minket szeretne látni, az ablakon túli utcában, rövidlátó életében.
Ne keress bennünket, ne várj,
te dohányszagú öregember, te, kutyaól-mellű szegény.
Nem vagyunk már a te fiaid.
Ha ajtó nyílik, mintha kések.
S ha szólunk,
félrebeszélünk, mint a hamistanúk.
Rádrontanánk csak, mint a légnyomás, rázkódnánk melletted,
mint a villanytelep.
Széthasadna a tányér, a borospohár
s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete, átszőné gyomrodat,
lenne belőle szőr-kosár, szőrember,
fölpörzsölhető halott.
GREZSA FERENC
A költő Erdély-képe
CSOÓRI SÁNDOR: AZ ELMULASZTOTT UTAK
' Csoóri utolsó kötetében, A világ emlékműveiben mindössze két költe- ményt találunk, amelyet a szerző dedikációval is ellátott: az egyik — a Kiss Ferencnek ajánlott Sérült vers a „csakazértis" drámai vallomása, a másik
— Az elmulasztott utak Sütő Andrásnak címzetten — a katasztrófát pana- szolja, mely Erdéllyel a magyarságot érte. A két mű között, noha más és más a lírai tárgyuk, egyfelől az emberi, másfelől a nemzeti tragédia — mély ben- ső rokonság feszül. Analóg a vershelyzet: agónia és életakarat mérkőzése a lélekben. Hasonló a lírai tér-idő: a Kárpátok felől „vad kiáltozás-foszlányok"
hangzanak, a Királyhágón túl „elkomorodnak" az éjszakák. Párhuzamba vonható a költői gondolat: a kimondott vagy elmulasztott szónak immár rendkívüli a tétje — maga a lét. Mintha a két alkotás csak perspektívájában különbözne: a Sérült vers kicsiben (emberi sorsban) példázná Az elmulasztott utak látomását, az országos pusztulást és a megmaradásért való küzdelmet.
Viszonyuk a mikro- és makrokozmoszé, a portréé és tablóé. Mindkettőben
„sötét árnyék" borul a létezésre, s csak pillanatokra kísért a vak remény, hátha múlóban a „föld apályideje". Nemcsak a lírai én nő a személyes relá-
29
ció fölé, a megszólított is: mindketten (Kiss Ferenc Kárpátaljáról jött, Sütő András a Székelyföldön él) a kisebbségbe szorult magyarságot képviselik, s a költő — barátságuk apropóján — a nagyobb hazából kiszakadt „kishazák"
iránti nosztalgiájáról vall.
Erdély sorsa, mióta a török hódítás és a Habsburg-uralom Magyarorszá- got (a mai Németország helyzetéhez hasonlíthatón) két hazára osztotta, a ma- gyar költészet egyik fő problémája. Az alapmetaforát hosszú időre érvénye- sen a magyar korona „legszebb boglárjáról" és a létét fenyegető „rettenetes sárkányról" Zrínyi alkotja meg. Ady számára Erdély a magyarság mintája, ideálképe, de szétszóródásának, pusztulásának a szimbóluma is. Trianon után Kosztolányi a magyar költők „sikolyát" tolmácsolja Európa írástudóinak, J u - hász Gyula az elcsatolt városokat nemzeti emlékhelyekké avatja, Németh László a fennmaradás esélyeként a „tejtestvériség" eszméjét és a „kovász- nép" magatartást ajánlja. Az 1945-ös impériumváltozást követően — az ú j históriai állapothoz igazodóan — Illyés Gyula vállalkozik a magyarságtudat megújítására: a nemzeti kisebbségek elnyomását (a szocializmusban is) a kollektív kizsákmányolás egyik válfajának tekinti, a politikai széttagoltság- ban — az „ötágú síp" hasonlatával — a közös szellemi haza, a nyelvi nem- zet és kultúra egységét hirdeti meg, s éles határt von az internacionalizmus- nak álcázott nacionalizmus, illetve az etnikum identitástörekvéséből és jogos önvédelméből származó patriotizmus között. Csoóri nemcsak folytatója e gondolkodásbeli hagyománynak, de továbbfejlesztője is. A nemzeteszmét meg- tisztítja a hozzá tapadt romantikus illúzióktól, tudatosítja, hogy a politikai hatalommal szemben — a kisebbségek dolgában is — politikai erőt és logi- kát kell felvonultatni, élesen bírálja a pártállam megalkuvását, közömbössé- gét a határokon túl élő magyarság sorsa iránt. Nem területi, hanem erkölcsi revíziót sürget: a múlt bevallását, a szellemi igazságtétel igényét, az emberi és közösségi autonómia megteremtését.
Csoóri Erdély-képének eszmei meghatározottsága műfajonként eltérő módon jut érvényre. A vers — mint a személyiség szabadságküzdelmének, teljességvágyának színtere — nem lehet kátészerűen programos, mint a pub- licisztika, vagy racionálisan tételes és oknyomozó, mint a tanulmány. A líra alanya a létezés enciklopédistája, aki nem szűkítheti be szerepét a politiku- séba vagy a teoretikuséba, neki a világ-ént és az én-világot kell megalkot- nia és birtokba vennie, a rész helyett az egészet. A konkrétum: az eset, élettény és emlék — így a szárazajtai pogrom, Szilágyi Domokos öngyilkos- sága, az elrománosodott temetők látványa és ihlető szövegként az Ady-vers, A halottak élén — a gadameri „okkazionalitás" törvénye szerint épülhet be a versbe, a belső létfolyamat függvényében, a képzettársítás technikájával és a gondolatmenetet alkalmi jelentésekkel bővítőn. A látomástermő képzelet többletével:
Az elmulasztott utak
Istenem, az a sok elmulasztott út
Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám rajtuk a Földet. Sárga rekettyefény
járna előttem várostól városig
s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.
30
Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok erdőben kallódó cipői jönnének velem tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja, jól belehúzva egy csillag homlokába, sötétbe borítana előttem országokat.
Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön?
Fogam közt szikrázó aranypénzzel az elrabolt temetőket kutatnám föl
s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva a fejszével levágott fejekről, ha már az élők szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták csikorognak... Istenem, az a sok elmulasztott szó és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a kanyart-jelző, élénk rekettyefény a királyhágói meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő, mint a Sebes-Körös medrében Csúcsa alatt?
A versvilágot — akárcsak Babits lírai festményén, a Messze, messze... an- zikszsorozatában vagy Illyés költeményében, a Gyalogút múltidéző, tűnődő emlékezésében — egy képzelt utazás eseményessége szervezi, csakhogy Csoóri utasát már nem a romantika szabadságösztöne vezérli, az egzotikus szépsé- gek és ú j életformák iránti vonzalom, nem is a kolumbuszi fölfedező kedv és népi bölcsesség, hanem az igazságtétel elemi szenvedélye, s a lelki táj is más, végzettel terhes és sokkal komorabb, tragikusabb, mint amit a szecesz- szió színes pompaszeretete, illetve a leíró tárgyiasság derűs és játékos hang- vétele felidéz. Mindhárom mű példázatos alkotás, de míg Babitséban az álomra, Illyésében pedig az empíriára esik nagyobb hangsúly, Csoóri vers- menetében látvány és látomás villan egymásba. Az „elmulasztott út" egy- szerre kanyarog kint és bent, a realitásban és a lélekben. Valóságosan Nagy- váradot köti össze Csúcsával és Kolozsvárral, virtuálisan meg a némaságtól a szóig, a megdöbbenéstől a meditációig terjedő tudatfolyamatot rajzolja ki.
A távlat, melyet a vándor előtt kinyit, fokozatosan szűkül: előbb a Föld, majd a választott szülőföld, s legvégül a szív a dimenziója. A bizonyosságot felőle egyre inkább megkérdőjelezi a kétely: vajon — az egzisztencialista filozófia terminológiájával szólva — a Létbe fut-e, avagy a Semmibe? História és me- tafizika határpontján állunk.
A látomás paradoxitását a költemény kétosztatú, „antifónás" kompozí- ciója is kifejezi. Nemcsak egyes motívumok ismétlődnek, mint például az
„Istenem" megszólítás vagy a „sárga rekettyefény" metaforája, hanem szer- kezeti elemek is, így a felkiáltás, vizionált kép és kérdőjeles értelmezés sor- rendisége vagy a hosszabb- rövidebb mondatok ritmusa is. Jellegadó azonban a két tiráda közti különbözés is: az elsőben az „út" elmulasztása kelt fájdal- mat, a másodikban a „szó" hiánya; a „gyászmenet" látványa még valamiféle katarzis irányába mutat, a „fűvel benőtt ösvény" és az elkövesedett „szív"
trópusa viszont ennek lehetetlenségére utal, a Cantata profana feloldhatatlan kelepcehelyzetére. Csoóri általában óvakodik a versépítésben a szélsőséges végletektől: az avantgárd képi anarchiájától és epizódokban burjánzó zűr- zavarától éppúgy, mint az előre kész logikai menetrend megkötő fegyelmétől
31 0
és kimért pedantériájától. Itt is teret enged némi kevertségnek: a vágyképe- ket a jövő helyett a múltba helyezi, „vakító semmi-térképre" rajzolja a „le- tagadott hazát", akárcsak a Senkiföldje szövegében, nem a lelkek, hanem a tárgyak elevenednek sereggé, s a temetők hasonlóképp szólnak bele a lét- fontosságú ügyekbe, mint Szabó Dezső mitológiájában. Csakhogy e disszonan- ciák nem homályosítják el a költemény alapgondolatát. Az antifónás szerke- zet alkalmas arra, hogy mederben tartsa a látomás képlékenységét, anélkül azonban, hogy áramlása szabadságában korlátozná.
A versindító vízió az értékpusztulás tragikumát kesergi. Az „elmulasz- tott utakat" a képzelet benépesíti ugyan, de csak árnyakkal; a látvány nem emberek megjelenésével dúsul életessé, hanem kallódó tárgyak felvonultatásá- val. A költő előbb a fény-árnyék technika lehetőségeit aknázza ki: Ady „csil- laghomlokát" elfedi a fejébe húzott „árnyékos kalap". A sötétség „bivalyok dülledt szemétől" komor, félelmetes és groteszk, akárcsak József Attila „téli éjszakája", s a fel-felvillanó „rekettyefény" inkább emlékeztet a „holtsárga levél" színére vagy a „kihantolt hadseregek csontjára a kamillás réteken", sem- mint a „sárga ördög", a Nap ragyogására. Majd a „vér és arany" adys dia- lektikájára vált át: a föld „véres lécekkel" van telitűzdelve, s a lírai én „fo- ga közt szikrázó aranypénzzel" kutatja föl az „elrabolt temetőket". Ám je- lentéses a tárgyak sorrendisége is: a „hágó", a „templom", a „fahíd" még összeköt, az emberek közösségbe szerveződését sugalmazza, de az öngyilkosok elhagyott „cipője" s a nyakazásokhoz használt „fejsze" már az oktalan pusz- tulást revelálja. A rémálom után azonban jön az ébredés, az eszmélés ideje.
A gondolati számvetés egyfajta (csongori?) hármas útjához érkeztünk. Vajon
„zarándokút"-e a költőé, mely a keresztények Jeruzsáleme, illetve Juliánus barát őshazája helyett a „buta semmibe" vezet (Vakulnom kell)? Vagy „szé- gyenút" inkább, mint Jónás prófétáé Ninivébe, hiszen „írhat-e az író magya- rul bűntudat és kétségbeesés nélkül, miközben tudja, hogy azért a nyelvért, melyen ír, embereket megaláznak, és csöndes lelki halálra ítélnek" (A vég- telenség érzete)? Netán „magányos gyászmenet" az álmok, eszmények és a valóságos élet közötti „fáziskülönbség" okán (A félig bevallott élet)? Csoóri kedveli a versben a látomás többértelműségét, az útválasztás szabadságát, az alternatív nyitottságot. A képet a ráció csak félig-meddig világítja meg, mert gazdagabb, mint értelmezhetősége.
A verset záró látomáshoz a „szájban csikorgó kréta" különös metaforája vezet át. A kréta „nyers, terméketlen" anyag, az igazság némaságával egyen- értékes, legfeljebb holt betűk rovására elegendő, ellenben a szóban élet rej- tezik, a „lombzúgás" tavaszképzetét asszociálja. „Alkalmas közeg nélkül a művek nem egyebek, mint fojtott sugdolózások egy lakatlan házban" — buk- kanunk a szembeállítás ötletére Csoóri egyik esszéjében. Emberi környezet- ben a „rekettyefény" jelentése is pozitív előjelre vált, „kanyart-jelző" segít- ség lesz a „királyhágói meredélyen". A vízió már-már idillbe hajlik, ami- kor — váratlan fordulattal — felhangzik a „lét vagy nemlét" súlyos hamleti kérdése: vezet-e út egyáltalán ama határokon túleső hazába? „Vagy már a fűvel benőtt ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő, mint a Se- bes-Körös medrében Csúcsa alatt?" Mindkét trópus a lét kiüresedését, a halottság állapotát jelöli. „Elgazosodnak az éjszakáink, mint a temetőkert"
— olvassuk a Senkiföldje vallomásában. „A köveket mindig szerettem, vol- tak és mégsem éltek" — találjuk egy korábbi Csoóri-versben, a Kövekben.
32 0
A szövegkontextus mindkét metaforának negatív előjelet ad. A líra alanya, az „eltökélt merénylő" érvényteleníti az idill esélyét. Remény gyanánt már csak egy kérdőjel vigasztal bennünket: az irracionális hit, hogy művelhet még csodát velünk a történelem.
A pszichológiai teljesség jegyében előbb *a szárnyaló képzelet kap na- gyobb szerepet a vers szervezésében, majd a hiteles emlékezet. A költői kép az expresszionista stílus törvényének megfelelően túlnő a szemléleti valóság dimenzióin: középpontjába (Ady monumentálissá növesztett alakjával) a koz- mikus Ember látomása kerül, a dolgok megelevenednek és a halottak meg- szólalnak — hogy aztán a lírai realizmus normáinak engedve visszahajoljon a realitásba, a megtörtént utazások empirikus közegébe. A kompozíció — a stílusváltás ellenére is — a szerves egység benyomását kelti. Egybetartja ér- zelem és gondolat. Az indulat stációi: az „utazás félálomban" költői mámora, a szorongás és félelem közérzete, az igazságtevés szenvedélye, a katarzis utá- ni sóvárgás, majd a kegyetlenül őszinte helyzettudat — teljes személyiség- történetté állnak össze. A kohézió másik feltétele és tényezője: a példázat- szerű általánosíthatóság. Az Erdélyben „kizökkent" idő — mindenfajta ki- sebbségi lét jelképeként — egyetemes emberi sorslehetőség.
Csoóri Sándor lírája „kinetikus" költészet: az utazás szinte állandó té- mája. Régebben a hatalmas terek és távoli világok izgalma vonzza: „Nekem Kuba, Orbánnak India — Életünk derekán ez volt a mi megkésett ifjúsá- gunk" — vallja versében. Újabban azonban mind erősebb a szűkebb pátria gravitációja, a tanulság, amit a „letaglózott Börzsöny", „Balassi horpadt sír- ja" vagy a „Belgrád felé vonuló halálos jégtáblák" látványa kínál. Az el- mulasztott utak a figyelem e változásának megrázó dokumentuma.
•
SÜTŐ ANDRÁS ÉS
CSOÖRI SÁNDOR
33
