1 is voltunk valaha nagyhatalom! Igaz, hogy a honfoglaló magyarság lélekszáma nem érte el talán a félmilliót sem, de Mátyás király idejére a Kárpátok medencéié- ben mar négymilliónyi volt a magvarság; ekkor pedig Angliának és Franciaországnak sem volt ennél több lakosa. Ha a török háborúk másfélszázados irtó pusz- titasai nem törték volna derékba fajtánk fájának növekedését, akkor a szazadfordulókor már mi is nemcsak színültig kitölthettük volna a D u n a - T i s z a - m e n t é t egész a Kárpátok ormáig, hanem azokon túl- csordulva, leereszkedhettünk volna magyar nyelvet, magyar művelt- ségét és magyar teremtő erőt magunkkal hordozó népfeleslegeink hullámaival Galicia, Ladoméria, Moldva, Havas-Alföld és a macsói rsansag egykor magyar impérium alá tartozott területeire is, mint ahogy a szomszédunkban túlömlött a germánság a cseh határhegye- ken, vagy a Brenneren át leereszkedett Itália síkságának szélére.
A negyvenmilliós Magyar Birodalom ma nem tűnhetnék fel távoli abrandnak, ha a török uralom alatt szenvedett óriási vér- veszteségek következtében nem szorultunk volna kisebbségi sorsba saját hazánkban: a II. József alatt tartott első hivatalos népösszeírás alkalmaval az ország lakosainak mindössze csak 39%-a volt magyar!
r a j tank életképességét és nagy regeneráló erejét mutatja azonban, hogy alig 200 év alatt — abszolút számunkat megháromszorozva — a milliónyi tömegeket kitevő idegenek betelepítése ellenére is pótol- tuk a török dúlások veszteségeit: 1910-ben a Magyar Szent Korona Orszagainak területén már megint 54\5%-ot tettünk ki és ezzel az összes többi, itt velünk együttlakó nemzetiségeknél újból egyedül- valoan nagyobbak lettünk.
* ,A z* szokták mondani: kicsiny nép vagyunk és elhagvottan, arvan elünk itt Európa kellős közepén. Pedig valójában nem is vagyunk olyan kicsinyek, nem is vagyunk olyan egyedülvalók mint ahogy azt a közhit tartja. A föld egész kerekén szerteszét szórva élo magyarság száma a legutóbb tartott népszámlálások hivatalos adatainak alapulvételével majdnem eléri már a tizenhárommilliót és egészen bizonyos, hogy a legközelebb 1930 körül tartandó általános népszámlálások idején az öt világrész különböző országaiban élő magyarság lélekszáma túl fogja haladni már ezt a tekintélyes szamot is.
Ez a tizenhárommilliónyi magyar az európai nemzetek sorában közvetlenül a nagyhatalmak után foglal helyet; sokkal többen vagyunk, mint a hollandok, a belgák, a svájciak, a norvégek a svédek, a dánok, az észtek, a finnek, a lettek, a litvánok, a görögök a bulgárok, az albánok, de többen vagyunk, mint a csehek és
szlovákok vagy a szerbek és horvátok együttvéve. Előttünk tehát mindössze csak nyolc nagyobb nép sorakozik fel.
Ami pedig az árvaságot illeti, csak ha a legközelebbi finn-ugor rokonságunk Európa területén élő néptörzseit vesszük is figyelembe, már ezen a legszűkebb népcsaládon belül is közös számunk nemcsak eléri, hanem valamivel meg is haladja a húszmilliót, ami már egy- általában nem lekicsinylendő szám, sőt kellő szervezés esetén még külpolitikailag is jelentős összefogást és fellépést eredményezhet.
Ennek a magyarságnak túlnyomó többsége — ha most hétfelé szakítottan is — itt él a Kárpátok alján, a Duna-Tisza mentén.
A magyarság pusztíthatatlan életereje mutatkozik meg abban — és itt megint le akarunk rombolni egy téves közfelfogást —, hogy a ránkszakadt súlyos idők ellenére is a fajtánk száma — még a minket körülvevő idegen impériumok keretében is! — nemhogy csökkent volna, hanem igenis emelkedett az utóbbi húsz esztendő alatt is, az ország régi egész területén, abszolút és relatív tekintetben egyaránt, minden elnyomás és a nehéz viszonyok ellenére is.
Hiába igyekeztek az ú j urak a népszámlálások során a legkülön- bözőbb fogásokkal és mesterkedésekkel kiiktatni minél nagyobb- számú magyart a statisztikai rovatokból, az 1930. évi népszámlálás hivatalos adatainak figyelembevétele esetén a régi Magyarország egész területén számlált lakosságnak abszolút többségét még ma is a magyarság adja és az utánunk rangsorban következő legnagyobb- számú nemzetiség, a románság még mindig a magyarságnak csak egyharmadát teszi ki ezen a területen, az összes lakosságnak pedig 17%-át sem éri el. Ezzel szemben a magyarság ma már 55-7%-ot tesz ki, vagyis nemhogy csökkent volna, de igenis 1910 óta meg- növelte számát és ezzel erejét, annak ellenére, hogy e fejlődése igen nehéz körülmények között volt csak lehetséges. A régi Magyar- ország területén berendezkedő egy újabb magyar impérium több- ségi népe tehát még ma is, a számok döntő erejénél fogva is, több joggal lehet a magyar, mint például volt a csehszlovák államban a cseh, amely nép a saját országa lakosságának a felét sem érte el.
Népünknek ez az elnyomással dacoló ereje és folytonosan fejlődő iránya a bizonyság arra, hogy a kárpáti medencének a magyarság, sőt csak a magyarság az az energiaközpontja, amely államszervező ereje és faji tulajdonságai alapján egyedül lehet igazi formálója és fenntartója a Duna-medencében összetömörült kis népek boldogabb fejlődésre váró közösségének.
Lélekszámunk természetesen még nagyobb lehetne az ősi föl- dön, ha sorainkat nem ritkította volna meg a kivándorlás láza. Igaz, hogy a világháború óta a csonkaországból aránylag kevesebben indultak túl a határokra, mint a század első évtizedében. Annál nagyobb volt azonban az elvándorlás az elszakított területekről, ahol sokszor még hivatalosan is elősegítették a magyarság számának ilyen csökkenését.
1899-től 1913-ig összesen 1,390.525 ember vándorolt ki hazánk- ból. Az elvándoroltak dandárja a 20—40 évesek soraiból került ki.
Majdnem valamennyi dolgoskezű, erősizmú, munkás és vállalkozó szellemű férfiember. Elmentek a kék vizeken túlra, hogy a csengő
dollárokért, amit m a j d magukkal hoznak vissza, egykor vásárolhas- sanak egy darabot a földből, az ősi rögből, az országból, egy tal- palatnyit legalább, de ami az övék lesz, elidegeníthetetlenül, ahol megvethetik a lábukat, ahonnét senki sem mozdíthatja m a j d ki őket.
És mi nem marasztaltuk, nem kérleltük, nem hiányoltuk a távozó- kat. ó , milyen sokan lehettünk, milyen gazdagok voltunk talán, milyen hatalmasoknak tudtuk magunkat, hogy engedtük kirajzani népünk elejét! Mert nem, ezerszer nem igaz, hogy az „alja nép", a „sehonnai bitang", a „dologkerülő" vette kezébe a vándorbotot.
Nem! Ellenkezőleg: robusztus erejű, vállalkozó szellemű, az isme- retlenbe — „túl az Óperencián" — bátran merészkedő, a legnehe- zebb munkától sem visszariadó dolgos nép vágott neki a messzi útnak ismeretlen vizeken át ismeretlen földekre. N e m tudták az angol nyelvet, nem ismerték a bányák veszedelmeit, a gyárak gépeit, de vitte őket a láz, hogv pénzt szereznek, amivel jöhetnek m a j d haza a — földért. Jöttek is sokan, több mint százezren; de a nagy háború kitörésekor megállt a visszavándorlási folyamat. A hadiipar- ban való elhelyezkedés addig nem álmodott óriási kereseti lehető- ségeket nyújtott Amerikában. S amikor újból megnyíltak a lezárt sorompók, az elvándoroltak már százszor is meggondolták, hogy visszatérjenek-e erre a megsanyargatott és szétszakított földre, amelynek nyomorúságos helyzetéről mi annyit panaszkodtunk és amiről ők annyi szomorút hallottak. Így maradt hát ott a kivándo- roltakból 614.000 magyar: az elomlott ország és a diadalmas Ame- rika egyenlőtlen küzdelmében egyelőre tehát — Amerika győzött.
Ez a szám kisebb, mint ami a közfelfogásban él; az oka, hogy álta- lában nem számolnak azzal, hogy régi hazánk területéről igen sok volt a nem-magyar anyanyelvű, a tót, rutén, román, horvát kiván- dorló. Hiányzik persze ezek közül az ú. n. „harmadik nemzedék"
is, az, amely olyan szülőktől származott, akik már maguk is Ameri- kában látták meg a napvilágot. Ezeket az ottani statisztika ugyanis minden további nélkül bennszülötteknek könyveli el.
A világháború előtt még szórványosabban, a nagy háború után azonban, amikor az Északamerikai Egyesült Államok bezárták kapuikat a kivándorlók elől, már egyre többen Kanada felé, mások viszont Dél-Amerika még mindig óriási néptömegeket befogadni tudó országai felé vették útjukat. Kanadában 50.000, Brazíliában 60.000, Argentínában 15.000 a magyarok száma. Sajnos, ezek az utóbbi számok inkább csak becslések eredményei, a lélekszám lehet valamivel több, valamivel kevesebb, mert a délamerikai államokban a népszámlálási felvételek még nem felelnek meg teljesen a tudo- mányos előírásoknak.
Európában a legtöbben ma Németországban élnek honfitár- saink: 46.000-en, a nyugatmagyarországi magyarságot is beleszámítva.
Franciaországban a számunk ugyancsak 40.000 körül mozgott és csak a legutolsó években zuhant 25.000-re. De jutott közülünk Afrika gyarmatvilágába is: Egyiptom és a francia gyarmatok százával adtak letelepedési lehetőséget iparosoknak, kereskedőknek és főkép az idegenlégió poklából szabadultaknak. A Délafrikai Unió, Abesszínia,
Libéria, Rodézia, Szomáli-föld, Belga Kongó bevándorlási kimutatá- saiban mindenütt felbukkan néhány magyar.
Ázsia végtelen térségein persze kevesebben élnek. A Szövi et- birodalom 1926. évi népszámlálása mindössze 6100 magyarról ad hírt, pedig e roppant területen, különösen Szibériában, ottrekedt hadifoglyaink számát a szakértők még mindig kb. 20.000-re becsülik.
Törökországban közel 2000, Perzsiában többszáz magyar munkás dolgozik. A magyar vállalkozói szellemet mutatja az is, hogy Indiá- ban, Ceylonban, Jáván, Szumatrán, Sziámban, mindenütt kerülnek
elő magyar vállalkozók, kereskedők, ültetvénvesek és orvosok az adatgyűjtés során. Kínában, Mandzsukuóban és Japánban különö- sen volt hadifoglyok találtak elég szép számban megélhetést. De derék magyar misszionáriusok és apácák Mongólia és Kína határ- vidékén is alkotnak néhány kis magyar telepet. Jutott belőlük még Ausztrália, Üj-Zéland és Taszmánia földjére is, sőt értesülésünk van egy magyar diakonisszáról, aki a polinéziai szigetvilágban működik.
Megható példák igazolják, hogy időben és térben bármilyen messzire szakadtak is el testvéreink a régi földtől, magyarságuk mellett híven és rendületlenül kitartottak. Így adatgyűjtéseim során Peru fővárosában, Limában mindössze egy asszonyt találtam, aki magyarnak vallotta magát. A pontos és kitűnő ausztráliai statisz- tika rovataiban pedig felfedeztem egy öreg magyar farmert, aki túl volt már a nyolcvanadik évén és a kimutatás szerint hetven évvel azelőtt, mint kisgyermek került Ausztrália földjére, és íme — még hét évtized után is magyarnak vallotta magát. Ez a perui magyar asszony és az ausztráliai öreg magyar paraszt szent szimbólumai az örök magyarságnak.
Sajnos, eddig nem sokat törődtünk idegenbe vetődött testvé- reinkkel. Szinte megfeledkeztünk róluk. Pedig a nemzet és ország újjáépítési munkájában minden — még oly kicsiny, gyenge vagy messze élő — nemzettag erejére, hűségére és munkájára is számí- tanunk kell. Ezért kell a külföldi magyaroknak állandóan érezniök, hogy nem feledtük el, nem hagyjuk el őket, törődünk velük, mert nagy értéknek tartjuk őket tömegükben és egyes egyéneikben egy- aránt.
„Maradj mindig, mindenütt magyar!" Ez kell, hogy alapszabálya legyen a külföldre szakadtak egész életének. De ehhez az is kell, hogy az elszakadtak mindig és mindenütt érezhessék, hogy soha és sehol sincsenek egyedül, elhagyottan, társtalanul. Kell, hogy tud- ják szerves kapcsolatukat az el nem téphető nemzeti közösséggel, amely ha távol is van tőlük, időben és térben talán ezer kilométerek, vagy hosszú esztendők messzeségében, mégis olyan erőt képvisel, hogy a legmesszibb és legegyedülvalóbb tagjának is mindenkor és mindenben segítségére tud lenni. A Szent István évében tartott
„Külföldi Magyarok II. Világkongresszusa" életrehívta a Külföldi Magyarok Világszövetségét, amelynek vezetői, báró Petényi Zsig- mond koronaőr, Nagy Károly dr. nyug. rendőrfőkapitányhelyettes és Nagy József dr. titkár, az apostolok buzgalmával, lelkesedésével és aszkétizmusával magyar Atlaszokként hordják a sokezer kül- földre szakadt magyar család tengernyi gondját és intézik rengeteg
bajos ügyeit. Ebből a munkából azonban a magyar nemzeti társa- dalomnak is ki kell vennie a részét. Elsősorban köztudatba kellene vinnünk az idegenben élő milliónyi testvér ügyével való foglalkozás szükségességét és szent kötelességét. A hazai iskolai olvasóköny- vekbe be kellene iktatni olvasmányokat a külföldi magyarság sor- sáról, helyzetéről. Amint van Anyák napja, Hősök napja, Madarak és fák napja, ugyanúgy kellene legalább minden évben egy iskolai órát a külföldi magyarság ügyének szentelni. Legyen ez a nap a Külföldi magyarok napja, amikor az elszakított vagy elvándorolt testvérmilliókról emlékeznek meg a legkisebb tanyai iskolában is.
Ezzel kapcsolatosan minden magyarországi középfokú, polgári vagy nagyobb népiskola elvállalhatná egy-egy hasonló külföldi magyar iskola védnökségét: a külföldi iskola számára a tanári kar és a növendékek könyvtári és tanfelszerelést küldenének; a gyerekek összegyűjtenék mesés- és olvasókönyveiket és évenként egyszer
— talán karácsony előtt — eljuttatnák az illető magvar iskola veze- tőségéhez. Egy-egy osztály vagy egy-egy iskola közköltséggel elő- fizethetne egy-egy magyar ifjúsági lapra a testvér-iskola diákjai számára; a gyerekek között pedig megindulhatna egy testvéri meleg- ségű, de egyúttal hasznos és tanulságos levelezés is! Az iskolapatro- nátus intézményének mintájára talán meg lehetne szervezni az egyes külföldi magyar egyesületek itthoni patronázsintézményét is.
Minden magyar társadalmi szervezet, kaszinó stb. a maga testvér- szervezetének évenként könyveket küldene és részére lapokat járatna. A szeretet találékony: ha a munka ilyen keretekben meg- indulna, egészen bizonyos, hogy rövidesen külföldi testvéreink nem- zeti érzésének és öntudatának célszerű támogatására még egész sereg más akciót is életre lehetne hívni.
A tizenhárommilliós magyar nemzet szétbonthatatlan egységét csak akkor tudjuk valóban acélosra kovácsolni, ha az összetartás és testvéri gondoskodás szent érzését minden magyar lelkébe nem- csak beoltani igyekszünk, hanem azt állandóan ápoljuk is, nemcsak a határokon innét, hanem azokon túl is.
Vitéz Nagy Iván
