CSOÓRI SÁNDOR
A fácán
Dömötör napján köd tódul be a völgybe. Vakoskodik a fácán s úgy lépeget a lucskos gazban, mint didergő színész földig érő, barna kaftánjában. Néha megáll sporcelános gégével élesen fölrikolt: vagytok-e még?
Vagyunk, vagyunk — fut át a legősibb mosoly rajtam.
Álmaimban ugyan puskák dörögnek a szederjes fennsík felől és lassan összeszűkülő szemek kísérnek fától-fáig,
de ébredésemmel megmenekülök.
Riccs-reccs — ropog a haraszt a kényes madár kopogós körme alatt. A világmindenség csöndjéből ez az egyetlen hang-üzenet röpül most hozzám. Nem látszik ide a Börzsöny, a Duna, nem látszanak ide az ablakos hajók, s a kibelezhető városok fölött köröző, gyanús kések, de a lassan lépkedő fácán fejében ott látom magam. Diónyi koponyájában akkora
nyár süt körülöttem, mintha egy hadsereg látna ballagni engem fényes karók és fényes napraforgótáblák között.
Duhaj tengerek cipeltek így hajót az újvilág partja félé, ahogy most ő hullámoztat fejében rendületlen. Nyomult szemközt a nyirkos idegenség s a fölsértetlen vizek fölötti tájak, mint síró albatroszok, maradoztak el sorban.
De menni jó volt, suhanni Isten álmában jó volt és visszaélni a kiszakadás titkával mégjobb! Minden, ami készült világra jönni: az volt a világ. Ég és föld között imbolyogva most ér utol ez a kolumbuszi mámor. Köd, köd mindenfelé s mégis mintha nyári harangszó röpködne itt a kabátom alatt.
Körték és ringlók
Nem a királyok s birodalmi kurvák,
nem a csontlegyezők, nem is a fülledt prémek:
a búzával érő körték hova tűntek s a muskotályos ringlók a fogam alól?
Kezem ott élt
egész nyarakon át a kertben, ott röpdösött
az utcára kihajló ágak között.
3
Néha koporsót hoztak arra vállon, néha sisegő szénát; szólt hosszan a harang a falu fölött, a szérűben arany-téglákon lépdelt a kakas és én álmodhattam magam a nyár lézengő csicskásának, aki félmeztelenül jár-kel az egek alatt
s mulatozó darazsak társaságában vendégeli meg magát bőkezűen.
Ó, körteíz, számban szétfutó zamat s ti repedő húsú szilvák, ott gomolygott bennetek, ki tudja mennyi lepke szárnya, rózsabogáré, rigóé! Egy harapás
és napfény söpört végig a kerten. Fröccsenő nedvetektől gyors záporok irgalma
fényezte át a leveleket. Magam voltam és mégse egyedül: állt a levegő velem, remegett, mint pányvára ítélt lovak bőre.
A világot ettem húsotokban, amit már nem találok,
a mézes remegést, amely a fákban sincs már.
Verődöm, vonszolódom
Hol a hazám ? S hol vannak határai ? Üstökön ragad ez a rokontalan, dunai szél
s hurcol északra, délre, délkeletre.
Az erdők megfeketedve állnak alattam, mint kiégett, gyalogsági laktanyák.
Ütődöm kőnek, csillagnak, a tél gyémántos oszlopának s a csonkaság emlékhelyei kíméletlenül fölsajognak.
Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel
el tudnék felejteni. Nincs semmi itt,
amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács zivataros délutánjából kellett kimentenem a
reményt, hogy ez a mai nap is még a mienk legyen.
Verődöm, vonszolódom régi határtól
- új határig s fölnyög hozzám a letaglózott Börzsöny, Balassi horpadt sírja
és én újra rémülten nézek hátra:
mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla kavarogna á vörösödő alkonyatban.
Nyári este
A nagylevelű lapu, a cézári gyom alkonyat után újra megélénkül.
Emelgeti szárnyát a földről,
ahogy tollászkodó sasok repülés előtt.
Csupa zöld fény a világ,
csupa zöld irgalom minden nyáresti óra.
Szavakhoz érek hozzá, zöld nedvet eresztenek.
Elveszteni magam gyávátlanul ilyenkor tudnám:
planéták gyulladnak föl
és szerelemhez vetik az ágyat.
SOMOGYI JÓZSEF: SZÁNTÓ KOVÁCS JÁNOS (HÓDMEZŐVÁSÁRHELY)
5
