BARÓTI SZABÓ DÁVID
S NÉHÁNY
KIADATLAN KÖLTEMÉNYE.
IRTA :
KASSA
NYOMATOTT RIES LAJOS KÖNYVNYOMDÁJÁBAN I S N S .
BARÓTI SZABÓ DÁVID
S NÉHÁNY
KIADATLAN KÖLTEMÉNYE.
IRTA :
H O R V Á T H B A L Á Z S .
K A S S A ,
NYOMATOTT RIES LAJOS KÖNYVNYOMDÁJÁBAN
1888.
J000937946
27736
Baróti Szabó Dávid.
A derék nem fél az idők mohától, A koporsóból kitör s eget kér, S érdemét a jók, nemesek s jövendő
Századok áldják.
Berzsenyi.
Kevés város van hazánkban, melynek múltja annyira összeforrott volna a nemzet történetével, mint Kassáé. Az országos mozgalmak, melyek hullám- zásba hozták a magyarságot, mind érintették Felső-Magyarország metropolisát is; sőt részben innen indultak ki.
Legrégibb napjai — némelyek szerint — visszanyúlnak a honfoglalás harczias éveire, midőn a Kassa vidékét osztályrészül nyerő Osvád vezér fia, Örs, a Hradova ormán lerakja annak a várnak alapját, mely később benépe- sítette a lábánál elterülő kies völgyet.
A kis telepítvényre azonban csakhamar szomorú idők nehezedtek:
súlyosan érezte a felső vidékeket dúló idegen népek ostorát, s már majdnem elenyészett, midőn a Rajna torkolatától bevándorolt szászok új életre keltik, rövid pár évtized alatt fölvirágoztatják. Jobbára fából épült házaiban serény munka folyik, a kereskedelem föllendül, sánczai közt szíves fogadtatásra találnak a férfi- és nő-szerzetesek, később maga a sajóparti vesztett csata után rövid pihenésre ide menekülő IV. Béla.
Sorsát azonban nem kerülhette ki: árkai, földhányásai nem állhattak ellen a tatárok pusztításának, s Kassa, a már villa regia,, földúlatott, lakói földönfutókká lettek.
De poraiból megéled az ország újraalapításának nagy munkájában.
Thüringiai jövevények telepedtek meg a még füstölgő romokon, várost építenek, közepében előbb szent Mihály kápolnáját, később a nagyszerű dómot.
Ha szólni tudnának ez ódon egyház égbe nyúló falai, csodás dolgokat beszélhetnének a magyarság fénykoráról, szomorú történeteket nemzetünk ezernyi viszontagságairól.
A barnáit kövek, melyek helyébe ma újakat rak a szobrász izzadó keze, látták az Árpádok kihalta után a háborgásokat, érezték az Anjouk műszeretetét, üdvözölték az igazságos Mátyást.
tőrük zaklatást, vallási villongásokat: vele együtt szenvedte át Kassa is.
Falain gyorsan váltják föl egymást a nemzeti fejedelmek s a Habsburgok lobogói, melyek eló'l meghátrál Haszán bég rabló serege.
Belül azonban munkás élet pezseg. A kézművesek czéhei az anyagi jólétnek, az iskolák, melyekben tudós külföldiek, köztük Bocatius, hirdetik a tudomány igéit, a könyvnyomtatással együtt, a tanultság s az új vallás terjedésének lesznek termékeny melegágyai. A hol eddig a katliolikusok magasztos pompában dicsérték az Istent, a szent Erzsébet egyházában most Luther hivei, majd később Kálvin követői zengik zsoltáraikat.
Hosszas hányattatás után itt pihen meg a nemzet lantosa, Tinódi Sebestény; innen küzd Alvinczy a hatalmas Pázmánynyal; itt adta ki elő- ször a Murányi Vénust Gyöngyösi.
Utczáin végigszágúldottak Bocskay szabad hajdúi; a bástyák viszhan- gozták Bethlen násziinnepének örömrivalgásait, üdvözölték a szabadságért küzdő Thökölynek s a Rákócziak kuruczait, — nyögték a német vezérek vérlázitó kegyetlenségét.
A katbolilcus visszahatás századában Kisdy Benedek az egyetem, Balassa Zsuzsanna a nemes ifjak konvilctusát alapitja. Behívják a jezsuitá- kat, kik a szó és írás hatalmával csakhamar háttérbe szorítják a protes- tánsokat ; a tudományt széles körben művelik és terjesztik. Feledésbe megy az idegen ; magyarság a szívben, az ajkon, az öltözetben.
A nemzetietlen kor tespedő éveiben Kassa adja először magyarul a magyar irodalom történetét, gyönyörködik a már magyarosodni kezdő iskolai drámákban; az ébredés hajnalán pedig pezsgő élet szintere, rövid időre a magyar irodalmi mozgalmak középpontja.
E lelkesedés-aranyozta napok óta terhes fellegeivel, czikkázó villámai- val immáron egy kerek század vomílt el fölöttünk. Kassa megsínlette, de túlélte a vihart, s most, egy új ezredév küszöbén, a megújhodott kor zász- laja alatt halad egy szebb jövő felé.
És haladjon is ! De midőn halad, fordítsa néha-néha vissza tekintetét az elmúlt időkre; szenteljen egy néhány órát azok emlékének, kik egykoron falai közt éltek-haltak a haladásért.
Erre kérjük ez ős város új lakóit, midőn a kassai időszaki sajtó szüle- tésének százados fordúlóján, az 1788. július 1-én megíndúlt Magyar Museum egyik szerkesztőjének emlékezetét kívánjuk megújítani: a Baróti Szabó Dávidét.
I.
Költőnk az 1739-ik évi április havának 10-ik napján született Erdély- ben, Háromszék Bárót nevü községében, honnan magát művei czímlapján, de sehol másutt, Erdélyi Baróthi Szabónak, később csak egyszerűen Baróti Szabónak írta.
Szülőföldje mély benyomást tett fogékony lelkére. Évtizedek múltán, mikor neve már mint ünnepelt költőé szárnyalta be a hazát, s mikor már
_ 8 —
'Vil'ten második otthont lelve a gyermekévek örömei csak homályos sejtelem- ként borongtak lelkében, bánatosan emlékezik vissza az Olasz-Telek, Baczon, Bodos, Köpecz és Rákos között fekvő falujára, mely az Olt vizére dűlő sík mezővel
Mint egy gyönyörű kert, olyan vala minden Részeiben : mind válogatott füvet hoz vala rétje;
Tiszta, merő búzát termeszte határa; folyói Megvíttak színekkel akármely finom ezüsttel;
Gőbölyit itt hajdan Pán, nyáját Títir örömmel Nézte legelni; sehol mételynek, nem volt Híre fenébb vadnak —
s könybe borúit szemmel, sóhajtás közt búsong szülőföldjének — nem mondja meg, de talán a Hora-lázadás okozta — pusztúlásán.
Ősei székely nemesek voltak. Ebben életírói, Kazinczytól Oláh Béláig, mind megegyeznek. De családja leszármaztatását illetőleg eltérők a véle- mények. — Vegyük ezeket sorra!
Nagy Iván szerint1) költőnk szépapja, István, Tancson református pré- dikátor s Apaffy Mihály erdélyi fejedelem udvari papja volt. Ez az István kapta 1673. november 20. napján a czímeres nemesi levelet. Fiai voltak János, István, András, Dániel s a posthumus Mihály. Családfájuk következő :
István
uemessé lett, 1678.
János István j" András Dániel Mihály
]. Csáki Ilona " posthumus
István f József János f 2. Bíró Mária
Gábor f József Mátyás
Dávid (1739 —181 u) János
tudós jezsuita I
József Samu Sándor László Gábor István Ferencz
zilahi táblabíró Szónási Kata
Sándor Károly Zsigmond Lajos Gábor Paliovics Juliánná
János József f
Biharba telepedett
Pál László Elek
Németh Mária I I
Sándor Béla Ákos Géza Kálmán Pál Árpád János István E genealógiai leszármaztatás hitelességét kétségtelennek tartja Baróthy Sándor nagyváradi ügyvéd, kinek atyja, Pál, szolgáltatta Nagy Ivánnak az imént közölt családfa összeállításához az adatokat. Bizonyítókait részben okiratokra, részben pedig még élő egyének állításaira alapítja.
') „Magyarország családai czímerekkel C3 nemzedékremii táblákkal", X. k. 421. s küv. lap.
1*
Vannak azonban okok, melyek erősen megingatják a leszármaztatás helyességébe vetett hitünket.
A Barótby Sándor birtokában levő családi okiratok kétségbevonhatat- lan s egybehangzó tanúsága szerint valóban élt Tancson egy Szabó István nevű református lelkipásztor, ki Apaffy Mihály erdélyi fejedelem udvari papja volt, s ki 1673. nov. 20-án czímeres nemesi levelet nyert. Kétségtelen, hogy egy nemes Szabó-család tőle s pedig Barótról vette származását, s hogy e család több tagja Baróton lakott, valamint az is, hogy a nemességet nyert István is törődött korában ide vonult, s itt, a korán pusztulásnak indult udvarházban, múlt ki.
Az okiratok lapjai a Nagy Iván-féle leszármaztatást is jórészben helyes- nek vallják s egyúttal kimondják azt, mit Nagy Iván csak sejt, hogy a valláskülömbség Mátyástól, ki a családfában mint költőnk atyja szerepel, veszi kezdetét, mert ő tért át a katholikus egyház kebelébe.
De mélyen hallgatnak e sárgúlt levelek arról, ki minket érdekel:
Dávidról. Maga Baróthy Sándor, kinek e helyen is megköszönt szívességé- ből nyílik alkalmunk ez ügyről szólani, őszintén bevallja, hogy a családi irományokban Dávid, a költő, neve nem fordúl elő sehol sem.
E szembeötlő hiány által a föntebbi leszármaztatás hitelessége iránt támasztott kételkedésünket nem oszlatja el az adatszolgáltatónak részrehaj- latlan igazságszeretete, nem ingatják meg a család érdemes nesztorának s tisztes matrónájának azon állításai sem, hogy ők atyjuktól, ki költőnknek kortársa volt, ennek nevét, mint a család tagjáét, többször hallották emlegetni.
Az emberi gyöngeségek egyike, hogy szeretünk sütkérezni mások dicsőségénél; szeretjük magunkénak mondani azt, kinek nevét szárnyain hordozza a hír, ki reánk fényt deríthet. Nem játszanak-e ily körülmények közbe a jelen esetben is ? Hiszen annyi minden hathatott arra, hogy a klasszikus költőt a nagyváradi Baróthyak családjuk díszéül vallják: a közös név, a nemesi származás, a közös ősi fészek !
Pedig, hogy Dávid nem e család ivadéka, az alább közölt adatokon kívül még egyebekkel is bebizonyítható.
1776-ban István, ki a Nagy Iván-féle családfán, mint Dávid testvéré- nek fia szerepel, az erdélyi kir. táblához, nemességének igazolása végett azért folyamodik, hogy az Csík-Szent-Tamásra bizottságot küldjön ki, hogy a nevezett helyen élő legöregebb embereket az ő származására s nemes- ségére nézve hallgassa ki. Ha már Dávid — a mint bizonyos — Baróton született, s a folyamodó ősei ott hajlékkal is bírtak: feltűnő, hogy István miért nem a baróti s miért épen a csík-szent-mártoni aggok vallomásait és bizonyítékait kérte, mikor jól tudhatta, hogy atyja, János, ide Csík-Szent- Mihályról csak úgy költözködött be, hol tehát az ő nemességéről oly hiteles tanúi nem akadhattak, mint Baróton. Látszik, hogy ez az István már nem azon család ivadéka, melyből a költő származott, s így. ennek őse sem a tancsi református prédikátor.
De meg a testvérekűl feltűntetett Dávid és János kora között is tete- mes a külömbség. Dávidról biztosan tudjuk, hogy 1739-ben született. János,
— 5 —
ki a táblázat szerint költőnknek öcscse volt, legfeljebb egy évvel volt fiatalabb bátyjánál, vagyis 1740-nél előbb nem születhetett. Ennek azonban ellenmond a Csík-Szent-Tamásra 1776-ban kiküldött bizottság jegyzőköny- vében a meghitt egyéneknek — csupa 80—92 éves aggoknak — hit alatt adott azon vallomása, hogy ők ismerték Jánosnak István fiát, ki azelőtt mintegy harmincz évvel, tehát 1746 körűi Magyarországba jött tanúlás végett.
Ha ugyanis felteszszük, hogy ez az első-szülöttnek fölvett István 1746-ban csak 14 éves volt, s hogy atyja, János, az ő világrajöttekor csak huszon- harmadik évében járt: akkor ennek születése éve a Rákóczi-féle szabadság- harcz idejére, 1709 tájára esik. így hát János és Dávid testvérek között teljes harminczévi korkülömbség van, mi legalább is nem valószínű, s egy- úttal megdől az, hogy a kettő közül az idősebb a költő.
Fölemlíthetjük a szóban forgó jegyzőkönyvből azt is, hogy míg Csík- Szent-Tamás vénei János atyafiait jól ismerik, viszonyaikról, összekötteté- seikről bőven szólanak; addig a testvérről, Dávidról mit sem tudnak, holott ennek megnevezésére, mikor az egyházi állású ismerősöket emlegetik, az alkalom kínálva kínálkozik.
Bármint fájjon is hát az érdemes Baróthy Sándornak, ha a családfa egyik, az atyák által jóhiszemben beoltott, az utódoktól kegyelettel ápolt sarjához könyörűletlen kezekkel nyúlunk, de — amicus Plató, amicus Ari- stoteles, sed magis amica veritas — ki kell mondanunk, hogy a Nagy Iván- féle táblázatban Szabó Dávidnak, a költőnek nincs, nem lehet helye: ő nem ennek a családnak ivadéka.
Költőnk származásáról az előbbitől, melyet föl sem említ, eltérő né- zeteket vall Oláh Béla, ki Baróti Szabó Dávid czimű jeles s általunk is I bőven felhasznált értekezésében ezeket írja: „Kik voltak (költőnk) szülei, nem tudjuk; a gyulafehérvári levéltárban (most orsz. levéltárba beosztva) található okiratok csak családja nemességéről tanúskodnak. Családjáról elő- ször 1614-ben van említés téve, amikor is augusztus 29-én Bethlen Gábor Szabó Bálintnak elbocsátó oklevelet ad: dimissionales simul et passuales literas Valentino Szabó datas. 1615-ben febr. 14-én bizonyítják, hogy Szabó Bálint nemes ember: In quodam mandato Cuiusdam Jobbagionis repetitorio inter reliquos regios, quod idem. quoque Valentinus Szabó sub titulo Egre- gior. Nobilium esse reperiatur. Et dum repetitus fuisset expressatus in Re- petitorio Jobbagii vadimonium assumendo, idem Valentinus Szabó nobilis esse declaratur. — 1635-ben Rákóczi György alatt szintén említtetik, hogy ez a Bálint, az András fia, a nemesek közé íratott. Később 1716-ban ugyanitt van Baróti Jánosról szó, kije volt ez Barátinknak, nem bizonyos. Ez a János már 1741-ben nem élt, mert fiáról, Józsefről lévén szó, az említett jegyzék így említi: „filius nobilis quordam Joannis." x)
Nem tudjuk, hogy Oláh Béla miből következteti, hogy, e levéltári adatok költőnk családjára vonatkoznak. A közlött részletekből még az sem világos, hogy az itt emlegetett Szabók mindannyian Barótiak voltak-e, vagy
') Figyelő, XV. 69.
a megnevezett András, Bálint, János és József nem más, hanem éppen Dávid családjának tagjai ? Hiszen nemcsak Csíkország van tele nemes Szabókkal;
hanem magán Baróton is, még jelenleg is, több ilynevű család virágzik.
Maga az a körülmény, hogy a jelzett okiratok a régi gyulafehérvári levél- tárból kerültek elé, ha egyéb ok nem támogatja, még nem jogosít fel ily állítás koczkáztatására, annál kevésbbé elfogadására.
Mig Oláh Béla adatai az emlegetett Szabók baróti voltát nem igen bizonyítják, s így reájok nem is építhetünk: addig a Margittán lakó Baróthy- család is, mely pedig, reformált vallása s világos családfája daczára, a szó- hagyomány alapján, szintén rokonságot szó' jezsuita költőnkkel, elesik annak dicsőségétől; mert a mellett, hogy törzse, kit a Leopoldtól 1671. október 24-én kiadott czímeres nemesi levél máskép Csikynek mond, soha sem nevezi magát Szabónak, s e nevet utódai közül sem használta egyik sem, még nem is az Olt partján, hanem Bihar rónaságain vert gyökeret.
Itt említhetjük fel abbeli gyanúnkat, hogy költőnk a Baróti nevet nem is mint praedicatumot, hanem az Erdélyivel együtt, csak mint származását jelző adiectivumot használta. Tisztán Barótinak írva a régiek közül csak
Kazinczynál1) találjuk, ki egy másik Szabót is, szintén csak születése helyé- ről, csak Aszalaynak szokott nevezni.
Valamint tehát Oláh Bélának nem kétségtelenül baróti származásií Szabói: úgy a margittai Baróthyak, kik nem Szabók, sem lehetnek ősei Dávidunknak.
De hát mégis, kik voltak azok, kikhez a vérség köteléke fűzte költőn- ket; kik voltak szülei, testvérei, kiknek körében nyiladozni kezdtek a lelké- ben szunnyadó tehetség bimbai ?
Erre is megfelelhetünk !
Él Baróton egy becsületes székely földműves, — Szabó Bernárdnak hívják, ki őseire büszke féltékenységgel családi ereklyeként őriz egy fakó, foszladozó iratot, mely költőnk családjáról új dolgokat beszél.
Ez írás szerint élt hajdanában Háromszék-Sepsiben egy Miliácz Miklós nevű királybíró, kinek Illefalván, Uzonban és Al-Doboljban sok „birodalma"
volt. Ennek fiúleányát, Katát, feleségül vette Török István miklósvárszéki királybíró, kinek öcscse, János, „az első vitézi sorban főnemes-levelet nyert s mint ifilegény halálozott el", — s kinek húgát, Katát, Porsalt Ádám vitte hitvesül Köpeczre. Török István és Mihácz Kata házasságából három leány- gyermek származott. Erzsébet, az idősebbik, Sós Kelemen bardóezszéki királybíróhoz ment férjhez; a fiatalabbikat, Zsuskát, Debreczeni Szabó András vezette oltárhoz; míg a középső, Judit, a felsőmagyarországi beregszászi származású Szabó Jánossal lépett házasságra. Ez a Szabó János — családi hagyomány szerint mesterségéről így nevezve — a mi Dávidunk nagyapja.
A régi írat négy gyermekét, három fiát s egy leányát említi. Legif- jabb köztük a leány, Anna, ki Béres Ferencz paraszttal kelt egybe, leányai
') Magyar Pantheon, 370. 1,
— 7 —
pedig katonákkal. A fiúk közül Dávid, az elsőszülött, egyházi pályára lépett,
„a minoriták szent szerzetének fővígyázója vala" s Miskolczon halt meg; a középső, János, „Magyarországra ment, ott megtelepedvén, Nagy-Váradon a városban maradványi laknak; csak a legifjabb „maradt Baróton, az ősi jószágban" : György, ki Beke Erzsébet fiúleányt bírván hitvestársúl, atyja lett Dávidunknak, „a híres magyar versszerzőnek".
Költőnk fiatalabb testvérei János, József ós György voltak. János a a család folytatója; József szent életű gyergyóremetei plébános volt, életében s alapítványával holta után is, áldása a szegényeknek, kinek emlékét az általa öntetett négy-öt mázsás harang ma is hirdeti; a legifjabb testvért Györgynek hívták, iparos volt, Zalathnára származott, hol „meghalálozott, senki maradványai nem maradván".
Könnyebb áttekintés végett összeállítjuk a genealógiai táblázatot:
Török István
Mihácz Kata
Erzsébet Judith Zsuska
Sós Kelemen beregszászi Szabó János Debreczeni Szabó András
Dávid, János, György, Anna,
minorita • Beke Erzsébet Béres Ferenez
Dávid János József György
a költő Incze Klára
Mária Klára Borbála József
Baróti Deák János György Barabás Baróti Bálás András Czánth Erzsébet
Teréz Veron Bernárd Rozália
Baróti Keserű Imre Keserű Teréz
E leszármaztatás hitelessége mellett több ok szól. Nem említjük föl, hogy maga a manuscriptum, melyből összeállítottuk, a család egyik tagjának, a most élő Bernárd atyjának, Józsefnek, kezeírása; nem említjük föl, hogy e kézírat csak kivonatos másolat „az egész után", mely az 1834. szeptember 11-én villámcsapás folytán kerekedett nagy tűzvészben, a család nemesleve- lével, ősi fészkével, költőnk „minden irományaival, kisebb s nagyobb alakú arczlcépeivel együtt" megsemmisült: legyen elég a legközvetetlenebb, leg- eredetibb s hitelesebb bizonyítékra, arra hivatkoznunk, hogy a baróti plébánia anyakönyvei a közölt családfa hitelességét, költőnk személyétől kezdve, kétségen kívül helyezi. Messzebb a matriculák nem bizonyítanak, mert nagyon hiányosak s részben olvashatatlanok.1)
Költőnk szüleiről, nevükön kívül, alig tudunk valamit. Atyját, Györ- gyöt, a szóhagyomány jómódú huszárkatonának mondja; de anyjáról, Beke Erzsébetről, még ez is mélységesen hallgat. Ujabban Oláh Béla úgy véle-
') Ez adatokat főt. Vincze István baróti plébános úr szívességének köszönjük.
kedik,1) hogy „szülei szegények lehetlek, atyja korán elhalhatott, mert külömben nem kényszerűit volna szerzetbe lépni." E hármas állítás első része azonban valótlan, másodika önkényes, harmadika pedig kegyeletlen. A szegény- ség ellen szól a föntebb emlegetett kézírat, mely szerint a Török- és Beke- örökség révén a család még később, többszörös osztozkodás után is, nem egy belsőséggel, kisebb-nagyobb darabokban, majdnem száz vékás „ferejű"
szántófölddel s terjedelmes kaszálókkal bírt. Költőnk szüleinek életkoráról adatok nem maradtak ránk; azt pedig, hogy Szabó Dávidot, e szentéletű papot a megélhetés kényszerűsége űzte volna a kolostor falai közé, a bizo- nyítékok teljes hiányában nem mérnők koczkáztatni.
Testvéreiről fölemlíthetjük, hogy János 1742. február 16-án, József 1744. márczius 21-én, György pedig 1747. augusztus 5-én született.
Ezek környezték költőnket élete tavaszán. Székely szüléi olthatták szi- vébe azon, sokszor a naivságig benső vallásosságot, mely lelkét a földiek- től az ég felé emelte s testi s lelki szenvedéseiben megvigasztalta; tőlük örökölte akarata szivósságát, melylyel mind élte fogytáig szakadatlanúl dol- gozott ; tőlük a rajongó hazafiúi érzést, mely minden sorából oly lelkesítő- leg árad felénk. A havasok aljában székelő, az Olt vizének partján élő, egy ősi múltról álmodó, önérzetes, harczias ós munkás, egyszerű és nyilt eszű, számító és költői hangulatú nép gyermeke volt, ki már zsenge korában áhí- tattal hallhatta a Kerekes Izsák balladáját s Szeőke Ambrusnak még szél- tében hangzó ihletett dalát:
Első oktatását valószínűleg szülőhelyén nyerte; majd a gr. Bethlen Gábor bőkezűségével 1671-ben alapított udvarhelyi gymnasiumba került, hol a jezsuiták vezetése alatt a humaniorákat végezte egészen a rethorikáig bezárólag.
Tizennyolcz éves mult már, midőn nem csak tanárainak hatása alatt, de saját lelke sugallatára is hallgatva a Jézus Társaságába lépett. A tren- cséni novitiatusi névjegyzéknek rá vonatkozó adata a következő :
Nomen et Goguomeu
Natio,
Patria Aetas Tempus ingressns
Ubi stiscep-
tng
Professio et gradns in gaeculo
Vires Quas lingnas
callet
Vota Semperne Catholicns
David iiiahn
Trv/nsil- vanns Barátién»!*
1730.
10-a Ápri- list
30-a Novtmbris
1757.
Udvar-
helyim Bhetor IJtmae Latin,
et Ungar.
—
Semper Colholicns
Fejlődő ifjúsága virágkorát a kolostor falai közt élte le, hol lelkét a munka és imádság vigasztalásai megóvták a világi gondoktól. Később, szer-
») Figyelő, XY. 69,
Székely föld Mindig zöld;
Hazám ott, Szivem ott!
— 9 —
zete elnyomatása után is megmaradt annak, amire szánta magát: Isten egy- szerű szolgájának, az oktatásügy buzgó napszámosának. Tanulságos volna, ha a fiatal szerzetes lelkébe belepillanthatnánk, ha láthatnék, hogy mint fakadoznak benne a szunnyadó tehetség csirái; ha szemmel kisérhetnó'k, hogy mely körülmények játszottak közre géniusza fólreppentésére. Volt-e neki is Karaba Ágostona, mint Révainak, kiről elmondhatta volna :
Grandem animam in pectus pueri inspirare solebas, Jussisti et dubios altios iré pedes.
Azonban a jezsuiták „História domus" codexei, melyek nagyobbára a budapesti egyetem könyvtárában őriztetnek, mélyen hallgatnak a fiatal Ba- rátiról, s igy meg kell elégednünk azon sovány adatokkal, melyeket a rend- tartományi évkönyvekből kiböngészhettünk.
Ezek szerint Szabó Dávid:
1757/58- és 1758/59-ben Trencsénben novitiatusát, mint Pázmány mon- daná, apródéveit végzi;
1759/60-ban a rethorikát ismétli a szakolczai collegiumban, s előkészül a gymnasium alsó osztályainak tanítására;
1760/61-ben Székes-Fehérvárt a gymnasium I. osztályának tanára ; 1761/62—1762/63-ban Nagy-Szombatban a bölcselettan hallgatója;
1763/64-ben Kolozsvárott a gymnasium II. osztályának tanára és a seminarium felügyelője ;
1764/65-ben Egerben a költészet tanára, s a tanulók vasárnapi hit- . szónoka;
1765/66—1769/70-ig Kassán végzi theologiai tanulmányait és pappá szenteltetik;
1770/71-ben a nagyváradi gymnasiumban a költészet- és szónoklattan tanára, a tanúlók congregatiójának igazgatója, s a rendház történetírója ;
1772/73-ban Besztercze-Bányán a Jézus-Társaságában szokásos har- madik próbaévet tölti, mely évben a rend elnyomatott.
Ezekből láthatjuk, hogy Barátinak a jezsuiták körében töltött tizenhat éve tanulás és tanítás között folyt le, de ez a tizenhat év egyúttal a há- nyattatások és szenvedések ideje is volt.
Az egymás nyomába járó áthelyeztetések csak jótékonyan hatottak fejlődésére, mert ezek által alkalma nyílt az ország legkülömbözőbb vidékei- nek népét megismerni, ajkáról a tiszta magyarságot ellesni annyira, hogy szóbőségre, a kifejezések fordulatosságára nézve, a múlt század valamennyi irodalmi férfiai közt alig találunk Barátihoz foghatót.
Szenvedései fokozták Isten irgalmában vetett hitét.
Kolozsvárott történt vele — maga beszéli el egyik versében — hogy mikor télvíz idején tanítványaival a Kurucz-sánczok felé sétált, szemevilága homályosodni kezdett. Rémülve sietett haza, de látása itt sem
harmadnap már oda szemefénye. Az orvos segítsége használt
9 Figyelő, VII. 131. 1.
épitett, ledűlt: johb szeme vérbe borúit, s másfél hónapon át nem látott rajta. Hiába kínozzák orvosai érvágásokkal, köpölyözéssel, lábvizekkel, pilu- lákkal, gáliczkó'-pornak a szembe fuvásával, alig-alig javúl valamennyire.
Ennek is megörül, de öröme múló, mert alig kezd derengeni a jobb, gyula- dásnak indul s harmadnapra elsötétedik a bal.
Mennyei Megváltóm, könyörülj ! könyörülj meg ezen bús Állapoton, vagy mesd fonalát éltemnek el! a szent Szerzetnek terhére leszek, terhére magamnak :
Mert ugyanis mibe kapjak, Uram ? mint töltsek időt el ? írván ? olvasván ? annyit nem látok ; az ágyat
Nyomjam? elúntam ; imádkozzam? jaj tébolyog elmém;
lm nyomorúságom vég nélkül ötlik eszembe, S azt gyászos képzéssel tölti be.
Á majdnem egy hónapig tartó éjszaka kínos szenvedései után .lassan- lassan tisztúlni kezd látása, s mikor végtére visszanyeri szemevilágát, buzgó imádságban ad hálát a Szűz Anyának, ki a hozzá folyamodót megsegítette.
Később is többsáör fenyegette a megvakúlás veszedelme; ekkor mindig a Boldogságos Szűz a menedéke, s az áhitat esengésével hozzá intézett fo- hászkodásai bensó'ségre nézve Baróti legsikerültebb sorai közé tartoznak.
Már fölszentelt pap s tapasztalt tanár volt, mikor 1773-ban elöljárói Besztercze-Bányára rendelték a harmadik próbaév kitöltésére. Itt egy komáromi születésű magyar, s nem, mint sokáig hitték, német származású társa, Rauch Ignácz, kérte Barótit — mint Kazinczy írja *) — »hogy a Klopstock és Sined pél- dája szerint próbáljon irni magyar verseket, hogy láthassák, ha a magyar hexameterek és lyrikumok a görög s római hangzathoz hasonlítanak-e in- kább vagy a némethez? Szabó tőle kért thémát és mértéket; s képzeld, mely kevés poétái ízléssel bírt a német (Rauchot érti); azt adá, a melyből az „Egy izmos csatlós" és „Imperiomban egy prédikátor tiszteletes ur ná- lunk" kezdetű, nem tudom mi leve. Szabó látta a dolog szerencsés sikerét, s sietett koszorút fonni azon virágokból, a honnan még senki homlokát nem kerítették körül a múzsák." Ugyanez értelemben nyilatkozik maga a költő is saját művében : „T. P. Rauch Ignácznak, a harmadik próbán együtt lévő társamnak gyakori unszolására, semmi példát még akkor a magyarban nem látván, Besztercze-Bányán 1773-ik esztendő vége felé ezen darabon („A ko- porsó írásokról" czíműn) kezdettem mértékre próbálgatni a verset." a)
Horvát Mihályhoz pedig 1776-ban így ír:
Ah, eszem ágában sem volt ilyekre vetődnöm, Amíg ártatlan szerzetem el nem esék;
Mit tennék? hogy búm tágulna; mikor volt Egy kis ürességem, versfaragásba kapék — S .a jegyzetbe oda teszi „1773-ik esztendőnek vége felé."
») Orpheus, I. 366. 1, — 2) Külto.ményes Munká.ji, II. 136. I.
— 11 —
Költőnk tehát már ifjúsága multán, mikor az ábrándok kora rég letűnt, élete harmincznegyedik évében fogott a „versfaragás"-hoz, de csak a ma- gyar versfaragáshoz, mert latin alkalmi költeményeket, a kor Ízléséhez ké- pest, már előbb is írt, s ez a körülmény adja kezünkbe kulcsát annak, hogy Rauch miért éppen őhozzá fordúlt kérésével.
Határozottabb czólja még nincsen; de ha ideje engedi, lelke vigaszta- lására, bánata elűzésére fog a tollhoz, nem úgy, mint rend- és versenytársa, Rájnis, ki már leobeni tartózkodása alatt,. 1760-ban, a czél teljes tudatában, nem kedvtelésből, sem időtöltésből, hanem azon nemes büszkeségből irta meg első mértékes versét, hogy a magyar nyelv hajlékonyságát meg- mutassa.
Újabban azt pengetik, hogy költőnk már 1773 előtt is irt, csakhogy nem mórtékes, hanem rímes verseket, s hivatkoznak egy Kassáról 1779.
ápril 7-én Kazinczyhoz intézett levelére, melyben sajnálkozva írja: „Nincs talán az a kincs, melyért adnám, ha életemnek zsengéit mindjárt ezen gya- korlatosságra fogtam volna" — de mi azt hiszszük, hogy e „zsengék" latin ódái, melyekből. később néhányat, mint a Barkóczy Ferencz prímás nagy- szombati fogadtatására 1764-ben írottat is, magyarra fordított.
1773-ban nagy . csapás érte.
XIV. Kelemen pápa „Dominus ac Redemptor" kezdetű bullájával 1773.
július 23-án minden keresztény államban megszűntetvén a Jézus-Társaságot., ezen rendeletet Mária-Terézia ugyanazon évi szeptember 20-án kelt okira- tával a magyar királyság társasházaira is kiterjesztette. Lesújtó volt ez a jezsuiták magyar családjára, mely épen élete e végszakában érte el virágzása legszebb korát. „Soha iskoláikban a tudományosság nem állt e fokon, soha az irodalomban annyi ós ily erők nem találkoztak, mint épen akkor; ez volt Kéri és Timon,. Schmitth és Kaprinai, Pálma ós Wagner, Pray és Katona századuk. De a nemzetiséget is ők karolták fel épen ez idétt legbuzgóbban:
akkor tetéződött, Faludi, s a nagy munkásságú Molnár János, ekkor lépdelt egy új időszak küszöbére Baróti Szabó Dávid ós Rájnis; s a magyar jezsuiták mindazon érdemmel bírtak hazájok irányában a tudomány, még
többet a nemzetiség körül, melylyel a külföldéi."1)
Szerzete elnyomatott; a kik eddig mint testvérek egymást szeretve együtt szolgáltak az egyháznak és hazának, egymástól elszakadva, az ország- ban elszórva voltak kénytelenek megélhetésüket keresni. A jezsuiták s később a többi rendek eltörűltetése villámként sújtotta szerzeteseinket.
Naplók, levelek, följegyzések s versek, hol bánatosan, hol kifakadó hangon emlékeznek meg e jogtalanságról. Az egykorú distichon nem kíméli még XIV. Kelemen személyét sem, midőn utódjáról, VI. Piusról azt mondja:
Si sít tanta Pio pietas, clementia quantao Clementi fuerat — vae tibi religio!
') Toldy F. Összegyűjt,ütt Mmikái, III.- 148. 1.
Mallyó János, múlt századbeli tudós premontrei kanonok, II. Józsefet, Theodoret szavaival, az Úr szőlőjébe rontott vadkanhoz hasonlítja, míg Kreskay Imre siránkozva énekeli:
Isten hozzád tehát, édes magányosság, Megvitt az' ellenség, oh földi meny ország, Szüzesség szép oskolája,
Józan erkölcsnek példája, Oh gyönyörű klastrom, Lelki paradicsom!
Ma szent küszöbödet utolszor csókolom, Könnyeimmel árván végképen búcsúzom.
Már a hatalmasság kerget, Bár éltemnek vetne véget, Jaj meg kell vállanom, Megöl a fájdalom l1)
Faludy F. idylljeinek V. és Vl-ában, Denis Mihály az 1800-ban kiadott Elégia Threnodica-ban ad kifejezést bánatának.
Barótit sem hagyják ílletetlenűl szerzete üldöztetései; hívő lélek volt természeténél fogva, ki nem kutatta az ész gyenge világánál a végtelenség megmérhetetlen útait: hitt, mert" lelke sóvárogta a hitet, mint a mező a harmatot, — imádkozott, mert lelkéből áradott az imádság, mint a virágból az illat. És- ez, a hite, volt egyedüli boldogsága. Csoda-e hát, hogy őt is megrendíti a szerzetére mért csapás ?! Vachott Sándorról olvassuk, hogy anyjának kegyeletes emléke ösztönözte első költői kísérleteire. Baróti maga mondja magáról:
Még eszem ágában sem volt, hogy verseket írnék, Míg nem adott mérget kedves anyámnak halál —
s itt nem szülőanyját érti, mint többen gondolják, hanem szerzetét, melyről három évvel később félve kérdezi egyik volt társától:
Fel fog-e megrontott sajkánk épülni, vagy épen Elsülyesztették a feneketlen- habok ?
Anyjának, szerzetének sírja fölött veszi kezébe a lantot, hogy búját a költészet vigaszával enyhítse. És e vígasztalásra sokáig, mindvégig rászorult.
Nem a világba való ember volt; aszkétai hajlandósága megbotránkozott a legártatlanabb enyelgésen, undorodott a világ léhaságától, vásári zajától;
kevéssel beérő egyszerűsége nem áhítozott gazdagságra; lelke a klassziku- sok ideális világában ábrándozott, s a mily kevésre becsülte a vagyon rab- szolgáit, épúgy tisztelte a valódi érdemet, de azért „háta gerincze compli-
') A .jászóvári könyvtár kézirat-gyűjteményében.
- 13 -
mentekre hajlani nem tanúit.1) Vissza-vissza kívánkozik a régi csöndes világba, társainak ártatlanúl vidám körébe, hol a fenkölt vallásosságban s a folyto- nos szellemi munkában ringó lelkét nem érintette a külvilágnak sokszor fagyasztó szele. A Panaszos -indúlattól kezdve, melyet még 1773-ban írt, hányszor, de hányszor álmodozik e múltról, melyet felejteni nem tud.
Miként Áll egy magasan fölkelő kőszál, s fejét Feljebb emelvén a setét felhők kivitt Határjaiknál, a szeleknek harczait És a lerohanó mennyköveknek záporát Kiállja : szintúgy ezek is, Mennyben-lakót Híván, s kinyervén Annak oltalmát, le nem Ejtették a reájok esküdt ördögi
Kísértetek se : soha ki nem térűltenek Az egyenes útból —
mondja egyik 1794-ből reánk maradt, eddig még ki nem adott versében.
Baróti Besztercze-Bányáról szerzete eltörűltetése után, mint az eszter- gomi főegyházmegyébe osztott pap, Rév-Komáromba került a szónoklattan
tanárának. 0
- Itt nem igén jól érzi magát. A Duna kettős karjai közé összeszorítva, mintha rab volna ; bántja, hogy iskolaport kell nyelnie, szemeit lankasztania, s a mi nagyobb : feslett erkölcseit hallani egynek s másnak is, és némely faragatlan, otromba diáknak csúnya parasztságán mérgelődnie ; de a városi munkát kipiheni a szomszédos Virten, hová a Pyber-családhoz gyakran kirándúl, s mintegy annak tagjává fogadva élete legszebb, legderűltebb napjait éli, s hol később szerettei karjai közt kimúlva, szerettei porai mellé tért örök nyugalomra.
Baróti a Pyberékkel tanítványa: Pyber Benedek révén mindjárt Komá- romba telepedte után ismerkedett meg. A család magyaros vendégszeretete, a házigazda irodalmi műveltsége, szókimondó egyenessége, az úrnő finom egyszerűsége, a természet elragadó szépsége, vidámsággal töltötték el a komoly pap rideg életét. Egészen magánkívül van, valahányszor Virtró'l szól. Gyermekként örül, ha kiszabadúlva a város fülledt levegőjéből, meg- pillanthatja az Irsa, Kurtakesz, Radvány, Mocs, Karva körítette Virtet; ha kimehet a Pap dombjára, ha feleselhet az almási hegyek visszhangjával;
boldog, ha elmélázhat a pati szálas erdőben. Gyönyörrel telik el keble, ha szedheti a Lábotlan, Piszke s a bátorkeszi szőlők gerezdjét; ha a Zsitván csónakázva, az ezüsthalakat fogdoshatja.
Sem falu Virt, sem város, hanem csak négy vagy öt házból Szép csínnal épült nemes űíés
mondja egyik versében.
9 Orpheus, I. 365. 1.
Baróti nem szeretett a prózában áradozni; kevés számú ismeretes leve- lében az egyszerű értesítő' stíluson nem emelkedik túl, de elragadják érzel- mei, ha Virtről emlékezik s a természetimádó Vajda Péter hymnusaira emlékeztetve zengi: „Itt a tiszta egészség, tápláló életet hosszabító levegő ; ebben a megszámlálhatatlan madarak zengedező karai; a kékellő völgyek- kel körlött menedékes dombok; itt a Bakkus birtoka, amott Ceres kiterjedt öröksége; elől a szigonyos Neptun tanyája ; a vadréczéktől elborított Zsitvá- nak tekintete; a Dunán fel-alá szállani kezdett hajók sokasága; egyik oldalról tegzes Diana vadas udvara, a másikról Pán számtalan kiindúló gőbölye, hátúi a juhnyájakat legeitetőknek zengő sípjai, s ezer ilyenek, minemű vígaságok l"1) De itt nem maradhat, mint óhajtva óhajtja: iskolai teendői visszaszólítják az únott város szűk falai közé. Ilyenkor elborúl, neheztel a sorsra, mely kiszakítja azok köréből, kikkel lelke egygyé forrott, kikkel egy az öröme, egy a szomorúsága, kikkel együtt élni boldogsága, a kiktől elszakadni kárhozata. Könnyes szemekkel búcsúzik, valahányszor távoznia kell; de legkitörőbb fájdalma, a mikor Kassára indúl:
Áldott Virt! öröm és boldogság földi lakása!
Fáradságim után megpihenésem helye !
Még akkor nem sejthette, hogy mily igazat mondott ez utolsó sorában! • A komáromi időzés folytonos munkálkodás évei valának. Buzdítólag hathatott reá társai közül a nagytudományú Illey János,2) Holló Márton, főleg Birsi Ferencz, ki már 1764-ben újszabású versekben üdvözölte Barkóczy Ferencz prímást. 3) A költészet bűbájos italát megízlelve, nem tudott ellen- állani a belső vágynák : írt, dolgozott, verselt szüntelen, szakadatlanúl, s e foglalatosságának tüzét virti kedvtelegetósein kívül csak szította még azon téves hiedelme, hogy „új hangzatokat hoz be a hazába".
A klasszikai méret szerint írt versek Sylvestertől kezdve — mint azt Toldy „A deák-szabású versek története" czímű értekezésében megírta — ' egész Barótiig szakadatlan folyamban kimutathatók; mindazonáltal csak
Baróti és Rájnis versenyezhetnek igazán a kezdés pálmájáért. Azok ugyanis, kik a XVI. s XVII. században s a XVIII. század, első felében írtak ily méretű verseket, ezt inkább csak játékból tették anélkül, hogy nekik velők a kedvtöltésen kívül még egyéb szándékuk is volt volna. Döczögős hexa- metereik vagy pentametereik csak köntösei voltak egyes ötleteiknek, melye- két legtöbbnyire epigrammai rövidséggel, de epigrammi ól nélkül öltöztettek e régi és nálunk szokatlan formába. Rájnis azonban már tudatosan, nem játékból, hanem a czél teljes ismeretével nyul a klasszikai mintákhoz és szakít a magyar költészet hagyományos formáival. Fiatal ember volt, csak huszadik évében járt, mikor 1760-ban egy középkori latin költőnek, Sanna- zárnak verse után megírja első két distichonát:
*) Megjobbított s bővített Költeményes Munkáji II. 95. 1.
3) Dr. Takács I, : PéczeU József elete 288. 1.
3) Eájnis : Kalauz, Elölj, beszéd, 5. 1.
— 15 —
Neptunus vízinek kebelében látta Velenczét, Melyet egész tenger mint fejedelmet ural.
Nossza s már fitogasd tarpéjai dombodat, úgymond, S Marsod kőfalait Jupiter égig emeld.
Már e kísérletben is fölcsillámlik a reformátori újítás. Nem értjük itt azt, hogy nála a sorok nem rímelnek, mint a vele egy vívású Gyöngyösi Jánosnál (1741—1818), ki csak vénségére, Ráday, gr. Teleki József, Kazin- czy s mások ostromlására vetkőzte le e rossz szokását; hiszen Rájnis e csengő-pengő, a közönségnél tetszetős leoninusokat éppen oly kevéssé ismerte, mint általán a klasszikus méretű egyéb verseket; a mi bennünket Velencze dicsőítésében meglep, az a nyelv, az újhangzású szófűzés, a szokatlan fordú- latok, merész inversiók, a tömött s mégis eléggé világos kifejezések, melyek árnyékot vetve a régi terjengős és kifejezéstelen nyelvre egy új irány ösvé- nyére vetik fényöket.
Rájnis mindent megfontoló, alkotásai iránt szigorú kritikusként eljáró természete lassan, óvakodva haladt a megkezdett pályán.
Műveit nem adja ki, bár oly tudós ós magas állású férfiak, mint Molnár és Mártonfi dicséreteikkel buzdítják; javítgat rajtuk, s jóllehet sejtette, hogy megelőzik, nem hamarkodta el dolgát, hanem a „nonum pre- matur in annum" elvéhez ragaszkodva, még nem tartotta elérkezettnek az időt, hogy fellépjen újításaival.
Míg Rájnis így aggályoskodik, azalatt — mint már említettük — Ba- róti a régi s újabb keltű magyar hexameterekről mit sem tudva, a maga első próbájának sikerén felbúzdűlva, Komáromban és Virten tovább-tovább folytatta verselgetését, úgy hogy mikor Holló Mártontól, egyik paptársától, megtudta, hogy Rájnis hasonlóképen ilyen munkában fárad, már akkor java részben elkészült a három évvel később kiadott műveivel.
A szelíd lelkű Barótit őszinte örömmel tölti el Holló értesítése; sietve üdvözli Rájnist, s két alagyát küldve neki, felkéri, hogy együttesen adják ki alkotásaikat.
Hírt hozák, hogy várakozol zsengéimre. Ne kóstold, Mert igenis meg fog váslani benne fogad, Jobb ízhez szoktál: nálam most vettetik a kert:
Nálad már kivirúlt s drága gyümölcsre fakadt.
Mégis ha kívánod próbámat, ihol van. Ha tetszik Versiddel gyarló verseim egybe tehetd.
Lépes mézek azok, savanyúk ezek: összekeverve Jobb fog lenni mindenik íze, szaga.
Nem lévén, vedd észre legott, hogy senki vezérem Nem vala, s úgyszólván, tegnapi gazda vagyok.
S mit tesz Rájnis a szíves felhívásra! Kicsinyli, lenézi, szóba sem áll vele. S e kicsinylésre joga volt. Az a vers, melyet az imént ide igtattunk, s még egy ennél is alantabb járó, melyben Rájnistól viaszgyertyák bevá-
sárlását kéri, legföljebb iskolai gyakorlatnak válnának be. Nem csodálkoz- hatunk tehát, ha a kényesebb ízlésű Rájnis nem is hederített az ilyen ver- selésre s hogy Baróti jövőjéhez semmi reményt sem fűzött. Azt azonban, hogy a „kőszegi poéta rá nem bírhatta magát, hogy az ilyen verset fele- letre méltónak tartaná" ') már, főleg abban az időben, mikor iróink annyira érezték nyelvünk elhagyatottságát, mikor még maga az íráskedv, az iroda- lomhoz való ragaszkodás is kész nyereségnek vala tekinthető, mikor „ná- lunk a tollforgatással s az eszmegyártással még nem lehetett üzletet csi- nálni," hanem „apostoli fáradalmak s nélkülözések voltak a tudomány sáfá- rainak osztályrésze," 2) amikor „főbb fontosságú volt az extensio, semmint az intensio,"3) még a nagyobb tehetségű, tisztultabb ízlésű Rájnístól sem vala illő dolog.
Baróti mélyen érezte a Rájnis részéről tapasztalt fitymálást, mely hogy valószínűleg többől is állott, nemcsak puszta agyonhallgatásból, sejteti a Holló Mártonhoz 1776-ban írt levele, mely így kezdődik:
Megkomorodtam volt első leveledre, Barátom;
Mint farkas, mikoron csalfa verembe lehullt.
Búsúltam, mint árva madár, mely lépre fogódván Tarka kaliczkának kis kebelére szorúl.
Azt vélem vala már, hogy bevágtátok az útam S nem fog lenni kitett tárgyamat űzni szabad;
Azt vélem, hogy vége szakadt zsengémnek örökre, Hogy kisütő dértől gyenge virága lehullt.
Elkeseredésében bánja fáradozásait, sajnálja a versírásra pazarolt időt, s már-már búcsút mond „Pindarus hegyének", midőn új levelet kap Holló- tól, s „elméjének meg kezdenek habjai szűnni", „szívét meglepi kedves öröm", a munka folytatására határozza el magát, bár „nem kívánja, hogy fejét megölelje borostyán, nincs ideje, hogy ily koszorúra szert tegyen", de czélja már van :
Utat iparkodtam nagyjából irtani, hogyha Kis munkám eztet megteszi, váltig elég.
Újra hozzá fog hát az Íráshoz, melyben lelkesíti az a tudat, hogy az áttörés munkáját végzi, mit azonban Rájnis, mikor személyesen találkoznak, el akar tőle vitatni:
Még, fiatal lévén, ilyen rámára feszültem
Én magam is : most már tágas előttem az út.
Baróti fejét kételkedve csóválja s felszólítja : Hozasd, vagyis hozd ide versedet, a mely
Ifjúságodban láta, ha láta, napot.
') Mentő írás, 89. 1.
2) Figyelő X. 55. 1.
3) Figyelő XVIII. 126. 1.
- 17 -
— Régen nincs, úgy mond (t. i. Rájnis) nálam ; Ebnek is elsőbbik kölyke merülni szokott.
S engem mit fartatsz ? Szerző vagyok, ezzel elégedj.
De Baróti csak azt hangoztatja :
Ok nélkül senki szavadra nem hajt.
Jó lelkű költőnk még ezek után is kész a Rájnissal való együttes fellépésre ; azért kéri Hollót:
Intsd meg amazt: a mit főzött, tálalja ki; máskép Megkötöm a kerekét, és magam hajtok előre.
Ez utolsó kisérlet is sikertelen maradt. Rájnis vonakodott fellépni;
Baróti tehát, ki időközben Kassára neveztetett ki az új szervezetű akadémia tanárává, idekerülte után azonnal, 1777-ben, barátjai unszolására, nehogy a hosszas halogatással kedvüket szegje, másrészt meg, hogy hazájának nagy- sietve kedveskedhessék zsengéivel, kiadta műveinek első gyűjteményét, melynek teljes czíme : „Uj mértékre vett külömb verseknek három könyvei, melyeket szerzett esztergom-megyebéli pap, erdélyi baróthi Szabó Dávid, mostan a kassai főiskolában az ékesen-szóllás királyi professora" — mely könyvével az ó-klasszikai iskola alapját dicsőségesen megvetette.
II.
A múlt század első fele, a XVII-iknek pezsgő életehez képest, egész Európában a hanyatlás szomorú képét mutatja. Mintha kifáradt volna az emberiség szelleme a szokatlan munkában, magába vonúlva pihenni látszott.
Meddő volt az eszmék országa; s ha fel is tűnt egy-egy kimagasló alak, szelleme felröppenő szikrái, mint a jégre hulló üszök-eső, magukban hamvad- tak el, nem gyújtottak. Az izlés ízléstelenségbe liiladt, a ferdeségek hóbor- tos divatja burjánzott fel mindenütt; a művészet a templomok és paloták emelésében, a képek faragása- s Írásában, a zenében és költészetben egyaránt nem mint a fenkölt lelkek hódító asszonya uralkodott az időkön, de szolga- lelkek fizetett szolgálójaként a sentimentalis kor alacsony és erőtlen, ledér és léha irányának hódolt.
Nálunk is pangott minden. A harczok zaját, mely két századon át daczolt a bécsi kormány jogtipró politikájával, a béke álmai követték. A függetlenségi vágyak lassankint elaludtak, s a nemzet a kétségbeesés ere- jével végzett munka után kábító, mély álomba merült. Az álom nem élet:
hol előbb a tetterő duzzadva vágyott munkára, most zsibbadság fogta el a nemzet ereit; a közélet kihalt, művészetünk előbb sem volt, az irodalom pedig, mely Pázmány hatalmas Hodoegusát, Zrínyi zordon fenségű hőskölte- ményét, Gyöngyösi fülbemászó verses regényeit teremtette, fogyton-fogyott, satnyúlt, mint az aszú földnek esőre szomjazó pázsitja. „Magyarország elvesztette állami függetlenségét s az uralkodóház birodalmának egyik alkotó
2
részévé válik. Nemzeti királysága többé nincs; nem ura többé sorsának, politikáját nem ő határozza meg. Állami életének legfontosabb viszonyait idegen kormány intézi, a nemzet érdekei ellen. Neki csak a szűk helyi élet marad, apró viszonyaival és érdekeivel. Ki van zárva legfó'bb érdekei- nek intézésébó'l, nagy törekvések és eszmék nem teremhetnek életének szűk körében; csak az ellenzés vagy megadás formájában foglalkozik a közügyekkel, de maga folytonos tevékenységben nem foglalkozik az állami élet gyakorlati feladatainak megoldásával; nincs tapasztalása, az állam ügyei iránt elveszti érzékét s az emberek nagy állami eszmék s törekvések hiányában össze- zsugorodnak s eltörpülnek. — Szelleme tesped, erkölcsi, ereje gyengül, egész lénye megzsibbad, nem lüktet benne erély a küzdelemre, alkotásra; meg- szokja az elnyomást s lealázást, belenyugszik s végre túlnyomó többsége jól is érzi magát benne; az állami és nemzeti ideálok kivesznek a lelkelc- ből, s az. üresen maradt helyet akadálytalanúl foglalja el az osztályérdek jogrendjének kultusza."1)
Dalos kedve nem hagyta ugyan el a nemzetet; a kuruczvilág emlékei még nem halványúltak el, s a nép szivesen dalolta a daliás időkre emlé- keztető hol szomorú, hol könnyelműen víg nótákat; de lassankint ezek is elnémúlnak; a nemzeti eszmék helyett a hétköznapi élet sopánkodása, az idegen szokások s divat gúnyolása tölti be énekét, gyakran meglepő ügyes- séggel adva kifejezést a közhangúlatnak, mint — hogy egy példát említsünk
— az a dal, mely a „vitám et sanguinem" után elrendelt hadi-készülődé- sekre vonatkozólag énekli:
3 Megbolondúlt a világ, Fegyverben az ország, Összevesztek a királyok Nagy hatalmas országok.
Szegény magyar nemzet is bánatját újítja, Mert a királyné táborba hívatja;
Készül minden vármegye, Mert kénytelen vele.
Az írók leteszik a tollat; az a pár munka, mely évtizedeken át el- hagyja a sajtót, jobbára csak a hivek lelki vigasztalására, irodalmi becsvágy nélkül készült. Még egy, az olasz és franczia irodalommal ismerős Faludi is csak félve mer a nyilvánosság elé lépni, míg a szépprózának másik kiváló művelője, a kibújdosott Mikes, rodostói magányában, senkitől sem ismerve, senkire sem hatva, irogat bánata enyhítésére, s ritka szerencsével oltja be a megelőző század erőteljes nyelvébe a báj virágait.
Költőnk alig akad egy-kettő; de ezek sem hatnak szélesebb körben.
Faludi nyugodt, derűit múzsája kevesek előtt nyílt meg, művei csak később
') Grünwald Béla: A régi Magyarország, 535. 1.
— Í9 —
lettek közkincscsé ; Amadé bohó kötődései, szeszélyes apróságai pedig, bár korán kapósakká lettek a fiatalság körében, mindössze is csak a pillanat ötletei voltak. Ezeknek kedélyes tréfái, játszi enyelgései fűszerezték a dalos ifjúság mulatságait, mig a téli idők unalmát még mindig a jó Gyöngyösi beszédes versei, Haller János kalandos Hármas históriája s erkölcsi tanúi- ságokkal oktató Példabeszédei űzték el ; legföljebb még Dálnoki Veres Gerzson hosszú 1ère eresztett krónikái érdekeltek egy-egy ősz Hubaként búsúló magyart.
Ráday Gedeonról, ki először figyelteti jobbjainkat Zrínyi époszára, ki először köti össze a mértéket a rímmel, nemzete mint íróról, még mit sem tud ; Orczyt pedig csak a század végén mutatja be egész kedvességében Révai. Pedig ha valaki, Orczy hathatott volna nemzetére. Hiába szabódik, hogy az ő verse
, Nem história, Épen nem poéma, nem is elégia, Oda vagy szatira, nincsen titulusa : Részeg poétának mázolt papirosa —
magasabbra törő czélját maga árulja el egyik, Barkóczy Ferencz esztergomi érsekhez írt levelében, mikor azt mond ja : „Megvallom herczegségednek, én egész czélom az volt ezen zavart írásomban, miképen felébreszthetném nem- zetünket írásra." Neki azonban nem csak czélja volt : volt kora műveltsé- gének színvonalán álló -tanúltsága ; volt relbrmátori bátorsága, melylyel magyar zamatú verseiben a négyrímű alexandrin több százados divatát meg- döntötte ; volt mélyen érző szíve, rnelylyel a régi egyszerű világhoz s a föld népéhez vonzódott ; volt éles szeme, megfigyelő tehetsége, mely észreveszi, s merészsége, mely eleven gúnynyal szatirizálja kora félszegségeit. Olykor, mintha nem is e dermedt kor szülötte volna, oly érzést árúi el, mely való- ban becsületére válik emberszerető lelkének. Száz évvel előtte Apáczai hirdette ugyan már a nép felség elvét ; de azóta senki sem törődött a szegény jobbágyság sorsával. Orczy az első, ki A szegény paraszt néphez intézett
Beszédé ben, a múlt század közepén, a „sok hasznos polgárból álló község"
méltóságát emlegeti s felötlő szeretettel állítja szembe a nép egyszerű, szűz- tiszta erkölcseit a nagyok „kevély uraságával".
Ez a szabadabb szellem a vitéz generálisnak több költeményeiben is meg-meglebbenti szárnyait. Egyikben az okos egyszerűséget dicséri a haszon- talan pompával szemben ; a másikban az „ép emberséget" mondja boldog- ságunk talpkövének. Csúfolja a „czókosok regementjét", kik nem tudják, hogy „más a tudomány, más a bölcsesség" ; vidorkás gúnynyal szól a pim- pós asszonyokról, a fáró-asztalok kártyásairól ; majd meg kitör belőle a hazafias lelkesedés, s ekkor a külömben enyelgő s pajzánúl kötekedő Orczy neki hevülve énekli :
Föld ! kinek határát az Isten őrzötte, Hogy háború lángja csak ne is érhesse —
2*
Föld! kit a jó Isten minden változástól, Megmentett fegyveres kezének romlásától, Ki nyertes tábornak nem félsz haragjától, Sem erőszakosnak rád-rohanásától,
Mondd meg édes hazám, Istennek kegyelmét Ismered-e vájjon ?!
Mindazonáltal Orczy, mert költeményeinek java része csak később vált közkeletűvé, nem folyt be erősebben irodalmunk megindításába. A testőrirók, szorosabban Bessenyei György felléptével kezd felocsúdni a nemzeti szellem hosszas aléltságából. Mikor már annyira siilyedtünk, hogy a nemesek, Dé- vayként, „jövevény idegen nyelven kapdosnak, s nem csak unalmas előttük a magyar szó, de ha tudják is még e nyelvet, szégyenlik s majdnem utál- ják azt beszélni:"1) akkor lép föl néhány lelkes ifjú, kik bátor elhatározás- sal feladatúi tűzik ki maguknak, hogy új alapon új irodalmat indítanak meg, hogy teremtenek, mint Szász Károly énekli:
Nyelvet, mely kelet népéé legyen, E nemzeté, mely harczias, csatás, Oly édeset, minő a szerelem, Erősét, mint a harczi riadás,
Mely csörgve lejtsen, mint a völgyi ér, Lángban pezsegjen, mint az ifjú vér, Mint villanó kard, legyen büszke, metsző, Hajlékony ismét, mint az ifjú vessző Zúdúljon, mint éjszak zord szele, Hogy a kit sújt, azt földig verje le, S legyen vigasztaló, gyöngéd, szelíd, Midőn a fájó szívhez közelít.
Nagy és nehéz feladat volt ez; sokkal nagyobb, sokkal nehezebb, semhogy néhány fiatal váll megbírhatná. De hát a hol a lelkesedés meg- csókolja a kitartást, onnan a kislelkűség elköltözik ; megszületik a haladás s a czélt még az alantabb röptű tehetség is, ha el nem érheti, legalább megmutatja. És azok az iljalc, kik a patriarchalis családi élet tétlen köré- ből kiszakítva elhagyták agaraikat, letették kacsázó puskáikat, hogy a megyék ajánlására egy világváros zajában, egy szép királyné oldalán a testőrség tisztjét viseljék, midőn látták, hogy a daliás külső, melylyel — Kazinczy szerint — egy Meleágerhez, egy nemesb arczvonású inas-czombos Faunhoz hasonlítottak, nem takarja el képzettségük törpeségét; midőn látták, hogy a német nemzetet magában a birodalmi székvárosban mennyire megalázza a terjedő franczia műveltség s hogy a jobbak, köztük első sor- ban Lessing, mily megfeszített szorgalommal iparkodnak megmenteni a
') Dévay András : Nap után forgó virág, vagyis az emberi akaratnak Isten akaratjához való illesztése, 1764. Előszó.
— 21 —
még megmenthetó't s a nemzeti irodalmat, a nemzetiség legfőbb támaszát, föl- emelni ; midőn látták, hogy a magyar nép mennyire elmarad a csínosodott világtól: a fájó lélek kétségbeesésével, a kétségbeesés erejével fogtak ön- művelésökhöz, hogy kipótolják az elmulasztottakat, s nemzetök tanítói, rege- nerátorai lehessenek.
A testőrök közt Bessenyei György volt az első, ki 1772-ben Agis-ával, Hunyady László-jávai s Az ember próbájá-val egy szebb jövő első suga- rait lövellte szét a hazában. Csakhogy a felvillanó fény sokkal gyengébb volt, semhogy a lelkekre borult éjszaka sűrű fellegét elűzhette volna. Szabó Dávid szeme sem látta meg e távolban meggyújtott fény lángját; ő nem a Bessenyei világánál indáit meg azon az ösvényen, mely az irodalom föl- virágzásának igéretföldére vezet.
De hát mi volt az, mi költőnk kezébe adta a lantot, hogy új hangza- tokat hozzon a hazába? A Rauch-féle ösztönzés, az első kísérlet gyönge sikere nem elég oly lelkes munka megindítására, mint a minőt Szabó 1773-tól kezdve mind élte utolsó perczéig kifejtett. Kellett valaminek a levegőben lenni, minek hatása alatt, mint a tavasz fuvallatára a fák rügyei kipattannak, a szunnyadó tehetség ellenálhatatlanúl termi meg gyümölcseit.
Az a szellő, mely a Boszporus partjain fölkelve százados fuvalmával meg- ifjította Európa elaggott szellemét, átlépte hazánk határait is s a renaissance eszme-áramlata elhozta a magyar földre is mindazon magvakat, melyek másutt már virúló irodalmakká lombosodtak.
Váczy János, irodalmunk történetének e fiatal s máris jónevű búvára, volt az, ki a magyar lclasszikai iskola triászáról irt magvas czikkében elő- ször mondja ki, hogy „a XVIII. század második felében megalapított klasz- szikai iskola csak folytatása annak az iránynak, mely már a XVI. század- ban hajt vala egy pár gyönge csirát."1) Kimutatja a fejlődés fokait, melye- ken e jótevő áramlat nálunk is, mint a román s germán népeknél, átment;
rámutat Vitéz János és Janus Pannonius korára, rá a Balassi Menyhárt árui- tatására, midőn még a régiek felszabadult szelleme nem tudja magára ölteni a modern nemzetek jellemét; feltárja előttünk a haladást, mely a puszta utánzás meddő munkáját abbanhagyva, nemzeti nyelven zeng a klasszikus mythologia isteneiről, s megnevezvén Dálnokit (igazabban Hunyadi), Decsit, Kérit, Forrót s Baloghot, kik Trója veszedelmét, Nagy Sándor viselt dol- gait, Sallustiust, Senecát s Cornelius Nepost adják magyarúl; érinti Erdősi Sylvester János distichonait s a nyomába lépők újítását, Zrínyi és Gyön- gyösi fontosságát; végül, mint a belső szükségesség fejlődését tünteti föl azon felélénkülést, mely a mult század második felében költészetünket, nyelvünket, szóval egész irodalmunkat átalakította.
Nyelvünk ez ujabb föllendülése az iskola falai között indúl meg. A tanítás czélja, nyelve, katholikus és protestáns intézetekben egyaránt, majd- nem kizárólag a latin. Ez oktatás közvetítője kezdetben nem lehetett más, mint a magyar. A latin szóra, szerkezetre meg kellett keresni az oda illő
') Egyetemes Philologiai Közlöny. X. 277.
magyart, mi, ha számba veszszük nyelvünknek a rómaiakétól teljesen elütő természetét, nem csekély körültekintést, sőt annak tudatos csiszolását, gazdagítását követelte.
S az oktatás akkori férfiai nagy lelkiismeretességgel iparkodtak e feladatnak megfelelni. Phraseologiákat írtak, melyekbe a két nyelvnek egymást fedező szavait, szólásait sokszor bámulatos nyelvérzékkel állítják egybe. A tanításnak ez a része azonban csak a kezdet kezdete volt. Tovább mentek; az alaki képzés bénító hatása alatt akaratlanul is föltárták az ifjú lélek előtt a római erények nagy példáit, — a grammatika és syntaxis, a rhetorika és poétika szabálj'ajnak ezer meg ezer szálából szőtt hálón keresz- tül önkénytelenül is rámutattak a remekírókban a lángoló hazaszeretet, az államférfiúi bölcs mérséklet s az elszánt vitézség csodás eredményeire, melyek idők múltán, mint az őszszel elvetett mag a megújúló tavaszszal, dús aratást igérőleg sarjadzottak ki.
Nem megvetendő jelenségül kell fölemlítenünk e korból, hogy az iskolai könyveket, valamint magokat az előadó tanárokat mind erősebben hatja át a hazafias szellem.4) A kegyesrendűek s jezsuiták egyre hangosabban kezdik szóban és írásban emlegetni a magyar haza és nyelv iránti kötelességöket.
Jó példával magok járnak elül, elkezdve a névmagyarosítástól a nyomaté- kosabb irodalmi működésig.2)
E mozgalmak zászlóvivője, hosszú időn át leglelkesebb vezére Molnár (családi nevén Szabó) János, győrmegyei gécsényi születésű tudós jezsuita volt (1728—1804.), ki mint ilyen többek közt Kassán is tanúit és tanított, majd élete végén királyi tanácsos, bélakúti apát, s szepesi kanonok lett.3) Egyike azon lelkes hazafiaknak, kik a nemzeti művelődés előmozdítására a legjótékonyabb munkásságot fejtették ki. „Szálas, csontos férfi, nyájas, be- szédes, ömledező, de a ki sohasem nevete!"4) Sarkcsillag —: mint Baróti nevezi. Nagyszámú latimii és magyarul írt művein kívül kiváló-fontosságúvá teszi az ő működését azon buzgalma, melvlyel' a fiatalabb nemzedéket ki- tartó munkásságra serkentette. Már igyekezetének „első zsengéjével", a Bégi Jeles Epületek kilencz könyvével (Nagy-Szombat. 1760.) nagy fontos- ságéi áramlat megindítójáéi tűnik föl. A magvas magyarsággal írt munka Bevezető Levele-ben elmondja, hogy míg „némelyek egyedül az újságon kapnak, és a régi dolgokat csak az iskolabéli mulatságokhoz számlálják : mások szeretnek a régi időkre visszatekintgetni, oda tartják szemeket, elmé- jeket ott mulatják és az új héjábavalóságok ellen a régi példa szerint ké- szűlgetnek." Molnár nemcsak hogy maga amazokkal tart, hanem kortársait is biztatja, hogy a régieknek valamint építési emlékszerű műalkotásai meg- érdemlik a tanulmányozást az elkorcsosíilt műízlés javítása végett: úgy nem szabad mellőznünk a régi kor költői műveit sem. „Értelem s bölcseség-
») Figyelő, v n . 133. 1.
2) Figyelő, VII. 308., VIII. 368., XV. 214.
3) Tudományos Gyűjtemény, IX. 60. 1.
4) Kazinczy, Pályám Emlékezete, 92. 1.
\
— 23 —
szerető népek — így ír 4) — tihozzátok szólok, kik vagy hazámban vagy a szomszéd országokban a római és görög elmétől reánk örökségül mara- dott tudományok kincsét érdemetek szerint , és méltán birjátok, hiretekre és nevetekre kérlek benneteket, meg nem únta-e már testetek-lelketek azt a sok lejtős verset, azt az Evander idejében termett kádencziát ? Hát soha se Jészen-e szabad abban a nyelvben, melyhez minden illik, másféle verssel előállítani? Azt kell-e várni, míg mások el nem kezdik? csak az a jó-e, mit másoktól veszünk ? Nem gyalázom, meg nem vetem az egész Európában bevett szokást, mert méltán jog-erőt várhatnék fejemre,, de vájjon
Oly szép és oly szent az avit rámára tekert vers ?2)
Amazoknak is, bátor, keletek lehet, de kérem megérdemli-e a vakmerőség- hez illendő feddést, aki amazokat helyen hagyván, a szokott versek mellett nyelvünknek nem kisebbségére, hanem nagy ékességére mással is kiván kedveskedni ? Ha ily ránczos szemmel tekéntettek volna a régiek minden újításra, mint mi
Nem látnánk sok avit könyvet, vagy régi találványt.3)
Ha jó útra találunk, ki állhat előnkbe ? Én, akárki mit mondjon, neki bátorodván, a régi szokást ott hagytam, és minden verseimet deákrendbe szedtem. Azok készítésében csak a természet volt szemem előtt, amely szót az megkettőztet, meghosszabbít, azt hosszasan ejtem, amit megrövidít, azt megperdítem én is.
A mi a versnek egyébb ékességét illeti, abban a görögöket és a deá- kokat kell követnünk. Merem mondani, szebben megtarthatják nálunk az igaz valóságos szóejtést, az efféle versek, mint amazok, melyek szüntelenül csak ugyanazon egy húron pendülnek. Afféle versnek se füle, se farka;
egy rakásra vettetik mind a rövéd, mind a hosszas szózat; egyszóval a haszna kevés. Emebben mindent válogatva lielyheztetünk, számot sokra kell tartanunk. Aki a szép magyarságot gyarapítani kívánja, lehetetlen, hogy ily munkához látván, nagy hasznát ne vegye." A meggyőződés ily hathatós hangján indítja meg Molnár az új irányt, hozzá tevén : „Én minden jóre- ménységgel bátorítván magamat, csekély igyekezetemet mások elmés Ítéle- tére eresztem. Ha ebben és másban a kévánt ut előttem felszabadúl, hazám dicsőségére mindenkor gondom lészen."
E nyilatkozatot, s Molnárnak „ifjatta szerzett verseit"4) vehetjük az ó-klasszikai irányú verselés nyomósabb kezdetének. Mert Molnárnak szózata nem volt a pusztában kiáltóé, példája nem maradt követők nélkül. Eájnist ugyan nem számíthatjuk ezek közé, mert ő Leobenben egészen önállóan kezdte distichonait,5) de már egyenesen a Molnár nyomában lépőnek tűnik fel
>) Bevezető levél, XXIV. 1.
2) Hor. Lib. n. Ep. 6.
3) Horatius, Lib. H. Ep. I.
3) Rájnis, Kalauz, Elölj. besz. 3.
5) Figyelő, XVII. 22. 1.
Birsi Ferencz, ki a Régi Jeles Épületek megjelenése után négy évvel ily szabású versben hódol Barkóczy Ferencz érseknek, nem minden lendületesség nélkül énekelvén :
Újonnan ragyogó fénynyel tündöklik eló'ttünk E mai nap, mássát itt ennek az emberi szemfény Eddig nem látá; bú, bánat enyészik előtte,
Mint a gyöngyharmat, mikor a nap fényit eresztvén A folyosós kertekre derűi, sugárival éltet
Mindeneket, s a rózsa fesel, bimbói fakadnak.
A Molnár kijelölte új csapásra léptek még Tóth Farkas, Berencs Ke- resztély, Mártonfi József, Bolla Márton, maga Révai is, ki Molnár Jánoshoz 1778-ban irt alagyájában igy nyilatkozik :
0 mi igen szeret én szivem, mely nagyra becsüllek Tudjad, hogy sokkal tartozom én te néked.
Tudja magyar haza is, soha el nem hallgatom ón azt:
Általam is terjed messze világra neved.
Mert nekem útmutatóm magyar új Helikonra te voltál:
És oda, hogy mi nyomon menjek, előre menél.
Gerjedezett kedvem már régtől erre is, amit Hallék fülhegygyei, hogy mívelésbe vevék.
S mindjárt próbáltam módját lelegetni magamtól;
0 ! de nehéz akadály közbe vetette magát.
Míg Jeles Épületid véletlen kézbe vehettem, Honnét már inkább tiszta világra jövék.
így voltál nékem útmutatóm, volt ösztön is, a mit Irsz^ ugyanott, s forrón ily kötözetre hevítsz.
Itt a gerjedezés, mely csak fojtódva szikrázott, Már nyilván lánggá lobbana, s ége tüzem. *) Más helyütt Barátinak ir hasonló értelemben :
Én is megtisztellek, azért bátorkodom írni
Versemet és vájjon kérded-e, hogy ki vagyok?
Révai, kit Molnár buzgóbb kérése felunszolt, Hogy valamit merjek kezdeni útja nyomán.
A Jeles Épületek történetképen akadtak Hozzám, és abból gerjede,,szikratüzem. 2)
Természetes, hogy az élénken megeredt buzgalom előtt nem zárkózha- tott el az iskola sem.
l) Elegyes Versek, 34. 1.
9 U, a. 60, 1.
