Elõzõ fejezetünket a gipsz kiegészítés alapjaival fejeztük be1. Nem tettünk említést arról, hogy mi a teendõ, ha esetleg kevés gipszet hordtunk fel, vagy elfaragtuk a kiegészítést? Legegyszerûbb válasz erre, hogy törjük ki a félkész munkánkat, s ismételjük meg a gipszelést. Magam leginkább ezt tartom helyesnek, de adódhatnak olyan esetek, amikor mégis a javítgatás mellett döntünk.
Gipsz kiegészítés
Fehér gipsz esetében egyszerû a megoldás, csak figyelembe kell venni a már megkötött gipsz víz elszívó hatását ezért hígabb gipszet hordunk fel pótlás gyanánt.
Anyagában színezett gipsz esetében nem elég, hogy hígabb masszát használunk, hanem egy kis fehér gipsz hozzáadásával meg kell akadályoznunk, hogy a pótlá- sunk sötétebb legyen. Mindkét esetben ajánlatos, hogy a kijavítandó felületet – fõként, ha már simítottuk – beirdaljuk a jobb fogás érdekében. Nem szabad elmu- lasztani a gipsz felhordása elõtt az alap nedvesítését.
Bármennyire is elkövetünk mindent, a színe általában egy kicsit elüt az alapétól, s keményebb lesz a másod- szorra felhordott anyag. Végül is talán mégis egy- szerûbb a sikertelen kiegészítést ismét elkészíteni, mint tákolni.
Díszített kerámiák esetében – amennyiben egy- értelmûen folytatható, vagy analógiával rendelkezünk – folytatjuk, kiegészítjük a díszítményt.
Bekarcolt, vonaldíszes tárgyaknál a díszítés kiegészítéséhez ajánlatos elkészíteni a megfelelõ pro- filú szerszámot. Így nem kell a mélyedés belsejét, szé- lességét utólag korrigálni. Szeretném egy tipikus hibára felhívni a figyelmet. Gyakran az eredeti bekarcolás kissé girbe-gurba, egyenetlen. Ezt nem szabad úgy foly- tatni, mintha körzõvel, vonalzóval készítették volna,
alkalmazkodni kell az eredeti esetlegességeihez, frissességéhez.
Plasztikus díszítményeknél – pl. bütykök – ajánlatos azokat mindjárt a gipsz felrakásakor nagyjából kialakí- tani, s a felület készítésével párhuzamosan kifaragni.
Ha nem ezt a módszert választjuk, hanem az utóbb való felrakást, úgy kell eljárnunk, mint a gipsz pótlásánál.
Fugázás
Eltérõek a vélemények a ragasztások kifugázását illetõen. A klasszikus elmélet az, hogy csak akkor töltjük ki a ragasztási csíkokat, ha a törési felületek annyira kopottak, hogy fény felé tartva, átlátszó rések vannak a két töredék között. Ennek az elméletnek eleve ellent- mond az a gyakran felmerülõ körülmény, hogy statikai szempontból szükséges a rések pótlása. Egyre inkább elõtérbe kerül az igény, hogy esztétikai fugázásokat végezzen a restaurátor. Ha ezt azzal a gipsszel végzi, amivel a kiegészítést, a kerámia nedvszívó hatása miatt – dacára az elõnedvesítésnek – nem fog kellõ mértékben megkötni az anyagunk, s munka közben kipereg. Ezt elkerülendõ például Plextolt, karboxi-metil-cellulóz oldatát, stb. kevernek a gipszhez. Így a színe viszont kissé megváltozik. Egyszerûbb – ha mód van rá – eleve készen kapható fugázó anyagot használni, majd azt temperával, vagy akvarellel utána színezni.
Rekonstrukció
Elõfordul, hogy a mûtárgyon rekonstrukciót kell végezni. Errõl akkor beszélünk, ha a tárgyunk annyira hiányos, hogy nincs teljes profilja. Ilyen esetben taná- csos rekonstrukciós rajzot készíteni az analógiák fel- használásával, s annak alapján dolgozni.
Ha nagyméretû kerámiával állunk szemben – például egy urnával – s azt kell töredékekbõl rekonstruálni, az elkészített pontos rajz alapján a belsõ méretre erõs réz- drótból vázat készíthetünk, szükség esetén azt rézháló- val be is boríthatjuk, s erre szereljük a meglévõ töredékeket a pontos helyükre, s így a háló már egyben a kiegészítés alapját is képezi. (1. ábra)
Korongozással végzett rekonstrukció
Kerámiarestaurálás II.
T. Bruder Katalin
1 T. Bruder Katalin: Kerámiarestaurálás I. (Isis. Erdélyi Magyar Restaurátor Füzetek. 1. pp. 81-87.)
Elõfordul, hogy korong segítségével alakítjuk a rekon- strukciót, vagy kiegészítést. Például, ha egy igen hiányos, töredékes korongozott tálat akarunk helyre- hozni. Sablont készítünk a tál belsejének profiljára, méretére, s segítségével korongon kialakítjuk a belsõ, úgynevezett magformát. Ebben az esetben ajánlatosabb nem plasztilint, hanem agyagot használni, mivel az kevésbé ragad. Elkészítjük a külsõ forma sablonját, a magformán elhelyezzük a töredékeket, majd felhordjuk a kötésben lévõ gipszet, s a külsõ formára, méretre készült sablon segítségével a korongon megformáljuk a rekonstrukciót. (2. ábra) A forgatást, alakítást idõben abba kell hagyni, mert az erõsen kötõ gipsz már sérül a sablontól. Ha kevés anyagunk volt, a pótlást már nem lehet sablonnal alakítani, vagy kézben kell kiegészíteni, vagy az egészet újra kell készíteni.Ez a módszer csak szabályos, korongon készített tárgyaknál alkalmazható, kézi készítésûnél értelemszerûen nem.
Kályhacsempék kiegészítése
A különféle, plasztikus díszítésû kályhacsempék kiegészítésére, rekonstrukciójára is számos módszert ismerünk. A tárgy jellegétõl, a hiány mennyiségétõl, s magától a díszítménytõl függ, hogy melyik módszert alkalmazzuk.
A negatív átforgatása
Legegyszerûbb eset, ha a tárgyunk szimmetrikus díszítésû, s egy negatív segítségével átfordítható a minta. Ez természetesen csak akkor alkalmazható, ha elegendõ ép része van. Ugyanígy járhatunk el akkor is, ha ugyanabból az eredeti formából származó több csempe is a mûhelyünkbe került. Ne tévesszen meg senkit az, ha a kályhacsempe széle és oldalsó, hátsó részei eltérnek, azokat leginkább egyenként, kézi munkával alakították ki.
Kiegészítés mintázással
Gyakran adódik, hogy a minta ugyan ismert, vagy kiszer- keszthetõ, de nem áll rendelkezésünkre olyan darab, amely alkalmas lenne negatív levételére. Ebben az eset- ben, amennyiben figurális, vagy magas plasztikájú a darabunk, az eredeti töredékrõl másolatot készítünk.
Hozzámintázzuk a kiegészítést agyagból, viaszból, vagy plasztilinbõl – ki mivel dolgozik szívesebben – és az egészrõl gipsz ággyal ellátott szilikon negatívot veszünk.
Fontos! A kerámia felületét minden esetben for- 1. Ábra. Urna rekonstrukciója
a. A töredékeken mérhetõ (bejelölt) adatok alapján kiszer- kesztett méretarányos rajz
b. A belsõ méretre elkészített váz c. A vázon helyükre illesztett töredékek d. A rekonstruált urna
a
c
d b
maleválasztóval le kell kenni, mert a szilikon és a kerámia, vagy a máz anyaga között kémiai kötés jöhet létre.
A negatívból a mintázó anyagot és a másolatot kivesszük, annak helyére beillesztjük az eredeti töredéket, a hiányt gipsszel kiöntjük. A negatív levétele után a felületet kidolgozzuk. Ügyelni kell a pontos illesztésre, mert az eredeti alá folyhat gipsz, vagy a minta elcsúszhat.
Szerkesztett, negatívba faragott kiegészítés
A következõ módszert fõként az alacsony plasztikájú, vagy bordából kialakított geometrikus díszítésû anyag- nál – amik például a gótikus és reneszánsz csempék között gyakoriak – alkalmazhatjuk. Elõbb kiszer- kesztjük az eredeti töredékek alapján 1:1 méretben a díszítményt. A meglévõ részekrõl negatívot veszünk, s
azt egy gipszlapba öntjük úgy, hogy pontosan egy szint- ben legyenek. Erre rámásoljuk a kiszerkesztett rajzunkat, és negatívba faragjuk a motívumokat. Ehhez is érdemes megfelelõ profilú vésõt kialakítani. Faragás közben benyomott plasztilinnel ellenõrizzük a munkánkat. Amikor a kifaragott negatív elkészült, szappannal, olajos szappannal, vagy egyéb for- maleválasztóval lekenjük, és az eredeti darabokat pon- tosan a helyükre illesztjük. A csempe széléhez agyag, vagy plasztilin gátat készítünk, a törési felületeket benedvesítjük, s gipsszel kiöntjük. Ha a faragásnál figyelmesek voltunk, s nem készítettünk felesleges
„aláfogásokat”, a kiegészített csempe enyhe kocog- tatással kivehetõ a negatívból, s már csak retusra szorul. Ugyanezzel a módszerrel egészíthetünk ki áttört, vagy bordákból kialakított csempéket is, de ott a bordákba a jobb tartás érdekében ajánlatos az eredeti 3. Ábra. Magas plasztikájú csempe megmintázott
kiegészítése 2. Ábra. Rákorongozással készült kiegészítés
a. Az eredeti tál töredéke b. A belsõ formára kialakított sablonnal az agyag magforma elkészítése
c. Az eredeti töredékek illesztése a magformára, a gipsz kiegészítés kiformálása a tárgy külsejére készített sablon- nal. d. Az elkészült kiegészítés
a
c
d
b
darabba ragasztott, megfelelõen meghajlított réz, vagy alumínium drótot helyezni. (4. ábra)
Az áttört csempéknek gyakran van ívesen meghajtott hátuk is. Mivel ezek alul és felül is zártak, elõbb dol- gozzuk ki a hátoldalt, teljesen fejezzük be a belsejét, s úgy gipszeljük hozzá az elsõ, áttört felét.
Természetesen ezeket az eljárásokat csak akkor alkal- mazzuk, ha erõsen hiányos, vagy rekonstruálandó tárggyal állunk szemben. Egyéb esetekben hagyo- mányos módon egészítünk ki.
A kiegészítés festése
Amennyiben nem anyagában színezett gipszet használunk, a fehér gipszet hozzá kell igazítani az ere- detihez. Ezt leggyakrabban Plextollal megkötött tem- perával érik el. Ezen kívül minden lehetõ festékkel dol- goznak a restaurátorok. Van, ahol még tojás temperát használnak, máshol a bedörzsölt porfestéket részesítik
elõnyben (ezt porlasztott PVB oldattal, vagy egyéb anyaggal kötik meg). Szinte lehetetlen lenne felsorolni, hogy mi mindennel színezik a kerámia kiegészítéseket, de két dologra nagyon figyelni kell:
- soha nem szabad az eredeti felületre semmiféle fes- téknek felkerülnie
- csak olyan festéket szabad használni, ami kissé beszívódik a gipsz anyagába, mert különben nem marad meg a felületén. Amennyiben például mázas felületet olajfestékkel akarunk imitálni, feltétlenül elõbb alapozni kell. (Ezért kedveltebbek általában a vizes bázisú fes- tékek, például a Plextolos tempera, vagy akvarell.) Vigyázni kell arra, hogy a kötõanyagnak használt Plextolból, vagy más anyagból csak a feltétlenül szük- séges párcseppnyi mennyiséget keverjük a festékbe, mert különben az kifényesedik, s a fényét csak a fes- tékkel együtt lehet visszaszedni. Az ólommáz selyem- fényét kitûnõen imitálja a megfestett felület tömény Plextollal való lekenése.
Egyenletes, de nem „meszelt” jellegû lefestést nyerhetünk – fõleg rusztikus felületen – ha a festéket szivaccsal, tam- ponnal visszük fel a kerámia kiegészítésére.
A kiegészítés mértéke
Nagy változások zajlottak le a kerámia restaurálásban.
Még néhány évvel ezelõtt is kemény követelmény volt, hogy a laikus számára is jól látható legyen, hogy mely részek az eredetiek, s melyek a kiegészítések – sõt volt idõ, amikor körülkarcolással is jelezni kellett az eredeti és a pótlás határát (ez természetesen sok gondot is oko- zott, pl. elvált a meggyengített találkozási felületen a kiegészítés). Bár az alapvetõ restaurálási elvek nem vál- toztak, a kiegészítés területén két szélsõséges irányzat alakult ki. Az egyik a „minimális beavatkozás” elvén ala- pulva a múzeumlátogató fantáziájára bízza a tárgyak kiegészítését, míg a másik egyre inkább arra halad, hogy éppen csak látszódjék a különbség az eredeti és kiegészítés között.
Egyre gyakoribb, hogy az anyagukban színezett kiegészítéseket is temperával, vagy akvarellel még tónu- sozzák, az eredetihez igazítják. Mindinkább az tûnik cél- nak, hogy az ép kerámia illúzióját keltsék, s annak haj- dani megjelenését, adott esetben szépségét, vagy esetlen- ségét teljes mivoltában, hangulatában bemutassák. Ez a restaurátortól, azt hinné az ember, nagyobb ügyességet, színérzéket követel. A puritán kiegészítés, az egyetlen szín magabiztos eldöntése és kivitelezése, gyakran nehezebb, mint játékos kis vibrálásokkal illúzió keltõ, de kevésbé tiszta megoldást találni.
Grafitos, besimított felületû kerámiák
Külön kell említenünk a grafitos, a besimított díszítésû kerámiák és a terra sigillaták kiegészítésének felületkezelését.
A grafitos kerámiák általában teljes anyagukban grafit- 4. Ábra. Alacsony plasztikájú, borda díszítésûcsempe
kiegészítése negatívba faragással
tartalmú, néha csak grafitosan engóbozott kerámia tár- gyak. A grafittartalom 5%-tól 25 % közötti mennyiség- ben lehet jelen. Az égetési technológiától függõen vál- tozó mennyiségû égetési veszteséggel kell számolni.
Oxidáló atmoszférában történt égetés esetén 400°C-tól kezdi elveszteni grafittartalmát, míg 1000°C-on a veszteség 100 %-os lesz. Ha 700°C-tól CO2 atmoszférában égetik, 1000°C-nál 10 % a veszteség, ha kezdettõl CO2atmoszférában égetik, 1000°C-nál 3 % a veszteség. Tulajdonságai: grafittartalmának mértékétõl függõen hidrofób karakterû, 17 % fölött már nem vesz fel vizet. Jó hõvezetõ, csökkent hõtágulási aránya miatt jobban ellenáll a hõmérséklet ingadozásának. E tulaj- donságai miatt alkalmas fõzõedénynek. Esztétikus megjelenésû, felületét gyakran besimítják, így az selyemfényû lesz.
A grafitos díszítésû kerámiákat célszerû mindig anyagában minél sötétebbre színezett gipsszel kiegészíteni. A másfajta kerámiákhoz hasonlóan végez- zük a kiegészítést. Fokozottan vigyázni kell az eredeti felület tisztaságára, mert a gipsz-szennyezõdés igen nehezen távolítható el, nemcsak sötét színe, hanem a grafitos felület, és a redukáló atmoszférában égetett
kerámia fokozott sérülékenysége miatt is. Erre figyelni kell a kiegészítés során mindvégig! Amennyiben szük- séges, a kiegészítést befestjük. A színminta készítése itt sem kerülhetõ el, mert csak a laikus hiszi, hogy minden feketének tûnõ tárgy az is, jellemzõ a szürke és a barnás árnyalat. A grafit jellegzetes zsírfényét lakkokkal nem érhetjük el. A kiegészítéseket leviaszol- juk: 1 dkg cukortalanított méhviaszt és 3 dkg paraffint felolvasztunk, majd kb. 6 dl benzinnel felöntjük, azt viszük a felületre ecsettel. A benzin elpárolgása után talkumból és finom grafitporból készült keverékkel bedörzsöljük a kiegészítést. Elõbb a próbadarabon nézzük meg, hogy a szín megfelelõ-e, amennyiben sötét vagy világos, tegyünk hozzá még talkumot, vagy grafi- tot. Végül puha textildarabbal a felesleget vissza- töröljük.
A terra sigillata az ókori Római Birodalom vörös színû, selymes fényû, finom fazekas árúja. Többször ülepített, finomított vas-oxidos agyagból, agyagpépbe mártva, besimítva készítették. (5. ábra) Nevét jellegzetes bepecsételt, vagy domború, gyakran reliefszerû díszítésérõl kapta. Kiegészítése valamivel bonyolultabb feladat. Az eredeti bepecsételt mintáját szabadkézzel
5. Ábra. Terra sigillata kiegészítése: a. Az eredeti terra sigillata töredéke, b. A negatív metszete, c. A negatív illesztésé- nek metszete, d. A kiegészített tárgy
a
b
c d
kifaragni, nagy gyakorlatot és ügyességet kívánna, s meglehetõsen sokáig tartana. Amennyiben a tárgynak legalább a fele megvan, a külsõ oldaláról negatívot veszünk. Ez készülhet plasztilinbõl, agyagból (ez eset- ben nagyon gyorsan kell dolgozni), de a legjobb szi- likonból. Mindegyik esetben gipsz bölcsõformát szerencsés készíteni, a negatív jó tartása érdekében.
Szilikon negatív készítése elõtt ne feledkezzünk meg a forma leválasztásról. Jó, ha a negatívunkat nagyobbra tudjuk készíteni a hiánynál, a minta jó illesztése érdekében. Mivel a terra sigillaták igen szabályos for- májúak, az illesztés nem szokott gondot jelenteni. A forma rögzítése után óvatosan, a benedvesített törési felületektõl elindulva rakjuk fel a gipszet az edény belsejében, vigyázzunk, hogy buborék ne keletkezzék.
Általában a kellõ színárnyalatot vasoxid és égetett szié- na porfestékek gipszhez adagolásával érhetjük el. A belsõ oldal kifaragása és a száradás, simítás után, a jel- legzetes selyemfényt viaszolással a legegyszerûbb megadni a kiegészítésnek. Ha a felénél nagyobb rész hiányzik a tárgyból, a kiegészítést két részletben, a fen- tiek szerint oldjuk meg. Ebben az esetben fokozottan figyelni kell az illesztésre.
Mázas kerámiák kiegészítése
A mázas fazekas árút is kiegészíthetjük az alapanyag színével megegyezõ színû gipsszel. Ez elõnyös, mert például a tálaknál gyakori, hogy csak a belsõ oldalukat engóbozzák, mázazzák, s a külsõ oldalt részben vagy egészben színezés nélkül hagyják. Ha fehér gipsszel egészítettünk ki, azt is festeni kell, és kevésbé lesz anyagszerû. Fajansz, majolika, kõcserép tárgyakat, melyeket teljes egészükben mázaztak, amennyiben gipsz a kiegészítés anyaga, azt nem színezzük.
Festésüket igen sokféleképpen készíthetjük. Az engóbozott, átlátszó mázzal díszített tárgyaknál igen jó eredményt kapunk, ha az eredeti technikának megfelelõen, elõször Plextolos temperával az engób színét, illetve a máz alatti díszítéseket elkészítjük, s ennek teljes száradása után hígítatlan Plextollal átken- jük a teljes felületet. Amennyiben nem az ólommáz lágy selyemfényét, hanem egy kemény, magas fényû mázat kívánunk imitálni, megfelelõ lakkot használjunk.
Színes mázú kerámiák esetében a festést készíthetjük mûvész olajfestékkel, színezõ pasztával megfestett fehér, vagy színtelen Oxilin, vagy egyéb oldószeres lakkal, erõsen Plextolos temperával. Egyes esetekben színezett mûgyantát is használhatunk festésre, vagy a teljes kiegészítést is abból készíthetjük, ez nagyobb anyagismeretet, gyakorlatot kíván. A máz feletti fes- téseket csak az alapszín teljes száradása, megkötése után fessük fel. Vigyázni kell arra, hogy az oldószere ne oldja az alapszínét, mert akkor szétfolyás, hólyagosodás, stb. következhet be. A kereskedelemben
kaphatók úgynevezett „hideg mázak” (lakkok). Ezek használatát nem lehet nyugodtan ajánlani. A színek általában számunkra nem megfelelõek, nem kevered- nek jól egymással, nehezen oldhatók, oldószerük nehezen beszerezhetõ. Bármelyik anyagot választjuk, felhasználásuk elõtt készítsünk próbát. Ha olaj- festékkel dolgozunk, lakkal alapozzunk. Abban az eset- ben, ha tudjuk, hogy a máz imitációnk vastag lesz, a kiegészítésünket kissé mélyítsük le, hogy végül ne emelkedjék ki a kiegészítés az edény síkjából.
Természetesen az itt felsorolt lehetõségeken kívül, még számtalan rendelkezésre áll. Mindenkinek kialakul a saját módszere, amivel a legjobban tud dolgozni.
Ugyanazt a célt többféle módon is elérhetjük!
Porcelán, félporcelán kiegészítése
A porcelánok kiegészítését sokáig fogászati kemény- gipsszel végezték. Ez, különösen vékonyfalú tárgyak esetében, nagyon gyakran levált a törésfelületrõl, a porcelán nagy tömörsége miatt. Visszaragasztása ritkán sikerült nyomtalanul. Ha valamilyen kötõanyagot használnak a gipszhez, az nehezebben válik majd el az eredetitõl, de kötése általában lelassul és a gipsz kötése, majd a száradás után nagyon nehezen megmunkálható. A kiegészítést festették, legtöbbször olajfestékkel olymódon, hogy az eredetit is hoz- záfestették a kiegészítéshez. Természetesen ez ma már teljességgel elfogadhatatlan, de múzeumokban is gyakran találkozhatunk még ilyen tárgyakkal.
Ma a porcelánok kiegészítéséhez különféle mûanyagokat használnak. Ezek hátránya, hogy öreged- nek – bár kétségtelen, hogy egyre jobb minõségükbõl adódóan, az öregedés ideje kitolódik, de nem szûnik meg – tehát az anyagok behomályosodnak, sárgulnak, zsugorodnak. Ezek a jelenségek a színezett, töltött anyagoknál késõbb mutatkoznak.
A mûanyag kiegészítések alapjául viasz, vagy szilikon formát használhatunk. A viaszt minden esetben for- maleválasztózni kell. A kiegészítõ anyagokat – a mûanyag fajtájától függõen – színezõ pasztákkal, por- festékekkel, szudán festékkel, stb. színezhetjük.
Minden esetben szükséges próbalap készítése, melynek teljes kötése után csiszoljuk, dolgozzuk meg a felületet úgy, ahogy azt a kiegészítésünkön szándékunkban áll majd, s csak ezután lássunk hozzá a kiegészítéshez.
Gyakori eset, hogy kötés, megmunkálás alatt változik az árnyalat, vagy, hogy a felület alatt más színt találunk.
Aerosil hozzáadásával a mûanyaghoz megszûntet- hetjük annak folyósságát, de a sok levegõ beviteltõl a kiegészítés lyukacsos lesz. Az aerosil a színt is befolyá- solja. Bár a kemény mûanyagot nehéz megdolgozni, kárpótol ezért a jó formálhatóság és polírozhatóság.
Biszkvit tárgyak kiegészítéskor jó eredménnyel alka- lmazható az, hogy a mûgyantába megfelelõ minõségû
6. 5. A rekonstruált tárgy 6. ábra. Aszkosz rekonstrukciójának folyamata
6. 1. A hiányos tárgy 6. 2. Analógia (az analógia nem azonos, de korban,
stílusban, jellegben, stb. megegyezõ tárgy, ami támpontot ad a rekonstrukcióhoz)
6. 3. Rekonstrukciós rajz
6. 4. Tartó fülecskék, amelyek a törési felületbe bele- ragasztva, megakadályozzák a kiegészítés leválását
és színû, porrá tört porcelánt keverünk. Még ha formá- ba is öntjük a töltött mûgyantát, s elvben nem kellene a kiegészítést alakítgatni, a felületét finoman mégis meg kell csiszolni, hogy a mûanyag fényét elvegyük. Ez a módszer színes, porózus anyagnál (például fazekasagyag) nem alkalmazható, mert a kiegészítés sokkal sötétebb lesz az eredetinél.
A kerámia anyagának romlása
A múzeumokba kerülõ – régészeti ásatásokból szár- mazó – kerámiák egy része gyenge mechanikai tulaj- donságokkal rendelkezik, mállékony, rossz megtartású, a korróziós és rehidratációs hatások eredményeként.
Mivel a romlás ezeknél az anyagoknál sokkal lassabban és kevésbé látványos módon zajlik le, mint a fémeknél, és a szerves anyagokból készült tárgyak esetében, az eddigiek során kevésbé foglalkoztak ennek a prob- lémának a megoldásával, annak ellenére, hogy mint minden anyagra, a kerámiára is vonatkozik az a ter- mészeti törvény, hogy a korrózió egy alacsonyabb, sta- bilabb energiaállapot elérésére való törekvés. Ennek mértékét számos tényezõ befolyásolja.
A kerámia romlása négy fõ hatásra vezethetõ vissza, így ennek alapján az alábbi korróziótípusokat külön- böztetjük meg:
1. Fizikai korrózió 2. Biológiai korrózió 3. Kémiai korrózió
4. Szakszerûtlen kezelés által okozott károsodás, vagy humán korrózió
1. Fizikai korrózió
Ebben a károsodási formában a fõszerepet a víz és sók játsszák. A kerámia porózus szerkezetébõl adódóan, általában tartalmaz több, kevesebb vizet, melynek mennyisége a környezet nedvességtartalmától függõen változik. Fagy hatására a kapillárisokban és pórusok- ban lévõ víz megfagy, ami térfogat növekedéssel jár, s ezzel a tárgy szétmállását okozhatja.
Hasonlóan hatnak a vízben oldódó sók is a tárgy állapotára. Ez a veszély különösen a földbõl elõkerülõ régészeti anyagoknál áll fenn, ahol a talajnevességgel jutnak ezek a kerámia pórusaiba. Itt kell megemlíteni, hogy gyakran a helytelen tisztítás eredményeként a savas, vagy lúgos kezelõszerek nem kielégítõ kiöblítése után a keletkezett sók visszamaradása ugyanilyen káros. A környezet nedvességtartalmának – legyen az a talajban, raktárban, kiállításon, vagy szabad téren – csökkenése esetén a kapillárisokban lévõ sóoldatok a felület felé vándorolnak, majd kikristályosodnak. A kristályok belülrõl kifelé nõnek, s a kristály felületekre mindig új hálósíkok rakódnak. A térfogat növekedés
már egyszeri alkalommal is gyengíti az anyagot, de a környezet nedvességtartalmának jelentõs változása során ez mindig bekövetkezik, s így egyre fokozódó rombolást visz véghez a meg-megismétlõdõ kristá- lyosodási folyamat. A földbõl elõkerülõ kerámiák esetében a talajnyomás szintén nagy károsodásokat okozhat azáltal, hogy attól a tárgyak összerepedeznek, néha deformálódnak.
2. Biológiai korrózió
A nedves kerámiák felületen gyakran telepednek meg mikroorganizmusok, moszatok, algák, gombák, mohák, zuzmók. Ezek a biológiai károsítók fõleg a szabad téren elhelyezett, vagy még a földben lévõ kerámiát pusztíthatják. Akadályozzák a tárgy kiszáradását, s káros anyagcsere termékeket (nitrátok, stb.) választhatnak ki. Nem elhanyagolható a fizikai rom- bolásuk sem, melyet feltapadásukkal, a felületbe való behatolásukkal okoznak. Tehát, a biológiai korrózió egyaránt elõidézhet nem kívánatos fizikai és kémiai jelenségeket.
3. Kémiai korrózió
A kémiai károsodás megjelenését, illetve mértékét alapvetõen befolyásolja az anyag összetétele, esetleges soványítottsága, kiégetésének módja és mértéke, valamint a közeg – régészeti kerámia esetében a föld – kémiai tulajdonsága, amelyben a tárgy készítése és restaurátorhoz kerülése közötti idõt eltöltötte. Szintén nem elhanyagolható tényezõ lehet – különösen sír- kerámia esetében – a benne elhelyezett és körülötte található szerves anyagok bomlásterméke is. A nedves körülmények között lévõ kerámia termékek a ned- vesség függvényében alkalmasak lehetnek a víz adszorpció, rehidratáció útján történõ megkötésére. Ez térfogat növekedéssel, mázas anyag esetében mázrepedéssel jár. A jelenséget általánosan elfogadott módon, duzzadásnak nevezik. A több évig levegõn tar- tott, 1000°C hõmérsékleten égetett cserépanyagnál is megfigyelték – kis mértékben – ezt a jelenséget.
A kerámiákat borító mázak üvegszerû anyagok, melyek megdermedt állapotban, összefüggõ ionokból álló nem periodikus térrács szerkezetûek. A kötések nem egyenértékûek, és egyenetlenül oszlanak el. Az említett szerkezeti sajátosságokból adódik, hogy a mázaknál – úgy, mint az üvegeknél – az adszorpciós és korróziós sajátosságok, az elüvegtelenedés jelent- kezhet. A mázak korróziója már a levegõvel való érint- kezéskor, a levegõ nedvességének felvételével megkezdõdik. Természetesen ez egy igen lassú jelen- ség, és mértéke elhanyagolható azokhoz a komplex vegyi hatásokhoz képest, amik higroszkópos anyagokkal való érintkezéskor állandó nedvességben,
különösen a földben érik a mázakat. A víz „oldó hatást” gyakorol a mázak egyes alkotóira, melynek révén hidratáció, a kovasav kémiai átalakulása, majd üvegtelenedés (mineralizálódás) következhet be. Ezt a folyamatot katalizálja a levegõben jelen lévõ, a talajban baktériumok által fejlesztett szén-dioxid, a humuszsav, stb., illetve speciális körülmények között a talajban szivárgó vizek lúgossá válása. A mázas felületeken a talajban különbözõ fémionok adszorbeálódnak, fõként vas és mangán ionok. Ez gyakran ioncserével jár, s a felület gél rétegében erõsen kötõdõ lepedéket ered- ményez. Ebben szerves anyagok is rész vesznek. A sérült, összekarcolt felületeken ez a jelenség fokozot- tan jelentkezik. Fõként a szabadtéri és a talajban lévõ tárgyak állagát rontja, de szinte mindenütt ható károsító jelenség a levegõ szennyezettsége is. A fûtés, a közlekedés, az ipari tevékenység által okozott gáz- szennyezést az esõvíz feloldja, s így a földbe jut. A tár- gyak környezetébe híg savas oldatok kerülnek, melyek oldhatják a kerámia egyes komponenseit. Egyre nagyobb gondot okoz, a földbe mind nagyobb mértékben beke- rülõ mûtrágya is, amit a talajvíz, esõvíz közvetít a tár- gyakba. A felszívódott anyagok az évek során sók for- májában felgyülemlenek, s a fizikai korróziónál ismertetett hatást fejtik ki. A levegõ szennyezettségét okozó különlegesen veszélyes gázok: a szén-dioxid, a kén-dioxid, kén-trioxid, a klórgáz és a különbözõ nitrogén- oxidok. A fenti oxidokból a levegõben mindig megtalálható vízzel történõ reakciók révén kénsav, sósav és salétromsav, illetve szénsav, stb. keletkezik.
4. Szakszerûtlen kezelés által okozott károsodás
Bár a nem megfelelõ kezelés miatt bekövetkezett rom- lás is az elõbbi korróziós típusokba sorolható, mégis külön kell errõl szót ejteni. Gyakori jelenség, hogy tisztítás során olyan módszereket használnak, (savazás, erõs lúg, rossz öblítés), melyek nemcsak a fent említett (só-visszamaradás, stb.) problémákat okozzák, hanem a tárgy anyagából esetleg olyan alkotórészeket is kiold- hatnak, melyek feltétlenül szükségesek lennének, egy alapos, archaeometriai vizsgálat elvégzéséhez.
Elõfordulhat, hogy utólag a tisztítás módja már nem rekonstruálható, s így az elemzéskor hamis ered- mények születhetnek. Korábbi rossz felületkezelések, drasztikus, súrolással való tisztítás, a kiegészítések mentén lecsiszolt felületek szintén mind maradandó nyomokat hagynak a kerámiákon. Ide sorolható még az az eset is, amikor restauráláskor, konzerváláskor nem elég stabil, túl gyorsan öregedõ anyagokat használnak.
Már régóta történnek próbálkozások a mállékony, rossz megtartású kerámiák konzerválására. A restaurálás hõskorában alkalmazták a paraffinban való kifõzést,
alkoholban oldott sellakkal való lekenést, a celluloid acetonos, amil-acetátos, a plexi kloroformos oldatában való átitatást. Nehéz lenne azt a sokféle anyagot össze- gyûjteni és felsorolni, amit még erre a célra használtak.
Itt csak a legelterjedtebbek említésére vállalkozhattunk.
1985-ben országos felmérést végeztünk, hogy mely anyagokat használnak a restaurátorok kerámia konzer- válásra. Az eredmény meglehetõsen változatos képet mutatott. A tájékozódás célja az volt, hogy a vegyész kolléga vizsgálja meg azt, hogy ezek közül melyik a leg- megfelelõbb. Ugyanakkor dolgozzon ki mûhely körülmények között használható kerámia konzerváló anyagot, s a receptet bocsássa a restaurátorok ren- delkezésére. Új megnyugtató megoldás sajnos nem született. A mai napig maradt a PVB, vagy a Paraloid B72 oldatával való átitatás. A PVB erõsebben, a Paraloid B 72 alig sötétíti meg a kerámia színét.
Jellegzetes hiba az az eset, amikor az átitatás a kerámia teljes vastagságának csak egy rétegét érinti. Az átitatott és a kezeletlen részek tulajdonságai különbözõek lesznek, nedvesség beszívódásakor, hõtáguláskor eltérõen viselkednek, s még az is elõfordulhat, hogy az átitatott rész héjszerûen leválik. Célszerû az átitatást vákuumban végezni, 1, 5, 3, majd 6-10%-os oldattal olymódon, hogy az átitatások közvetlen kövessék egymást, ne száradjon meg az anyag közben.
Vigyázzunk arra, hogy lényegesen nagyobb edényt használjunk alátéttel, mert a gyors párolgás, a buborékok eltávozása miatt erõs habosodással kell szá- molnunk. Amennyiben száradás után a kerámia felülete kifényesednék, a konzerváló anyag oldószerév- el visszatöröljük.
Abban az esetben, ha a kerámia anyaga nem kíván konzerválást, csak a felületén lévõ festékréteget kell rögzítenünk, a szárazon történt mechanikus tisztítás után, lehetõleg csak a festett részre juttassuk a konzer- váló anyagot. Semmi esetre se képezzünk az egész felületen összefüggõ réteget.
T. Bruder Katalin
Régészeti és iparmûvészeti restaurátor Fõosztályvezetõ-helyettes
Magyar Nemzeti Múzeum
1088 Budapest, Múzeum krt. 14-16.
