1919-es „kommunista bűnperek” az Észak-Dunántúlon

Széchenyi István Egyetem

Állam- és Jogtudományi Doktori Iskolája

DOKTORI (PHD) ÉRTEKEZÉS TÉZISEI

1919-es „kommunista bűnperek” az Észak-Dunántúlon

A Tanácsköztársaság vidéki szervei működésének és az azokkal kapcsolatos büntetőjogi felelősségre vonásnak egyes kérdései a helyi perek tükrében

Szerző: dr. Nagy Szabolcs

Témavezető: Dr. Barna Attila, PhD,

tanszékvezető egyetemi docens

Győr, 2021

1 I. A kitűzött kutatási feladat ismertetése

A Magyarországi Tanácsköztársaság történetére vonatkozó kutatások szinte elenyésztek a rendszerváltozást követően. Az események centenáriumáig mind a múlt rendszerben született, a téma okán erősen „ideológiavezérelt” munkák átértékelése, mind az új témák feltárása váratott magára, azonban a százéves évforduló kapcsán szerencsére nagyobb számban jelentek meg új kutatási eredményeket tartalmazó munkák. Magam történészként immár másfél évtizede foglalkozom a korszakkal, korábban jórészt a Székely Hadosztállyal, Kratochvil Károllyal és az 1916. évi román betöréssel kapcsolatos kutatásokat folytattam. Jogi tanulmányaim során találtam rá a Tanácsköztársaságot követő büntetőjogi felelősségre vonások témájára, melyet a korszak pápai eseményeit feldolgozó monográfiámban is érintettem. PhD kutatásom is erre irányult. Az általam elemzett – az Észak-dunántúli megyékben lefolytatott – eljárások jórészt a terheltek olyan cselekedetei miatt indultak, amiket azok a kommün tisztségviselőiként követtek el. Emiatt az egyes cselekmények jogi minősülése nyilvánvalóan függ attól is, hogy a terheltek betartották-e azon jogszabályi előírásokat, melyek pozíciójuk hatásköreit és eljárásrendjét szabályozták. E kérdés eldöntése azonban csak első látásra egyszerű, ezért a Tanácsköztársaság államszervezetének meglehetősen szokatlan volta arra késztetett, hogy kutatásaimat a proletárdiktatúra területi szervei szervezetének, a működésüket szabályozó normarendszernek és a kialakult gyakorlatnak vizsgálatára is kiterjesszem.

A munkám témájául szolgáló büntetőeljárások országos, átfogó és objektív elemzése – a lefolytatásuk óta eltelt egy évszázad dacára – mindmáig várat magára. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyes eljárásokkal, konkrét perekkel kapcsolatban nem születtek volna történeti munkák. Például a múlt rendszerben íródott dolgozatok bár nem minden tekintetben elégíthetik ki a mai átlag érdeklődők igényeit, ez mégsem jelenti azt, hogy ma – megfelelő módszertannal közelítve hozzájuk – ne lennének használhatóak. Bizony jelentős forrásértékkel bírnak, nagyon is komoly lehetőségeket rejtenek a kutatók számára. Egyrészt a szerzők általában nagyon alaposan egybegyűjtötték a vonatkozó forrásokat, így a bibliográfia összeállítása során e dolgozatoknak nagy hasznát lehet venni. Másrészt nagyon gyakran tartalmaznak olyan kiszólásokat, kritikus megjegyzéseket, melyeket a kor (velük szimpatizáló) olvasóinak szántak, nem gondolva arra, hogy egy esetlegesen bekövetkező rendszerváltozás után árulkodóak lehetnek a valódi viszonyok tekintetében. Dolgozatomban – törekedve a megfelelő forráskritika alkalmazására – én is nagy számban használtam fel ezen munkákat.

A Tanácsköztársaság kikiáltásának 50, majd 60 éves jubileumán az országos kultúrpolitika kiemelt hangsúlyt helyezett az első magyar kommunista diktatúra emlékének

2

ápolására, egyebek mellett történeti munkák elkészítésének támogatása által. 1969-ben született meg Rév Erikának, a jogtudományok kandidátusának, gyakorló bírónak a könyve is, mely a kommün vezetése másodvonalának (mivel a legfőbb szereplők, élükön Kun Bélával jobbára emigráltak) jogi felelősségre vonását, „kirakatperét” dolgozta fel. E mű jelentette (s a jogtörténeti kutatások kapcsolódó adósságainak köszönhetően jelenti mindmáig) az origót, melyből kiindulva a Rév után következő szerzők a témát tárgyalták. Rév alapvetése pedig egy mondatban összefoglalható: a „népbiztosok pere”, s az ahhoz kapcsolódó, ahhoz hasonló párhuzamos eljárások egyértelműen koncepciós perek voltak, tulajdonképpen részét képezték a fehérterrornak.

Kérdés, hogy a jelenséget ma vizsgálva elfogadhatjuk-e azt, hogy a kommün vezetőinek büntetőjogi felelősségre vonása nélkülözött minden jogi szabályszerűséget, s szerves részét képezte a fehérterrornak? A dolgozatomban bemutatandó, Fejér-, Győr-, Komárom-, Moson-, Vas-, Veszprém-, és Zala vármegyei perek vizsgálata fontos adalékokkal szolgál e kérdés megválaszolásához. Ezen eljárások közös jellemzője, hogy korábban legtöbbjük a közvélemény előtt tulajdonképpen ismeretlen volt. Lefolytatásukat sem kísérte országos érdeklődés, illetve a jogtörténészek figyelmét is jobbára elkerülték. Pedig a téma szempontjából sok tekintetben nagyon hasznos lett volna a vizsgálatuk. Mivel az eljárások alapját képező tettek általában kevésbé számítottak „szenzációsnak” – mint például a Korvin Ottó, vagy Cserny József által elkövetettek – sokkal inkább rávilágítanak azokra a kérdésekre, melyekre a kor jogalkotóinak és jogalkalmazóinak tömegében kellett választ adniuk. Miként ítéljék meg a kommün államát, elfogadható-e egyáltalán államisága? Ezzel összefüggésben annak egykori tisztségviselői hivatalos minőségben tett cselekedeteinek jogszerűségét kétségbe vonhatják-e? Milyen jogszabályok alkalmazása által kell elbírálni a terheltek cselekedeteit? Mi legyen azokkal az elkövetési formákkal, melyek korábban nem fordultak elő, így a hatályos büntetőjogi tényállási–rendszer keretei közé történő beillesztésük sem tűnt indokoltnak? Munkámban arra igyekszem példákkal szolgálni, hogy mindezen kérdésekre milyen válaszok születtek a kor

„kommunista bűnpereiben”, s ezen válaszok valóban párhuzamba állíthatóak-e a Prónay-, és egyéb különítmények tetteivel, illetve a második világháborút követő időszak koncepciós pereivel.

A 20. századi magyar történelemben többször zajlott le olyan rendszerváltozás, melynek kapcsán az új rendszer képviselői részéről felmerült az előző rendszer vezetői, tisztségviselői felelősségre vonásának igénye. Az alapvető problémát minden esetben az jelentette, hogy a szankcionálni kívánt cselekményeknek a jogpozitivista (vagy legalábbis az „elkövetéskor”

3 érvényben lévő jogszabályokat, a nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege elveit figyelembe vevő) jogi értelmezése alapján nehéz volt olyan eljárásokat lefolytatni, melyek az utódló hatalom politikai igényeinek (amik bizonyára több alkalommal egybeestek a közvélemény többségének erkölcsi érzéke által diktált elvárásokkal is) megfeleltek volna. Ezt az ellentmondást többféleképpen oldották fel a különböző korszakok politikusai. 1918-ban jogi felelősségre vonás politikai indokokból nem történt. Az előző rendszer ikonikus alakját, gróf Tisza István miniszterelnököt máig ismeretlen merénylők otthonában, családja szeme láttára agyonlőtték. Ezt a cselekedetet később sokan a „nép haragja” méltó megtestesüléseként fogták fel, ekképpen mintegy a „társadalom kollektív törvényszéke” által meghozott halálos ítélet végrehajtásaként értelmezve az eseményeket. 1919. március 21-e után az új rendszer – magát tulajdonképpen az előző jogutódjaként elfogadva – nem tekintette bűnösnek az előző korszak szereplőit. Szép számmal hoztak azonban igazságszolgáltatási szervei politikai indíttatású bűntető ítéleteket, nem a leváltott rendszer, hanem a vélt vagy valós ellenforradalmi szervezkedések vezetői, tagjai ellen.

1945. után azonban – részben nemzetközi példákat követve – egyértelmű volt az igény az új magyar köztársaság vezetői részéről a Horthy-rendszer, s a Szálasi-uralom bizonyos szereplőinek megbüntetésére. Mint tudjuk, ez azonban jogilag sem Magyarországon, sem másutt nem volt egyszerű. A háborús bűnökért később elítélt emberek egy része nem követett el olyasmit, mely cselekményének idején az országában hatályos jog (esetleg a nemzetközi jog) előírásaiba ütközött volna. Így hát, mivel a második világháborúban elkövetett büntettek a túlélő közösségekben általában kiváltották a súlyos retorziók igényét, a jogászok kénytelenek voltak figyelmen kívül hagyni az addig általában következetesen alkalmazott (s fent már említett) büntetőjogi alapelveket. A megoldást a visszamenőleges hatály tilalmával történő szakítás jelentette. Így például a magyarországi népbíróságok előtt a diktatúrák jogszabályalkotási legitimációját kétségbe vonva, a pozitív jog előírásai helyet, a természetjog szabályai alapján, tulajdonképpen részben az igazságérzetre alapozva vonták felelősségre a vádlottakat. A „konfliktus” felvállalásának ez volt tehát az egyik útja (a másik adja tulajdonképpen az egész dolgozat témáját), mely azonban a mából visszanézve – szigorúan jogászi és nem erkölcsi szemüvegen át vizsgálva a történteket – nem tűnik, nem tűnhet tökéletesnek. Elsősorban azért nem, mert több esetben bebizonyosodott, hogy a visszamenőleges hatályú jogalkalmazás valóban komoly veszélyeket rejt magában, a jogállami keretekből kilépve akár eljárásjogi, akár anyagi jogi téren könnyű súlyos hibákat véteni. Így az 1990. utáni magyar bíróságok számos esetben kénytelenek voltak megsemmisíteni az egykori ítéleteket, attól függetlenül, hogy az anyagi igazságosság ezt indokolta volna-e.

4

A legutóbbi rendszerváltás azután ismét nagyon élesen vetette fel a kérdést. Az előző rendszerben – főként 1956-ot megelőzően, illetve a forradalmat követő megtorlások során – nagyon sok olyan cselekmény történt, mely minden bizonnyal kimerítette a büntetőjogilag üldözendő kategória kereteit. A Zétényi–Takács-féle, az Országgyűlés által 1991. november 4- én elfogadott törvénytervezet azonban, mely ezen cselekményeknek az elévülés kizártával történő büntethetőségét kívánta megvalósítani, az Alkotmánybíróság döntése értelmében nem léphetett életbe. Bár az első Országgyűlés kormánypárti frakciójának tagjai két évvel később újra próbálkoztak, a közvéleményt már akkor, s ma is megosztó kérdéssel kapcsolatban nem született konszenzusos döntés.

Mint látható, a 20. századi magyar történelem bővelkedett olyan helyzetekben, melyekben felmerült a politikai jellegű cselekmények utólagos büntetőeljárásokban történő megítélése. A magyar jog e kérdésben párhuzamosan változott a nemzetközi joggal, sokszor meg is előzte azt. A nemzetközi jogban első ízben az első világháború után merült fel a

„bűnösök” felelősségre vonása, végül II. Vilmos német császár – akit az egyik legfőbb felelősnek tekintettek – (mivel Hollandia nem adta ki) elkerülte azt. 1921-ben, az úgynevezett lipcsei perek során (belső eljárásban) csak egyes tisztek ellen folytattak le eljárásokat. Eközben nálunk ’19-ben csupán a Tanácsköztársaság kikiáltása, illetve a lehetséges terheltek távolléte miatt maradtak el az eljárások. 1945-től a népbírósági perek egy időben zajlottak a Nürnbergi és Tokiói perrel, bár fontos hangsúlyozni azt is, hogy az eljárásokban elbírált cselekmények nem mindenben egyeztek.

Elmondható, hogy a magyarországi rendszerváltások „vesztesei”, illetve mindazok, akik a hatalomra került oldaltól függetlenek voltak, gyakran kritikával illették e folyamatokat.

A pereket koncepciósnak állították be, boszorkányüldözésnek nevezték. A kritikák visszatérő eleme, ahogy Bárd Károly megfogalmazta: „valójában a rendszert kell vád alá helyezni, a komplex szociális történés személyesítése, egyéni szintre utalása nem más, mint bűnbakképzés.”

De az ellenoldal véleményeinek szintén hangsúlyos és folyamatos jelenléte által úgy tűnik, a kérdés negligálása sem hozta el a megnyugvást. Bár Sólyom László az Alkotmánybíróságot, mint a láthatatlan alkotmány megalkotóját egyfajta, minden egyéb demokratikus hatalmi intézmény felett álló küldetéses szervként képzelte el, nyilvánvaló, hogy a múlt rendszer bűneinek büntetőeljárásokban történő elbírálására irányuló törekvések elvetését illetően a vele vitatkozó feleket nem sikerült meggyőznie. Varga Csaba például a következőképpen fogalmazott: „A német és a cseh megoldás meghazudtolásával nálunk alkotmányellenesként visszautasították, hogy ne egy bűnöző állam évültethesse el az általa elkövettetett

5 bűncselekményeket (amelyek ugyanezen állam erőszakos jogtiprásának köszönhetően maradtak üldözetlenek), hanem a jogállami újraépülés nyugvást állapíthasson meg az elévülésben ezen időre.”

Mindezek alapján a jogbiztonság és az igazságosság értékkonfliktusának valószínűleg nem az a feloldása, hogy az egyiket teljesen a másik alá rendeljük. Nyilvánvaló annak a veszélye, hogy a politikai jellegű büntetőperekben túl nagy szerepet kapnak a szubjektív elemek, s ezáltal jogszerűtlen eredmények születhetnek, túlkapások eshetnek meg.

Dolgozatomnak nem célja a témában állást foglalni. Giorgio Agamben olasz filozófus gondolatához kapcsolódva – mely szerint a kivételes állapot sem a jogrendszeren belül, sem azon kívül nem helyezhető el – a munka egyik fő kérdése tulajdonképpen, hogy az utókor által jognélküliségnek tekintett állapot hogyan ragadható meg a jog eszközeivel. A visszamenőleges jogalkalmazás ellentéteként, a jogfolytonosság talaján lefolytatott eljárások hoztak, hozhattak- e megnyugtatóbb válaszokat a rendszerváltozások utáni igazságszolgáltatás kapcsán felmerülő kérdésekre?

II. A kutatás forrásai feltárásának folyamata, és a dolgozattal kapcsolatos módszertani kérdések

Ahogy az egész Tanácsköztársaság kérdéskörének témája, úgy az azt követő „jogi úton történő megtorlás” folyamatának vizsgálata is meglehetősen mostohán kezelt területe a rendszerváltozás utáni magyar történettudománynak. Ez a rendelkezésünkre álló források ismeretében némiképpen talán érthető is. Az igazságszolgáltatási szervek korabeli vonatkozó iratai a Magyarország területén, 1944–1945 során zajlott harcok következtében jelentős mértékben megsemmisültek. Az új rendszerben a Munkásmozgalmi Intézet 1952–1953 között a még fellelhető iratok összegyűjtésére programot indított, melynek során az ország igazságügyi szerveinek irattáraiból nagy mennyiségben gyűjtöttek össze iratokat. A munkát egy bő évtizeddel később, 1964–1967 között a Párttörténeti Intézet megismételte, mely „kampány”

keretében jelentős mértékben kiteljesedett a gyűjtemény. A két eljárás kapcsán sajnos kiderült, hogy az országban 1919-ben működő 23 törvényszék és ügyészség irattára közül 9 törvényszéké és 16 ügyészségé szinte teljesen megsemmisült.

A Párttörténeti Intézet és elődje által lefolytatott „kampány” során a pertinencia elve alapján központi helyre összegyűjtött iratokat, a rendszerváltás kapcsán a proveniencia elvét szem előtt tartva „szétosztották” az illetékes közgyűjtemények között. Így visszakerültek a Magyar Nemzeti Levéltár illetékes szerveihez is a korábban azok igazságszolgáltatási és egyéb fondjai tartalmából kiemelt, általam vizsgált irat együttesek.

6

Sajnos a vizsgálódásaim tárgyát képező Győri-, Székesfehérvári- és Veszprémi Királyi Törvényszék közül csak az első bírói szerv ránk maradt vonatkozó iratanyaga mutatkozik meglehetősen teljesnek. A korabeli Győri Királyi Törvényszék illetékessége az ország határainak megváltozása miatt nem csak a Győr-, és Moson vármegyékben található járásbíróságok illetékességi területeire, hanem a Komárom vármegyei Nagyigmándi-, és Tatai Járásbíróságokéira is kiterjedt. A fond így közel száz Győr vármegyei, nyolcvannál több Komárom vármegyei és három tucatnyi Moson vármegyei pert tartalmaz. Ez a mennyiség még vármegyékre lebontva is egy nagyságrenddel több, mint a másik két törvényszék anyagából fennmaradt irat. Több körülmény alapján azt gondolhatjuk, hogy a vonatkozó ügyek döntő többsége ránk maradt, így például tudható, hogy az érintett ügymennyiség a törvényszéken lefolytatott 1919–1920. évi büntetőperek több mint tíz százalékát kiteszik, de ugyanígy alátámasztja e vélekedést az a körülmény is, hogy a több eljárásban elítélt személyek szinte valamennyiének fennmaradt a büntetési tételek összbüntetésbe foglalására vonatkozó ítélete is.

Fejér- és Veszprém vármegyéből viszont csak a Győr vármegyei anyag mintegy tizede maradt ránk. Mindezt tetézi, hogy bár a rendszerváltás kapcsán a Párttörténeti Intézet visszaadta az iratokat az illetékes levéltáraknak, így a korábbi Veszprém Megyei Levéltárnak is, ott azonban ma ezek a perek nem fellelhetőek. Ugyanakkor viszont szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Kádár-rendszerben zajlott helytörténetírói mozgalmak kapcsán számos olyan munka született, melyek a hiányzó pereknek legalább a részadatait ismertetik. A fentieken kívül folytattam kutatásokat a Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltárában, ahol a megismert és a dolgozatban említett perek főbb jellegzetességeiket tekintve nem különböztek a már említettektől. A minta kiterjesztése során nagyon nagy segítségemre volt Bíró Aurél és Káli Csaba egy-egy munkája is, előbbi adatbázisát közölte a Budapest Főváros Levéltára által őrzött pereknek, míg utóbbi a zalai pereket dolgozta fel.

Szintén nagyon fontos, hogy a helyi sajtó (például a korban országos szinten is fejlettnek számító pápai) általában valamennyi helyi vonatkozású kommunista bűnper lefolyásáról részletesen beszámolt. Ezek – ha műfajuk miatt a jogtörténész minden igényét nem is elégíthetik ki – de általuk legalább egy-egy város tekintetében rendelkezésre állnak azok az adatok, melyek megvilágítják, hogy a teljes magisztrátusrendszert miként érinthette a büntetőjogi felelősségre vonás. Nagyon fontos emellett az is, hogy a már említettektől különböző más levéltárakban megőrződtek kis számban olyan bűnperek iratai, melyeket ugyan nem a vizsgált területeken illetékes törvényszékek folytattak le, ám itteni eseményeket

7 tárgyaltak és olyan súlyú bűncselekményeket is a vádlottak terhére róttak (pl. szándékos emberölés), illetve olyan súlyos ítéleteket is hoztak (halálos ítélet, életfogytig tartó szabadságvesztés), melyek mindenképpen indokolják azt, hogy bemutatásuk által megpróbáljam még tovább árnyalni a képet, akkor is, ha nem jelentenek akkora adattömeget, mely tendenciák vizsgálatára alkalmas lenne.

A másodlagos források tekintetében szintén szerencsés körülmény, hogy a Kádár- rendszer hivatalos ideológiája – különösképpen annak 40. évfordulójától, 1959-től kezdve – nagy teret szentelt az előképnek tekintett Tanácsköztársaság története (természetesen marxista szemlélettel történő) bemutatásának. Így számos tanulmány, cikk, s akár teljes kötet is foglalkozott – egyebek mellett – a kommün tisztségviselőinek későbbi büntetőjogi felelősségre vonásával. Ezek, ha ma már nem is alkalmasak a téma iránt érdeklődők objektív tájékoztatására, megfelelő forráskritika alkalmazására képes szakember számára azonban az alapadatok megismerésére mindenképpen megfelelőek. Számos esetben hivatkoznak, vagy közölnek olyan forrásokat, melyek sajnos azóta már nem fellelhetőek.

A perekben vizsgált cselekményeket a terheltek többségükben, mint a Tanácsköztársaság tisztségviselője követték el. Így elengedhetetlen volt a Tanácsköztársaság szervei működésének ismertetése, értékelése és a jogszabályi keretek felvázolása is. Mivel vizsgálódásaim elsősorban az Észak-Dunántúlra korlátozódtak, így nyilvánvaló, hogy az állami intézményrendszer bemutatása során is elsősorban a vidéki szervekre öszpontosítottam. A vonatkozó elsődleges források kapcsán még nagyobb pusztulás volt tapasztalható, mint a perek esetében. Így e területen volt szükséges a legnagyobb mértékben támaszkodnom a jog- és helytörténeti szakirodalomra.

Ahhoz, hogy az eljárásokat érdemben értékelni tudjuk, szükséges a vonatkozó jogszabályok elemzése is. Mint köztudott a korszakban az első magyar Btk., a szakirodalomban gyakran Csemegi-kódexként emlegetett 1878. évi V. törvénycikk rendelkezett a bűncselekményekről, illetve az azokat sújtó büntetésekről. Témánk szempontjából fontos, hogy – a közelgő háborúra való felkészülés jegyében – a rendkívüli állapot esetén érvényes szabályokat rögzítő 1912. évi LXIII., a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szóló törvénycikket is a cselekmények idejére vonatkozóan hatályosnak tekintették. A vizsgált perekben a hatóság elleni erőszak eseteit az 1914. évi XL., a hatóságok büntetőjogi védelméről szóló törvénycikk alapján bírálták el. Eljárási oldalról az 1896. évi XXXIII., a bűnvádi perrendtartásról szóló törvénycikk, ennek novellája, az 1907. évi XVIII. törvénycikk és az 1914. évi XIII., az esküdtbíróság előtti eljárásra és a semmisségi panaszra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló törvénycikk volt a cselekmények idején hatályos. Az érintett

8

perek szempontjából kiemelkedő jelentőségű volt az 1919 őszén elfogadott, 4039/1919. számú, a gyorsított bűnvádi perrendtartásról szóló miniszterelnöki rendelet, mely amellett, hogy a terhelteknek bizonyos, az eljárással kapcsolatos jogait, lehetőségeit a fenti jogszabályokban rögzítettekhez képest is tovább szűkítette, többek között kimondta azt is, hogy a Tanácsköztársaság politikai vezetői “hatósági jogkört bitorolva vagy színlelve, a büntetőtörvénybe ütköző cselekményt követtek el”.

A fenti jogszabályoknak a Tanácsköztársaság alatt elkövetett cselekményekkel kapcsolatos alkalmazását már szinte az első perek megkezdésétől fogva élénk vita kísérte. Ezen polémia főbb vonalait munkámban ismertetem. Ugyanígy érintem a múlt rendszer „dolgozat dömpingjében” található egyoldalú kritikákat is. A két, lényegi pontjait tekintve – ideológiától sem mentes okokból – nyilvánvalóan ellentétes álláspontot képviselő véleményrendszer szintézise jelen szerencsésebb korban azonban mindezidáig elmaradt. A rendszerváltás óta újabb munkák inkább csak kisebb terjedelemben, nagyságrendben, egy-egy speciális témában születtek.

Amiben minden munka, s magam is egyetértek: az, hogy alapvető problémát jelentett a kommün kádereivel szemben eljárni kívánó politikai akarat számára a Csemegi-kódex

„gyengesége”. A Csemegi korában meglehetősen stabil államberendezkedés, társadalmi viszonyok nem utaltak arra, hogy a politikai jellegű bűncselekmények rendkívül gondos, és szigorú szankcionálására belátható időn belül szükség lehet. A kódex vonatkozó tényállásai

„úriemberekre” szabattak, akik „szórakozása” a parlamenti obstrukciókra, becsületsértésekre terjedt ki. Csemegi nem készült fel (nem is készülhetett fel) az erőszakos államosításokra, lefoglalásra (zabrálásra), a veszélyesnek tartott „elemek” túszként történő fogva tartására, vagy a Cserny- és Szamuely-féle különítmények „rögtönítélő törvényszékei” által meghozott és nyomban végre is hajtott halálos ítéletekre. S a mindezen történésekből adódó legfőbb dilemmára: kik, milyen mértékben felelősek a nem általuk elkövetett, de utasításukra, vagy csak hallgatólagos beleegyezésük mellett megtörtént eseteket illetően.

A Csemegi-kódex – mint fentebb is utaltam rá – meglehetősen enyhén szankcionálta a politikai jellegű bűncselekményeket. Csak a felségsértés bűntettének egyik alakzatában helyezett kilátásba halálbüntetést (a király megölésének esetére), másik két esetben

„megelégedett” az életfogytiglani fegyházbüntetéssel. Akadt azonban a felségsértésnek olyan alakzata is, melyet a törvény csupán államfogházzal rendelt szankcionálni! A magyar állam ellen, más állam kormányával történő szövetkezés által elkövethető hűtlenség bűntette miatt 10–15 évig terjedő (minősített esetben életfogytig tartó) fegyházbüntetést lehetett kiszabni. Az

9 országgyűlést, a kormányt az államközi bizottságokat fenyegető, vagy akaratán kívüli cselekvésre kényszerítő csoportosulás tagjait, kik ezáltal cselekményükkel a lázadás bűntettét valósították meg, alakzattól függően, általában szintén csak államfogházzal szankcionálta a törvény. A hatóság elleni erőszak különböző alakzatait általában börtönbüntetéssel, az izgatás különböző formáit államfogházzal rendelte büntetni. Amellett, hogy a fenti büntetési tételek a legtöbb esetben csupán például az 5–10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő alapesetű rablásét érik el, figyelemre méltó továbbá, hogy az elzárást általában nem fegyházban, vagy börtönben, hanem a kódex által tulajdonképpen a politikai bűncselekmények szankcionálásra bevezetett államfogházban kellett végrehajtani. Ez sok tekintetben jóval enyhébb fokozatnak számított az első kettőnél, s tulajdonképpen – mint a törvény indoklásából kiderül – a jogalkotó kifejezetten azért vezette be intézményét, mivel a politikai bűncselekmények elkövetőit nem tekintette a köztörvényes bűnözőkkel azonos szinten veszélyesnek a társadalomra.

Minderről, a törvényalkotó eredeti szándékairól, s az 1918–19. történései által megváltozott viszonyokról Finkey Ferenc a következőket írta: „Ami a kérdés elvi oldalát illeti, a politikai bűntettesek enyhébb megítélésének, tehát reájuk egészen külön büntetési nemnek a felállítása abból a helyes gondolatból indul ki, hogy a politikai bűntettesek legtöbbször nem aljas érzelemből, hanem erkölcsileg és társadalmilag menthető motívumból követik el, a sokszor különben is külső sérelemmel vagy kárral nem járó, csupán eszmei javakat sértő vétségeket, de a talán objective súlyos bűncselekményeket is. A politikai bűntettesek rendszerint exaltált lelkületű egyének, néha ideális gondolkozású hazafiak, emberbarátok, máskor a fennálló kormányzati vagy társadalmi visszásságok, a szegény emberek bajain, nyomorúságain könnyen fellobbanó, meggondolatlan emberek, akik egyébként talpig becsületes, talán éppen kitűnő tehetségű, nagy értékű egyéniségek, akiket a közönséges bűntettesekkel, a tolvajokkal, rablókkal egyenlően büntetni vagy éppen együvé zárni, oktalanság és embertelenség lenne.[…]

Amennyire helyes és kielégítő volt ez az indokolás a maga idején s amennyire helyes és szükséges ma is az állam-fogházbüntetés, mint custodia honesta fenntartása a valóban tisztességes motívumból elkövetett politikai büntettek, különösen a sajtóvétségek és az u. n.

vélemény-delictumok ( Äußerung -delikte) sajátos büntetési eszközéül, annyira idejét múlta, annyira nem felel meg többé a mai világpolitikai bűntetteseinek bizonyos csoportjaira.”

Anélkül, hogy itt komolyabb alkotmányjogi, vagy nemzetközi-jogi fejtegetésbe kezdenénk, rá kell mutatni arra is, hogy a Csemegi-kódex vonatkozó tényállásainak jó része 1919-re egyébként is rendkívül nehezen értelmezhetővé vált. IV. Károly 1918. november 13-ai eckartsaui nyilatkozata mindenképpen felfogható volt a király lemondásaként, abban az uralkodó az ország államformájának jövőbeni megváltoztatásába előzetesen bele is egyezett. A

10

nyilatkozat megszületése után három nappal, 16-án Budapesten ki is kiáltották az első magyar népköztársaságot. A felségsértés tényállásainak további megvalósíthatóságán kívül ugyanígy kérdéses volt a többi alakzat elbírálása is, hiszen nem lehetett világos, hogy a két állam különválása, a magyarországi vitatható legitimitású államberendezkedés (gondolok itt különösképpen a fél év múlva, két párt titkos paktumaként megszületett Tanácsköztársaságra), s – az egyelőre nem tudni milyen jogalappal – megszállt területeken tartózkodó állampolgárok okán ki, kinek tartozott hűséggel, ki ellen lázíthatott, izgathatott „legálisan”.

Az alkalmazása körül a legtöbb vitát kiváltó 4039/1919. ME rendeletnek a védekezéshez fűződő jogok szűkítésén túl volt egy másik sokat támadott rendelkezése is, kimondta ugyanis, hogy a Tanácsköztársaság politikai vezetői “hatósági jogkört bitorolva vagy színlelve” követték el a büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedeteiket. Ennek a passzusnak az alkalmazása azonban nem vált általánossá. Sok bíróság nem vette minősítő körülményként figyelembe az egyes cselekmények elbírálása során. Így végül a Kúria 1920. december 14-án kénytelen volt jogegységi határozatot hozni az ügyben. Ebben kifejtette, hogy „a diktatúra szervei zsaroló cselekményeiket nem közhivatalnoki minőség színlelésével követték el”, mivel

„a közhivatalnoki minőség a magyar alkotmányjog értelmében joghatályosan csak akkor jön létre, ha az a törvény által megjelölt közjogi forrásból eredt, továbbá, mert a diktatúra szervei, közegei, akik ily és a Btk. 461. § foglalt rendelkezés értelmében közhivatalnokok nem voltak, a magyar közhivatalnoki minőséget nem is keresték, maguk részére nem követelték, tőlük távol állott minden igyekezet, arra nézve, hogy magyar alkotmányos közhivatalnokoknak lássanak.”

Ezzel a kétségkívül nem teljesen meggyőző állásfoglalással már a fentieket ismertető Auer György is szembeszállt, mondván, hogy például a háborúban Erdélyben állomásozó német csapatokhoz tartozó rekviráló tisztek esetén sem volt feltétele a közhivatalnoki státusznak a magyar államhoz való tartozás. Ez a jogegységi határozat azonban a dolgozatomban ismertetett perekben elbírált egyes bűncselekmények minősítését mindenesetre megkérdőjelezi, még akkor is, ha az ítéletek jórészt a jogegységi határozat készülte előtt születtek, s fellebbezésnek a 4039/1919. miniszterelnöki rendelet értelmében helye nem volt.

Annak, hogy a jogegységi határozat megállapította, miszerint a terheltek nem a hivatali minőség színlelésével követték el cselekményeiket, lehetett az indoklásban szereplőn túl is egy nagyon fontos oka. Ugyanis azt, hogy a jogtalannak tekintett cselekmények egy részét büntetni tudták, éppen az által érték el, hogy úgy tekintették, mintha a Tanácsköztársaság tisztviselője

„civilként” járt volna el. Ez mindenképpen kissé nyakatekert felfogás volt, s a „köznapiakhoz”

képest furcsa tényállásokat eredményezett, de csak így tudták elérni azt, hogy ne kellejen a Btk-

11 ba visszamenőleges hatályú, új, „kommunista bűncselekményekről” szóló passzusokat illeszteniük. Így például, ha valaki rekvirált, azt úgy tekintették, mintha „civilként” zsarolt, vagy rabolt volna. (S mint a dolgozat vonatkozó részeiből kiderül, hasonló analógiákat alkalmaztak minden szóba jöhető egyéb cselekménytípus esetében is.) Gyakorlatilag ez volt az a jogtechnikai megoldás, mely alternatívát képezett a visszamenőleges jogszabályalkotással szemben, s bár a kor jogpolitikai döntéshozói ezt sokkal „elegánsabbnak” érezték amahhoz képest, tisztán látták tökéletlenségeit is. A múlt rendszer szerzői azonban természetesen élesen támadták az ennek alapján lefolytatott eljárásokat.

Mint minden esetben, amikor egy teljes rendszer legitimitása kérdőjeleződik meg és ezáltal tulajdonképpen a személyeken keresztül magáról a rendszerről is ítéletet mondanak a bírák, nagyon fontos volt az eljárásokban az elkövetői alakzatok kérdése is. A nemzetközi büntetőjogban a kezdetektől kiemelt kérdésként szerepelt a konkrét cselekedetekben bűnös tettesek mögött álló részesek, sok esetben erkölcsi értelemben vett jóval magasabb felelősségi szintje, illetve ezzel összefüggésben azok a mentő körülmények, mint például a felettes parancsa, kényszer, fenyegetés, melyek figyelembe vehetőek voltak a tettesek cselekedeteinek enyhébb elbírálása érdekében. A „kirakatperek” (mint például a már említett népbiztosok pere) kapcsán gyakorta mintegy „bizonyítékként” hozzák a szerzők az eljárások koncepciózus voltára azt a körülményt, hogy a kommün vezetőit szinte kizárólag részesi minőségben találták bűnösnek a bíróságok. Így az ítéletek pénzhamisítás, gyilkosság, zsarolás, és egyéb delictumok sok rendbeli felbujtókénti, vagy bűnsegédi bűnrészeskénti elkövetése miatt szabattak ki. Bár tény az, hogy jóval nehezebb bizonyítani, hogy kinek miről volt tudomása, mire adott utasítást (szóban), a fenti érvelés ettől még nem tekinthető helytállónak. A parifikáció elve alapján a részeseknek a tettesekkel azonos elbírálásban kell részesülniük, s az erkölcsi alapvetéseknek is ellentmond, hogy „csupán a kéz büntetessék a fej helyett”.

E dilemmának – miszerint a konkrét cselekedetek súlya kit és milyen mértékben terheljen – nagyon szép példája a pápai forradalmi törvényszék tagjainak a dolgozatban részletesen ismertetett pere. A vádlottak szerencséjére valamennyi tanú – még az egykor a mostani vádlottak által megbüntetettek is – azt vallotta, hogy a három bíró, Novák István, Réfi István és Varga Lajos a minden tárgyaláson a hátuk mögött ülő terroristák, illetve Gergely politikai megbízottól való félelmükben hozták meg ítéleteiket. Amelyek egyébként valóban igyekeztek enyhék lenni, a szabadságvesztés ítéleteket rendre fel is függesztették. Ezen felül a vádlottak – saját elmondásuk szerint – próbálták a „törvényszék” működését is szabotálni, ha lehetett, akár másfél héten keresztül nem üléseztek. Mindezek hatására az államügyész a vádak egy részét elejtette. A maradék vádpontokban a bíróság külön vette figyelembe a vádlottak által

12

a Csemegi-kódexben szereplő bűncselekmények miatt kirótt büntetéseket, s külön a Forradalmi Kormányzótanács rendeletei alapján meghozott ítéleteket. Előbbi esetekben, mivel bár nem jogszerűen működő testületként, de a hatályos Btk-t alkalmazva jártak el, nem találták őket bűnösnek. Az ítélet tehát csak a szesztilalom áthágása és az ehhez hasonló vádpontok alapján kirótt büntetéseket rótta a vádlottak terhére, ezért a kiszabott szankciók valódi számánál jóval kevesebb elkövetési esetet tartalmazott. Szintén enyhítő körülményként értékelték a viszonylag enyhe ítéleteiket is.

Ez a példa is nagyon jól mutatja, hogy a körülmények milyen nehéz helyzet elé állították mind a jogalkotókat, mind a jogalkalmazókat. Mint Auer György írta: „Jogegységi döntésre alkalmas kérdések még nem észlelt bőségben merültek fel a kommunista bűnperekben.” Vagy mint Degré Miklós fogalmaz: „Az 1920. év folyamán a destrukció ama tényezői kerültek bíráik elé, kik a rabló uralmat megteremtették, vagy támogatták. Ilykép oly kérdések kerültek megoldásra, melyekhez hasonlók a bíróságokat eddig nem foglalkoztatták. A büntetőbíróságok reájuk nézve eddig merőben ismeretlen jogterületre kerültek. Dönteniük kellett oly kérdésekben, melyek tekintetében sem a Btk. negyven éves gyakorlati alkalmazása, sem a jogi irodalom támpontot nem nyújtott.” Abban még az őszirózsás forradalom híveinek tekinthető polgári radikálisok, függetlenségi politikusok, gondolkodók jó része (például Vámbéry Rusztem) is egyetértett, hogy a kommün alatt elkövetett személy s dolog elleni cselekményeket szankcionálni kell. A Tanácsköztársaságot, illetve az alatta a nevében elkövetett cselekményeket 1919 végére kevesen tekintették a jog talaján állónak. A vita főleg az ügyben folyt, hogy milyen jogtechnikai eszközzel, mely jogszabályi helyek alapján, s főként mely cselekedeteket, a korabeli tisztségviselői rendszer mely lépcsőjén álló személyeket kell, vagy lehet büntetni.

III. A kutatómunka eredményei

A vizsgált eljárások általános jellemzői a Győr vármegyei perek adatainak elemzésén keresztül jól bemutathatók. Itt a majd’ 100 perben közel 250 terhelt szerepel, ami voltaképpen 169 különböző személyt jelent, mivel sokan több különböző eljárásban is érintettek voltak.

Kiemelkedik Kósa Zsigmond Győr megyei mezőgazdasági politikai megbízott, aki tíz, vagy Rainer Mihály a Győri és Győr Megyei Egyházi Vagyont Kezelő Direktórium tagja, aki nyolc különböző eljárásban is terhelt volt, majd büntetéseit külön eljárásban összbüntetésbe is foglalták. De többek között például Stiener István vörösőr nyomozó is négy különböző alapeljárásnak volt terheltje. Mint a fenti adatokból könnyen kiszámítható, a perekben átlagosan két és fél terhelt ellen folytattak eljárást. Ez azonban nem csak a számtani, szélsőségek

13 kiegyenlítődéseként létrejött átlag, a legtöbb pernek valóban két-három vádlottja volt, a

„monstre”, tíznél több terhelt ellen zajló eljárások kivételesnek számítottak, de sok egy vádlottas per sem volt.

Átfogóan vizsgálva a perek tárgyát, alapvetően két „minőségben” elkövetett cselekmény miatt indultak az eljárások. Kis számban, de találhatóak az ügyek között magánszemélyként eljáró, cselekvő emberek tettei miatt indult eljárások. Ilyen például a Győri Királyi Törvényszék előtt zajlott B.455/1919. számú per, amelyben az ügyészség azért emelt vádat, mert 1919. januárjában (tehát még a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt) egy kocsmai veszekedés után a két vádlott elvette a sértett vadászfegyverét és vadásztáskáját. Vagy a B.2252/1919. számú, melyben Taschner Lajost ellenforradalmi érzelmű személyek feljelentésével vádolták. Természetesen azonban jóval több azon terheltek száma, akiket valamilyen hivatalos minőségükben elkövetett cselekményért fogtak perbe. Ezen vádpontokat azonban még mindig két részre lehet osztani. Sok esetben tulajdonképpen nincs szoros kapcsolat a terhelt tisztsége és cselekedete között. Tóth Gyulát, a győrújfalui direktórium tagját például baloldali kijelentései miatt vetették eljárás alá. A perek zöme azonban valamilyen, a Tanácsköztársaság fennállása alatt hivatalosnak tekintett minőségben eljáró személy, ezen minőségével összefüggő cselekedetei miatt – rekvirálás, elfogás, vád alá helyezés, stb. – folyt.

Megvizsgálva a vádlottak Tanácsköztársaság alatt betöltött pozícióit, megállapítható, hogy a korabeli Győr vármegye területén működő megyei és települési szintű vörös szervek közül szinte az összesnek perbe fogták egy, vagy több tisztségviselőjét. Egy-egy szerv valamennyi tisztségviselőjének terheltté válása viszont ritka, főleg községi direktóriumok esetén fordult elő. Ilyenek voltak például a tápi falutanács, vagy a gyömörei nemzeti tanács tagjai ellen lefolytatott eljárások. Szembeötlő viszont egyes személyek, tisztségek hiánya is.

Így például a Győr megyei direktórium, vagy a győri városi direktórium tagjai közül inkább csak másod vonal-béli személyeket vontak eljárás alá, de a győri forradalmi törvényszék minden tisztviselője sem vált az ügyek terheltjévé. Hogy a hiányokat mi okozza, arra nehéz pontos választ adni, a lajstromkönyvek hiányában nem állapítható meg, hogy a fennmaradt peres iratok mennyire teljesek a „kommunista bűnperek” vonatkozásában. Egy, a dolgozatban idézett pápai újságcikkre utalva azonban kijelenthetjük, valószínűleg nem járhatunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy több magas rangú személy félve a várható felelősségre vonástól, azt megelőzendő inkább még időben elhagyta az országot. Mindezek ellenére elmondható, hogy a meglévő iratok is megfelelően reprezentatív képet nyújtanak egy teljes megye proletárdiktatúra alatti tisztségviselőinek felelősségre vonása tárgyában. Mind

14

számukban, mind a lehetséges perbefogottakhoz mért számarányukban, mind pedig a kiszabott büntetések és felmentések tekintetében rendkívül strukturált adathalmazzal szolgálnak.

A vádak tárgyául felhozott Btk. tényállások rendre, valamennyi vizsgált bíróság esetében ismétlődtek. Leggyakrabban zsarolás, lopás, izgatás, személyes szabadság megsértése, szerepelt a vádpontok között, de előfordult például gyilkosságra való szövetkezés, hatóság elleni erőszak, könnyű testi sértés, lázadás, tulajdon elleni kihágás, becsületsértés, bűnpártolás, hivatali visszaélés, ingatlan elfoglalása, istenkáromlás, magánlaksértés, magánosok elleni erőszak, más vagyonának megrongálása, orgazdaság, sikkasztás is.

Ellentétben a múlt rendszerben írt feldolgozások sugallatával, a vizsgált törvényszékek nem ítéltek el minden terheltet az ügyészek által indítványozott vádpontokban. Győrben például 27 esetben hoztak részben, 89 esetben teljes mértékben felmentő ítéletet, ez azt jelentette, hogy itt az ítéletekben jogerősen a terheltek részére rótt 170 vádponttal szemben 116 vádpontot elejtett a bíróság, azaz a vádpontoknak csupán 60 százalékát tartotta megalapozottnak. (Bár minden bizonnyal fontos körülmény az is, hogy a teljes mértékben felmentő ítéletek jobbára inkább nem az események után rögtön megindított, hanem az 1920- ban indult perekben születtek.)

A perek elemzésének tanulsága alapján a látszólag pusztán a politikai felfogástól függően üldözendőnek számító cselekménytípusok esetében is szép számmal akadtak „valódi”

köztörvényes esetek. Ennek ellenére az egyes tényállások alá besorolt bűncselekményeket mégis látszólagos politikai jellegük szerint csoportosítva vizsgáltam, s tárgyalásuk sorrendjében előbbre soroltam azokat a csoportokat, melyekbe a köznapi felfogás szerint valójában köztörvényes cselekményeknek számítható delictumok tartoznak. Választásomat az indokolta, hogy az eljárások kritikusai szerint ezek esetében „erőszakolták” meg leginkább a jogalkalmazók a Csemegi-kódex vonatkozó tényállásait s így a vizsgált bűncselekménycsoportok bemutatásának létrejöhet egyfajta íve, mely az általuk sugalmazottak alapján, a látszólag legátideologizáltabb eljárásoktól a kevésbé koncepciózusokig vezet.

A vád tárgyává tett bűncselekmények csoportokba sorolása nem csak jellegük, hanem a született ítéletek utólagos értékelése szempontjából is indokoltnak tűnik. Az anyagi haszonszerzéssel kapcsolatos delictumok körében kirótt büntetések megítélése a legbizonytalanabb, nagyban függhet az utókor ízlésétől. Mint a dolgozatomban rámutattam, mind a lopás, mind a zsarolás megvalósításának megállapításához szükséges volt, hogy a bíróság ne ismerje el a Tanácsköztársaság, s ebből kifolyóan annak tisztviselőinek legitimitását.

A Tanácsköztársaság megítélése még ma sem egyöntetű, a kérdés politikai áthallásoktól sem

15 mentes. Az állami főhatalom gyakorlásának legitim, vagy illegitim formái nehezen meghatározhatóak. Nyilvánvaló, hogy mai mércével sem a dualista állam, sem a Horthy-kor Magyar Királysága nem tekinthető a széles néptömegek felhatalmazásán alapuló közhatalmat gyakorló államberendezkedésnek, modern demokráciának – ahogy egyébként a kor egyetlen európai állama sem volt az. Legitimációjukat mégsem szokás kétségbe vonni. A Tanácsköztársaságot viszont a vizsgált korszakban csak egy interregnumot kihasználó, puccsal hatalomra jutott, kevesek által a többséget terrorral irányított, „quasi államként” értékelték, így nyilvánvaló volt, hogy tisztviselőit sem tekinthették közhatalom birtokában működőeknek.

Emelett tény az is, hogy éppen a Tanácsköztársaság alatt volt először példa arra, hogy magyar állampolgárokat (sokkal inkább feltételezett, mint kinyilvánított) politikai véleményük miatt tömegével zártak el (korabeli szóhasználattal „ejtettek túszul”), egész osztályokat kezeltek gyanúsként, illetve fosztottak ki. Vagy, hogy a magyar történelemben mindaddig egyedülálló módon a hatalom egy részének véleménye szerint „terror” alakulatok portyázása, s az általuk elkövetett gyilkosságok kellettek ahhoz, hogy a status quo fenntartassék. Mindez mindenesetre azt mutatja, hogy már a kommün vezetői sem voltak nyugodtak legitimációjukat illetően.

Az ilyen politikai berendezkedést szinte szükség szerint követte a megtorlás. A

„rendteremtésnek” – a dolgozatom témáját nem képező, reakcióként érkező „fehérterror”, illetve a munkahelyeken lezajlott igazolási és fegyelmi eljárások mellett – fontos része volt a büntetőjogi felelősségre vonás. Ennek folyamatát rendkívül sok körülmény hátráltatta, eredményeinek egy részét ugyanezen körülmények kérdőjelezték meg. A múlt rendszer munkáiban rendre teljesen illegitimnek tekintették ezen eljárásokat.

Ha eltekintünk a politikai felhangoktól, a jogi–filozófiai környezet még akkor is valamiféle megoldásra kötelezte a jogalkalmazókat. Magyarországon a korban tulajdonjogi értelemben „polgári”, stabil állapotok uralkodtak, melyeket a Tanácsköztársaság teljesen felborított. Az egykori tulajdonosok joggal vártak jogi (és ha lehet vagyoni) elégtételt az ismét elismert tulajdonjogaik korábbi csorbítása miatt. S ezt az elégtételt (visszamenőleges hatályú jogalkotás híján) a hatályos Btk. keretei között kellett megkapniuk.

Ám azt sem szabad elhallgatni, hogy bár az eljárások létjogosultságát szinte senki nem vonta kétségbe, mégis jelentős viták folytak már a korban is a kommün tisztségviselői ellen folytatott perekkel kapcsolatban. Ellentétben az olyan, ma is bárki számára elborzasztó bűntényeket elkövető gyilkosok elítélésétől, mint például a Cserny-különítmény tagjai,sok per, eljárás váltott ki ellenérzést a korban is bizonyos jogtudósokban. Ahogy már érintettem, több esetben az is nyilvánvaló, hogy a perek a „főkolomposok” külföldre szökése után, mintegy

16

„pótcselekvésként” folytak le, értve ez alatt nem az eljárások jogos voltát, hanem a „revans”

szimbolikájában betöltött szerepüket. Különösen szembeötlő persze ezen körülmény a

„népbiztosok perében”, ahol Kun Béláék közül senki nem ülhetett a vádlottak padján, így olyan egykori másodvonal-béli politikai szereplők ellen lefolytatott eljárást volt kénytelen a politika

„reflektorfényben” tartani, melynek vádlottjai egykori jelentéktelenségével a széles közvélemény tisztában volt. Az általam vizsgált ügyekben ez a „pótcselekvés” jelleg meggyőzően nem mutatható ki. Veszprém megyében például a kommün leginkább rettegett vezérét, Lusztig Arnoldot – annak szökése miatt – nem sikerült bíróság elé állítani, utódját, Szabó Gáspárt – aki elődjének bűneivel azonos súlyú cselekményeket követett el – azonban eljárás alá tudták vonni. Ugyanúgy, a móri, illetve némely Komárom és Moson vármegyei terheltek is a Tanácsköztársaság időszaka alatt a helyi vezetés elitjéhez tartoztak. Ez a

„pótcselekvés” jelleg sok esetben tehát inkább az országos első vonal szökése „pótlásaként”

értelmezhető.

Sokkal fontosabb problémának érezték azonban ennél a kor jogi gondolkodói azokat az anomáliákat, melyek a Btk-nak az érintett ügyekre történő korlátozott alkalmazhatóságából születtek. Ennek legfőbb bizonyítéka az 1921. évi 3., az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvénycikk megszületése, melynek kapcsán mindenki számára nyilvánvaló volt azon törvényhozói szándék, miszerint az esetleges jövőbeni forradalmak résztvevői elleni

„hatásosabb” büntetőjogi fellépéshez kívántak eszközt teremteni. A helyzet nehézségét jelzi a polgári radikális Vámbéry Rusztem véleménye is: „Konkrétabbul szólva: alkalmas-e a Btk. a kommunista célzatú felforgató törekvések megakadályozására, illetve megtorlására? Erre a kérdésre a válasz csak alternatív lehet. Vagy nem nyújt módot a magyar Btk. a kommunista forradalmi tények repressziójára s akkor az 1919 augusztusa óta a kommunista-perekben hozott büntető ítéletek jogalapja legalább is kétségessé válik, vagy nem fér szó ezeknek az ítéleteknek jogszerűségéhez és akkor a (hatályosabb védelem) javaslatának létalapja inog meg.”

Vámbéryt, bár gondolatait szintén a lehetséges kétségek felemlítésével vezeti be, Heller Erik cáfolja. Munkájának bevezető részében rámutat mind a Csemegi-kódex politikai jellegű bűncselekményekkel kapcsolatos hiányosságaira (ezeket jelen munka bevezető részében magam is említettem), mind a vonatkozó normák szigorítását célzó közakaratra. De a Btk-t megváltoztató, az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi 3.

törvénycikk kapcsolatos véleményében Finkey Ferenc is elemzi ezen hiányosságokat. Szerinte a lázadásról és az izgatásról szóló cikkek kiegészítése az 1919. évi események fényében nagyon

17 is szükséges volt, mivel ezek rámutattak arra, hogy a Csemegi-kódex alapvetéséül szolgáló társadalmi körülmények, világrend végleg megváltoztak.

Más helyütt nemzetközi kitekintést is téve érvel a diktatúrát kiépítő elemek elleni szigorúbb fellépés mellett: „Nézetem szerint a politikai bűntettesek sorában három főcsoportot lehet megkülönböztetni. Első a már említett idealiszlikus egyéniségek, az exaltált lelkületű, de őszinte haza-, vagy emberszeretetből cselekvők osztálya, akik valóban altruisztikus célok érdekében követnek el törvénybe ütköző tetteket.

A másik csoport ezeknek az ellenkezője, a tisztán egoisztikus éspedig erkölcsileg elítélendő motívumból, a személyi vagy osztálygyűlöletből, vagy a társadalom felforgatásának vágyától hajtott fanatikus politikai bűntettesek. […] Az ilyen társadalom-felforgató, közveszélyes egyéniségek, ha politikai tárgyakat s politikai célzattal támadnak vagy semmisítenek is meg, tehát ha büntetőjogi értelemben politikai bűntetteseknek kell is minősítenünk őket, semmiképpen nem eshetnek az előbbiekkel egy elbírálás alá és nem méltók a custodia honestára. Az ily antisocialis bűntettesek különben rendszerint nem is érik be a tiszta politikai bűncselekményekkel, hanem egyéni önző érdekeik, szenvedélyeik kielégítése végett közönséges bűntetteket is követnek el, melyek' ha kapcsolatosak is a politikaiakkal, de azoknál súlyosabb beszámítás alá esnek, mert politikai rendszerváltozás ürügye alatt a társadalom békésebb tagjainak megfélemlítése, terrorizálása útján követtetnek el. [Nem nehéz ebben a csoportban felismerni a tanácsköztársaság prominenseit – a szerző.]

Harmadik csoportja végül a politikai bűntetteseknek a nagystílű politikai szélhámosok, a nemzetrontó politikai hatalomsóvárgók osztálya.”

Mindezek alapján elmondható tehát, hogy bár a vonatkozó jogszabályokat a korabeli jogtudósok nagy többsége jelen ügytípusok esetében „tökéletlennek” tekintette, ám azok alkalmazását, elvi alapon és általánosságban nem vetette el. Többségük (Vámbéryt kivéve) rámutatott viszont az „új helyzetre” történő felkészülés szükségességére, s a jövőt tekintve az érintett ügyekre vonatkozó alkalmasabb normák kidolgozására.

Az ismertetett perekben mindemellett szembetűnően kevés a vádak közül a jogpozitivista eszközökkel nem igazolható. Ennek természetesen egyik oka a Tanácsköztársaság a dolgozatomban ismertetett jogrendszerének kidolgozatlan volta. Az egyes tisztségviselők jogkörei, a szervek eljárásrendje nem volt konkrétan meghatározva, ahogy sok esetben a dualizmus vonatkozó jogszabályainak esetleges hatálya sem. Az ideológialiga megfelelően felkészített tömegek és a bizalom hiánya miatt az államot tulajdonképpen kéziirányítással szerették volna Budapestről irányítani, de ezt egy a korénál sokkal fejletteb kommunikációs és közlekedési infrastruktúra megléte esetén is csak erős zökkenőkkel lehetett

18

volna kivitelezni. Így viszont végsősoron a homályos mandátumú politikai, kormányzótanácsi biztosok rendszerével kényszerültek működtetni a proletárdiktatúrát, mely nyilvánvalóan nem kedvezett még a saját jogfelfogásuk szerinti elvárható állapot elérésének sem.

Ha pedig nem a pozitív jog, hanem az erkölcs, a természetjog alapjára helyezkedünk, szinte valamennyi ítélet „megáll”. Ezt a vélekedést mind az ítéletek súlya, mind (s talán annál is inkább), az egyes vádpontok esetében született felmentő ítéletek, s azok indoklásai is alátámaszthatják. Az semmiképpen sem állítható, hogy a bírák döntéseinek alapjai, vagy a vádak, az ’50-es évek koncepciós pereihez hasonlítottak volna, marasztaló ítéletek valamennyi esetben valós cselekmények alapján, s a hatályosnak tekintett Btk-t alkalmazva születtek.

A nem anyagi haszonszerzéssel kapcsolatos bűncselekményi körben – a személyes szabadság megsértésének eseteit leszámítva – az ítéletek utólagos értékelését általában a fenti dilemma eldöntése sem nehezíti. Az elkövetett delictumok többsége analóg „békeidők”

bűncselekményeivel. Azok bár néha a proletárdiktatúra által szétzilált közállapotokból is eredtek, de végül a bűncselekmények megvalósulásának megállapítása politikai szándék nélkül is indokoltnak volt mondható. Összességében már maga, az egykori, a „kommunista bűnpereket” válogató bizottság által követett vezérelv is több tekintetben kritizálható, hiszen nyilvánvaló, hogy egyes ügyekben tulajdonképpen a Tanácsköztársaságnak is fel kellett volna lépnie az elkövetők ellen (kiemelten gondolok a személyek ellen irányuló bűncselekményekre), máskor pedig a normalizálódó viszonyok között politikai szándékok nélkül is nyilvánvalóan szükségessé vált egyes cselekmények pönalizálása (pl. az ismertetett hivatali visszaéléses esetben).

Mindezek által elmondható, hogy a Tanácsköztársaság alatt elkövetett fenti cselekményeket az azokat elbíráló bíróságok mereven, a jaspersi kriminális bűn keretein belül – persze az arra vonatkozó teóriát még nem ismerve – vizsgálták. A kommunista bűnpereket elemezve, az azok alapjául szolgáló jogszabályoknak, illetve az azokat lefolytató hatóságoknak számtalan hiba felróható. A történteket a jog iránti érzékenységgel szemlélve azonban nem állítható, hogy ezen perfolyam a 20. századi magyar koncepciós eljárásokkal nagy mértékben azonos jellemzőkkel bírt, az meg pláne nem, hogy a fehérterror részeként értelmezendő.

Szubjektív értékelésem alapján inkább a Mikszáth által nagyobb, Móricz által kisebb megértéssel személt és megírt merev struktúrájú magyarországi „úrivilág” újabb, több- kevesebb csetléssel, botlással járó cselekménysorozata volt-e perfolyam. Az „úri Magyarország” a 20. század rohamos, forradalmi változásait nem értve adott 19. századi válaszokat egy nagyon is új jelenség kiváltotta kérdésekre. A pereket vizsgálva ezért a szándék

19 tisztaságát nem kérdőjelezhetem meg, a megvalósítás módja azonban a mából nézve sok tekintetben erőltetett. De a rendszerváltozások, háborúk utáni jogi felelősségre vonás igénye ebben az időszakban merült fel először a világtörténelemben, és arra az azóta eltelt száz esztendő alatt sem sikerült teljes mértékben elfogadott válaszokat találni. Ezért véleményem szerint az eljárások visszásságai ezen körülménynek betudhatóak.

Összességében elmondható, hogy kutatásaim számos jogelméleti és alkotmányjogi adalékkal szolgálhatnak, de a történettudomány területén történő hasznosíthatóságuk sem elhanyagolható. Az ex lex állapotok a (pozitív) jog számára legnehezebben kezelhető területek.

A Tanácsköztársaság korszakát az ellenforradalmi rendszerben ilyennek tekintették és az sem állítható, hogy a proletárdiktatúrának rövid fennállása alatt legalább az önmaga által megfogalmazott elvárásoknak megfelelően sikerült volna kidolgoznia új jogrendszerét. Mindez olyan problémákat vetett fel (a teljesség igénye nélkül például: jogszabályok hatályosságának az általánostól eltérő körülmények közötti vizsgálata, államiság kérdése, a forradalmi hatalom legitimációjának eredete), mely a jogtudomány fent említett területeit régóta foglalkoztatja és az általam vizsgált téma a kapcsolódó tudományos diskurzushoz fontos újabb és nem utolsósorban magyarországi példákkal szolgálhat.

Ahogy dolgozatomban bemutatom, e kérdéseket a magyar alkotmányjogban és jogelméletben legélénkebben az 1989. évi rendszerváltozás kapcsán vitatták meg, a polémia szereplői álláspontjukat azonban többségükben elméleti alapokra helyezték, a magyar történelemben előfordult hasonló problémák példáit nem vizsgálták. Az általam vizsgált téma alkalmas az 1944. és 1989. utáni történésekkel és vitákkal való szembeállításra, így a rendszerváltozások utáni büntetőjogi felelősségre vonások problémaköre három, egymástól merőben eltérő jogtechnikai megoldás kapcsán is vizsgálható.

Bár a Tanácsköztársaság helyi szerveinek működésével kapcsolatban a múlt rendszerben számos, sok orgánumban elszórtan közölt munka is megjelent, a mai kutató számára a korabeli vidéki közigazgatás rendszerének megismerése meglehetős nehézségeket okoz. Mivel vizsgálódásaim fő iránya kapcsán elengedhetetlen volt a vidéki intézmény- és magisztrátusrendszer rekonstruálása és értékelése, dolgozatomban összegyűjtöttem a korabeli államigazgatásra vonatkozó legfőbb tudnivalókat is, melyek nem csak az alkotmány- és közigazgatási jog történettel, de az általános értelemben vett történettudománnyal foglalkozó szakemberek számára is értékesek lehetnek.

20

IV. A munka témaköréből készült publikációk jegyzéke

Nagy Szabolcs: "Kommunistische Strafprozesse" in 1919 im Komitat Győr. In Jog Állam Politika: Jog- és Politikatudományi Folyóirat. 12. 2. (2020.) 95-110.

Nagy Szabolcs: Adalékok a Tanácsköztársaság dunántúli történetéhez. In Paksy, Zoltán (szerk.): Tanácsköztársaság Zala megyében. Zalaegerszeg, 2020. 9-27.

Nagy Szabolcs: Paranoiás Nagy-Románia? Kratochvil Károly, illetve más magyar tisztek, civilek a román hadbíróság előtt. In Székelyföld. 24. 6. (2020.) 57-74.

Nagy Szabolcs: A Tanácsköztársaság nagyváradi végnapjai. In Új Nézőpont. 6. 2.

(2019.) 5–12.

Nagy Szabolcs: Nánási László: A jogrend szolgálatában. Váry Albert élete és működése (1875-1953). In Jog Állam Politika: Jog- és Politikatudományi Folyóirat. 11. 1. (2019.) 163–

170.

Nagy Szabolcs: 1919-es „kommunista bűnperek” Győr vármegyében. In Áldozó István – Dancsecz Mónika – Hegedűs Zoltán (szerk.): Tanulmányok a Kisalföld múltjából. Győr, 2018. 117–162.

Nagy Szabolcs: A Tanácsköztársaság Fejér megyei tisztségviselői ellen indított büntetőperek. In Levéltári Közlemények 89. (2018.) 311–324.

Nagy Szabolcs: Magyarország az 1918–1922 közötti legitimációs válságok időszakában. In Kelemen Roland (szerk.): Sajtójogi források a kivételes hatalom árnyékában.

A magyar sajtójog a hatalmi/legitimációs kivételes állaptok időszakában (1918-1922).

Budapest, 2018. 25-42.

Nagy Szabolcs: A Csemegi-kódex hatályosságának kérdései a Tanácsköztársaság forradalmi törvényszékei előtt lefolyt büntetőperekben. In Szabó Miklós (szerk.):

Doktoranduszok Fóruma. Állam- és Jogtudományi Kar szekciókiadványa. Miskolc, 2017. 271- 276.

Nagy Szabolcs: Igazságosság vagy jogbiztonság? Rendszerváltozások utáni büntetőjogi felelősségre vonások a 20. századi magyar történelemben. In Keserű, Barna Arnold (szerk.):

Doktori Műhelytanulmányok 2017. Győr, 2017. 183–198.

Nagy Szabolcs: Muli püspök temet. Tanácsköztársaság Pápán. Pápa, 2016.

Nagy Szabolcs: A „klerikális reakció” egy fészke a kommün alatt. A Tanácsköztársaság Veszprémben. In Nagy, Szabolcs (szerk.): A vörös és a fehér uralom hátországa. 1919. vidéken.

Veszprém, 2013. 9–24.

21 Nagy Szabolcs: Árulás vagy ellehetetlenülés. A Székely Hadosztály és a forradalmi erők viszonya a Veszprém Megyei Levéltárban őrzött Kratochvil-hagyaték tükrében. In: Levéltári Szemle. 61. 3. (2011.) 29–46.