Barattieri, V. – Thomas, A.: Pénzügyi és gazdasági együttműködés az Európai Gazdasági Közösségben

930

művek széles körű építését, elsősorban a ve- lük kapcsolatos biztonsági okok és háborús veszélyek miatt.

Az élelmiszer-termelési problémákat a Dél— és Délkelet-Ázsiából álló régióra kon- centrálva vizsgálták meg, mivel itt a leg—kri—

tikusabb a helyzet. A különböző gazdaság- politizkák eredményét az éhezés miatt bekö- vetkező csecsemő— és gyermekhalandóság várható alakulásával mérik. Arra a következ- tetésre jutnak, hogy a nagymértékű éhezés

és halálozás csak úgy kerülhető el, ha —

miközben e régió élelmiszerhiányát folyama- tosan enyhítik — a fejlett országok állandó nagy összegű beruházási segélyt nyújtanak egyrészt a mezőgazdasági termelés fejlesz- tésére. másrészt az exportképes ipar kiépí-

tésére.

Végső következtetésük, hogy a világnak át kell térnie a jelenlegi difte—renoiálatlan nö- vekedésről a differenciált növekedésre. Tehát nem javasolják a növekedés leállítását, mint a Forrester- és Meadows-féle munkák. Erősen hangsúlyozzák a nemzetközi együttműködés szükségességét. Éppen ezzel a témával, egy új világgazdasági rend kialakításával foglal- kozik a Római Klub következő vállalkozása, amelyet Tinbergen koordinál.

(lsm. : Andorka Rudolf)

BARATTIERI. V. — THOMAS, A.:

PÉNZUGYI ÉS GAZDASÁGI EGYUTTMÚKÓDÉS AZ EURÓPAI GAZDASÁGI KUZÖSSÉGBEN (Monetary and economic co-operation in the EEC.)

— International Affairs. 1975. okt. 499—517. p.

Az 1960-as évek közepéig az Európai Gaz- dasági Közösség tőként a tagországok kö- zötti vámunió. a közös mezőgazdasági po—

litika és külkereskedelem, valamint a jogsza- bályok összehangolása kérdéseivel foglalko—

zott. A nagyobb mértékű gazdasági integ—

ráció elől elzárkóztak a tagországok, mivel

a nemzeti függetlenség "veszélyeztetésétől tartot—tak. Ennek az aggodalomnak az elosz- latására 1965-ben Luxemburgban az államok vétójogára vonatkozó megállapodást kötöt- tek.

Minthogy minden javaslatnál tekintettel kell lenni az összes tagország nemzeti érde- keire és szempontjaira, a Közösség ügyeitin—

téző bizottság kezdeményező szerepe számos nehézségbe ütközik. Ugyanakkor a Közösség nehézkes, bürokratikus szervezete sem alkal- mas gyors ügyintézésre. Példaképpen említik a szerzők az európai elszámolási egységgel kapcsolatos hosszadalmas tárgyalásokat. A francia pénzügyminiszter 1974 szeptemberé—

ben javaslatot tett olyan új elszámolási egy- ségre, amely kifejezi a jelenlegi lebegő va- lutaárfolyamok tényleges helyzetét. Több

mint fél év telt el azonban addig, amíg meg—

állapodás jött létre olyan .,valutakosárrál".

amelyben a tagállamok valutái a bruttó nem—

zeti termék és az egymás közötti kereske- delem arányának megfelelő súllyal szerepel-

nek.

A Közösségen belül jelentős szerepe van a Pénzügyi Bizottságnak. Azon felül, hogy tagjai csaknem havonta megvitatják a leg- fontosabb kérdéseket és áttekintik egy vagy több tagország fejlődésének alakulását, pénz- ügyi és gazdasági tanácsadó szervként is te—

vékenykednek a Miniszterek Tanácsa mellett.

A Pénzügyi Bizottság készítette elő például a valutareform-tárgyalásokat, az olajárak emelkedéséből származó deficitnek a Nem—

zetközi Valutaalapon keresztül történő finan—

szírozását és az OECD segélyszervezetének létrehozását. .

Az 1960-as évek végén a közösség egyre kevésbé volt képes megfelelni a gazdasági és a politikai élet területén jelentkező kö- vetelményeknek; szükségessé vált politikai és gazdaságpolitikai arculatának átalakítása.

1969—ben új elgondolás született, az ún. Bar- re-terv, amely célul tűzte ki a közösségen be- lüli teljes gazdasági és pénzügyi egységet.

A tervet három szakaszban kivánják végre- hajtani, 1980—ig bezárólag.

Az 1973-ban végződött első szakaszt rész—

letesen kidolgozták, mig a másik két szakasz- nál már a tapasztalatok és a körülmények döntik el a további teendőket. Az 1973-ig terjedő időszakban a terv tő feladatának te- kintette a nyugat—európai ,,valutakigyó" ár- folyam-ingadozásainak a központi bankokon keresztül történő mérséklését. Ennek érdeké- ben létrehoztak egy pénzügyi alapot. amely hitellel segíti az egyensúlyzavarba került tag—

országokat, és szabályozza a közösség árfo- lyamrendszerét. A terv már az első szakasz- ban megrekedt többek között azért, mert a tagországok erősen eltérő mértékű infláció rátái nem tették lehetővé a valutaárfolyamok gyors összehangolását, s ehhez járultak még a tagországok szerkezeti adottságainak je—

lentékeny eltéréseiből adódó egyéb áthidal- hatatlan nehézségeik. Ennek ellenére a va- lutaárfolyamoknak a gazdasági követelmé- nyekhez igazodó változtatása — bár csökke—

nő hatékonysággal -— továbbra is nélkülöz—

hetetlen eszköze marad a közösség pénzügyi politikájának. A rögzített árfolyamok beveze- tése ugyanis azzal járna, hogy a közösség- hez tartozó kormányok elveszthetnék a lehe- tőséget a belső pénzügyi helyzet ellenőrzé—

sere;

1972 áprilisában a valutailebegtetés kez- detekor meghatározott célok a sorozatos va- lutaválságok következtében nem valósultak meg: a Közösség eredeti paritásrendszere 1974—ben összeomlott, elszakadt a dollártól és a Német Szövetségi Köztársaság valutája

STATISZTIKAl lRÓDALMl FIGYELÖ

931

vezető szerephez jutott. A rendszer szabályo—

zására létrehozott pénzügyi alap (EMCF) leg- fontosabb feladatává tették a pénzügyi ne- hézségekkel küzdő tagországoknak rövid le—

járatú hitelekkel való megsegítését. Beveze- tésre került egy másik pénzügyi támogatási rendszer is, mégpedig egy középlejáratú köl—

csönöket nyújtó rendszer, amelynél a hitel—

nyújtást már különböző gazdaságpolitikai feltételekhez kötötték.

Az 1969. évi hágai értekezlet egyik fon- tos egyezményeként a tagállamok saját alap- jaiból létrehoztak egy közösségi költségve—

tést, amelynek alapját a vámok, a mezőgaz—

dasági és egyéb adók képezték. A közös- ségnek ez az önálló pénzügyi forrása csak 1975—ben kezdte meg működését; az első há- rom évben csupán a hat alapító ország szá- mára, majd ezt követően kibővülve a há-

rom később csatlakozott tagországgal.

A gazdasági és pénzügyi egység szerve—

zete (EMU) a felmerült nehézségek ellené- re is megvalósulhatott volna, ha a tartós fi- zetésimérleg—többlettel rendelkező országok (elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság) már korábban nagyfokú és hathatós támo—

gatást nyújtanak a tartósan deficites orszá—

goknak (például Olaszországnak, Angliának, lrországnak). Ennek hiányában azonban az EMU második szakaszának 1974. január 1—re tervezett kezdését elhalasztották, egyelőre

bizonytalan időre.

Az Európai Gazdasági Közösség tagjainak gazdaságpolitikáját az elmúlt években álta—

lában az jellemezte, hogy az országok mind—

egyike külön-külö'n törekedett — sok eset- ben sikertelenül —- a fizetési mérleg egyen- súlyának fenntartására, még legfontosabb intézkedéseiket sem hangolták össze. Az együttműködés hiánya főképpen az 1974——

1975. évi recesszió során éreztette hatását.

Amennyiben az együttműködést nem sikerül szorosabbá tenni, fennáll a veszélye annak, hogy a közösségbe tartozó országok gazda—

sági növekedésének fokozása az alig meg- fékezett infláció felélénküléséhez vezet. Ez ideig megoldatlan ugyanis a legfőbb kér—

dés: a munkanélküliség és az infláció egy- idejű mérséklése.

Az együttműködés már azért sem egyszerű, mert a tagországok között a fizetési mérleg helyzete, a munkanélküliség, illetve az inflá- ció mértéke tekintetében nagy különbségek vannak. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a recesszió további elmélyülésének megakadá- lyozása érdekében a mérlegtöbblettel ren—

delkező országoknak (a Német Szövetségi Köztársaság és Hollandia) hathatós segítsé- get kell nyújtaniok az egyensúlyhiánnyal küz—

dő országoknak (Anglia, Olaszország). Az ilyen célt szolgáló pénzügyi politika alkal—

mazásánál azonban figyelembe kell venni, hogy a kereslet élénkítése ismét csak az inf-

10'

láció fokozódása irányába hat. A pénzügyi ösztönzésnek elsősorban az energiát előál- lító beruházásokra, a viszonylag kevéssé energiaigényes termékeket előállító iparágak-

ra és az exportra kell irányulnia.

A Közösség költségvetése szempontjából nagy jelentősége volt azon elv elfogadásá- nak, hogy a tagok nagyjából olyan össze- geket kapjanak vissza, amennyivel hozzájá- rultak a költségvetéshez. 1975—ben a Dublin- ben tartott értekezlet egyetértett azzal. hogy azok az országok, amelyeknek a közösségi költségvetésben való részesedése meghalad- ja a GDP—jük alapján indokolt mértéket, visszakapják tőkéjüknek ezt a részét. Ezt a tevékenységet a Közösség Regionális Fej- lesztési Alapja (RDF) végzi. az a szervezet.

amelyet egyesek a Közös Piac kibővülése óta a legfontosabbnak tartanak. és amelytől a reformok keresztülvítelét várják. Többek kö- zött az Alapra várt a gazdaságilag gyengébb helyzetben levő tagállamok beruházásainak a fejlesztése és ezen keresztül az egyes te- rületek közötti színvonalbeli különbségek mérséklése. Az Alap rendelkezésére álló anyagi források azonban nem bizonyulnak elegendőnek a számottevő gazdasági egyen—

lőtlenségek felszámolásához.

A Fejlesztési Alap mellett és azzal pár- huzamosan további két hasonló célú szerve- zet működik a közösségen belül: az Európai Szociális Alap és az Európai Beruházási Bank. Az előbbi a foglalkoztatottság és a munkaerő helyes elosztásának elősegítésére alakult, tevékenységét azonban korlátozza, hogy a tagállamok anyagi és hivatalos tá—

mogatására van szükség intézkedései vég—

rehajtásánál, bár 1972 óta fokozottabb ön- állósággal és aktivitással látja el felada- tát. Az Európai Beruházási Bank 1959 óta működik, kölcsöneinek kétharmad részét a

regionális fejlesztéshez adja. * ! Bizonyos részleteredmények ellené—Fé a szerzők olyan véleményt idéznek, hogy a közösség országainak a gazdasági és pénz—

ügyi unióhoz nem sikerült közelebb kerülni az elmúlt évek során. Ebben szerepet ját- szottak a kedvezőtlen világgazdasági ese- mények, a nemzetközi pénzügyi válság.

(lsm.: Szőnyi Gyuláné)

JONES. D. T.:

KIBOCSÁTÁS, FOGLALKOZTATOTTSÁG ÉS MU—NKATERMELÉKENYSÉG EURÓPÁBAN

1955 ÓTA

(Output, employment and labour productívity in Europe since 1955.) — National Institute Economic Review. 1976. 3. sz. 72—85. p.

A cikk Anglia gazdasági életének néhány fontos mutatóját elemzi a háború utáni idő- szakban, összehasonlítva hat európai orszá-