1919-es „kommunista bűnperek” az Észak-Dunántúlon

Széchenyi István Egyetem

Állam- és Jogtudományi Doktori Iskolája

1919-es „kommunista bűnperek” az Észak-Dunántúlon

A Tanácsköztársaság vidéki szervei működésének és az azokkal kapcsolatos büntetőjogi felelősségre vonásnak egyes kérdései a helyi perek tükrében

(munkahelyi vita változat)

Szerző: dr. Nagy Szabolcs

Témavezető: Dr. Barna Attila, PhD,

tanszékvezető egyetemi docens

Győr, 2021

Tartalomjegyzék

I. Bevezetés ... 6

I. 1. A rendszerváltozások utáni (büntetőjogi) felelősségre vonásokkal kapcsolatos problémák ... 8

I. 2. Az első megoldási forma, a visszamenőleges hatályú jogalkotás ... 9

I. 3. A nagy vita: a ’89 utáni felelősségre vonás kérdése ... 13

I. 4. A történeti példák vizsgálatának eredményei ... 19

II. A jogrendszer és az állam működésének átalakítása a Tanácsköztársaság alatt ... 23

II. 1. A jogfolytonosság és a forradalom kérdései ... 23

II. 2. Az Alkotmányok és szerepük a Tanácsköztársaság jogrendszerében ... 31

II. 3. A Tanácsköztársaság jogrendszere és jogszolgáltatása ... 45

II. 4. A forradalmi törvényszékek működésének egy példája: Pápa ... 59

II. 5. Egy rögtönítélő eljárás: Devecser ... 66

II. 6. Az állam szerveinek átalakítása ... 72

III. Az úgynevezett „kommunista bűnperek” jellemzése ... 95

III. 1. A források ... 95

III. 2. A jogszabályi háttér ... 96

III.4. Az elkövetett cselekmények jogi minősülésével kapcsolatos problémák ... 99

III. 5. Egy perfolyam: a Pápán lefolytatott „kommunista bűnperek” ... 102

IV. A perekben felmerült főbb bűncselekménytípusok ... 115

IV.1. Személyes tulajdonnal, anyagi haszonszerzéssel kapcsolatos delictumok ... 117

IV.1.a. Lopás ... 118

IV.1.b. Sikkasztás ... 122

IV.1.c. Zsarolás... 124

IV.1.d. Ingatlan elfoglalása ... 126

IV.2. Személyek ellen irányuló bűncselekmények ... 128

IV.2.a. Magánosok elleni erőszak ... 129

IV.2.b. Hatóság elleni erőszak, könnyű testi sértés, becsületsértés ... 130

IV.2.c. Gyilkosság ... 133

IV.3. Hivatali jellegű bűncselekmények ... 136

IV.3.a. Személyes szabadság megsértése ... 136

IV.3.b. Magánlaksértés ... 138

IV.3.c. Hivatali visszaélés ... 139

IV.4. „Valódi” politikai jellegű cselekmények... 140

IV.4.a. Izgatás ... 140

IV.4.b. Lázadás ... 142

IV.4.c. Istenkáromlás ... 145

IV.5. A „valódi” köztörvényes bűncselekmények ... 146

IV.6. Felmentések ... 147

V. Összegzés ... 148

VI. Függelék: A Tanácsköztársaság jelentősebb szervei által kiadott rendeletek jegyzéke ... 157

VI.1. A Forradalmi Kormányzótanács rendeletei ... 157

VI.2. A Népgazdasági Tanács rendeletei ... 161

VI.3. A Belügyi Népbiztosság rendeletei ... 165

VI.4. Az Élelmezési Diktatúra rendeletei ... 165

VI.5. A Földművelésügyi Népbiztosság rendeletei ... 165

VI.6. A Hadügyi Népbiztosság rendeletei ... 167

VI.7 Az Igazságügyi Népbiztosság rendeletei... 168

VI.8. A Közellátási (Közélelmezési) Népbiztosság rendeletei ... 169

VI.9. A Közoktatásügyi Népbiztosság rendeletei... 170

VI.10. A Külügyi Népbiztosság rendeletei... 173

VI.11. A Munkaügyi és Népjóléti Népbiztosság rendeletei ... 173

VI.12. A Pénzügyi Népbiztosság rendeletei ... 175

VI.13. A Szociális Termelés Népbiztosságának rendeletei ... 176

VI.14. A ruszin népbiztosság rendeletei ... 179

VIII. Felhasznált források és irodalom ... 180

VIII.1. Levéltári, közgyűjteményi források ... 180

VIII.2. Idézett jogszabályok és fellelhetőségük ... 181

VIII.3. Hírlapok, közlönyök ... 183

VIII.4. Könyvek és tanulmányok ... 184

I. Bevezetés

A Magyarországi Tanácsköztársaság¹ történetére vonatkozó kutatások szinte elenyésztek a rendszerváltozást követően. Az események centenáriumáig mind a múlt rendszerben született, a téma okán erősen „ideológiavezérelt” munkák átértékelése, mind az új témák feltárása váratott magára, azonban a százéves évforduló kapcsán szerencsére nagyobb számban jelentek meg új kutatási eredményeket tartalmazó munkák.² Magam történészként immár másfél évtizede foglalkozom a korszakkal, korábban jórészt a Székely Hadosztállyal, Kratochvil Károllyal és az 1916. évi román betöréssel kapcsolatos kutatásokat folytattam. Jogi tanulmányaim során találtam rá a Tanácsköztársaságot követő büntetőjogi felelősségre vonások témájára, melyet a korszak pápai eseményeit feldolgozó monográfiámban is érintettem. PhD kutatásom is erre irányult. Az általam elemzett – az Észak-dunántúli megyékben lefolytatott – eljárások jórészt a terheltek olyan cselekedetei miatt indultak, amiket azok a kommün tisztségviselőiként követtek el. Emiatt az egyes cselekmények jogi minősülése nyilvánvalóan függ attól is, hogy a terheltek betartották-e azon jogszabályi előírásokat, melyek pozíciójuk hatásköreit és eljárásrendjét szabályozták. E kérdés eldöntése azonban csak első látásra egyszerű, ezért a Tanácsköztársaság államszervezetének meglehetősen szokatlan volta arra késztetett, hogy kutatásaimat a proletárdiktatúra területi szervei szervezetének, a működésüket szabályozó normarendszernek és a kialakult gyakorlatnak vizsgálatára is kiterjesszem, mellyel kapcsolatos eredményeimet ismertetni is fogom.

A munkám témájául szolgáló büntetőeljárások országos, átfogó és objektív elemzése – a lefolytatásuk óta eltelt egy évszázad dacára – mindmáig várat magára. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyes eljárásokkal, konkrét perekkel kapcsolatban nem születtek volna történeti munkák. Például a múlt rendszerben született dolgozatok bár nem minden tekintetben elégíthetik ki a mai átlag érdeklődők igényeit, ez mégsem jelenti azt, hogy ma – megfelelő

1 A politikai berendezkedés hivatalos elnevezése az 1919. június 23-án kiadott Alkotmány szerint Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság. A szakirodalomban az államhatalom elnevezésének használata nem egységes. Az eredeti, teljes formát azonban egyetlen általam ismert munka sem használja. Van szerző, aki ragaszkodik a Magyarországi Tanácsköztársaság formához, a legelterjedtebb a Tanácsköztársaság változat, de sok szerző – köznévként értelmezve az államforma elnevezését – tanácsköztársaságként hivatkozik a rendszerre. Magam jelen munkában – amennyiben más változat nem indokolt – a Tanácsköztársaság formát használom, mivel bár valóban létezett hasonló elnevezésű politikai rendszer más államban is, véleményem szerint a magyar történeti köztudatban szétválaszthatatlanul kapcsolódik e fogalom az 1919. március 21-én létrejött rendszerhez.

2 Legutóbbi összefoglaló HATOS, 2020. Külön kiemelendő a Clio Intézet munkacsoportja tevékenységének eredményeként létrejött munkák köre.

módszertannal közelítve hozzájuk – ne lennének használhatóak. Bizony jelentős forrásértékkel bírnak, nagyon is komoly lehetőségeket rejtenek a kutatók számára. Egyrészt a szerzők általában nagyon alaposan egybegyűjtötték a vonatkozó forrásokat, így a bibliográfia összeállítása során e dolgozatoknak nagy hasznát lehet venni. Másrészt nagyon gyakran tartalmaznak olyan kiszólásokat, kritikus megjegyzéseket, melyeket a kor, velük szimpatizáló olvasóinak szántak, nem gondolva arra, hogy egy esetlegesen bekövetkező rendszerváltozás után árulkodóak lehetnek a valódi viszonyok tekintetében. Jelen dolgozatban – törekedve a megfelelő forráskritika alkalmazására – én is nagy számban használtam fel ezen munkákat.

A Tanácsköztársaság kikiáltásának 50, majd 60 éves jubileumán az országos kultúrpolitika kiemelt hangsúlyt helyezett az első magyar kommunista diktatúra emlékének ápolására, egyebek mellett történeti munkák elkészítésének támogatása által. 1969-ben született meg Rév Erikának, a jogtudományok kandidátusának, gyakorló bírónak a könyve is, mely a kommün vezetése másodvonalának (mivel a legfőbb szereplők, élükön Kun Bélával jobbára emigráltak) jogi felelősségre vonását, „kirakatperét” dolgozta fel.³ E mű jelentette (s a történettudomány kapcsolódó adósságainak köszönhetően jelenti mindmáig)⁴ az origót, melyből kiindulva a Rév után következő szerzők a témát tárgyalták.⁵ Rév alapvetése pedig egy mondatban összefoglalható: a „népbiztosok pere”, s az ahhoz kapcsolódó, ahhoz hasonló párhuzamos eljárások egyértelműen koncepciós perek voltak, tulajdonképpen részét képezték a fehérterrornak.

Kérdés, hogy a jelenséget ma vizsgálva elfogadhatjuk-e azt, hogy a kommün vezetőinek büntetőjogi felelősségre vonása nélkülözött minden jogi szabályszerűséget, s szerves részét képezte a fehérterrornak? A következőkben bemutatandó, Fejér-, Győr-, Komárom-, Moson-,

3 Rév Erika: A népbiztosok pere. Budapest. 1969.

4 Annak, hogy a Révi gondolatok mennyire hatnak a mában is, nagyon szemléletes példája Csonka Laurának, az ELTE doktoranduszának 2014-es cikke, melyben szinte kizárólag a múlt rendszerben íródott szakmunkákat felhasználva (elsősorban természetesen Révre támaszkodva), gyakorlatilag megismétli Rév 45 évvel korábbi kijelentéseit, mintegy alig 20 oldalas „zanzáját” adva az eredeti, majd’ 300 oldalas munkának.

(CSONKA, 2014. 46-62.) Megemlítendő még a rendszerváltozás utáni évtizedekből Fazekas Csaba 2001-ben kiadott munkája, akiegy másik pert feldolgozva szintén erősen támaszkodott Rév könyvére, de sokkal nagyobb kritikával viszonyult annak megállapításaihoz. (FAZEKAS, 2001.) A kiemelt szereplők, nagy port felvert esetek – sajnos gyakran a legalapvetőbb jogi véna nélküli – elemzéseire újabb példa: LENGYEL 2017. A szerző Lukács György ismeretes „tizedelésével” kapcsolatban még azt is érvként hozza fel, hogy az áldozatokat nem anyakönyvezték, így nem is bizonyítható haláluk. Természetesen számos példát tudunk arra hozni, hogy hadműveleti területen, harcok közepette az anyakönyvezés elmaradt, első világháborús eltűnteket még a ’40-es években is anyakönyveztek.

5Révműve mellettkiemelt jelentőségű még pl.Sík Ferenc munkája. Jól jellemzi a korszakban született művek alapállását, hogy Sík még a Cserny-különítmény által elkövetett, teljes mértékben köztörvényesnek tekinthető, különböző minősített emberölési esetek kapcsán született ítéleteket is megalapozatlannak tartja (S^ÍK, 1974.)

Vas-, Veszprém-, és Zala vármegyei perek vizsgálata fontos adalékokkal szolgál e kérdés megválaszolásához. Ezen eljárások közös jellemzője, hogy korábban legtöbbjük a közvélemény előtt tulajdonképpen ismeretlen volt. Lefolytatásukat sem kísérte országos érdeklődés, illetve a történészek figyelmét is jobbára elkerülték. Pedig a téma szempontjából sok tekintetben nagyon hasznos lett volna a vizsgálatuk. Mivel az eljárások alapját képező tettek általában kevésbé számítottak „szenzációsnak” – mint például a Korvin Ottó, vagy Cserny József által elkövetettek – sokkal inkább rávilágítanak azokra a kérdésekre, melyekre a kor jogalkotóinak és jogalkalmazóinak tömegében kellett választ adniuk. Miként ítéljék meg a kommün államát, elfogadható-e egyáltalán államisága? Ezzel összefüggésben annak egykori tisztségviselői hivatalos minőségben tett cselekedeteinek jogszerűségét kétségbe vonhatják-e? Milyen jogszabályok alkalmazása által kell elbírálni a terheltek cselekedeteit? Mi legyen azokkal az elkövetési formákkal, melyek korábban nem fordultak elő, így a hatályos büntetőjogi tényállási–rendszer keretei közé történő beillesztésük sem tűnt indokoltnak? Munkámban arra igyekszem példákkal szolgálni, hogy mindezen kérdésekre milyen válaszok születtek a kor

„kommunista bűnpereiben”, s ezen válaszok valóban párhuzamba állíthatóak-e a Prónay-, és egyéb különítmények tetteivel, illetve a második világháborút követő időszak koncepciós pereivel.

I. 1. A rendszerváltozások utáni (büntetőjogi) felelősségre vonásokkal kapcsolatos problémák

„Amióta Bauer Miklós múltjáról tudok, nyomaszt ez a dilemma. Én 1979-ben kezdtem meg a jogi pályámat a Komplex Külkereskedelmi Vállalatnál, ahol Bauer jogtanácsos volt. Hét évig dolgoztunk együtt, és azt kell mondanom, hogy egészen kiváló szakembert, jó főnököt ismertem meg benne, akinek nagyon sokat köszönhetek. […] én először a Demszky-féle Hírmondóban olvastam egy cikket arról, ki volt Bauer valójában, az egész Ries-történettel együtt. […] Nekem az a komoly dilemmám, hogy ha van egy ember, akit - nem tudva a múltjáról - tényleg megszerettem, akkor mi a helyes döntés. […] Nem jó a lelkiismeretem, és nem hiszem, hogy attól jobb lenne, ha erőszakkal kiraknám az irodából. Bauer Miklós révén találkoztam a történelemmel, és ez szörnyű találkozás volt.”⁶

Ahogy Eörsi Mátyás fenti gondolatai is rámutatnak, a politikai rendszerváltozásokat követő retrospektív ítéletalkotás csak rendkívüli nehézségek mentén hajtható végre. A morális

6 SERES,1999.

álláspontok kialakításánál azonban sokkal nehezebbek az esetlegesen meginduló büntetőeljárások kapcsán felmerülő konkrét jogi, jogelméleti problémák. A legalapvetőbb dilemma a nullum crimen sine lege, valamint az ahhoz kapcsolódó jogelveknek való megfelelés kérdése volt. Illetve ebből kiindulva, közvetve, az igazságosság vagy a jogbiztonság elsődlegességéé. Közismert, hogy ezt a problémát jogelméleti alapon Gustav Radbruch megpróbálta feloldani. Gondolatainak lényege, hogy alapvetően a jogbiztonságé az elsőbbség, kivéve, ha a törvény igazságtalansága „elviselhetetlen” szintű, mert akkor az igazságosságot kell előtérbe helyezni.⁷ Az elméleti okfejtések gyakorlatba ültetése azonban mindig nehézséggel jár. Ki és mi alapján döntheti el, mikor válik az igazságtalanság elviselhetetlen mértékűvé?

A „múlt bűneivel” kapcsolatban a büntetőjogi eszközöket alapvetően háromféle módon lehet alkalmazni. A 20. században bekövetkezett magyarországi rendszerváltozások kapcsán mindhárom típusra találunk példákat. Az első körbe éppen azok az esetek tartoznak, amikor nem folytattak le az előző rendszer képviselői ellen büntetőeljárásokat (természetesen ettől komoly jogviták folyhattak, folytak is az alkalmazás körül). A tulajdonképpeni jogalkalmazás kapcsán egy jelentős kérdés eldöntése osztotta két csoportra az egyes korok eljárásait: vagy elfogadták az új rendszer vezetői a visszamenőleges hatályú jogszabályalkotás lehetőségét, vagy elvetve azt, valamiféle jogfolytonosság, hatályosnak tekintett normák alapján próbáltak igazságot szolgáltatni. Ez utóbbira egy példa akadt, mely eljárásfolyam képezi a dolgozat központi témáját. A következőkben az ettől eltérő megoldási módokat ismertetem.

I. 2. Az első megoldási forma, a visszamenőleges hatályú jogalkotás 1918 végén számítani lehetett az esetlegesen meginduló büntetőeljárásokra, hiszen az új államalakulat vezetője, Károlyi Mihály már a népköztársaság kikiáltása előtt, ellenzéki pártvezérként is felszólalt az országgyűlésben a háború kirobbantásával kapcsolatos felelősségre vonás ügyében. Az ország kaotikus állapotai között azonban még hosszabb ideig nem jutott idő a vonatkozó jogszabály megalkotására, így a törvénytervezet csak 1919. február 26-án került a Nemzeti Tanács végrehajtó bizottsága elé. Ezután felgyorsult a jogszabályalkotás folyamata, a kormány március 1-én már el is fogadta a tervezetet,⁸ az 1919. évi XXIII., a háborúval kapcsolatban felelős személyek elleni eljárás előkészítéséről szóló néptörvényt.⁹

7 Radbruch pontos szavait idézi F^ILÓ,2010.

8 FOGARASSY,2017. 42–45.

9 Budapesti Közlöny, 1919. 52. (március 2.) 1.

Ennek 1.§-a részben abszolút visszaható hatályú rendelkezést is tartalmazott, amikor elrendelte a világháború kitörése, vagy a béke megakadályozása miatt gyanúsított miniszterek elleni eljárások megindítását.¹⁰ Mivel azonban a törvény elfogadása után három héttel kikiáltották a Tanácsköztársaságot, az általa szabályozott eljárások megindulására már nem jutott idő.

Mindenestre elmondható, hogy a visszamenőleges hatályú jogszabályalkotást a norma konkrét alkalmazása híján is támadták: „Számunkra azonban a visszaható erejű büntetőtörvény egyformán ellenszenves, akár Balogh Jenő és társai alkotják meg, akár Balogh Jenő és társai ellen a népköztársaság. Mert a személyes szabadságot éppúgy meg kell védeni a feudalizmus katonai szellemű, mint a tömegek érzelmi önkénye ellen. Jól tudjuk, hogy a tömeghangulat mindig antropomorph és a történelmi materializmus alapigazságának belátása ellenére is hajlandó Xerxes példáját követve a tengert megkorbácsoltatni. Bármily szuverénnek ismerjük is el az összeülő nemzetgyűlést, arra mégsem tartjuk hivatottnak, hogy törvény útján döntse el Taine és Carlyle örök vitakérdését: vajon a hősök mozgatják-e a történelmet vagy az események szülik-e a hősöket?” ¹¹

Bár elsősorban rendészeti és nem igazságszolgáltatási kérdés, de a témához kapcsolódóan fontos megemlíteni, hogy a népköztársaság nem csak a katasztrofális állapotok (vélt) felelőseit kívánta szankcionálni, hanem kiemelt hangsúlyt helyezett a politikai berendezkedésének védelmére is. Ennek jegyében 1919 februárjának elején elfogadták az az évi XI., a népköztársasági államforma védelméről szóló néptörvényt,¹² mely – ezt 9. §-ában ki is mondta – tulajdonképpen a Csemegi-kódex felségsértésre vonatkozó passzusait hatálytalanította és váltotta fel.¹³ A jogszabály – hasonlóan a Horthy-kor választójogi intézkedéseihez – a rendszertől balra, illetve jobbra álló, arra veszélyesnek tekintett erők ellen is irányult. Első alkalmazására február 21-én éppen a kommunisták ellenében, Kun Béla és mintegy 80 társa letartóztatása kapcsán került sor.¹⁴ Aztán másnap, február 22-én elfogadták az 1919. évi XX., a forradalom vívmányait veszélyeztető egyéneknek rendőri felügyelet alá helyezéséről és őrizet alá vételéről szóló néptörvényt,¹⁵ mely már lazította az állami önvédelem korlátait, mivel immár lehetővé tette rendes büntetőeljárás lefolytatása helyett pusztán

10 FOGARASSY, 2017. 36. Igaz azonban, hogy kisegítő lehetőségként, a hatályosnak tekintett, a miniszterek felelősségéről szóló 1848:III. tc. 32. §-ára alapított deliktumról is rendelkezett.

11 Pl. Jogtudományi Közlöny 51. 10. (1919. március 9.). 78. Szemle rovat, szerő nélkül.

12 Budapesti Közlöny, 1919. 35. (február 11.) 1.A törvény részletes elemzését ld. DRÓCSA, 2020. 88–84.

13 http://www.polhist.hu/adattarak/koztars/index.php?fkod=21&fid=2, Utolsó elérés: 2017. január 15.

14 VARGA,2014.111. A letartóztatás körülményeivel kapcsolatban ld. N^ÁNÁSI, 2015.

15 Budapesti Közlöny, 1919. 47. (február 25.) 1.

valamilyen vélemény, gyanú alapján is az érintettek őrizetbe vételét. A törvény életbe lépte után rögtön el is jártak több egykori kormánytag, illetve egyházi vezető ellen.¹⁶ Ez az „intézmény”

aztán egészen a ’20-as évek elejéig tovább élt. A Tanácsköztársaság alatt minden jelentősebb helységben „túszokat” jelöltek ki, akik fővesztés terhe mellett feleltek azért, ha az adott helységben esetleg ellenforradalom tört volna ki.¹⁷ Az augusztusi rendszerváltás után ugyanúgy nagy számban internáltak olyan egykori kommunistákat, akiket a büntetőeljárások során nem vontak felelősségre, ám veszélyesnek tekintettek a kialakuló Horthy-rendszerre nézve.¹⁸

Az 1919. évi példával szemben az 1944-ben hatalomra jutott vezetés már nem csak elhatározta, hanem le is folytatta a visszamenőleges hatályú rendelkezések alapján megindítható büntetőeljárásokat. Már az 1944 végén, Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programjában szerepelt a szándék, hogy a háborús bűnösöket népbírósági eljárásoknak kell alávetni. Ezen eljárás, illetve az újonnan létrehozandó igazságszolgáltatási szerv jogi kereteit azonban egyelőre nem alakították ki. Ennek ellenére, a még ostrom alatt álló Budapesten, 1945 január 21-én megalakított Nemzeti Bizottság egyik első rendelkezéseként január 28-án felállította a Budapesti Néptörvényszéket, melynek elnökéül dr. Major Ákos százados hadbírót, Major Tamás színművész bátyját nevezték ki. A törvényszék nem késlekedett az ítélethozatallal, két terhelttel szemben gyilkosság vádjában már február 3-án halálos ítéletet hozott. Az ítélet végrehajtásának formájával is utalt az eljárás rendkívüli, statáriális jellegére: az elítélteket a következő napon, a nyilvánosság előtt az Oktogonon, lámpavasra „kötötték”.¹⁹

Ezek által ezen eljárás mind jogszabályi alapját tekintve, mind pedig az eredményeként megszületett ítélet végrehajtásának formája által feszegette a ma jogállaminak tekintett kereteket. Mivel eközben, 1945. január 25-én az Ideiglenes Kormány kiadta a népbíráskodásról szóló 81/1945. M. E. számú rendeletet,²⁰ melyet február 5-én ki is hirdettek, nyilvánvaló, hogy a Budapesti Néptörvényszék ennek tudatában járt el, fellépése tehát „csak” a formál jogra hányt fittyet. Mivel azonban mindjárt a rendelet első szakasza rendelkezett annak visszamenőleges

16 FOGARASSY,2017.. 44.

17 Ld. bővebben, B^ÖDŐK,2014.

18 Az internálásokról, azt elszenvedettként Kőhalmi Béla festett rendkívül szubjektív képet. (KŐHALMI, 1920.) Az internálásról és a már ekkor megjelent munkaszolgálatról a tavalyi évben készült hiánypótló jellegű OTDK dolgozat (T^ÁLAS,, 2016.)

19 FOGARASSY, 2017.. 67–69.

20 Magyarországi Rendeletek Tára 79. (1945.) 1. 17.

hatályáról, Majorék valószínűleg úgy gondolták, hogy az addig élő jogi garanciák ezekben az eljárásokban semmilyen formában nem fognak érvényesülni.

A rendelet alapján²¹ felállított 24 népbíróság 1945 tavaszától kezdte meg az igazi működését. A perekről a döntéshozók számára folyamatosan statisztikák készültek. Ezekből tudjuk, hogy 1945. és 1949. között 59 429 fő ellen indult népbírósági eljárás, ezek közül 55 322 fő (93,08%) ügyét jogerősen befejezték, 1949-ben 3307 fő (5,56%) ellen indított eljárás volt még folyamatban. A terheltek 45 százalékát (26 997 fő) elmarasztalták, s csupán mintegy 25 százalékát (14 727 fő) mentették fel. Természetesen a súlyosabb vádak mentén zajló eljárások indultak meg előbb, melyek általában hamar le is zárultak. Ezt támasztja alá például a halálos ítéletek évenkénti száma is (1945-ben és 1946-ban 202 személyt ítéltek halálra, míg 1947-ben már csak 33 főt). A népbírósági perekben szereplő terheltek száma egyébként az összes letartóztatotthoz képest is óriási volt, 1950. február 1-jén például majd 20 százalékos arányt mutattak (ezt csak a vagyon elleni bűncselekményekkel gyanúsított terheltek 30 százalékos aránya haladta meg).²² Mindezen adtok alapján kijelenthető, hogy a népbírósági eljárások a magyar történelem egyedülálló méretű, az előző rendszerben elkövetett – vélt vagy valós – bűnök miatt indított igazságszolgáltatási eljárássorozatává váltak, egy nagyságrenddel nagyobbá, mint bármely másik, jelen dolgozatban tárgyalt folyamat.

E körülmény természetesen azt is eredményezte, hogy ebben a perfolyamban született a legtöbb olyan döntés, mely azok szemében is megkérdőjelezte az ítéletek igazságosságát, akik egyébként a radbruchi formulát elfogadták és indokolt esetben áthághatónak tartották a nullum crimen elvét. Számos esetben bebizonyosodott, hogy egyes személyeket olyan cselekményekért vontak felelősségre, melyek még ezen utólag alkotott morális keretrendszerben sem minősülhettek volna büntetendőnek, így ezekben az esetekben az egykori ítéleteket az 1990.

utáni magyar bíróságok meg is semmisítették, az érintetteket rehabilitálták.²³ 1993-ban például a Honvédelmi Minisztérium Rehabilitációs Bizottsága által felkért történészi szakértői bizottság két tagja, négy érintett magas rangú katonai vezető népbírósági ítéletével kapcsolatos véleményét a következőképpen tárta a nyilvánosság elé: „A kérdéskörben eszmét cserélt történész szakemberek között a jogi vetületekben a konszenzus azonnal megszületett. A közös

21 Annak tartalmi elemzésétől terjedelmi okokból itt el kell tekintenem. Ld. N^ÁNÁSI, 2011.

22 S^OÓS,2003.

23 A rehabilitáció a legtöbb esetben csupán büntetőjogi értelemben vett „mentességet”, nem pedig teljes erkölcsi/jogi rehabilitációt jelentett. A mai napig a legtöbb érdeklődésre számot tartó Jány Gusztáv esetében például 1993-ban bűncselekmény hiányában a népbírósági ítéletét hatályon kívül helyezték, ám a főtiszt rendfokozatát azóta sem adták vissza. Az elhunyt családja részéről nemrégiben újra felmerült igény meglehetős politikai hullámokat vet, ld. pl. PÉCSI, 2011.

vélemény: a négy tábornok ellen 1945 után lefolytatott perek mindegyikében megalapozatlan ítéletet hoztak, a bizonyítás mindhárom szakaszában – nyomozói, ügyészi, bírói – nemcsak a büntetőeljárásjog garanciális rendszerét sértették, de a felsorakoztatott bizonyítékokkal, ezek értékelésével és így az indoklásokkal a vád főbb pontjait nem hozták összhangba az ítéletekkel.”²⁴ Mindez nem jelenti azt, hogy a népbírósági perekben a terheltek között ne lettek volna jelen nagy számban és arányban valóban háborús, vagy emberiesség elleni bűntetteket elkövető személyek. Ám éppen ezért problémás, hogy ezen fórumok sok tekintetben a legalapvetőbb jogelveket sem tartották magukra nézvést kötelező érvényűnek, ekképpen muníciót szolgáltatva a tényleges bűncselekményeket elkövető elítéltek szimpatizánsainak is.²⁵

I. 3. A nagy vita: a ’89 utáni felelősségre vonás kérdése

Sajátos körülmény, hogy az egész téma legalapvetőbb vitája, illetve a büntetőjogi felelősségre vonás jogelméleti, alkotmányjogi szempontból történő elemzése csupán a kérdés legutolsó felmerülésekor, az 1989–1990. évi rendszerváltozás kapcsán zajlott le.²⁶ Persze ez nem jelenti azt, hogy közmegelégedést hozó konszenzus született... Az kijelenthető, hogy 1989 után közmegegyezés volt abban, hogy a háború utántól számított korszak igazságtalanságainak a polgárok valamennyi élethelyzetét károsan befolyásoló eredményeit – valamilyen módon és szinten – orvosolni szükséges.Ennek három felmerült formája az anyagi és erkölcsi kárpótlás, illetve a „károkozók” büntetőeljárás alá vonása volt.²⁷

Bár a tárgyban reprezentatív felmérés nem született, a legtöbb szerző egyetért abban, hogy a társadalom széles rétegeiben nem mutatkozott igény a büntetőjogi felelősségre vonásra.²⁸ A közéletben viszont jelen volt a kérdés, élénk eszmecsere zajlott róla. Az ELTE BTK Társadalomfilozófiai és Etika Tanszéke már 1990 januárjának közepén konferenciát szervezett „Visszamenő igazságszolgáltatás új rezsimekben” címmel, melyen számos neves filozófus és jogász is előadott.²⁹ Az ott megfogalmazódott vélemények többsége a

24 SIPOS – VARGYAI, 1993. 7.

25 Ezen vélemények talán legismertebb összefoglalása a „Vádló bitófák. A magyar nemzet igazi sírásói”

című 1958-ban, Londonban megjelent könyv.

26 A téma egyik legátfogóbb alkotmányjogi elemzése: KUKORELLI – T^AKÁCS, 2007.

27 Az első kettő tárgyalásától terjedelmi okokból el kell tekintenem. Róluk ld. KAHLER, 2016. 11–12. Ez a megoldás nyilván nem minden igényt elégített ki.

28 Ennek lehetséges okairól Schlett István például a következőket írta: „[…] a magyar társadalom jelentős része valamiképpen be tudott illeszkedni a Kádár-rendszerbe […]”. (SCHLETT, 1992, 76–79.)

29 http://www.parallelarchive.org/tag/el%25C3%25A9v%25C3%25BCl%25C3%25A9s, Utolsó elérés:

2017. január 15.

jogállamisággal összeegyeztethetetlennek tartotta a visszamenőleges jogalkotás által megvalósított büntetőjogi felelősségre vonást.

Mindezek ellenére tagadhatatlan azonban, hogy voltak a társadalomnak olyan csoportjai, melyek igényelték a „bűnösök” megbüntetését. S a jobboldal gyűjtőpártjában, a kormányzó MDF-ben ez az igény meghallgatásra is talált. 1991-ben Zétényi Zsolt jogász, MDF-es országgyűlési képviselő törvénytervezetet szerkesztett, melynek benyújtásához társként Takács Péter történészt, frakciótársát kérte fel. A mindössze egy érdemi szakaszból álló normatervezet érdekes jogtechnikai fogást alkalmazott. Mivel nem akart visszamenő hatályú direkt anyagi jogi rendelkezést alkotni, így bizonyos bűncselekmények esetében az elévülési időt 1990 május 2-ával „újraindította” volna.³⁰ Ez az elgondolás aztán „kis visszaható hatályként” híresült el.³¹

Az országgyűlés a törvénytervezetet 1991 novemberében nagy többséggel elfogadta, de azt Göncz Árpád köztársasági elnök az aláírás előtt előzetes kontrollra küldte az Alkotmánybírósághoz. Az ügy előadója maga Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke volt. A döntés rendkívül rövid idő, mintegy három hónap alatt megszületett: az Alkotmánybíróság a normát – különvélemény és párhuzamos indoklás nélkül – alkotmányellenesnek találta. A határozat egyrészt kifogásolta a törvény szövegének bizonytalanságát és határozatlanságát, mivel ezen körülmények sértették a jogbiztonság követelményét.³² De az alkotmánybírák ennél is fontosabbnak tartották, hogy a jogszabály elévülési szabályok utólagos változtatásával megsértette a nullum crimen elvét. A törvény azon megfogalmazását, miszerint „az állam politikai okból nem érvényesítette büntető igényét", két szempontból is aggályosnak találták, egyrészt eszerint az elévülés szempontjából nem szabad különböztetni, másrészt véleményük szerint e passzus határozatlansága a jogbiztonsággal is ütközött. A hazaárulás szempontjából a védett jogi tárgy többszöri változását találták problémásnak, s a kegyelmezési jog korlátozása is alkotmányellenesnek minősült. A döntés indoklásában megtalálható az első magyar Alkotmánybíróság, s különösképpen annak elnöke, az „aktivista alkotmánybíráskodás”³³ szemléletét képviselő Sólyom László véleményének a

30 11/1992. (III. 5.) AB határozat.

31 B^ÁRD, 1992. 32.

32 11/1992. (III. 5.) AB határozat.

33 Ld. pl. SZMODIS, 2016.

rendszerváltás jogelméleti kérdéseiről alkotott sommája is, mely szerint: „A rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe.” ³⁴

Mint az indoklás a továbbiakban kifejtette, a jogállam alapvető eleme a jogbiztonság, mely magában foglalja a teljesedésbe ment, vagy egyéb tartós jogviszonyok érintetlenül hagyásának követelményét is, mely szabály ellen önmagában nem érv a jogviszonyok igazságtalan eredménye.³⁵ Ezután az indoklás gyakorlatilag megismételte, részletezte egy korábbi alkotmánybírósági döntésben kifejtett tézisét, miszerint az anyagi igazságosság nem alanyi jog.³⁶ Ezen kívül azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a törvény az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ellenkezik a büntetőjogi beavatkozás elkerülhetetlenségével kapcsolatos alkotmányjogi előírásokkal is.³⁷

A törvény alkotmányellenesnek nyilvánítása után az Országgyűlés új megoldáshoz folyamodott, „kiskapuként” nem törvényt alkotott, hanem elvi állásfoglalást adott ki,³⁸ melyben úgy nyilatkozott, hogy a törvényi elévülés nem egyenlő a szimpla naturális időmúlással. Így a Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatban említett elévülés – mivel a rendszerváltás előtti állam jogszerűtlenül működött – voltaképpen be sem következett. Az Alkotmánybíróságnak legelőször arról kellett döntenie, hogy egyáltalán van-e hatásköre egy elvi állásfoglalással kapcsolatban eljárni. Azt állapították meg, hogy az Országgyűlés gyakorlatilag egy „bújtatott törvényt” kívánt alkotni, ezért ekként is bírálták el a szöveget, s ugyanazon érvek mentén nyilvánították alkotmányellenesnek, mint a korábbi törvénytervezetet. A különbség az volt, hogy ehhez a határozathoz Zlinszky János alkotmánybíró különvéleményt is csatolt. Ebben vitatta azt a többségi véleményt, hogy az elvi állásfoglalás alkalmas lenne a bíróságok közvetlen befolyásolására, mivel az Alkotmány kimondta, hogy azok csak a jogszabályoknak vannak alávetve. Így véleménye szerint az Országgyűlésnek joga volt kiadni elvi állásfoglalását. Ezen felül vitatta a szöveg tartalmi alkotmányellenességét is, az elvi állásfoglalás visszamenőleges hatályát, mivel a népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerőre emeléséről szóló 1945. évi VII., törvénycikk³⁹ – mely a korban még hatályos volt –több helyütt

34 11/1992. (III. 5.) AB határozat.

35 11/1992. (III. 5.) AB határozat.

36 9/1992. (I. 30.) AB határozat.

37 11/1992. (III. 5.) AB határozat.

38 1/1993. (II. 27.) OGY elvi állásfoglalás

39 Rendőrségi Közlöny, 1. 3. (1945. szeptember 20.) 1.

is kimondta az elévülés nyugvását azon esetekben, melyekben az államhatalom nem engedte üldözni a bűncselekményeket.⁴⁰

Ezután az Országgyűlés megoldási változatként visszatért a törvényalkotáshoz, és 1993.

február 16-i ülésén „Az egyes büntetőeljárási szabályok kiegészítéséről" címmel ismét elfogadott egy normatervezetet. Ezt a köztársasági elnök az ugyanezen a napon megszavazott

„Az 1956. októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásról” szóló törvénnyel együtt normakontrollra küldte.⁴¹ A törvény a Be.-t változtatta volna meg úgy, hogy a minimum öt év szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmények esetében elévülésre hivatkozva sem a nyomozást, sem a vádemelést, sem a bírósági tárgyalást nem lehetett volna elutasítani, s ha az elévülést a tárgyaláson állapította volna meg a bíróság, a bűncselekmény elkövetését – az elévülés miatti felmentés mellett – akkor is ki kellett volna mondania.

Ezt az Alkotmánybíróság ugyancsak alkotmányellenesnek nyilvánította, mivel álláspontja szerint egyrészt elődeihez hasonlóan egészében ellenkezett a jogállamisággal.

Másrészt véleménye szerint az elévülés hatósági intézkedés nélkül is bekövetkezik, így bár a ne bis in idem elvével nyilvánvalóan csak a kétszeres bírósági eljárás ellenkezik, de ezzel nem ellentétes az a tény, hogy a büntetőeljárásban részt vevő más szervek is észlelhetik az elévülést.

Ezen felül azt is kimondta az Alkotmánybíróság, hogy ellentétes lenne a büntetőhatalommal történő visszaélés tilalmával az, ha a büntetőeljárásokat büntetéskiszabási cél hiányában indítanák (csupán annak megállapítása lenne az eljárás célja, hogy elkövetett egy elévült bűncselekményt a terhelt). Mindemellett a megindított büntetőeljárások korlátoznák a terheltek személyes szabadsághoz fűződő jogait is. Mindezen felül pedig a törvény azon rendelkezése, miszerint perújítás keretében az ügyésznek vádat kellett volna indítania, a bíróságnak pedig el is kellett volna bírálnia bíróság előtt már elbírált ügyeket, valóban ellenkezett a ne bis in idem elvével.⁴²

Zlinszky János a határozathoz ismét különvéleményt csatolt. Ebben leszögezte, ahogy nyilvánvalóan elkövetett bűncselekmény nincs, úgy nyilvánvalóan elévült sem, így az elévülés tényét az arra egyedül hivatott igazságszolgáltatási szervnek, a bíróságnak igenis meg kell

40 41/1993. (VI. 30.) AB határozat

41 Ez utóbbiról az 53/1993. (X. 13.) AB határozatban döntött az Alkotmánybíróság. A törvény tulajdonképpen az ’56-os megtorlások eseményeit a háborús bűnök közé sorolta s ezáltal elévülhetetlenné tette őket. Az Alkotmánybíróság – egyedüliként a vonatkozó jogszabályok közül, kis változtatások előírása mellett – nem semmisítette meg azt. A Legfelsőbb Bíróság elnöke, illetve a legfőbb ügyész közös beadványa alapján azonban később 36/1996. (IX. 4.) AB határozatában mégis alkotmányellenesnek nyilvánította.

42 42/1993. (VI. 30.) AB határozat

állapítania. Emellett véleménye szerint az elévülés csak – mind a terheltet, mind a cselekményt tekintve –pontosan meghatározott esetekben szünteti meg a büntethetőséget – ezek hiányában tehát nem állhat be. Jelezte továbbá, hogy nincs olyan alapvető jog, mely mentesítene a büntetőeljárásban terheltként történő részvételtől. Ezért bár a törvényt több ponton kimunkálatlannak tartotta, alapvetően nem értett egyet az alkotmányellenessé nyilvánításával.⁴³

Ezzel a kérdés tárgyalásának a 2010. előtti szakasza lényegében lezárult. Eldőlt, hogy a Rákosi- és Kádár-rendszer alatt elkövetett bűnök elbírálásának nem teremtetik külön jogszabályi kerete. A téma azonban egyáltalán nem avult el, csupán nem a felszínen, hanem az alatt bugyogott tovább. Ahogy Majtényi László fogalmazott az alkotmánnyal és az alkotmánybíróságokkal kapcsolatban: „[…] az alkotmányozás valamilyen értelemben erőszaktevés. Mert akárhogy is, néhány ember eldönti majd, hogy más milliók ezentúl miként éljenek. Sokkal rokonszenvesebb és elfogadottabb az az alkotmány, amelyet egy nemzet magának hoz létre, rossz alkotmánybírósági és jó alkotmánybírósági döntésekkel, jó alkotmánybíróságokkal, rosszabb alkotmánybíróságokkal, gyakorlattal, szokásokkal, mint az olyan, amelyet néhányan a sokaságnak ajándékoznak. A modern értelmiségi prototípusa Rousseau, hol Korzikának, hol a reménybeli független Lengyelországnak óhajtott új alkotmányokat gyártani, és korántsem biztos, hogy a távoli korzikaiak és a lengyelek ettől sokkal boldogabbak lettek. […]”⁴⁴

Abban mindkét oldal képviselői egyetértettek, hogy az Alkotmánybíróság döntései – ellentétben a testület képviselte állásponttal – nem csupán száraz jogi, hanem igenis, legalább részben politikai állásfoglalások voltak.⁴⁵ Ezzel együtt sokan helyeselték a döntéseket. Bihari Mihály szerint például a jogbiztonság követelménye nem tűri a rendkívüli jogalkalmazói megoldásokat.⁴⁶ Hasonlóképpen vélekedett a Szigeti Péter – Takács Péter⁴⁷ szerzőpáros is. Ők a Jogállamiság jogelmélete című művükben úgy vélekedtek, hogy az olyan békés rendszerváltozásokban, mint az 1989. évi magyarországi volt, a legalitás folytonossága miatt nem lehetséges az előző jogrenddel való éles szakítás. (Egyébként a hatalomváltás szerintük is szükségszerűen zajlott le ily módon, mivel ez tükrözte a többség akaratát.) Mint Moór Gyula

43 42/1993. (VI. 30.) AB határozat

44 M^AJTÉNYI, 2004. 78. A problémáról ld. még SARTORI, 2003.

45 Ld. pl KENDE, 1992., illetve KAHLER, 2013.

46 BIHARI, 1992. 84.

47 A szerző, Prof. Dr. Takács Péter, a Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kara Jogelméleti Tanszékének jelenlegi tanszékvezetője természetesen nem azonos a Zétényi–Takács-féle törvényjavaslat egyik benyújtójával. Utóbbi rövid parlamenti szereplésén túl a Nyíregyházi Tanítóképző Főiskola, illetve a Debreceni Egyetem tanára volt.

szavait idézték: „Ahol a tételes jog tartalmában a jog megváltoztatásának módjára vonatkozó előírások találhatóak, ott az új írott jog keletkezése kétféleképpen mehet végbe: vagy a jog által előírt módon, vagy az új jog keletkezésére vonatkozó tételes jogi előírások ellenére. Az előbbi esetben legitim, az utóbbi esetben illegitim, forradalmi jogkeletkezésről beszélünk.”⁴⁸ Erre a megállapításra rímel Antall József miniszterelnök szállóigévé vált mondata is: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

Bárd Károly (még az Alkotmánybíróság eljárásainak időtartama alatt) némileg eltérő véleményt fogalmazott meg. Munkájában feltette a kérdést: „Alkalmas-e a büntetőjog a visszamenőleges igazságtevésre?” Válasza szerint az ugyan erre nem alkalmas, viszont direkt erre a célra létrehozott új szervezetek azok lehetnek. Rámutatott arra is, hogy mivel az állam felvállalta a múlt rendszer kárvallottjainak kártalanítását, óhatatlanul felmerül a károkozók felelősségének kérdése is, ennek rendezésének elmaradása tehát egészségtelenül nyitva maradt kérdéseket hagy maga után. ⁴⁹

Új fejezetet az ügyben a 2010-es kormányváltás nyitott.⁵⁰ Ezt már az 1989-es Alkotmányt felváltó új Alaptörvény preambuluma is sejtette, mely az ország önállóságának elvesztését nem a Rákosi-korszak kezdetétől, hanem a ’44-es német megszállástól számította.

Röviddel az Alaptörvény elfogadását követően, 2011 végén Gulyás Gergely kormánypárti képviselő egy Gellért Ádám nemzetközi jogász által kidolgozott törvényjavaslatot az országgyűlés elé terjesztett. Ez volt a nevezetes „lex Biszku”.⁵¹ Ez eredetileg csupán az addig is érvényes, de a gyakorlatban nehézkesen alkalmazott nemzetközi jogi előírásokat emelte volna be a belső jogba. Mint Varga Réka rámutatott, ezek a Magyarország által is aláírt nemzetközi egyezmények miatt már évtizedek óta érvényesek voltak jogunkban, mivel azonban a szűkebb vonatkozó joganyagban nem nevesítették őket, így nem voltak a bíróságok látóterében, ezért alkalmazásuk általában el is maradt.⁵² Persze nem minden esetben, hiszen

48 SZIGETI–TAKÁCS, 2004. 255–257.

49 BÁRD,1992. 29–30.

50 Ezt a történést a kormányoldal hajlamos „kormányváltásnál többként, rendszerváltozásnál kevesebbként”

értékelni. Az alkotmányozó hatalom és akarat egy kézbe központosulása miatt ez az értékelés nem is alap nélküli.

(Ld. KÖRÖSÉNYI, 2015.) Az új hatalom szimpatizánsai, illetve a velük párhuzamba állítható nemzetközi szellemi- politikai irányzatok gyakorta utalnak parafrazeálva Fukuyamára (FUKUYAMA, 1994.): „A történelem nem ért véget.” Anélkül, hogy arra akarnék utalni: a fenti folyamatok 2010. utáni alakulása politikai eredetű lenne, rá kell mutatni, hogy azok a kormányváltás után nyilvánvalóan új periódusba léptek. (Fukuyama-hoz – bár más nézőpontból, de – kapcsolódik John Lukacs is a „rövid 20. század” elméletével. LUKACS, 2006.)

51GELLÉRT,2013. A javaslatot végül 2011. évi CCX. törvény az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről címmel fogadták el. (Magyar Közlöny 2011. 166. (december 31.) 41700–41703.)

52 VARGA, 2011. 20.

például az 1993. évi XC. törvény 1996-os alkotmányellenessé nyilvánítása után ezen előírások alapján tudtak az úgynevezett „sortűz perekben” eljárni.⁵³ A törvényjavaslat eredeti formájának elfogadását illetően konszenzus mutatkozott a parlamenti pártok között, ám az Országgyűlés emberi jogi bizottsága azt kiegészítette egy új fejezettel, mely „A kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözése” címet viselte. A törvényt ebben a formájában az Országgyűlés már csak az ellenzéki képviselők tüntető távollétében szavazta meg.⁵⁴ A jogszabályt kritikusai elsősorban ezen passzusai alapján támadják. Sajátos körülmény, hogy Biszkut végül szintén ezek alapján fogták perbe.

I. 4. A történeti példák vizsgálatának eredményei

Mint láthattuk, a 20. századi magyar történelem bővelkedett olyan helyzetekben, melyekben felmerült a politikai jellegű cselekmények utólagos büntetőeljárásokban történő megítélése. A magyar jog e kérdésben párhuzamosan változott a nemzetközi joggal, sokszor meg is előzte azt. A nemzetközi jogban első ízben az első világháború után merült fel a

„bűnösök” felelősségre vonása, végül II. Vilmos német császár – akit az egyik legfőbb felelősnek tekintettek – (mivel Hollandia nem adta ki) elkerülte azt. 1921-ben, az úgynevezett lipcsei perek során (belső eljárásban) csak egyes tisztek ellen folytattak le eljárásokat. Eközben nálunk ’19-ben csupán a Tanácsköztársaság kikiáltása, illetve a lehetséges terheltek távolléte miatt maradtak el az eljárások. 1945-től a népbírósági perek egy időben zajlottak a Nürnbergi és Tokiói perrel, bár fontos hangsúlyozni azt is, hogy az eljárásokban elbírált cselekmények nem mindenben egyeztek.

Elmondható, hogy a magyarországi rendszerváltások „vesztesei”, illetve mindazok, akik a hatalomra került oldaltól függetlenek voltak, gyakran kritikával illették e folyamatokat.

A pereket koncepciósnak állították be, boszorkányüldözésnek nevezték. A kritikák visszatérő eleme, hogy: „valójában a rendszert kell vád alá helyezni, a komplex szociális történés személyesítése, egyéni szintre utalása nem más, mint bűnbakképzés.”⁵⁵

E problémakörben – a német társadalomnak a második világháborúért való kollektív felelősséggel kapcsolatban – Karl Jaspers elmélkedett a bűnösség kérdéseiről.⁵⁶ Nagy visszhangot kiváltott művében a bűnnek négy típusát különböztette meg: a kriminális, a politikai, a morális és a metafizikai bűnt. Az első kategória a legobjektívebb, ugyanakkor

53 HOFFMANN, 2012.

54 G^ELLÉRT,2013.

55 B^ÁRD, 1992. 29.

56 JASPERS, 2015.

esetünkben a legkevésbé alkalmazható, vagy – amennyiben alkalmazzák – a legtöbb vitát kiváltó. A kriminális bűn ugyanis individuális, konkrét törvényszegéssel megvalósítható.

Ezáltal viszont nagyon nehezen alkalmazható a totalitárius rendszerek által elkövetett bűnök tekintetében, mivel ott éppen a törvényt garantáló állam követ el bűnöket állampolgáraival szemben. Jellemző a kollektív elkövetés, mely tekintetben az individuális büntetőjog – a rendelkezésére álló a részesség és társtettesség jogintézményei által – nem ad kielégítő megoldásokat.

A politikai bűn az állam és a politikai közösség bűneit jelenti, így kollektív jellegű, de nem azonos a kollektív bűnnel. A különbség az egyes cselekményekhez való kötődés jellegében jelenik meg: míg a kollektív bűnnél a közösség közvetlenül felel az egyes cselekményekért, a politikai bűnnél csak közvetett módon: a bűnös vezetés politikai hatalomhoz juttatása által. Így a bűn és a büntetés – mivel a „terhelt” végső soron maga a politikai közösség – nem feleltethetők meg egymásnak, így a politikai bűn körvonalazatlan és végső soron szankcionálhatatlan marad.

A politikai bűnnel szemben teljesen individuális a morális bűn, mely az egyén tetteinek lelkiismeretbe ütközését jelenti, így vizsgálata nem a jog terrénumán belül történik, jó esetben keretei szigorúbbak is, mint a jogszabályokéi. Jaspers e két bűn fogalmat a felelősség fogalmán keresztül társítja, azzal, hogy egyik esetben a felelősség kollektív, míg a másikban egyéni.

Végül a metafizikai bűn mind közül a legkomplexebb bűnfogalom, mely abból ered, ha az egyén nem tesz meg mindent lehetőségei szerint azért, hogy a világban fellépő igazságtalanságot és elkövetett bűnöket meggátolja. Másként osztályozva a bűn típusait, míg a kriminális és a politikai bűn vádjai a személyen kívüli erőktől érkeznek, a morális és metafizikai bűnnel történő konfrontáció belső késztetésre történik.⁵⁷

Jaspers könyvének állításaival kapcsolatban a szerző és Hanna Arendt vitába bonyolódott. Arendt álláspontja ugyanis az volt, hogy a nemzetiszocializmus bűnei a jog eszközeivel nem megfoghatóak, mivel annyira embertelenek, égbekiáltók, s mint ilyeneknek a jog eszközeivel való vizsgálata inkább kontraproduktív.⁵⁸ Jaspers ezzel szemben óvott attól, hogy Hitlerék cselekedeteit valamilyen „sátáni nagysággal” ruházzák fel, mivel az ellehetetleníteni azok megértését, az azokkal való szembenézést.⁵⁹ Fenti problémák a későbbiekben ismertetett perekkel kapcsolatban is fennálnak. Tény, hogy minden ilyen eljárássorozatban megestek túlkapások. A népbírósági pereket némelyek egyenesen a későbbi

57 BALOGH, 2013. 350–351.

58 Ezzel azonban Arendt nem állította, hogy nem kell felelősségre vonni a bűnösöket, vagy hogy azok az akár legsúlyosabb szankciókat ne érdemelnék meg.

59 BALOGH, 2013. 352.

koncepciós perek előzményeinek tartják, nem véletlenül ragadt a halálos ítéleteket aláíró, református lelkész létére kegyelmi jogával egy esetben sem élő Tildy Zoltán köztársasági elnökön a „palástos hóhér” jelző.⁶⁰

Ezzel szemben úgy tűnik, a kérdés negligálása sem hozta el a megnyugvást. Bár Sólyom László az Alkotmánybíróságot, mint a láthatatlan alkotmány megalkotóját egyfajta, minden egyéb demokratikus hatalmi intézmény felett álló küldetéses szervként képzelte el,⁶¹ nyilvánvaló, hogy a múlt rendszer bűneinek büntetőeljárásokban történő elbírálására irányuló törekvések elvetését illetően a vele vitatkozó feleket nem sikerült meggyőznie. Varga Csaba például a következőképpen fogalmazott: „A német és a cseh megoldás meghazudtolásával nálunk alkotmányellenesként visszautasították, hogy ne egy bűnöző állam évültethesse el az általa elkövettetett bűncselekményeket (amelyek ugyanezen állam erőszakos jogtiprásának köszönhetően maradtak üldözetlenek), hanem a jogállami újraépülés nyugvást állapíthasson meg az elévülésben ezen időre.”⁶²

A jogbiztonság és az igazságosság értékkonfliktusának⁶³ valószínűleg nem az a feloldása, hogy az egyiket teljesen a másik alá rendeljük. Nyilvánvaló annak a veszélye, hogy a politikai jellegű büntetőperekben túl nagy szerepet kapnak a szubjektív elemek, s ezáltal jogszerűtlen eredmények születhetnek, túlkapások eshetnek meg. Jelen dolgozatnak nem célja a témában állást foglalni. Giorgio Agamben olasz filozófus gondolatához kapcsolódva – mely szerint a kivételes állapot sem a jogrendszeren belül, sem azon kívül nem helyezhető el⁶⁴ – a dolgozat egyik fő kérdése tulajdonképpen, hogy az utókor által jognélküliségnek tekintett állapot hogyan ragadható meg a jog eszközeivel. Ezen kérdésre nyilvánvalóan csak rendkívül nehezen születhetnek válaszok, melyek, ha meg is születnek, minden bizonnyal akad majd, aki vitatja őket. Ezzel együtt felvethető, hogy egy stabil, demokratikus jogállamnak talán képesnek kell lennie arra, hogy az eljárásokat kísérő anomáliákat minimális, a köztörvényes ügyek elbírálása során elfogadott szintre szorítsa és a múlt bűneit valamilyen formában – akár nem

60 http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1961_augusztus_4_tildy_zoltan_halala/ Utolsó elérés: 2017.

január 15.

61 „Az Alkotmánybíróságnak folytatnia kell azt a munkáját, hogy értelmezéseiben megfogalmazza az Alkotmány és a benne foglalt jogok elvi alapjait, és ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely a ma még gyakran napi politikai érdekből módosított Alkotmány fölött, mint láthatatlan alkotmány, az alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó új alkotmánnyal, vagy jövőbeli alkotmányokkal sem kerül ellentétbe. Az Alkotmánybíróság ebben az eljárásában szabadságot élvez, amíg az alkotmányosság fogalmának keretén belül marad.” In. 23/1990. (X. 31.) AB határozat, Sólyom László párhuzamos indoklása.

62 VARGA, 2011. 9–18.

63 FOGARASSY, 2017. 281.

64 AGAMBEN, 2005.

büntetőeljárás keretei között – megítélje. Mint a már említett ÁVH tiszt példája is mutatja, ezen tisztulási folyamat teljes elmaradása, (lásd az „elmaradt rendszerváltás” szlogenje) súlyos belső és külső konfliktusokat okoz mindenki számára, melyek félő, hogy végső soron a társadalmi kohézió ellehetetlenítőivé válnak.⁶⁵

65 A gondolat aktualitását mutatja, hogy jelen dolgozat készítésének végső fázisa alatt ismét fellángolt a kérdéssel kapcsolatos közéleti vita, mikor az ÁVH tiszt politikus fia egy közösségi médiában közzétett bejegyzésében tagadta édesapja tetteit.

II. A jogrendszer és az állam működésének átalakítása a Tanácsköztársaság alatt

II. 1. A jogfolytonosság és a forradalom kérdései

Mint a fenti példák is mutatják, a rendszerváltozások utáni (büntetőjogi) felelősségre vonások alapvető feloldandó kérdéseként mindig megjelent a korábbi rendszerben és az újban létező jogrend közötti különbség, illetve az ezzel összefüggő hatályossági problémák. Az eddig tárgyalt példák közös jellemzője, hogy a korábbi rendszerek tartósan, hosszú évtizedekig fennálltak, és működésük alatt stabil jogrenddel rendelkeztek. Így az ezek alatt elkövetett cselekmények megítélése kapcsán fel sem merült a jogfolytonosság kérdése. Persze mindez nem volt független attól sem, hogy a fenti esetekben nem is akadt olyan új államberendezkedés, mely teljes mértékben azonosulni kívánt volna az általa leváltott rendszert közvetlenül megelőzővel.

A későbbiek során bemutatott pereket koncepciózusnak tartó szerzők kritikája sok kifogásolt tényezőn alapult. Ezek közül elsőrendűként szerepelt az eljárások során alkalmazott jogszabályok hatályosságának kérdése. Rév Erika például főleg arra alapozva ítélte alapjaiban véve jogtalannak az összes eljárást, hogy azokat mind a (szerinte)⁶⁶ visszamenőleges hatályú, a gyorsított büntetőeljárásról szóló 4039/1919. miniszterelnöki rendelet alkalmazásával folytatták le. Ezzel szemben a két világháború közének jogtudósai döntő többségükben a jogfolytonosság elméletét vallották, miszerint a Horthy-kor jogrendje jogfolytonos a dualizmuséval. A vita eldöntése nem lehet jelen dolgozat feladata, azonban a perek értékeléséhez szükséges a jogfolytonossági elméletek rövid ismertetése, illetve a forradalom jelenségének, mint a jogfolytonosságot megszakítani képes egyik alkotmányjogi jelenségnek a vizsgálata.

A jogfolytonosságnak a jogtudomány két típusát különbözteti meg, az alaki és az anyagi jogfolytonosságot. Az első esetben arról van szó, hogy a hatalom birtokosai hatalmukat a fennálló alkotmány szabályainak megfelelően szerezték meg. Az anyagi jogfolytonosság esetén viszont a tartalmi oldalt vizsgáljuk, az alkotmányos intézményrendszerben bekövetkező változásokat. A két fogalom körül a 20. században komoly viták folytak, annál is inkább, mivel a fent ismertetett rendszerváltozások kapcsán gyakorta adódtak jogfolytonossági kérdések. A

66 RÉV, 1969. 16. Az eljárási rendet szabályozó passzusok esetében természetesen semmiképpen sem beszélhetünk visszamenőleges hatályról, hiszen azokat a rendelet hatályba lépése után alkalmazták. A rendeletnek a dolgozat későbbi részében tárgyalandó, a hivatalos minőség színleléséről, vagy bitorlásáról szóló rendelkezése esetében talán igen, ám azt egy nem sokkal később született kúriai jogegységi határozat nem engedte alkalmazni.

kétféle jogfolytonosság értelmezés összesen négy variánst eredményezhet a tekintetben, melyikük állt fenn, vagy éppen hiányzott egy-egy esetben. A jogfolytonosság kérdése nem vetődött fel, ha sem az alaki, sem az anyagi jogfolytonosság nem sérült, de akkor sem, ha mindkettő megszakadt. A jogtudósok akkor folytattak késhegyre menő vitákat, amikor a kettő közül az egyik, de csak az egyik szakadt meg. A két világháború közötti szerzők egy része – a helyzet rendezésére végül nálunk alkalmazott – anyagi jogfolytonosság fogalmát nem tekintette érvényesnek, azt a kialakult helyzet hozta utólagosan kialakított elméletnek tekintette.⁶⁷

A kérdés egyik legavatottabb korabeli szakértője Molnár Kálmán volt. Molnár 1919 után vizsgálódásainak középpontjába a jogfolytonosság problematikáját helyezte, de a kérdést nem csak tudományos, hanem személyes, erkölcsi problémaként is kezelte. Mivel 1919 végén még nem volt bizonyos, hogy az ellenforradalmi rendszer milyen államformában fog működni, pályát módosított, lelkiismereti okokból az alkotmányjogi tanszékről a jogtörténetire „kérte át”

magát. Ahogy kérelmében fogalmazott: „Nem akarnék köztársasági közjogász lenni, mert a köztársasági közjogot legfeljebb csak ismertetni tudnám, de nem tudnám teljesíteni a közjog tanárának azt a szent hivatását, hogy a közintézmények ismertetése mellett azok szeretetét és a hozzájuk való ragaszkodást is belecsepegtesse tanítványai szívébe.”⁶⁸

Molnár jogfolytonosság felfogása egyébként az alaki jogfolytonosság elsőrendűségét valló jogtudósok között is külön utasnak számított. Az alaki és anyagi jogfolytonosság vitáját a fősodor hajlamos volt leegyszerűsíteni a legitimista – szabad királyválasztó ellentétre,⁶⁹ mely nézettel ő szembeszállt. Hangsúlyozta, hogy az alaki jogfolytonosság nem egyenlő a legitimizmussal, annak lényege nem a Habsburg–Lotharingiai ház uralma, hanem az, hogy a jogalkotást csak az alkotmány által arra felhatalmazott szervek végezhetik. Molnár a jogfolytonosságot alapvető jelentőségűnek vélte a jogrend szempontjából, ez utóbbi szerinte jogfolytonosság nélkül nem is létezhetett.⁷⁰ Molnárral Egy véleményen volt Ferdinandy László is, mikor leszögezte: „A jogfolytonosság pontosabban meghatározva: a jogalkotás folytonossága.”⁷¹ Az anyagi jogfolytonosság hívei másként érveltek. Egyed István például úgy vélte, nem elég a puszta alaki jogfolytonosság, szükség van az anyagira is. Szerinte ugyanis, amennyiben a jogfolytonosságot puszta formalitásként értelmezzük, akkor az alkotmányos

67 S^ZABÓ, 2020. 100–101.

68 Idézi: SCHWEITZER, 2016. 185.

69 Ezt a nézetet erősíti pl. PÖLÖSKEI 1976. is, munkájának a jogfolytonossági vitákat összegző bevezetésében konkrét, legitimista illetve szabadkirályválasztó pártokhoz köti a vitázó feleket.

70 SCHWEITZER, 2016. 189.

71 FERDINANDY, 1925. 235.

rendet könnyen meglehet változtatni az alkotmányban foglaltak ellenében is, mely tulajdonképpen kiüresíti a jogfolytonosság fogalmát.⁷²

Mint közismert, a jogfolytonosság kérdését közjogi értelemben az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló 1920. évi I. törvénycikk próbálta meg rendezni. A törvény miniszteri indoklása a forradalmak és az alkotmány kapcsolatáról a következőket írta. „Ezek a forradalmak nem kímélték a nemzeti élet megnyilvánulásának egy irányát sem; de fő csapásaikat épp nemzeti egyéniségünk legkifejezőbb mesterművére: az ezeréves magyar alkotmányra mérték. A történeti fejlődés biztos elvét megtagadva és a nemzet akaratának megkérdezése nélkül hirtelen összetákolt fércmunkákkal akarták kiküszöbölni és helyettesíteni azt az alkotmányt, amely mint a magyar jogalkotó génius legeredetibb alkotása a nemzet lelkéből évszázadokon át fejlődött ki és a legsúlyosabb megpróbáltatások között a nemzet legjobbjainak véráldozatával lett a nemzeti lét biztos épületévé felszentelve.

Senki előtt sem lehet azonban kétséges, hogy sem az önkényesen összeállított nemzeti tanács, sem a legterrorisztikusabb módon megválasztatott katona-, munkás- és földmíves- tanácsok egy pillanatig sem képviselték a nemzet akaratát és hogy mind az úgynevezett népköztársaság, mind különösen a tanácsköztársaság idején a nemzet tulajdonképen minden valódi alkotmányosság nélkül egyes forradalmi csoportok önkényének volt kiszolgáltatva.”⁷³

De mi történt a folyamat elején? 1918 novemberében két nagyon fontos alkotmányjogi aktus is született. Az uralkodó, IV. Károly 13-án kiadta eckartsaui nyilatkozatát, melyben az államügyek vitelében való minden részvételről lemondott és az államforma feletti rendelkezést a nemzetre bízta.⁷⁴ Emellett a 16-án tartott ülésén az országgyűlés képviselőháza is kimondta feloszlását, mely után még ugyanaznap a főrendiház is berekesztette tanácskozásait azzal, hogy a képviselőház feloszlása után ő sem folytathatja törvényes működését. Az 1920. évi I.

72 EGYED 1938. 219.

73 https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92000001.TVI&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei

%3Fpagenum%3D47, Általános Indokolás. Utolsó elérés 2021.03.23.

74 A nyilatkozat szövege: „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; a mely háború keletkezésében semmi részem nem volt.

Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva.

Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.

Kelt Eckartsau ezerkilencszáztizennyolc, November hó tizenharmadikán. Károly”

https://web.archive.org/web/20130518222638/http://vmek.oszk.hu/02100/02185/html/img/1_015a.jpg Utolsó elérés 2021.03.23.