CSORBA GYŐZŐ
Szakítás
A sűrűn satírozott lapokra vastag, fekete csík csapódott.
Kegyetlen, de határozott, s így végül is jótevő.
Aki nézte a telefondrótokat, nyilván látta iszonyú vonaglásukat.
Bennem álomba sírja magát egy halálosan kimerült, félholtra vesszőzött kisgyerek.
Benne csupa napfölkelte; minden égtájon egyszerre.
De kezében az én rostám, s úgy, hogy végképp hozzája nőve.
Lesznek keddek és szerdák, hétköznapok, jég-józan reggelek.
Lesz, hogy nem mehet túl a bőrén, lesz, hogy nem mehetnek túl a bő- rén.
Lesz, hogy szirénahangra sem jön a mentő-különítmény.
Kímélje, akinek dolga akad vele!
Kímélném én is, ám nincs hatalmam magamon.
Szememen se, mert azt mostantól fogva ő szegezi magára.
Kísértetté
Kísértetté bolygó lélekké az a pillanat...
Székemre ül ágyamba fekszik vonaton mellém telepszik megjelenhet mindenütt — Felé fordulnék és leinteném:
„Én nem kívánom károdat eredj
maradj élő ne kényszerülj hozzám közel fölmentelek távozzék végre tőled a
kötés mozogj testben lélekben szabadon nekem se jó csak bosszúnak örvendenem!"
Zúzott sírás érezni rajta a rácsokat:
aki lelket öl bolygó lélekké enmaga teszi magát hogy vétke tárgyához leend láncolva míg nem jár le a vezeklő idő
„Én nem kívánom károdat" — egyre mondanám —
„Térj vissza élőnek fölmentelek"
De nyomódik a rács mögötte föl-fölszakad a roncsolt sírás — így rendeltetett:
kísértetté bolygó lélekké az a pillanat...
34
Színképek
Lát nappalt és lát éjszakát — színképeikről mit se tud hogy ez is az is hány elemből hány árnyalatból alakult hogy milyen kálvária-út mennyi leroskadás verejték
„Nem bírom!" bújik mindenikben Ha boldognak lát bánt az is boldogtalannak bánt az is Szeme tükröm sosem lehet nem ismerek magamra benne Sorstalan a vágott virág csak a tövén az igazi amin látszik hogy a sötét gyökérből nőtt vidám szirommá Sorstalan a halott kamasz csak az élő az igazi
akin látszik hogy napsütött tájról tévedt jeges vidékre De ő ezt úgysem értheti
TORNAI JÓZSEF
A huszadik század mocsarai
J E L E N I D Ő É S J E L E N L É T
A jelenidő és jelenlét hulláma odavetett a sárga fényre, a hosszú, sárga, meleg napra. Alacsony házsorok mentén akácok, vadgesztenyék. Olyan széles volt az or- szágút, mintha a mennyekbe vinne. Mennem is nehéz volt a vastag fényben, de ott
voltam újra, sehol másutt: nevetve és szemhunyorgatva az elfelejtett s most hirtelen fölsütő világosságban. Vállánál fogva szorítottam magamhoz egy alakot, egy tébo-
lyítót, egy asszonyállatot. Ujjaim érezték erős melleit. Az iszonyú, lüktető, kihívó test ugrált, mint a kiscsikó. Az országút mégjobban égbe-lendült: merőlegesen ívelt föl előttem az az eszelős nőstény is. Vitt a nevetése, a margarétás arca utána. Mit ígért akantusz-szája, ünő-combja ? Mondott, susorgott valamit, de szava sugárzássá foszlott, mint kinyitott ölén a prémes fészek, a jelenidő és jelenlét néma, méltóság-
teljes hullámában.
3* 35
