Iskolakultúra 2011/4–5
Károli Gáspár Református Egyetem
A kedvező megvilágítás
„hermeneutikája”
Észrevételek A Pendragon legenda olvasandóságáról
„A titok maga az archívum hamuja…”
(Derrida, 2008)
„E jelt talán istenség irta le, bensőm zajgását csillapítja, szegény szivem örömre nyitja, s rejtelmes hatóereje
a létnek titkait mind megvilágosítja!
Isten vagyok?…”
(Goethe, 1993)
„Előszedtem én valamit csak valaha az oskolákban a betűcserélgető mesterségből tanultam, sokszor egész napokat töltöttem el a vizsgálással, de semmire sem mentem, s utoljára felhagytam vele, hogy talán az vala- mi olyan nyelven vagyon írva deák betűkkel, amely nyelvet én nem tudok…”
(Pálóczi Horváth, 1988)
A
Pendragon legenda olvasatát a szöveg architextuális kódja uralja, hiszen a címbe illesztett műfaji megjelölés azt jelenti: olvasandó. A regény cselekményének isme- retében ez nem is vonatkozhat másra, mint a Pendragon-család – immár írásos formában összerendezett – történetére, a lejegyzett hagyomány folytatólagosságának (és akár folytathatóságának) narratív „indexére”, amely így – legalábbis illuzórikus („fik- tív”) kontextusában – példaként vagy útmutatásként szolgálhat az utókor számára. A regény azonban nem egyszerűen tanúságtétel, hanem az olvasandósághoz (materiális értelemben olvashatósághoz) szükséges értelmezési eljárások fura regisztere is egyben.Bátky János, a Pendragon narrátor főhőse, aki – filológusi státusában – a narratív hang
„tartománya” mellett legalább ennyire ura a szkriptori-lejegyzői funkcióknak is, a rejté- lyek megoldása érdekében kénytelen egységes szövegbe gyúrni az egymást részben fedő, de egyúttal egymásnak ellentmondó interpretációs műveletek során levont végkövetkez- tetéseket. Ezek a műveletek egyértelműen az olvashatóság „kialakítása” felé tett mozza- natoknak tekinthetők, de az elkészült szöveg a lejegyzés aktusán túl az értelem megrög- zítésének lehetőségeit a fantasztikum elbizonytalanító keretei között dinamizálja, meg- kérdőjelezve ezzel azt az olvasandóságot is, amely a narratívába foglalt eseménysor mellett a szövegértelmezői-szövegrendezői praxis „történetére” is vonatkoztatható.
Szerb Antal „filológiai detektívregénynek” nevezte az 1934-ben megjelent szöveget:
„Külföldön már ismert műfaj ez. A tárgya: egy kézirat hajszolása, kutatása mulatságos bonyodalmakon át.” – nyilatkozta az őt faggató riporternek a Brassói Napló hasábjain (S.
Hajós, 1934/2002, III. 355. o.). A szerző talán tudatosan kerülte az általa a populáris regiszterbe sorolt (1) gótikus („rém”)regény kategóriáját, pedig a Pendragont mai isme- reteink tudatában leginkább a „gótikus detektívregény” címkéjével láthatnánk el, hiszen a regény számos poétikai fogását az „ősformából”, a The Castle of Otrantóból kölcsö-
Wirágh András
nözte. Ilyen szempontból izgalmas a természetfölötti elemekkel népesített, a burke-i gyönyör és a borzongatás hatásmechanizmusára rájátszó rémregénynek a detektívregény műfogásaival történő kiegészítése, hiszen utóbbi műfaj a „leleplezés” narratív aktusának köszönhetően a lehető legkisebb teret hagyja az elbizonytalanító effektusok működésé- nek. A Pendragon nem írja felül a fantasztikumot úgy, mint Conan Doyle The Hound of Baskerville című regénye, de nem is gúnyolja ki egyértelműen, mint Jane Austen a Northanger Abbeyben, vagy Oscar Wilde a The Ghost of Canterville című viktoriánus paródiában. A Pendragon legenda legitimálja a családi „hagyományt”, a kísértetlovas felbukkanását, érvényesíti a család jelmondatát („Hiszek a test feltámadásában”), így az
„elfogadott természetfölötti” – todorovi (vesd össze: Todorov, 2002, 39–40. o.) – „kate- góriájába” sorolódik. Mindez azt is jelenti, hogy Bátky nem tesz mást, csak helyben hagyja (illetőleg lejegyzi) a hagyományt – értelmezései feloldódnak az automatikus lejegyzés aktusában, jobban mondva maga az archiválás válik interpretációvá.
Foucault (1998, 16–17. o.) A fantasztikus könyvtárban Flaubert Szent Antal megkísér- tése című regénye kapcsán egy „eredendően modern fantasztikum élményéről” beszél.
Kijelentését azzal magyarázza, hogy a számos intertextust tartalmazó szöveg (már) a
„pontos tudásból” meríti a fantasztikumot a szív helyett, a Megkísértés így a (vendég) szövegek és számtalan kommentárja közötti üres helyekre pozicionálja magát, „a már létező könyvek terében” bontakozik ki. Máshol így fogalmaz: „Ma a nyelv terét nem a Retorika határozza meg, hanem a Könyvtár: töredékes nyelvek végtelenbe tartó támfala révén, amely a retorika kettős láncolata helyére egy önmagával szembenálló nyelv egy- szerű, folytonos, monoton vonalát helyettesíti, egy végtelenre ítéltetett nyelvét, mert már nem támaszkodhat a végtelen szavára.” (Foucault, 1998, 13. o.) A 20. század világirodal- mából számos szerző munkásságából lehet példákat meríteni Foucault modern, a könyv- társzobában olvasó individuum tudáséhségéből merítő fantasztikumára, amelyek ráadá- sul szorosan reflektálnak az adott szövegeket körbebástyázó, jelölt vagy jelöletlen intertextusok formájában megjelenő bázisra. A Pendragon legenda ennek a – többek között Borges, Eco, Norfolk, Zafón fémjelezte – sornak a korai állomása, amelyben tehát a rózsakeresztes-mítosz megszólaltatása óhatatlanul együtt jár az autentikus szövegek és a kapcsolódó kommentárok fel-, illetve beidézésével, miközben a regényben folyamato- san morajlanak a különböző szövegszekvenciák, kiegészülve az olvasás és a cselekmény- vezetés (írás)aktusát megidéző metaforaláncolattal. A leglátványosabb szinten így a tudást reprezentáló könyvtár kiépítette fantasztikum működése abban az elbizonytalanító aktusban érhető tetten, amely a kalandok szövevényén túl úgy téríti el az olvasót a szö- veglabirintusban, hogy elidegeníti őt a vendégszövegek vélt vagy valós autoritásától. A kezdő Byron-intertextustól („My way is to begin with the beginning”, Don Juan) Bátky sorozatos – a szöveg folytonos keletkezésére, „íródására” reflektáló – kiszólásain („A szálakat szövik a párkák”) át a regényt lezáró levélig a Pendragon hömpölygő szövegfo- lyam, amelyből első lépésben két jelenetet emelnék ki, hogy rámutassak azokra a szöveg- szervező erőkre, amelyek beteljesítik a regény architextuális utasítását.
Epigráfia és epitáfium
A Pendragon legendában Bátky János meghívást kap az Earl of Gwynedd walesi kastélyá- ba, hogy kutatásához a felbecsülhetetlen értékű ritkaságokkal teli családi könyvtárt igénybe vehesse. Miközben belecsöppen az örökösödési harcba, amelynek tétje az earl hatalmas vagyona, és amely előcsalogatja sírjából a családi legendárium titokzatos kísértetlovasát is, a filológus hosszú órákat tölt el a könyvtárszobában, és beleszeret vendéglátója unokahúgába, Cynthiába. Egyik alkalommal a lány kérésére részletesen beszél a rózsakeresztesekről, és szó szerint idéz a Fama Fraternitatisból, az egyik autentikus szövegből. Az idézet Christian Rosencreutz, a rendalapító sírjának megtalálásáról szól. A hagyomány szerint a rend nagy-
Iskolakultúra 2011/4–5 mestere egy véletlen folytán talált rá a sírra, amelyen ott díszelegtek a feliratok: „POST CXX ANNOS PATEBO” (százhúsz év múlva kinyílok), illetve „A. C. R. C. HOC UNIVERSI COMPENDIUM VIVUS MIHI SEPULCHRUM FECI” (ezt a sírt építettem élve magamnak a világmindenség hasonmására). Bátky ekkor még nem tudja felfejteni a monogramot, de beszámol arról, hogy csupán a nem autentikus források említik meg az évszázadok alatt töké- letesen konzerválódó „holttest” megtalálását. Amikor nem sokkal később Bátky és segítői a régi Pendragon-kastélyban rálelnek a két feliratra, a főhőst ismeretei késztetik a további kuta- tásra. Mikor meglátják a család jelmondatát (2), valamint a sírfeliratot („HERE LIETH ASAPH CHRISTIAN PENDRAGON THE SIXTH EARL OF GWYNEDD”), Bátky szem-
besül a kétféle hagyomány találkozásával, a kísértetlovas „valódi” kilétével, amely a tradí- ció „szövegének” visszaolvasásával egyértelműsíti a fantasztikus eseményeket is.
Az ’A. C. R. C.’ nem más, mint az immár pár- huzamosnak tekinthető narratívák inskriptív nyoma, az Apa neve, amely egyszerre „fedi el/
le” sírfeliratként egyértelmű referenciáját, a jeltestet, és példázza a (százhúsz évenként) magától feltáruló hagyomány értelmezhetősé- gének és „továbbírhatóságának” (időszakos) lehetőségét. Bátkyék (természetesen) csak egy üres sírra lelnek, így újbóli megerősítést nyer a fantasztikum. A sírfelirat bevésettségétől a holttest „rögzítettségéig” terjedő szimbolikus láncolat jelen kalanddal szembeni inverze a Lenglet de Fresnoy kéziratában olvasható tör- ténet, amely a 18. századba helyezi át a sír fel- nyitásának aktusát: ekkor Bonaventura Pendragon, St. Germain gróf, valamint az elbe- szélő „kővé dermedve” nézték végig, „amint a sírban fekvő lassanként feláll, és kilépni készül a sírjából” (Szerb, 2000, II. 56. o.).
A csupa kapitális betűből álló négy inskripció a kőbe vagy rézlapba vésettség jellegéből adódóan szorosan kötődik a hor- dozó médiumhoz – az epigráfia rangján áll- nak. A helyhez kötöttség, a nyelvi kifejezés
„monumentalizálása”, illetve a mulandóság legyőzésének ismérvei mellett Thienemann (1931/1986, 72. o.) az epigráfia fontos tulaj- donságaként nevezi meg a „mondat pszicho- lógiai középpontjának” tekinthető tárgyat, amely így – az évtizedekkel későbbi mcluhani tézisnek megfelelően – médiumként maga válik üzenetté. „A tárgy maga szólal meg” – írja az Alapfogalmak szerzője (Thienemann, 1931/1986, 73. o.), ez viszont a Pendragon kontextusában meglehetősen kétes szólamnak tekinthető, hiszen az egyik inskripció, a jelmondat éppen a jel és a jelölet (a test) közötti szoros kapcsolat felszámolását célozza meg a feltámadás tényének bevésésével. Az írás kezdeteként definiálható epigráfia fő funkciója a regényben tehát nem archeológiai értelemben vezet el a sírig, ezzel együtt Asaph Pendragon testének kamrájáig, hanem az epigráfiák áttételein át a kódfejtő tekin- tetét vezérli a hagyományok kereszteződésére utaló négytagú monogramot rejtő sírfelira- tig. A sírok megnyílásáról szóló történetek ugyanakkor a regényhez köthető írásaktussal
A Pendragon legenda olvasatát a szöveg architextuális kódja uralja, hiszen a címbe illesztett
műfaji megjelölés azt jelenti:
olvasandó. A regény cselekmé- nyének ismeretében ez nem is
vonatkozhat másra, mint a Pendragon-család – immár írá-
sos formában összerendezett – történetére, a lejegyzett hagyo- mány folytatólagosságának (és akár folytathatóságának) narra- tív „indexére”, amely így – leg- alábbis illuzórikus („fiktív”) kon-
textusában – példaként vagy útmutatásként szolgálhat az utókor számára. A regény azon- ban nem egyszerűen tanúságté- tel, hanem az olvasandósághoz (materiális értelemben olvasha- tósághoz) szükséges értelmezési
eljárások fura regisztere is egyben.
válnak a szöveg által összegyűjtött (és éppen továbbíródó) hagyomány epizódjaivá, a narratíva katalógusának archív tételeivé, kijátszva egyúttal az esztétikai tapasztalat mediális megrögzítésének hagyományosabb és modernebb módozatait is. Cynthia Pendragon folkloristaként publikál szakfolyóiratokban: bár kutatásai írásban látnak nap- világot, a lejegyzések alapja az adatközlőkről készült hangfelvétel. Ez azonban könnyen roncsolható: egy alkalommal Osborne, Cynthia testvére szellemhangokat produkál, miközben a kéménynyílásba bújva kezdi el lejátszani az egyik felvételt. Osborne szerint ez a fajta „legendagyártás” szolgálhat majd kutatási alapanyagként húga számára. A legendához szolgáló alapanyag lemezre rögzítettsége a technikai médium (illetve jelen esetben az akusztika) lehetőségeiből következően elferdíthető, így abban különbözik a
„mechanikus” írásos lejegyzéstől, hogy míg ebben az olvasás konvenciók mentén műkö- dő iránya a szöveg „felszínén” nem, legfeljebb a jelentést tekintve idézhet elő torzításo- kat, addig a hangfelvételt olvasó apparátus maga is vezérelhető.
Ugyanez a diszkrepancia figyelhető meg a regény másik preferált technikai médiumá- val, a mozifilmmel kapcsolatban. Már egy teapalota dekorációja azt a véleményt szüli Bátkyban, hogy ez a londoni polgár számára megteremti annak illúzióját, hogy „abban a fényes világban él, ahol a mozidrámák estélyei lejátszódnak”, de Lené (Bátky egyik társának) állandóan visszatérő, filmélmények szülte megoldása a nyomozás folytatására („Nem szabad lemenni a nyakukról”) illúzióként szintén elcsúszik a tulajdonképpeni történések mellett. Így a Pendragon kontextusában sem a lemezre rögzített „írás”, sem az inskripcióként működő „film-fantázia” újkori médiuma nem működhet hatásos archi- váló eszközként. Itt kell kitérni a kézírást látszólag elfedő gépírás vagy írógép-írás jelen- tőségére is, amely az írás vagy lejegyzés egyfajta uniformizálása segítségével sikeresen törölte el a kézírásban még meglévő individuális jelleget. Az előbb említettek tükrében nem meglepő, hogy A Pendragon legenda az írógép mediális jegyeit is ironikusan visz- szaforgatja: amikor Bátky egy írógéppel írott levéllel próbálja megzsarolni a regény gonosztevőit, azok rámutatnak, hogy a levelet egy Bátkyéhoz hasonló írógéppel írták.
A Pendragon azonban nem számol le teljesen az auditív komponenssel, hiszen az egyik inskripció tulajdonképpen epitáfium, sírfelirat is egyben, ez viszont a prosopopeia trópusa révén a síron-túlról-jövő-hang fikcióját teremti meg (De Man, 1997, 102. o.).
Paul de Man, miután rámutat a vizsgált sírfeliratokról szóló Wordsworth-esszé központi metaforájára, a napra, ezt egy olyan szemként antropomorfizálja, amely a sírfeliratot tartalmazó követ hanggal ruházza föl. Ráadásul mindez „szájat, szemet, s végső soron nevet feltételez”, mely láncolat megtalálható a trópus nevében is: ’prosopon poiein’ =
„maszkot vagy arcot adni” (De Man, 1997, 100–101. o.). Az arc, a hang és a név „feltá- masztásával” azonban, lévén a prosopopeia „szimmetrikus trópus”, a megszólaltatott halottat körbevevő élők némává válhatnak, „beledermedve saját halálukba” (De Man, 1997, 103. o.).(3) Mindez – az epigráfiákhoz hasonlóan – a Pendragon sajátos kontex- tusában továbbgondolható jellemzővé válik, mivel itt a sír időről időre megnyílik, így a prosopopeia tropikus láncolatát elindító bevésődés éppen felfüggesztésével némíthatja el az élőket. További érdekesség, hogy a regény sírfelirata az ősapa „civil” nevét tartalmaz- za, amelynek (monogramban látható) „kiterjesztése” ugyancsak a szoros referencia felfüggesztődésével, a jeltestnek a jelölő burkából való ideiglenes kiszakítódásával jöhet létre. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy ez a síron-túlról-jövő-hang íratja a hagyomány szövegét, igaz, ez Bátky fellépése előtt csak a számos különböző szöveg és szövegtöre- dék mesterséges összeolvasása útján válhatott olvashatóvá (ilyen minőségében pedig még távol esett az olvasandóságtól). A narratíva szempontjából ezért Asaph Pendragon fel-feltámadó holtteste biztosítja a család (és ezzel együtt a Név) fennmaradását, míg az olvasandó (vagy majdan olvasandó) krónika vagy családtörténet keretei között ennek ír(ód)áshoz elegendő pusztán a „diktáló” hang is, amelyet a külvilág – családra nézve vészterhes – eseményei szólaltatnak meg.
Iskolakultúra 2011/4–5 A sírhely megtalálásához és újrafelfedezéséhez kapcsolódó szövegblokkok A Pendragon legenda kitüntetett helyei, amelyek az összeilleszthető és szétválasztható inskripcióknak köszönhetően funkcionálhatnak a hagyomány – legendásításhoz szüksé- ges – nyomaiként. Az ősapa Helye, amely a gótikus Pendragon-várkastély katakombájá- ban található, a regénynek mint labirintusnak központi tereként funkcionál, de a hagyo- mányt újra és újra megszólító írásaktus értelmében is.(4) A továbbiakban azonban ki kell lépnünk a sírboltból, tekintetünket pedig a könyvtárszoba „tartozékaira” kell szegeznünk.
Ezzel adhatunk lehetőséget az Alapfogalmak azon gondolata kiteljesítésének, amely az epigráfiát az állandósuló szöveg alapvető hordozóiról, a kőről vagy a fémről az állandó szöveg címoldalára transzponálja (Thienemann, 1931/1986, 73. o.).
Szignatúra
A személyes meghívás ellenére az earl csak hosszú várakoztatás után invitálja meg Bátkyt egy hosszabb beszélgetésre azt követően, hogy a filológus megbizonyosodik Asaph Pendragon és Rosencreutz azonosságáról. Beszélgetésük során a felek dialógus- formában „tekintik át” a racionalizmus által megrontott misztika történetét, ugyanakkor szóba kerül Lenglet de Fresnoy kézirata is (így a továbbiakban az esszéisztikus betétek újból a kalandregény pergő eseménysorában nyelődnek el). A különféle paradigmatikus fordulatokat felszínre hozó tudós diskurzust a titokzatos „T. könyv” felbukkanása idézi elő: miután az earl megemlíti, hogy a könyv a birtokában van, Bátky komoly tettre szán- ja el magát:
„Mint Faust a varázskönyvet, felcsaptam a kódexet, és mohón olvasni kezdtem. Azt vártam, félig tudatosan, hogy mindjárt valami csodálatos történik, a szín elsötétül, dörgés közt felemelkedik félelmes méltóságban a Föld szelleme…
Azután elszégyelltem magam naivitásomért. A könyv olyan volt, mint a többi könyv, mely az alkimis- ták végső bölcsességét tartalmazza: allegorikus, homályos mondataiból nem értettem semmit.
Csak az ismerős görög szöveg ragadt meg tudatomban, Osthanesnek, a perzsa bölcsnek az értelmet- len, de szép jelmondata: ’E physis te physei terpetai. ’E physis te physei nika. ’E physis te physei kratei.
A természet a természetnek örül. A természet a természetet legyőzi. A természet a természeten uralko- dik.” (Szerb, 2000, I. 127. o.)
Bátky olvasási aktusa – mielőtt egyáltalán az értelmezésig eljuthatna – megfeneklik. A szem mint a tudáséhség csillapítására szolgáló par excellence filológusi érzékszerv kény- telen behódolni az allegorikus kódolásnak, noha sikeresen helyez át egyetlen (allegori- kus) kijelentést a Pendragonhoz fűződő elsődleges írásaktus során, és jeleníti ezt meg.
Ennek felfejtése ugyanakkor nem várat sokáig magára, hiszen az earl „az élet tetszés szerinti meghosszabbításának” alkimista vágyával helyettesíti be a görög mondathármas utolsó tagját. Ez azonban csak a homályos szöveg egyetlen apró szeletkéje, amely éppen a könyvben foglalt tartalom kódolt rezüméjének tekinthető. Ilyenformán pedig a „sike- res” értelmezés allegóriája is egyben.
Bátkyék olvasásjelenete a regény neuralgikus csomópontja, akárcsak a regénytér köz- ponti helyszíneként a szöveg megannyi ismétlése során felbukkanó sírkamra. Míg azon- ban a sírkamra az inskripciók felfejtett „önreferenciáinak” köszönhetően a hagyományok íródásait egy jól körülírható mederbe tereli, addig a fentebbi hely rávilágít a Pendragon – kalandregényes horizontja által elrejtett, illetve beolvasztott – gazdag hálózatára, mivel a „T. könyv” feletti értetlen tekintet több különböző szöveghelyet von be az értelmezési játékba: a fentebbi idézetet követő történeti áttekintést, és ennek révén a regény furcsa álomjelenetét, a Pendragont jegyző szerzői névhez köthető esszét, valamint a Faustot.
Álom (5)
Az ősi tudás egy nehézkes dekódolási procedúra után nyerhető ki a könyvből: „Azt lehet mondani, hogy ad utasítást azok számára, akik megértik.”(6) – válaszolja az earl Bátky kérdésére. Majd így folytatja: „Van valami ősi bölcsesség, valami ős-kinyilatkoz- tatás, aminek minden emberi tudomány csak a hígítása.” Az Earl of Gwynedd konzek- vensen az írásbeliség előtti korra vezeti vissza a Tudást, ráadásul egy olyan örök hallga- tást feltételez, amely megakadályozza a mindenfajta torzítást, hiszen „[M]inden közlés meghamisítja a valóságot. Az igazi tudósok nem fogalmazzák meg a tudásukat.”. Az earl így csak némi fenntartással sorolhatja fel a különböző titkos társaságokat, majd térhet át a racionalizmusra, ahol a tudományos gondolkodásnak köszönhetően „a régi megismerés paradoxonná válik”, a „csalás és paródia” pedig egy új, – az elsődleges tudáshoz mérten – hazug „paradigmát” szül. Bátky ezzel szemben a „törvénymondó bölcsek”, az írásos hagyomány oldalán áll. Megemlíti Hamurappi kőbe vésett törvénykönyvét, az írást fel- találó Thot nevét rejtő Hermész Triszmegisztoszt, valamint Platónt, aki bármennyire is romlottnak tekintette az írást, kénytelen volt behódolni neki. Ugyanakkor Platón és Timaioszának említése azért érdekese, mert a görög filozófus dialógusformában írt szö- vegei a párbeszédes jellegből következően a lehető legmarkánsabban voltak képes „meg- rögzíteni” az oralitást az írott közeg keretein belül. Bátky az Atlantisz-mondára utal, amelyben az elsüllyedt szigetet a mágikus megismerés olyan szimbólumának tekinti,
„ami aztán elsüllyedt az emberek tudatában, és csak az álomban jelenik meg itt-ott”.
Bátky a regény végén egy titokzatos feketemise résztvevőjévé válik, amelynek során az earl vagyonára törő emberek saját mesterkedéseik áldozatai lesznek, így a regény – legalábbis a „morált” tekintve – a Jó győzelmével végződik, illetve ezzel zárul le, de Bátky „álomértelmezése” olyan értelemben kívánnivalót hagy maga után, hogy az ese- ményt álomnak (illetve a másik értelmezést követve transz-állapotnak) tekintő esemény forrásait korábbi olvasmányélményeiben állapítja meg. Mivel az álomfejtés folyamata ez esetben az álom összes elemét egy már leírt, és az álmodó által elolvasott szöveg kontex- tusába száműzi, olyan „deszimbolizációs” aktussal állunk szemben, amely az álom sze- replőit, eseményeit és belső motivációit – a vágyteljesülés freudi teóriája értelemben – nem engedi az álmodó tudat számára semmiféle hermeneutikai vizsgálat alá vetni, ehe- lyett egy komparatív szövegelemzési irányt vet fel. Azonban az, hogy az olvasmányél- mények mennyire korrelálnak a Pendragon utólagosan megszövegezett eseménysorával, legfeljebb a regény intertextusainak számát, az így is meglehetősen kacskaringós kataló- gus tételeit gyarapítja, és nem segít hozzá a mágikus megismerés titkaihoz. Ez a látvá- nyos deficit másfelől az emlékezet (aktív) beíródásának minősíthető, a beírt és megneve- zett textúra pedig nyitva áll a hermeneutikai eszköztár számára, habár a kódfejtés felada- ta így is látszólag áthidalhatatlan akadályt képez a titkosított, allegorikus „ferdítésnek”
köszönhetően.
Úgy tűnik, hogy a sírfelirat inskripcióihoz hasonlóan ez a szövegrészlet is „érvényte- leníti” célzott jelentéseit. A megnyíló sírra, amely a bevésett üzenetek óhatatlan törlései- vel jár, az olvasmányélmény sem funkcionálhat semmiféle magyarázatként. Persze ha a Freud által az (álom)emlékezet működéséhez legközelebb álló médiumot, a varázsno- teszt vesszük figyelembe, az írás által történő archiválás legalábbis „differál a felejtés- sel”.(7) Maga Freud utal arra, hogy a varázsnotesz visszatér a „régiek” írásmódjához, amelynél a különböző bemélyedések, bevésések alkották meg az írást. Csakhogy itt a
„bevésés” a viasztáblát fedő lap felemelésével azonnal el is távolítható. A pszichoanalízis atyja azonban nem győzi hangsúlyozni, hogy a viasztábla – „alkalmas megvilágításban”
– felfedi a véseteket. A beíródás és a törlődés elkülönböződő játéka valósul meg Bátky álomértelmezésében, amely a tudat nyomatait a régmúlt olvasmányaiból kivont „esszen- ciával” írja fölül. Így lesz ez a jelenet (is) az új fantasztikum mintapéldája, amely –
Iskolakultúra 2011/4–5 Foucault és Kittler(8) majdnem egybehangzó véleménye szerint – a könyvek és a termé- szet közti végtelen átjárással egyenértékű.
Autoritás
Egy könyv, illetve ezen belül egy szöveg mindenképpen napfényre kell kerüljön, ha A Pendragon legenda „történeti” hátteréről esik szó, ez pedig A rózsakeresztesek című esszé (Szerb, 1978a).(9) A szöveg sok tekintetben érinti a regény vizsgált dialógusának témáit, az alkímia folyamatos elértéktelenedését, illetve a tudomány paradigmaváltásával bekövetkező primer hozzáállás eredményez- te jegyeket, ugyanakkor fellebbenti a fátylat a rózsakeresztes „meséről”, amely a regény szövegében megkérdőjelezhetetlen autori- tással rendelkezik. Az esszé Johann Valentin Andreae-t nevezi meg az „autentikus” szöve- gek szerzőjének, aki merő szórakozásból vetette papírra a szövegeket, amelyek így legalább annyira tekinthetőek „fiktív” mun- kának, mint az esszé „valóságát” reflektálat- lanul felülíró regényszöveg. Bár az esszé elmondása szerint nincsen konszenzus a pontos szerzőséget illetően, a szöveg ironi- kus hangneme inkább mítosznak tekinti a rózsakereszteseket, mint a „történelem” sze- replőinek, noha a megismerés vágya miatt egyetlen titkos tanok ismeretét magáévá valló ősi vagy jelenkori csoportosulást sem szabad elítélni vagy kinevetni, zárul az esszé. A tudáséhség a következő módon generálta a korabeli világértelmezést:
„Mert ez, az új tudomány vágya, volt a rózsake- resztes mese mélyén. A kor, a XVI. és XVII. század, az az időpont, amikor az emberek szeme megnyílik a természet felé. A természet még csupa titok: a bolygók járása, az ásványok viselkedése az olvasztótégelyben, a betegségek és a fénytani jelenségek még mindig valami babonás homályba burkolóznak, és mind összefüggenek egymással. A tudósok egy személyben csillagászok, orvosok, vegyészek és teológusok. Ez az a kor, amikor Faust mondája megszületett.
A tudósok lázasan igyekeznek, hogy elolvassák a signatúrát, a titkos jegyeket, melyeket a Teremtő a teremtett világba beleírt. Mert természettudomány és vallásosság ekkor még elválaszthatatlanok egymás- tól. A pansophisták, ahogy a kor természettudósait gyüjtőnévvel nevezik, a természetben nem hideg, elvont, képletekkel kifejezhető törvényt kerestek, hanem Istent, Isten keze vonását. Ez talán a rózsake- reszt-jelkép legmélyebb értelme: a rózsa a természet, és a kereszt Isten.
Andreae is a lázas keresők közé tartozott. Rózsakeresztes könyveivel mintegy kinyújtotta a kezét ismeretlen társai felé, hogy a tudomány magányosságából szabaduljon. Ezért találta ki a rózsakeresztes mesét, melyet később, mindenben és mindenkiben csalódva, megtagadott.
A rózsakereszt további története nagyszerű példája annak, hogy a világot nemcsak anyagi érdekek moz- gatják, hanem eszmék, sőt szavak is. Andreae kitalált egy kitűnő szót, a rózsakeresztet, amelynek egyelőre még nem volt semmi valóságos tartalma. De a szó továbbhatott, és lassan valóságos testet öltött, mint azok a ködtömegek a világűrben, amelyek lassanként égitestekké szilárdulnak.” (Szerb, 1978a, 24. o.)
A Pendragon legenda keletkezé- séhez fűződő írásaktus nyújthat- na vigaszt, de itt „közbelép” a regényt jegyző szerzői névhez tartozó esszé. Nem adatolható pontosan, mikor keletkezett az
esszé, így nincs nyom arra vonatkozólag, melyik szöveg rendelkezik valamiféle (másik-
kal szembeni) primátussal, melyik szöveghez képest tekint- hető „hazugságnak” vagy „fikci- ónak” a másik – a szerzői szig- natúra egymásnak ellentmondó szövegeket próbál összekovácsol- ni. Különös érvénnyel bír Bátky
írásfolyama, hiszen az ellent- mondás tényéből fakadóan ő az
a szövegrendezői műveleteket irányító személy, aki úgyszólván
a fikcióból előlépve képes kérdő- re vonni a rózsakeresztesekről értekező „elsődleges” szerzőt.
A természet felderítésének vallás megalapozta prekoncepciói a tudományos intézmé- nyesülést megelőző évszázadokban az idézett részlet alapján egyfajta ős-írást próbáltak rekonstruálni, miközben a ’rózsakeresztes’ szó – a „lebegő” autoritástól függetlenül – jelentésre lelt. Inverz folyamatokról van szó, hiszen a racionalizmus kiüresítette a Tudás jelölőjét, jobban mondva az inskripciók után kutató tudósok feladatát felvállaló emberek – felhasználva a különböző optikai médiumok csábító lehetőségeit (Kittler, 2005, 100–
105. o.) – az illúziókeltés szolgálatába álltak, míg a rózsakeresztesek a spirituális hagyo- mány markáns láncszemeivé váltak. A természet könyve, amely Isten írását tartalmazza, az írásnak adott „tulajdonképpeni” jelentést szabja meg, amely alapján ez „olyan jelölőt jelölő jel, amely magában örök igazságot jelöl: egy jelenlévő logosz közelségében örök- ké gondolt és mondott igazságot” (Derrida, 1991, 36–37. o.). Isten könyve a természet törvényeit tartalmazza, miközben ezek a metaforikus (és nem technikai) értelemben vett írásjelek összeegyeztethetetlenné válnak az emberi inskripciókkal. A racionalizmust követően az írás végleg az önmagának-való-nem-jelenlét státusába jutott, „holt betűvé”, a testen kívülre száműzött technikává degradálódott, míg az olyan testhez kapcsolódó
„létezők”, mint a szív vagy a lélek, kényelmesen hordozhatták magukon vagy magukban az isteni inskripciót, a hit bensővé tett archívumaként (vesd össze: Derrida, 1991, 38–40.
o.). Szándékosan említek „kapcsolódó »létezőket«”, hiszen amikor Derrida továbbfej- lesztette a freudi varázsnoteszről – még a múlt század ’60-as éveinek végén – írottakat, és Az archívum fogalma. Freudi impresszió címen 1994-ben előadást tartott az archívum- ról, komoly teret szentelt a kívüliség kérdéskörének. A később megjelent szöveg Az archívum kínzó vágya címet kapta(10) (az alcím maradt), ebben pedig a kívüliséget hosszan részletezve az általam korábban már felvillantott mcluhani kijelentés „mintájá- ra” kapcsolódva megjegyzi, hogy „[A]z archiválandó jelentést az archiválás struktúrája is eredendően meghatározza. A tartalom a bevésődés eszköze révén nyer először jelen- tést.” (Derrida, 2008, 26. o.) – az archívum az üzenet.
Mindez az új, modern fantasztikum szempontjából az archívumok közötti vándorlást jelenti, amely egyet jelent a metaforizáció és demetaforizáció örök egymásutánjával is, unos-untalan kikerülve a referenciálódást (azt a folyamatot, amely során a természet könyvéből kinyert információk könyvbe átültetett szöveghalmaza letéphetné magáról a
„verejtékes inskripció” maszkját). Az egyetlen megoldás, amely – legalábbis a metafora
„szintjén” – életet lehelhetne ezekbe a holt betűkbe, a szövegértelmezés ősi tudománya, a hermeneutika, amely első látásra túltesz a „betűcserélgető mesterségen” (Pálóczi Hor- váth, 1988), kód- vagy rejtjelfejtésen. Bár Bátky számára a „régies gót betűk fölött fel- derengtek a természet mágikus titkai” (Szerb, 2000, I. 181. o.), a Pendragon képzett filológus főhőse képtelen túljutni a „kód” keltette akadályokon: nincs más lehetősége, mint belenyugodni a fantasztikus jelenségek létezésébe, illetve olvasmányélményeihez kötni, a könyvek lapjai közé száműzni a tapasztalatokat. A Pendragon legenda keletke- zéséhez fűződő írásaktus nyújthatna vigaszt, de itt „közbelép” a regényt jegyző szerzői névhez tartozó esszé. Nem adatolható pontosan, mikor keletkezett az esszé, így nincs nyom arra vonatkozólag, melyik szöveg rendelkezik valamiféle (másikkal szembeni) primátussal, melyik szöveghez képest tekinthető „hazugságnak” vagy „fikciónak” a másik – a szerzői szignatúra egymásnak ellentmondó szövegeket próbál összekovácsolni.
Különös érvénnyel bír Bátky írásfolyama, hiszen az ellentmondás tényéből fakadóan ő az a szövegrendezői műveleteket irányító személy, aki úgyszólván a fikcióból előlépve képes kérdőre vonni a rózsakeresztesekről értekező „elsődleges” szerzőt. A „legendásí- tás” aktusa így magába olvasztja az ős-szerző hatalmának eliminálását is, de úgy is lehet fogalmazni, hogy a két szöveg olyan módon válik egymás kommentárjává, hogy végér- vényesen berekesztik az értelemadást. Tovább kell lépnünk az első idézet közvetlen intertextusához, hogy megpróbáljuk feloldani a kételyeket és eloszlatni a félreértéseket.
Iskolakultúra 2011/4–5 Fordítás és apoteózis
A hermeneutika ősi tudománya már a klasszikus kort megelőzően képes volt szóra bírni a természetet, „új életet lehelt a szendergő nyelvbe”. A természet megismerése, amely egyet jelentett az interpretációval, a szemiológia „láttató” és a hermeneutika „hangadó” techniká- inak köszönhetően feltárhatta a világot a megismerő tekintet előtt, amely a megfejtendő jelek konglomerátumaként közelített a világhoz. A klasszikus kor, amelyben a mágia sem töltheti be korábbi „funkcióját”, a világ megfejtését, hiszen a könyv lapjain látható jeleket az – időközben intézményesült – megismerés „alakítja” jellé, az elemző és kombináló Nyelv megalkotásában jelöli ki elsődleges feladatát. Így már „nem arról van szó többé, hogy a megismeréshez képest kimutassunk egy előzetesen létező tartalmat, hanem hogy megadjuk azt a tartalmat, amely működési területe lehet a megismerés formáinak”
(Foucault, 2000, 48–83. o.; 89. o.). Kittler, akit ismerten jó viszony fűz Foucault archeoló- giájához, az 1800-as lejegyzőrendszert vagy – művének angol fordítása után (11) – diskur- zus-hálózatot az állami felügyelet középpontba helyezésével tárja fel, amely a hermeneutika tanrendbe iktatásával alakítja ki a filozófiai képzést. A folyamat origójaként Faust szerző- déskötését és az ezt megelőző írási-fordítási mozzanatsort jelöli ki.
A Faust vonatkozó jelenetének beemelése a Pendragonba Bátky értelmezésének csőd- jét reprezentálja: a tudományos eszköztárral felvértezett filológusnak be kell hódolnia az allegorikus, így számára érthetetlen mondatok előtt. Szeme szövegről szövegre vándorol, de kénytelen konstatálni, hogy egy-két homályos mondatot leszámítva a Pendragon későbbi narratívájául szolgáló eseménysor folyamatos értelmezése, majd visszaolvasása hatékonyabban vezetheti őt kutatási témájában. A Földszellem megidézésének vágya az olvasás során nyilván túlzó kijelentés Bátky részéről, de egyben árulkodó is, hiszen abban bízik, hogy Fausthoz hasonlóan arra tudja felhasználni a szövegolvasás elsődleges technikáját, a hermeneutikát, hogy beillessze az Embert (a szerzői Ént) a szövegek vég- telen keringése megszabta diskurzusba, azaz ne csak a Pendragon-sír archeológiai felfe- dezésének revelatív mozzanatakor lássa maga előtt majdan megírandó Könyvét, amely biztosítja számára az akadémiai „székfoglalást”. (12)
Faust két „elhibázott” kísérletet követően tudott kitörni a Kittler által Tudósköztársa- ságnak nevezett diszkurzív rendből, amely megszabta a szövegek körkörös – termelőket és vásárlókat kirekesztő, ismétlésre és folytonos újraolvasásra kényszerítő – útvonalát:
Nostradamus könyvének kinyitásakor először a makrokozmosz ideogrammáját próbálja elolvasni, majd a „szellemidéző ige” elrebegésével megidézi a Földszellemet. Végül az Ószövetség fordításába fog, és – három leírt, majd áthúzott változatot követően – leírja a
„Kezdetben volt a Tett” kijelentést a „Kezdetben volt a Szó” immáron szabad fordítása- ként. Míg korábban a szerzők a leírt jelek láthatóvá válása után visszavonulnak jeleik mögé, mint Isten, addig a paradigmatikus fordulat első látványos aktusában Faust saját olvasójává, szerzőjévé vált. Faust belevág a transzcendentális jelölt kalandjába, a ’tett’
szó leírásával pedig a leírás tettét képes „lejegyezni”. „A transzcendentális jelentő iránti igény szükségszerűen van ráutalva a jelenlét teljességeként értelmezett hangra vagy hangzósságra” (Mesterházy, 2003, 150. o.), ahogyan ez abból is látszik, hogy a „Szól az Írás: »Kezdetben volt a szó.«” kijelentéstől a „S bátran leírom: »Kezdetben volt a tett.«”
kijelentésig eljutó Faust tulajdonképpen az „Ige testté lett” jánosi sorát „bontja ki”. (13) Ennek előzményeire utal a következő részlet is,
„Így élni már eb sem kívánna, ezért adtam fejem a mágiára, hogy szellem-száj, szellem-erő nem egy titkát tárná elő, s ne kelljen izzadván beszélnem arról, amit nem értek én sem;
s miktől együtt van a világ, megismerjek minden csodát, s mint már titkos erőkre látó,
ne legyek többé betűrágó.” (Goethe, 1993, 13–14. o.)
melyben Faust belátja, hogy a „betűrágás”, a végeláthatatlan kommentár és a látásra- tapintásra szoruló tudásfelhalmozás helyett az auditív komponenst kell előtérbe helyezni.
Így lát neki Nostradamus varázsigéi recitálásának. A Földszellem megidézése azonban keserű véget ér: „Azzal vagy egy, kit megragadsz, / velem nem! (Eltűnik)”. Faustnak az Éjszakából a Dolgozószobába érve az eredeti, héber nyelvű Biblia felütését kell a „sze- retett német szóra” fordítania, azaz meg kell találnia a ’logosz’ helyes fordítását. Ezt követi majdan a második írásaktus, amely során szembekerül egymással a (fordítás) költői-akadémiai szabadság(a) a név megjelölésének hivatali tettével. A szignatúrával az írás mostja „válik láthatóvá”, de a Tudás elnyerésének zálogául papírra vésett név nem lényegül át a fordítást mint szabad tettet irányító és kijelölő autoritássá, hanem éppen ellenkezőleg: felszámolja azt. A régi diszkurzív rendet megtörő szerző tudáséhségének köszönhetően a szerzői név csupán egy fecnin szerepelhet, és nem egy könyv címoldalán (illetve egy könyv címoldalán, de mint cím vagy „téma”), noha a könyv, az eleinte a reformáció ördögi találmányaként kárhoztatott eszköz válik az 1800-as lejegyzőrendszer elsődleges tároló médiumává.
A könyvnyomtatás feltalálásával a hermeneutikának az egyetlen médiumhoz szorosan ragaszkodó betűhív filológiával szemben is meg kellett határoznia önmagát. A felvilágo- sodás olyan hermeneutái, mint Chladenius és Meier, úgy készítették elő a hermeneutika Schleiermacherhez köthető univerzalizációját, hogy az értelmezés körébe vontak minden olyan jelet, amely a világban előfordul, illetve magát az értelmezést is a szöveghelyek implikálta fogalmak összegyűjtésével tették egyenrangúvá (Grondin, 2002, 90–93. o.).
Schleiermacher horizontján vált nyilvánvalóvá, hogy a filológia nem kerülheti meg a történetiség, a szövegek közvetítettségének kérdéskörét, tehát miközben a „logikai rejt- vényfejtés betűhív filológiája” a hagyomány fenntartásán munkálkodott, valójában „a szövegek egzegetikus megrögzítése” miatt maga korlátozta a „továbbadásban eleven hagyomány mozgását” (vesd össze: Kulcsár Szabó, 2009, 30. o.). Amikor Marquard (2001, 182. o.) a szikratávíró feltalálásának időpontját nevezi meg a filológiát rejtjelfej- téssé minősítő (hermeneutikai) igyekezet szimbolikus origójaként, arra az eseményre mutat rá, amely értelmezésében A Pendragon legenda kérdezőhorizontján (már) konsti- tutív szembenállást megalapozza. Tolnai Vilmosnál a „kibetűző technika” tételezhet különbséget a filológia és a hermeneutika között (vesd össze: Kulcsár Szabó, 2004, 104.
o.), Thienemann Tivadarnál (1931/1986, 96. o., 179. o.) pedig a filológia rekonstrukció- ként, a hermeneutika pedig megértésként funkcionál.
Bátky nem válhatott Fausttá: nem tudta megidézni a Földszellemet, allegorikus mon- datokba botlott, és bár lefordította, nem tudta értelmezni Oszthanész mondatait. A Pendragonban leírt kalandok után meghívást kap Amerikába, hogy előadást tartson fel- fedezéseiről, amelyet viszont az olvasmányaiból kinyert tapasztalat mellett legalább annyira köszönhet saját (archeológiai és nyomozói) élményeinek is. Rálel az összefüg- gésre, de az olvasók előtt eltitkolt szerződésnek(14) köszönhetően Szerb Antal neve íródik ki a lejegyzett kalandok címoldalára, amely így azonnal szembekerül A rózsake- resztesek című írással. Ez kifordítja A Pendragon legenda fantasztikumát, illetve egy újfajta „fantasztikum” törvényének értelemben átjárást bizonyít a különböző szövegek, így például a mitikus Artúr királyt középpontba helyező „valódi” Pendragon-legenda, ennek kommentárjai, illetve a Bátky írásaktusa során a szövegbe plántált vendégszöve- gek között. Bátky nem lel rá a nyelvre, amely megfelelő feltételeket biztosíthatna az értelmezéshez és az önértelmezéshez. Végig sötétben tapogatózik – arra a megvilágításra
Iskolakultúra 2011/4–5 lenne szüksége, amely mind Freud varázsnoteszének beírásait, mind az isteni jeleket tartalmazó, a „hagyomány által megmentett könyveket” (Foucault, 2000, 52–53. o.), mind a fausti szabad fordítást lehetővé tenné. Nem kétséges, a világosságot a hermeneutikai igyekezet táplálhatná.
A Pendragon legenda zárlata részletesen beszámol arról az eseményről, amely saját továbbíródását is berekeszti: Asaph Pendragon végső haláláról. A lezártság illúzióját keltő látvány szövegbeli megjelenítése „kerek egésszé” alakítja a regényt, már legalább- is a legenda narratívája és ennek materiális olvashatósága értelmében. Az olvasandóság ellenben arra „irányul”, hogy a kalandos történet mögött meglássuk az olvashatatlanságot is. A regény mélyhorizontja élteti a bizonytalanságot keltő narratív fantasztikumot, de a természet és a könyv közti végtelen (határ)átlépéseket gerjesztő „modern” fantasztiku- mot is. Hiszen a könyvek-között-létben fogant nyelvhasználat a regény játékos „termé- szetét” oldozza fel.
Egy másik név (gondolatfutam/zárlat)
A Pendragon legendában jószerivel mindenki ír, illetve kapcsolatba hozható a regény írásfolyamatot érintő, ezt megvilágító és körbejáró metaforaláncolatával: az earl a termé- szeti folyamatok technicizált újraírásával bíbelődik, Cynthia (levélírás során) gyanútla- nul minden információt kitereget Mrs. Roscoe-nak, hiszen nincs tisztában a nő igazi személyazonosságával, Asaph Pendragon pedig a családtörténet-írás berekesztődését elkerülendő jön elő a sírból. A regényt záró levél is arról tanúskodik, hogy a filológusnak az írás terében kell maradnia. Ha eltekintünk Cynthia tulajdonképpeni mondanivalójától, és önkényesen kiemeljük a regény „legendásító” attitűdjéhez kapcsolódó kijelentéseket, a következő szekvenciát kapjuk: „sokat olvasok […] sok mindent nem értek […] szeret- nék […] írni […] nem jut eszembe semmi […] írjon” (Szerb, 2000, II. 126. o.). Nem tudhatjuk, hogyan olvassa majd a tudományos közvélemény Bátky publikációit, illetve hogy mit kezd majd Cynthia a férfi válaszleveleivel, de egy kínos félreértéssel kecsegte- tő olvasattal a regény lapjain is szembesülhetünk.
A Bátky szobájába berontó Maloney (róla a későbbiekben kiderül, hogy az earl meg- gyilkolására bérelték föl) kikapja a filológus kezéből a – Bátky kérdéseit vázlatszerűen tartalmazó – füzetet, mivel az egyik felírt tétel („Rózsakereszt sírja”) jelölőjében megbí- zója nevét látja felfedezni, a Roscoe-t (a szövegben a név kurzívval szerepel). Ha a két név nincs is anagrammatikus viszonyban, mindkettő hozzárendelhető az „R.C.” monog- ramhoz. Így a monogram legelső beíródásától, Asaph sírfeliratától kezdve a legenda zavaró elemeként funkcionál: egy olyan inskripciónak tekinthető, amely tiszta („intencionált”) referenciája mellett a jelölt (Asaph) és a jelölő (Roscoe) oldalán is ren- delkezik egyfajta mellékjelentéssel. A narratívában ez elkerüli Bátky figyelmét, de lejegyzett legendájának olvasandósága tekintetében inkább a félreérthetőség vagy félre- olvasandóság nyoma. (A félreértés pedig a schleiermacheri hermeneutika kulcsszava [Grondin, 2002, 111. o.].) Ez a félreolvasás azonban annyiban relevánsnak nevezhető, hogy egy inskripciótól indul el, és ugyanúgy a hagyomány „megnyitását” célozza meg, hiszen összefügg a rózsakeresztest a sírjából legutolsó alkalommal kimozdító bűnügyi narratívával.
Eszerint a Roscoe-özvegy azért tette el láb alól férjét, hogy így „jogalapja” legyen az earl megölésére is, lévén Roscoe és Pendragon egy olyan szerződést kötöttek, amely kimondta, hogy amennyiben Roscoe nem természetes halállal végzi, vagyona a Pendragonoké. Az earl elleni gyilkossági kísérletek viszont arra szolgáltak, hogy előjöj- jön sírjából a kísértet, aki a csillagok egy megfelelő oppozíciójára várva éppen be akarta fejezni a titokzatos Nagy Művet, amelynek körülményeit így az özvegy teremtette meg.
Mrs. Roscoe volt az, aki elbitorolva a transzcendens jelölőt, a „kísérteties, sátáni ördög-
űző” modern, alacsonyabb műfaji regiszterekre jellemző alakjaként, gyilkosként enge- dett teret a régi misztikus hagyományoknak. Mivel a kísérlet végül balul sült el, a legen- da egyszerre számolhatott el Rosencreutz halálával, és rögzíthette meg Mrs. Roscoe sír- helyének történetét is. Paradox módon a Pendragonok jelmondata abban a pillanatban válik legitimmé a családfő számára, amikor a tőrrel szíven szúrt Asaph Pendragon való- ban végzetes halálával szembesült. Ebben a tekintetben A Pendragon legenda a különbö- ző források beépítésével, illetve az éjjeli lovas haláláról szóló kalandos beszámolóval nemcsak archiválta, hanem be is rekesztette a legenda továbbírásának lehetőségeit, Rosencreutz mellett az R. C. monogramot
kitöltő jelölttel is leszámolt, így a jelölőt is kiüresítette. A regény így elsősorban az
„írhatósággal” vagy „továbbírhatósággal”
szembeni, ezek lehetőségét negligáló olva- sandóság kiépülésének kalandja. Egy olyan szöveg archetípusa, amely a különböző szó- lamok egybevegyítésével a populáris kultúra felé közelít, az elbizonytalanító effektusokat pedig a nyomozás látszólagos sikerével palástolja.
A történetben az Ősapa akkor érvénytele- níti saját sírfeliratát, amikor a sírfeliraton olvasható családnév továbbhagyományozó- dása veszélybe kerül. A Pendragonokat ezút- tal egy hölgy veszélyezteti, akinek neve a tabu státuszában áll: nevét nem szabad kiej- teni a Pendragon-kastélyban, hiszen az earllel való affért követően annak legjobb barátjához ment feleségül. Férje után a hölgy
„megörökli” annak nevét, a ’RosCoe’-t, így ez a jelölő hívja elő az Ősapát, és ad testet az A. C. R. C.-kódnak. A regény szereplői közül csak a nő kerül közel a kísértethez, illetve Bátky, aki álommá, de legalábbis halluciná- cióvá minősíti a jelenetet: így halhat meg titokzatos körülmények között Mrs. Roscoe, és lehet öngyilkos (?) az Ősapa. A két név kioltja egymást, és az epitáfium „billegő”
referenciája törlésjel alá kerül: a test helyett a jelvéset válik „halhatatlanná”.
A nyomtatott könyvek megjelenésével, majd elterjedésével önállósodik a szerző személyisége, a címoldalon megjelenő szer- zői név egy „darab örökkévalóságot biztosít”
a szerző szavának, amely a nyomtatott betű-
nek köszönhetően az epigráfia véseteihez hasonlóvá teszi a szerzői „szignatúrát”
(Thienemann, 1931/1986, 197–198. o.). Szerb Antal, a szignatúra „tulajdonosa” A Pendragon legenda mindenkori címoldalán elhomályosítja Bátky szövegrendezői tevé- kenységét, amit divatos szóval „fikciónak” nevezhetünk. A könyvbe rejtett tudást – elvo- natkoztatva fikciótól és fantasztikumtól, szépirodalmi beszédmódtól és cselekménytől – archiváló mozzanat így Szerb Antalhoz kötődik, és nem az írásaktusért felelős Bátky Jánoshoz. Szerb Antalhoz, aki A Pendragon legenda cáfolatát is megjelentette. Esszéjé-
Azonban éppen az elidegenítés- ben érhető tetten a magukat az
ősi tanok őrzőinek nevező cso- portosulások fő célja, hiszen az ismereteket csak a kevésszámú beavatott ismerheti. Ez a ködösí- tés olyan felszín alatt húzódó hatalmi diskurzusnak tekinthe- tő, amely összeegyeztethetetlen a
nyílt kimondás aktusával. Ezért szükséges, hogy Szerb Antal egy-
másnak ellentmondó szövegek autoritásává váljon. Ezzel azon-
ban hatalmas kockázatot vállal, hiszen ahogyan Freud varázs- noteszén, Foucault „hagyomány által megmentett könyvein”, illet- ve a Faust dolgozószobájának
asztalán álló Biblia oldalain álló jelek is felfednek valamit kedvező megvilágításban az ős- írásból vagy az erre emlékeztető
nyomokból, úgy a Pendragon betűi is folytonosan kiszolgálta- tottak a magyarázó és félrema-
gyarázó technikák előtt.
Iskolakultúra 2011/4–5 ben levezeti, hogyan tett jelentésre a ’rózsakeresztes’ szó az ezt jegyző autoritástól füg- getlenül: Andreae neve elhomályosult a titkos tanokat és ősi titkokat továbbhagyományo- zó könyvek címlapján. A fantasztikus jelleget felerősítő, mert az értelmezési műveletek során elbukó Bátky neve azért cserélődhet le, mert a nyelv, amelyet az olvasandósághoz mérten alakított ki, szükségképpen az olvasásnál hatékonyabb „nyomozás” eseménysorát helyezi előtérbe, így inkább egy kalandregényt imitál, mint egy tudományos értekezést.
Azonban éppen az elidegenítésben érhető tetten a magukat az ősi tanok őrzőinek nevező csoportosulások fő célja, hiszen az ismereteket csak a kevésszámú beavatott ismerheti.
Ez a ködösítés olyan felszín alatt húzódó hatalmi diskurzusnak tekinthető, amely össze- egyeztethetetlen a nyílt kimondás aktusával. Ezért szükséges, hogy Szerb Antal egymás- nak ellentmondó szövegek autoritásává váljon. Ezzel azonban hatalmas kockázatot vál- lal, hiszen ahogyan Freud varázsnoteszén, Foucault „hagyomány által megmentett könyvein”, illetve a Faust dolgozószobájának asztalán álló Biblia oldalain álló jelek is felfednek valamit kedvező megvilágításban az ős-írásból vagy az erre emlékeztető nyo- mokból, úgy a Pendragon betűi is folytonosan kiszolgáltatottak a magyarázó és félrema- gyarázó technikák előtt. „A nyomtatott betű fényességet áraszthat vagy árnyékot boríthat a névre, melyet maradandóvá tesz: fölmagasztalhatja, de gúny és nevetség prédájává teheti az emlékezetet az utódok szemében” (Thienemann, 1931/1986, 198. o.).
Jegyzet
(1) „Mert Walpole iskolát csinált. Nyomában megin- dult a gótikus regények, a kísértethistóriák és rémtör- ténetek áradata. Ezek a könyvek népszerűsítik, lapo- sítják el, teszik üzletileg értékesíthetővé azt a nagy borzongást, amelyet az élet másik oldalának, az éjsza- kának, az álomnak és a halálnak új átélése vált ki a kor nagyjaiból. A másodlagos, az olcsó és közhasznú romantika tehát úgyszólván előbb van meg, mint az elsődleges, a nagy-romantika, a komoly költők bizo- nyos fokig ihletet kapnak ettől a másodlagos rémro- mantikától.” (Szerb, 1997, 413. o.)
(2) Érdekesség, hogy a sír latin és angol feliratai mellett a családi jelmondat magyarul jelenik meg a szövegben. Nem kétséges, hogy apró figyelmetlen- ségről lehet szó, de mint általában, ez a hiba rendkí- vül beszédes: mivel a jelmondat ezelőtt már többször elhangzott, a fordított változat megjelenítésével a felfedezés értéke erősödik meg, lévén az olvasat azonnal visszakapcsolhat a – már ismert – jelmondat- ra, rögtön a megvilágító erejű sírfelirat előtt.
(3) Ez a tanulmány egyetlen kitétele, amelyet Jonathan Culler (2000, 387. o.) is idéz szorosan ide kötődő szövegében.
(4) Jelen tanulmány keretei között nem foglalkozha- tok bővebben azzal a kijelentéssel, amely a Pendragon- sírboltot a „vár méheként” metaforizálja (Szerb, 2000, II. 122. o.). Amellett, hogy ez egyéb adalékok- kal szolgálhat az Ősapa autoritásához, fontos kiemel- ni, hogy a kastélyt az elme, illetve a tudat szimbólu- maként kezeli a gothic fiction szövegeit komoly tör- téneti-szociológiai előítéletekkel (is) megterhelő angolszász irodalomkritika, ezen belül is a „female gothic” fogalmát bevezető gender studies. További érdekességekkel szolgálhat a gótikus irodalom képző- művészeti hátterének mélyebb vizsgálata is, amely
Horace Walpole első (neo-)gót várkastélyát palimpszesztként említi meg (Brooks, 2001, 87. o.).
(5) A törlésjel mögött megindokolnám, miért is van helye az álomnak egy, a hermeneutikát „körbejáró”
tanulmányban: „Psychoanalysis, and in particular the interpretation of dreams, is very obviously a form of hermeneutics; the elements of the hermeneutical situation are all there: the dream is the text, a text filled with symbolic images, and the psychoanalyst uses an interpretative system to render an exegesis that brings to the surface the hidden meaning.”
(Palmer, 1969, 43. o.)
(6) A fejezet idézeteihez lásd: Szerb, 2000, I. 127–
130. o.
(7) A grammatikailag feltehetően hibás vonzattal azt kívánom érzékeltetni, hogy a varázsnotesz általi archiváció szorosan kapcsolódik az el-különböződés folyamatához, ahogyan ezt Derrida életműve példáz- za. A dolgozatban írottakon túl ennek kifejtésére ter- jedelmi okokból nem vállalkozhatok. Remek össze- foglalásul lásd: Bónus, 2003, főleg 328–335. o.
(8) „The new fantastic is, first, an endless oscillating from Nature to books back to Nature.” (Kittler, 1990, 91. o.)
(9) A szöveg A varázsló eltöri a pálcáját című gyűj- teményes kötetben jelent meg első alkalommal. A tanulmány szempontjából talán nem teljesen haszon- talan megemlíteni, hogy a címadó szöveg (Szerb, 1978b) Shakespeare váratlan elnémulásáról szól, amivel kapcsolatban Bátky három megoldást kínál fel. Ezek szerint Shakespeare visszatért a természet- be, vagy sikeresen kiírt magából minden szenvedélyt, illetve egyszerűen megöregedett. Szerb Antal az utol- só verzióhoz Prospero hangját illeszti össze szerző-
Bónus Tibor (2003): Archívum – A múlt megalkotása és a jövő emlékezete. In: Kulcsár Szabó Ernő és Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás.
Balassi, Budapest, 2003, főleg 328-335.
Brooks, Ch. (2001): The Gothic Revival. Phaidon, London.
Culler, J. (2000): Aposztrophé. Helikon, 3. sz.
De Man, P. (1997): Az önéletrajz mint arcrongálás.
Pompeji, 2–3. sz.
Derrida, J. (1991): Grammatológia. Életünk – Magyar Műhely, Szombathely.
Derrida, J. (2008): Az archívum kínzó vágya. In: uő és Ernst, W.: Az archívum kínzó vágya / Archívumok morajlása. Kijárat Kiadó, Budapest.
Eisel, E. M. (1999): „In the Beginning was the Word...”: The Question of the Origin of Language in Goethe’s Faust. In: Anthropoetics, 1. sz. 2010. 03.
16-i megtekintés, http://www.anthropoetics.ucla.edu/
ap0501/eisel.htm
Foucault, M. (2000): A szavak és a dolgok. Osiris, Budapest.
Foucault, M. (1998): A fantasztikus könyvtár. In: uő.:
A fantasztikus könyvtár. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest.
Goethe, J. W. (1993): Faust. Interpopulart, Buda- pest.
Grondin, J. (2002): Bevezetés a filozófiai hermeneutikába. Osiris, Budapest.
Kittler, F. (1990): Discourse Networks 1800/1900.
Stanford University Press, Stanford.
Kittler, F. (2005): Optikai médiumok. Magyar Műhely – Ráció, Budapest.
Kulcsár Szabó Ernő (2004): A látható nyelv elkülön- bözése: hermeneutika és filológia. In: uő: Szöveg- medialitás-filológia. Akadémiai, Budapest.
Kulcsár Szabó Ernő (2009): A hermeneutikai kolosz- szus és a mediális megkülönböztetés. In: Kelemen Pál, Kulcsár-Szabó Zoltán, Simon Attila és Tverdota György (szerk.): Filológia – interpretáció – média- történet. Ráció Kiadó, Budapest.
Kulcsár Szabó Ernő és Szirák Péter (2003, szerk.):
Történelem, kultúra, medialitás. Balassi, Budapest.
Manfrin, L. (2003): Medialitás és inskripció. In:
Bednanics Gábor, Kékesi Zoltán és Kulcsár Szabó Ernő (szerk.): Identitás és kulturális idegenség.
Osiris, Budapest.
Marquard, O. (2001): A kérdés, amelyik úgy szól, vajon hogyan is szól a kérdés, melyre a hermeneutika a válasz. In: uő.: Az egyetemes történelem és más mesék. Atlantisz, Budapest.
Mesterházy Balázs (2003): Irodalom, kultúra, tudo- mány. In: Kulcsár Szabó Ernő és Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás. Balassi, Budapest.
Palmer, R. E. (1969): Hermeneutics: Interpretation Theory in Schleiermacher, Dilthey, Heidegger.
Northwestern University Press, Evanston, Illinois.
Pálóczi Horváth Ádám (1988): Felfedezett titok.
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.
S. Hajós Alice (1934. 11. 25.): Irodalomtörténész, aki
„filológiai detektívregényt” ír. Tízpercbeli beszélge- tés Szerb tanár úrral, a Helikon százezer lejes pályá- zatának nyertesével. Brassói Lapok. = ua., in: Szerb Antal (2002): Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák. III. Magvető, Budapest. 355.
Szerb Antal (1978a): A rózsakeresztesek. In: uő: A varázsló eltöri a pálcáját. Magvető, Budapest.
20–29.
Szerb Antal (1978b): A varázsló eltöri a pálcáját. In:
uő: A varázsló eltöri a pálcáját. Magvető, Budapest.
99–102.
Szerb Antal (1997): A világirodalom története. Mag- vető, Budapest.
Szerb Antal (2000): A Pendragon legenda. I-II. Mag- vető, Budapest.
Thienemann Tivadar (1931/1986): Irodalomtörténeti alapfogalmak. Danubia, Pécs.
Todorov, T. (2002): Bevezetés a fantasztikus iroda- lomba. Napvilág, Budapest.
éjével, és A viharból idéz. Ennek oka az analógiára utaló metaforikus címadás, amelyhez a járulékos szöveg ráadásul a kötetben az Arcok ciklusban szere- pel. Páratlan allúziók, amelyeket viszont jelen hely- zetben nem áll módomban kifejteni.
(10) A cím eredendő félrefordításaihoz lásd: Bónus, 2003, 332–333. o.
(11) A német Aufschreibesysteme kifejezést a szöveg angol fordítói Discourse networksre módosították. A Foucault-hatásra utaló reflexió miatt Manfrin (2003, 408. o.) szerint ez a címadás jobban illeszkedik a szöveghez.
(12) „Egy pillanatig láttam magam előtt épülni a könyvet, mellyel megalapozom tudományos világhí- remet.” (Szerb, 2000, I. 111. o.)
(13) Eisel (1999) Gans és Iser antropológiája, illetve Herder és Goethe nyelvelméleti szövegei segítségével próbálja kiegészíteni Kittler olvasatát.
(14) Ez a szerződés Cholnoky Viktor Trivulzió- történeteiben és az Esti Kornélban a narratíva kiemelt helyén áll, az olvasó innen értesülhet arról, hogy a könyv címlapján megjelenő szerzői név pusztán lejegyzője a hallottaknak.
Irodalom
