos.
(B. J.) 1.
Ezt áz utat számtalanszor megtette már. Pontosan tudta, hogy az ország- utat kísérő erdőszéli ösvény hamarosan megszűnik, s akkor vagy átvág az erdőn, s úgy jut el a faluba, vagy pedig az erdőt nagy ívben megkerülő or- szágúton halad tovább, ami szintén a faluba vezet. Az erdőben maga mellett tolta a biciklijét, kikerülte a bokrokat, a ledőlt fákat, de mégis inkább ezt az utat választotta, hiszen túlságosan korán volt még, és találkozni sem akart senkivel. Éjfél után indult el, egyenletes tempóban fordult rá a várost el- hagyó betonútra, kissé előredőlt, hogy ránehezedjen a kormányra, s így az első kerék jobban tapadt a nedves, síkos útra. Így biztonságos, gondolta, nem mintha attól félt volna, hogy felborul a biciklijével, csak éppen nem akart semmilyen kockázatot vállalni a hosszú út előtt. A távolságot a faluig negy- ven kilométerre saccolta. Az úton végig az ismerős, szokásos csend kísérte, amit megtört az emelkedőknél felgyorsult hangos szuszogása s a gumikere- kek surrogása. Télen tette meg az első utat erre a vidékre, s bár a jeges, csúszós úton sokat kellett gyalogolnia, reggelre akkor is beért a faluba. Mert csak akkor nyugodott meg, amikor meglátta a szélső házakat, s azt a kis fahidat, aminek valószínűtlen fehérsége uralkodott az egyhangú kukoricaföl- dek fölött. A fahíd alatt az ilyen tavaszi időben, mint a mostani, megduzzadt a patak, gomolygott, himbálódzott a felerősödő szélben a víz fölött a köd, s a csendet csak a mezőre induló szekerek zaja törte meg. A faluból a mezőre vezető földutakon kattogtak, visszhangzottak a szekerek oldaldeszkái, majd a lovakat kurtán biztató parasztok hangját elnyomta a reggeli harangszó.
A fahídra érve, anélkül, hogy leszállt volna a bicikliülésről, a fakorlátba, kapaszkodott, lenézett a vízre, aztán elővette a zsebkendőjét, és megtörölte az arcát. Pihent egy kicsit. Nem akart most semmire sem gondolni. Előző út- jain már rájött, hogy nehezen boldogul a faluban, s ha túlságosan remény- kedik, hogy most majd sikeres lesz az útja, elérte célját..., attól fél, hogy annál nagyobb lesz a csalódása. Bár igaz, hogy csak egyetlenegy embert kell megtalálnia, de eddig ez még nem sikerült. Érthetetlen volt számára, hogy senki sem tudott neki segíteni. Nem arról van szó, hogy nem is akartak segí- teni, ezt észrevette volna. Csak éppen, egy idegen jön ide, és kérdezősködik, ez igaz, azt leolvasta az emberek arcáról. De nem haragudtak1 rá, nem voltak ellenségesek vele.. Némelyikük nagyon akart segíteni, de nem tudott. Tehetet- lenül tárták szét a karjukat, aztán halkan — mintha bocsánatot kértek vol- na — továbbálltak. És végigjárta a falu minden utcáját.
Tudta jól, hogy most is ezt fogja tenni. Elindul a biciklije mellett, és gyalog végigjárja a falu összes utcáját. Meg kell találnia azt az embert. S bizonyos volt benne, ha majd megtalálja, az elküldi egy másikhoz, egy har- madikhoz, s akkor az ő nyomozása nem volt. hiábavaló. Elmondja. majd az
anyjának, hogy mit sikerült megtudnia, elmondja, hogy éjszakai útjainak meglett az eredménye. Segítettek neki a faluban. Már az is milyen érdekes, hogy sikerült megtalálnia ezt a helyet, az anyja akadt rá a levélre a padlá- son, a kémény mellett, s abban említették a falu nevét. Hihetetlen az egész, mintha nem is velük történt volna meg. Azt a levelet az apja írta, még az első hónapokban, amikor elvitték. Tizenöt éves lehetett, amikor történt. De mindenre jól emlékszik. Most pedig itt van újra a faluban, igaz, még csak a fahídon, de innen már csak pár perc, és betérhet az első utcába.
Már éppen arra gondolt, hogy ellöki magát a híd korlátjától, sietnie kell, mert még ma délutánra haza kell érnie. Kora este indulnak kiszállásra, s ha ő nem lesz otthon pontos időben, a Főnök haragudni fog. Nem akart most a Főnökre gondolni, fontosabb volt a falu becserkészése, meghódítása, az em- berek bizalmának megnyerése. Érezte ő, hogy minden ezen múlik, s ha eddig nem sikerült, csakis az ő hibája. Talán az volt eddig a baj, hogy túlságosan sietett, erőszakos volt. Nagyobb türelmet kell tanúsítania, s éreztetnie kell:
senkinek nem lesz baja abból, ha segít neki.
. „Ki áll ott a hídon?" kérdezte valaki a vízpartról, s. miközben szemét végighordta a patak mindkét oldalán, bizonytalanul válaszolt: „Én vagyok."
Az idegen röviden elnevette magát, majd rekedt hangja újra felszökött a hídra. „Szóval maga az az idegen? Misku ugye, Misku a neve? Megint jött a faluba. Keresi azt a sánta embert."
Leszállt a bicikliről, és elindult a hang irányába. „Ne csodálkozzon. Vak vagyok". Az a sánta ember pedig nem is olyan sánta. Éppen csak biceg."
A vízparton, ülő férfi a horgászbotját babrálgatta. „Megéreztem, hogy valaki áll a h í d o n . . . Ne csodálkozzon."
Már mondani akarta, hogy dehogy is csodálkozik, de mégis annak örülne a legjobban, ha pontos útbaigazítást kapna. A teljesen kopasz vak férfi ki- találta gondolatait. „Az a bicegő ember nemrég került ide. Most éppen ha- rangozó. Régebben katonatiszt v o l t . . . Ha beszélni akar vele, a sekrestyében megtalálja. Most éppen egy halottért tartják a misét."
Indulni akart vissza a hídra, de a keskeny folyóvá duzzadt patak látvá- nya marasztalta. A köd foszladozott a fűzfabokrokon, s a víz bugyborékolva mosta az agyagos partot. Majd hirtelen lovasszekér fordult a hídra, dübör- gött az alkalmi híd, mert innen a vízpartról lehetett csak igazán látni, hogy egy rozoga fatákolmány vezet át a patak felett.
Az újra beállt csendben a vak férfi hátat fordított a víznek. „De ne szá- mítson sokra. A sekrestyés szótlan ember."
Misku visszarohant a hídra, futott a biciklije mellett, majd egy gyors mozdulattal átdobta magát az ülésen. A víz mellől még utánakiáltottak, hogy „járjon szerencsével", de ő már akkor rákanyarodott arra a keskeny mezei székérútra, amelyik a falu szélső házaihoz vezetett. S amikor a temp- lomhoz közeledvé újra megszólaltak a harangok, fölért egy kis magaslatra, ahonnan aztán a hosszú lejtő a bokros, ám hatalmas fákkal is telezsúfolt templomkerthez vezetett. A templomkertben régi megdőlt sírkövek szürkél- lettek, idegen nevekkel, furcsa jelekkel és feliratokkal. Maga mellett tolta a biciklit, halkan lépkedett, majd megállt, mert emlékezett rá, hogy egy for- ráskút fog majd következni az út mellett, s úgy számított, hogy nemcsak iszik majd :egy kis vizet, de izzadt arcát is megmossa. Keskeny vascsövön folydogált a víz, s miután biciklijét lefektette a földre, hangos szürcsöléssel ivott a vízből, megmosta a tenyerét, az arcát.
12
Aztán már ott állt a sekrestye ajtaja előtt. A harangszó már akkor abba- maradt, amikor ivott a hatalmas templomkert forrásából, gondolta hát, hogy a sekrestyést most már itt megtalálja.
Nyílt az ajtó, s egy sovány, magas ember lépett ki rajta.
Alig észrevehetően bicegett, s elindult az úton, Miskuval ellenkező irány- ba. Misku köszönt, s egészen közel megállt a férfi előtt. „Kérem, régóta ke- resem magát. Misku vagyok, és az apám ügyében jöttem. Találtunk egy le- velet, amelyben megemlítették a falut. Ötödször vagyok itt, így engedelmé- vel kinyomoztam, hogy csak ön lehet az a férfi, akivel az apám együtt volt."
A sekrestyés csendesen kivárta, hogy Misku befejezze a mondatot.
„Üzentem önnek. Megüzentem, hogy ne keressenek. Semmi értelme, nem tu- dok segíteni." A sekrestyés közben rágyújtott és várt. A szavak olyan lassan hullottak ki a száján, mintha valamilyen különleges erő megbénította volna a nyelvét, a száját. „Meg azután", a sekrestyésnek egyáltalán nem volt fon- tos ez a beszélgetés, „régen történt, s láthatja, itt megleltem a nyugalma- mat." A templomkertre, meg a templomra értette a „nyugalmat". Biccentett is a fejével, hogy „nézzen csak körbe, olyan ez, mintha a paradicsomban lennék".
Misku kábán hallgatta a férfit, s csak sejtette, hogy valahol az elmúlt évek legmélyén ma már kibogozhatatlan események játszódtak le, s hogy ez a férfi meg az apja együtt vettek benne részt. Még gyermekkorában történt mindez, s a múltnak ettől a titkától — mert hiszen csakis valamilyen titok- zatos dolog történhetett velük — a vele szemben álló férfi már elhatárolta magát. Nem beszél róla, tehát nem történhetett .meg vele. így aztán nem fogja soha kideríteni, hogy hogyan is tűnhetett el az apja örökre.
A sekrestyés hirtelen másról kezdett beszélni. „Ha jól körülnézett, lát- hatta, hogy ez egy sváb falu. Látja a sírköveket. Valamikor itt volt a temető a templom körül. A sírokban svábok... Itt nem keres senki, békén hagy- nak." „Ki keresné magát?" Misku szinte felkiáltott, újabb lehetőséget ka- pott, hogy beszélhessen ezzel az emberrel, mert végtére is csak „elszólta"
magát. „Valaki kereshetné még, de ki? És miiért?" A sekrestyés kitért a vá- lasz elől. „Nem jön ide senki, a rokonaim sem tudják, hogy itt vagyok. Egye- dül a feleségem, de ő nem lakik velem. Ami pedig az apját illeti, csak ismé- telni tudom, nem áll módomban segíteni." Misku még mindig nem adta fel.
„Csak azt mondja meg, érdemes még utánajárni? Az apám fellelhető valahol, élhet még?" A sekrestyés eldobta a cigarettát. „Sok minden előfordulhat.
Hallottam már olyat, nem akarja, hogy tudjanak róla, ezért nem jelentkezik.
Aztán itt a faluban is előfordult, leszaladt valaki a postára levélpapírért, s nem jött vissza többé. Elutazott külföldre, mármint azokban a régi időkben."
Misku csak nem tágított, pedig a férfi egyre csak kitért a válasz elől.
„Mondja meg, mondja csak m e g . . . magának nem szabad beszélni? Megtil- tották, hogy az apámról szóljon?"
A sekrestyés közben árnyékos részre húzódott, hatalmas faág alatt, szin- te sötétben válaszolt. Nyugodt maradt, Misku hangjának ideges remegése nem hatott rá, s bár ő Misku szemében gyengének, erőtlennek tűnt, most határozottan, gyors és elutasító mozdulattal letépett egy levelet a fölé hajló ágról, és a földre dobta. „Nem ismerem magát. Nem tudom, hogy kiféle. Mi- ért jön ide? És mit akar? Bárhonnan küldhették magát. Elégedjen meg az- zal, hogy ismertem az apját, és nem tudok segíteni."
„Itt lakunk a város szélén. Már csak az anyámmal. Az apám a háború 13
után fuvaros volt, aztán meg futballkapus. Van egy képünk róla, térdig érő vattázott nadrágban... Aztán eltört a lába. Magának erről tudnia kellene, ha együtt voltak, ő biztosan elmondta m a g á n a k . . . Így ellenőrizhet engem.
Apám aztán mindenfélével próbálkozott, de semmi sem sikerült. Előfordult, hogy hetekre eltűnt, és nem tudtuk, hova lett. Aztán m e g . . . nem jött többé vissza. És ezt maga nagyon jól tudja. Azt is tudja, hogy mibe keveredett, a levélben azt írja, abban a levélben, amit az anyám t a l á l t . . . "
„Ne beszéljen nekem semmilyen levélről. Nem akarok róla tudni. És ké- rem magát, a maguk érdekében, ne beszéljenek arról a levélről senkinek.
Égessék el. Egyébként pedig, jól jegyezze meg, amit mondok."
A sekrestyés körülnézett, a templomkert csendjét nem zavarta senki, a faluból jövő reggeli hangokat megszűrték itt a sűrű bokrok, csak távolról, a patakon túli erdő felől hallatszott szakadatlan kutyaugatás. „A franc enné meg a sok korcs k u t y á j á t . . . Azok ugatnak ilyen veszettül, megbolondítják az embert." A sekrestyés ideges lett. „Mindenféle kutyákat tartanak az embe- rek. Nem fogják be a pofájukat."
Misku egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a sekrestyést. „Hogyan, ké- rem?" Azt szerette volna közölni, hogy nem érti a sekrestyés viselkedését.
És különben is, az előbb elkezdett beszélni, és nem fejezte b e . . . „Valamit meg kellene jól jegyeznem, de mit? Mondja már!"
Al sekrestyés várt, mint aki arra készül, hogy jelentőset, fontosat fog mondani. „Jól jegyezze meg, nem kell pontosan tudni az igazságot. Hogy ré- gen, nyolc éve, kilenc éve mi is történt? A maga helyében nem firtatnám.
Legyen türelme várni még. Egyszer kiderülhet minden. Egy véletlen ese- mény, egy váratlan vendég, egy üzenet... és minden világossá válik. Ismét- lem: maga ne akarja tudni az igazságot."
A sekrestyés köszönésképpen biccentett a fejével és lassan megfordult.
Misku most látta csak, hogy a magas férfi nadrágja a bokájáig ér, és zöldes színű zoknija rácsúszott a fekete félcipőjére. Tekintetével mindaddig követte a kissé- bicegő férfit, amíg ki nem ért a templomkertből az utcára. „Vissza- jövök még, számíthat rá."
A sekrestyés ezt már nem hallotta. A templomkert megroggyant bejárati kapuját óvatosan bezárta, majd átsétált az úton, s csak ezután nézett visz- sza a még mindig ugyanott álldogáló Miskura.
2.
A kocsi kora délután állt meg a ház előtt. Hárman ültek benne, csak Misku és a Főnök hiányzott. Misku ott állt már a ház előtt és várta a ko- csit. Ha vidékre utaztak, vagy ahogyan az anyjának mondta, „ha kiszállásra mennek", akkor legkésőbb délután kettőig — ehhez ragaszkodott a Főnök — el kellett hagyniuk a várost. Misku ölébe csúsztatta aktatáskáját, s közben szótlanul kezet fogott a többiekkel. A hatalmas autó csomagtartójában azután Misku aktatáskáját is a többi mellé állították. Csak két napra való holmit vittek magukkal, s az elfért ezekben a műbőrből készült, de szíjakkal meg- erősített táskákban. Aztán, amikor az ötödik táska is beszuszakolódott a többi mellé, a Főnök pedig elfoglálta helyét a vezető mellett, a kocsi felgyorsult, elmaradtak a külvárosi telepek, az útszéli csenevész fákat fasor váltotta fel, majd a Főnök megjegyezte, hogy „a magyar alföldön vágunk keresztül, s ez 14
a világ legunalmasabb útja". Azt már nem tette hozzá, hogy az utóbbi egy évben havonta tették meg ezt az utat, és mindig kora délután indultak, ugyan- azon a helyen álltak még, hogy igyanak valamit, s alkonyatkor megérkeztek S-be, a határ menti kisvárosba. Ez az út volt a legrövidebb, s mivel minden ismétlődött benne, a legunalmasabb is. Misku nemigen törődött a Főnök meg- jegyzéseivel, ami kizárólag az út minőségére, a kocsiból befogható világ lát- ványára szorítkozott.
Mintha forgószél hordta volna: hatalmas fekete foltok támadtak az er- dők széléről, pörögtek-forogtak, s mire a száguldó kocsi elé értek volna, meg- semmisültek. A szemből jövő autókra lassan ráereszkedett a kora esti szür- kület, s Misku számára nem lehetett kétséges, hogy egyre sötétedő alagútban törnek előre, nesztelenül, leállított motorokkal, s amikor az éles kanyarok után a hirtelen beállt sötétségben kigyulladtak az autó reflektorai, már tudta, hogy nemsokára megállnak, viharkabátos kerékpározók siettek előttük haza abba a kisvárosba, ahol ők is eddig még mindig megálltak.
Szótlanul csúsztak le az autó üléséről, hagyták, hogy a Főnök induljon előre, ettől a perctől fogva már mind a négyen csakúgy és csak azt tették, amit a Főnök irányításával megtehettek. Ráhagyták magukat mind a négyen erre az emberre. A kisváros szélén jellegtelen épületben, gyéren megvilágítva állt a kocsma, ők sohasem ültek le az asztalokhoz, csak a pultnál sorakoztak fel, a Főnök kért öt fehéret, azaz „öt fél cseresznyét, kísérővel", s a Főnök mögött szorosan várakozó Misku, mert az a felállás is kialakult már régen köztük, hogy a Főnök mögött csakis Misku állhatott, ez Miskunak is a ked- vére való volt, de a Főnök sem tett sohasem ellenvetést. Sőt. Világos volt mindannyiuk számára, hogy a Főnök saját érdemének tudta be: Miskut ő ne- velte ki helyettesévé. A Főnök Miskunak adogatja a féldecis poharakat, aki továbbnyújtja a többieknek, s majd egyszerre, gépies mozdulattal, ám egyál- talán nem titkolt élvezettel hajtják le az italt. Aztán a Főnök újra rendelt, négy korsó meg egy pohár sört. A pohárral Misku a pultnál a sor végén álló középkorú férfihoz lépett, „te vezeted a kocsit, csak egy pohárral ihatsz", mondta, s a férfi szótlanul bólintott, s bár igaz, mindnyájan tudták, hogy nemsokára megérkeznek S-be, egyetértettek abban, hogy a kocsi vezetője ilyen alkalmakkor csak egy pohár. sört ihat. A cseresznyepálinka mindnyá- juknak jár, sohasem mondták ki, nem lehetett kétséges, hogy valójában az az ő védőitaluk.
Időközben a Főnök kezében megjelent egy kékes színű laposüveg is, a kocsmáros megtöltötte „fehérrel", a Főnök akkurátusan ráforgatta a kupa- kot, s elsüllyesztette a belső zsebébe. Gyorsan zajlott le mindez, mintha egy láthatatlan karmester irányította volna a kocsmai látogatást, s amint a Fő- nök közölte a csapossal, „fizetem a frissítőket", papírpénzt dobott a pultra, s azonnal fordultak is vissza a kocsihoz. De az ajtónál a Főnök megállt: „A franc megette, esik az eső", aztán az ablakhoz léptek, s bámulták, aho- gyan a szél a keskeny ablaküvegre zúdította a vizet, mintha hirtelen rájuk szakadt volna az ég, mert a kocsmára ömlő eső zaja teljesen betöltötte a ter- met. „Igyunk egy kis rumot, arra még van pénzem", döntött a Főnök, s újra felsorakoztak a pultnál. Már a kezükben szorongatták az apró poharakat, amikor a Főnök és a csapos tekintete találkozott. A Főnök maga sem tudta eldönteni, hogy kezdeményezzen-e beszélgetést azzal az emberrel, akit már évek óta ismer, bár bizonyos volt abban, hogy a csapos, de a kocsmában üldögélő pár ember közül bárki szívesen váltana vele pár szót. De őt ezek az
15
emberek megszólítani nem fogják. S ha oly sokszor más alkalmakkor az el- lenállhatatlan kényszer idegen, ismeretlen emberekkel való társalgásra kész- tette, most ez az érzés elmaradt. Talán majd holnap, ha visszaindulnak S-ből, s újra megállnak ennél a kocsmánál, talán majd holnap jobb kedve lesz né- hány szót váltani a csapossal.
. Még esett az eső, amikor S-ben, a városka egyetlen szállodája előtt meg- álltak, s a csomagtartóból kiemelték a szíjjal megerősített hatalmas méretű aktatáskákat. A Főnök vezetésével aztán libasorban vonultak be az épületbe.
A Főnököt Misku követte most is, Misku szerette ezeket a közös együttléte- ket, a közös vonulásokat, a kívülállónak talán titokzatosnak tűnő szótlan me- neteléseket, amelynek során biztonságban érezte magát, s az a félelem, ami olykor összeszorította a szívét, ilyenkor észrevétlenné vált, nem bizonytala- nította el. S egyébként is: a Főnök sohasem téved, mindenre ügyel, a leg- apróbb részletek sem kerülik el figyelmét, egyszóval törődik velük, s ezért egyáltalán nem haragszanak rá. öten vannak így együtt, valójában ez egy csapat, s most is, alighogy befejezik a szállodai bejelentőlap kitöltését, a Fő- nök már meg is hívta mind a négyőjüket a szobájába. Mert csak ő aludt kü- lön, a többiek mind a négyen egy hatalmas szobát kaptak.
A Főnök szobájában újra előkerült a kékes színű laposüveg, borospoha- rakba öntötték a cseresznyepálinkát, s mielőtt a Főnök ivott volna, telefo- nált. A többiek megvárták, mert a Főnök csak annyit mondott a telefonba, hogy „itt vagyunk, megjöttünk", aztán ledőlt az ágyára, s aprókat kortyol- gatva ízlelgette a pálinkát. „Egy ismerősöm azért jött vissza Svédországból, disszidált, egy butaság miatt, de most ez nem érdekes.. ., szóval a meggy- leves és a cseresznyepálinka miatt jött vissza." S a Főnök nevetett, közben intett Miskunak, hogy töltsön még, s Misku szolgálatkészen elosztotta a bo- rospoharakba a maradék italt. A Főnök újra telefonált: „A tízes szobában vagyok..., igen, mint mindig..., úgy van, négyre kérem az ébresztőt."
A beállt csendet megint csak a Főnök törte meg, „akkor tegyük el magunkat holnapra", s a többiek bólintottak. Már az ajtóban álltak, amikor a Főnök még utánuk szólt: „Aludjatok nyugodtan, reggel majd kopogok..." Tulaj- donképpen nem is kellett volna mondania, régóta a Főnök ébreszti őket, bár- melyik szállodában is alszanak az országban.
Misku, már a szobájában, amíg a többiek ágyba bújtak, s eloltogatták a lámpákat, a táskájából fehér kendőbe csomagolt kenyeret vett ki, a barna csomagolópapírból pedig szalonnát, s a kis bicskájával meghámozott egy al- mát. Lassan falatozni kezdett, kenyeret szalonnával és almával. „Megjött az étvágyam, ahogyan látlak enni", szóltak neki az egyik ágyról, Misku csak bólogatott. „Nem bírok aludni, ha nincs valami a gyomromban." A mellette levő ágyról leszállt az erősen kopaszodó, Miskunál valamivel idősebb férfi, és az ablakhoz ment. „Szép holdvilág van", mondta. A többiek nem szóltak, Misku is befejezte a szalonnázást, akkurátusan összehajtotta a fehér kendőt, s becsúsztatta a hatalmas aktatáskába, ö is az ablakhoz ment: „Sztalin-gyer- tyákat lövöldöznek", mondta, mert a város határában fénycsóvák emelkedtek a levegőbe, megvilágítva a csillagos eget. „Közel már a határ, a katonák gyakorlatoznak", mondta valaki mellette. Mind a négyen ott álltak az ablak előtt. Aztán nyílt az ajtó és a Főnök lépett be. „A franc megette, csak nem tört ki a háború?", s ő is az ablakhoz lépett. „Közel a határ, a katonák gya- korlatoznak", ismételték meg és bólogattak hozzá.
Ebben maradtak. A Főnök kihátrált a szobából, a többiek lefeküdtek, 16
egyedül csak Misku maradt az ablaknál, majd az ágyra dobott kabátját ész- revétlenül a hóna alá kapta és kiment a szobából.
Sárgára meszelt, az udvarokra hosszan benyúló földszintes házak előtt ment el, az eső utáni friss szélben felgyűrte kabátja gallérját, s úgy döntött, hogy elindul az állomás felé, mert útközben vagy az állomáson találhat csak nyitva tartó kocsmát. Ismerte a járást, S-ben egyébként sem lehet eltévedni, mert a szálloda mellett ott magasodik a templomtorony, s azt a város min- den pontjáról láthatta.
Most mégis meggondolta magát, visszafordult, s úgy határozott, hogy a templom előtti térre' megy, s ott a tér sarkánál, a nagy diófák alatt meg- találja azt az éttermet, ahol a Főnökkel egyszer már vacsoráztak. A diófák alatt azonban sötétben állt az étterem, mindent bezártak, a bejárati kaput is, így aztán már indult is vissza a szállodába, amikor szembe találta magát' a Főnökkel. „A franc megette", kezdte a Főnök, „besüpped alattam a matrac, és nem tudok elaludni". „Hát persze", motyogott Misku, és összébbhúzta a mellén a kabátját, fázósan, reszketve forgolódott, nem akart a Főnök szemé- be nézni, biztos volt abban, hogy nem a matrac miatt nem tud aludni, ha- nem egészen más oka van annak, hogy most itt találkoztak. „Eszembe jut.
hogy egyszer éppen tavasszal, éppen egy ilyen eső utáni csillagos, tiszta estén elvitt a bátyám a harangozó lányához, az ablakához álltunk, és zseblámpánk- kal bevilágítottunk a szobájába, a lány ijedten kiugrott az ágyból, az apja meg baltával rontott az u d v a r r a . . . " — a Főnök elneveti magát. „A franc megette, régen volt, a háború alatt t ö r t é n t . . . A bátyámnak nagyon tetszett az a lány, ilyen idétlenül udvarolt neki. Aztán elvitték a háborúba, és ottma- radt. Mármint a bátyám." Misku nem szólt, bár jólesett neki, hogy a Főnök beavatta az életébe. „Szép lány volt?", tért vissza Misku kis idő múltán az előbbi témára, mert nem csak a kettőjük némasága és csendje zavarta, de á kisváros moccanatlan árvasága is, ahogyan. megadta magát az éjszakának, s kiszolgáltatva tűrte a sötétség mindenre rátelepedő zsarnokságát. A váratla- nul érkező fájdalom éles hullámzásához hasonlított leginkább, amit most ér- zett: sajnálta a Főnököt és sajnálta magát is, hogy éppen ezen az estén kell a kihalt, idegen utcán, ebben az idegen városban, ebben az ismeretlen csend- ben beszélgetniük és találkozniuk. S hogy miféle erők és véletlenek nyomá- sára találkoznak éppen itt? Ha önmagára gondolt, neki nem volt. más vá- lasztása... Az apját várták, de csak nem került elő. Aztán az anyja beszélt a Főnökkel... Hát igen. A semmiből mégsem élhettek meg, dolgoznia kellett.
S a Főnök napról napra, egyre inkább meggyőzte, hogy jól választott.
A Főnökkel újra a bezárt étteremig sétáltak, amikor végre megszólalt:
„Amennyire én emlékszem, a harangozó lánya magas volt, a haja pedig le- ért a derekáig. Másra nem emlékszem."
Misku megelégedett a válasszal, s aztán, anélkül, hogy megbeszélték volna, a szálloda felé indultak. Léptük zajával megtelt az utca, és visszhang- zott. Messze tőlük, túl a város határán, valakik hatalmas gépeket indíthattak be, lassú morajlásukat mindketten hallhatták.
A folyosón elbúcsúztak, azzal, hogy reggel a Főnök mindenkit felébreszt.
Misku belépett a szobába, s a nagy világosságban a szeme elé kapta a kezét.
Három társa az egyik ágyon ülve kártyázott. Szó nélkül odaállt melléjük, és nézte a lapjárást. Ugyan észrevették, hogy ott áll mellettük, de nem kérdez- ték meg, hogy hol járt, egyáltalán semmit nem kérdeztek tőle. Aztán abba- hagyták a játékot, a kártyát a dohányzóasztalra dobták, és — Miskuval együtt — lefeküdtek.
3.
A Főnök erőteljesen kopogott, azán benyitott az ajtón. Egy pillanatra lepődött csak meg, de aztán emlékezett a régebbi munkákra, amikor már mind a négyen felöltözve, indulásra készen álltak a szobában és vártak.
Mint most is: mind a négy kezében a hatalmas aktatáska, s ott állnak az ajtó előtt a Főnökre várva. „Hát igen, itt vagyok", gondolta. Végignézett mind a négy emberen. Azonnal megállapította, hogy ezen az éjszakán senki sem aludt, s hogy mindenki frissen megborotválkozott. Ezt egyébként is megkö- vetelte. Elgondolkodva bólintott, aztán csak ennyit mondott: „Rögtön indul- hatunk."
Ha nem szólt volna, akkor is tudták mind a négyen, hogy néhány perc múlva indulniuk kell. A börtön a szállodától negyedórányi járásra esik, való- jában húsz percre, de ők kocsival mennek, s az néhány pillanat csupán, amíg a nagy rácsos épület elé fordulnak.
A Főnök a folyosón újra végignézett mind a négy emberen, s megkér- dezte, „minden itt van, semmit sem felejtettünk el?" Misku a többi helyett is bólintott. „Rendben! Na, akkor gyerünk!", s a Főnök szemében ettől a pillanattól kezdve az ideges, remegést mind a négyen észrevehették. És nem- csak most, más alkalmakkor is. Értették ők, hogy miért gyorsult fel ilyen hirtelen, miért torlódott össze a hang a torkában, miért-emelkedett meg a hangja, a jelentéktelen dolgok miatt is. Miért kiabált, miért hadonászott mind a két kezével, miért bömbölt úgy, hogy egyetlen szavát sem lehetett
érteni.
Éppen azért, amiért ők'olyan hallgatagok.
Túl akarnak lenni minél előbb a munkán. Ráadásul a Főnöknek kell irányítania, munka közben senki sem hibázhat, s ha ezt sikerült elérni, akkor annál hamarabb végeznek, s az mindenkinek a javára válik. Mert itt közös munkáról van szó. Közös tenniakarásról és közös felelősségről.
Ahogy leértek a szálloda elé, már a hajnal lármája fogadta őket, a las- san meginduló kisvárosi élet képei: fuvarosok kanyarodnak a nagy stráfko- csikkal a templom előtt, bicikliző emberek alakját rajzolja meg a mindjob- ban felszakadó szürkület.
A nagy fekete kocsi kerekei megcsúsztak a börtön előtti kanyarban, az üléseken mindnyájan érzékelték, hogy szinte lebegtek egy pillanatra, de még a Főnök sem neheztelt, hiszen most már itt vannak, célhoz értek. A börtön előtt kis park húzódott, ott álltak meg.
Innen már nem váltak el egymástól.
Szorosan egymás mellett kanyarodtak a park melletti útról a börtön be- járatához.
A börtönkapuban egy férfi állt eléjük, és vezette őket abba a szobába, ahol átöltözhettek, hiszen mindnyájan utcai ruhában utaztak. A férfi kinyi- totta nekik az ajtót, és csak annyit mondott: „Egy ballon szódát kértetek, itt van." Az asztalon poharakat és termoszt is találtak.
Miközben öltöztek, megjelent nagy kísérettel a börtön parancsnoka is.
,',Minden rendben?", kérdezte a Főnököt. A Főnök éppen szódát spriccelt ma- gának, közben a kabátját a karjára lökte. „Hogyne", válaszolt a börtön pa- rancsnokának, „mi készen állunk". A parancsnok, hogy mondjon valamit, megjegyezte: „Itt a két orvos, a-bíró, az ügyvéd, mindenki..."
A Főnök közben egymás után teleengedte szódával a többi poharat is, és 18
mind a négyen szinte egyszerre nyúltak az asztal fölé, úgy itták a bugybo- rékoló vizet, mintha a szomj anhalástól menekültek volna meg, s ahogy visz- szahelyezték a csupasz asztalra az üres poharakat, már újra' és újra spriccelt, surrogott a ballon csapja, a hatalmas tenyerekben szinte elvesztek a poha- rak, s a nagy nyelések hangja betöltötte a szobát.
Aztán mindenki begombolta a kabátját, és a Főnök vezényszavára vár- tak. Mert ettől a perctől kezdve csak az történhetett, amire a Főnök utasítást adott. A börtön parancsnoka, mielőtt megfordult volna, halkan megszólalt:
„Na jó, hát akkor kezdjük." Aztán gyorsan otthagyta a Főnök csapatát, s mint akinek halaszthatatlan dolga akadt, rohanva tűnt el a sötét folyosón.
A Főnök pedig mintha az utolsó számlálást végezte volna csapatán, elő- ször Miskura, majd a többiekre nézett, s amikor a távozó börtönparancsnok lépteit elnyelte az épület, s a hajnal csendjét már nem zavarta semmi, csak annyit mondott: „Nyomjuk el a cigarettákat." A sorban legutolsó helyen álló férfi, mintha elszégyellte volna magát, gyorsan az asztalhoz lépett, s a poha- rak között meghúzódó hamutálcát maga felé csúsztatta. Mind a négyen őt nézték, örültek ennek a kis szünetnek, társuknak a cigarettával való babrálá- sát megbocsátó tekintettel követték.
S amikor a Főnök vezetésével kimért, szoros felállásban, lassú léptekkel elindultak a folyosón, • anélkül, hogy erről beszéltek volna, tudták, a követ- kező teendőjük az lesz, hogy elfoglalják a helyüket azon a kis fedett téren, amelyet már régebbről ismertek. Ehhez a fedett térhez alagútszerűen veze- tett egy keskeny, sötét folyosó. A folyosó betonfalából és betonmennyezeté- ből csepegett a víz, a nyirkos levegő áthatolt a ruhájukon, s izzadt testüket megborzongatta. A fedett tér, a hozzá vezető folyosóval megszűrt minden hangot, valójában egy betonkalitkában voltak, elszigetelve a börtönépülettől és a kinti világtól.
A sarokban a falnak dőlve várakozott egy fiatal férfi. A Főnökhöz lé- pett: „Vonattal jöttem utánatok, azt mondták, hogy kell egy tartalék. Itt aludtam a börtönben." A Főnök ismerte a férfit. „Semmi dolgod nincs, csak figyelsz. Mindent jól megfigyelsz. A stopperórát kezeled. Amikor azt mon- dom, most!, akkor benyomod, s amikor azt mondom, vége!, akkor megállí- tod." A férfi a zsebébe nyúlt, és elővette a stopperórát. A Főnök elégedetten konstatálta, hogy a stopperóra itt van, és a tartaléknak ideküldött férfi tud- ja a dolgát.
„Az eddigi legjobb időnk huszonhárom másodperc... Addig nem nyug- szom meg, amíg húsz másodperc alá nem kerülünk. Ezért tehát mindenki- től maximális fegyelmet kérek. Minden mozdulat számít. Határozottan, ke- ményen, de nem durván. És jól figyeljen mindenki minden mozdulatára, ho- gyan lehetne rövidíteni, megspórolni. Egymás szemét és egymás kezét figyel- jük, de mindig csak az történhet, amire én engedélyt adok." Misku vigyázz- állásban hallgatta végig a Főnököt, bár ismerte a kívánságait, jól emlékezett a régi hajnali munkákra, amikor a Főnök már-már fuldoklást kiváltó gyor- sasággal többször is végighadarta mondókáját. A csapat többi tagja sem ne- heztelt azért, mert a Főnök minden munka előtt szónokolt. Ha másért nem, már csak azért is elfogadták az iránymutató beszédet, mert ezzel jobban telt az idő. Azt érezték, hogy a Főnökre rábízhatják magukat, végtére is minde- nért ő a felelős, jelenléte nyugalmat, bizakodást és bátorságot sugárzott. S hogy minél előbb végezzenek, hogy húsz másodperc alá szorítsák a munkát, azzal egyet lehet érteni, hiszen munkájuk sikere a gyorsaságon múlik. Így
tehát maradéktalanul azonosultak a Főnök minden rezdülésével, a szavai mögött meghúzódó — de mindnyájuk számára nyilvánvaló akarattal: „a munkán minél előbb túl kell jutnunk". Ilyenkor, ezekben a nehéz pillana- tokban áldották a sorsot, hogy ilyen Főnököt rendelt föléjük. Pedig nagyon is átlagos külsejű ember volt, kopaszodott már, s a keskeny homloka alatt mintha örök árnyékban lenne, alig látszott a szeme. Mind a két kezével tel- jesen céltalan, előre soha ki nem számitható mozgást végzett, s ha mondan- dóját befejezte, gyakran fordított hátat annak, akivel éppen tárgyalt.
A Főnök most a fedett folyosó felé indult, de ott semmilyen mozgást nem észlelt, így aztán, kis szünet után, egyre gyorsabban kezdett sétálni a némán várakozó férfiak között. „Az úristenit, hol vannak már?! Minket nem lehet megvárakoztatni." Misku várta már ezt a kifakadást, nem lepődött meg a Főnök ingerültségén, minden nagyobb munka előtt közölte, hogy
„minket nem lehet megvárakoztatni". Az igazság pedig mégiscsak az volt, hogy az elmúlt egy napban megállás nélkül, láthatatlan erők űzték őket, folytonosan csak mozogtak és indultak valahová, akár csak egyetlen méterre is, hogy aztán újra megállva visszaforduljanak, s majd mintha hosszú, mély álomból ébrednének, kábán forogtak, s csak a szüntelen mozgás nyugtatta meg őket. Itt sem várakoztak még két percnél többet, s talán ez volt az első pillanat, amikor egy kis időre megálltak, ám a Főnök nyugtalansága ezt is gyorsan megszakította, s egyszerre kezdte követni őt mind a négy férfi, egye- dül a tartalék állt egykedvűen a fal mellett, mintha nem is itt lenne, átnézett az előre-hátra mozgó férfiak feje felett. Ha csak egy pillanatra is elgondolko- dott a látványon, gyaníthatta, hogy ez a sok apró, de szüntelen mozgás tölti ki az életüket, s ebben a fedett térben a hajnal kékesszürke színeinek a lassú hullámzásában abban a percben, ahogyan megállnak, úrrá lesz rajtuk a féle- lem. Elvesztik az erejüket is, foltokat látnak maguk előtt, bizonytalanságuk pedig csak nő. Nem lehet megengedni, nem fordulhat elő, hogy a félelem fészket rakjon a gyomrukba, bárhová a testükbe..., a félelem elrabolja az energiát, amire most olyan nagy szükségük van. Koncentrálniuk kell, gyors cselekvésre és frissességre van szükségük, valamint együttes bátorságra.
Először Misku állt meg, mert lépteket hallott. Aztán az ilyenkor megszo- kott rendbe szerveződtek. A Főnök felrohant a létrán, Misku mellé odaállt a társa, a másik két férfi pedig a „fa" mellé lépett. Ez villámgyorsan megtör- tént, s mire a két börtönőr a fedett folyosóról a fedett térre lépett, ők öten készen álltak a „munkára". Még otthon, elindulásuk előtt, a Főnök csak any- nyit mondott nekik, hogy egy huszonhárom éves fegyveres útonálló, több- szörös gyilkos vár rájuk, őt így tájékoztatták. S erről többet nem beszéltek.
A Főnök persze régebben, bőbeszédűbb volt, de az utóbbi egy évben már annyira fegyelmezte magát, hogy kizárólag a munkáról volt hajlandó út- mutatást adni.
A két börtönőrnek újabb őrök segítettek, mert a kezükben tartott férfi minden erejével próbálta kiszabadítani magát, s közben fuldokolva kiabált:
„Nem! Nem engedem! Nem engedem magam felakasztani!"
A Főnök és csapata várt, pár lépést kell hozni még csak az őröknek a férfit, onnan már Misku és a társa veszi át, s viszik a „fa" alá, ahogyan egy- más közt az akasztófát nevezték.
A börtönőrök azonban nem közeledtek, mert a halálra ítélt férfi kétségbe- esetten tartotta vissza magát, menekülni próbált, s közben kiabált: „Ment- setek meg! Ártatlan vagyok!" A férfi átkarolta a börtönőrök lábát és úgy 20
könyörgött: „Ilyen fiatalon meg akarnak ölni?! Az anyám meghalt a háború- ban és van egy kis húgom, fel szeretném nevelni. Mentsenek meg, mentse- nek m e g . . . ! "
A három méter magas fához támasztott létrán egy ideig figyelte a Fő- nök a dulakodást, aztán gyorsan lemászott a betonra. Miskunak és társának szólt. „Segítsetek!"
De addigra szinte már a levegőbe repítve a halálra ítélt férfit, közelebb jöttek. „Na, mire vártok?", ordított Miskura a Főnök. De Misku és a társa nem mozdult. Ekkor a Főnök egészen szorosan Miskuhoz lépett, felemelte a bal kezét, meglendítette, és úgy eltalálta Misku orrát, hogy azonnal széles csíkban ömleni kezdett a vére. Aztán többször belerúgott Miskuba, miközben kiabált: „Megtettelek a helyettesemnek és nem tudod, hogy mi a dolgod?
Elfelejtetted, hogy ilyenkor mit kell csinálnod?" Aztán káromkodott még egyet, „az úristenit a marhájának", s visszamászott a létrán a „fa" tetejéig, a feje elérte a mennyezetet. „Na gyerünk!", vezényelt a Főnök, amikor Misku és a társa végre elszánta magát. Az volt a feladatuk, hogy átvegyék a börtönőröktől az elitéltet, ö k sem tehettek mást, mint amit a börtönőrök, a levegőbe emelték a kétségbeesett férfit. „Csak egy pillanatig, csak egy pil- lanatig álljanak meg," könyörgött a halálraítélt. Misku meg a társa megáll- tak. A férfi a lábára állt, kiegyenesedett, felnézett a Főnökre, majd sorban mindenkit végigmért, a börtönőrök mögött sorban álló hivatalosságokat, a bírót, az orvost, a börtön parancsnokát, és a három börtönőrt .•.. Aztán zo- kogva mondta: „Anyám, anyácskám, nem tudsz segíteni rajtam. De te, aho- gyan most én, látod ezt a spk gazembert itt, akik megölnek... Anyám, lát- nod kell őket, ha már segíteni nem tudsz, járj közbe ott az égben, hogy ezek is úgy pusztuljanak el, ahogyan én. Anyám, anyácskám, biztos, hogy nem tudsz segíteni? Anyám! Anyácskám, emlékszel, amikor a háborúban, egy po- hár tejet adtál nekem, meg a húgomnak..."
A Főnök elordította magát: „Meddig vártok még?!" De a halálraítélt még folytatta, és Misku sem mozdult: „Anyám, anyácskám, hamarosan találkozunk. És anyácskám, megígérem neked, hogy a húgomat a túlvilágról is fogom segíteni. Megígérem neked, hogy mindent megkap majd tőlem, a h ú g o m . . . mert tudom, mert érzem, hogy ott áll a börtön előtt a húgom.
Húgocskám, egyedül maradsz, tudjál róla, hogy ártatlanul ölnek meg. És bosszuld meg a halálomat." A halálra ítélt férfi rászólt Miskura meg a tár- sára. „Ne fogják a kezem, engedjenek el. Érti? Engedjen el!"
Misku a Főnökre nézett, s az intett, engedjétek el.
A férfi még utoljára elordította magát: „Ártatlan vagyok és halálom miatt ti is bűnhődni fogtok. Mindenki tudja, ártatlan vagyok! Azt üzenem a húgomnak, hogy mindennap átkozza meg azokat, akik elítéltek."
Aztán csend lett. Misku lassan újra megfogta a halálraítélt kezét és meg- jegyezte: „Ne féljen, egyetlen pillanat az egész. Fájdalmat sem érez."
Közben a Főnök intett a tartalék segédnek. „Most kapcsold be a stop- pert."
S innen már minden úgy történt, ahogyan azt a Főnök kívánta, s oly tö- kéletesen, amire mindig törekedtek. Az elítéltet Misku és a társa felrepítette a zsámolyra, a Főnök nyakába illesztette a kötelet, várt egy kicsit, amíg a negyedik társa a „fához" rögzítette a most már teljesen nyugodt férfi lábát, s az ötödik társuknak az a feladata, hogy a Főnök intésére villámgyorsan ki-
kapja a zsámolyt az elítélt lába alól, s ezzel egy időben a Főnök a létrán egy csuklyát dobott az elítélt fejére.
Ekkor, ez volt az első pillanat, amikor végre megnyugodtak. A Főnök még a létrán, ahogyan a csuklyával eltakarta az elítélt férfi arcát, intett:
„Stopper áll!", majd óvatosan lemászott a földre, miközben a csigával irá- nyított — egy-egy csiga a ,.fa" felső részén, illetve az elítélt lábánál volt rög- zítve — kötelet végigsimította a szemével, mindent rendben talált, valójában roppant egyszerű művelet ez, az elítéltet a saját súlyának a zuhanása öli meg, egyetlen másodperc alatt veszti el az eszméletét, s azt követően a mint- egy tíz percig tartó haláltusa, az elítéltben rekedt levegő őrült mozgásra készteti a szívet és a tüdőt, aztán fokozatosan csendesedik el a mellkas.
A Főnök elszakítja a már halott férfi mellén az inget, a jelenlevő két orvos ekkor lép oda a kivégzetthez, és megállapítja a halál beálltát, aztán az öt férfi, a Főnök vezetésével — most csatlakozott hozzájuk a stoppert kezelő se- géd is — visszasétált abba a szobába, ahol hajnalban átöltöztek.
Nyolcvan perc múlva újra kimennek majd az orvossal a betonkalitkába, a mindentől és mindenkitől elzárt fedett térbe, s az orvos újra megállapítja majd a halál beálltát, s akkor leemelik a „fáról" a holttestet, s a már odaké- szített koporsóba helyezik.
Ezzel az ő munkájuk befejeződik. Leszerelik a „fát", s a tartozékaikkal együtt kocsijuk tetejére rakják, minden alkalommal, ha vidéken dolgoznak, a „fát" magukkal viszik.
Már a szobában ültek az asztal körül, és szótlanul itták a szódavizet, amikor a börtön parancsnoka széles barna tálcán konyakot és cseresznyepá- linkát adott eléjük. A parancsnok aztán, mintha magában beszélne, bólintott valamire, fordulás közben egy pillanatra megállt a teste a levegőben, aztán hirtelen — már-már futva — elhagyta a szobát.
A Főnök nyúlt először a tálca fölé, „cseresznyével kezdjük", suttogta csak úgy magának, s amikor visszafogott mozdulatokkal, a koccintást mellőzve, felhajtották a pálinkát, intett Miskunak, hogy a táskájából vegye ki azt a pár üveg sört, amit minden ilyen alkalomra magával hoz, hogy aztán a tétlen várakozás alatt sört is ihassanak. Ügy gondolták, hogy a reggeli órák- ban a sör és a pálinka együttesen a legjobb hatású, kicsit elbódulnak tőle, de nem annyira, hogy a még hátralévő munkát ne végezhessék el.
Misku a falikútnál megmosta a kezét és az arcát, a csap alá hajolva a tarkójára is csurgatta a vizet, majd a táskájából elővette a törülközőjét, és hosszan az arcára tapasztotta. Közben a Főnök kinyitotta a sörösüvegeket, hat műanyag bögrét kerített valahonnan, s mindegyiket teletöltötte. Aztán a bögréket mindenkinek a kezébe nyomta.
Szó nélkül ittak. A Főnök, mintha csak folytatna magában egy már ré- gen, elkezdett gondolatmenetet, tárgyilagos hangon sorolni kezdte: „Amikor a helyettesem, a hozzá beosztott párjával átveszi az elítéltet, s pár lépés után felnyomják a zsámolyra, az nem lehet több nyolc másodpercnél, valójában öt másodperc ennek az igazi ideje, de vegyünk nyolcat, amíg rátekeritek a kö- telet a lábára, az sem lehet több nyolc másodpercnél, ez tizenhat másodperc, a zsámoly eltávolítása két másodperc, rászámítva tehát ez nem több tizen- nyolc másodpercnél... vagyis húsz alatt. És nem tudjuk elérni, húsz másod- perc alá kellene kerülni és nem sikerül. Miért nem?"
Miskunak illene megszólalnia, mégiscsak ő a helyettese a F ő n ö k n e k . . .
„Nem akarunk durvák lenni. Ha határozottabbak vagyunk, úgy tűnhet, hogy
durvák és kíméletlenek i s . . . Ezt nem szeretném. A megoldás csak az lehet, hogy a gyorsaságot növeljük. A gyorsaságot, vagyis a sebességet. Jobban fi- gyelni egymásra. Most a stopper huszonhat másodpercet m u t a t o t t . . . Tulaj- donképpen nem rossz idő, a mi megszokott átlagunknál sokkal jobb."
„Rendben van", értett egyet a Főnök. Aztán a tartalékhoz fordult: „Gon- dolom, mindent megfigyeltél? Ha van valami kérdésed...?" A tartalék intett a fejével, hogy nincs kérdése.
Misku pedig az ablaknál állt, jellegtelen háztetőket látott, csak most vette észre, hogy a börtön magaslatra épült, s így most a kisváros egyik ut- cája a messzeségbe vezeti a szemét, s az utca fölött a háztetők magasságában porfelhők kavarogtak. Itt fogják elhagyni a várost nemsokára, délben már a város határán is túl lesznek majd, hogy aztán egy időre megint elfeledjék ezt a helyet.
A Főnök a fal felé fordult, kiitta az utolsó csepp sörét is, majd egy szé- ket húzott magához, s anélkül, hogy elfordult volna a faltól, óvatosan le- ereszkedett a szék ülésére. Nem tudott mit kezdeni a kezében levő pohárral, ezért Misku odahajolt hozzá, kivette a kezéből és az asztalra csúsztatta.
. „Pihenjünk egy kicsit", motyogta a Főnök, aztán a hátát nekitámasz- totta a szék támlájának, behunyta a szemét, s kinyújtotta a lábát, keze a kimerültségtől maga mellé zuhant a semmibe, „ha nem hozzák a kávét, el- alszom", suttogta, ám alighogy kimondta, már újra megjelent egy hatalmas barna tálca, rajta sárga kávéspoharakkal, s két kancsó kávéval. „Öntsetek, s ami a kancsóban marad, adjátok ide", kérte a Főnök a társait. . ,
Misku adta át neki a félig teli kancsót, a Főnök mindkét tenyerét ráta.- pasztotta, s mintha pohárból inna, a kancsót addig tartotta a levegőben, -amíg az utolsó cseppig ki nem szívta belőle a kávét.
A börtönparancsnok lépett be az orvossal, „akkor mehetnénk is", • mond- ta. Mind a hatan felsorakoztak a Főnök mögé, s úgy indultak el a kivégzés helyére.
Az orvos megvizsgálta a kivégzett férfit. „Kétségtelen, hogy a halál újra beállt", ezt jelentette a körülötte állóknak, majd elment; hogy a törvényszéki elöljárósággal is közölje: „nyolcvan perc elteltével is ugyanazt tudom mon- dani, mint nyolcvan perccel ezelőtt, a halál végérvényes."
De ezzel már a Főnök és a . csapata egyáltalán nem törődött, a holttestet leemelték a „fáról", koporsóba helyezték és lezárták, miközben a „fát" is
„leszerelték", elszállították a hatalmas fekete autóhoz, majd visszamentek a szobába, s mindnyájan átöltöztek.
A maradék kávét még gyorsan kiitták a sárga poharakból, s közben fél lábbal már a folyosón állva a Főnökre vártak, aki különféle papírokat íra- tott alá a börtönparancsnokkal és a bíróság embereivel.
Amikor elhagyták a várost, még láthatták a kocsi ablakán át az iskolába siető gyerekeket.
4.
Misku kora délután ért haza. A kocsi a kapuig hozta, s ő szinte kigurult a hátsó ülésről. Valaki utána dobta a táskáját, sikerült ölbe kapnia. Anyja házuk előtt, a konyhakertben kapált. Misku az anyja mellé érve lassított, majd ledobta a földre a táskát, és már fordult is vissza a kapu felé. Az anyja, mielőtt még az útra kilépett volna a fia, utánaszólt: „Már el is mész? Éjjel
azt gondoltam ki, hogy elmehetnél Bíró Alberthez, ö talán tudna valamit az apádról. Útbaigazítana..., hogy merre keressük. Menj el hozzá. Okos em- ber, még a pápa is kitüntette, Pius p á p a . . . "
Misku hallott erről valamit már a szomszédoktól, ismerte is Bíró Alber- tet, egy ősz hajú öregúr, kockás köntösben szokott a kertjében dolgozgatni, ahol rengeteg virágot gondozott, bukszusokat és fenyőket ültetett a kerti utak mentén, és hatalmas aranyalmafája a háza mellől messzire piroslott.
Misku Bíró Albert háza felé indult el. A kertben most nem dolgozott senki, a házban pedig valaki zongorázott. Bíró Albert kerítése valójában or- gönasövény volt, így Misku a bejárati kapura könyökölt, s arra várt, valaki majdcsak megjelenik a kertben, talán Bíró Albert idős lánya, aki itt lakott az apjával.
De nem jött ki senki. Így azután Misku bámulta a kertet egy ideig, és úgy döntött, hogy a zongorázó Bíró Albertet most nem fogja zavarni.
Itt már, ahol ők is laktak, véget ért a város. Bíró Albert házával szem- ben kezdődött a kis erdő, ahogyan az itt lakók ősidők óta nevezték. Misku bevetette magát az erdőbe, az ösvény egy patakhoz vezette. A patak mentén sietett tovább, s így jutott el egy meredélyhez. A patak itt vízesésszerűen bukott alá, de Misku ezzel nem törődött, sietett tovább egy hatalmas fák alatt épített kőfalig. A fekete terméskőből emelt kőfalból vascsövön ömlött a víz. Ehhez az erdei forráshoz igyekezett.
Félmeztelenre vetkőzött, aztán a kezét, majd az arcát mosta meg. Hosz- szan engedte a tarkójára, majd a fejére a vizet, s ami az arcán átfolyva a szájába jutott, azt kiköpte. A derekára csurgott vizet az ingével törölte meg.
Lassan kezdett csak megnyugodni. Az utolsó napokban gyorsan kapkod- va csinált mindent, itt is (bár egyedül mosakodott meg, senkit nem láthatott az erdőben) megmagyarázhatatlan izgalomban forgolódott a vascső körül, előre-hátra hajlongott, s olykor erőtlenül meg is tántorodott, míg végre leült a forrás mellett egymásra rakott lapos kövekre. Régebbi látogatásaikor hord- ta egymásra a köveket, olykor itt szokott üldögélni. Most hátranyúlt, s anél- kül, hogy megfordult volna, a kövek alól egy fekete laposüveget vett elő.
Teleengedte forrásvízzel, kiöblítette, majd újra a vascső alá tartotta.
Visszaült a kövekre, és ivott az üvegből. Aztán az üveget bámulta, a két ol- dalán szimmetrikusan elhelyezett rajzot lassan végigsimította az ujjaival, mintha most látta volna először. A néhány vonallal megrajzolt nő poharat nyújt át egy férfinak, aki már széles mosollyal táncol. Az együgyű rajz fel- keltette a figyelmét, egy pillanatra el is mosolyodott, megbillentette az üve- get, a visszaverődő fény belevágott a szemébe.
A maradék vizet lassan kicsorgatta az üveg száján. Hátranyúlt, újra he- lyet csinált a laposüvegnek, aztán apró kövekkel betakarta. Előredőlt és be- hunyta a szemét. Talán el is aludhatott egy pillanatra, amikor valaki meg- érintette a vállát.
Az anyja állt előtte.
Misku szó nélkül állt fel és indult az anyja után. Amíg az erdőn átvág- tak, az anyja korholta, amiért nem kereste meg Bíró Albertet. „Bíró Albert az egyetlen, aki megmondhatná, hol keressük az apádat. Itt élt már a háború alatt, a háború előtt vagy hetven éve."
Misku nem számolgatott, ő csak azt mondhatja erről, hogy amióta az eszét , tudja, Bíró Albert itt élt a szomszédságukban. S ahelyett, hogy a mesz- szi faluba kerékpározott, inkább őt kellett volna megkeresnie.
24
