SUKI BÉLA
CIVILIZÁCIÓ - HAGYOMÁNY - PEDAGÓGIA
í
Cszsuam Czi, ókori kínai bölcs mintegy két és fél ezer évvel ezelőtti elbeszélé- sének főhőse — egy öreg kertész — a gépi öntözőszerkezetekről vitatkozva, a követ- kezőket mondta: „A tanítóm a r r a tanított: aki gépet használ, m i n d e n ügyét gép- szerűen intézi, az ilyen e m b e r gépszívet (kap. Akinek pedig gépszív dobog a keblé- ben, a n n a k számóra m i n d e n egyszerű romlatlan gondolat veszendőbe megy. Akinél pedig a tiszta gondolat elvész, az bizonytalanná válik szellemi indítékaiban. A szel- lemi indítékokban való bizonytalanság pedig valami olyasmi, ami az igaz értelem- mel n e m f é r meg."
Joggal érezhetjük, 'hogy e régi mese, kétségkívüli egyoldalúsága ellenére, igen figyelemreméltó, ¡reális igazságmozzanatot tartalmaz, .olyan igazságmozzanatot, amely századunkat, különösen pedig n a p j a i n k mindinkább elidegenedett é l e t f o r m á j á t jel- lemzi. Az elidegenedés, melynek alapvető okai, feltételei társadalmi jellegűek, és végső fokon a magántulajdonosi struktúrában gyökereznek, ebben az összefüggésben m i n t olyan tárgyiasult technikai civilizáció jelenik meg, amelyet az emberi ráció teremtett ugyan, de amely paradox módon ennek ellenére mindinkább fenyegető, irracionális erőként nehezedik az emberre, és kezd egyre nagyobb mértékben ural- kodni az ember felett. A rendkívüli iramú fejlődésnek, a hatalmas és szinte átte- kinthetetlen technikai apparátusoknak mai tárgyiasult világában fokozatosan elhal- ványul a z e m b e r b e n az a tudat, hogy mindezt maga teremtette, szorongva áll s a j á t műve előtt, mintegy alárendelve annak önmagát. Sajátos „látszatvilág'.' keletkezik, melyben fejtetőre állnak az összefüggések, m e r t az eredetileg eszköz jellegű emberi célokat szolgáló és ember alkotta technika mindinkább embertől függetlenné váló, sőt fölé emelkedő, öntörvényei szerint mozgó céllá fetísizálódik, s így a fetisizált felszín jelenik meg m i n t örök lényeg. Illusztrisán fejezi k i a felszínnek lényeggé, a látszatvilágnak valódi világgá misztifikálódását az a filozófiai metamorfózis is, amelynek eredményeként a klasszikus német filozófiában szereplő m u n k a kategóriá- ját a szorongás, a gond, a manipuláció egzisztencialista kategóriái váltották fel, sőt napjainkra uralkodóvá is váltak a polgári filozófiában. A hegeli objektív idealiz- musból a kierkegaardi—heideggeri szubjektív idealizmusba való átmenetben a tör- ténelmi fejlődésnek az a vitathatatlanul objektív, de végső fokon mégiscsak jelen- ségi oldala tükröződik, hogy ¡napjainkban a z ember a technika puszta alkatrészévé válik, hogy a m u n k a elszemélytelenedik, és m i n d e n szférájában — m i n d az anyagi- ban, m i n d a szellemiben — mint manipuláció jelenik meg. „A munkától a gondos- kodásig vezető átmenet — í r j a K. Kosik — misztifikáltan tükrözi az emberi viszo- nyok egyre mélyülő fetisizációjának a folyamatát, amelynek során az emberi világ a mindennapi t u d a t számára úgy jelenik meg, m i n t az apparátusok, berendezések és viszonyok kész világa, amelyben a z individuum társadalmi mozgása vállalkozó- kedvként, foglalkoztatottságként... egyszóval gondoskodásként játszódik le." Ezen a világon t e h á t az ¡ember n e m változtathat, egyedüli lehetősége, hogy alkalmazkodjon hozzá, hogy manipuláljon, s egyszersmind maga is a manipuláció tárgyává váljék.
Ebben az elszemélytelenedett, manipulált gépi világban, úgy tűnik, egyre keve- sebb hely jut nagy eszmények vállalására, klasszikus értékek ápolására, amelyek az egyre hatalmasabbá váló technika árnyékában infantilis, romantikus játékká zsu- gorodnak, olyan haszontalan, felesleges játékká, amelyet immáron kinőtt a nagy- korúvá ért emberiség. Az elmúlt korokhoz képest gyökeresen megváltoztak, felcse-
rélődtek a cél-eszköz relációk, s m i n t Marx í r j a : „a régi szemlélet, a m e l y b e n az ember jelent meg a termelés c é l j a k é n t . . . igen emelkedettnek t ű n i k fel a m o d e r n világhoz képest, amelyben a termelés jelenik meg az e m b e r céljaként é s a gazdagság a termelés céljaként." Az emberi tevékenység a cél-eszköz relációk felcserélésével m i n d i n k á b b leszűkül az utilitárius .gyakorlat s z i n t j é r e éppen egy olyan k o r s z a k b a n , amikor kibontakozási lehetőségeinek feltételei, határai a történelemben eddig soha n e m tapasztalt módon megnövekedtek, kibővültek. Az utilitárius gyakorlat egy- oldalúvá szűkíti, eszmeietlenné szegényíti az életet, a nemes szenvedélyek k i h a l n a k , a boldogságkeresést felváltja a boldogulásra törekvés, és az élet célja a pusztán p r a k - tikus értelemben vett komfortos életmód megteremtésére redukálódik. Ez a kétség- telenül magas technikai színvonalon álló, de m i n d e n eszmeiségtől megfosztott élet- forma, amelyben — miként a kínai bölcs megállapította — „a tiszta gondolat elvész", tartalmilag üres, vegetatív életforma, amely ellentétes a z e m b e r igazi lényegével.
Már a fiatal Marx azt állapította meg egy történelmi összevetés alapján, hogy „Az antik világ egy korlátolt állásponton való elégedettség; a m o d e r n világ viszont elégü- letlenül hagy, vagy amikor m a g á v a l elégedetten jelenik meg, alantas". Ezért n e m véletlen, hogy a viszonylagos jólét és :a látszólagos kielégültség ellenére sokkal n a - gyobb mértékben jelentkezik a bizonytalanság, a semmibehullás életérzése n a p j a i n k - ban, mint bármikor az eddigi "történelemben. Szuggesztív erővel í r j a le a technikai civilizáció egyoldalú túlsúlyra jutásával, öncélúvá válásával együttjáró eszmei elsze- gényedést, ennek szinte abszurd gondolati következményeit W. Heisenberg, a neves atomfizikus: „Az emberiség, anyagi hatalmának látszólag h a t á r t a l a n kiterjesztésé- vel, egy olyan hajóskapitány helyzetébe került, akinek h a j ó j a oly m é r t é k b e n csak vasból és acélból épült, hogy i r á n y t ű j e az északi i r á n y helyett m á r csak a h a j ó vas- tömegére mutat. Ilyen hajóval többé semmilyen úticélt s e m lehet elérni; a h a j ó m á r csak körbe forog, s eközben ki lesz szolgáltatva a viharoknak, tengeráramlásöknak."
2
Korunk nemcsak a felmérhetetlen iramú tudományos-technikai forradalom, h a - nem ezzel szoros összefüggésben a rendkívül gyors és mélyreható társadalmi k u l - turális és morális változások korszaka is. A szocialista világrendszer létrejötte, a gyarmati rendszer széthullása, az eddig elszigetelt országok történetének valódi világ- történelemmé szintetizálódása, a tudományok szinte követhetetlenül gyors fejlődése, az összes eddigi kultúrában uralkodó szerepet játszó vallás pozícióinak nagyfokú meggyengülése, az ateizmus térhódítása, a művészetek arculatának gyökeres á t a l a - kulása jelzi többek között századunk ilyen tekintetben is egyedülálló voltát. E vál- tozások mélysége és üteme állandóan fokozza élettempónkat, megváltoztatja tér- és idődimenzióinkat, szétfeszíti hagyományos fogalmi-megismerési a p p a r á t u s u n k a t , a r r a kényszerít bennünket, hogy nap mint nap felülvizsgáljuk, korrigáljuk k o r á b b i né- zeteinket, és ezáltal szinte automatizálódik b e n n ü n k egy olyan szemlélet, hogy ma feltétlenül tagadnunk kell, amit tegnap igaznak hittünk, miként a h o l n a p igazsága is elkerülhetetlenül érvényteleníti a m a igazságát. E m i n d általánosabbá váló szem- lélet jegyében bontakozik k i napjainkban az az élet m i n d e n s z f é r á j á r a k i t e r j e d ő demisztifikációs hullám, melynek sodrában évezredes hagyományok, örökérvényűnek vélt kulturális és etikai értékek, tekintélyek omlottak s omlanak össze n é h á n y év- tized alatt. A folyamat történelmileg szükségszerű, ui. a radikális társadalmi, tech- nikai és tudományos változások teremtette gyökeresen ú j helyzet és ú j világkép objektíve megszünteti a régi típusú fétisek, az isteni, a z e m b e r e k feletti érté- kek létezésének feltételeit, s oly mértékben kiszélesíti a m a e m b e r é n e k látókörét, hogy az, képletesen szólva, úgy ítéli meg korábbi történelmét, m i n t egy felnőtt a gyermekkorát, aki fölényes piedesztálról mosolyogva ki gyermekkori hiedelmeit, ballépéseit, elveti a nevetségesnek ítélt h a j d a n i álértékeket. E defetisizáló törekvés alapjaiban pozitív irányú, hiszen az emberiség valóban évezredeken át r a b j a volt a vallási fétiseknek, álértékeknek, áitekintélyeknek hódolt, a m i k o r .uralkodókat b á l - 1054
ványozott, amikor fejlődést gátló, megkövesedett hagyományokhoz ragaszkodott stb.
Ezért a mai nemzedék sok tekintetben joggal veti az előzőek szemére, hogy azok féti- seket imádtak, hogy farizeus módon éltek, mert olyan erkölcsi n o r m á k a t állítottak fel, melyeket maguk sem tartottak meg, joggal kéri számon a két világháborút és t a r t igényt ésszerűbb, természetesebb, humánusabb világ megteremtésére.
A defetisizáció azonban — amely távoliról sem korlátozódik a m ú l t fétiseinek felszámolására, sőt elemi mozgatóereje éppen a mai kor elidegenedett viszonyaival való szembenállás —, úgy tűnik, spontán lendületében túllép objektív érvényességi körén, nemcsak az álértékeket rombolja le, n e m pusztán a z értékekhez való fetisi- zált viszonyt szünteti meg, h a n e m magukat az értékeket is, és így szükségszerűen átcsapva önmaga ellentétébe, a régi típusú fétiseket ú j típusúakkal cseréli fel, illetve végső fokon önmagából teremt fétist. Ezt látszik igazolni, hogy a defetisizáló mozgalmak igen kevéssé ismerik fel, hogy a technika fejlődése n e m csupán a régi fétisek lerombolásának, h a n e m ú j a k megteremtésének, sőt önmaga fetisizálásának feltételeit is magában hordozza. Sajátos hamis tudat alakul ki, amely ahelyett, hogy a technikai fejlődés ellentmondásos következményeit, alternatíváit a maga valóban problematikus mivoltában ragadná meg, vagy rezignált tehetetlenséget hnirdet, vagy valamilyen egyoldalú, álromantikus optimizmussal fétist teremt a modern techni- kából, de mindkét esetben csak a felszínt ragadja meg, s akarva-akaratlanul lega- lizálja- a technika u r a l m á t a z ember felett. A polgári filozófia modernista irányzatai is általában e két szélsőséges póluson kulminálnak. Az ilyen vonatkozásban felszí- nesebb pragmatizmus, a neopozitivizmus egyes árnyalatai stb. többé-kevésbé elfo- gadják a jelen helyzetet, t a g a d j á k az előző korok hagyományait, szélsőséges válto- zatai pedig egyenesen kétségbe vonják a h u m á n kultúra létjogosultságát, azaz misz- tifikálják a technikai civilizációt. Az egzisztencializmus ezzel szemben sokkal prob- lematikusabbnak látja a helyzetet, mélyebben ragadja meg az ember és a technika ellentmondásos viszonyát, és a polgári filozófiák közül a legélesebben m u t a t j a meg az elidegenedett viszonyok személyiségpusztító hatását. Az egzisztencialisták szenve- délyesen tiltakoznak ugyan a technika uralma ellen, de tiltakozásuk inadekvát, m e r t egyfelől történelemfeletti adottságnak fogadják el azt, másfelől úgy defetisizálják a múltat, hogy a klasszikus értékeket is megkérdőjelezik, s egyszersmind ¡azzal, hogy az ember lényegét n e m adott valóságában, hanem egyoldalúan csak lehetőségeiben jelölik meg, közvetve fetisizálják a jövőt, s így egész tiltakozásuk szükségszerűen nosztalgiához, rezignált meneküléshez, szorongáshoz vezet. Ez a tendencia legszél- sőségesebben M. Heidegger koncepciójában jelenik meg, aki a mai dehumianizált civilizáció elleni harc jegyében az egész európai kultúrát történelmi félresiklésnak minősítve elveti, és egy, a korai-görög, praeszofcratészi korszakhoz való visszatérést hirdet, amelyben az ember misztikusan újraegyesül a „tájjal", a „földdel", s ezzel megmentheti magát a civilizáció nyomasztó hatalmától. Ennek az elképzelésnek az elméleti képtelenségen túli gyakorlati veszélyességét bizonyítja, hogy közvetlenül érintkezett a fasizmus ideológiájával, sőt filozófiailag támogatta azt. A demi-sztifikáló törekvések érthetően világszerte az ifjúság körében jelentkeznek a legszélsőségesebb formákban.. Az ifjúság lázadó mozgalmai, szubjektív célkitűzéseiket tekintve vitat- hatatlanul az elidegenedés, az elmagányosodás, az uniformizálódás felszámolására irányulnak. A változások rendkívüli üteme, az előző korok álértékeinek gyors össze- omlása a változásokra egyébként is érzékeny ifjúságot ahhoz a hibás felismeréshez vezeti, hogy a jelen elidegenedett viszonyait csak úgy t u d j a megszüntetni, csak akkor tud valóban gyökeresen ú j világot teremteni, ha radikálisan és egyértelműen elvet minden régit, ha megtagadja az összes előző kultúrát, ha nyíltan megszakítja a történelem folytonosságát. Illusztris tünetei e lázadásnak, a hagyományok tagadá- sának az időnként fellobbanó ultrabaloldali diákmozgalmak, a beatmozgalom, a sexőrjöngés, a hippizmus stb., melyek mindegyikében megtalálhatók a régi hazug erkölcsökkel szembeni őszinteségre törekvés pozitív tünetei, az elmagányosodással szemben az emberi lényeget kifejező kollektivizmus megteremtésének igénye, de a hibás kiindulóalapok miatt e mozgalmak mindegyike kimerül a puszta tagadásban,
s mintegy önmaga ellentétébe átcsapva anarchizmust, esetenként gyilkos nihilizmust eredményez.
Ügy hisszük, a defetisizáló törekvések szükségszerűen bonyolódnak m e g o l d h a - tatlan konfliktusokba, m e r t azon túl, hogy az elidegenedes társadalmi a l a p j a i t n e m veszik tekintetbe, a technika és az ember, a történelmi kontinuitás és diszkontinui- tás rendkívül sokrétű összefüggés-komplexumából többnyire csak egy mozzanatot, a tagadás mozzanatát ragadják meg, és a z t oly mértékig túlozzák el, hogy ezzel a tagadás abszolutummá válik, önálló értelmet kap, s végül m a g a válik fétissé. Az abszolutummá emelt tagadás ugyanis elkerülhetetlenül csak olyan önmagát kimerítő, és állandóan csak önmagába visszatérő üres negativitás lehet, a m e l y k é p t e l e n a z ú j a t körvonalazni, hiszen a z ú j n e m teremthető a semmiből, az ú j k i a l a k í t á s á n a k elengedhetetlen feltétele a régi kritikai birtokbavétele és felhasználása-. A z e u r ó p a i történelem egyik fő tanulsága is éppen az, hogy a z egymást követő rendszerek, k u l - túrák fejlődésében elválaszthatatlanul egybefonódott a folytonosság é s megszakított- ság, hogy m i n d e n átalakulásban, h a esetleg csak közvetve is, de érvényesül a „meg- szüntetve-megőrzés" tendenciája. A jelek szerint ez a tendencia, az á t a l a k u l á s m i n - den eddiginél radikálisabb volta ellenére, n a p j a i n k b a n is objektív érvényességű.
A történelmi hagyományok differenciálatlanul teljes t a g a d á s á n a k szükségképpeni következménye ugyanis, hogy a fétisek é s az értékek közti h a t á r elmosódik, hogy az álértékekfcel együtt a valóságos értékek is elpusztulnak, é s így a célként kitűzött fétisek nélküli életforma m i n t az értéknélküliség é l e t f o r m á j a valósul meg. Az é r t é k - nélküliség viszont a nihilizmust emeli fétissé, s e z azt igazolja, hogy m i n d e n olyan defetisizáló törekvés, amely n e m támaszkodik valamilyen pozitív értékrendszerre, önmagát fosztja meg célja megvalósításának reális feltételeitől, és n e m a fetisizá- ciót szünteti meg, pusztán a n n a k egyik f o r m á j á t egy másikkal cseréli fel. N e m te- kinthető -tehát véletlennek, hogy n a p j a i n k demisztifikáló, a z elidegenedés m i n d e n f o r m á j á n a k megszüntetésére irányuló mozgalmai önmagukat ítélik sikertelenségre, mivel úgy küzdenek a gépi civilizáció negatív következményei ellen, hogy k ö z b e n fogva m a r a d n a k s a j á t ellentétükben-, m e r t éppen e gépi civilizáció t e r e m t e t t e világ- kép tudatos vagy spontán elfogadásának jegyében radikálisan t a g a d j á k a z egész megelőző kultúrát. Pedig a klasszikus örökség birtokbavétele n é l k ü l objektíve lehe- tetlen az „igaz értelmet" megőrizni, a h u m á n u m o t a manipulációval, a gépiesedett utilitarizmussal szemben megmenteni, sőt m i n d e n ilyen a klasszikus é r t é k e k e t el- vető mozgalom, ellenkező szubjektív céljai ellenére is, objektíve a technikai civili- zációt fetisizálja céllá, a személyiséget pedig óhatatlanul eszközzé másodrendűsíti.
Ezért azok a törekvések, amelyek az elidegenedés mai f o r m á i n a k felszámolását a klasszikus hagyományok megőrzése nélkül, esetleg azok ellenére kísérlik meg, szük- ségképpen gyökértelenek maradnak, és a z elidegenedés tényleges megszüntetése he- lyett legfeljebb a megszüntetés illúzióját n y ú j t j á k ideig-óráig, s p a r a d o x e l l e n t m o n - dásosságukban végül szinte önmaguk paródiáivá válnak.
A m i n d e n értéket tagadó defetisizáció ugyanis n e m t u d v a s a j á t -árnyékát á t - ugrani, állandóan csak önmagához tér vissza, állandóan önmagát szüli ú j j á , s így végül m a g a válik ú j a b b és ú j a b b fétisek megteremtésének egyik legintenzívebb f o r - rásává. Ezt látszik igazolná a defetisizáló mozgalmaknak az a mechanizmusa, hogy legszélsőségesebb irányzataik mihelyt illuzórikus voltuk, nihilista a r c u l a t u k leleple- ződik, legalábbis tendenciájukat tekintve túllépik a nihilizmus fétisét, -és k e z d e n e k visszatérni a lényegileg hagyományosabb — b á r általuk ultramodernnek hitt misz- tikus — vallásos fétisekhez.
Mindez, úgy tűnik, elegendően bizonyítja, hogy egy fétismentes, de n e m utili- tárius, valóban h u m á n u s életforma megteremtésének — a z alapvető társadalmi vál- tozásokon t ú l — döntő előfeltétele a pozitív, a klasszikus hagyományok megőrzése és továbbfejlesztése. Az emberiség semmiképpen n e m t a g a d h a t j a m e g összes előző értékeit a nihilizmus veszélye nélkül, miként az egyes e m b e r sem szüntetheti m e g abszolút módon s a j á t múltját, m e r t akkor képletesen szólva egész önmagát is m e g kellene szüntetnie. Abból a tényből ugyanis, hogy nincs isten, n e m c s a k az a k o n - 1056
zekvencia adódik, hogy nincsenek emberfeletti örök értékek, hanem egyszersmind az is, hogy értékrendszerünket mindenkor mi, emberek alakítottuk ki, határoztuk és határozzuk meg, következésképp a történelem során létrejövő kulturális, morális stb. értékek mindenképpen az emberi teremtőerő alkotásai, ezért még a legeltorzul- tabb, legfetisizáltabb formáik is tartalmaznak valamilyen emberi igazságmozzanatot.
Csakis ezzel az összefüggéssel magyarázható, hogy pl. az állandóan változó etikai rendszerek bizonyos elemi normái a történelem folyamán fennmaradnak, sőt lénye- güket tekintve n e m változnak. Különösen ez a helyzet az etikainál sokkal kevésbé fetisizált esztétikai értékek területén, amelyek részint közvetlenül is kollektív ere- detűek (népművészet), részint az emberiség legkiválóbb egyedeinek, zsenijeinek olyan alkotásai, amelyekhez mint példaképekhez, mint ¡elért legmagasabb mércékhez iga- zodik az emberi kultúra, amelyeket meg lehet ugyan haladni, de n e m lehet nem elsajátítani, m e r t elsajátításuk a meghaladás elengedhetetlen feltétele. Ezért m a koriunk egyik aktuális feladata a hagyományokhoz, az értékekhez való fétismentes viszony kialakítása, melynek alapkövetelménye a „megszüntetve-megőrzés" dialek- tikájának állandó, differenciált alkalmazása a legtágabb értelemben vett hagyo- mányok és a n a p j a i n k b a n létrejövő értékek területén egyaránt. Ez azt jelenti, hogy értékrendszerünket egyfelől n e m szabad fetisizálni, hiszen m i magunk teremtettük azt, másfelől pedig — s ez m a inkább időszerű —, hogy csakis ehhez az értékrend- szerhez alkalmazkodhatunk, s kell is alkalmazkodnunk, különben m i n d e n emberi együttélés és továbbhaladás lehetetlenné válik. Csakis e követelmény jegyében k ü - szöbölhető 'ki az értékekkel kapcsolatos n e m autentikus emberi magatartás kettős — b á r egyazon lényeget kifejező — vagy a z értékeket fetisizáló, vagy ¡a defetisizálást a nihilizmus trónra emeléséig kiterjesztő tendenciája. Természetes, hogy a fejlődést gátló, megkövesedett hagyományokat, a z álértékeket radikálisan fel kell számolni, sőt a valóban klasszikus értékeket sem szabad megmerevíteni, m e r t azok értelme, arculata is együtt változik a nagy történelmi sorsfordulókkal, hiszen a klasszikus értékek egyik f ő sajátossága, hogy újraértelmezhetek, újrateremthetek anélkül, hogy lényegük elveszne. Ügy véljük, hogy az értékekkel szembeni igazán autentikus, a feti- sizáció m i n d e n f o r m á j á t kizáró emberi magatartás lényege az értékek valóságos vál- tozásait, belső ellentmondásait kifej ezíő nagyon árnyalt alkalmazkodás, az értékrend- szer állandó humanizálása, újjáértékelése, tökéletesítése, de semmi esetre sem az értékek általános felszámolása. A legdöntőbb konzekvencia a z a felismerés, hogy nem létezhetünk az önmagunk teremtette és ezért önmagunk megbecsülését kifejező értékek nélkül, amelyekhez éppen önmagunk érdekében, egy igazán h u m á n u s világ érdekében, egészen m á s módon, de talán jobban, kell ragaszkodnunk, mint ahogy a régi korok embere ragaszkodott s a j á t fétiseihez.
3
E döntően a polgári világra jellemző fejlődési tendencia bizonyos elemei, tünetei a szocialista trendszerben is megjelenhetnék, részben a két rendszer kapcsolatainak bővülése miatt, részben pedig azért, m e r t a magántulajdon felszámolása — ami ilyen vonatkozásban ugyan alapvető — önmagában és spontánul nem vonja m a g a után az elidegenedés minden mozzanatának megszűnését, n e m oldja meg a z összes ellent- mondást, különösen n e m az ember és a technikai civilizáció problematikája terüle- tén. Ezek a hazánk társadalmi és kulturális életében, főként pedig az i f j ú s á g egyes rétegednek magatartásában megnyilvánuló tünetek távolról sem annyira szélsősége- sek, m i n t Nyugaton, sokkal több bennük a pozitív elem, ami természetes is, hiszen az elidegenedés társadalmi alapja megszűnt, és a klasszikus kultúra n á l u n k állami támogatásban részesül. Ennek ellenére a technikai civilizáció fetisizálásával, a klasz- szikus értékek nihilista színezetű kritikájával, az utilitárius életszemlélet terjedé- sével kapcsolatos negatív jelenségek száma különösen az utóbbi években mind- inkább szaporodik, s úgy véljük, n e m érdektelen ezekkel — természetesen jelen ta- nulmányban a teljesség igénye nélkül — szembenézni.
A tudományos életben szembetűnő, hogy a természettudományok gyors fejlő- dése észrevehetően kezdi háttérbe szorítani a társadalomtudományokat, vagy leg- alábbis azok egyes, főként a gazdasági gyakorlattól távol eső ágazatait. Ez közvet- lenül a jelzett társadalomtudományi ágazatok jelentőségének csökkenésében, azok egyfajta nyílt vagy burkolt alábecsülésében, közvetve pedig abban nyilvánul meg, hogy a technikai, matematikai stb. módszerek — legalábbis potenciálisan — m o n o - polhelyzetet kezdenek kivívni a társadalomtudományok területén, és egyes m ű v e - lőik hovatovább arra tarthatnak igényt, hogy e módszerek felhasználásával ú j í t s á k meg a természettudományokhoz képest kétségtelenül elmaradott t á r s a d a l o m t u d o m á - nyokat. Vitathatatlan, hogy a matematikai módszerek, gépi eszközök alkalmazása önmagában szükségszerű és korszerű, hiszen e módszerek, azon felül, hogy sok m e - chanikus munkától mentesítik a kutatót, rendkívül sokat n y ú j t h a t n a k és n y ú j t a n a k is a társadalomtudományoknak, s úgy hisszük, h a z á n k b a n az a f ő probléma, hogy ma még messzemenően nincsenek kihasználva. Azonban a m a t e m a t i k a i módszerek pozitív felhasználásának elvi h a t á r t szab eszköz jellegük, s mihelyt céllá e m e l j ü k őket, megszüntetéssel fenyegetik a társadalomtudományok specifikumát, szélsőséges alkalmazásuk pedig üres, öncélú játékká válhat.
A hagyományok, a klasszikus ismeretszerzési alapelvek m e r e v elutasítása, és ezzel szorosan egybefonódva a m o d e r n technikai eszközök kritikátlan, „ h u r r á opti- mista" alkalmazása sajnálatos módon az ifjúság helyzetével, nevelesével, o k t a t á s á - val foglalkozó tudományok és intézmények területén kezd igen nagy m é r t é k b e n e l - harapódzni, éppen egy olyan közegben, ahol talán leginkább szükség van a h u m á - numra. A gépek, a statisztikai-matematikai módszerek kétségtelenül indokolt és megfelelő keretek közt valóban eredményes felhasználása, úgy tűnik, fokról f o k r a túlmegy az eszköz jellegüket megszabó elvi határon, s ezáltal a pedagógia technikai és formai eszközei elkerülhetetlenül céllá lényegülnek, s oly m é r t é k b e n önállósul- nak, hogy önállósulásuk egy, a s a j á t öntörvényed szerint mozgó bürokratikus, öncélú és formális pedagógiai struktúrát teremt, amely m i n d i n k á b b uralkodóvá válik a tényleges pedagógiai tartalom felett. Az elsődlegessé misztifikált, m i n d i n k á b b gépi- essé váló metodika tartalomtól megfosztott önmozgásának következtében a korsze- rűség, a tudományos objektivitás jelszavai a l a t t gépi eszközökkel, statisztikákkal folytatott pedagógiai gyakorlat fokozatosan elszakad a tanulóifjúságtól, és a l t e r n a - tíváit tekintve mind a nevelés, m i n d az oktatás területén öncélú pedagógiai m a n i - pulációvá válik. Ez a pedagógia kritikátlanul meghajol a gépi civilizáció negatívu- mai előtt, egyre kevésbé képes az i f j ú s á g reális problémáit megragadni, m e r t e r e j e kimerül a felmérések, statisztikák teremtette, valahol a tényleges összefüggések fölött lebegő fiktív összefüggések értékelésében, ezért az i f j ú s á g valóságos világa helyett mindinkább csak az ifjúságról szólamokban, formális pedagógiai d o k u m e n - tumokban rögzített illuzórikus k é p e t vizsgálja, s ha időnként az illúzió mögött m e g - jelenik a valóság, nehezen tud vele m i t kezdeni, esetleg a valóságot n y i l v á n í t j a illúziónak.
Ilyen pedagógiai szemlélettel és módszerekkel egyre nehezebb a z i f j ú s á g o t n e - velni vagy akár csak megismerni is, pedig az i f j ú s á g fejlődése — a l a p j a i b a n egész- séges tendenciái ellenére — nálunk s e m problémamentes. A pedagógia m i n d e n e k - előtt n e m vet eléggé számot k o r u n k ifjúságának pozitív megkülönböztető sajátossá- gaival, nevezetesen, hogy ez az ifjúság biológiailag és szellemileg egyaránt gyorsan érik, 'hamar nagykorúvá válik, emellett szocialista viszonyok között él, s így ¡kritika- érzéke, igazságkeresési törekvése különösen erős, neon t u d j a elviselni a hazugságot, nem ismer el, vagy csak igen kevéssé ismer el tekintélyeket, h a m a r leleplezi a „meg- játszást", önálló gondolkodásra törekszik, a hírközlés m a i foka mellett látóköre szinte a felnőttekével egyenlő, •nem fogadja e l a fétiseket, nincsenek számára -tabuk, csak őszinte szóval lehet megközelíteni. Ezzel egyidejűleg azonban részben a n y u - gati kultúra hatása, részben a szocialista építésben is meglevő ellentmondások k ö - vetkeztében a mi ifjúságunk arculatában is jelentkezik a közöny, a z érzelmi elsze- gényedés, esetenként a cinizmus, az életcél hiánya; a hagyományok, a régi értékek 1058
nihilista kritikája, mindennemű tekintély elvetése stb. A pedagógia, bár jól ismeri e jelenségeket, harcol is ellenük, de inadekvát eszközökkel, m e r t sokat hangoztatott korszerűsége ellenére sem nőtt fel ehhez a helyzethez, nem vont le igazán időszerű konzekvenciákat, újításai többnyire csak a felszínt érintik, formálisak. Az árnyalt elemzés és a tartalmilag időszerű konzekvenciák levonásának hiánya táplálja azt a kirívó ellentmondást, 'hogy a pedagógia egyfelől mérhetetlenül sokat követel főként a középiskolás ifjúságtól — időnként többet, mint a felnőttektől —, azt kívánja pél- dául, hogy problémamentesen fogadjon el tételeket, hogy akár egy tanóra keretében tegye magáévá a kommunista erkölcsöt, másfelől viszont hihetetlenül fciskarúsítja, agyonkonrepetálja az ifjúságot, jelentéktelen, sőt nevetséges ügyintézéseit is szigorú engedélyekhez köti, s ezzel gyakran teremt olyan kényszerhelyzetet, melyben maga a pedagógus válik nevetségessé. A pedagógiai formalizmus következtében a lényegi nevelési kérdések háttérbe szorulnak, az üres formaságok válnak egyedül jelentőssé, ami tendenciáit tekintve mind a diák, mind a pedagógus vonatkozásában a maga- tartás pusztán külső szabályainak a tényleges erkölcsi tartalommal szembeni elsőd- legessé misztifikálásához, végső fokon az etikának etiketté degradálásához vezet.
A pedagógia éppen manipulált jellege miatt n e m alakít ki árnyalt álláspontot a technikai fejlődésnek az i f j ú s á g r a gyakorolt semmiképpen sem egyértelmű hatását illetően, hanem 'kritikátlanul meghódol a technikai eszközök előtt, akarva-akaratla- nul egyre szűkebb területre korlátozza a nevelés személyi, emberi mozzanatait — amelyek pedig mindenkor a legalapvetőbb faktorai voltak, és talán lesznek is a nevelésnek — s ezzel s a j á t szubjektív céljával ellentétben csak sietteti a technika fetisizálódásával amúgy is együttjáró uniformizálás! folyamatot, s így ahelyett, hogy akadályozná, inkább elősegíti, hogy az ifjúság spontán uniformizálódás elleni tilta- kozása n e m kívánatos, szélsőséges formákat öltsön.
A technikai eszközökkel való manipuláció, a hagyományok antidialektikus taga- dása a szűkebb értelemben vett oktatótevékenység területén, ha lehet, még nagyobb arányokat ölt, mint a nevelésben, és itt legáltalánosabban a metodikának a szak- tárggyal mint tartalommal szembeni önállósításában, sőt elsődlegessé változtatásá- ban. kulminál. Az öncélúvá vált metodika az oktatás tartalmáról az oktatás k ü l - sődleges, formális eszközeire helyezi a hangsúlyt, és az oktatási folyamat egyes, nem jelentéktelen, de mégis csak alárendelt részmozzanatait is önállóvá abszolutizálja, méghozzá olyan mértékig, hogy e fetisizált formális mozzanatok válnak egyedül lényegessé, és az oktatás tulajdonképpeni célja, tartalma szükségképpen ellényegtele- nedik. A cél-eszköz viszonyok fejtetőre állításának ez a mechanizmusa szüli ¡azokat a diszkontinuitás jegyében fogant körmönfontan kiagyalt újításokat, amelyek mind- inkább csak önmagukért vannak, csakis ez a mechanizmus teremt olyan képtelen helyzetet, amelyben a vad óban indokolt és ésszerű újítások is — szószólóik szándé- kától függetlenül — önmaguk ellentétévé válnak. Az eszközök, statisztikák, tervek tömkelegében a tanítási m u n k a elszemélytelenedik, elszürkül, gépiessé és olyan a b - szolút mértékig programozottá válik, hogy szinte kizárja a tanulók spontán válasz- reakcióinak lehetőségét. Az ilyen okitatás hallgatólagosan abból a feltevésből indul ki, hogy teljesen uniformizált egyedekkel van dolga, olyanokkal, akik számára min- den tétel azonnal világos és egyértelmű, akik még kérdést is csak olyat tehetnek fel az órán, amilyet a pedagógus m á r előre eltervezett. Pedig az igazi, tartalmi kor- szerűség alapkövetelménye éppen az, hogy problémameglátásra kell nevelni az i f j ú - ságot, arra, hogy felismerje: a valóság összefüggései bonyolultak, ellentmondásosak és általában nem egyértelműek. A m a i pedagógiai gyakorlat következtében azonban, legalábbis hosszú távon az a veszély fenyeget, hogy a sokat hangoztatott önállóságra való nevelés önállótlanságra nevelésibe, a személyiség sokoldalú kifejlesztésének elve deperszonalizmusba, a korszerűség követelménye pedig üres formalizmusba, végső fokon korszerűtlenségbe csap át. A pedagógus személyisége háttérbe szorul, ener- giáinak nagy részét az eszközökkel, a módszerekkel való manipuláció emészti fel, tényleges szakmai önképzésre n e m jut ideje, de nincs is a m i e r r e ambicionálja, hi- szen e manipulált pedagógiai gyakorlat lényegéből, a módszertan egyoldalú abszo-
lutizálásából következik, hogy e r r e nincs is szükség, sőt lassan oda jutunk, hogy a szakmai képzést károssá fogják nyilvánítani, mert energiát vesz el az öncélúvá vált metodikától. A metodika és a technika fetisizálása n e m c s a k az i f j ú s á g nevelése és oktatása területén okoz károkat, hanem esetenként hibás elméleti tételek k i a l a k u - lásához is vezet. Tanulságos ilyen vonatkozásban megemlíteni, hogy az egyébként nagyon színvonalas és igen eredményesen felhasználható iskolatelevízió szerepével — és általában a vizualitás megnövekedett szerepével kapcsolatosan — pedagógiai kö- rökben kialakulóban van egy olyan nézet, mely szerint a mai technikai fejlődés szükségszerűen úgy alakítja át az ember egész megismerési apparátusát, hogy a b b a n fokozatosan a vizuális-tapasztalati mozzanat válik uralkodóvá az absztrakt-logikai elemmel szemben. Ebből a z ismeretelméleti tételből azután könnyen adódik a z a pedagógiai konzekvencia, hogy a z iskolai oktatásban is a vizuális elem t ú l s ú l y á r a kell törekedni. Emögött kimondatlanul is az az álláspont húzódik meg, amely elsőd- legessé misztifikálja a diavetítők, a magnók, a filmek szerepét a tanári m a g y a r á z a t - tal szemben. Ez az elméleti kiindulópont azonban gyökerében hibás, m e r t egyfelől elszakítja egymástól a megismerés két alapvető fokát, másfelől pedig alábecsüli a logikai-fogalmi megismerést. Igaz ugyan, hogy 'minél szélesebb, gazdagabb és s z e m - léletesebb a tapasztalati megismerés, a n n á l könnyebb az elméleti általánosítás, és ilyen szempontból pozitív szerepet játszhat az i n k á b b tapasztalati megismerést n y ú j t ó televízió, de az egész európai k u l t ú r a története, és a m a i tudományos-technikai for- radalom is 'egyértelműen bizonyítja, hogy a tudományos előrehaladás f ő feltétele a mind mélyebb, mind elvontabb elméleti általánosítás, amely nélkül n e m létezhet tudományos megismerés. Kétségtelen, hogy a vizuális eszközök n a g y a r á n y ú e l t e r - jedése hozzászoktat bennünket a v.izualitáshoz nemcsak iskolai, h a n e m általános tekintetben is, azonban ez n e m feltétlenül egyértelműen pozitív, ezért e r r e n e m a z az egyetlen helyes reflektálás, hia alkalmazkodunk hozzá, h a n e m esetleg az, hogy f e l m é r j ü k negatív hatásait is, és lehetőségeinkhez mérten e l h á r í t j u k azokat. Ügy hisszük, n e m szükséges különösebben bizonyítani, hogy e nagyfokú vizualitás u g y a n ugrásszerűen bővíti ismereteink terjedelmét, de n e m feltétlenül bővíti azok mély- ségét, sőt tendenciózusan a kész ismeretek puszta befogadására, közvetve önállót- lanságra szoktat. Mély meggyőződésünk, hogy bizonyos m ű f a j o k t ó l eltekintve egy irodalmi alkotás televíziós feldolgozása soha n e m pótolja, m e r t nem is p ó t o l h a t j a a mű elolvasását. Mindez azt látszik igazolni, hogy a 'klasszikus értékek mellett a z ismeretszerzés a művésziélmény-befogadás klasszikus hagyományait s e m lehet b ü n - tetlenül figyelmen kívül hagyni.
A m a i pedagógiai gyakorlat feltehetően n e m tudatosan, de n e m számol ezekkel az összefüggésekkel, és iá hagyományok nihilista tagadásával p á r h u z a m o s a n a m o - dern technika eszközeit olyan területekre is engedi betörni, ahol felhasználásuk n e m kívánatos, sőt egyre kevésbé képes ezeket a z eszközöket objektíve indokolt, azaz eszköz jellegükben alkalmazni, miáltal oéllá fetisizálódva egy s a j á t o s pedagógiai el- idegenedést szülnek, s így felhasználásuk eredeti rendeltetésükkel homlokegyenest ellenkező eredményekhez vezet. A végeredmény legalábbis távlatilag a z lesz, hogy
•kialakul egy fiktív, állandóan csak önmagába visszatérő, gépekkel, számokkal, sta- tisztikai felmérésekkel manipuláló, bürokratikus pedagógiai s t r u k t ú r a é s pedagógiai mechanizmus, saját külön tolvajnyelvvel, amely nemcsak újjászüli, h a n e m s z a k a - datlanul duzzasztja is önmagát; ebben a struktúrában örökösen szaporodnak a tudo- mányos címkével fémjelzett, a pedagógus személyiségét elsorvasztó ü r e s j á r a t o k — és mindezek mögött ott áll az élő, eleven ember, a tanuló, akinek é r d e k é b e n m i n d e z történik, de aki éppen ezért mindebből egyre kevesebbet profitál.
1060
