VERSEK, ELBESZÉLÉSEK, TANULMÁNYOK, CIKKEK, KRITIKAI ÍRÁSOK A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM 50. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL

XXI. ÉVF. 1967.

VERSEK, ELBESZÉLÉSEK, TANULMÁNYOK, CIKKEK, KRITIKAI ÍRÁSOK

A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM 50. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL

AMIKOR MAJD A FELSZABADULT EMBERISÉG MEGJELÖLI FELSZABADULÁSÁNAK DÁTUMAIT, A LEGNAGYOBB LELKESEDÉSSEL ÉS EMELKEDETTSÉGGEL FOGJA ÜN- NEPELNI 1917. NOVEMBER 7-ÉT, AZT A NAPOT, AMIKOR MEGSZÜLETETT A SZOVJET ÁLLAM, AMELYNEK EGYIK LEGELSŐ DEKRÉTUMA A BÉKÉRŐL SZÓLÓ DEKRÉTUM VOLT. (HENRI BARBUSSE)

XXI. évfolyam, 11. szám. 1967. november TARTALOM

SIKLÓS JÁNOS: Tűnődés fél évszázad fölött 987 LÖVÉS A NÉVARÖL

BORISZ LAVRENKOV: Lövés a Néváról (elbeszélés) 991 Orosz és szovjet költők versei

VALERIJ BRJUSZOV: 1917 októbere (vers) 1001 VELEMIR HLEBNYIKOV: A szabadság (vers) 1001

SZERGEJ JESZENYIN: Hazám (vers) 1002 VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ: Versek 1002 SZTYEPAN SCSIPACSOV: Három nyolcsoros (vers) 1009

VERA INBER: ö t éj és öt nap (vers) 1010 BORISZ KUNJAJEV: Méntaillat (vers) 1010 BORISZ SZLUCKIJ: Fordítás közben (vers) 1011 LJUDMILA TATYJANYICSEVA: Űrhajó (vers) 1011 ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: Versek 1011 JEVGENYIJ JEVTUSENKO: A történelem (vers) 1014

VLADIMÍR BEEKMAN: Japán babák (vers 1015 ENN VETEMAA: Zenészerző (vers) 1016 TÖTH MIKLÓS: A fiatal szovjet művészet Október másnapján 1018

VARGA LAJOS: A forradalmi taktika kidolgozásának útján ... 1033 ANTALFFY GYÖRGY: Október és a társadalmi forradalom

elmélete 1038 IMRE OTTÓ: Lenin a szocialista gazdaság irányításáról 1043

VÖRÖS ZASZLÖK ALATT

ANDRASSY LAJOS: Versek 1049 POLNER ZOLTÁN: Lépcsők emlékművei (vers) 1051

SIMÁI MIHÁLY: Kantáta rohamra, ágyútalpra és diadalívre

(vers) 1052 TÓTH BÉLA: Tisza (IX. rész) 1056

DÉR ENDRE: Háromszor — Leninnel 1068 ORAVEC JÁNOS: Nem múlik el haszontalanul az ember 1070

KACZÜR ISTVÁN: Üzenet — Mohos Mihály hódmezővásárhelyi

veterán a forradalomra emlékezik 1074 BÁLINT GYULA: A verhyeudinszki vörösgárdista — Beszélgetés

Horváth Béla szegedi munkásmozgalmi veteránnal 1077 LASZLÖ JÓZSEF: Egy ismeretlen Szántó Kovács János-fénykép

margójára 1080 GADOROSI VASS ISTVÁN: Október visszhangja Békésben 1082

PÉTER LÁSZLÓ: Október visszhangja Szegeden — 1917.

november 8.—1918. május 1. Szemelvények a korabeli lapokból 1084

O. J.: Látogatás Kiss István műtermében 1103

FEHÉR ISTVÁN: Strukturális változások Szeged iparában és

munkásságában a felszabadulás után 1105 A NAGY ÉVFORDULÓ KÖNYVEI

CSETRI LAJOS: Gyurkó László: Lenin, Október 1111 FARKAS JÓZSEF: Földes Péter: A Nagy Október 1114 KELEMEN TIBOR: Annelie és Andrew Thorndike: Az orosz

csoda 1U6 G. V. I.: Munkások, katonák, parasztok 1117

SZENTIRMAI LÁSZLÓ: V. Boncs-Brujevics: Emlékeim Leninről 1117

K. P.: Sz. M. Bugyonnij: Lovasroham 1118 KASSAI KELEMEN JÁNOS: Az új szovjet irodalom 1119

BENKÖ ÁKOS: A szovjet regényirodalom újdonságairól 1121 SZABÓ FERENC: Györkéi Jenő: Magyarok az Amur partján ... 1123 KÁVÁSSY SÁNDOR: Garasin Rudolf: Vörössapkás lovasok 1124 KOVÁCS SÁNDOR IVÁN: Arcképek a magyar szocialista iro-

dalomból 1125 ILIA MIHÁLY: A szocialista magyar líra hagyománya — A Korunk

költészete 1129 PÉTER LÁSZLÓ: Dj kor nyitánya — Magyar írók és költők a

Nagy Októberi Szocialista Forradalomról 1131 VÖRÖS LÁSZLÓ: Balázs Béla: Álmodó ifjúság 1132 BÁRDOS PÁL: Gábor Andor: Erélyes elégia 1133 RUSZOLY JÓZSEF: Zalka Máté: Az éneklő börtön 1134 MAJOROS JÓZSEF: Illés Béla: Lövészárokban 1135 {gUfcCSÁR PÉTER: Sík Endre: Próbaévek 1136

KISS GYULA: Kahána Mózes: Földön, földalatt 1137 (KSI): A pozsonyi Irodalmi Szemle Fábry-emlékszáma 1138 Két szegedi bibliográfia a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50.

évfordulójára — Október fényei Szegeden. — Odesszáról szege- dieknek (1141) — A szerelem törékenysége (1142)

ILLUSZTRÁCIÓK: KAJÁRI GYULA (címlap, műmelléklet I.), KOSZTA ROZÁLIA (1003,), PAPP GYÖRGY (1017, 1110), SOMOS MIKLÓS (Műmelléklet Hl.), SÜLE ISTVÁN (Műmelléklet V.)

T I S Z Á T A J

Irodalmi és kulturális folyóirat

A Magyar írók Szövetsége Dél-magyarországi Csoportjának lapja Megjelenik havonként

Szerkeszti a szerkesztő bizottság Főszerkesztő: ANDRASSY LAJOS Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat

Felelős kiadó: KOVÁCS LÁSZLÓ

Szerkesztőség: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12—330 Postafiók 153. Kiadóhivatal: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Telefon 13-116, 13—500. Postafiók 153. Terjeszti a Magyar posta. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díja: negyedévre 18. fél évre 36, egy évre 72 forint. Előfizethető a Posta Központi Hírlapirodában (Budapest V., József Nádor tér 1.) és bármely kézbesítő postahivatalnál. Egyéni előfize- tések a 61 260, közületi előfizetések a 61 066 csekkbefizetési lapra (átutalások az MNB 8. egyszámlára) küldhetők be. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk

vissza. Indexszám 25 916. — Szegedi Nyomda .986

SIKLÓS JÁNOS

T Ű N Ő D É S FÉL ÉVSZÁZAD FÖLÖTT

Éjszaka van, ablakomhoz simul a puha sötétség, a család régen alszik már, csöndes nyugalom telepedett a szobára. Hátamon szűri az inget október kapasz- kodó levegője, a fűtés ideje még nem érkezett el. Széles barna asztalomon fehér márvány állványon Lenin bronzba vésett képmása. Mellette kecskelábakról nyúj- tózik időmérő hetykeséggel a soknyelvű naptár. Könyvek, kézirat és hivatali aktacsomagok rendetlensége csak annyi helyet ád, hogy a papír, ceruza megüljön szűkösen. A falak mentén egymással szemben, magasra ékelődő könyvszekrények.

Mennyi szellemi erő sűrűsödött meg itt a polcokon; semmivel nem mérhető agy- velő és vér, ideg és izom őrlődött el a sírig. Világot ébresztő zsenik, az emberi- séget porba verő cézárok; tudományt, művészetet emelő elmék, silány észjárású firkászok; humánumot lehelő magánosok, vérengző hatalmasok mondandója meg- fér szépen egy-két szál hosszú barna deszkán. Belőlük áradó gondolatok váltakozó ereje, ma és holnap — értékük mérője. Formázzák, meg nem is, hogy az egymás nyomába hágó évek, századok, nemzedékek milliós, milliárdos tömegeit boronálták föld alá; alkotásuk maradéka, omladéka mutat kevés kis támpontot Alexandriá- tól — Kamcsatkáig; Eiffeltől és Röntgentől már ismerhetőt, mának valót. De meny- nyien nem mutattak föl, nem hagytak hátra semmit, csak a természet szakadat- lanságát a társadalomban — ivadékot, hogy új ivadékot teremtsen. Mennyire ke- vés a Fámpont a látszatra semmit hagyók világáról, munkájukról, gondolataikról, érzéseikről, ágyukról, asztalukról, hogy küzd a rekonstruáló tudomány a mai ész- szel felmérhető és elfogadható múltunk megközelítő fölrajzolásán. (Nem a teg- napi, tegnapelőtti századokra utalok, bár itt sem könnyű a korhű rajz.)

A második sorban, fálhosszan új kor formálásának, tudós-míves jelölgetésé- nek „ólomszérűbe" öntött, könyvekbe kötött gondolati indítása; Marx és Lenin jelenalakító — jövőmondó szellemének parazsa-lángja olyan heves izzású most is, mint fél évszázada, a sikerrel járt első gyakorlati lépések idején; Lenin Októberén.

*

Tele tüdővel fújunk friss levegőt, élesztő, tápláló oxigént e parázsra-lángra a világ minden pontjáról. Mindennapi életünk lángja ez. Azért terebélyesedik tüze- melege, mert a korábbi történelem „semmithagyóinak" adott biztos, biztató élet- fogódzót. Nem tudtam én, hogy mi játszódott le Pétervárott, azt sem hallottam, hogyan

beszélt Lenin, amit irt, ajánlott, csak későbben olvastam. Még csak nem is derengett bennem, hogy a pétervári tisztítótűz forgatta meg az én kis vászonruhás életemet is; csak egészen prózain fogtam föl: megjött a szovjet hadsereg. Most majd másképpen lesz.

Mivel voltunk mi fölvértezve akkor? Nem vallhattuk magunkénak Október szellemének ismeretét, elzárták tőlünk és nem' is járt rá a gondolatunk, hiszen még az élet elején jártunk. Csak elvágyódásunk voit erős, töretlenül egészséges érzésünk hajtott cselekvően-várakozóan valami más iránt, mert borzasztó volt a háború előtt és alatt serdülőkorunk. Föltörő indulataink és kétségbe bukó kilá- tástalanságunk két életszálon mozgott.

Felnövünk és mi lesz velünk? Ügyszólván nincsen már egyetlen lépésünk, pedig még nem is járunk. Születésünk ketrecéből figyelünk a világra, de nem mozdulhatunk belőle. A létfenntartás ösztönét még csak lecsillapítottuk, de jelentkezett a fajfenntartási ösztön; a családteremtő gond, amelynek kilá- tástalansága sokunkat szívesen vitt a későbbi harctérre, hátha sikerül befejezni az alig kezdett életutat. Kilencen és tizenhármán egy ólnyi kis földes viskóban, ahol lassacskán alomszalma se jut elegendő a földön hálók alá. Hová hozzunk asszonyt vagy férjet, ebbe az idegbeteg, elcsigázott önsanyargató piszokfészekbe?

Ki az, aki ide merne jörni borzadályos félelem nélkül? Akiben csak egy picinyke kis jóérzés van — hátat fordít. S akinek meg mindegy — az vagy az utcasarok prostitúciós üzletének fertőjében rothad el fiatalon, vagy a kocsmák és börtön- cellák egyikében. Akiket meg már ennyire letaszított az élet, hogyan kapaszkodja- .987

nak ki elaljasult bűnpocsolyás világukból, amikor látják, hogy az érkezők száma szaporodik. Lehet-e szüksége jóérzésű embernek olyan életre, amelynek piszkában és bűzében pusztul el elevenen? Nem, jobb megválni tőle — ez a tisztességesebb!

Vagy: inkább szembefordulni vele — eddig azonban kevesebben jutottak el.

Lent élni, olyan mélyen, ahová nem jut el egy szép, tiszta gondolat, olyany- nyira, hogy az igénye se jelentkezhessék. Morzsolni a napokat és éveket céltalanul, mint a macska vagy a kutya, mert hát a világra jöttünk. Eletigényünk a fizikai lét nyomorú tengetéséig érjen és azon túl még annyi se, hogy a nevünket tisz- tességesen leírjuk? Azt a szót, hogy „emberek vagyunk" csak akkor halljuk és kapjuk, amikor a vékonyka kenyeret adó gazda megfizetetten szívességre szólít. Mi- lyen örömmel csináltuk, mert egy pillanatra azt hittük, hogy a valóságban is „em- berek vagyunk". Tébolyíióan sötét sorsú volt az, aki föleszmélkedett és képes volt önmagát és környezetét megnézni, megmérni, és érezte, hogy innen nincsen kiút!

S aki föltekintett, megértette, hogy ott a szellemi elmaradottság olyan fokú, mintha a múlt század elején járna ez az ország; a csulik meg a göregáborok tanyázó, adomázó világának szelleme „fényeskedik" fölöttünk. Ebből az emberből vala- milyen formájú szembeszegülő, vagy csöndes kivándorló lett. Talán nem írható krisztus urunk borszámlájára, hogy majdcsak annyi magyar él szerteszéjjel a vi- lágban, mint idebent. Pedig ez a falusi parlagi szellem — amely istenem, de el- maradott, semmirevaló volt — gúny tárgyává tette a nevét nehezen ceruzázót.

Móra Ferenc ezt a tükröt három évtizeden által tartotta a „szellemi élet" arca elé, de hiába. A mély, sűrű tudatlanságba konzervált pór együgyűsége nem hatott meg, csak igen keveseket. Amikor sírniok kellett volna — nevettek az eléjük raj- zolt pórfigurán, aki megijedt, hogy őt teszik bele a „folyamatba", azaz a folyóba.

Talán elég meggyőző igazolást kapott a fentiekben Október tétele, hogy az el- nyomott és elnyomorodott proletár úgy issza eszméjét, mint aszályos föld a friss eső vizét. Teremtő erejűvé alakítja az ismeretekre vágyó elmét és tudatos egyéniséggé formál milliókat. Hitet, életeszményt ad számukra, amelynek birtokában ezerszeresre földuzzadnak lefojtott, céltalanul szétfolyó fizikai és szellemi alkotó energiák.

A fizikai nyomorúság szűnésének vágya nagy cselekedetek mozgatórugója volt (és az ma is), de vele egyenértékű az a valóságérzet, hogy „én is ember vagyok".

Megszabadulhatok a szellemi értéktelenség gyűrűjébe szorult, lenézett és ösztönös lényként kezelt viszonylataimtól. Kitágul észleleteim határa, értelmem fókuszára kerülnek eszmék és tudományos dolgok, és megkülönböztetést tudok tenni kö- zöttük. Van egy megbízható ítéletalkotó mércém, amelynek segítségével képessé váltam arra, hogy igent és nemet mondhassak.

Micsoda mámoros öröm és egeket érő érzelmi kitörés ölelt át milliós magun- kat, amikor Október szellemében megfürödtünk! Kévésünk eszmélkedett akkor úgy, hogy illúziókkal tarkított úton futunk. Hogyan is vehettük volna észre?

Eszünk, kezünk, lelkünk oly magas hullám- és munkaáradatban járt, hogy ké- pesek voltunk megteremteni a semmiből, rongyókban, koszban — hit és remény nélkül —, fetrengő masszából ép fizikumú és lelkű hazát. Október ellen fellépő in- tervenció bukása, s a cári háború útján lezüllesztett haza újjáteremtése, a Nagy Honvédő Háború sikere, s az elpusztított szovjet élet újjáépítése és a mi indulá- sunk, forradalmas-győzelmes diadalutunk Október eszméjében fogant.

Illúziók. Gyakran szemünkre vetik akkori nagy hitünket, amely mögött és alatt nem volt elegendő materiális tartalom, s hogy a hit önmagában nem elegendő hazát építő és formáló cselekedetekhez. Igaz, de tegye hozzá mindenki: ez a for- radalmason lobogó hit anyagi alapokat teremtett, megsokszorozta a lehetősége- ket és a meglevőségeket. így már értelmesebben szólhatunk az illúziókról.

Fölösleges objektív kritikusok figyelmébe ajánlani, hogy illúziók nélkül soha sem élt az ember, s amíg léte lesz ezen a bolygón, mindig magában hordozza a va- lóság és vágyai között húzódó illúziót. Mint ahogyan elpusztulna valóságérzetének hiányától, megsemmisülne illúzióinak vesztésétől. Az objektív lét talaján elveszíti az illúzió egyikét, hogy azután a következőt dajkálja. Tudatos törekvése, eszmei, szel- lemi ereje megóvja attól, hogy dőre illúziók között értelmetlenül tántorogjon. Nem akarom én a védekezés pajzsát magam elé tartani, amikor azt mondják, hogy az

illúziók voluntarista hajlataiban meg-megszorult ez a nemzedék. Valós állítás ez (más vonatkozásban még érintem). Mégis, amikor innen Október szellemét idézzük föl, idézésünk objektív tárgya a haza és a nép, amely egészségesebb, életképesebb, hittel telibb, mint Október eszméinek hatása előtt volt.

Bármennyire is kálváriás-kanyargós volt is a mögöttünk levő hosszú út, kilo- méterkövei, szellemiségének jelzői október eszméjének életrevalóságát, alkotó, te- remtő erejét mutatják és igazolják. Ezeknek a „tárgyi" bizonyítékoknak az isme- retében és birtokában meg-megújuló hittel valljuk: Október szelleme megváltó erejű szellem. Érzelmi vibrálásunk fölhalmozódó ismereteink arányában csillapul, de meggyőződésünk ereje, értéke ma is olyan, mint amikor összeismerkedtünk.

S talán senki sem veszi érzelmi ömlengésnek: ezt a nemzedéket Október eszméje tette emberré, a mi életünk már e nagy, alig mérhető eszme szolgálatában telik el.

Nem hála gyanánt; meggyőződésünk, tapasztalataink, szellemi ismereteink és a nemzet holnapjáért érzett felelősségünk alapján.

*

Lenin Októberének eszméje ötven esztendővel is merhető. Olyan nagy korszel- lem ez, amely jövő századokra szólóan alakítja az emberiség sorsát. (Távol áll tő- lem, hogy a katolicizmus-krisztusos ideológia erejét citáljam.) A mögöttünk levő fél évszázad elegendő bizonyítékot nyújt egy ilyen gondolat megfogalmazásához.

Gyakorta éppen az a baj, hogy véges kis életünkhöz akarjuk mérni, és ez okozza a legtöbb összeütközést e ritka zseni eszméje és egy-egy nemzedék gyakorlati munkálkodása között. Űgy cselekedtünk néha, mintha nem az emberiség évszá- zadokra szóló sorsát formáló eszmével bánnánk, hanem valami divatos, rövid életű izmust kezelgetnénk, amely velünk él és hal. A véges egyéni létben történő gon- dolkozás alapján Lenin eszméjével ellentétes, annak és az adott társadalomnak ártó megoldások keletkeznek. Ennek legszomorúbb példája a mai kínai vezetőknek a tébollyal határos praktikája, amelyben Marx, Lenin forradalmi eszméjéből nin- csen semmi. A véges élet szűk szférájában gondolkozó ember szubjektív félelme és hitetlensége eluralta ott a társadalom igazgatását. A tamáskodásnak ez olyan fajta gondolat- és érzésvilága, hogy „nem tudhatom majd, mi jön utánam". Csak szavakban vallom Október eszméjének az emberiség sorsát meghatározó erejét, de a gyakorlatban munkaképes évtizedemhez szabok mindent: ez a voluntarizmus egyik szülője, s a lenini hatalom torz értelmezése.

Az utánam jövők is Október eszméjének munkálói, lehet, másként teszik mint mi, a maguk korához igazítják, s a következők újra másként. Biztosan másként cse- lekszenek, mert az igények, a társadalom fejlődését jelző törvényszerűségek nem statikus természetűek. Messzebb és mélyebbre látnak majd mint mi, hiszen kivi- rágzik gazdagon Lenin eszméjében fogant sok olyan tudományág, amely ma még a szárnybontogatásnál tart. S ez erősiti, gazdagítja Október eszméjét. Éppen ez az, amely Lenin gondolkodását világméretűvé avatta és avatja. Ezért érte el, rövid fél évszázad alatt páratlanul nagy hatását.

Amikor azt írom le, hogy Október eszméinek megértéséhez más dimenzióra is szükség van, nem adtam szabad utat azok számára, akik a gyakorlat erőfeszí- teseit, milliók és milliárdok rendkívül nagy áldozatát — „minek annyira sietni" jel- zővel illetik. Lenin eszméje a forradalmi gyakorlat útmutatója; az új gazdasági, társadalmi rend megvalósításának elmélete is. Október az eszme gyakorlati érvé- nyesülése, amelyet Lenin bábáskodott a világra, sok millió orosz és más nemzeti- ségű munkással és muzsikkal! Sietős volt a dolga és ugyanolyan sietős a miénk is, mert világméretű osztályharcból áll a gyakorlat; Október eszméjének és gya- korlatának bástyás, fegyveres ellenségeivel kell küzdenie most még, a lét minden pillanatában! Bizony, nagyon sietős a dolgunk.

Október a hatalmat a dolgozó nép kezébe adta azzal, hogy védelmezze meg, mert veszélyben van. S a veszély múltával igazgassa saját dolgait. Lenin a prole- tariátus hatalmát eszköznek tartotta — mint ahogyan eszköz is. Elméletileg meg- alapozta, gyakorlatilag — a szovjetek hatalmával — megteremtette. Merő ellen- téte ez a tőkés parlamentáris demokrácia hatalmának; az a hatalom cél! Míg Ok- tóber eszméje a hatalom eszközével a hatalom megszűnésének folyamatát készíti elő, addig a burzsoá hatalom saját létének védését erősíti.

.989

Az ember, rövid életének évtizedeivel mérve, vakvágányra viheti Október esz- méjének ez a tételét is. A szinte kozmikus erejű és hatású lenini szellem életünk évtizedeire törpítése folytán szubjektive kialakulhat olyan felfogás, hogy a hatalom eszközével kezdjük el a hatalom (az állam) megszüntetését, hogy hűek legyünk Le- nin gondolataihoz. Pedig egy ilyen lépéssel éppen Október eszméjétől távolodnánk el. Nem a mi nemzedékünknek adja feladatul a történelem a hatalom természetes elhalásának, a társadalom önigazgatásának megoldását. Beteljesül Marx—Engels—Le- nin gondolata, de ezt ne rövid időnkhöz igazítva értelmezzük. (Még nem múlt el az a veszély, amely Lenin Októberére támadt.)

Hasonló módon a kitágult lenini eszmevilág értelmezési ferdeségeiből sarjad a kétféle hatalom közötti lényeges különbségeket elhomályosító gyakorlat. Plaszti- kusan Kína példázza ezt is, olt a hatalom néhány ember akaratának, elképzelései- nek megvalósitásái van hivatva szolgálni. „Minden hatalmat a szovjeteknek" — ez nemcsak forradalmi, taktikai jelszó, hanem a proletárhatalom más minőségének a kifejezése. A hatalom ereje a tömegek aktív közreműködésével, döntési lehető- ségeik méreteivel egyenes arányban áll. A „kulturális forradalom" nem a tömegek hatalomgyakorlásának módja, hanem szubjektív hatalmi érdekeknek alárendelt,

meghatározott cél nélküli belső forrongás, a szocialista érdekek ellen, Október esz- méjétől teljesen idegen módon. A tömegek alkotó, cselekvő erejének ily módon történő „lekötése" nem a lenini forradalom elméletén alapul.

Október eszméjét felfogni a jövőbe mélyedő és a mát ahhoz mérten formáló elmével lehet. Milyen sok kínlódás, tapasztalat és gyötrelem kell ahhoz, hogy ké- pesek legyünk megmérni egy tömör mondat értelmét. Pedig megtanultuk, kívül- ről tudjuk: „az elmélet vezérfonal a cselekvéshez". Október eszméje nagyon ala-

pos, mélyrehasító, önálló gondolkozást kíván. Két évtizednyi tapasztalat, Október eszméjében fogant munkának értékei, eredményei (stabil külső és belső viszonya- ink) kellettek ahhoz, hogy Lenin eszméjét fejtsük ki bátrabban a gazdasági, tár- sadalmi és szellemi életben. Megtehetjük; államunk, gazdaságunk szilárd, nemze- tünk, népünk egysége erősödik. Elkezdődött már Lenin szellemének alkotó ki- bontása, megszabadultunk dogmák variálásának fogságától; ez érzékelhető életünk minden szférájában. Magabiztosan, illő és szükséges bátorsággal azonban csak az tud lépkedni, akinek megalapozottak az ismeretei, gyakorlati tapasztalatai, s aki Október eszméjét életével azonos síkon kezeli.

*

Ahogy nézem, lassacskán rám virrad. Fölhigült a tömör sötétség odakint. Tér- deim elgémberedtek, nem érzem már a hideget. Űjra a könyvekre terelődik a te- kintetem. A második sorban falhosszant Marx—Engels—Lenin gondolatai könyvekbe kötve. A „kísértet" már nemcsak Európát járta be, ott van mindenik kontinen- sen, s már nem is úgy mint eszme, lehetőség az. élet változtatásához, sok helyütt már cselekvő erő gyanánt működik.

Elgondolom magamban, itt, a hajnali csöndességben, hogy a dédunokámat is elfelejtik már a rákövetkezők (hát még engem, hogy elfelejtenek), elviszi az enyészet ezt a szobát, új ház épül majd a mostani helyébe, de Október eszméjé- nek parazsa-lángja akkor is oly hevesen izzik, mint ma. Szélesebb és mélyebb lesz a fújtató torka; az egész világ szítja október eszméjének lángját.

Mit is csináltam én néhány évtizedemmel? Ha évszázadokkal mérem — így is szükséges mérni —, keveset, az elindulás körül segédkeztem, s ha alkotóképes esz- tendőimmel mérem: megtettem, amit elbírtam. Erre és ennyire voltam képes. (Első személy egyes szám — gondolataimban egyenlő azzal a gyereksereggel, amelyik október eszméjében kezdett eszmélkedni.) Szerencsésnek mondhatom magam, mert az emberiség sorsát, jövőjét egyengető eszme ismeretéhez jutottam, s egy piciny darabkáján a földnek, gyakorlati érvényesülésében én is közreműködtem.

Majd fölizzanak a szivárványos rakéták Moszkvában a Vörös tér fölött, öröm- tüzek lobogó lángja öleli át október három nemzedékét; dübörgő robajjal men- nek el Lenin koporsója mellett (a mauzóleum előtt) az 1917 moszkvai proletárok fiai, unokái, fölzúgnak a tankok, rakéták, vijjogva fodrozzák a kék látóhatárt a repülők; s a tribünön ott áll majd a nemzetközi kommunista mozgalom sok-sok képviselője... -Ott a Kreml falánál — Október eszméjének szilárd bástyájánál.

.990

LÖVÉS

„ K É S Ő B B A S Z E R I N T F O G J A K MEGÍTÉLNI A Z

A

NÉVÁRÓL

(Henri Barbusse)

BORISZ LAVRENYOV: Lövés a Néváról

(elbeszélés) 991 VALERIJ BRJUSZOV: 1917 októbere (vers 1001

VELEM1R HLEBNYIKOV: A szabadság

(vers) 1001 SZERGEJ JESZENYIN: Hazám (vers) ... 1002

VLAGYIMIR MAJAKOSZKIJ: Versek ... 1002 SZTYEPAN SCSIPACSOV: Három

nyolc oros (vers) 1009 VERA INBER: ö t éj és öt nap (vers) ... 1010

BORISZ KUNJAJEV: Méntaillat (vers) ... 1010 BORISZ SZLUCKIJ: Fordítás közben

(vers) 1 0 1 1

LJUDMILA TATYJANYICSEVA: Őrhajó

(vers) 1011 ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: Versek:... 1011

JEVGENYIJ JEVTUSENKO: A történelem

(vers) 1014 VLADIMÍR BEEKMAN: Japán babák

(vers) 1015 ENN VETEMAA: Zeneszerző (vers) 1010

TÓTH MIKLÓS: A fiatal szovjet művészet

Október másnapján 1019 VARGA LAJOS: A forradalmi taktika

kidolgozásának útján 1033 ANTALFFY GYÖRGY: Október és a

társadalmi forradalom elmélete 1038 IMRE OTTO: Lenin a szocialista gazdaság

irányításáról i043

BORISZ LAVRENYOV

LÖVÉS A NÉVÁRÓL

APRÓ SZEMŰ ESÖ ESETT 1917. október 21-én. Az „Aurora" a francia-orosz hajógyár kikötőjében állt. Az öreg cirkáló jól ismerte ezt a helyet: „őcsászári fel- ségének jelenlétében" fúvószene hangjaira és díszlövések kíséretében ezekről a sólyákról csúszott szappanos gerendák során a fekete Néva-vízbe tizenhét eszten- dővel ezelőtt, hogy a cári hajóraj tragikus Csu-Sima öbölbeli hadjáratával meg- kezdje hosszú harci életét.

Az őrparancsnok unatkozva sétálgatott a parancsnoki hídon. Jobboldalt lustán hömpölygött a tenger felé az öntöttvas-szürke, lázas-eső fodrozta, felpüffedt folyó.

Balról undorítóan szennyes gyárudvar, füstös műhelyépületek, fekete sólyacsont- vázak és héjlemez-darabokkal, páncéllapokkal, rozsdavörös drótkötegekkel, kábel- kígyókkal fedett, esőtől átitatott vigasztalan telek húzódott. A kaotikusan felhal- mozott fémhegyek között poshadó, rozsdavértől szennyes, vöröses-barna tócsák tarkállottak.

Az eső az őrparancsnok vízhatlan köpenyét öntözte, fénytelen ezüstcsöppekben gördülve le a villogó vásznon. A vízcseppek megpihentek a zászlós gyűrött arcán, rövidre nyírt bajszán, sapkája ellenzőjén. A zászlós bánatos, unott, reménytelen arca távolról olyannak tűnt, mintha az őrparancsnok egész alakja feloldódna a ki- úttalan bánatban.

Tulajdonképpen így is volt. A zászlós halálosan unatkozott. Amióta világossá vált előtte, hogy minden szétzüllik és a tengernagyi sasok ragadozó szárnyaikkal sohasem vetnek árnyékot zászlósi vállaira, a Hajózási szabályzat cikkelyeiben kör- vonalazott feladatait teljes közömbösséggel látta el, azt is csak azért, mert ezek a szabályok gyermekkora óta belerögződtek, mint kullancs a kutya bőrébe. Időnként maga is csodálkozott, miért áll ki őrhelyére, amióta az teljesen értelmetlenné vált.

Az őrparancsnok korlátlan hatalma bosszantó emlékké zsugorodott. Mindössze az a kétes értékű öröme maradt meg, hogy bejegyezheti a fedélzeti naplóba a hajón történt unalmas eseményeket.

A tisztek szívesen elutasították volna ezt az értelmetlenné vált szolgálatot, ha nem tartottak volna a matrózok különös és megmagyarázhatatlan viselkedésétől.

Az alacsonyabb rangú tengerészek váratlanul a hajó polgáraivá és gazdájaivá vál- tak, a fedélzeti őrszolgálatot pedig soha nem észlelt pontossággal és figyelemmel végezték: határozottan fegyelmezetten viselkedtek. Olyan tisztán tartották a cirká- lót, mintha tengernagyi szemlére készülnének, miközben a pénztárláda és a hajó- lépcső előtti őrök cövekként álltak helyükön. Ez a tengerészbuzgóság a tisztek szemében érthetetlen maradt, hiszen nem kértek és nem is mertek fegyelmet kö- vetelni, s félelemmel töltötte el őket.

Az őrparancsnok előrehajolt a parancsnoki híd bal oldali korlátja fölé, és lustán szemlélte a szokatlan jelenetet. A tócsákban gázolva egy hosszú lovassági köpenyt viselő ember haladt a partról a cirkáló fedélzetére vetett deszkák felé. Az átnedvesedett és elnehezült köpenyszárak nedves szoknyaként csapdosták csizmáját.

Fejét angol terepszínű tiszti sapka fedte. Fellépett a hídra. Az őrparancsnok kö- zömbösen figyelt. Mindenféle népség kószál a cirkálón reggeltől estig. Különböző pártok képviselői, demokraták és szocialisták, az ördög se tudná megszámolni őket Nem is olyan régen polgári személy még a lábát sem merte egy hadihajó sérthe- tetlen fedélzetére tenni. Most p e d i g . . .

Hadd menjen, aki akar. Ugyan miért civódik a hídőr ezzel az alakkal? A zász- 1Ó9 közömbösen, de titkolt kárörömmel figyelte, hogy az őr elállta a látogató út- j á t s hogy az, felhevülten mondott valamit, mire az őr tetőtől talpig hidegen vé- gigmérte a jövevényt és füttyentett egyet, az ügyeletest híva. A formaságok ilyen megtartásának semmi haszna sem volt, de mégis felmelegítette a zászlós csüggedt szívét.

991

Az elősiető ügyeletes a felmutatott papírra pillantott, és maga után hívta a látogatót. Az őrparancsnok kiábrándultan ásított egyet, és az esőcsöppektől finto- rogva lépkedni kezdett a hídon.

AZ „AURORA" most megbízott komisszárja, Alekszander Belisev aknagépész felhős homlokkal olvasta a látogató papírját. Már az is felbőszítette, hogy a lá- togató Lebegyev miniszterhelyettes személyes adjutánsaként mutatkozott be. Nem szívlelte sem az eszereket, sem a segédtisztjeiket.

A látogató a haditengerészeti miniszter kategorikus parancsát hozta, mely sze- rint azonnal ki kell futniok a tengerre a gépek bejáratása céljából, majd Helsing- forsba* kell hajózniok, hogy a második cirkálóbrigád parancsnokának rendelke- zésére álljanak.

— A miniszter megparancsolta, hozzam tudomásukra, hogy a parancs nem tel- jesítését a harci feladat megszegésének, hazaárulásnak tekinti annak minden kö- vetkezményével — mondta az adjutáns hivatalos hangon, igyekezve parancsnoki módon és magabiztosan viselkedni. Kellemetlenül érezte magát ebben a komor, zománcfestéktől csillogó kajütben, melynek vékonyka falain túl félelmetes matró- zok lépkedtek, és színlelt magabiztossággal igyekezett elfojtani félelmét.

— Világos — mondta Belisev, nehéz tekintetét a segédtisztre emelve. Arcán zavart gyermekmosoly fakadt. — Mi is tudjuk, mi az árulás — hangsúlyozta jelen- tőségteljesen, orra előtt magasba emelve mutatóujját. Hanglejtéséből nem lehetett megérteni, kire is vonatkozik az „árulás" szó. — Az árulókat le kell lőni, mint a veszett kutyát — folytatta a komisszár, hangját felemelve, és a tengerészeti minisz- ter adjutánsa úgy érezte, hogy a komisszár haragra lobbanó szemei merően a homlokára szegeződtek. Gyorsan elsietett.

A ségédtiszt távozása után Belisev a cirkáló parancsnoki kajütjébe ment.

A parancsnok az asztalnál ült, és leveleket írt. Már egész halom címzett boríték emelkedett előtte. Arca sápadt és komor volt. Ügy tűnt, hogy öngyilkossági kísér- letre készül, és búcsúleveleket ír rokonainak és ismerőseinek.

A parancsnok lehangoltságát észre sem véve, Belisev eléje helyezte a tengeré- szeti miniszter parancsát.

— Mikorra parancsolja, hogy elinduljunk? — kérdezte a parancsnok, a komisz- szárra emelve fáradt szemeit.

— A helyzet egészen másként áll — válaszolt enyhén mosolyogva Belisev. — A Balti Központtól ellenkező parancsot kaptunk — a géppróbát csak október vé- gén kell végrehajtani. Ügy, hogy őfőparancsszerkesztőségének saját fogaival kell a horgonykötelet fölhúznia, de bele is törik a foga. Nem megyünk Helsingforsba, és sehova sem megyünk a Pétervári Szovjet parancsa nélkül — fejezte be Belisev hivatalos hangnemben.

— Parancsára — válaszolta a parancsnok, maga is meglepődve, miért válaszol volt alattvalójának fokozott tisztelettel.

— NINCSENEK JELEN IDEGENEK? — A kérdés csak a formaság kedvéért hangzott el. Belisev komisszár maga is látta, hogy a tizenhatos fedélköz helyiségé- ben nem volt senki a hajóbizottság tagjain kívül, ám tetszett neki a titkos össze- jövetel szigorú rendtartása.

— Kit hozna ide az ördög? — válaszolták. — A tengerészek tudják, miről van szó, a tiszteket meg kötéllel sem húzza ide az ember.

Belisev egy borítékot emelt ki vászonköpenye belső zsebéből. Lassan, ünnepé- lyesen húzott ki belőle egy negyedrét hajtott papírlapot. Kisimította tenyerén, és óvatos tekintetét hunyorogva vitte körül a bizottsági tagokon. Kipróbált, harcban edzett fiúk voltak, es valamennyien mohón, lángoló szemmel nézték a komisszár kezeiben levő papírt.

— így hát, gyerekek — mondta Belisev — közlöm a kapott utasítást. „A m u n - kás* és katonaküldöttek Pétervári Tanácsának Katonai forradalmi bizottsága ko- misszárjának az „Aurora" cirkálón.

A munkás- és katonaküldöttek Pétervári Tanácsának Katonai forradalmi bi- zottsága elhatározta: megbízza önöket, hogy minden rendelkezésükre álló eszköz felhasználásával állítsák helyre a forgalmat a Nyikolajev-hídon."

* Helsinki svéd neve.

A fedélközi kabinban csend és meleg honolt. Valahol mélyen a fedélzet alatt tompított hangon búgott a dinamó. A bizottság tagjai hallgattak. Bár szemük színe más és más volt, valamennyi szegletében egyformán éles ragyogás ült. Ez a ra- gyogás arcaikat hasonlóvá varázsolta. Az elnyomott ember megtalált Igazságáról szóló, most megvalósuló és világossá váló évszázados álom fénye világosította be arcukat.

— A Revkomból* telefonáltak, hogy ez magának Vladimír Iljicsnek az utasí- tása . . . Lenin elvtárs azt várja, hogy a tengerészek nem hagyják cserben — tette hozzá Belisev csendesen és áthatóan, s az arcokon ismét tűnődő, izgatott fény fu- tott végig.

— Mondd meg, Szasa — szólt valamelyikük —, ha Lenin elvtárs akarja, ne kételkedjék, minden akadályon áttörünk.

— Tehát határoztunk? Nincs ellenvetés? — kérdezte a komisszár. Fiatal volt még, fiatal az életben és fiatal a politikában, és szerette, ha minden a szabályok szerint történik.

N A bizottság tagjai zajos sóhajjal válaszoltak, ami a jóváhagyásnak teljesen érthető formája volt.

— Hát akkor a feladat teljesítésének megfontolására teszek javaslatot — Beli- sev gondosan köpenyébe rejtette a Pétervári Szovjet harci parancsát: — hány em- berre van szükség, és hogy állítsuk helyre a hidat.

— Egyszerű a módszer — mondta nevetségesen csattogtatva fogsorát Ványa Karjakin —, forgatni kell a gépezetet, amíg a két hídrész összeér és kész.

A tréfa nem derített mosolyra senkit. A fedélközi kabin hangulata különös, szigorú és ünnepélyes volt.

— Csukd be a szelelőlyukad! — szakították félbe Ványát.

— Minek locsogsz i t t . . . Ne töltsük ezzel az időt. Nélküled is tudjuk, hogy kell forgatni a gépezetet.

A köpcös, szakállas fedélzetmester felállt a ládáról:

— Ügy gondolom, elvtársak, hogy ez komoly ügy. A hídon a Szenatszkaja és az Anglijszkaja rakpartoknál junkerek állnak. Hogy mennyien és mivel vannak' felfegyverezve, nem tudjuk. Nem mentünk felderítésre. Páncélautóikat én magam láttam. De lehet, hogy odébb tüzérséget is tartalékolnak. Ezektől a gazemberektől minden kitelik. Azt hiszem, nincs értelme fejjel mennünk a falnak. Nevetségesekké válunk, mint a vízbe esett tyúkok, és a dolgunkat se végezzük e l . . .

— No és mit javasolsz? — kérdezte Belisev.

— Mindenekelőtt azt, hogy szabadítsuk ki a hajót ebből az egérfogóból. Mi az ördögnek állunk itt a falnál? Először is innét nem jutunk el az Anglijszkaja rak- partig, másodszor — a partról megrohanhatnak bennünket. Különben is, hol hal- lottatok olyat, hogy egy hadihajó a kikötőben verekszik? Aztán azt javaslom, egyebek előtt, hogy vezessük ki az „Aurorá"-t a szabad vízre, hogy manőverezni tudjunk, és álljunk oda közvetlenül a hídhoz.

— Helyes — támogatta egy hang —, a hídhoz kell eljutnunk.

— Odá kell jutnunk — mondta Belisev elgondolkozva —, de ki fogja odavezetni a hajót? A tisztekre ne számítsunk. Olyanok, mint egy nyomorult teknőc, mint a fába szorult férgek.

— Rájuk lehet ijeszteni — nyilatkozott Ványa Karjakin.

Belisev legyintett.

— így is halálra rémültek. Tovább ijesztgeted — még rosszabb lesz. Egy lehe- tőségünk van. Szépszerével szót érteni. Meg kell értenünk helyzetüket. Kiszaladt a föld a lábuk alól.

— Vízbe kéne mind fojtani.

— Korai — szakította félbe Belisev. — Ha kellene, akkor azt parancsolták volna először, és csak azután a híd helyreállítását. Megpróbálok értelmesen beszélni ve- lük. A bizottság tagjainak azt javaslom, menjenek a hajókamrákba és magyaráz- zák meg a legénységnek a helyzetet...

A fedélközi kabin felelevenedett. A bizottsági tagok a kijárathoz siettek és végigdübörögtek a fedélzeten.

AMIKOR BELISEV A TÁRSALGÓBA LÉPETT, éppen az esti tea ideje volt.

A tisztek az asztaloknál gyülekeztek. Ez a teázás azonban még csak nem is em- lékeztetett a régi, eleven összejövetelekre. Hallgatott a fekete huzattal bevont

• Forradalmi Bizottság

.993

zongora, nem hallatszott tréfaszó, nem csengett a zászlós gondtalan mosolya. A fe- jüket mélyen az asztal fölé hajtó, egymásra nézni sem merő szótlan alakok a kö- zelmúltban eltemetett rokon halotti torára összegyűlt vendégekre emlékeztettek, akik még beszédbe sem elegyedtek, hogy hangjuk csengésével ne sértsék az el- hunyt láthatatlanul is jelenlevő szellemét.

A komisszár megjelenésekor egy pillanatra minden fej felé fordult. A rémül- ten csapongó szemek mélyén remegés villant, majd a fejek ismét mélyen hajoltak a híg teával teli csészék fölé.

— Jó estét, parancsnok bajtársak — mondta a lehetőség szerint udvariasan Belisev, és matrózsapkáját a polcra helyezve, vidáman és kedélyesen a díványra ü l t

Közben élesen figyelte a tiszti arcokon tükröződő benyomást, melyet megjele- nése váltott ki. Egyesek arca felderült — bizonyara azért, mert a komisszár megje- lenése semmi rosszat sem sejtetett, magát a komisszárt is rendes legénynek, a múltban kitűnt jóérzésű matróznak ismerték. Ketten mogorván néztek maguk elé.

A nemesi szabadságjogok és tiszti privilégiumok dühödt, meghajlást nem ismerő védelmezői szemében már maga a komisszár társalgóbani megjelenése is tűrhetet- len volt, zavartalan viselkedése pedig éles késként metszett szívükbe.

De csak ketten voltak. A többiek mintha feloldódtak volna, tehát lehetett velük beszélni.

— Megengedi, hogy rágyújtsak, főhadnagy bajtárs? — fordult udvariasan Be- lisev a parancsnokhoz. A tiszt mintha elveszett boldogságát kereste volna, szemét a pohárról le sem véve, intett fejével, és tompán válaszolt:

— Kérem.

Belisev cigarettát vett elő, és kényelmesen rágyújtott. Látta, hogy a tisztek szemük sarkából figyelik a cigarettájából felfutó füstcsíkot, és ez nevetésre ösz- tökélte. A füstöt mélyen mellre szívta, majd váratlanul megszólalt:

— Egy óra múlva horgonyt szedünk.

A tisztek felkapták fejüket, mintha egy cérnán rángatták volna őket, és a komisszárra néztek. A navigációs tiszt kanalával idegesen megkoccintotta poharát, és vállát magasba rántva megkérdezte:

— Megtudhatjuk, hová?

— Miért ne — válaszolt jóindulatúan Belisev. — A Pétervári Szovjet megpa- rancsolta, hogy vigyük a cirkálót a Nyikolajev-hídhoz, állítsuk össze a hidat és biztosítsuk az Ideiglenes Kormány ellenforradalmi erői által megszakított forgalmat.

A navigációs tiszt felsóhajtott és csörögni kezdett kanalával. Az azelőtt hamisí- tatlan tréfacsinálóként ismert tagbaszakadt tüzértiszt, aki szórakoztató elbeszélései- vel nemegyszer fakasztott mosolyt a matrózok arcára, elváltozott, bágyadt és fakó arccal, melyet mintha lúgban mostak volna át, fejét fel sem emelve, erőltetetten és gonoszul kérdezte:

— És a flottaparancsnok utasítása?

Belisev áthatóan tekintett rá.

— Elaludt, • tüzér bajtárs — mondta nyugodtan. — A flottát manapság a forra- dalom irányítja, pontosabban a Katonai Forradalmi Bizottság, melynek a flotta engedelmeskedik.

— Nem hallottam — válaszolt a tüzér —, nem ismerek ilyen admirálist.

A tüzértiszt láthatóan kötekedett és botrányt kezdeményezett. Belisev megér- tette ezt, és a parancsnokhoz fordult:

— Főhadnagy bajtárs, kérem, rendelkezzék!

A parancsnok lassan felemelkedett. Karjai erőtlenül lógtak testé mellett, a j - kai remegtek. Elszomorító és egyben mulatságos látvány volt. Tulajdonképpen úgy választották. A februári fordulat idején a legénység egyhangúlag választotta meg a régi parancsnok helyébe, akit mint vérszopó sárkányt és hóhért, megöltek.

Az ú j parancsnok liberális gondolkodású volt, aki már a februári forradalom előtt újságokat olvasott föl a matrózoknak és az illegális munkát is elkendőzte. A le- génység őszintén szerette, mint mindenkit, aki a kegyetlen flottái kényszermunkán a közmatrózban is élő embert látott. A tengerészek most sem veszítették el jó- indulatukat ez iránt a csendes, puha értelmiségi iránt. Ám a parancsnok kizökkent a kerékvágásból: a teljes kettősség és fejvesztettség lett rajta úrrá.

— A Nyikolajev-hídhoz akarják vinni a cirkálót?

— Hová vinnénk? — csodálkozott Belisev. — Elég világosan van m e g í r v a . . .

— D e . . . d e . . . — a parancsnok hiába kereste az emlékezetében megbújt sza- vakat —, de, Belisev bajtárs, ugye megérti, hogy e z . . . ez lehetetlen.

— Miért? — kérdezte az igaz és naiv csodálkozás hangján a komisszár

— Hát arról van s z o . . . A háború kezdete óta a város határain belül nem tisztították a folyó medrét — kezdte gyorsan a parancsnok jókedvre derülve: mfi-

szaki jellegű érv jutott eszébe, ami lehetőséget ad a visszautasítás forradalmi reputáció megsértése nélküli, valószerű magyarázatára. — Teljességgel ismeretlen, hogy mi történik a fenéken. A hajózható útszakasz talányosan módosult. A cirká- lóért, mint a flotta harci egységéért én tartozom felelősséggel. Alighogy befejez- tük a javítást, és ismét nyomorékká tehetjük, behorpasztjuk a hajófeneket...

Én . . . én nem vállalhatok ilyen kockázatot.

A tüzértiszt kárörvendően és vidáman krákogott. Belisev azonban nyugodt ma- radt, bár gondolatai sebesen és elkeseredetten kergették egymást. Megértette, hogy a parancsnok ügyesen lépett egyet a politikai dominójátékban. Ügy vélte, olyan számot tett, melyhez neki nincs mit tennie. Persze össze lehetne keverni a domi- nóköveket, be lehetne hívni a legénységet, meg lehetne őket fenyegetni, de a jó játékos nem így jár el, és Belisev kifejezetten jól dominózott.

Szeme sarkából a tüzérre pillantott, akinek a köhögés a torkára szorult, majd a parancsnokhoz fordult, minden szót külön nyomatékkal hangsúlyozva:

— A hajózható útra vonatkozó elképzelést helyesnek tartom.

A tisztek összenéztek: csak nem adja fel a komisszár?

De örömük korai volt. Belisev rövid szünet után folytatta:

— A cirkálót nem kockáztathatjuk, főhadnagy bajtárs. Mindketten felelünk érte. És én se szívesen állok a kivégző osztag e l é . . . De a parancs, az parancs. El kell jutnunk a hídhoz. Fél óra alatt felmérjük és megjelöljük a hajózható út- vonalat . . .

Alig tudta visszatartani győzelemittas mosolyát. Pontos találat volt. A parancs- nok vesztett. Reménytelenül vesztett: nem tudta, hová tegye utolsó dominókövét.

A társalgóban elviselhetetlen lett a csend.

Belisev kézbe vette matrózsapkáját, és a kijárathoz indult. Az ajtóban meg- állt, és a tisztek megrökönyödött arcára tekintve keményen és szigorúan fejezte be:

— A parancsnok bajtársaknak a bizottság nevében azt ajánlom, hogy a mérés befejezéséig ne jöjjenek a fedélzetre.

— Hát ez mi? Letartóztatás? — kiáltotta a tüzértiszt.

— Nocsak, milyen fürge lett — nevetett fel Belisev. — Minek? Ha kell — rá- érünk még. Csak kockázatos a dolog. Lőhetnek bennünket, és önökért mint szak- emberekért kétszeresen is felelősséggel tartozom. A mielőbbi . . .

A társalgó a j t a j a becsapódott mögötte. A tisztek hallgattak. A navigációs tiszt szakította meg a csendet. Fejét csóválva félhangosan szólt, mintha önmagával be- szélne:

— Azért fenegyerekek ezek a bolsevikok, még ha ebfajzatok is.

A CSÓNAK A JOBB OLDALI HAJÓLÉPCSÖ MELLETT IMBOLYGOTT a fe- kete vízen. Miután a gyárterület felőli hajópárkány mellé fegyveres matrózokat ál- lított, a géppuskákat személyesen ellenőrizte, és megparancsolta, hogy a párton minden mozgást tartsanak szemmel, Belisev átment a jobb oldali hajópárkánynál húzódó lépcsőhöz. Négy evezős ereszkedett le a csónakba. A lépcső pihenőjén a hajóbizottság titkára, Zaharov jeladó matróz állt, revolvertáskás övét igazgatva.

Mellén fekete papírral leragasztott üvegű akkumulátoros lámpa függött. A tűvel szúrt parányi nyíláson csupán kötőtűvékony fénysugár hatolt át.

— Kész vagy, Szerjozsa? — kérdezte Belisev, kezét Zaharov vállára helyezve.

— Mint mindig — válaszolt Zaharov kedvenc szólásával.

— Alaposan nézz körül. A híd előterében óvatosabb légy. A hajóorron leszek, az ágyú mellett. Ha lőni fognak, a d j le egy rakétát abba az irányba, ahonnan tü- zet nyitottak rád. Majd mi is odacsapunk. Na, minden jót.

Keményen kezet szorítottak. Sok sót fogyasztottak már el együtt ezekben a forró napokban. Ez a vidám és hetyke legény, elvtársa és barátja, most nehéz fel- adatra indul, ahol valamennyiükért áll helyt, és ahol egy fehér golyó bármely pil- lanatban a jeges Névába döntheti.

Belisevnek viszketni kezdett az orra. Gyorsan ellépett a hídtól. A csónak el- vált a hajó orrától és zajtalanul tűnt el a sötétben. A komisszár a hajóorrba ment.

A hathüvelyes orrlöveg hosszú csöve mereven nézett a tintaszínű égbe. A löveg- kezelők sötétben alig kivehető árnyai szorosan egymáshoz simultak. Sejtelmes éj- szaka volt. Belisev a homlokárbocrúdhoz lépett. A kiismerhetetlen víztömeg tom- pán suttogott előtte. A vízen túl terült el a szörnyetegszerűen hatalmas, lapos, ide- gen és ellenséges város. A fényezett sugárutak és paloták városa, a hódprémgallé- ros gárdaköpenyek városa, a miniszteri fogatok és bankárautók városa. Ebbe a városba bármikor beengedték a fajtiszta kutyát, az alacsony rangú embereket ví-

.995

szont nem. Belisev megérezte, hogy ez a város poshadt és romlott, hogy ezt a várost el kell pusztítani, hogy helyette egy új — egészséges, világos, napfényes, a szél és az emberek előtt egyaránt nyitott várost építhessenek fel.

Mindkét rakpartot homály fedte, sehol sem égtek a lámpák. A gránit mellvé- dek mögött elmosódott, zavaros árnyak imbolyogtak. A távolban, alighanem a Pé- terpál-erődből halványkék fényszórósugár pásztázta a nedves homályt. Hol ma- gasba röppent, hol a vízbe vetette magát, és ilyenkor előtűntek a hídárkádok tiszta körvonalai, a víz pedig üvegszerűen ragyogott.

Léptek szakították félbe Belisev elmélkedését. A hajóbizottság egyik tagja, Belouszov lépett hozzá sietősen.

— Most fogtam el a gépfedélzeten egy eszer férget, Lescsenkót. Agitációval próbálkozott.

— Hol van? — kérdezte Belisev izgatottan.

— Ne nyugtalankodj. Elkaptuk és bedugtuk a kábelládába. Térítse meg a kö- teleket.

— Nagyon vigyázzatok. Nehogy valami ronda dolgot produkáljanak — mondta komoran Belisev.

— Komisszár, a csónak visszatért — jelentette a jeladó matróz, akinek éles szeme az éjjeli sötétben is meglátta a kis lélekvesztő halvány körvonalait.

— R e n d b e n . . . mert már félteni kezdtem Szerjozsát — mondta a komisszár gyöngéden és a lépcső felé indult.

A HAJÓZÁSRA ALKALMAS ÚTVONAL - Zaharovtól átvett eső- és folyóvíz- től átnedvesedett — térképével Belisev visszatért a társalgó kajütbe. Ahogy a tisz- tekre nézett, megállapította, hogy távolléte idején a kajütben fontos események játszódtak le, és a tisztek hangulata erősen megváltozott. Most már nem hasonlí- tottak az őszi esőben megázott tyúkokra. Kiegyenesedtek, testtartásuk feszes volt, és valamilyen elhatározottság sugárzott róluk. Ügy tűnt, ismét katonák lettek.

Ez meglepte és nyugtalanította a komisszárt. Nem éreztette, hogy nyugtalanítja a változás, hanem egyenesen a parancsnokhoz indult és az előtte levő asztalra he- lyezte a térképet.

Az átnedvesedett papíron bonyolult, tintaceruzával írt lila cikcakkok húzódtak.

— Tessék — mondta —, itt a hajózható útvonal! Nem valami kellemes, persze.

Azt is mondhatnám, hogy nem útvonal, hanem kígyófarok. Ni, hogy tekereg. De mellékesen az egész megjelölt útszakaszon húsztól huszonöt lábig terjed a mély- ség. Tehát nyugodtan átjuthatunk, még marad is valami a hajógerinc alatt. Ré- gen a navigációs tisztek félhüvelyket kívántak egymásnak a hajógerinc alatt, mi ahhoz képest gazdagok vagyunk. Jó kormányossal kivágjuk magunkat. Adja ki az utasításokat.

— A tiszteknek lehetőségük volt a helyzet elemzésére, és felhatalmaztak annak közlésére...

A parancsnok elfulladt és el is hallgatott. Belisev mosolyogva nézte az abro- szon táncoló ujjait.

— Nos, mit okoskodtak ki a tiszt urak?

A parancsnok felemelte fejét, mintha ököllel vágták volna állkapcson. Szem- pillantás alatt nyakig vörösödött, és igyekezett bátran Belisev szemébe tekintve folytatni:

— Mivel tudjuk, hogy a cirkálónak a hídhoz való vitele a hatalom politikai pártok által tervezett megragadásának egyik aktusa, a cirkáló tisztjei, bár készen állanak bármely pillanatban harci feladatukat teljesíteni a külső ellenség vonat- kozásában, nem érzik magukat feljogosítva, hogy Oroszország belső politikai har- cába beavatkozzanak. E z é r t . . . ennek következtében b e . . . — a parancsnok dadogni kezdett — . . . bejelentjük, hogy ebben a harcban megőrizzük semlegességünket...

— Ügy, ú g y . . . — mondta Belisev harag nélkül, bólogatva,, miközben a pa- rancsnok még sűrűbben elvörösödött.

— Mi nem állunk ki semmilyen politikai párt mellett s e m . . . Oroszországért viszont bármikor . . . A bolsevikok ellen sem szándékozunk f e l l é p n i . . .

Belisev előrelépett, és nehéz kezét a parancsnok vállara helyezte. A főhadnagy megrezzent ettől a váratlan érintéstől, és villámgyorsan leült, mintha szeg lenné, és egy erős kalapácsütés nagy lendülettel a fotelba ütötte volna. Látszott, hogy megijedt.

— Még csak az kellene, hogy a bolsevikok ellen lépjenek föl! Ügy látom, az

anyósuk ellen is kevés lenne a puskaporuk — mondta a komisszár megvetően, de még mindig harag nélkül, és rövid hallgatás után fejét csóválta:

— K á - á r . . . és én még azt hittem, hogy önök mégiscsak tisztek. Pedig olyanok, mint az apró h e r i n g . . .

— Na-na, komisszár... Kérném egy kicsit lágyabban — vetette közbe kajánul a tüzértiszt. — Meglátjuk, milyen tokhal lesz belőled.

Az, hogy a tüzér nem rezeit be, tetszett a komisszárnak. A tisztek hangulata nem volt dühödt. Teljes és sajnálatra méltó kiúttalanság jellemezte őket, amit a tisztek maguk is szégyelltek. Már az is jó jel volt, hogy a tiszt letegezte. Megvető hangsúlyú magázás rosszabb lett volna. Az azonban világos, a tisztek nem fognak segíteni, de nem mernek zavart kelteni sem. Belisev a tüzértisztre nevetett:

— A halászlébe persze kevesebb lét eresztek, mint te — vetette oda ugyancsak tegezésre fordítva a szót, egyben a hangulatot is ellenőrizve.

Ha a tüzér megsértődik, akkor tévedett a tisztek hangulatát illetően, de a tüzér nem reagált. A komisszár az ajtóhoz ment, és a térképet is magával vitte.

— Mivel semlegességről volt szó, a legénység nem tartja szükségesnek az erő- szak alkalmazását. Ennek ellenére, tiszt urak, a körülmények tisztázásáig őrizet alatt kell maradniok. Elnézést k é r e k . . . Ami a hajót illeti, valahogy majd csak megleszünk. Sok szerencsét!...

ÉJFÉLRE JÁRT AZ IDŐ. A hajóorron tompán csörgött a horgonycsörlő és a jobb oldali horgonykötél megfeszülve, remegve, vízcseppeket hullatva, lassan kú- szott a kábelnyílásba.

Belisev a hídon állt. A lábai alatt fekvő hajó innen hatalmasnak, ellenséges beállítottságúnak, balsikerére várónak tűnt. A lámpából sárga fénykör hullott a navigációs asztalra, a mérőónnal felmért utat mutató térképre. A papír fölött éle- sen rajzolódott ki Zaharov térképre hajló fekete profilja. A ceruza lassan csúszott kemény kezében a hajózható útvonalat követve, és úgy látszott, rögtön eltörik.

— Nem — mondta dühösen és határozottan a komisszár —, nem megy ez az ördöngösség...

— Miről beszélsz? — emelkedett fel térképéről Zaharov.

— Értsd meg, ördögfióka: ha összetörjük a hajót — végünk.

Zaharov mélyen hallgatott.

— Hát akkor mit csinálsz, ha nem teljesíted a Szovjet parancsát? Egy az egy- hez . . . végeredményben a kockázat nemes t e t t . . . Ne térj le az útról, Surka. A leg- jobb kormányosokat állítottam szolgálatba. Sasok, nem kormányosok. Én meg majd csak megleszek valahogy. Négy év alatt sok minden rám ragadt. Nem olyan bo- szorkányság sima vízen elvezetni a hajót.

Belisev kurtán káromkodott. Más kiút valóban nem volt. Ha Szerjbzsa hozzá- lát, talán sikerülni fog. Értelmes fickó.

A parancsnoki híd megremegett lábai alatt. Valószínű, a gépházban beindí- tották a gépet. A cirkálót értelmes lénnyé változtató ismerős remegés felfrissí- tette a komisszárt is. Odament a lépcsőhöz, kiemelte a dugót, és a pedálra lépett.

— Vaszilij, te vagy? R e m e k . . . Rögtön indulunk.

A cirkáló orra már elvált a parttól. A víz lassan keresztbe fordította a hajó- testet a folyón. Indulási jelet kellett adni. Belisev a gépi távíró fogantyúját a

„lassú előre" jelre állította. A fedélzet ismét megremegett. Ebben a pillanatban a fedélzeti nyílásból egy fegyveres matróz ugrott a parancsnoki hídra.

— Komisszár elvtárs . . . Belisev! — kiáltotta.

— Mit üvöltesz? — felelt a komisszár elégedetlenkedve. — Maradj csendben.

— Komisszár elvtárs! A letartóztatott parancsnok kéri, hogy azonnal jöjjön hozzá.

— Mi az ördög kell az ebfajzatnaik? — káromkodott Belisev. — Mondd, hogy nem érek rá. Várjon, míg a hadműveletet befejezzük. Előbb kellett volna meg- gondolnia magát.

A matróz zavarba jött.

— Nehogy valami baja történjen — mondta a komisszár füléhez hajolva. — Tudod, mintha nem lenne magánál. Sír.

— Tyű, az átkozott! — köpött ki Belisev. — Vezesd ide a gazembert. Tudhatod, nem mehetek el a parancsnoki hídról.

A matróz eltűnt a fedélzeti nyílásban. A folyó közepére érve, a cirkáló fokozta sebességét. Sűrű sötétség vette őket körül. Zaharov leszólt a kormányosoknak:

— Jobbról az Izsák-torony. Egyelőre arra t a r t s . . .

.997

— Értettem, arra tartani — válaszoltak szinte egyszerre a 'kormányosok.

Egy perc múlva a parancsnok jelent meg a hídon az őr kíséretében. Köpenye kigombolva, sapkája a fején hátracsúszva. Még a sötétben is látszott, hogy szeme betegesen ragyog.

— Nem tehetem — kezdte még menet közben —, nem engedhetem, hogy a hajó megsérüljön. Szeretem a hajómat, é s . . . és segítek átvinni a hídhoz, de kérem, az- után szabadítsanak fel a harci cselekményekben való további részvétel a l ó l . . .

Belisev a parancsnok eltorzult arcára nézett, melyet a navigációs asztal lám- pája halványan megvilágított. Jól megértette parancsnokát. Sokat tudott volna mondani neki, de most nem volt idő beszélgetésre. Végeredményben ez nagy si- kernek számít. így hát csak annyit mondott:

— Rendben . . . Lásson hozzá . . .

A hadnagy megingott, szippantott egyet az éles levegőből, majd egy másodperc múlva kiegyenesedett és a térkép fölé hajolva, parancsoláshoz szokott, magabiztos hangján adta ki utasítását a kormányosoknak:

— A kormányt b a l r a ! . . . T a r t a n i ! . . .

A folyó közepén váratlanul szélroham és viharos eső szakadt rájuk. A csap- kodó, szürke esőfonalháló mindent elfedett előlük. A hídról még a fedélközt sem lehetett látni.

A jeladó matrózok, vízhatlan köpenyük gallérját felhajtva, percenként töröl- gették szemüket A cirkáló a hajózható útvonalat követve, lassan kígyózott előre.

A hídnak már egészen közel kellett lennie, de előttük áttekinthetetlen sötét honolt.

Az „Aurora" bármely pillanatban beleszaladhatott a hídba.

— Hí-íd! — ordította vad hangon az első jeladó matróz, megsejtve a hídpillérek sötét körvonalait.

— Halkabban! — pisszentette le Belisev. — Az egész várost felriasztod.

A parancsnok keze alatt csörögni kezdett a géptávíró: előbb a „legkisebb", majd á „teljes hátra". A gépek reszketése görcsösen rángatta a cirkálót.

— Horgonyt le!

Nehéz csobbanás hallatszott elöl. Élesen, fülsértően sivalkodott a lefelé futó horgonykötél. Az „Auróra" megremegett és megállt.

A parancsnok elfordult a távírószekrénytől, és arcát kezeivel fedve a hajólép- csőhöz ment. Belisev nem állította meg. Nem is volt rá szüksége.

— Fényszórót a hídra! — parancsolta.

Feje fölött a fényszórópadkán kék fény villant fel. Sisteregve, prüszkölve, hu- nyorogva robbant előre a sebes fénynyaláb, átszakítva a sötétség fátylát. A hídpil- lérek és rácsos ívtartók élesen rajzolódtak ki előttük. A bal oldali hídnyílás üresen tátongott.

— Széthúzták — tört ki haragosan Belisev, és fogát csikorgatva szorította meg a zsebében lapuló pisztolyt. Eszébe jutott a parancs egyik mondata: „minden ren- delkezésükre álló eszköz felhasználásával állítsák helyre a forgalmat". Hangosan felsóhajtott, és az orrlövegek felfelé emelkedő csöveire tekintett, melyek harcra készen dermedtek mozdulatlanságba.

Szeméhez emelte a nehéz éjszakai látcsövet. A szemlencsék segítségével a híd kitapintható közelségbe került. Csak ki kellene nyújtania kezét, és elérné a nedves vaskorlátot. Mögötte kis szürke köpenyes alakok szorongtak a fényszóró fényétől elvakultan. Á komisszár még a gárdaiskolák fehér váll-lapjainak sárga monog- ramjait is megkülönböztette.

Leeresztette a látcsövet, és a rögzítőlécről leemelte a megafont.

A megafon erősen, ijesztően bömbölt.

— Junker urak — bőgött a megafonkürtő —, a Katonai forradalmi bizottság nevében azt ajánljuk, hogy menjenek a fenébe, amíg egy darabban vannak, ö t perc múlva tüzérségi tüzet nyitunk a hídra.

A hídon fény villant, és alig hallható magányos lövés dördült. Belisev alig tudta visszafojtani nevetését, amikor meglátta, hogy a junkerek csoportosan ve- tették magukat lövöldöző társukra, és elvették puskáját. Sietve, botladozva futot- tak a bal partra, s alakjuk gyorsan felszívódott az Anglijszkaja rakpart homályá- ban. A híd kiürült.

— így még jobb — nevetett a komisszár vállat vonva. — Remek harcosok, mondhatom.

Zaharovhoz fordult, és parancsoláshoz szokott hangon adta ki utasítását:

— A második század a fedélzetre. Puskát és gránátot hozzanak magukkal.

A naszádokat vízre bocsátani. A század szálljon partra, és állítsa helyre a hidat.

Kürtszó csendült, dudák sípoltak. A lépcsőkön lábdobogás hallatszott. Csónak-

gerendák nyikorgását hozta felé a szél. A folyó sodrásával szembeforduló és eső- szálak fátylába burkolódzó „Aurora" mozdulatlanul, feketén, vészjóslóan gubbasz- tott a hídnál.

HIDEG, SZELES NAP KÖSZÖNTÖTT BE. A Néva felpüffedt. Sárga, habos hullámtaréjok futottak a lustán hömpölygő víz sodrásával szembe. A szélrohamok porhanyós vízfelhőt sodortak az úttest fölött.

A kihalt, nedves város elcsöndesült. Az utcákról hiányzott a megszokott for- galom. A parancsnoki hídról nézve a Vasziljev-sziget házsora üres kőbarlangoknak tűnt.

A bal parton puskaropogás moraja gördült végig hol elcsendesülve, hol ismét erőteljesebben. Néha kézigránát robbanása metszett a levegőbe. Egy ízben felcsön- dült egy kiskaliberű ágyú hangja is, élesen, fülsértően, de rövidesen elhallgatott

Ez a Morszkaja utcán lehetett, ahol a vörösgárdista és matrózalakulatok a távíró- és telefonközpont épületét rohamozták.

Belisev reggel óta járta a kajütöket és hajókamrákat. A legénységgel beszél- getett akik a partra szerettek volna menni: részt akartak venni a harcokban.

A folyó közepén, a hídnál való egy helyben állás bosszantotta és ingerelte a mat- rózokat. Ügy érezték, hogy megkerülték, elfeledték őket, és nehéz volt a harcba igyékvő emberekkel megértetni, hogy a cirkáló képviseli azt a döntő fontosságú ütőkártyát, melyet csak az utolsó percékben fognak kijátszani.

Délben az „Aurora" mellett hatalmas, motoros vontatású uszály haladt felfelé a Néván, úgy megrakva kronstadti tengerészekkel, mint egy dinnyésszekér. Az

„Aurora" legénysége kiözönlött a fedélzetre, elárasztotta a mellvédeket és köszön- tötte a kronstadtiakat, földieket és barátokat. Az uszály orrán harmonika szólt, vidám táncot jártak. Egy emlékműnyi méretű, hatalmas, szép, szürke szemű gár- dista átkiáltott:

— Hé, aurorások! Hiába zabáljátok a scsit? Gyertek a partra, táncoljunk egyet Kerenszkijjel.

Az uszály pokoli zaj, füttyszó és matrózdal kíséretében haladt el a híd alatt, és az Anglijszkaja rakparton kötött ki. A haditengerészek sűrű sorokban rajzottak ki a partra. A cirkáló matrózai irigykedve nézték a rakparton futkározó társaikat, ám a hajót nem hagyhatták el, megértették, hogy felelősséggel tartoznak a harc kimene teléért.

Belisev ebéd óta állandóan a parancsnoki hídon állt. Mellette volt Zaharov, és a hajóbizottság más tagjai is. A tisztek kajütjeikben heverésztek, mindegyik előtt őr állt.

Két órakor pihegő rádiós futott a hídra, és Belisevnek egy rádióüzeneti blan- kettát adott. A rádiós arca és szeme lángolt. Belisev a fedélzeti asztalra helyezte a blankettát, és fölé hajolt. Társai a válla fölött nézték a lapot. Szeme gyorsan fu- tott végig a sorokon, és melle minden elolvasott betű után egyre inkább felme- legedett.

„Az Ideiglenes Kormányt megdöntöttük. Az államhatalom a munkás- és ka- tonaküldöttek Pétervári Szovjetje szervének, a petrográdi proletariátus és helyőr-- ség élén álló Katonai forradalmi bizottságnak kezeibe ment át.

Az ügy, melyért a nép harcolt: a mielőbbi demokratikus béke megkötése, a földbirtokos földtulajdon megszüntetése, a termelés munkásellenőrzése, a Szovjet kormány megalakítása biztosítva van.

Éljen a munkások, katonák és parasztok forradalma!"

Belisev felegyenesedett, és levette matrózsapkáját. Fedetlen fejjel lépett a pa- rancsnoki híd előterébe. A szolgálatot befejezni nem akaró matrózok a fedélközben a . lövegeknél álltak. A mellvédek mellett haditengerészek csoportjai beszélgettek és a szürkületbe mélyülő várost kémlelgették.

A harci fegyelem szemszögéből nézve ez rendetlenség volt. Még reggel harci riadót fúvattak, és a fedélzeten a lövegkezelőkön és tűzrendészeti őrökön kívül senkinek sem lett volna szabad tartózkodnia. Belisev azonban megértette, hogy nincs az az erő, amivel most a fedélzet acélkérge alá kényszeríthetné a felizgatott, tűzben égő embereket, amíg nem kapnak hírt a legfontosabbról, amire oly sokáig várták, ami miatt időről és étkezésről megfeledkezve itt állnak a fedélzeten. A jel- zőkötélben megkapaszkodva, a korlátszegélyre ugrott fel:

— Elvtársak!

A fejek a parancsnoki híd felé fordultak. A komisszárt felismerve a legény- ség a hajó közepére húzódott. A felemelt fejek mozdulatlanságba merevedtek.

— Elvtársak! — ismételte Belisev, hangja egy pillanatra megremegett — az Ide- .999