B A K O S J Ö Z S E F
a z 1868-as n é p o k t a t á s i t ö r v é n y é s a m a g y a r n y e l v i , n y e l v t a n i i s m e r e t e k n é p i s k o l a i t a n í t á s á n a k
n é h á n y k é r d é s e
Az 1868. évi népoktatási törvény ellentmondásossága s kompromisszumos jellege ellenére jelentős alkotás. Mi most elsősorban a magyar nyelv, közelebbről a magyar nyelvi, nyelvtani ismeretek népiskolai tanításának fejlődéstörténetébe, ágyazva próbáljuk számba venni s elemezni azokat a ma még alig ismert adato- kat, összefüggéseket, amelyek arról tanúskodnak, hogy ennek a népiskolai tör- vénynek nagy szerepe volt a magyar oktatásügy fejlődési irányának kijelölésé- ben, s különösen abban, hogy az egész ország figyelmét ráirányította a magyar elemi iskolák elmaradt állapotára, az anyanyelvi ismeretek tanításának korsze- rűtlenségére, a megfelelő taneszközök hiányára, a tanítók nyelvi kultúrájának, nyelvtani ismereteinek meg nem felelő voltára, s a népiskolák számára írt nyelvi könyvek, nyelvtanok tartalmának és metodikájának megreformálását célzó intézkedések, feladatok meggyorsításának szükségességére. Éppen' ennek a tör- vénynek a hatására egyre többen és egyre merészebben követelték a korszerűbb tanítóképzést, s a tanítók társadalmi állásának megbecsültetését'.célzó intézke- dések meghozatalát (vö. B A L L A G I M Ó R : A népiskolai törvényjavaslatról, Pest,
1 8 6 8 . SCHVARCZ G Y U L A : A közoktatásügyi reform, mint politikai szükséglet Magyarországon, Pest, 1 8 6 6 — 6 7 . ) .
E törvény hatása lemérhető abban is,, hogy igen széles körű vizsgálódás indult meg az elemi iskolai oktatás, s benne a nyelvtanítás elmaradottsága okai- nak feltárásával kapcsolatban. Különösen előtérbe állították ezt a kérdést:
Lehet-e korszerű és eredményes anyanyelvi nevelés, ha nincsenek biztosítva azok az előfeltételek, amelyek az iskolákban folyó nyelvművelés számára
elengedhetetlenek.
Ez a törvény, illetőleg az érte vállalt küzdelmek során felsorakoztatott érveléssorozat feltárta azt is, hogy a falusi, az elemi iskolákban elképesztő, volt az elmaradottság. A törvény megalkotásának idejében még sok helyt készületlen, pedagógiai műveltséggel nem rendelkező, s nyelvtani ismeretekben fogyatékos iskolamesterek tanítottak. A törvény mellett kiálló politikusok, pedagógiai szakemberek teljes nyíltsággal tették rostára a múlt hibáit, s az elemi iskolákban uralkodó viszonyokat életközelségben akarták és tudták az egész nemzet szeme elé állítani. Kitűnt ebből a vizsgálódásból, hogy az elemi iskolai oktatók számára, s éppen a magyar nyelvi, nyelvtani ismeretek tanításához nem volt értelmes, hasznos utasítás, nem volt jól kimunkált metodikai szakkönyv. A régebbi ún.
„oskolai vezérkönyvek" (ilyen volt pl. S Z A K O N Y I J Ó Z S E F írása: Oskolai vezér;
vagy az okos és hasznos oskolai tanításra vezető Könyvetske, Pozsony, 1792.), mivel a német mintákra készültek, a magyar nyelvi, nyelvtani ismeretek taní- tására vonatkozólag szinte használhatatlanok voltak s el is avultak. Az 1860-as évek közepétől egyre nagyobb számban megjelenő ún. „vezérkönyvek" (pl.
ÁRVÁI JÓZSEF: ABC és Vezérkönyv az írás-olvasás tanításához, Pest, 1865., GÖNCZY PÁL: Vezérkönyv a Magyar A-B-C és Elemi Olvasókönyv tanításához, Budán, 1869. I v Á N Y l ANDOR: AZ írás—olvasás módszertana. Elemi népiskolai használatra. Tan- és Vezérkönyvül, Temesvárt, 1870. stb.) már korszerűbbek voltak, de szerzőik nem a magyar valóság talaján álltak, külföldi források nyo- mán dolgoztak, s túlságos eklekticizmusuk is zavarta a tanítókat. Az olvasás tanításában pl. a korszerűbb hangoztató s írva-olvasó módszerek mellett még min- dig kísértett ezekben a vezérkönyvekben is a gépiesen hangutánzó, sőt a rászok- tatással és silabizáltatással is számoló gyakorlási módok propagálása. A szerzők tudományos becsvágya is többet ártott, mint használt e vezérkönyveknek.
Bár komoly professzorok, tekintélyes szakemberek, köztük pl. SZOMBATHY JÁNOS (ABC könyvecske a magyarországi apróbb oskolák használatára, készít- tetett S.-Patakon, 1796.) és SZENTGYÖRGYI ISTVÁN (Kisded magyar grammatika, Pozsony 1797.) sárospataki tudós professzorok írták az elemi iskolai tankönyve- ket is, köztük a legalapvetőbbeket, az ABC-és és Olvasó könyveket, népünk általá- nos anyanyelvi kultúrájának emelése, művelése szempontjából mégsem lehet- tek hasznos eszközök, elsősorban grammatizáló módszerük elavult volta és túl- zásba vitt moralizáló tartalmuk miatt, másrészt azért nem, mert célkitűzésük is elhibázott volt, hiszen elsősorban a latin, a deák iskolákba igyekező tanulóknak az igényeire szabták e könyveket, hogy ezzel is megkönnyítsék majd a latin nyelv tanulását. A lélekölő szabályok korai jelentkezése, s a 'magyar nyelv szerkezeti sajátságaiból adódó ismeretek szinte teljes mellőzése, az anyanyelv nyelvtani szabályainak a latin nyelv tanításában használt regulák alapján való ismertetése inkább visszavetette, mint előbbre vitte a népiskolai anyanyelvi oktatást. Erre utalnak a következő mondatok is: „Iskoláinkban holmi száraz tanítmányokkal ölik el a gyenge elméket, számtalan szabály, kivétel tömkelegébe ejtik a még különben is hályogos szemű, erőtlen gyermekeket, s a tanítók csak az emlékező- tehetségét mívelik, az Ítélőképességet pedig parlagon hagyják". A korabeli kriti- kák azt is felróják, hogy a falusi tanítók nemcsak a nép „fogalmi oktatását", tehát a helyes gondolkodásra nevelését hanyagolják el, hanem a tiszta ma- gyar beszédre nevelésre sem volt elég gondjuk (vö. BAKOS: Nyelv és Isko- la, 32.).
Sajnálatos tény, hogy a szertelen grammatizálás oly hosszú ideig dívott népiskoláinkban is, elsősorban az elemi iskolai tanulók életkori sajátosságait tekintetbe nem vevő népiskolai nyelvtankönyvek révén. ÁRVAI JÓZSEF népis- kolai nyelvtana pl. 50 oldalt szentelt az igékkel kapcsolatos nyelvtani tények leírá- sára, s a kötőszókkal kapcsolatban a következő csoportokat, típusokat kellett az elemi iskolai fokon megtanítani, illetőleg megtanulni: kapcsolók, ellenkötők, elvá- lasztok, feltételezők, felfüggesztők, hasonlítók, következtetők, magyarázók, szenvedők, nagyítók, okkötők, tagadók, tiltok és zárkötök stb.
De hosszú időn keresztül kísértett a szűk prakticizmus réme is elemi isko- láinkban, s a mélyebb anyanyelvi, nyelvtani ismeretek nyújtása helyett csak arra törekedtek iskolamestereink még az 1860-as években is, hogy a falusi s a kisebb mezővárosi iskolák tanulóit az olvasás elemeire, a betűk ismeretére, a szép írástechnikára tanítsák meg. Feladatuk túlteljesítését látták sokan már abban is, ha az elemi iskolák tanulóit megtanították néhány hivatalos levél és nyugtatvány megfogalmazásának fortélyaira.
A kor színvonalán álló, s a gyakorlati szükségleteknek is megfelelő mód- szertani elvek alapján készült nyelvtankönyvek, módszertani írások megsza- porodtak az 1850-es évektől kezdve (vö. BAKOS: Egy fejezet az alkalmazott
nyelvtudomány fejlődéstörténetéből 1850—1890. Az Egri Tanárképző Főiskola Füzetei, 451.), az elemi iskolai tanítók hiányos képzettsége, szegénysége miatt kevés jutott el belőlük az iskolákba, s a népiskolai tanítók kezébe.
A magyar nyelvtan tanításának módszertanát érintő írások hiába hang- súlyozták pl. azt, hogy „nem annyira tanultatni, mint tanítani kell a gyerme- keket, s nem kell nagyon az emlékező tehetségeknek gyakorlását is elmulatni, de nem is kell azt az ítélő tehetség kárával gyakorolni" (vő. B A K O S : Nyelv és iskola, Eger, 1955. 22. 1.), a tanítók nagy része továbbra is a memória, s nem a judícium erősítését, nevelését tartotta fő feladatának. Az 1868-as törvényért vállalt küzde- lem idejében is még általános volt pl. az olvasásnak nótára való formális tanítása, s nem törődtek azzal, hogy a növendékek értelemmel, illetőleg értelmesen is tudjanak olvasni. Hogy a pálcával irányított, s vezényszavakra történő olvastatás milyen sokáig dívott elemi iskoláinkban, tanú rá SZABÓ L Ő R I N C verses visszaemlékezése (Tücsökzene: 89.): ,, . . . a rektor . . . úgy számoltatott, olvastatott: másodpercre ! s
vezényszavakra !, hogy pattanjon eszünk, mint a katonák ! " (Új iskola). Az írást is igen sok tanító vezényszóra gyakoroltatta népiskoláinkban, s éppen az 1860-as években dúlt a legnagyobb vita az ún. ,,ütenyirás" -tanmódjával kapcsolatban {vö. K Á L L A Y I S T V Á N : Ütenyirás népiskoláinkban, Néptanítók Könyve, Prot. r
Növelészeti Közlöny, Arad, 1860. 156-160.)
Hogy az alapvető anyanyelvi ismeretek nyújtásában, az írás és olvasás tanításában valóban gyenge eredményt ért el sok népiskolai oktató, igazolják a kortársi kritikák is. Ezek a kritikai megjegyzések azonban elmondják, hogy a falusi népiskolák elmaradott szervezetükkel nem is érhettek el komoly ered- ményt. S C H W A R C Z G Y U L A , ,A l k o t m á n y o s s á g és közoktatásügy" című Pesten, :
1865-ben megjelent röpiratában erre vonatkozólag a következőket olvashatjuk:
A népiskolai tanulók „alig egy csekély töredéke bír évenként kellőleg olvasni,.
irni megtanulni, s túlnyomórészt mihelyt az iskolából kilép, gyakran inkább zavarba hozni, mint felvilágosítani képes csupán az irott bötű." A helyes és értelmes jbeszédre nevelés alig folyt népiskoláinkban, pedig tanítóink számára írtak márplyan könyveket az 1800-as években is, amelyek külön is felhívták a figyelmet a helyes és értelmes beszédre nevelés fontosságára. (Vö. pl. S Z A B Ó J Á N O S : A hazabeli kisebb Oskoláknak jobb lábra állításokrul, Pesten, 1817.) Az 1868-as népiskolai törvényt előkészítő időben falusi iskolamestereink nagy része a tanítóképzők hiánya miatt korszerű pedagógiai műveltséggel nem rendelkezett, s kis részük még ebben az időszakban is —egy kortársi vallomás szerint — úgy szerezte „képesítését", hogy egy falusi elemi iskolában magához hasonló mes- ternek tanítványa lévén, 3—5 év folyta alatt megfutja tanulási pályáját, s majd praeceptornak áll be egy másik iskolába, s végül vándorútra kel, azután letele- pedik valamelyik falusi iskolában, s „tanít úgy, hogy a pedagógiát nevéről sem ismeri." (Vö. BAKOS: Nyelv és Iskola, Eger, 1955. 29 1.) Tankönyv is ritkán kerül a tanulók kezébe, s a gyerekek vagy az imádságos könyvből vagy az énekeskönyv- ből tanulnak meg jól, rosszul olvasni, de van adatunk arról is, hogy az iskolai felügyelők még álmoskönyvet is találtak a tanulók kezében.
Az 1830-as évektől kezdve hiába szaporodnak el azok az iskola látogatási jegyzőkönyvi bejegyzések, amelyek felhívták a figyelmet az elemi iskolákban folyó anyanyelvi oktatás elmaradottságára, a hivatalos művelődéspolitika nem reagált a szomorú "jelzésekre. Süket fülekre találtak azoknak a szakcikkeknek .adatai is, amelyek,azt is feltárták, hogy nincsenek biztosítva az anyanyelvi neve- lés, a magyar nyelvtanítás alapVető feltételei sem. Érdemesnek tartjuk itt is
•utalni L E S N Y Á N S Z K Y A N D R Á S „Didaktika és Methodika, avagy a' Tanításnak
Közönséges tudománya és a' Tanítás Módgyának Tudománya" című írására, illetőleg témánk szempontjából is fontos ,,A' Magyar Nyelvtudománynak és a' Helyesírásnak czélirányos Tanításáról" írt fejezetének néhány megdöbbentő adatára.
Nagyon figyelemre méltók az e könyvben felvázolt követelmények: Az anya- nyelvi, a nyelvtani ismeretek jó móddal való tanítása ,,a gondolkodó tehetségnek tökéletességét is közvetlenül előmozdítja." Az anyanyelvi műveltség nyújtásá- nak alapiskolája kell, hogy legyen az elemi iskola, de nincsenek még olyan álla- potban ezek az elemi iskolák, hogy eleget tudnának tenni ezeknek az igényesebb követelményeknek is.
Az 1868-as népiskolai törvényt védő, s intézkedésének megvalósításáért harcoló időszakban azzal akarták a törvény védelmezői a közöny kemény falát áttörni, hogy leplezés nélkül tárták fel a hibákat, a hiányosságokat. Nem kivétel ebben a vallás- és közoktatásügyi miniszternek a népiskolai közoktatás állapotá- ról kiadott hivatalos jelentése sem. (Vallás- és Közoktatásügyi miniszter jelen- tése a Népiskolai Közoktatás Állapotáról 1870-ben. Budán, 1870. I — I I . ) .
E jelentésnek a magyar népiskolai oktatás legfőbb hiányai, s haladásának legnagyobb akadályai között elszámolt adatai a magyar anyanyelvi oktatás szempontjából is igen fontos adalékok. Arról is képet kapunk ebből a jelentésből, hogy a korszerű anyanyelvi nevelés, nyelvtanítás korszerűsítésének nagy aka- dályozója „a célszerű iskolaépületek hiánya". Utal ez a jelentés arra is, hogy az 1860-as években igen sok községben egyáltalán nem volt iskola: sem iskola- épület, sem tanító ! Országszerte nagyon kévés a tanterem, s így több ^ezer magyar gyerek nem juthat el az iskolába. Debrecenben pl. a 7528 tanköteles gyermek közül csak 3118 jár iskolába, s az iskolázatlanok létszáma 4410 fő.
Természetesen nagy nehézségekbe ütközött így az 1868-as törvény általános tankötelezettségre vonatkozó rendelkezéseinek a végrehajtása.
Megdöbbentő kép tárul elénk ebből a jelentésből az iskolaépületek, a tan- termek állapotára vonatkozólag: „Az iskolák, tantermek szűkek, alacsonyak, nedvesek, sötétek, rozzantak, avultak és zsúfoltak." Ezek az elmarasztaló jelzők már régóta olvashatók azokban az írásokban, amelyekben az elemi iskolák elma-' radott állapotára vonatkozólag kapunk elszomorító adatokat. A tantermek beren- dezése és a tanszerellátás is siralmas képet mutat. Aranyos, Borsod megyei köz- ség népiskolájáról készített tanfelügyelői jelentésben is ezt olvashatjuk: ,,Az 1868. év az iskola berendezését a régi igen kezdetleges állapotban találta, négy ülő padon, fekete falitáblán és néhány fali olvasótáblán kívül egyéb eszköz nem volt . . . " Ugyanez a kép tárul elénk Egerfarmos iskolaépületéről is: ,,Az iskola igen alacsony,-kis ablakokkal ellátott nád- és gyékénnyel fedett épület, gerendás, földes talajú, néhány puha falócával berendezve. Táblául szolgált a mestergeren- da, amelyre a kiskántor, a kis és nagy'ABC-ét és 1-től 10-ig a számjegyeket fel- írta . . . " (Vö. B A L L A G I K Á R O L Y : Adalékok Borsod megye népiskoláinak történe- téhez, Miskolc, 1886.)
Az ún. „szemléleti" oktatáshoz szükséges taneszközökben meg különösen szegények voltak elemi iskoláink. A korabeli jelentésekből kitűnik az is, hogy az olvasás és írás tanításához szükséges és hasznos fali olvasótáblák, mozgatható betűk, szemléltető képes irkák, szépírási falitáblák is hiányoztak. Ez annál is inkább1
elszomorító tény, mert a megfelelő magyar módszertani szakirodalom már gon- doskodott ezeknek a nyelvi, nyelvtani ismereteknek a tanításához szükséges szemléltető eszközöknek elkészítéséről is. W A R G A J Á N O S nagy alakú olvasótáblái
már 1837-ben napvilágot láttak. E R D É L Y I I N D A L I P É T E R díszes kiállítású „képes
táblái" is kellő példányszámban jelentek meg. Az ún. „szemléleti" Ábécék és Olvasókönyvek (pl. F A R K A S D E Z S Ő : Szemléleti ABC az írva-olvasó tanmód szerint 36 képpel, Pest, 1862. K O M Á R O M Y — L A K I T S — P É T E R F Y : Képes ABC és Olvasókönyv, Bp. 1864. stb.) azonban kevés számban jutottak el a kisebb falusi iskolák tanítóihoz. Éppen ezért jelentős tettként kell értékelnünk azt, hogy
E Ö T V Ö S és közvetlen munkatársai ( G Ö N C Z Y P Á L , M O L N Á R A L A D Á R ) már 1868- ban összehívtak egy bizottságot — G Ö N C Z Y elnökletével — a népiskolai tan- könyvek és taneszközök korszerűsítését illető ügyek intézésére. Pályázatok és megbízatások útján már 1869-ben megjelentek az anyanyelvi ismeretek korszerű oktatására is alkalmasabb tankönyvek. Ezek az olvasás és írás tanításának mód- szeres lépéseit is feltáró tankönyvek, és az ún. „nyelvtárgyalás" (nyelvi, nyelv- tani ismeretek, magyarázatok), továbbá a beszéd és értelemgyakorlatok moder- nebb módszerű tanítását elősegítő vezérkönyvek már a „nézleti", a vizuális oktatás alapfeltételeinek a tekintetbevételével készültek el. N A G Y L Á S Z L Ó ,,A beszéd- és értelemgyakorlatok Vezérkönyve" című művéhez G Ö N C Z Y P Á L nem- csak jó utasítást szerkesztett, hanem kiváló magyar művészekkel 40 szemléltetési képet is készíttetett.
A Közoktatásügyi Minisztérium kiadásában 1869-ben megjelent az elemi első osztály számára az ABC- és Olvasókönyv hét nyelven. A minisztérium pályadíjnyertes tankönyvének szerzője G Ö N C Z Y P Á L . A „M a g y a r ABC és Elemi Olvasókönyv" (Pest, 1869.) című művében G Ö N C Z Y ösztönzést adott arra taní- tóinknak, hogy minél többször szemléltessenek óráikon. Ehhez azzal nyújtott segítséget, hogy megjelentette ugyancsak jutalmat nyert művét: a fali olvasó táblákat is. 1869-ben napvilágot látott az elemi iskolák I I . osztálya számára készült , ,M a g y a r nyelvtani gyakorlatok" című tankönyv és a „Magyar nyelvtani vezérkönyv a tanítók részére" című módszertani mű is.
A jó tankönyvek és a hasznos szemléltető eszközök azonban önmagukban véve még nem elegendők az eredményes anyanyelvi oktatás fejlesztésére. Ehhez a munkához szakmailag és módszertanilag is jól képzett tanítókra van szükség.
A népiskolai törvény megalkotása idejében azonban sok olyan tanító működött elemi iskoláinkban, aki elég gyenge szakképzettséggel vagy éppen szakképzettség nélkül próbált oktatni, nevelni.
A minisztérium Jelentése sem véletlenül panaszkodott a kellően képzett tanítók hiányáról, hiszen az 1860-as években kb. 13 000 szakképzett tanító
hiányzott iskoláinkból. 1
Ezeknek a hiányoknak nemcsak a tanítóképezdék kevés száma az oka, hanem elsősorban az — s erről a Jelentés is bátran beszél, hogy a tehetséges tanu- lók nem választják élethivatásnak a „anyagilag nem jutalmazó és előmenetelre kilátást sem igen nyújtó" tanítói pályát.
Az ország közvéleménye már az 1848-ban tartott első egyetemes tanító- gyűlés határozatából is tudomást szerezhetett arról, hogy a szakképzett tanítók hiánya miatt a magyar népoktatás helyzete siralmas. A kiútra is.adott tanácsot ez a tanítógyűlés, £ javasolta, hogy „ . .-. tegyük becsültté a tanítót, tegyük tekin- télyesebbé az állását, hogy a nyomorult elélés miatt kénytelen ne legyen a tudo- mányt elhanyagolni, kaszálni, kapálni, vagy a gyermekektől fahasábokat vagy havi cipókat s két-garasokat elfogadni, őt becsülve becsültebbé teendjük az ügyet, melyet kezel és képvisel: a nevelés- és tanügyet . . . " (Vö. Nevelési Emlék- lapok, 1848.)
Ez a helyzetkép alig javult valamit a kiegyezés korában, s így az anyanyelvi nevelés, a nyelvtantanítás fejlesztését célzó feladatok végrehajtásához kevés
segítséget adhattak azok a tanítók, akik sem a tanítás helyes módszerét, sem magát a szaktananyagot nem ismerték jól.
Az 1860-as és az 1870-es években működő tanítók pedagógiai és didaktikai képzetlenségéből eredő hibákat még az is tetézte, hogy kevés volt a jó elemi iskolai nyelvtankönyv. Bár a népiskolák számára írt nyelvtankönyvek 1868 után gyak- ran és kellő számban jelentek meg, de nagyobb részük nem volt alkalmas az elemi iskolai oktatásra.
Az ún. „elemi magyar nyelvtanok" legsúlyosabb hibája elsősorban az/
hogy nyelvezetük nehézkes, tartalmuk elvont, s a tudálékos meghatározások miatt alig tanulhatók. A tanulók egészséges nyelvérzékét is fertőzte az élet ter- mészetes nyelvétől nagyon elfajzott „nyelvtankönyvi irály" is. Csak két példát ennek bizonyítására. Egy elemzésre szánt mondat ilyen nyelvi formában jelent- kezik a tankönyvben: „Egy csintalan gyermek sokszor kiabálást tett az utcánf. "
( G R Y N A E U S A L A J O S : Tankönyv a városi S falusi Elemi iskolák használatára, I .
kiad. Pest, 1 8 5 1 . 8 . 1 . ) . A követendő fogalmazási példatárban pedig ilyen „ebédre hivő fogalmazvány" olvasható: „Mezei Károly úr kéretik, méltóztatnék holnap egy kis barátságos ebédre hozzám magát megalázni . . . "
Sok elemi iskolai olvasókönyv és nyelvtan a „tanfércelésre" sőt a „tan- orzásra" is példát nyújt. E tankönyvek nagy részének fő hibája még a gyakorlati- atlanság: sok bennük az elméleti anyag, s az alkalmazhatóságra törekvés alig jelentkezik (vő. G Y E R T Y A N F F Y : Eszmeadalékok a magyar nyelv tanításához, Tanodai Lapok, 1859. 313., 325., 338.).
Sok elemi iskolai nyelvtankönyv ún. elméleti anyagára is a korszerűtlenség bélyegét süthették a korabeli bírálók, Ezek a nyelvtanok nemigen tanúskodtak pl. arról, hogy a magyar nyelvtudomány eredményeit is jól ismerik szerzőik.
Tudományos nívót csak a „kőfaltömörségű és szabatosságú meghatározások"
adtak e nyelvtankönyveknek. Nagyon sokszor pedagógiai irányultságú elvek nélkül zsúfolták fejezetekbe a nyelvtani szabályokat. Az anyag rendszertelen és módszertelen felsorakoztatásából igen sok logikai bukfenc és pedagógiai követ- kezetlenség származott. A különféle magyar „nyelvtani katekizmusok" meg különösen elrettentő példái az 1860-as, 70-es évek időszakában megjelent nyelv- tankönyveknek. (Vő. pl. FISCHER: Magyar nyelvtani katekizmus, Győr, 1862.) Az egyre szaporodó s a tanítók számára írt Vezérkönyvek szerzői sem nagyon segítet- ték tanítóinkat, sőt inkább gátolták, nehezítették munkájukat, mert a szabályok- nak a latin nyelv rámájára vont gépies, száraz tanításmódját propagálták (vő.
BAKOS: Nyelv és Iskola, Eger, 1956. 16. 1.). Talán ezek a negatívumok is hozzá- járultak ahhoz, hogy egyre erősödött azoknak a hangja is, akik a nyelvtant ki akarták vonni a népiskolai tantárgyak közül. Ugyanakkor a nyélvtanellenes nézetek ellensúlyozására írt szakcikkek azt bizonygatták, hogy a nyelvtan tani-.
tása a népiskolákban „menthetetlenül szükséges, mert a helyes nyelvhasználat komoly és biztos nyelvtani ismereteket is föltételez". (ÁRVÁI JÓZSEF: Nép- iskolai Tanterv . . . Spatak, 1868.)
Széles körű hírlapi vita indult meg „Kell-e a magyar nyelvtant tanítani a népiskolákban?" kérdéssel kapcsolatban. A vitatkozók többsége igennel válaszolt a kérdésre, hangsúlyozva azt is, hogy „a magyar nyelvtan a népiskolákban ne mint másodrangú tantárgy alkalmaztassák, hanem rendszeresen taníttassák."
(Vö. Politikai Újdonságok, 1858. 38. sz.) Ha ezt elérjük — írják a vitapartnerek — megjavul a magyar helyesírás tanítása is népiskoláinkban, de míg anyanyelvünk nyelvtanát is úgy tanuljuk és tanítjuk, mint a holt latin nyelvet, megelégedve a szabályok tudásával és a szükséges példák felsorakoztatásával, addig a magyar
helyesírás tanításában sem érhetünk el komoly előrehaladást (vö. Tanodai Lapok, 1858. 561—62.).
Igen figyelemre méltók K Ö R N Y E I J Á N O S tanfelügyelő megjegyzései is a magyar nyelvtan népiskolai oktatásával kapcsolatban. „Irálypéldák" címmel Pesten, 1868-ban megjelent könyve Előszavában ezt olvashatjuk: „Eddig több gondot fordítottunk a nyelvtanra, mint a nyelvre, többet a szabályokra, mint a nyelv élő alkalmazására, s ebben rejlett e tárgy' iskolai tanításának legnagyobb gyarlósága. De ez nem azt jelenti, hogy a nyelvtani szabályokra nem kellene kellő gondot fordítani, ezek adják kezünkbe a kulcsot a nyelv szabatos és -helyes keze- léséhez, de ezek csak eszközök, a cél a nyelv kezelése, az összefüggő gondolatok kifejezésében." Voltak, akik nagyon óvatoskodva kívántak a nyelvtani műszók- kal is élni elemi iskoláinkban, s még az alany és állítmány elnevezéseket is szám- űzték, s csak azt követelték meg a gyerekektől, hogy az alany helyett nevezzék meg, miről van szó, miről beszélünk a mondatban. Hogy ezzel a tanulók nem jutottak el az alany fogalmának megértéséig, bizonyítja az a hibás elemzés, amit gyakran rostára tettek már a kortársak is. A tanulók ruhája tiszta mondathoz társított Miről beszélünk ebben a mondatban? kérdésre pl. nem az alanyra mutat- tak rá a tanulók, hanem ezt felelték: a tanulókról!
A népiskolai törvény rendelkezései alapján kiadott tanterv és utasítás (vö.
Tanterv a Népiskolák számára, Budán, 1869.) a „módszertani zabhegyzésekbe ereszkedések" (GYERTYÁNFFY: Előgyakorlatok az Irva-olvasás és Rajzolás tanításához. I I . kiad. Bp. 1885.) ellen is gátat kívánt emelni.
Ez a tanterv a népiskolai törvény szellemének megfelelően eléggé kompro- misszumos jellegű, sa népiskolai „anyanyelvtanbeli" oktatás célját így határozza meg: „Célja nem egyéb-, mint t\z, hogy megtanuljon a nép szabatosan beszélni,
helyesen írni, a mások beszédét és írását biztosan és tisztán megérteni." Éppen e cél- kitűzés alapján fogalmazza meg a Tanterv a következő módszerbeli szempontot:
„Igen nagyon eltévesztené az olyan tanító célját, ki a népiskolában a nyelvtan szabályait elvontan és rendszeresen tanítaná, és a tanuló idejét a szóragozás meddő tanulására és annak alkalmazás nélküli sikertelen felmondására fordítaná".
A Tanterv tehát csak a legszükségesebb nyelvtani ismereteket kívánta az elemi iskolákban.megtaníttatni. Ennek a célnak megfelelően az I. osztály nyelv- tani anyaga a beszéd- és értelemgyakorlatok keretében a helyes mondatalkotásra szoktatás, a helyesírás alapelveinek felismertetése, a szótagolás gyakoroltatása, s
mindezt „nyelvtani meghatározások nélkül" végzi el a tanító. A I I . osztályban ismét csak a beszéd-és értelemgyakorlatok keretében sort-kerít a nevelő a mon-
datok „öntudatos" ismertetésére. Az „öntudatos" jelző elsősorban arra utal, hogy az oktató módjával már „céloz a nyelvtani alapokra", s „felfogatja" a mondat két fő részének, az alanynak és az állítmánynak nyelvi szerepét is. A I I I . osztály nyelvtani anyaga az egyszerű mondatok ismertetése, s a két főrész, az alany és állítmány elemzése. A IV. osztályban ismertetik az összetett mondatokat', a szófajo- kat (akkori műszóval: a beszédrészeket), továbbá a szóragozás és szóképzés elemeit.
Az 1868: X X X V I I I . tc. azt is elrendelte, hogy az 5000 főnél több lakost számláló községekben felsőnépiskolákat kell felállítani. A felsőnépiskolák számára kiadott tanterv (Tanterv a Felső Népiskolák számára, Budán, 1872) az anyanyelv nyelvtanának is fontos szerepet szán. Az I. osztályban heti 4 órában a nyelvtani anyag: „az anyanyelv mondattani alapra fektetett rendszeres alaktana, szoros figyelemmel a szóképzésre és a hely sírásra". A I I . osztály nyelvtan óráin (heti 3 órában) a körmondatok ismertetése történik. Az írásjelek szerepét gyakorlatilag
mutatták be. A I I I . osztály heti 2 órás nyelvtanóráján a tanulók a különféle ügyiratok készítésével foglalatoskodnak.
Külön is szólnunk kell arról, hogy a népiskolai törvény rendelkezései nyomán kiadott különféle utasítások, pályázati felhívások ösztönző hatására, mind több pedagógus tollából jelentek meg módszertani írások. A sok ilyen jellegű dolgozat közül kiemeljük K Ö R N Y E I J Á N O S tanfelügyelő munkáját: A tanító az iskolában. Rövid útmutató arra, miként lehet az iskolában jó fegyelmet tartani s helyesen oktatni (Pest, 1870.). A szerző arra is utal, hogy ,,az 1868-ik évi népok- tatási törvény kellő tekintetbe vételével" írta meg művét, s forrásának (KEHR:
Die Praxis der Volkschule, 1860.) adatait, szempontjait „hazai viszonyainkra"
alkalmazta. Számunkra különösen figyelemre méltó az a megjegyzése, amit a
„tanító beszédjéről" tett. Valóban igaza van: „Roppant sok függ attól, hogy az oktató hogyan beszél.". A legcélirányosabb, ha beszéde „lassú, de határozott, tiszta és nyomatékos, világos és érthető." Ma is nagyon időszerű problémát feszeget, amikor arról ír, hogy „a tapasztalás azt tanúsítja, hogy azon iskolákban, ahol a tanító nagyon hangosan beszél, a gyermekek többnyire nyugtalankodók
(vö. tnég: BAKOS: A „tanári beszéd" hangalakja, Magyar Nyelvőr, 1967. 161—•
171., BAKOS: A „tanári beszéd" nyelvi formálása, Magyar Nyelvőr, 1968.
55—72.). _ _ . A gyakoribbá váló iskolai módszertani értekezleteken is sok igényes előadás hangzott el. Nagy- részük a népiskolai törvény rendelkezésére 1868-ban meg- induló Néptanítók Lapja hasáb ja irí'Is megjelent. Különösen sok cikk védelmezi a
mondattani alapon történő nyelvtanítást.-A túlzó elméletieskedés ellensúlyozására az anyanyelv nyelvtanát tanítókat a nyelvtények tiszteletére neveli több értelmes cikk. A népiskolai törvény azt is előírta, hogy szaporítani kell a tanítóképezdék
számát, s ezek az intézetek adjanak módszertani ismereteket, útmutatásokat is a preparandusoknak. A Sárospataki áll. Férfi Tánító-képezde Ertesítvénye (1869—
1872) így számol be erről a tevékenységéről: „Útmutatás adatott az anyanyelv
mikénti tanítására, hogy a száraz nyelvszabályok betanultatása által ne váljék a nyelvtan tanítása lélekölő foglalkozássá, hanem helyes tankezelés mellett a tanító kezében szellemképző alkalmas eszköz legyen. Az összes lelki, főképp pedig a gondolkodó, értelmi tehetségek fejlesztésére, s éppen ezért taníttatott a nyelvtan a mondattan alapján . . . "
Még egy problémáról, tanulságul a mának is. 1868 óta a magyar nyelv- tudomány és a magyar pedagógiai irodalom egymást segítő szándéka is egyre
erősödik. A nyelvtudomány szakemberei elsősorban a leíró magyar nyelvtan- könyvek korszerűsítésén fáradoztak. A Magyar Nyelvészet példáján is felbuzdulva a Nyelvtudományi Közlemények hasábjain több színvonalas, s az iskolai nyelvtaní- tás igényeit is szolgáló cikk jelent meg, köztük BTJDENZ tanulmánya is (Szó-tagla- lások és valami a magyar szóképzés iskolai tanításáról). Sokat profitálhattak gyakorló pedagógusaink — köztük az elemi iskolák oktatói is — azokból a tanul- mányokból, amelyek a korszerűbb nyelvmüvelés ügyét állították előtérbe. Éppen a falusi iskolák tanítói számára voltak igen hasznosak a tájnyelv és az iskolai nyelv- művelés problematikájáról értekező cikkek. Elég gyakran olvashattak arról a
helytelen nézetről is nevelőink, hogy a tájnyelvi ejtést, a népnyelvi sajátságokat a nyelvi helytelenségek között számolták el egyesek.
Még az elemi, a falusi iskolákban is — ennek a nézetnek hatására — gyak- ran tették nevetségessé a tanulók tájnyelvi ejtését, s ezzel szinte egy egész életre sebet ejtettek a gyermeki érzékenységgel amúgy is terhelt falusi tanulók önérze- tén. Nem véletlen tehát, hogy az 1860-as években több nyelvművelő és pedagógiai
cikk vetette fel ezt a kérdést: „Hogyan tartsa magát a tanító a tájszójárás irá- nyában? (vö. Tanodai Lapok, 1861. 11. sz.).
A válaszok közül azokat tartották tanítóink követésre méltóknak, amelyek azt javasolták, hogy a tájejtést nem szabad gúnyolni, s „kevéssé becsülni", de az iskolai nyelvművelés segítse elő az egységes magyar köznyelvi kiejtés megerősö- dését, elterjedését.
Az egyértelmű, a világos, szabatos fogalmazásra nevelés problémája is szívügye volt népiskolai oktatóinknak. A legsúlyosabb harcot kellett vívni azoknak a tankönyvíróknak nyelvi formálási modorossága ellen, akik a nyelvtan elvontságát azzal kívánták feloldani, hogy „nyelvtani meséket" kerekítettek a nyelvi tények köré; s a szabatos nyelvi formálást „elgyerekesített", leegyszerűsí- tett megfogalmazással helyettesítették. Az alábbi, tartalmában hamis, nyelvi formálásában pedig nevetséges meghatározás is ennek a gyakorlatnak a szülötte:
„Az ige a jó édesapát képviseli, aki a kedves mamácskával, az alannyal szembe ülve, együtt figyelnek mindenre, ami az asztalnál (— a mondatban !) történik."
(Vö. Bakos: Nyelv és Iskola, Fejezetek a magyar nyelvtanítás történetéből, 1849—1900, Eger, 1956. 49. 1.)
*
Talán sikerült érzékeltetnem, hogy az 1868-as népoktatási törvény témánk szűkebb körű problematikáját tekintve is jelentős alkotás volt. Valóban ösztön- zést adott arra, hogy a modern, a korszerű népoktatás útjára léphessünk. Hogy az igényes anyanyelvi műveltség, az egészséges nyelvi öntudat fejlesztésében igen nagy szerepet játszó mai általános iskolai nyelvművelésünk és nyelvtanításunk szép eredményekkel dicsekedhétik, része van benne azoknak az úttörő magyar tanítóknak is, akiknek éppen az 1868-as népiskolai törvény adott ösztönző erőt arra, hogy merjenek bátrabban az anyanyelvi oktatás és nevelés fejlődésének, korszerűsítésének útjára lépni,
M. Bcacotu:
3 A K O H O H A P O U H b l X Ü J K O J I A X 1868 T. H n P E n O f l A B A H H E B E H r E P C K O r O H 3 b I R A H T P A M M A T H K H B H A P O / J H b l X U I K O J I A X OraTba npeACTasjuieT coőoü Tex craTeíí oueiiKy paccMOTpeHHoró B npeflbmymefi oaepKe 3aK0Ha, OTHOCBIUHXCH K iLiKOjibHOMy npenoflaBanmo BeHrepcKOro H3BIKH.
József Bakos:
T H E P U B L I C E D U C A T I O N ACT O F 1868 A N D T H E I N S T R U C T I O N O F T H E H U N G Á R I Á N . L A N G U A G E A N D G R A M M A R I N E L E M E N T A R Y SCLIOOLS
The provisions oí the Act (which has been dealt with in a previous study) concerning t h e education oí the Hungárián language at school are discussed and assessed in the paper.
