Trianon és a második világháborút követő párizsi béke gazdasági, államigazgatási és sok más szempontból is megosztotta a magyarságot, úgyszólván csak a nyelv maradt meg olyan szálnak, amely az anyaországhoz fűzheti a leválasztott részek ma- gyarjait. Sajnos, ezen a köldökzsinóron nem áramlik elegendő táplálék az utódál- lamok magyarjai számára, hiszen a fejlődés oly rohamos, az új fogalmak nevei olyan mennyiségben keletkeznek, hogy a meglévő csatornákon át — sajtó, televízió, rádió, személyes érintkezések útján — csak vékonyan csordogálva és alaposan megkésve jutnak el az őket türelmetlenül váró kisebbségi — elsősorban a sajtóban dolgozó — magyarokhoz. S mi történik addig, amíg a nyelvi újdonságokról tudomást szereznek?
Az, ami lehetséges számukra: országuk többségi nyelvéből fordítják le szavak és szóelemek szerint az idegen megnevezéseket. Nálunk pl. emellett hatnak a magyar lakosság nyelvi tudatára a szlovák nyelv nyelvtani szabályai: szaporodnak magyar beszédünkben a tükörszerkezetek is. Ezért érthetetlen számunkra — a józanabb nyelvművelők számára Magyarországon is, nálunk is —, hogy akadnak nyelvészek itt is, de főként Magyarországon, akik valamiféle áldemokratizmustól indíttatva azt a nézetet vallják, hogy a kisebbségeket nyelvi tekintetben is önállósítani kell. Azt hir- detik, nem kell nekünk, kisebbségieknek a magyarországi standardhoz igazodnunk;
alakítsuk ki otthon a saját standardunkat; az úgynevezett állami nyelvváltozatok lét- rehozásának szükségességét hirdetik a magyaron belül. A magyarról azt próbálják kimutatni, hogy többközpontú nyelv máris, akárcsak az angol vagy a német, és ná- lunk már akadnak, akik „szlovákiai magyar standard” változatot emlegetnek, miköz- ben a magyar nyelv különfejlődése miatti aggodalmainkat megalapozatlannak tart- ják. De ha ők már a szlovákiai standard elismerésének szükségességét hirdetik, ez- zel tulajdonképpen el is ismerték a különfejlődésének nemcsak a veszélyét, hanem a tényét is. Ha mi a nyelvi egység megtartása mellett szállunk síkra — nyelvi egysé- gen itt természetesen a nyelvnek olyan állapotát értve, hogy minden magyar nehéz- ség nélkül megértse egymást —, akkor ők azzal érvelnek, hogy a nyelv úgysem egy- séges, hiszen sok szempontból különböznek egymástól az egyes változatok. Ez igaz, sőt én még ehhez hozzáteszem, hogy ugyanabban a faluban családonként is lehetnek eltérések, de itt nem erről van szó, s a szavakon való lovaglás a figyelem- nek a lényegről való elterelését jelenti náluk. Ami meg a magyar nyelv többközpon- túságának gondolatát illeti, ennek elfogadása kész öngyilkosság lenne. Az angol nyelv valóban többközpontú: Angliában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában, sőt Kanadában is külön-külön központúnak lehet tekinteni. Igen, de a nemzeti nyelv
J AKAB I STVÁN Anyanyelv−használati gondjainkról
– Misad Katalin könyve kapcsán
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/3, Somorja
TTA AN NU ULLM MÁ ÁN A AG NY GO YO OR OK RA K A
rangján használják, s mint ilyen tölti be funkcióját. Ezekben az országokban semmi- féle többségi nyelv nem hat rá. A magyar nyelv az utódállamokban még kisebbségi nyelv, s zúdulnak rá a többségi nyelvek hatásai. Még úgy sem lehet hatékonyan vé- dekezni e hatások ellen, hogy az anyaországi standardhoz igazodunk, mert nincs meg az intenzív nyelvi kapcsolatunk ezzel sem: nem élünk az anyaországi társada- lomban, nem veszünk tevékenyen részt a magyar nyelv fejlesztésében, csak tudo- mást veszünk egy-egy új nyelvi jelenségről — így vagy amúgy. Mi lenne velünk, ha fel- adnánk ezt a hátországot, hátteret?
De tévedés ne essék, nehogy azt gondolja valaki, mi nem vagyunk hajlandók el- ismerni, hogy az idegen hatás pedig egyszerűen létezik, s a kisebbségi magyar nem tehet arról, hogy ez hat rá; a „lelketlen” nyelvművelők mégis azt várják tőle, hogy használja a magyarországi standardot, akár van erre lehetősége, akár nincs. Erről szó sincs. Aki nem számol köztünk az idegen hatással, az bekötött szemmel s be- dugott füllel jár. Igaz, egy ideig nem akartuk tudomásul venni, hogy ez a hatás „nyel- vi” következményekkel is jár, csak „nyelvhasználatinak” tekintettük: van egy közös magyar nyelv, s annak felvidéki használatára hat a szlovák. A hibákat is csupán nyelvhasználati hibaként kezeltük, nem nyelviként. De rá kellett döbbennünk, hogy ez a hatás már nemcsak szókészleti, hanem nyelvtani is, és Benkő Lorándnak a bel- ső nyelvtípusokról szóló elmélete szerint vizsgálva a kérdést, egy belső nyelvtípus jellegű változat alakult ki a nyelvjárást levetkőző, de a művelt köznyelvet még nem uraló társadalmi rétegekben. Sajnos, ide tartozik a pedagógusok zöme is, különö- sen, ha a magánérintkezésben használja a magyart. Erre a mi sajátos nyelvváltoza- tunkra, amelyet valóban sokan használnak, kettős hatás jellemző tehát. Egyfelől egyik vagy másik nyelvjárás, másfelől a szlovák nyelv hat rá. Én ezt a változatot 1989-ben a Magyar Nyelvőr 2. számában, A magyar nyelv szlovákiai változatai című cikkemben regionális köznyelvnek minősítettem. Ebből nálunk — tekintve, hogy há- rom nyelvjárás hatása érvényesül, a szlovák azonban mindhárom területen ugyan- úgy hat — három is van. Ezeket így neveztem: szlovákiai palóc vidéki regionális köz- nyelv, szlovákiai északkeleti regionális köznyelv, csallóközi regionális köznyelv. Én ezeket a változatokat szubstandard jellegűeknek tekintem: magánérintkezésekben, bizalmas, baráti beszélgetésekben használja, aki akarja; de az oktatásügyben, tu- dományban, a sajtóban s a kulturális szférában a magyarországi standardhoz kell igazodnunk. Az a véleményem, hogy a magyarországi standard változat szókészlete kiegészíthető a mi specifikus szókészleti elemeinkkel (alapiskola, szakosító tagozat stb.) anélkül, hogy más nyelvváltozatnak kellene minősítenünk az ezzel kiegészített változatot. Nem értek tehát egyet azokkal, akik szerint az általam regionálisnak és szubstandardnak tekintett változatot szlovákiai magyar standarddá kellene emel- nünk, s mellőznünk lehetne a magyarországi standardot. Néhány kérdést feltettem ezeknek az embereknek a Magyar Nyelvőr 1994. évi 3. számában is, többek között azt, hogy ha lenne külön szlovákiai magyar standardunk (a többi utódállamban élő magyar kisebbségieknek szintén saját standardjuk), vajon melyik magyar nyelvre for- dítanánk. Eddig még nem kaptam senkitől választ erre a kérdésre. S arra sem, hogy a mi esetünkben a három regionális változat közül melyiket emelnénk a közös szlo- vákiai magyar standard szintjére.
Mint rámutattam, ennek a felfogásnak van egy kétségtelen előnye. Ha ugyanis minden, eddig hibásnak tartott jelenséget szentesítünk, akkor nem lesz hiba, nem lesz, ami ellen küzdjünk, nem lesz szükség nyelvművelésre sem. Azt talán fölösle-
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/3, Somorja
ges is megjegyeznem, hogy az ő „nyelvi tervezésükkel” nem lennénk képesek meg- maradni egy ilyen standard ésszerű határai között. Ha mi megnyitjuk a zsilipeket az egyre liberálisabbá váló megítélések szerint szükségesnek minősített szókészleti elemek előtt, sőt befogadjuk a tükörszerkezetek közül is mindig a szükségesnek te- kintetteket, akkor ez beláthatatlan következményekkel járna egyrészt anyanyelvünk- re, másrészt kisebbségi magyarjainkra nézve. Látszólag a kisebbségiek dolgát köny- nyítenénk meg azzal, hogy a nyelvhasználati követelményeket csökkentenénk, prob- lémamentesebbé tennénk a kommunikációt — persze csak ugyanahhoz a kisebbség- hez tartozók számára —, de ezzel a nyelvhasználat kulturáltsága is csökkenne, és megnehezítenénk a kommunikációt az anyaországiakkal és más kisebbségekkel.
Egy szerencsénk van: az, hogy értelmiségijeink nagyobb része nem a saját köny- nyebbségét keresi; készséggel elismeri, hogy hibásan használja anyanyelvét, de azt tartja, hogy nem az igényesség csökkentése a helyes megoldás, hanem az anyaor- szági magyar standard minél tökéletesebb elsajátítása. Vagyis: saját maga lejáratá- sának tekintené egy alacsonyabb szintű nyelvváltozat elfogadását és használatát standardként, arról nem is szólva, hogy veszélyesnek tartja az egyetlen szál, a köl- dökzsinór elvágását, amely még az anyaországhoz fűzi a kisebbségi magyarságot.
Szememre vetik egyes nyelvészek, hogy érzelemmel fűtötten vitatkozom erről a kér- désről; nem vagyok toleráns. Kijelentem őszintén, nyelvi jelenségekről hajlandó va- gyok vitatkozni: higgadtan, toleránsan. De itt másról van szó. Itt a nyelv létét látom veszélyeztetve, s ezzel a kisebbségi magyarság létét is. Itt tehát már nem vitának van helye, hanem — ha kell — politikai harcnak. Engem ez a gondolat vezet. Teljesen egyetértek Grétsy Lászlóval, aki az 1992. évi nyelvművelő konferencián meghirdet- te a nemzetközpontú nyelvművelés elvét: az ehhez való igazodást tartom helyesnek.
Akadt, aki a nyelvművelés hatóterületét csak a standard változatra akarta korlá- tozni, kijelentve, hogy csak ennek alakítását tűzhetjük ki célul. Ami ezen a szférán kívül esik, ahhoz semmi köze a nyelvművelésnek. Tehát a magánérintkezésekben, az értelmiségiek között nem nyilvánosság előtt zajló beszélgetések nem tartoznak a nyelvművelés illetékességi körébe. Ez azt bizonyítja, nemcsak én vagyok intole- ráns, hanem az efféle elméleteket gyártók is. Ki tilthatja meg a nyelvművelésnek, hogy akár a regionális köznyelveket, akár a nyelvjárásokat használókkal is foglalkoz- zék? Azzal, hogy ne bíráljuk a standardon — természetesen a magyarországi stan- dardon — kívül eső nyelvhasználati jelenségeket, egyetértünk, de hogy ne alakítsa, ne is segítse a nyelvművelés — természetesen kellő tapintattal és elfogadható mód- szerekkel — az ismeretterjesztés szintjén se az ezen kívül eső nyelvváltozatokat használókat, azzal nem érthetünk és nem is értünk egyet. Elvégre minden magyar- nak, sőt a magyar nyelv iránt érdeklődő minden embernek joga van nyelvi műveltsé- gének fejlesztéséhez, és joggal várja el a nyelvműveléstől, hogy segítségére legyen ebben. És nyelvművelésünk ezt a segítséget meg is adja mindenkinek. A nyelvmű- velés fogalmába nemcsak a nyelvnek, hanem az embernek a művelése, természe- tesen a nyelvi művelése is beletartozik.
A művelt köznyelvnek — mai nevén a magyar standard nyelvváltozatnak — a leté- teményese az értelmiség. Az 1968-as és 1969-es évek szabadabb légkörében meg- jelent néhány vitacikk arról, kik tartoznak az értelmiséghez. (Sajnos, a vita nem zá- rulhatott eredménnyel a Varsói Szerződés országai hadseregeinek bevonulása mi- att.) Voltak, akik még az érettségizetteket is az értelmiséghez sorolták, mások fel- jebb tették a mércét; de talán nem is olyan könnyű az emberek között ezt a határ-
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/3, Somorja
vonalat meghúzni iskolai végzettségük alapján. Elvégre vannak a műveltségnek más ismertetőjegyei is, s a mi kisebbségi társadalmunkban nehéz bármiféle tekintetben típusokat meghatározni, annyi az atipikus jelenség. Nekem sokáig az volt a vélemé- nyem: értelmiségünk nincs, csak értelmiségijeink vannak. Azaz: nálunk a magyar ér- telmiség mint réteg nem létezik. Magyar (vagy másféle) értelmiségi rétegről ott szo- kás beszélni, ahol ennek a feltételezett rétegnek a tagjai mind a munkahelyükön, mind otthon (bár ez utóbbi nem feltétel) magyarul beszélnek. Nálunk talán csak a pedagógusokról volt akkoriban ez elmondható. A nem pedagógus szellemi munká- sok ugyanis — ha magyar nemzetiségűek is — más nyelvű (szlovák) környezetben dol- goznak. Pl. sok magyar anyanyelvű tanult ember a munkahelyén szlovákul érintke- zik munkatársaival, feletteseivel, közéleti tevékenységében vagy magánéletében meg a lakóhelyéhez igazodik nyelve megválasztásában. Családja körében a magyar nyelvet használja, magyar barátaival és munkatársaival is magyarul beszél, amíg nem esik szó szakmai kérdésekről. Ha igen, akkor a kollégákkal szlovákra vált át, más magyar ismerősökkel meg szlovák szakkifejezéseket vagy tükörszavakat hasz- nálva kommunikál. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen az egyetemen, főiskolán szlovák képzésben részesült. Döntse el, aki tudja, magyar értelmiségi-e az illető! De menjünk tovább a helyzet vizsgálatában! A középiskolai magyar pedagógusok közül csak a magyartanárok tanulják magyarul a szaktantárgyaikat, a matematika, bioló- gia, kémia, történelem és más szakos pedagógusok szlovákul tanulják a szakjukat.
Csakhogy az egyes szaktantárgyaknak vannak szakkifejezéseik is, amelyeket szin- tén szlovák nyelven ismer meg a tanárjelölt. Ezeket magánszorgalomból kellene megismernie magyar nyelven. Van, aki eleget is tesz ennek a kötelességének. Igen:
kötelességének, mert magyar tannyelvű iskolában elsősorban magyarul kell megta- nítania a terminológiát. Legyünk őszinték: senki sem találkozott még olyan esettel, hogy egy-egy tanulótól tükörfordításban hallotta volna „magyar” változatban a szak- szót vagy szakkifejezést? Én már többször hallottam ilyen panaszt. Íme, egy újabb atipikus jelenség. S most tegyük fel a kérdést: magyar értelmiségi az ilyen pedagó- gus? Lehet-e, illik-e erre válaszolni? Kétségbe lehet-e vonni annak a pedagógusnak a magyar értelmiségi mivoltát, aki szlovák nyelven sajátította el a szaktantárgyait, mégis magyar tannyelvű iskolában tanít magyar tanulókat; lehet, hogy segítő szán- dékkal? Én nem szívesen zárnám őt ki a magyar értelmiségiek sorából, de az isko- lák igazgatóinak, felelőseinek vigyázniuk kellene az ilyen esetekre. Magam is isme- rek olyan magyar nemzetiségű egyetemi tanárt, aki szlovák egyetemen évtizedek óta adja elő szakterületének tananyagát, s magánszorgalomból annyira elsajátítot- ta e terület szakmai szókészletét magyarul is, hogy nemrég őt kérte fel a budapes- ti partner egyetem magyar nyelvű egyetemi jegyzet írására. Tennünk kell azért, hogy minél több ilyen magyar értelmiségink legyen, s akkor az értelmiségiekből idővel ér- telmiség lesz.
Ebben a helyzetünkben igyekszik nekünk segíteni Misad Katalin is Nyelvi kontaktu- sok című könyvével (Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2009, 248 p.). A szerző a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéké- nek oktatója, aki már előzőleg is éveken át tanította a magyar nyelvet több szinten is, és napjainkban sem csupán az egyetemen foglalkozik a magyar nyelv oktatásá- nak és használatának problémáival, hanem a dunaszerdahelyi székhelyű Gramma Nyelvi Irodának — a Magyar Tudományos Akadémia határon túli kutatóállomásának
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/3, Somorja
— tagjaként is. A könyv alcíme: Szlovákiai magyar vonatkozású alkalmazott nyelvé- szeti tanulmányok. Tíz tanulmány jelent meg e könyvben, mindegyik szoros kapcso- latban áll a magyar nyelv szlovákiai használatának specifikus kérdéseivel. S ha megjelentek is önálló cikkekként, hasznos mondanivalójuknál fogva kötetbe foglal- va is indokolt volt a kiadásuk, hiszen így nagyobb a valószínűsége annak, hogy azok a szakemberek is hozzájutnak ezekhez az írásokhoz, akiknek a lapok hasábjain nem kerültek a kezükbe. A Lilium Aurum dicséretre méltó munkát végzett gyűjteményes megjelentetésükkel.
Tanulmányaiból ítélve, a szerző tisztában van a szlovák nyelv anyanyelvünkre va- ló hatásának veszélyeivel, s írásainak hangvételéből, szerzői állásfoglalásaiból sem következtethet az olvasó arra, hogy ezeket a hatásokat valamiféle kivédhetetlen is- tencsapásának tartja, amelybe néhány nyelvésztársunk passzívan belenyugszik, s ha már semmit sem tesz ellenük, önigazolásul a nyelvművelés felesleges voltát igyekszik hangsúlyozni. Misad Katalin is tudja — velünk együtt —, hogy kisebbségi helyzetünkben elkerülhetetlen a többségi nyelv hatása a kisebbség anyanyelvére, s még csak kárhoztatni sem lehet a kisebbség tagjait, hogy nem védekeznek kellő- képpen e hatás ellen — hiszen ez meghaladná képességeiket és erejüket. Ő is azt teszi, amit a józanabbul gondolkodó nyelvészek: nem a nyelvművelés feleslegessé- gét hangoztatja, hanem beáll azok sorába, akik ellensúlyozni próbálják ezt a hatást azzal, hogy segítenek a nyelvi hibák javításában, keresik az új szakmai fogalmak tü- körfordítással létrehozott idegenszerű nevei helyett az elfogadott magyar szakszó- kat, szakkifejezéseket, nyelvi ismeretterjesztő cikkeket írnak a lapokba stb. Vagyis az anyanyelvért érzett felelősség irányítja tevékenységét. Természetesen azt min- den épeszű nyelvész tudja, hogy ezt a fajta munkát befejezni nem lehet, mert a már megoldott feladatok helyett újabbakat produkál az élet és a társadalmi fejlődés:
újabb és újabb szlovák szakszók magyar megfelelőit kell megtalálni, rosszabb eset- ben megalkotni. Igaz, napjainkban talán könnyebben megy ez a munka, mint a negy- venes-ötvenes évek tengernyi szlovák szava magyar megfelelőinek a felkutatása, mert ma már a magyarországi és a szlovákiai magyarok között nem csupán a sze- mélyes, hanem az intézményes kapcsolatok is kialakultak (ennek egyik bizonyítéka az MTA segítségével létrejött Gramma Nyelvi Iroda is); s lehetőség van arra is, hogy az itteni magyarjaink a kiépült tömegtájékoztatás segítségével közvetlenül is megis- merkedhessenek újabb és újabb szakszókkal, szakkifejezésekkel, szemben az évti- zedekkel ezelőtti időszak gyakorlatával, amikor nemcsak a rádió és tévéadások kez- detlegessége miatt volt nehéz nyelvi segítséghez jutnunk, hanem a sajtótermékek szomszédos országból való behozatalának tiltása miatt is.
Nem hagyhatjuk említés nélkül azt a tényt sem, hogy amit teszünk, azt nagyobb- részt a magunk erejéből tesszük; régebben bizonyos kulturális szerveink, pl. a Cse- madok vállalta magára a munka szervezését és finanszírozását, ma az MTA által fenntartott külföldi kutatóállomás segíti kutatóinkat ebben a munkában. Okkal és talán joggal hiányolhatjuk azonban a szlovák állam nagyobb segítségét. Tudomá- sunk szerint semmilyen rendszeres támogatást nem nyújt ehhez a munkához, eset- leg alkalmi pályázatok alapján kapnak a kutatók néha segítséget, mintha az állam- nak közömbös lehetne, hogy kisebbségi (adófizető!) állampolgárai helyes vagy hely- telen fordításokkal tolmácsolják a rendeleteket, törvényeket polgártársaiknak. Bi- zony nemegyszer káros gazdasági-társadalmi következményei is lehetnek a helyte- len nyelvi formában való közvetítésnek.
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/3, Somorja
Sajnos, a szlovák nyelv hatása a szlovákiai kisebbségi magyarok nyelvére nem csupán a szakszóknak vagy szakkifejezéseknek a helytelen, általában tükörfordítá- sai révén jelentkezik, hanem más jellegű, köznapi vagy általános használatú szavak megértése is gyakran okoz problémát egy másik, esetleg szlovákul nem tudó (pl.
magyarországi) magyarnak. Sok szlovákiai magyar gondolja azt, hogy a fordítás nem más, mint egy-egy szlovák szónak szóelemek szerinti (učite — tanító), illetve egy-egy kifejezésnek szavak szerinti (prekážkový beh — akadályfutás) lefordítása. Kétségte- len, sok — főként szakmai — szó keletkezett ezzel a módszerrel. Egyikkel-másikkal nincs is semmi bajunk, de nem mindegyikről mondható ez el. Gondoljunk csak ar- ra, hogy a latin casus szóból tükörfordítással lett a magyarban az eset, a németben a Fall, a szlovákban a pád, az oroszban a págyezs, s mindegyik ma is használatos elem. Ha a magyar és a szlovák nyelvet vetjük össze, a vakbélgyulladás és a zápal slepého čreva, az állampolgárság és a štátne občianstvo szintén tükörfordítással keletkezett megfelelői egymásnak (esetleg csak a két nyelv eltérő nyelvtani szer- kesztésmódjai tekintetében különböznek). Tehát a tükörfordítás egyik, néha elfo- gadható módja lehet a fordításnak. De nem mindig. Például az učite és a tanító bár- mennyire hasonlít is egymáshoz alaktani tekintetben, jelentésükben különböznek: a szlovákban minden olyan személy učite , aki tanít, vagyis e többjelentésű szó első- sorban általános megnevezésként használatos — ebben az esetben a magyarban a pedagógus a megfelelője. Nyelvünkben a tanító szó ugyanis a pedagógusok közül az alsófokon működőt jelenti. E jelentéstani különbözőség miatt tehát nem is fordít- hatjuk az učite -t a tanító szóval pl. a deň učite ov kifejezésben sem — holott gyak- ran így fordítják —, mert a tanítók napja nem azt jelenti nyelvünkben, amit a pedagó- gusnap vagy a pedagógusok napja. A tükörfordítással tehát itt ún. jelentéskölcsön- zés is történik, átvesszük és a tanító-hoz kapcsoljuk az učite általánosító értelmét.
A vysoká škola a szlovákban elsősorban szintén általános jelentésben használatos:
ilyenkor a felsőoktatási intézmény a megfelelője. De mindkét nyelvben jelöl egy fel- sőoktatási intézménytípust is, amelynek neve magyarul főiskola. A szlovák érettsé- giző diák tehát ha egyetemen vagy főiskolán akar tanulni, okkal használja az intéz- mény neveként a vysoká škola általános értelmű kifejezést, de magyarra ezt ebben az esetben csak a felsőoktatási intézmény, nem pedig a tükörszói főiskola szóval fordíthatjuk. Ebben az esetben a tükörfordítás szintén jelentéskölcsönzéssel jár együtt, hiszen ha a magyarban a főiskola szót használják a felsőoktatási intézmény helyett és értelmében — ami elég gyakori —, tulajdonképpen a vysoká škola szlovák kifejezés általánosabb — az egyetemet és főiskolát, esetleg más felsőfokú intéz- ményt is kifejező — szavak jelentését veszik kölcsön.
A fenti összevetésekkel arra igyekszünk rámutatni, hogy nem mindig célraveze- tő a tükörfordítás, gyakran van szükség arra is, hogy az alakilag vagy alaktanilag ha- sonló szavak jelentéskörét is figyelembe vegyük. A szavak jelentéskörei között ugyanis nemcsak egyezések lehetnek, hanem számos eltérés is található, hiszen minden társadalom maga alakítja ki a saját fogalmait a saját szemlélete alapján, el- végre maga járja meg az elvontabb gondolkodás kialakításának útját. A tükörfordí- tás tehát hiába fogadható el néhány esetben, az esetek többségében nem alkal- mazható. Egy-egy többjelentésű magyar és szlovák szó csupán annyi jelentésben, il- letve abban a jelentésében megfelelője a másiknak, ahányban, illetve amelyben pontosan megegyeznek, ha a stilisztikai értékük is hasonló. Ez a szabály a fordítás ábécéjéhez tartozik, mégsem ismeri számos szerkesztő, sőt fordító sem, a nem
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/3, Somorja
szakemberekről nem is szólva. Ennek az elvnek nem ismerése vagy figyelmen kívül hagyása miatt követik el a fordítási hibák zömét, sőt a kétnyelvű társadalomban élők a nyelvhasználati hibák tömegét. Ez az oka annak, hogy a szlovákiai magyarok nyelvhasználatában az utóbbi időben erősen elszaporodtak az olyan szlovák hatá- sok, amelyekben a magyar megfelelőnek vélt elem tükörszava (-kifejezése) a szlo- váknak, és a szlovákul nem tudó magyar nem érti meg a jelentését. Mert pl. hiába használja valaki a náplň práce megfelelőjének vélt munkatöltet alakú zagyvaságot, csupán a szlovákul is jól tudó személy érti meg, hogy ez kb. mit jelent. A magyar- ban ugyanis a náplň práce szlovák kifejezésnek a megfelelői ezek: munkakör, mun- kaköri leírás. Vagy hiába kér valaki valamelyik magyarországi élelmiszerboltban ke- nővajat, mert alakja alapján ezt a szót „véli” a nátierkové maslo szlovák kifejezés megfelelőjének, aligha kap, mert e kifejezésnek magyar neve: vajkrém. És sajnos, ezekből a veszélyes szlovakizmusokból az utóbbi időben egyre több fordul elő nyelv- használatunkban, s félő, hogy e nyelvhasználati hibák jellegzetes nyelvi hibává is válnak idővel, ha nem vesszük fel ellenük a harcot addig, amíg meg nem gyökere- sednek, s nem válnak a szlovákiai magyarok „regionális nyelvi elemévé”. Hadd te- gyem fel most — ennek a nyelvi információnak az ismeretében — a kérdést: valóban csupán felfújt és képzelt rém a nyelvi különfejlődés veszélye kisebbségi társadal- munkban? Ezt ma már csak azok állítják, akik tájékozatlanul vagy felelőtlen módon ítélik meg helyzetünket.
Visszatérve ismertetendő könyvünkre, Misad Katalin Nyelvi kontaktusok című művére, éppen már az első tanulmányban találkozhatunk hasonló problémával, il- letve aggályokkal. A tanulmány címe: „A szaknyelvi regiszterek fejlesztésének sze- mantikai és pragmatikai összefüggései szlovákiai magyar viszonylatban.” Hangsú- lyozza — kutató nyelvészek munkáira hivatkozva is —, hogy „a magyar szaknyelvek or- szágonkénti szétfejlődésének megakadályozása... közös nemzeti érdek. A külön szlovákiai, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági stb. magyar szaknyelvek országonkénti szétfejlődésének kialakulásával a Magyarország határain kívül élő magyar beszélő- közösségek számára körülményesebbé válna az anyaországgal való kapcsolattar- tás: megnehezítené a kisebbségben élő magyar szakemberek kommunikációját ma- gyarországi kollégáikkal, a kisebbségi magyar fiatalok magyarországi továbbtanulá- sát, a magyarországi tan- és szakkönyvek használatát stb.” (11—12. p.). Rámutat a szerző arra, hogy a Szlovákiában a szlovák iskolába járó magyar fiatalok eleve nem sajátíthatják el a magyar szakterminológiát, sőt arra is, hogy a magyar tannyelvű is- kolákban is vannak olyan problémák, hogy a többnyire szlovák nyelvből fordított tan- könyvekben gyakran ugyanazt a fogalmat, jelenséget másképpen nevezik meg, mint Magyarországon, Erdélyben vagy a Vajdaságban (14. p.), mert a tankönyvek fordítói vagy a bírálók nem ismerik a magyarországi szakterminológiát. (Íme, a szaknyelvi fordításokban még fokozottabban jelentkezik a nyelvi különfejlődés veszélye, mint a mindennapi nyelvhasználatban.) A szerző azonban azt a lehetőséget is számba ve- szi, hogy a szlovák kifejezésnek esetleg nincs magyar megfelelője. Ilyen esetben ter- mészetesen megengedhetőnek tartja új szakszó létrehozását, esetleg tükörszó al- kotását — kölcsönszóként (17—18. p.). A régebbi magyar—szlovák és szlovák—magyar szakszótárok és szójegyzékek anyagát elemezve azt állapítja meg, hogy nagyfokú terminológiai bizonytalanság jellemző rájuk. A magyar nyelvi regiszterek fejlesztésé- nek problémái között mindjárt elsőként azt említi: „a legtöbb szaknyelv magyar nyel- vű művelésére Szlovákiában gyakorlatilag nincs intézményes mód.” Ebben a vonat-
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/3, Somorja
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/3, Somorja
kozásban főképpen azt emeli ki: a szakterületekről nincsenek szlovákiai magyar ki- adványok (a szakterület magyar művelői is esetleg szlovákul publikálnak), a magyar diákok nagyobb része nem az anyanyelvén sajátítja el a terminológiát. Hangsúlyoz- za a terminológia több szempontú egységesítését. A nemzetközi egyesítéshez azon- ban több akadályt kellene elhárítani; ezért magvalósítása eléggé illuzórikus.
A terminologizálás módszerei kisebbségi viszonylatban különös körültekintést kí- vánnak. Problémái (a tapasztalatok alapján): ugyanannak a terminológiának a fordí- tása több formában jelenik meg (más-más fordítási módban, más-más szintaktikai vagy szemantikai megoldásokkal, helyesírási pontatlanságokkal stb.). Természete- sen a két ország szabványrendszerének különbözősége sem elősegíti, hanem in- kább gátolja a terminologizálást.
Ha a kisebbségi léttel összefüggő akadályokon kívül még az állam részéről elma- radó segítség hiányát is számításba vesszük (hiszen valójában csak az MTA támo- gat rendszeresen bennünket ebben a munkában), akkor nem sok reményünk van ar- ra, hogy hamarosan eredményeket mutathatunk fel ebben a tevékenységben. Ezt a megállapítást nem a szerző fogalmazza meg, hanem én, a könyv ismertetője. De akárhogy nézem is a kérdést, olybá tűnik, hogy mi, magyarok, akik kisebbségként, adófizető kisebbségi állampolgárokként élünk és dolgozunk Szlovákiában, s ahhoz, hogy ha ennek az országnak a törvényeit, információit pontosan meg akarjuk érte- ni, abban az állam egyetlen „lehetőséget nyújt”: tanuljunk meg szlovákul. Mintha egy magát demokratikus országnak tartó országban nem is volna, nem is lehetne kisebbségi jog és anyanyelvű kisebbségi művelődési lehetőség, hiszen még a ma- gyar oktatási szférából is ki akarják szorítani a régi történelmi nevek magyar formá- it. Az pedig eszükbe sem jut a szlovák illetékeseknek, hogy más anyanyelvű állam- polgáraik számára is hozzáférhetővé tegyék állami segítséggel a tudományos és műszaki fejlődés következtében létrejött új szakmai fogalmak megismerését saját anyanyelvükön. Újra hangsúlyozom tehát: valójában államérdek is volna, nem csu- pán kisebbségi, hogy a magyar vagy más nemzetiségi sajtóorgánumok helyes értel- mezésben terjesszék a szakmai fogalmak neveit. Nem csupán a Magyar Tudomá- nyos Akadémiának, illetve Magyarországnak érdeke, hogy helyes értelmezésben és megfelelő magyar néven ismerjék meg a szakmák fogalmait a szlovákiai kisebbsé- gi magyarok is, hiszen ez nem csupán nyelvi, hanem gazdasági kérdés is.
A könyv második fejezete ezt a címet viseli: „Terminológiai problémák a szlo- vák—magyar, illetve magyar—szlovák vonatkozású szakszótárakban és szakkifejezés- gyűjteményekben.” A Gramma Nyelvi Iroda szervezésében feltérképezték a szlováki- ai magyar alap- és középiskolákban használatos tankönyvek nyelvi állapotát, és megvizsgálták az olyan két- vagy többnyelvű iskolai (szak)szótárok és (szak)szój- egyzékek magyar nyelvű szóanyagát is. Ez az anyag felöleli egy-egy tantárgy alapve- tő terminológiáját, s ebben a fejezetben a kapott eredményekről ad számot a szer- ző. Érdekes és fontos megjegyzése ezzel kapcsolatban, hogy a vizsgált kiadványok kivétel nélkül a mai Szlovákia területén jelentek ugyan meg, de csak egy részük volt fellelhető az itteni legnagyobb könyvtárakban, a hiányzó szakszógyűjteményeket a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban találták meg. Nem célunk, hogy ismer- tessük itt e művek tartalmát, hiszen számos mű bő anyagának aránylag aprólékos szakmai elemzéséről van szó, amelyet az érdeklődők elolvashatnak Misad Katalin könyvében, csupán a szerzőnek az összegzésben közölt azt a megállapítását emel- jük ki, hogy „a megfeleltetést leginkább a két nyelv elemeinek motivációjában elő-
forduló különbségek nehezítik, de a szlovák és a magyar nyelv eltérő formai sajá- tosságai is rányomják bélyegüket a szlovákiai magyar szókincs állapotára és haszná- latára... Annak eldöntéséhez, hogy melyik műszó legyen kodifikálva, vagyis melyik ke- rüljön be a standard magyar nyelv szlovákiai változatának regiszterébe, hosszadal- mas előkészítő munkára, mélyreható vizsgálatokra és szinte szavankénti mérlegelés- re van szükség. Ha a szlovák és a magyar megfelelőben eltérő szemantikai jegyek kapnak nyelvi formát, a magyarra fordítás esetében a magyarországi mintát ajánla- tos követni. Ha azonban valamelyik szlovák fogalomnak nincs magyarországi megfe- lelője (és ennek következtében megnevezése), akkor egy új szakszót kell létrehozni:
vagy egy olyan sajátos szlovákiai terminust, amelyet a szlovák megnevezés szeman- tikai jegyeinek figyelembevételével alakítunk ki, vagy a szlovák megnevezés tükörfor- dítását építjük be a terminológiai rendszerbe.” Mivel ez a következtetés napjaink for- dítási szakembereinek a véleményével is egyezik, egyetérthetünk vele.
Harmadik tanulmányában arról ad képet a szerző, hogy a magyarnak mint ki- sebbségi nyelvnek milyen a használata a hivatalos érintkezésben. Egy dunaszerda- helyi felmérés alapján vizsgálja a gyakorisági használatot, a lakosság nemzetiségi összetételét, továbbá az ügyintézés formáját (szóbeli, írásbeli), figyelembe véve, sőt az írott nyelvi korpusz (beadvány) nyelvi vonatkozásait is. Érdekes jelenség, hogy a csaknem 80%-ban magyar nemzetiségű városban is aránylag kevés a magyar nyel- vű írásbeli beadvány (számszerű adat nincs róla), tehát a törvény által engedélye- zett magyar nyelvhasználat inkább csak a szóbeliségre korlátozódik (ezt nem lehet számszerűen kimutatni). A szerző beszámol könyvében az írásbeli korpuszok vizsgá- latának eredményeiről is. E tekintetben az önkormányzati hivatal szlovák nyelvű szö- vegeit és ezek magyar fordításait vizsgálta. Amint az — a körülményeket ismerve — sejthető is, a szlovák szövegek magyarra fordításában sok a szakszerűtlenség, kü- lönösen abban az esetben, ha a fordító a képzettségét is szlovák nyelven szerezte.
Azzal már nem is igen törődik, hogy megfelel-e vagy nem a magyarországi standard- nak. Ha arra gondolunk, hogy az államigazgatási és önkormányzati dolgozók törvény szerint nem kötelesek elsajátítani, illetve használni a kisebbség nyelvét, akkor ma- gyarjaink még az ilyen fordításért is hálásak lehetnek Szlovákiában. Ez, sajnos, a demokráciáról alkotott „hazai” felfogást is minősíti. (Az utóbbi két mondat nem a könyv szerzőjének, hanem a könyvismertetőnek a véleménye.)
A kötet negyedik tanulmányában helyesírási kérdésekkel foglalkozik a szerző; cí- me: „Standardtól eltérő helyesírási formák a szlovákiai magyar nyelvű sajtóban.”
Praktikussági okokból azonban ide vonom az ötödik tanulmányt is, amely a kötet- ben ezzel a címmel szerepel: „Nagybetűsítések a szlovákiai magyar írásgyakorlat- ban.” A két tanulmány ugyanis bizonyos tematikai összefüggéseket mutat.
A negyedik tanulmányban több témával is foglalkozik: az intézménynevek, ren- dezvénynevek, földrajzi nevek, ünnepnevek, díj- és kitüntetésnevek, a külön- és egy- beírás szabályainak sajátos szlovákiai alkalmazásával, az írásjelek alkalmazásának szintén ránk jellemző módjával. Ebben — a címnek megfelelően — inkább a hibák fel- tárására törekszik a szabályzatra támaszkodva, de rámutat szabálykönyvünk gyen- ge pontjaira is; az ötödik tanulmányban helyesírás-történeti adatokat is felhasznál a téma kifejtésében.
A szabályzat gyenge pontjainak feltárásában egyetértek vele; magam is az álta- la megjelölt szabálypontokat tartom az újabb szabályozásra legérettebbeknek. Rész- ben azért, mert a régi szabályok (pl. a tulajdonnevek, ezeken belül is az intézmény-
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/2, Somorja
nevek esetében) ellentmondásosak vagy nem mindig logikusak, részben meg azért, mert némelyik szabályt (pl. a rendezvénynevek kis kezdőbetűs írását) már évek óta semmibe veszik újságíróink, rendezvényszervezőink. Önkényesen áttértek a rendez- vénynevek szavainak nagy kezdőbetűs írására: nemcsak a tulajdonnévi, hanem a köznévi tagokat is nagy kezdőbetűvel írják (JókaiNapok, Tompa Mihály Vers- és Pró- zamondó Verseny stb.). Ez a nagykezdőbetűsítés nyilván jobban kiemeli a rendez- vény fontosságát, s ezzel talán a szervezők, rendezők érdemeit is. Véleményem sze- rint már nemigen van remény a jelenlegi helyzet megváltoztatására (a nevek szavai kiskezdőbetűsítésének visszaállítására). Dicséretet érdemel a szerző azért is, hogy az írásjelek használatával kapcsolatban szóvá teszi azt a rossz szokást, hogy a szlo- vákiai magyar sajtótermékek nagy része a mondat belsejében használatos írásjelek közül a vesszőre, a mondatvégiek közül meg a pontra szorítkozik. Pedig a mondat- beliek közül a pontosvessző, kettőspont, gondolatjel, zárójel, a mondatvégiek közül a felkiáltó- és kérdőjel sokat segíthet az olvasónak a mondat értelmezésében. S a helyesírás-szabályozókhoz is van üzenete: törekedjenek a szabályok pontos, félre- magyarázhatatlan megfogalmazására, ezzel csökkentve az egyes szabálypontokban tapasztalható bizonytalanságokat. Fontos, hogy a szabályok egyértelműek legyenek mindenki számára.
A kötet további három tanulmányában oktatási kérdésekkel foglalkozik. A hato- dik tanulmány címe: „Az anyanyelvi nevelés problémái a szlovákiai magyar tannyel- vű alap- és középiskolákban.” A szerző korábbi munkahelyein többéves gyakorlatra tett szert az általános iskola (nálunk: alapiskola) felső tagozatában az anyanyelvok- tatásban, így jó felkészültséggel nyúl ehhez a témához is. Jómagam szintén több évig tanítottam magyar nyelvet és irodalmat mind az alapiskola felső tagozatában, mind pedig középiskolai fokon, sőt módszertani segédkönyvet is írtam A magyar nyelvtan és a helyesírás tanítása a 6—9. évfolyamban címmel (amely két kiadásban is megjelent: 1960-ban és 1963-ban), így talán számomra sem idegen a hatodik ta- nulmány anyaga.
A szerző foglalkozik benne a régebbi módszertani elvek ismertetésével is; érté- keli — néha kritizálja is — az újabb elveket vagy rendelkezéseket, amelyek nem min- dig segítik elő az anyanyelvi oktatás eredményességét. Egyetérthetünk vele abban, hogy grammatikai alap nélkül nem képzelhető el eredményes anyanyelvoktatás, de a nyelvtan tanítása önmagában nem elég ehhez. Némelyik pedagógus megelégszik az öncélú grammatizálással, s nem alkalmaztatja a tanult anyagot a gyakorlatban is
— vagyis a gyakorlást feleslegesnek tartja —, így nem éri el a kívánt eredményt. „A nyelvtan alapozó tárgy a szövegtan, a stilisztika, a nyelvtörténet tanításához” — jegy- zi meg szerzőnk tanulmányának összegzésében, s én még hozzátenném: nyelvtani alapok nélkül nem képzelhető el megfelelő szintű helyesírás-ismeret, sőt beszéd- készség sem, hiszen a kiejtési tudnivalók alapja is a nyelvtan, ennek elméleti és gyakorlati szempontú ismerete. Nem érheti el a kívánt eredményt az a pedagógus sem, aki — nyelvtani elméleti alapok nélkül — csupán gyakorlással próbálja meg az anyanyelvet tanítani, vagyis Grimm nyelvtanellenes 19. századi iskolájának elveit al- kalmazza, amelyeket Hunfalvy Pál is átvett később Nyelvtudomány és nyelvtanítás című munkájában. Ennek az iskolának az volt a célja, hogy elősegítse az ösztönös nyelvtanulást, amelyet a tanuló a családban megkezdett. Tehát a tudatosítás moz- zanata sem hiányozhat a nyelvtanításból, még ha anyanyelvtanításról van is szó.
Természetesen a tudatosítási folyamathoz is szemléltetésre van szükség, tehát tu-
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/2, Somorja
lajdonképpen a nyelvtani szabályok tudatosításához a szemléltetésen — gyakorlati példa megfigyeltetésén — át vezet az út, majd a szabály közös megfogalmazását gyakorlásnak ( a megismert nyelvi tény alkalmazásának) kell követnie. E módszeres lépéseket nem szabad lebecsülni vagy elhanyagolni, ha eredményt akarunk elérni.
Az anyanyelvi nevelés újabb követelményrendszere — a hagyományos anyanyelvi ismeretek megőrzése mellett — alapkövetelményként nevezi meg a kommunikációs kultúrát, hiszen ez a korszerű műveltség fontos része. Csakhogy ugyanakkor a ma- gyarórák száma csökken a kisebbségi oktatási intézményekben — ez a tény termé- szetesen akadályozza az új célok elérését. S ehhez hozzájárul az is, hogy egyes ma- gyartanárok amúgy is csökkentik a nyelvtanórák számát az irodalomoktatás javára.
Ez bizony régi probléma, amelyet csak hatékony ellenőrzéssel lehet megváltoztatni.
A reform következtében változik az anyanyelvi nevelés tartalma is. Kisebbségi vi- szonylatban elsősorban a nyelvhasználat-központúságra, szövegszemléletre, illetve a funkcionális nyelvszemléletre kellene összpontosítani. Csakhogy funkcionális grammatika nélkül nemigen lehet funkcionális nyelvhasználatot kialakítani. A tan- könyvekbe sem igen kerülnek bele az új kutatások eredményei. A tapasztalatok alapján állíthatom magam is, hogy sok-sok új nézet látott már nyomdafestéket nyel- vészeti folyóiratokban, de ezeknek csak egy töredéke került be az egyetemi tanköny- vekbe is. Ezt a saját kutatásaim eredményeiről is elmondhatom. (Bár az is igaz, hogy új egyetemi tankönyv is csak egyetlenegyszer jelent meg az utóbbi időben:
2000-ben, kb. 30 évvel az előző után.) Nekem azonban egy bizonyos ideig lehető- ségem volt egyetemi oktatóként átadni a hallgatóimnak az újabb nézeteket, de er- re a legtöbb kutatónak nincs lehetősége. Bizony az alap- és középiskolákba tehát nehezen jutnak el a tankönyvek révén az új tudományos nézetek, felfogások. Ehhez még hozzájárul az a tény is, nehezen állapítható meg, hogy az alap- és középisko- lák kiválasztott tankönyvírói mennyire tájékozottak az új felfogások tekintetében.
Misad Katalin módszertani szempontból több kifogást emel az érettségi próbatesz- tek kérdésfeltevései ellen. Érdemes elolvasni és megszívlelni ezeket a megjegyzése- ket is. Rámutat a feladatlapok pontatlanságaira, sőt helyesírási hibáira: ilyesminek az oktatásügyben nem lenne szabad előfordulnia. Hogyan várhatunk a tanulótól tisztes- séges tudást, becsületes munkát, ha az oktatásügy hivatalos és felelős dolgozói ilyen munkát adnak ki a kezükből? Aki az oktatásügyben dolgozik, annak a helyzet magas- latán kell állnia, nem csupán pénzkereseti lehetőségnek tekintenie állását.
„A szlovák nyelv oktatásának helyzete” című hetedik tanulmányhoz, mivel a szlo- vák nyelv és irodalom nem tartozik szakterületemhez, nem kívánok érdemben hoz- zászólni. Abban azonban egyetértek a szerzővel és mások véleményével, megfele- lőbb módszerekkel — figyelembe véve, hogy a magyar nemzetiségű tanulók számá- ra idegen nyelv a szlovák —, az idegen nyelvek tanításában alkalmazott metódusok- kal jobb eredményt lehetne elérni. Sajnos, a szlovák szakemberek az „idegen nyel- vi” kifejezést érzelmi szempontból ítélik meg, s ellenérzéseik vannak vele szemben.
Pedig ez a kifejezés ez esetben csupán a helyzet realitását fejezi ki, s csupán mód- szertani kifejezés jellegű. Vagyis a kérdés túlpolitizálása miatt gyengébb eredmé- nyekkel kell beérnünk. Ideje volna már ezt a kérdést józan ésszel elemezni.
Érdekes a maga nemében a nyolcadik tanulmány is, amely „A magyar mint ide- gen nyelv/hungarológia oktatásának gyakorlati kérdései a pozsonyi Comenius Egye- temen” címet viseli. Bár magam is a Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Iro- dalom Tanszékén dolgoztam — két évig tanszékvezetőként, tehát a hungarológusok-
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/2, Somorja
kal is megvolt a hivatalos kapcsolatom —, de csak kolléganőm, Misad Katalin köny- ve segítségével kerültem közelebbi kapcsolatba ezzel az egyetemi képzésmóddal — legalábbis módszertani tekintetben. Ajánlom kolléganőm könyve olvasóinak, ismer- kedjenek meg közelebbről is azokkal a problémákkal, amelyekkel szlovák felnőttek- nek kell megküzdeniük a magyar nyelv tanulásakor.
„A hangzó beszéd sajátosságai” című tanulmány szintén érdekes a maga nemé- ben. Mivel napjainkban a múlthoz viszonyítva egyre nagyobb szerephez jut a hang- zó beszéd — egyre több ember kényszerül rá foglalkozásánál fogva, hogy nyilvános- ság előtt beszéljen —, mind fontosabbá válik az emberek egy részének ilyen irányú képzése. Ezt magam is tapasztalom olyan értelemben, hogy mint nyelvésztől nem- csak szakcikkeket kérnek a szerkesztőségek, hanem most is, nyugállományban egyetemi oktatóként működöm: két egyetemi karon oktatok szónoklattant: retorikát.
Ebből a tantárgyból ugyanis az utóbbi évtizedekben nemigen készítettek fel embe- reket; esetleg a református teológiákon oktatták, már ahol bevezették. Most már a gazdaságtudományi karok is úgy vélik, vezető alkalmazottaiknak az eddigieknél többször kell majd nyilvánosság előtt szólniuk (ünnepi beszédek, búcsúztatások stb.), s lehetőséget nyújtanak hallgatóiknak az ilyenfajta képzésre is. De nem vélet- len az sem, hogy iskoláinkban szintén évtizedek óta folynak szövegalkotási és be- szédversenyek, így sok fiatal már iskolás korában hasznos tapasztalatokra tehet szert. Ilyen pl. a szép magyar beszéd országos versenye, amelynek országos döntő- jét összekapcsoltuk a Kazinczyról elnevezett nyelvművelő napokkal. Ezért nagyon hasznosnak tartom, hogy szerzőnknek ez a tanulmánya a gyűjteményes kötetébe bekerült. Bizonyára jó néhány érdeklődő ebből is merít szakmai tanácsokat.
Tizedik tanulmánya a kötetnek az MTA határon túli kutatóállomásairól, többek között a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda tevékenységi köréről szól. A beveze- tőből megtudjuk, hogy a szlovákiai Grammán kívül vannak ilyen kutatóállomások Er- délyben, Kárpátalján, valamint a Vajdaságban (itt kettő is), tehát összesen öt kül- földi kutatóhely foglalkozik a kisebbségi magyarok nyelvhasználatának gondjaival, problémáival, elsősorban persze a kontaktusváltozatok kérdéseivel. Minket termé- szetesen a szlovákiai (dunaszerdahelyi) érdekel elsősorban.
Fő rendeltetése, hogy szervezője és kivitelezője legyen a nyelvtudomány és né- hány más társadalomtudomány körébe tartozó kutatásnak.
Tevékenységi területei: 1. elméleti és empirikus kutatások (magyar—szlovák kontrasztív kutatási vizsgálatok); 2. nyelvi adatbázisok építése (pl. szakszójegyzé- kek készítése); 3. nyelvi tervezés (a magyar standard szlovákiai változatához tarto- zó elemek kodifikálása; szakszókészletek fejlesztése); 4. nyelvi szolgáltatások (pl.
közönségszolgálat, nyelvi ismeretterjesztés szervezése stb.); 5. elektronikus könyv- tár építése; 6. publikációs tevékenység (honlap működtetése, ismeretterjesztő cik- kek írása stb.); 7. kutatásszervezés és szakértői tevékenység; kapcsolattartás az MTA-val és a többi állomással.
Befejezésül hadd szóljak néhány szót még magáról a Gramma Nyelvi Irodáról — melynek munkatársa szerzőnk, Misad Katalin is —, és az abban folyó munkáról. A kutatóállomás létrejötte előtt — nincs értelme titkolni — bizony többször kerültem ma- gam is összeütközésbe néhány nyelvész kollégával, főként a magyar standard szlo- vákiai bevezetésének, alkalmazásának, fejlesztésének, itteni megnevezésének s a nyelvművelő munka szervezésének kérdésében. Megegyeztünk abban, hogy nem beszélünk és írunk „szlovákiai magyar standardról”, hanem „a magyar standard
F Ó R U M Társadalomtudományi Szemle, XI. évfolyam 2009/2, Somorja
szlovákiai változatáról”, hogy a megnevezés se sugalljon olyasmit: Szlovákiában va- lamiféle, a közös magyar standardtól eltérő nyelvváltozatot alakítunk ki. Természe- tesen abban is megegyeztünk, hogy a magyar standardot itteni használatában ki- egészítjük azokkal a specifikus szókészleti elemekkel, amelyek a mi sajátos fogal- mainkat nevezik meg. Megegyezésünket azok a nyelvészkollégák, akiknek más vé- leményük volt a nyelv fejlesztéséről, fejlesztésének módszereiről, mint nekünk, tisz- teletben tartják. Ők a mi nyelvművelő munkánkat ellenben feleslegesnek tartották, s inkább a nyelvtervezés fontosságát hangsúlyozták, valamint azt, hogy nyelvműve- lésünk csak a standard kérdéskörébe tartozó hibákkal foglalkozzék. Érdeklődéssel vártam a nyelvtervezés nagyobb horderejűnek képzelt munkálatait, de megnyugod- va vettem tudomásul, hogy tulajdonképpen nem az utódállamok magyar nyelvi köz- pontjainak kiépítésén munkálkodnak, hanem nyelvtervezés címén szintén nyelvi is- meretterjesztő cikkeket közölnek, mostanában mindenekelőtt a szlovák terminoló- gia helyes magyar megfelelőinek kialakításával foglalkozva. Ezt a tevékenységüket én nagyon hasznosnak tartom, hiszen tulajdonképpen a nyelvművelésnek is felada- ta mindaz, amit ők végeznek. Tehát csupán a megnevezések kérdésében volt köz- tünk különbség, a lényeg, a cél talán ugyanaz. Hogy mi nyelvművelő cikkeknek, ők meg ismeretterjesztő cikkeknek nevezik a lapokban megjelenő kisebb publikációi- kat, az igazán lényegtelen kérdés. Nagyobb baj az, hogy kevés lap vállalkozik már napjainkban ilyen jellegű írások közlésére. Azt pedig készséggel elismerem a régi nyelvművelő tagok helyett és a magam nevében is, hogy ők most már az MTA kuta- tóállomása keretében szervezettebb és hasznosabb munkát végezhetnek és végez- nek, mint a régi önkéntes nyelvművelő csoport tagjai annak idején. Ennek szívből örülök, hiszen nyelvünknek van belőle haszna.
A Gramma Nyelvi Iroda keretében folytatott munkát tehát nagyon hasznosnak és nyelvünk fejlesztése, kisebbségi nyelvhasználatunk javítása szempontjából igen fon- tosnak tartom. Misad Katalin fentebb ismertetett — alapos kutatásokra támaszkodó és gondolatébresztő, anyanyelvünknek kisebbségi standarddá fejlesztését elősegí- teni akaró — értékes munkáját minden olyan olvasónak ajánlom szíves figyelmébe, aki szívügyének tartja anyanyelvünk szebbé és jobbá tételét, és a maga szellemi vagy anyagi eszközeivel esetleg támogatni is hajlandó ezt az ügyet.
