Az uniós tagállamok válságérintettségének néhány közös és egyedi vonása

Az uniós tagállamok válságérintettségének néhány közös és egyedi vonása

Dr. Szabó László kandidátus, ny. intézeti igazgató E-mail: szalka36@t-online.hu

A jelenlegi, vártnál jobban elhúzódni látszó gazda- sági válság az Európai Unió gazdaságának és társa- dalmának újabb és újabb oldalaira terjed ki. Az is egy- re nyilvánvalóbb, hogy az eddig alkalmazott válságte- rápiák túlságosan egysíkúak voltak és nem vették fi- gyelembe az egyes tagállamok fejlődési sajátosságait, valamint növekedési adottságait, továbbá azt sem, hogy a válságból való kilábalást az országok többsé- gében elhúzódó recesszió és krónikus adósságválság nehezíti meg. Emiatt a válságkezeléshez is az eddigi- eknél differenciáltabb terápiára van szükség. Az Unió esetében ezért erre csak a „növekedve stabilizálás”

stratégiája adhat reményt. Magyarország jelenlegi, uniós átlagnál rosszabb növekedési kilátásai miatt ez a stratégia reálisan csak a termelési, szolgáltatási költsé- gek (ezen belül különösen a fajlagos anyag és energia- ráfordítások) csökkentésével valósítható meg. Ezt a megoldási módozatot a szerző – több korábbi kutatása alapján kidolgozva – a „megújítható növekedés” stra- tégiájának nevezte el.

TÁRGYSZÓ: Válság.

Európai Unió.

Válságkezelés.

A

jelenlegi gazdasági válság a vártnál jobban elhúzódni látszik. Ennek számos oka lehet. Példaként elsőként a tagállamok fejlettségének (versenyképességének) és gazdasági szerkezetének (piacképességének) különbözőségeit említhetjük, de az is ha- tással lehet erre, hogy az új tagállamokban a piacgazdasági átmenet különböző idő- pontokban kezdődött és fejeződött be (így a rendszerváltozással együtt járó válság ha- tásai miatt a krízis más-más erőállapotban érte őket). Mindezen túl, az is közrejátszha- tott ebben, hogy az eddig alkalmazott válságkezelési megoldások túl egysíkúak voltak.

Kezdetben például szinte csak az állami gazdaságélénkítés, majd a költségvetési taka- rékosság és a lakossági jövedelemkorlátozás eszközeihez nyúltak. Újabban azonban mind szakértői körökben, mind egyes nemzetközi szervezeteknél (Nemzetközi Valuta- alap (Internaional Mondetary Fund – IMF), Európai Unió) kezd elterjedni az a nézet, hogy a „megszorítások” és a végletekig végrehajtott pénzügyi stabilizáció akár kontra- szelektív is lehet. Ezt ma már több országra elvégzett empirikus számítások támasztják alá. Ezek eredményei azt jelzik, hogy az ún. akcelerátorhatás miatt a túlzott pénzügyi szigortól várt gazdasági növekedés mértékét akár két-háromszorosan is felülmúlhatja a globális keresletcsökkenés negatív hatása. Egységesen alkalmazott terápiák helyett ezért egyre inkább „testre szabott gyógymódokra” van szükség.¹ Jelen tanulmányom- ban az ilyen differenciált kilábalási megoldásokhoz szükséges ismereteket szeretném bővíteni a makrogazdasági statisztika napjainkban már elérhető legújabb információi- nak segítségével, amelyekkel részben tovább gondolom, és némiképp aktualizálom a korábbiakban elvégzett stratégiai célú kutatási eredményeimet.

1. A válság gazdasági növekedésre gyakorolt hatásai

Bár az ún. BIRC-országok² továbbra is dinamikus fejlődésének köszönhetően a világgazdasági össztermék tömege a válság kitörése utáni években sem csökkent, de a fejlett piacgazdasági központoknál (az Egyesült Államok, Japán és az Európai Unió) lokálisan érezhető visszaesés volt tapasztalható. A válság Unióra gyakorolt ha- tása mögött az átlagtól jelentősen különböző változási tendenciák figyelhetők meg. A

1 Ezekről részletes áttekintés olvasható Szalai [2012] tanulmányában. Mindemellett az ebben hivatkozott IMF és Világbanki véleményváltozásról több nemzetközi hírügynökség és hazai internetes fórum is hírt adott (lásd például a Reuters-hírügynökség 2012. május 7-i vagy a Világgazdaság Online 2012. október 17-i számát).

2 A gyorsan fejlődő Brazília, Oroszország, India és Kína kezdőbetűiből áll össze az angol mozaikszó (Bra- zil, Russia, India, China).

krízis kirobbanását közvetlenül követő első teljes évben (2009-ben) a legutolsó „bé- keévhez” (2007-hez) viszonyított együttes visszaesés mértéke a hivatkozott orszá- gokban 7–8 és 25–27 százalékpont közötti volt.

Ugyanakkor az 1. ábrán bemutatott 2009–2010. évi tények és a legújabb elméleti ismeretek birtokában sokan azt gondolták, hogy a visszaesés napjainkban már nem tarthat sokáig. Emlékszem, szakmai körökben két éve még arról folyt a vita, hogy a fejlett világra jellemző konjunktúragörbe várható formája a gyors kilábalást érzékel- tető „V” vagy az ismétlődő visszaesést tükröző „W” alakú lesz-e? Néhány pesszimis- ta fejében még a tartós visszaesést reprezentáló „L” alak víziója is felsejlett. Magam a problémák többoldalú elemzése alapján (Szabó [2009]) annak a véleménynek ad- tam hangot, hogy a gyors visszazárkózást lehetővé tevő élénkülés után inkább hosz- szabb recessziós időszak elé nézünk. Ebből arra következtettem, hogy az előttünk ál- ló 4–5 év konjunktúragörbéje leginkább egy „gyökjelhez” hasonlít majd.

1. ábra: A fejlett piacgazdaságok gazdasági növekedése a válság kitörése körüli években (GDP volumenindexe, az előző év azonos időszakának százalékában)

-20 -15 -10 -5 0 5 10 15

2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012. I. 2012. II. 2012. III.

EU27 Euróövezet Japán Egyesült Államok

Százalék

Forrás: Az éves adatok esetében az Eurostat online adatbázisa, a legújabb évközi mutatóknál Eurostat [2012].

A várható konjunktúra sajátos alakján túl az 1. ábra még további egyedi sajátos- ságokra is rávilágít. Például arra, hogy a három nagy fejlett piacgazdaság (az Egye- sült Államok, Japán és az EU) válságtűrő képessége között is jelentős különbségek lehetnek. A GDP-visszaesés mértéke ugyanis a két előbbi országnál kezdetben erő- teljesebb volt, mint az Európai Unióban. Napjainkra viszont mintha ez a különbség

év, negyedév

eltűnőben lenne. Vannak, akik ezt a sajátosságot az euró nem kellően átgondolt be- vezetésére vezetik vissza. A Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) ma már szinte mindenki által felismert hiányossága, hogy a tagállamok monetáris szuverenitását az Európai Központi Bank szinte teljes egészében elvonja. Ezért a válság tüneteinek a kezelésénél a kevésbé versenyképes euróövezeti tagországok szinte csak a fiskális politika eszközeire támaszkodhatnak. Az eurózóna így mindinkább egy „félkarú óri- ásra” hasonlít. A közös valuta előnyeinek megtartásához ragaszkodó uniós vezetők ezt felismerve arról határoztak, hogy e hiányosságot az egyensúlytalanságok okainak részletes megfigyelésére alkalmas „scoreboard-” (eredményjelzőtábla-) rendszerre épített, központilag ellenőrzött mérlegkoordinációval kell megszüntetni (EU.KORMANY.HU [2013]). Addig is, amíg ez a rendszer kialakul, az eddigieknél differenciáltabban kellene kezelni a válságot, mivel az euróövezet egyre inkább ket- tészakad, verseny- és fizetőképes, illetve versenyhátrányban levő, erősen eladósodott országokra. Az emiatt egyre inkább hátrányba kerülő tagállamok mind fenyegetőbb államcsődjének elkerülését az IMF és az Európai Unió mostanáig újabb és újabb sta- bilizációs hitelekkel és a megsegítettek hitelképességének biztosítékát képező pénz- ügyi megszorítások ismételt előírásával próbálta megoldani. Ma már az is látható – és ezt leginkább Görögország esete bizonyítja –, hogy ez a terápia hosszabb távon sem a támogatottaknak, sem az újabb és újabb hiteleket előteremtő országoknak nem jó. A versenyhátrányban levő és túlságosan eladósodott országokban ugyanis az egy- re élesedő szociális feszültségek a krízis társadalmi válsággal való kiegészüléséhez vezethetnek. Ez a hitelnyújtók számára is növekvő kockázatot jelent, mivel a kölcsö- nök egy részét végül le kell írniuk, ahogy ez Görögország esetében már előfordult.

Maguk az érintett országok is elismerik a scoreboardon alapuló szigorú koordiná- ciós kötelezettség szükségességét, de addig is, amíg a fenntartható egyensúly ki nem alakul, mielőbb el kell jutniuk a jelenleginél sokkal kiegyensúlyozottabb belső pénz- piaci állapothoz. Ehhez viszont szükséges ismerni az egyes tagállamok egyedi hely- zetét, erőállapotát és válságterápia-tűrő képességét is. Ezek – miként a cikk későbbi részeiben több oldalról bemutatom majd – a sok hasonlóság ellenére, tagállamonként és országcsoportok szerint is eléggé különbözők. Ez a differenciáltság jól felismerhe- tő az Európai Unió tagállamainak vásárlóerőparitás-alapú (purchasing power stan- dard – PPS) fejlettségét és a GDP növekedési mutatóit megjelenítő ábrán is.

A 2. ábrán leginkább az a szembetűnő, hogy az euróövezet ismert egyensúlyi problémái miatt a zóna egészének vásárlóerő-paritás alapján számított egy főre jutó jövedelemszintje kissé visszaesett, míg a saját nemzeti valutával rendelkező uniós tagállamokat is magában foglaló EU27 aggregátuma szinten maradt. A tényleges nö- vekedési potenciálbeli különbségeket alapul véve az uniós országok öt különböző csoportja alakítható ki. Ezek egyik érdekessége, hogy a legnagyobb válságérintettsé- get mutató a) és b) csoportban kizárólag csak közös európai valutát használó nem- zetgazdaságok találhatók. Hosszabb idősorok alapján az is megfigyelhető, hogy e

csoportokra jellemző növekedéslassulás, majd tényleges visszaesés már a válság ki- törése előtti években több európai országban is kimutatható volt, ami azt jelzi, hogy a kontinens országai közül több, már korábban is jelentős fizetési problémákkal küz- dött. Ez a tény abból is felismerhető, hogy a krízis romboló hatása elsőként Írország- ban és Nagy-Britanniában (valamint az EU-n kívüli Izlandon) jelentkezett. Ugyanak- kor ezek az országok a kellő időben meghozott terápiás lépéseiknek köszönhetően napjainkban már kifelé tartanak a válságból. 2009-től kezdve azonban a válsághatás Unió-szerte kiszélesedett, és szinte majd minden tagállamra kiterjedt, de a legerősebb sokkot láthatóan a mediterrán országokban váltotta ki.

2. ábra. Az uniós tagországok relatív fejlettsége és annak változása 2006 és 2011 között

0 50 100 150 200 250 300

EU27 Euróövezet a) Leginkább visszavetett országok Írország Nagy-Britannia Görögország b) Közepesen visszavetett országok Spanyolország Olaszország Szlovénia Portugália c) Stagnálás közeli országok Franciaország Csehország Ciprus Hollandia Belgium Észtország Dánia d) Lassabban felzárkózó országok Finnország Svédország Ausztria Magyarország Luxemburg Németország e) Továbbra is gyorsulóan felzárkózó országok Litvánia Málta Lettország Bulgária Szlovákia Románia Lengyelország

GDP/fő PPS (EU27 = 100) .

-25 -20 -15 -10 -5 0 5 10 15

GDP/fő változása .

2006 2011 Változás (százalékpont)

Forrás: Itt és a további ábráknál az Eurostat online adatbázisa.

Az euróövezet válságérintettségét az is tanúsítja, hogy az új tagállamok szinte tel- jes egészükben a mérsékeltebben érintettek csoportjaiba kerültek. Az újaknak például van olyan alcsoportja is, amelyhez tartozó országok még napjainkban is gyorsuló fel- zárkózási pályán mozognak. Ezek közül külön figyelmet érdemel a viszonylag stabil belső piaccal rendelkező Lengyelország esete, amely az egyik legkevésbé sebezhető tagországnak számít. Sajnos Magyarország jelenleg nem sorolható ebbe a körbe. Az is szembetűnő, hogy az euróövezeti országok közül pozíciójavulásra csak Németor- szág, valamint néhány, a világpiacon versenyképes innovatív ország (például Svéd-

GDP/fő/EU27 GDP/fő változása (százalékpont)

ország, Finnország) volt képes. Mindez azt jelenti, hogy a problémák ma már egy va- lutaválsággal tetézett gazdasági krízisként jellemezhetők (Index [2009], Soros [2008], Szalai [2012]).

3. ábra. A válságérintettség jellemző csoportjainak bemutatására szolgáló országok konjunktúraképe (GDP növekedési ütem az előző időszak százalékában)

-8 -6 -4 -2 0 2 4 6 8

2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 I. n. év 2012 II. n. év 2012. III. n. év

EU-27 (aggregált csoport) Magyaro.

Lengyelo.(Gyorsan felzárkózó cs.) Görögország (leginkább visszaeső csop.) Csehország (stagnálás közeli cs.)

Megjegyzés. A 2011. és 2012. évi adatok előzetesek.

A 3. ábrán az egyes sajátos fejlődési adottságokkal jellemezhető országcsoportok egy-egy reprezentánsának konjunktúraképét vázoltuk fel. Ezek az esetek többségé- ben hasonlítanak ugyan a korábban jellemzett gyökjelhez hasonlító görbére, de a vál- ságból való kilábalás esélyeit illetően további egyedi különbségek is fellelhetők köz- tük. Erre különösen az első sokkszerű visszaesés és a 2010. év utáni alacsonyabb nö- vekedési ütem „szintbeli differenciái” alapján lehet következtetni. Ez más szóval azt jelenti, hogy a sikeresebb terápiát alkalmazó tagállamoknál ugyan még nem a hosszú távú trendhez hasonlító (5 százalék fölötti) gazdasági növekedés realizálódik, hanem csak 2–3 százalékos, a kevésbé sikereseknél viszont még ennél is rosszabb ered- mény, –2 százalékot közelítő recesszió képe bontakozik ki. Ezek közül a többiektől leginkább eltérő, egyedi sajátossága a Görögországgal reprezentált csoportnak van.

Ez egy kissé elnyújtott (nemzetközi segítséggel fékezett, de erősen, mintegy 45 fok- ban leszakadó) „L” betűhöz hasonlít, ami évente akár 6–8 százalékpontos visszaesés- sel járhat együtt.

Százalék

EU27 (aggregált csoport)

Lengyelország (gyorsan felzárkózó csoport) Csehország (stagnálás közeli csoport)

Magyarország

Görögország (leginkább visszaeső csoport)

2012. I. 2012. II. 2012. III.

év, negyedév

2. Az államadósság növekedésének különböző

országcsoportokra jellemző tényei és legfőbb következményei

A 3. ábra görögországi konjunktúraalakulását bemutató görbéje arra is felhívja a figyelmet, hogy ma már alig lehet számítani állami beavatkozásoktól mentes válság- képekre, mint ahogy azt a múlt század első felének történéseit ismertető tankönyvek alapján még megtanulhattuk (Samuelson–Nordhaus [2003]). Ma már a legtöbb eset- ben az első baljós jelek gyors beavatkozásra késztetik az érintett országok kormány- zati szervezeteit, amelyek, ha szükségesnek vélik, ehhez akár nemzetközi segítséget is igénybe vesznek. Mindez késlelteti ugyan a válság kellemetlen tüneteinek és hatá- sainak kibontakozását, de az esetek többségében az eladósodottság növekedésével jár együtt, amelynek ettől függően további veszélyes mellékhatásai is lehetnek.

Az államadósság GDP-arányos mutatójának változásai az Európai Unió tagállamaiban (százalék)

2006. 2007. 2008. 2009. 2010. 2011.

Ország, országcsoport

évben

Index

(2011/2006)×100 Az adósságszint jellemzése

EU27 61,6 59,0 62,2 74,6 80,0 82,5 133,9 Átlagos

Euróövezet 68,6 66,4 70,2 80,0 85,4 87,3 127,3 Átlagos a) A válság által leginkább visszavetett országok

Írország 24,5 24,6 44,5 64,9 92,2 106,4 434,3 Átlag fölötti Nagy-Britannia 43,,3 44,2 52,3 67,8 79,4 85,0 196,3 Átlagos Görögország 106,1 107,4 112,9 129,7 148,0 170,6 160,8 Átlag fölötti

b) A válság által közepesen visszavetett országok

Spanyolország 39,7 36,3 40,2 53,9 61,5 69,3 174,6 Átlag alatti Olaszország 106,3 103,3 106,1 116,4 119,0 120,7 113,5 Átlag fölötti Szlovénia 26,4 23,1 22,0 35,0 38,6 46,9 177,7 Átlag alatti Portugália 69,4 68,4 71,7 83,2 93,5 108,1 155,8 Átlag fölötti

c) A válság által stagnálás közeli helyzetbe hozott országok

Franciaország 63,7 64,2 68,2 79,2 82,3 86,0 135,0 Átlagos Csehország 28,3 27,9 28,7 34,2 37,8 40,8 144,2 Átlag alatti Ciprus 64,7 58,8 48,9 58,5 61,3 71,1 109,9 Átlag alatti Hollandia 47,4 45,3 58,5 60,8 63,1 65,5 138,2 Átlag alatti Belgium 88,0 84,0 89,2 95,7 95,5 97,8 111,1 Átlag fölötti

Észtország 4,4 3,7 4,5 7,2 6,7 6,1 138,6 Alacsony

Dánia 32,1 27,1 33,4 40,6 42,9 46,6 145,2 Átlag alatti (A táblázat folytatása a következő oldalon.)

(Folytatás.) 2006. 2007. 2008. 2009. 2010. 2011.

Ország, országcsoport

évben

Index

(2011/2006)×100 Az adósságszint jellemzése

d) A válság miatt lassulóan felzárkózó országok

Finnország 39,6 35,2 33,9 43,5 48,6 49,0 123,7 Átlag alatti Svédország 45,3 40,2 38,8 42,6 39,5 38,4 84,8 Átlag alatti Ausztria 62,3 60,2 63,8 69,2 72,0 72,4 116,2 Átlag alatti Magyarország 65,9 67,0 73,0 79,8 81,8 81,4 123,5 Átlagos Németország 68,0 65,2 66,8 74,5 82,5 80,5 118,4 Átlagos Luxemburg 6,7 6,7 14,4 15,3 19,2 18,3 273,1 Alacsony

e) Továbbra is gyorsan felzárkózó országok

Lengyelország 47,7 45,0 47,1 50,9 54,8 56,4 118,2 Átlag alatti Románia 12,4 12,8 13,4 23,6 30,5 33,4 269,4 Alacsony Szlovákia 30,5 29,6 27,9 35,6 41,0 43,3 142,0 Átlag alatti Bulgária 21,6 17,2 13,7 14,6 16,2 16,3 75,5 Alacsony Lettország 10,7 9,0 19,8 36,7 44,5 42,2 394,4 Átlag alatti Málta 64,0 61,9 62,0 67,6 68,3 70,9 110,8 Átlag alatti

A táblázat tényszámaiból azt is megtudhatjuk, hogy a válság hatásaként nem csu- pán a tagállamok többségének GDP-re vetített államadóssági rátája nőtt meg, de az Unió egészében is mintegy 20 százalékpontos eladósodás-növekedés következett be, amely a szoros integrációs kapcsolatokon keresztül még a válságnak jobban ellenálló országokban is kellemetlen hatásokkal járhat együtt. A hitelállomány növekedése kü- lönösen a már korábban is erősen eladósodott országokat sújtotta számottevően. Az aggregált mutatók változásai mögött, tehát jelentős tagországonkénti különbségek hú- zódhatnak meg. Még inkább igaz ez, ha a változásokat hosszabb (a krízist megelőző 2–

3 évre kiterjedő) idősor alapján tekintjük át, mivel így a világválság kitörése előtti né- hány tünet együttest is érzékelni lehet. Ezek szerint a két leginkább adóssághalmozó tagállamnak Írország és Lettország nevezhető (mintegy négyszeres változási dinami- kával). Lettország helyzetét azonban ma már az teszi elviselhetővé, hogy e mutató ki- induló bázisa jóval az uniós átlag alatt volt, és az időközben alkalmazott intenzív terá- piának köszönhetően továbbra is az alatt van. Írországot viszont az elsők között érintet- te meg a 2008. évi pénzügyi válság, amely a szoros amerikai kapcsolatok miatt akut bankkrízissel járt együtt. Emiatt volt szükségük gyors külső kölcsönökre, amely miatt az ország adósságszintje mintegy 25 százalékponttal meghaladja a 2011. évi uniós át- lagot. Egy másik sajátos, az előbbiekkel ellentétes eladósodási politikát folytató országcsoport jellemzőit Svédország és Bulgária példája alapján lehet megismerni.

Ezekben az országokban ugyanis (hat év alatt) mintegy 5–7 százalékponttal mérséklő-

dött az államadósság rátája. A kép teljességéhez azt is hozzá kell fűzni, hogy ezt az eredményt mindkét ország eleve jóval átlag alatti eladósodási szintről indulva érte el.

Az előzőkben csupán vázlatosan jellemzett két országcsoport mellett, a további- akról valamivel részletesebben is érdemes említést tenni. Ezek közül a két „szélsősé- get” (válság közbeni gyarapodást és a válság miatti tartós leszakadást mutató csopor- tot) Németország és Lengyelország, illetve Görögország esetén keresztül lehet a leg- könnyebben bemutatni, míg a bennünket leginkább érdeklő közbülső csoport jellem- zőit Magyarország példáján lehet a legszemléletesebben tanulmányozni.

– Németország annak a példája, hogy a válság a leginkább ver- senyképes, tőkeerős országokat mindez ideig alig rendítette meg, bár az eladósodás növekedése itt is gondot okozott (e mutatónál egy kicsi- vel átlag feletti szintről jutottak el egy átlag körüli adósságszintre). Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy a német gazdaság az európai vál- ság egyik legfőbb haszonélvezője és egyben legfőbb teherviselője. A haszonélvező pozíció azzal kapcsolatos, hogy az Unión belüli keres- kedelmi forgalomban az ország közel akkora aktívumot ér el, mint amennyi a többi ország passzívumának az értéke. A teherviselő szerep pedig abban testesül meg, hogy a német gazdaság befizetéseiből szár- mazik az Unión belüli „mentőalapok” (hitelek) nagyobbik része. Ezek a vonások arra is felhívják a figyelmet, hogy e kettőség miatt az Unió egészén belül komoly strukturális válság húzódik meg.

– Lengyelország esete viszont azt tanúsítja, hogy viszonylag ki- egyenlített, szélsőségektől mentes (főként a belső erőkre épített) gaz- daságpolitikával az új tagországok is elérhetnek, még a válság évei alatt is, jelentős felzárkózási eredményeket.

– Görögország ma már szinte megállíthatatlan adósságcsapdába esett. A 2011. évi 170,6 százalékos adósságráta uniós csúcsnak számít.

Ezzel a jóval átlag feletti adósságszinttel és eladósodási növekedési ütemmel, az ország a brutális megszorításokkal együtt járó nemzetközi segítség nélkül már nem kerülhette volna el az államcsődöt. Nem vé- letlen tehát, hogy a gazdasági fejlődés szempontjából legrosszabb kilá- tású csoportba került, néhány hozzá hasonló mediterrán tagországgal egyetemben.

– Magyarország a válság által leginkább érintett tagországok egyik legfőbb reprezentánsa, bár ebbe a körbe néhány régi, nem eléggé ver- seny- és piacképes tagállam is bekerült még. Magyarország legfőbb problémája az immár több évtizede megoldatlan magas eladósodottság.

Ebben a fejleményben sajnos az ország nem elég hatékony privatizációs politikája éppen úgy benne lehet, mint a nemzetgazdaságunk – jobb- és

a baloldali pártok rivalizálására visszavezethető – erős ciklikussága is.

Az, hogy az erős válságérintettség ellenére nem kerültünk a görögök sorsára, részben az utóbbi évek óvatosabb (taktikusabb, bár erősen vita- tott) adósságpolitikájának köszönhető. Ennek nyomán nemzetgazdasá- gunk ugyan növelte az államadóssági rátáját, de az továbbra sem haladja meg számottevően az uniós átlagot, sőt kismértékben inkább alatta ma- rad annak, és ami eléggé ritka dolog, az utóbbi években még némileg csökkentette is azt. Számunkra a további veszélyt az Unión belüli túlzottdeficit-eljárás növekvő szigora, és a magas eladósodottsággal együtt járó emelkedő hitelterhek anyagi és politikai kockázatai jelentik.³

3. A tagországokban alkalmazott „megszorító politikák”

főbb jellemzői és általánosnak nevezhető hatásai

Az előzőkben említett, és ma már az egész közösségre kiterjedő külső és belső stabilizációs kényszerek mind több országban járnak együtt azzal, hogy a pénzügyi finanszírozhatóság fenntartása szinte csak folyamatos és egyre szigorúbb államház- tartási takarékossággal, az adóbevételek ad hoc módon megvalósított növelésével, végső esetben a lakossági jövedelmek ismételt visszafogásával érhetők el. Ezt nevezi a politikai szakzsargon „megszorításoknak”. A következőkben e két válságterápia főbb jellemzőinek tényeit, eddig kimutatható tagországonkénti különbségeit és hatá- sait tekintem át néhány makroökonómiai mutató segítségével.

3.1. Az államháztartási bevételek és kiadások hosszabb távú változásai

Az emberiség történelme során a mindenkori kormányok – az állam által vállalt pénzügyi/gazdasági szerepvállalás fedezetére – adók, illetékek, járulékok stb. formá- jában rendre központosítják a megtermelt bruttó hazai termék jelentős hányadát. Ez

3Természetesen egy cikk keretében nem lehet az uniós tagországok minden lényeges fejlődési hasonlósá- gára és különbségére kitérni. Ezt csak olyan sokoldalú stratégiai kutatásokra alapozva lehet megvalósítani, mint amilyenekben korábban magam is részt vettem. Az ezekkel kapcsolatos tapasztalataimat számos, a 2000. év el- ső évtizedében elvégzett kutatási beszámolóban foglaltam össze, amelyeket nagyrészt az ECOSTAT Kormány- zati Gazdaság- és Társadalom Stratégiai Kutató Intézet „Bővülő Európa” című negyedéves periodicitású kiad- ványában publikáltam. A jelen cikkem alapjául szolgáló gondolataimat az akkor leírtakra alapozva építettem fel, de oly módon, hogy itt már támaszkodtam a 2008. évi világgazdasági válság legújabb fejleményeit tükröző statisztikai információkra és véleményekre is.

az európai országokban előállított GDP közel felét teszi ki. Az így központosított jö- vedelmet azután – szükség esetén kiegészítve a felvett hitelekből vásárolt javakkal és szolgáltatásokkal – az állami költségvetésen keresztül újraosztják. Ennek a folyamat- nak a két legfontosabb statisztikai jelzőszáma a GDP-arányos államháztartási bevétel és kiadás hányada. E két mutató mindenkori változásai alapján lehet azután, az egyes államok gazdasági, társadalmi és szociális szerepvállalásának sajátosságait bemutat- ni. E két indikátor 2000 és 2011. évi, az Unió egészére jellemző változásait a 4. ábra szemlélteti, amelynek segítségével jól megfigyelhetők az állami szerepvállalás vál- ság kitörése előtti és utáni évekre vonatkozó jellegzetességei.

4. ábra. A bruttó hazai termék államháztartási bevételi és kiadási centralizációjának alakulása, 2000–2011

40 42 44 46 48 50 52

2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011

Bevétel/GDP EU-27 Bevétel/GDP Euro övezet Kiadás/GDP EU-27 Kiadás/GDP Euro övezet

A 4. ábrán jól látható, hogy az ezredforduló táján a közösség átlagában még mindkét mutató a GDP 46 százaléka közelében volt. Ezt követően a növekvő kon- junktúra hatására (2003-2004 évekig tartóan) a két indikátor némileg eltávolodott egymástól (a bevételi – valószínűleg gazdaságösztönzési célból – mintegy 2 száza- lékponttal visszaesett, a kiadási hányad pedig – főleg infrastrukturális, szociális és népjóléti fejlesztési célzattal – hasonló arányban emelkedett). Ezt követően 2004 és 2007 között (a konjunktúra leszálló ágában) az olló záródni kezdett, majd 2007-ben ismét 46 százalék körüli szintre állt be. Ezután, a 2008-ban kitört válság hatására, a kiadási oldal hirtelen mintegy 5-6 százalékponttal megugrott, a bevételi oldal pedig kismértékben visszaesett.

Százalék

Bevétel/GDP EU27 Kiadás/GDP EU27

Bevétel/GDP Euróövezet Kiadás/GDP Euróövezet

év

Az államháztartási olló – előzőkben vázolt – hullámmozgása szinte minden tag- országnál megfigyelhető, de a hasonlóság mellett azért itt is több, egyes országcso- portokra jellemző egyedi vonás is kimutatható. Ezeket a sajátosságokat röviden a kö- vetkezőkben lehet összefoglalni.

a) Az államháztartás kiadási hányadának változásai. A válságot megelőző évek- ben ez a mutató még általában az általános tendenciának megfelelően változott, majd a válság kirobbanását követő két évben már élénken növekedett, és a 2010 és 2011 évek között érezhetően visszaesett. Ez minden bizonnyal az állam jóléti szerepének majd mindenütt kimutatható felülvizsgálatával függhet össze (Gál–Moldicz–Novák [2009]). Az itt megadott általános tendencia alól csupán három csoport jelentett kivé- telt.

– Az első csoportot az uniós tagságért erőn felül áldozatot hozó új tagországok (Bulgária, Románia, Litvánia) hármasa képviseli. Ezek- nél, szinte az egész 2008-at megelőző időszakban, a volt szocialista ál- lamokra jellemző „koraszülött jóléti állam”⁴ lebontására alapozott ki- adási hányad csökkenése mutatható ki.

– A második csoportba a klasszikus szociális piacgazdaságok (Ausztria, Finnország, Svédország) sorolhatók. Ezek a mind élesebb világpiaci versenyhez alkalmazkodva kis lépésekben ugyan, de már vi- szonylag korán elkezdték az állami takarékossági intézkedéseket, és az esetek nagy részében eredményesen végre is hajtották azokat.

– A harmadik halmazba (az Unió történetének legdinamikusabb felzárkózási eredményét felmutató) Írország került, amely a kiemelke- dő növekedési eredményeit sokáig a belső fogyasztás erőteljes vissza- fogásával alapozta meg, és csak a válság éveiben tapasztalt belső tár- sadalmi nyomásnak engedve tért át a fejlett országokra jellemző jóléti modell alkalmazására.

A válságot követő finanszírozási nehézségek általános reakciójaként hirtelen csökkenő kiadási hányad szinte minden tagországra jellemzőnek tekinthető. Legfel- jebb a jelzőszám korábbi szintbeli jellemzői rendeződtek át kisebb-nagyobb mérték- ben. Magyarországon is (lásd az 5. ábrát) ezek az általános változtatási reakciók mu- tathatók ki, azzal a különbséggel, hogy nálunk ezeket gyakran félbetörték a választá- si ciklusokhoz köthető „húzd meg, ereszd meg” hatások. Többek között ez a gyakran változó, egymásnak sokszor szembemenő ciklikus elosztási politika az oka annak, hogy az ország eladósodottsága hosszabb távon fennmaradt, és növekvő tendenciát mutat. Ebben érezhető változás csak a 2008. évi IMF hitelfelvétel szigorú feltételei,

4 Ezt a találó hasonlatot, mint ismeretes Kornai János honosította meg a szakirodalomban.

illetve a legutóbbi választásokat követő következetes takarékosságra épített kor- mányzati politika nyomán következett be.

b) Az államháztartás bevételi hányadának alakulása a válság előtti években tag- országi szinten erősen konjunktúrafüggő volt, bár azzal fordított arányban változott (kvázi negatív korrelációt mutatott). A válság utáni években pedig megnőtt azoknak az országoknak a száma, amelyek a hirtelen megugró kiadásokat a bevétel növelésé- vel (szigorodó adózási politikával) kísérelték meg fedezni. Ezt azonban a nagyobb politikai ellenállás és a változtatások időigénye miatt, még a fejlett országok is csak viszonylag korlátozottan és időben eléggé elnyújtottan tudták megvalósítani. A vál- ság évei alatt hirtelen megugró általános eladósodásnak ez a legfőbb kiváltója, bár tagországonként itt is több egyedi sajátosság mutatható ki.

A válságot megelőző években e mutató változásainál két csoport alakult ki.

– Az elsőbe az átlag alatti kiadási hányadú (felzárkózó) országok (például Bulgária, Románia, Lengyelország, Spanyolország, Portugá- lia, valamint a balti államok) tartoznak. Ezek a viszonylag elmaradott infrastruktúrájukat és szociális, jóléti hálózatukat akarták a bevételi hányad növelése révén továbbfejleszteni.

– A második csoportba néhány fejlettebb uniós tagország (Ausztria, Belgium, Csehország, Németország) sorolható. Ezek az átlagnál diffe- renciáltabb (több szolidaritási elemet tartalmazó) adórendszerük kiter- jesztése és válsághoz igazodó módosításai révén igyekeztek nagyobb állami bevételre szert tenni.

A válságot követő években megfigyelt változások nyomán szintén két alcsoport mutatható ki.

– A versenyképesebb, rugalmasabb országok (például Németor- szág, Lengyelország, Svédország, Nagy-Britannia) csoportja, ahol két- oldalú lépésekkel (a bevételi és kiadási oldal egyidejű kiegyenlítésé- vel) igyekeztek a költségvetés egyensúlyát fenntartani.

– A többség viszont erre vagy nem volt képes, vagy az „olcsóbb ál- lam” jelszavának engedve szándékosan csökkentette a bevételi hánya- dot, hogy a gyorsan felzárkózó, alacsony jóléti szolgáltatást nyújtó (ázsiai, dél-amerikai) országokkal versenyben maradhasson.

Magyarország is ez utóbbi csoportba tartozik. Nálunk az immár több évtizede tar- tó krónikus eladósodás és a „koraszülött jóléti állam” szindróma megoldásától húzó- dozó, választási ciklusokkal megtört elosztási politika a viszonylag magas kiadási hányad tartós fennmaradásához vezetett. Egyedi sajátosságunk továbbá az is, hogy a

válság kirobbanását követően a kiadási hányad csúcsa kisebb, mint az uniós átlagé.

Ez az országunkra jellemző korlátos finanszírozási nehézségek következményeként alakult így, és csak a válság kirobbanását követően módosult kissé. Ekkortól az ál- lamháztartási kiadási hányadunk már ismét erősen közelített az uniós átlaghoz és mind jobban megfelel az ország alacsonyabb jövedelemtermelő-képességének.

5. ábra. A bruttó hazai termék államháztartási bevételi és kiadási centralizációjának alakulása Magyarország és az Európai Unió átlagában, 2000–2011

30 35 40 45 50 55 60

2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011

Magyarország Kiadás/GDP Magyarország Bevétel/GDP

EU27 Kiadás/GDP EU27 Bevétel/GDP

év Választás Választás

Választás

Mindkét elemzett mutató jellemzőinek megismerése alapján még az is megemlít- hető, hogy a válság nyomán majd minden tagállam rákényszerült ún. megszorító (költségcsökkentő, bevételt növelő) intézkedésekre. A különbség csupán az, hogy ezek mennyire tartósak vagy átmenetiek. Önmagában sem a kiadási hányad csökken- tése, sem a bevételi ráta növelése nem jelenti egy-egy kormányzati ciklussal azono- sítható „megszorítás” egyértelmű bizonyítékát. Ugyanis ésszerű, az állami szolgálta- tások volumenét és minőségét nem csökkentő reformok nyomán is mérséklődhetnek az államháztartási kiadások. Emellett az államigazgatási szervek (szervezetek) jobb gazdálkodása, továbbá a hatékonyabb adóbeszedés révén is nőhetnek a bevételek.

Minderről egyértelmű következtetéseket csak néhány további mutató (például a la- kossági és a vállalati adózott jövedelmek és szociális juttatások, támogatások és el- vonások, megtakarítások) változásait tükröző indikátorok tanulmányozása segítségé- vel lehet levonni.

Százalék

3.2. A lakossági „megszorítások” makroszinten kimutatható hatásai

Régi szenvedélyes politikai vitatéma, hogy a pénzügyi stabilizáció érdekében ki, mikor, mekkora nagyságú megszorító (lakossági jövedelemcsökkentést, szolgáltatást mérséklő) lépéseket hajtott végre. A Gyurcsány–Bajnai-kormányoknak például rend- re szemére vetik, hogy a pénzügyi helyzet stabilizációja céljából felvett IMF-hitelért cserébe számos lakossági jövedelemelvonó-lépést vezettek be. Eltörölték a közal- kalmazottak és nyugdíjasok 13. havi javadalmazását, csökkentették a gyes igénybe- vételi idejét, vizitdíjat kértek a betegektől stb. A második Orbán-kormány pedig a la- kossági jövedelmeket közvetlenül érintő megszorító lépésektől tartózkodott ugyan, de „unortodox” módon új teherviselőkre terhelte az újonnan bevezetett államháztar- tási befizetési kötelezettségek jelentős hányadát. Bevezette a bankok és egyes szekto- rok különadóját, a lakossági jövedelem csökkentésének ellentételezéseként pedig emelte a fogyasztási adókat stb. Ezekkel az üzleti életben szokatlan lépéseivel a kül- földi befektetők körében rontotta az ország hitelességét, ami a növekvő kamatfelárak révén tovább zilálhatja az ország pénzügyi helyzetét. Ennek a vitának a részleteit úgy vélem, nem szükséges tovább ismertetni, mivel ismert és kellő időtáv hiányában még jó ideig eldönthetetlen érvekről van szó.⁵ A vita további elemeinek felidézése azért is felesleges, mivel ezeknek az intézkedéseknek a hatásai többnyire egymásra épülnek, és időben összeérnek, ezért nagyon nehezen különíthetők el egymástól. Emiatt még megközelítőleg sem lehet megmondani, hogy az egyes években ki mekkora megszo- rítást vezetett be. Helyette – e rész címének megfelelően – csupán arra lehet becslé- seket készíteni, hogy a válság és a közben megtett jó vagy kevésbé hatékony stabili- zációs intézkedések hosszú és középtávon mekkora életszínvonal-romlással jártak együtt. Előjáróban azt is meg kell említeni, hogy az ezekre alapozott számítások még így is sok bizonytalanságot rejtenek magukba. Ez nem csupán a már említett infor- máció szűke miatt van így, hanem módszertani okokból is, mivel erre a célra még nincs meg az Európai Bizottság által elképzelt scoreboard nevű „célszerszám”.

A válság gazdasági növekedést befolyásoló első, legmarkánsabb hatásait már a korábbiakban bemutattam. Az 1. és 2. ábrákból például megismerhettük, hogy a legfejlettebb piacgazdaságok (az Egyesült Államok, Japán és az EU) elmúlt évek- ben értékesített termékeinek és szolgáltatásainak volumene a válság közvetlen sokkhatásának következtében mintegy 6–15 százalékkal csökkent a válságot meg- előző „békeévhez” képest. Ez a válságérintettség abban is kifejezésre jutott, hogy a vizsgált nemzetgazdaságok lakossága által felhasználható (ún. diszponibilis) jöve- delem is érezhetően visszaesett. Az Egyesült Államokban például 2006-ban reálér-

5 Korábban intézeti munkatársaimmal közösen elvégzett történelmi léptékű gazdaságpolitikai kérdésekre összpontosító elemzéseink alapján (példaként erre az Aula Kiadó Kft. gondozásában 1994-ben megjelent „A magyar gazdaság vargabetűi” című könyv említhető) talán elmondható, hogy ehhez hasonló viták tudományo- san megalapozott eldöntéséhez legalább 30–50 éves távlatra van szükség.

téken még 2,7 százalékos volt e mutató növekedési üteme, ami aztán 2007-re 1,9 százalékra mérséklődött, 2008-ban pedig már 0,3 százalékos visszaesésre váltott át.

2009-ben, a válság mélypontján még ennél is jelentősebb, 3,1 százalékos csökke- nést regisztráltak. Ugyanezekre az évekre Japánban 1,7, 2,2, –1,0 és –5,5 százalé- kos éves indexeket mutattak ki. A két, tényleges csökkenéssel járó év együttes jövedelemszínvonal-visszaesése így az amerikai népességnél összesen 3,4, a japá- noknál 6,4 százalékos „megszorítást” eredményezett. Ez ebben a két klasszikus pi- acgazdaságban (ahol hozzászoktak a konjunktúra ismételt és egymással gyakran el- lentétes előjelű ingadozásaihoz) nem kavart nagyobb társadalmi vihart. Már lénye- gesen idegesebben néztek szembe ezzel a ténnyel az Unió tagországainak egy ré- szében. A problémát itt sem az Unió egészében mért kisebb jövedelemcsökkenés okozta, hanem az, hogy az átlag mögött nagyon nagy szórás mutatható ki, ami nem úgy jelentkezik, hogy a két szélsőérték erős visszaesést mutat, hanem úgy, hogy a 27 tagállam közül 26-ban 5–10 százalék közötti jövedelemcsökkenés következett be. Emellett az országok egy részében (például Görögország esetében) ezek a vál- tozások eléggé robbanásszerűen (4–5 évre koncentráltan) érvényesültek. Számítá- saim szerint 2008-és 2012 között ennek nagyságrendje Görögországban megköze- lítette a 20 százalékot. Az is szokatlan volt, hogy néhány tagállamban a fokozódó eladósodás költségei, továbbá a mind bizonytalanabb foglalkoztatási és üzleti kilá- tások miatt növekvő profit- és tőkekivonás következett be (erre példaként legin- kább a déli perifériához tartozó mediterrán országok említhetők meg). Az is fokoz- ta a lakossági elégedetlenséget, hogy Európában még a jóléti államokban is gya- korlattá kezdett válni a szociális védőháló kisebb-nagyobb „lebontása”. Mindez egy másik országcsoportban (az új tagállamoknál) azért okozott társadalmi feszült- ségeket, mivel többükben még nem, vagy csak alig fejezték be az átmenet idősza- kát követő válság negatív hatásainak felszámolását. A válság korábban megismert pénzügyi és strukturális dimenziója ezért ezeknél egy mind krónikusabbá váló tár- sadalmi, szociális krízissel is kiegészülni látszik.

Ilyen helyzet alakult ki Magyarországon is, ahol a 2011. évi lakossági rendelke- zésre álló jövedelem ugyan kismértékben növekedett (1,6 százalékkal), a közvetlenül megelőző kormányzati ciklus végén viszont jelentős, 6,8 százalékos visszaesés kö- vetkezett be. Korábbi időszakokra visszatekintve, a Gyurcsány-kormánynak is voltak olyan időszakai (például 2004 és 2006 között), amikor e mutató 4-5 százalék körüli többletet jelzett. Németországnál és a két legdinamikusabban fejlődő új tagországnál (Lengyelországnál és Szlovákiánál) ugyanezen időszakra jelentős a rendelkezésre ál- ló jövedelem növekedése, ami az előbbinél 3,5 százalékos, az utóbbi kettőnél pedig 19,8, illetve 17,6 százalékos emelkedést jelentett. Az elosztási politikáknak ezek a sokat hangoztatott különbségei hosszú távon már általában kiegyenlítődnek, és a trend majd mindenütt beáll a piac és az egyes országok potenciális fejlődési adottsá- gaink megfelelő pályára.

Az immár ismétlődővé váló jövedelem-visszaesések nyomán az egyes tagországok lakossága – hosszú távon – szubjektíven is jelentős (kétszámjegyű) jövedelemcsökke- nést érzékel. Az összesített tények is azt mutatják, hogy ez az érzés valójában eléggé megalapozott lehet. Magyarországra vonatkozóan – a KSH STADAT adatbázisában elérhető hosszú távú idősor szerint, az egy főre jutó reáljövedelem indexre alapozva – például elmondható, hogy a csökkenés (közel fél évszázad távlatában és 1960. évi ár- szinten számolva) körülbelül 28 százalékot tehet ki. Ez az index a rendszerváltozáskor például 250 százalék volt, 1997-re viszont (a rendszerváltozás okozta válság következ- tében) lecsökkent 208 százalékra. A mutató sokévi csúcsát 2006-ban érte el, amikor 280 százalékkal tetőzött. Ezt követően a jelenlegi válság hatásaként (2010-re) ismét le- csökkent 246 százalékra, ami azután (az egykulcsos személyi jövedelemadó és a csalá- di kedvezmények kibővülésének hatására 6 százalékos javulás után) 2011-re a korábbi csúcsnál kissé magasabban tetőzött (252 százalékra módosult).⁶

Ezek a hosszú távra összeállított volumenindexek azonban csalókák lehetnek, mert a számításuk alapja egy régi (1960. évi), ma már eléggé meghaladott fogyasztási szer- kezethez kötődő árszint. Bár ennek lehetséges torzító hatása véleményem szerint nem túl nagy, mivel más, a jelenlegihez közelebbi 2006. évi árszintre transzformált adatok alapján is az előbbihez hasonló 21,6 százalékpont összesített jövedelemelmaradás kal- kulálható az 1960-as reáljövedelem arányában. Ez tehát egészében véve a jelenlegi gö- rög sokkhoz közeli „megszorításként” értelmezhető, amiből azonban a szűken vett vál- ságévek alatt, azaz 2008 és 2011 között 11 százalékpontos jövedelemkiesést mutatnak a statisztikai adatok. Az összhatás számszerű hasonlósága ellenére tehát a lényeges kü- lönbséget az jelenti, hogy a görögöknél a megszorítások néhány évre koncentráltan je- lentkeznek, ezért látható forradalmi elégedetlenséggel járnak együtt, nálunk pedig idő- ben elhúzódva (több évtized alatt) hatnak, ami inkább általános fásultságot idéz elő.

A „megszorítások” lakosságot sújtó globális hatását – a jelzett módszertani bi- zonytalanságok mérséklése végett – más oldalról megközelítve is próbáltam megbe- csülni. Ezt a háztartások, és nonprofit intézetek végső fogyasztási adatai alapján lehet megtenni. Ebbe a mutatóba a természetbeni társadalmi juttatásként kapott lakossági támogatások és szolgáltatások is beleszámítanak. Ezek összege, a kényszerű jövede- lem kiesések ellensúlyozásaként, esetenként akár még növekedést is mutathat.⁷ A végső eredmény tendenciáját tekintve azonban a kép itt sem sokat változik, legfel- jebb az előbbinél kisebb nagyságrendű megszorítás valószínűsíthető.

A válság hatásaként – az Unió egészében nézve – 2008 és 2009 között a lakossági fogyasztás értéke az Eurostat adatai szerint 29,6 milliárd eurós (durván 0,5 százalék-

6 A számítások az 1960. évi egy főre jutó reáljövedelmek arányában mutatják a változásokat. (A szerk.

megjegyzése.)

7 Emellett azt is számításba kell venni, hogy a válság hatására a lakosság megtakarítási rátája is változhat.

Ez 2009 után például 2–3 százalékpontot növekedett, majd a deviza hiteltörlesztések hatására ismét csökkeni kezdett. Mindez tehát kisebb vagy nagyobb mértékben módosíthatja a fogyasztás alapján mért változások nagy- ságát.

pontos) csökkenést mutat. Magyarországra ugyanez, 7,4 milliárd eurós elmaradást je- lez, ami 1,5 százalékpontos fogyasztás-visszaesésnek felel meg. E megközelítés így viszonylag nagy eltérést mutat a rendelkezésre álló jövedelmi adatok alapján számí- tottakhoz képest. Ez utóbbinál viszont azt is figyelembe kell venni, hogy ez egy má- sik, a magyarétól eléggé eltérő viszonyítási alapon nyugvó (a nyugati országokra jel- lemző) fogyasztói árarányokra épülő kalkulációt jelent. A KSH STADAT adatbázisa alapján viszont – 1960. évi ár- és jövedelemszinten számolva – a mintegy fél évszá- zad távlatában kalkulált megszorító hatás 26 százalék körüli volt, ami közel áll az előbbi megközelítés eredményéhez. Rövidebb távon emellett azt is számításba kell venni, hogy a lakosság többnyire megpróbálja kivédeni a drasztikus jövedelmi válto- zások negatív hatásait. Például egy ideig a megtakarításait éli fel, vagy némi igény- csökkentéssel olcsóbb, helyettesítő áruk és szolgáltatások után néz. A válság már szinte minden uniós országban jelentős életszínvonal-romlással járt együtt. Ennek mértéke időben és térben (országok között) is elég nagy szórást mutat, mint ahogy egy országon belül is növekszik az egyes jövedelemtulajdonosok közötti differenciá- lódás nagyságrendje.

3.3. A válságból való kilábalás országok szerinti különbségei

Az előzőekben bemutatott kép az uniós országok többségénél jelentős válságérin- tettséget jelez. Sok, a válság által leginkább sújtott országban ennek nagyságrendje a kibontakozást még középtávon is szinte reménytelenné teszi. Ezek az országok, köz- te a magyar gazdaság egyik jellemzője ugyanis a tartós tőkehiány. Emiatt és a koráb- bi elhibázott privatizációs politika következményeként nálunk az uniós átlagnál majdnem 6–7 százalékkal alacsonyabb a nettó nemzeti jövedelem (net national income – NNI) GDP-hez viszonyított aránya. A két mutató közötti különbség – mi- ként az eléggé ismert – a nem rezidens jövedelemtulajdonosok által országunkból ki- vitt és behozott tőke és jövedelem különbségeire vezethető vissza, valamint arra, hogy az NNI nem tartalmazza az állóeszközök értékcsökkenését. Ez nálunk és az új tagállamok többségénél már a válságot megelőző években is a régi tagországokénál nagyobb különbséget mutatott (a válság éveiben pedig az NNI/GDP szintkülönbsége érezhetően tovább növekedett).

A két mutató különbségét és válsághoz köthető tendencia változásait bemutató 6.

ábra egy-egy országcsoportra jellemző különbségei közül főleg a következők érde- melnek figyelmet.

a) Uniós átlagnál kedvezőbb NNI-aránynövekedés mindössze két országnál mutatható ki. Ezek közül egyik Németország, amely az Unió legversenyképesebb és legnagyobb tőkebefektető országa. Ebből adó-

dik, hogy nem csupán a hazai befektetései után realizált profitot hasz- nálhatja fel, hanem a más országokba (például a hazánkba) beruházott tőkéje után is jelentős jövedelemhez jut. Mindemellett az is előfordul, hogy – a növekvő bizonytalanság miatt – a korábban befektetett tőkéje egy részét ki kell menekítenie. Ezek a tények azt mutatják, hogy a né- met tőketulajdonosok mindeddig – a válság ellenére is – növelni tudták az uniós országokban megtermelt termékeik és szolgáltatásaik volu- menét és az ezek révén hazautalt jövedelmeiket. Ugyanakkor az is ér- zékelhető, hogy ezt a teljesítményüket – az elhúzódó és mind széle- sebb körű válság miatt – csak növekvő kockázat mellett tudják fenntar- tani.

b) A többi kiemelt ország közül hasonló eredményt csak Lengyel- ország mutathat fel, mivel itt a hazai tulajdon aránya az egyik legna- gyobb az Unión belül (a külföldi befektetők ezért innen az átlagnál ki- sebb arányban vihetik ki a megtermelt profitot).

c) A válság által leginkább sújtott Görögországnál viszont a két mutató különbségének növekedése immár olyan mértékűvé vált, ami az államcsőd bekövetkezésének veszélyét jelzi, és még inkább megne- hezíti az ottani stabilizációs törekvések eredményes megvalósítását.

d) A többi itt kiemelt ország közül Szlovénia korábban az óvatos rendszerváltozásáról és megfontolt privatizációs politikájáról volt hí- res. Ezért itt az NNI/GDP aránya kezdetben viszonylag magas volt. Ez azonban a válság utáni években az ország relatíve elégtelen verseny- képessége miatt már alig jelent előnyt (ezért épp úgy vagy talán még jobban romlik ez a mutató, mint a többi új tagországnál).

e) Magyarországon és Szlovákiában kezdetben (a nagy külső tőke- befektetések időszakában, amikor még alig volt profit és tőkekivonás) az ugrásszerűen növekvő új kapacitások javították az ország potenciá- lis jövedelemtermelő-képességét. Ennek köszönhetően ez az arány kis- sé javult, majd a válság kitörését követően a tendencia megfordult, és a ma már érezhető tőke és profitkivonás tapasztalható. Hosszú távon ná- lunk ezen még az sem segít sokat, hogy a „közös teherviselés” elve alapján⁸ a kormány a külföldi tőkét külön adókkal tereli, mivel ez to- vább hűti a külső befektetői kedvet, amire a válságból való kibontako- záshoz és a munkaalapú társadalom célul tűzött felépítéséhez is nagy szükség lenne.

8 Teszi azt részben arra való hivatkozással, ami többszörösen kimutatható tény, hogy korábban „a bejöve- telük időszakában” az átmeneti adókedvezmények miatt a hazai tulajdonú vállalkozásokhoz képest ez a vállal- kozói kör csak kevés vállalkozási adót fizetett.

6 ábra. Néhány kiemelt ország és az EU27 aggregátum 1995 és 2011 közötti nettó nemzeti jövedelemtermelő képességének változásai a GDP százalékában

76 78 80 82 84 86 88 90

1995 2000 2005 2008 2009 2010 2011

Nettó nemzeti jövedelem a GDP %-ában

EU27 Eurózóna Ausztria Németország

Görögország Spanyolország Szlovénia Szlovákia

Lengyelország Magyarország

Az itt bemutatott különbségek és változások végül azt mutatják, hogy az egyes uniós országokban alkalmazható válságterápiáknak is sok egyedi vonása lehet, amit az eddigi uniós, illetve IMF-ajánlások csak korlátozottan vettek számításba. „Testre szabott” gyógymódokra van tehát szükség, már csak amiatt is, mivel az egyes orszá- gok fejlődéstörténete és válságtűrő képessége is erősen eltér egymástól. Az egyénre szabott válságterápiák kialakításakor arra is tekintettel kell lenni, hogy főleg az új tagországok esetében már korábban is jelentős megszorításokra került sor, és így az egyre krónikusabbá váló lakossági terhek következtében a gazdasági és pénzügyi válság könnyen átcsaphat egy még nehezebben kezelhető társadalmi-szociális vál- ságba. Óvatos, minden lehetséges hatást figyelembe vevő kibontakozási stratégiákra van tehát szükség, amely miatt az erősebb, az eddigi válságon kevesebbet vesztő vagy éppen nyerő országoknak a továbbiakban nagyobb részt kellene vállalniuk a stabilizációs terhekből, mivel ez az egész közösség érdeke. Ehhez kellően differenci- ált, egymással türelmesen egyeztetett uniós és nemzeti politikákra van szükség, mert csak ez vezethet az Unió egészének és egyes tagállamainak mielőbbi stabilizálódásá- hoz. Ugyanakkor az is bizton állítható, hogy ezeket a kibontakozási stratégiákat egy- egy országon belül is csak több kormányzati ciklusra alkalmazva lehet a siker remé- nyében megvalósítani, ami szükségessé teszi az ellenzék és a kormánypártok hosszú távra szóló megegyezését néhány alapvető kérdésben (célban).

év Százalék

3.4. A magyar gazdaság sajátos kilábalási stratégiájának legfőbb jellegzetességei és megvalósítási esélyei

A válság körüli konjunktúra várható „gyökjelszerű” formájára és a krízis újabb és újabb dimenziókba való átmenetének veszélye miatt, az uniós tagországok rövid és középtávú kilátásai nem túl rózsásak. A konjunktúra megtorpanása még az eddig jól teljesítő tagországokban is növekvő gondokat okozhat. Ez látható már a német és a lengyel nemzetgazdaságra kidolgozott legújabb (egyre csökkenő) növekedési előre- jelzések alapján is. Még nehezebbé válhat ez a stabilizációs folyamat a kevésbé ver- senyképes és szinte „nyakig” eladósodott országokban. Ma már az is eléggé elfoga- dott vélemény, hogy recessziós években csak a „növekedve stabilizálás” stratégiája vezethet sikerre. Ennek a módszernek az első eleme az „államadósság mocsarába süllyedő” tagországok hitelképességének közösségi segítséggel való mielőbbi hely- reállítása, majd ezt követően a további eladósodásuk központi koordinálással való megakadályozása és a gazdasági növekedés egyénileg adódó kilátásainak közös se- gítséggel való megragadása. Ez utóbbi lehetőségek azonban országonként különbö- zők, ezért egyedi megközelítést is szükségessé tesznek.

Magyarországon ezek a lehetőségek talán még az átlagnál speciálisabbak. Bár az ország krónikus eladósodásának megállításáért az Orbán-kormány már megalakulása óta kemény harcot folytat, ezek eredményeit ma még nehéz megítélni, mivel ez a stabilizáció terheinek egyfajta szokatlan újraelosztását is magába foglalja, ami nem- zetközileg elég nagy ellenérzést váltott ki (bár újabban ezek egyes elemeinek más or- szágokban való alkalmazásával, ez az idegenkedés mintha enyhülni látszana). Az or- szág növekedési kilátásai azonban – a nemzetközi konjunktúra bizonytalanságai mi- att – még sikeres stabilizációt követően sem túl rózsásak, mivel rövidtávon még a tervbe vett külső nyitások mellett sem túl jók az exportbővítési lehetőségeink (rövid- távon, jelentős fejlesztések nélkül ugyanis felülről eléggé korlátosak az exportkapaci- tásaink). Ezért, még a korábbiaknál erőteljesebben nyitó külgazdasági politika mel- lett is újabb, nagyobb tartalékokat tartalmazó megoldásokat kell keresnünk. Pár éve, az ECOSTAT-ban folytatott stratégiai kutatásaim során ezt az eszközt az ún. meg- újítható növekedés stratégiájának nevezett megoldásban véltem megtalálni. Ennek lényege röviden abban foglalható össze, hogy az értékesítési lehetőségeink kétoldalú (külső és belső) korlátai miatt, a GDP-növelés legfőbb járható útját napjainkban leg- inkább a termelési költségek (ezen belül különösen az anyag és energiahányad) csökkentése jelentheti. Ezt a véleményemet néhány ágazati oldali elemzéssel és az Unión belüli legfőbb versenytársaink input-output adataival való közvetlen összeve- tésekkel is igyekeztem alátámasztani. Ezek a vizsgálatok azt mutatták, hogy néhány kompetitív ágazatra koncentráló fejlesztési politikával a magyar gazdaságon belül je-

lentős anyag- és energiamegtakarítás érhető el.⁹ Ez a megközelítés azért is sikerrel kecsegtető perspektívát jelenthet számunkra, mivel az ezekhez tartozó technikák (technológiák) a közösségen belül már többnyire rendelkezésre állnak és kipróbáltak.

Hasonló kitörési stratégiák bizonyultak sikeresnek a korábbi válságok esetében is, amikor azok az országok kerültek lépéselőnybe, amelyek az új technikák és termékek minél szélesebb skálájának bevezetésére törekedtek. Számunkra – mivel a termék- megújító-stratégiához viszonylag kevés kapacitással és piacbővítési lehetőséggel rendelkezünk – csak egy „követő és költségcsökkentő” fejlesztéspolitika jelentheti a legjobb kiutat.

Irodalom

BARÁT M (szerk.) [1994]: A magyar gazdaság vargabetűje. Aula Kiadó Kft. Budapest.

EU.KORMÁNY.HU [2012]: Új kormányközi szerződés – költségvetési fegyelem és gazdaságpoliti- kai koordináció. http://eu.kormany.hu/uj-kormanykozi-szerzodes/az-uj-kormanykozi-szerzodes- alairasa-brusszelben

EUROSTAT [2012]: Flash Estimate for the Third Quarter of 2012. News release euroindicators. No.

159. Brussels.

GÁL P.–MOLDICZ CS.–NOVÁK T. [2009]: Közgazdasági gondolkodás és tévutak. Elvek és nézetek – hitek és tévhitek. Fejlesztés és finanszírozás. 4. sz. 13–25. old.

INDEX [2009]:Roubini: A válság éppcsak elkezdődött. Január 9.

http://index.hu/gazdasag/vilag/roub090109/

SALSMAN,R.M. [2012]: Fiscal Austerity and Economic Prosperity. Forbes.

http://www.forbes.com/sites/richardsalsman/2012/06/26/fiscal-austerity-and-economic- prosperity-pt-iii-why-government-spending-retards-growth/

SAMUELSON,A.–NORDHAUS,D.W. [2003]: Közgazdaságtan. KJK-KERSZÖV. Budapest.

SOROS GY. [2008]: A 2008-as hitelválság következményei – A pénzügyi piacok új paradigmája.

Scolar Kiadó. Budapest.

SZABÓ L. [2009]: A „megújítható növekedés” stratégiai váza. Fejlesztés és finanszírozás. 4. sz. 3–

12. old.

SZABÓ L. [2010]: Szelektív iparpolitikára várva. Fejlesztés és finanszírozás. 3. sz. 3–12. old.

SZALAI Z. [2012]: A válságkezelés válsága? A költségvetési kiigazítással kapcsolatos viták az eu- rópai monetáris unióban. MNB-szemle. Október. 57–66. old.

9 Az ez irányú vizsgálataim azt mutatták, hogy például több termelő ágazat energiaigényességi mutatója je- lentősen meghaladja az uniós versenytársainkét, az élenjárókkal szemben pedig akár 4-5-szörös hátrányunk is van, amit, ha sikerülne mielőbb ledolgozni, akkor kiugró termelési növekedés nélkül is jelentős jövedelem több- letre tehetnénk szert. Hasonló irányú, bár kisebb lemaradásaink voltak az anyagköltségek többi eleménél is, kü- lönösen a hazai jövedelmek nagyobbik hányadát jelentő kis- és középvállalkozói szférában, de a lakosság és közületi szféra végső felhasználási tételeinél is jelentős hatékonysági tartalékok mutathatók ki.

Summary

The current economic crisis has been widened and visible in many new areas of the European Union. This is the reason why it lasts longer than expected. Moreover, therapies were one-sided and did not consider the specialities and growth capabilities of the member countries, adding addi- tional factors to keep it off. Long lasting recession and debt crisis made recovery also harder in most of the countries. This is why we need a more specialised therapy to overcome, so, in the case of the Union, the so called “growth by stabilise” might help solely. In Hungary, this strategy can be executed only by decreasing the costs of production and services (especially the unit material and unit energy costs) since growth outlook here is worse than the European average. This solution, based on the previous research of the author, has been named the strategy of “renewable growth”.