CSEHSZLOVÁKIA VOJTECH KONDRÓT
Nem turista szemmel
PILLANATKÉPEK EGY MAGYARORSZÁGI ÚTRÓL
A galántai CSAD buszban nem fűtöttek... azazhogy: nem is lehetett fűteni.
Kedvünkben járt viszont az október végi időjárás. És a szívélyes baráti légkör is megtette a magáét! Így indult el tizenöt író Csehországból, tizenöt pedig Szlovákiá- ból — tapasztalatcserére a legközelebbi szomszédba, Magyarországba. (Ahogy mon- dom, fűtés nélkül, de az egész héten át végig tartott a belső fűtöttség s nem lankadt az érdeklődés!)
Hivatalosan egy látogatást viszonoztunk. Egy éve fiatal magyar írók csoportja járt Szlovákiában, ezzel kezdődött... A mi részünkről nem csupán az volt a szim- patikus és egyszersmind szimptomatikus, hogy a szlovák és cseh írók visszaadták a látogatást, hanem az, hogy delegációnkban voltak olyan „örökifjak" is, akik lassan már az élő klasszikusok közé számítanak, mint például az érdemes művész Stefan 2áry. Ez is azt tanúsítja, hogy nem egyszerűen csak kirándulásról volt szó, hanem sokkal többről, olyasvalamiről, ami föltétlenül szükséges, ami elodázhatatlan...
Bazilika gömbje ' keresztjét zöld ökölbe
szorítva emeli.
Igen, ki más üdvözölhet bennünket Esztergomban, mint a Bazilika, pontosabban Babits sorai?
És ezután lefelé, az égből a földre pillantunk...
Köztük e fölébredt csillagos földi égnek tejútja a Duna.
A Dunát látjuk (és átellenben) hazafelé — Párkányt. A már több mint harminc éve lerombolt Duna-híd két csonka vége, és a rév (motoros komp jár itt), mely összeköti a két partot. E kézzelfogható jelkép a bevezető — valami átmenetit, nem teljest, ideiglenest, hiányost mutat, s elkísért bennünket hosszú-hosszú ideig, tulaj- donképpen végig az egész úton.
Tízen vagy tizenegyen: a kis társaság az esztergomi dóm-hegyről jövet az országútra érve egy percre megállt
egy lámpa alatt, — ottan áll ma is — szélén Babits-csal; hajadonfőtt haladt
kockás kabátban; nem feledtem el
sem őt, sem öltönyét, sem félszeg mosolyát...
100
Babitsot idéztük ismét (ezúttal Illyés szavaival). Nem, semmiképpen sem a
„győzelem leronthatatlan szobra", nekem is „csak az a kis útdarab maradt meg emlékemben". Babits nyári lakja, az emlékszoba és mindenekelőtt Babits versei: az októberi szellős napsütésben, a levegőben, a földön, a fák koronáiban, mindenhol, bennünk.
Visegrádon át jutunk el a Duna-kanyarhoz, ez a Duna „könyöke", Szentendrére.
Történelmi városka, remek (szerb és nem szerb) kiskocsmák, kitűnő antikvárium.
De az idő sürget. Esteledik — mi pedig Budapest előtt még jobbra kanyarodunk, a pilisi hegyek felé.
Rőt hegyek, rőt Pilis,
októberi szüretben rőthajú emberek.
Mintha az idevalósi Gregor Papucek verseivel fogadna bennünket a falu. Pilis- szentkereszt, azaz Mlynky. Miért hívják szlovákul Mlynkynek? Onnan ered ez az elnevezés, hogy itt még nem is olyan régen hegyi vizek hajtotta kicsi vízimalmok,
„malmocskák" (Ennyit tesz a szó magyarul — a fordító megjegyzése.) őröltek. A he- gyi forrásokból továbbra is jó ivóvíz fakad — a malmokra már csak a falu neve emlékeztet.
Szánt Katika, szántogat, Édesanyja hívogatja.
Gyere Kati, gyere haza, valakinek eladtalak!
Eladtalak Janikának, a gazember zsiványnak.
Ezzel a szlovák népdallal köszöntött bennünket a Gizela Molnárová tanárnő vezette gyerekkórus. Aztán pedig a művelődési ház tágas termében szólaltak meg a népdalok. Javorina, chlapci, javorina . . . Vyrástla lipka, vyrástla borovicka . . . éne- kelték a gyerekek az oly jól ismert dalokat (és a kevésbé ismerteket, amit csak az idevalósiak tudnak), kevert magyar—szlovák népviseletben, és mi tagadás, érez- hető magyar intonációval, azon a kicsit különleges, archaikus szlovák nyelven, mely a nyugat-szlovák nyelvjárásra emlékeztet.
Pilisszentkereszt jelenlegi lakóinak ősei a török kiűzése után jöttek ide, főként nyugat-szlovák területről. Szlovák mivoltukat megőrizték, s így á kétezres lélekszámú község lakosainak több mint kilencven százaléka ma is szlováknak tartja magát. (Az érdekesség kedvéért: az 1970-es népszámlálás alkalmával 21176-an vallották magu- kat szlovák nemzetiségűnek Magyarország területén. Persze, ha bizonyos tekintetben pontos is ez a szám, más tekintetben torzít. Valóban nehéz eldönteni néha, melyik nemzetiséghez tartozik valaki, főleg ha nagyon szerteágazó a családja. Külö- nösen pedig népszámláláskor, amikor a dolgok kisebb-nagyobb mértékben leegysze- rűsödnek. Ügyhogy alighanem pontosabb az a becslés, amely a magyarországi szlo- vákok számát mintegy százezerre teszi.) De maradjunk Pilisszentkereszten, vagy
„Malomkán", ahogy itt mondják. Büszkélkedtek jól működő szlovák klubjukkal, fel- nőtt kórusukkal, a pávakörrel, amely nemcsak a Magyar Televízióban lépett fel, ha- nem Túrócszentmártonban is. A honismereti szakkörrel, melynek tagjai népdalokat, népmeséket, közmondásokat gyűjtenek, továbbá a népi kultúra tárgyi emlékeit, azzal a távlati céllal, hogy múzeumot alapítanak! Meglátogattuk a szlovák könyvekkel jól felszerelt helyi könyvtárat is. Az általános iskolában napi egy órában tanítják a szlovák nyelvet, és délután a tanulószobán is van szlovák foglalkozás. Minden osz- tályban láttunk szlovák gyermekfolyóiratokat, egy-egy számból több példányt is.
És folytathatnánk így tovább. Minden törekvés egy cél felé vezet: a kétnyelvű- 100
ség nyilvánvalóan mind az egyénnek, mind a közösségnek haszonnal jár. A fő fel- adat ez marad a jövőben is, a fiatal nemzedéknek — elsősorban nekik — a magyar mellett a lehető legtökéletesebben el kell sajátítania anyanyelvének irodalmi válto- zatát is, annál inkább, mert a szlovák nyelv bizonyos értelemben híd a többi szláv nyelv felé is.
Oly szép a mi nyelvünk, mint az örök természet, ezer tarka virág illatozik benne
csermelyhangon száll az ajkakon az ének, szent dallamhullámmal árad a szívekbe.
(Sok ilyen és hasonló verset találhatunk a Vyhonky „Hajtások" című antológiá- ban. A magyarországi szlovák költők szemében az anyanyelvhez fűződő viszony első- rendű kérdés. Tegyük hozzá a tájékoztatás kedvéért, hogy a kötet elbeszéléseit Michal
Hrivnák és Pavel Kondac, a verseket Juraj Marik, Gregor Papuéek — tőle származik az idézet —, valamint Alexander Kormos írta. És tegyük hozzá azt is, hogy az utóbbi két költő legjobb verseinek irodalmi színvonala egyetemes szlovák viszonylatban is figyelemre méltó.)
Éjjel volt már, amikor elhagytuk a falut és kedves, dolgos, szlovák érzületű la- kóit. Arra gondoltunk, ma már nem történhet meg, ami tizenegynéhány évvel ezelőtt vagy régebben, hogy az autóbuszon így szólt az egyik utas a mellette ülőre: „mit gágogsz itt tótul?" Ma itt mindenkinek egyenlőek a jogai és a kötelességei. Ahogy Kádár János elvtárs mondta: „A XX. században a nemzetiségi kérdést nem lehet XIX. századi módszerekkel megoldani. Az egyedül járható út ma Európában a nem- zetek együttműködésének a fejlesztése. A kisebbség sorsa elválaszthatatlan a többség sorsától. A szocializmus a nemzetiségi kérdést is végérvényesen megoldja, oly módon, hogy az egész közösségnek, tehát a nemzetiségeknek is szabad fejlődést biztosít."
Persze Budapest nevezetességeinek a megtekintése sem akármilyen élmény (kü- lönösen azoknak, akik először látják) — még autóbuszból és a legnagyobb ködben is. Mégis, a Hiltonnál vagy a Halászbástyánál is nagyobb hatást tett ránk a Munkás- mozgalmi Múzeum, amely az egyik legszebb, legmodernebb, legteljesebb ilyen jel- legű gyűjtemény. Természetesen bennünket főként a közös történelmi kapcsolatok érdekeltek, már ami az utóbbi száz év önálló forradalmi munkásmozgalmát illeti, és mindenekelőtt az irodalmi törekvések: hogy miképpen kapcsolódott bele a haladó magyar irodalom a forradalmi eseményekbe.
Babits versének kézirata az 1912-es vérvörös csütörtökről, május 23-ról:
Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom.
Ady verse: Rengj csak, Föld!
Tóth Árpád 1919. április elsejei költeménye az új istenről, a vörös, proletár istenről:
A véres földnek vére szülte öt, A sok kiomlott, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszínű, nagy mezítelen alakká, Ki országlépő-tágra tárja lábát S földet rengésre tépő hangja zeng Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
„lm eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!"
Azután pedig a fehérterror időszaka, majd a közelgő fasizmus előjelei — Rad- nóti Miklós versvázlatai.
4 Tiszatáj 49
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, ... mikor besúgni érdem volt,
s a gyilkos az áruló, a rabló volt a hős.
A történelem filmje gyorsan pereg, egészen n a p j a i n k i g . . . Két nyugdíjas szólít meg minket, a múzeum dolgozói, egyikük hentessegéd volt valahol Érsekújvár mel- lett, a másik egy pozsonyi csapatban futballozott. Úgy beszélnek velünk, mint ott- honiakkal. Ez jólesik! Kint eközben fölszállt a köd — és belül is valami hirtelen világosabb lesz...
Estefelé a Bajza utcában fogadnak minket. Az írószövetségben. Éppen előttünk járt itt az NDK fiatal íróinak delegációja, most pedig a velünk való találkozásnak örvend a fiatal irodalommal foglalkozó írószövetségi titkár, Fábián Zoltán és a többi (fiatal és idősebb) magyar kolléga: költők, prózaírók, publicisták, nagyobbrészt a Fiatal írók József Attila Körének tagjai. Beszélgetni igazán van miről. így azután Karol Wlachovsky, aki magyarról fordít szlovákra és a „mi magyarunk", Batta Gyuri, aki éppen ellenkező irányban, szlovákról magyarra fordít, nem pihenhet egy percre sem.
A fiatal magyar irodalom jelenleg igazán mozgásban van (Mozgó Világnak hív- ják a nemzedék reprezentatív, kéthavonta megjelenő folyóiratát). Tegyük hozzá, hogy a mozgás iránya nem csak befelé mutat, hanem kifelé is. Nyitott ez az iro- dalom, van mit mondania a világnak is, és nekünk is, a szomszédoknak. így tehát nem meglepő, hogy a fiatal magyar írók kezdeményezésére jött létre két éve a szo- cialista országok fiatal íróinak első találkozója Magyarországon, és egy évre rá a második, Moszkvában. Hiszen Keleti Golfáram címmel is fiatal magyar barátaink jelentették meg két évvel ezelőtt a szocialista országokat bemutató irodalmi riport- gyűjteményüket. És ennek az érdekes kezdeményezésnek lesz folytatása is. önálló kötetet kívánnak szentelni az egyes szocialista országoknak, színvonalas fordítások- kal akarják bemutatni a fiatal költőket, írókat és esszéistákat — átfogó képet sze- retnének adni az illető országról a fiatal alkotók írásainak tükrében. (Nálunk ezt a célt kívánja szolgálni az a fiatal magyar költők verseiből készülő antológia, melyet a pozsonyi Smena Kiadó gondoz.)
Hírős város az Alföldön — Kecskemét, • hírét még jobban öregbíti a naiv művé- szet múzeuma. Az egykori falusias jellegű város „cifra palotáival" (kecskeméti jel- legzetesség ez, cikornyás, cifra homlokzatú házak) most modern, nyolcvanezer lakosú város, nagyobbrészt feldolgozó ipari üzemekkel. (A kocsmában finom, friss meleg fasírtot kaptunk és kitűnő, kimért barackpálinkát, meg könnyű homoki bort, puszta- mérgesi rizlinget — de nem erről van most szó!) Egy egyszerű, átalakított városi parasztházban találjuk a múzeumot. Fehérre meszelt falak, kis szobácskák teszik intimebbé és hitelesebbé a kiállítást. A látogató itt egyszeriben úgy érzi magát, mint odahaza, falun a nagymamánál. A tiszta szobában, a konyhában, a kamrában, a pincében, a padláson. Képek, szobrocskák — mintha emberemlékezet óta itt lenné- nek, mintha élnének, megelevenednek előttünk. A téli képekről szél fúj, a nyáriak- ról meleg szellő. A fa melegít, a kő hűsít. Katalógusokat és színes reprodukciókat vásárolunk, de elsősorban a szemünkben-szívünkben visszük el mindazt a szerény szépséget, melyet az egyszerű emberek dolgos kezei alkottak akkor, amikor már végeztek a szokásos mindennapi, egész heti, egész évi dolgukkal, sőt nagyobbrészt életük munkájával.
özvegy Czene Jánosné önvallomásából: „Zsellércsaládból származom. Tízéves ko- romban már szolgálni kellett menni. Későn mentem férjhez. Gyermekünk nem volt.
A sorssal sohasem békültem meg. ö t évig titokban próbáltam festeni. Ellene volt az uram, de mások dicsérték. Azon igyekeztem, hogy valami maradjon utánam."
Palcsó Mária esete is hasonló. Fiatalon festeni kezdett, huszonhat évesen hozzá- 100
ment egy szobafestőhöz, és harmincnyolc évig nem fogott ecsetet a kezébe, míg azután a legyűrhetetlen vágy erősebbnek nem bizonyult az összes fogadalomnál.
„Most már gyakrabban festek, minden a lelkemből fakad. Szeretem a színeket, különösen a világos színeket. Addig festek, amíg a lelkem látja a színeket, amíg nem vész el tőlem a látomás."
Szobáról szobára sétálunk — az egyik életből a másikba, és arra gondolunk, hogy mit mondott ötven esztendővel ezelőtt Móricz Zsigmond a vasárnapi festőkről. Bene- dek Péterre nézett, de mindenkit látott: „Figyeltem, amíg dolgozott. Mint a szőlő- munkás, aki metszőkéssel jár a tőkék között, megvizsgál minden ágat s mindent el- távolít, ami csak fölösleges." Megtisztulva, ünnepi hangulatban, jobb emberként távoztunk — és tulajdonképpen mi egyebet akar a művészet (naiv vagy nem naiv), ha nem éppen e z t . . .
A Forrás szerkesztőségébe mentünk. A Forrás című kecskeméti folyóirat fenn- állásának tizedik évfordulóját ünnepli. A forrás intenzitása és bősége pedig nemhogy nem apadt azóta, hanem növekedett. Mint minden vidéken megjelenő lapnak (Al- föld, Napjaink, Tiszatáj és a többi), a Forrásnak is megvan a maga sajátos helye, jellegzetessége. Mindenekelőtt a szociográfia műfaja. Elsősorban saját megyéjük problémáival foglalkoznak, de országos kérdésekkel is. Alkotó módon folytatja a szerkesztőség a harmincas-negyvenes évek népi írói mozgalmának szociológiai irány- zatát. A jelenlegi falukutatók is azon fáradoznak, hogy munkájuk szociológiai szem- pontból is pontos, ugyanakkor kiváló színvonalú szöveg is legyen. Tekintélyes buda- pesti szerzők is közölnek itt szociográfiai írásokat. Így természetes, hogy az országos szociográfiai tanácskozásokat elsősorban itt rendezik, Kecskeméten.
A Forrás alkotóival való találkozástól felfrissülve folytatjuk utunkat az Alföl- dön, Kiskőrös felé, Petőfi szülőhelyére tartunk. A legnagyobb magyar költő anyai ágról szlovák származású volt. De hagyjuk a béka-egér harcot, hogy ki és m i k é n t . . . Tényként fogadjuk el, hogy magyar volt az anyanyelve, hogy költészete nem egy szlovák költőre volt hatással (a szó legjobb, legnemesebb értelmében), hogy nem egy szlovák költőt ösztönzött kitűnő fordításokra, és hogy — végül is — Kiskőrösön is tanítanak szlovákot az. általános iskolában... S talán még v a l a m i . . . A helybéli mesterek, „ezermesterek", magyarok és szlovákok örömmel készítenek valamit vagy javítanak ezt-azt a múzeumnak. Csak úgy, jó szóért és köszönetért! Ügy mondják, Petőfi tiszteletére.
Szeged. Magyar királyi börtön. Itt töltött egy évet Svátozar Húrban Vajansky (a magyar nemzet elleni állítólagos uszítás miatt). Ez ma már csak a múlt, sőt a régebbi múlt szimbóluma. A Tisza menti város nekünk Juhász Gyula városa, mind- máig aktuális, jelképes soraival „A Munkásotthon homlokára":
Dolgozni, föl, mind. lankadatlan, Amíg az élet fénye ég!
Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak, aki alkot, aki munkás!
Igen, ezzel a munkaszeretettel, tettvággyal és felelősségérzettel találkoztunk az itteni irodalmi folyóirat, a Tiszatáj szerkesztőségében. Igazán kitűnő folyóirat — minden udvariaskodás nélkül mondom. Immár több mint harminc éve jelenik meg, most ötezer példányban, valóban hagyományról beszélhetünk. Ajtaja nincs zárva senki előtt, ellenkezőleg: nyitva van mindenkinek. Többek között rendszeres rovata a Kelet-Európai Néző, figyelemmel kíséri a szerkesztőség a magyarból a szomszédos népek nyelvére fordított írásokat (és viszont), összeállításokat közölnek az egyes ba- ráti országok irodalmából. Lengyel, román, bolgár után most szlovák és cseh össze- állítás van előkészületben. Az itteni látogatásnak természetes — és mindkét félnek hasznos — betetőzése volt a szegedi tanárképző főiskola szlovák szakos hallgatói- val való találkozás, ö k fogják majd folytatni ezt a megkezdett utat pedagógusi hiva-
4* 51
tásukban, ők váltják majd tettekre a szavakat. A nagy szavakat legalább kis tet- tekre, így nyeri el minden az értelmét és a jelentőségét. Bacsa Pál professzor és a többi oktató türelemmel, de céltudatosan vezetik őket a cél felé.
Nem, nem akarom én (még egy utószó erejéig sem) idillikusán befejezni ezt az írást. Tény, hogy Kassák, Weöres vagy Illyés szlovák fordításai, azaz Rúfus és Válek magyar fordításai (akár itt, akár ott) nem keltenek olyan visszhangot, mint bár- melyik említett költő angolra, franciára, németre, svédre vagy hollandra való for- dítása (ezt bizonyította nemrégiben a Petőfi- és az Ady-évforduló is). Nem arról van szó természetesen, hogy ezek világnyelvek-e vagy sem, illetve, hogy a szlovák és a magyar nem világnyelv. Mélyebb gyökerei vannak mindennek, s e gyökereket igyekszünk rendre kivagdosni — még alaposabb ismérkedéssel, újabb és újabb for- dításokkal és talán olyan akciókkal is, mint a mi utazásunk.
MOST — szlovákul azt jelenti: teraz. HlD — szlovákul: most. Van ebben némi nyelvi szimbolika. Mikor lenne a HÍDépi'tésnek jelentősége, ha nem MOST — és nem itt?
MÁNYOKINÉ KOVÁCS ANNA fordítása
Magam mentségére
(Jegyzet)
Bennünket, akik néhanapján valamiféle nyilvánosság előtt próbáljuk elmondani, leírni gondolatainkat, általában az a hiúság táplál, hogy akadnak esetleg olvasói sorainknak. Még azt is el tudjuk képzelni — bocsánatos bűn talán —, hogy ezek az olvasók véleményt formálnak az általunk elmondottakról. így talán érthető aggo- dalmam: miként vélekedhetnek azok, akik elolvasták a Tiszatáj idei 4. számában
„Széljegyzetek Vladimír Minác »összefüggéseihez«" címmel megjelent írásomat, hi- szen — technikai okokból — szövegemből általam lényegesnek tartott jelzők, passzu- sok maradtak ki, s ezzel néhány ponton alaposan megváltozott cikkem értelme, szán- dékommal nem egyező következtetésekre juthat az olvasó.
Ezért élek a szerkesztőség szíves nagylelkűségével, és megkísérlem eredeti állás- pontomat röviden kifejteni e kérdésekről. Megkísérlem annak ellenére, hogy az ere- deti szöveg épsége így nem áll vissza, mert a kiragadott mozzanatok természetesen csak a gondolatmenet egészébe illesztve értelmezhetők.
Föltűnhetett például, hogy Lenin és Rosa Luxemburg emlékezetes polémiáját fölidézve „hallgattam" a vita tartalmáról. Mintha enyhíteni akartam volna Lenin bírálatának élét, aki azért marasztalta el vitapartnerét, mert az nem volt képes meg- érteni a nemzeti kérdés jelentőségét a munkásosztály harcában. Vladimír Minác esszéiről szólván fontosnak tartottam azt is elmondani, hogy a nemzeti múlt vizsgá- lata, az önismeret fokozódó igénye nem tekinthető elszigetelt jelenségnek, nemzet- közi tendenciáról van szó. A sajátos vonások keresése nem jelent szükségképpen tudománytalanságot, objektív vizsgálatukra számos lehetőséget biztosít a kulturális antropológia, az etnoszociológia és más diszciplínák. Világszerte megfigyelhetjük az etnikai identitás iránti érdeklődés fokozódását.
A szlovák nemzeti tudat — Kelet-Közép-Európában nem egyedülálló módon — ismert történelmi okok miatt görcsökkel küzdött, megértéséhez tudnunk kell, hogy a megkérdőjelezett (nyelvi, állami) önállóság a szlovákság múltjának egyik legfájóbb komplexusa. Minác esszéiről azt is elmondtam, hogy némelykor túlzott determiniz- 100
