Történelmi és társadalomtudományi

AREOPOLISZ

Történelmi és társadalomtudományi

tanulmányok XIV.

AREOPOLISZ

Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok XIV.

Areopolisz Egyesület Székelyudvarhely

2015

Jelen kötet kiadási költségeit támogatta:

Szerkesztők:

Kolumbán Zsuzsánna Róth András Lajos

Borítóterv: Biró Gábor

© Areopolisz Egyesület

ISSN 2248-0226 ISSN-L 2248-0226

TÁMOGATTA

SZÉKELYUDVARHELY VÁROS ÖNKORMÁNYZATA

A^reopoliszXiV.

Elvárások és lehetőségek közt:

könyvkiadás intézményi háttér hiányában

Feldolgozatlan témák utáni kutatás, közölni vágyók jelentkezéseinek értékelése vagy éppen szerzők keresése, pályázati űrlapkitöltések, ha- táridők betartásáért írt levelek sora, szerkesztői útmutató szerzők általi felülbírálása vagy éppen figyelmen kívül hagyása, hiányos bibliográfiai adatok pótlása, levéltári és már megjelent forrásokból származó idézetek ellenőrzése és javítása, szerkesztői kérdések és azokra kapott kételkedő válaszok…, és végül a kérdés: mi is az olvasószerkesztő feladata, van-e kellő energiánk befejezni a tervezett és felvállalt munkát? Néhány apró- ság egy kiadvány szerkesztése során, amivel minden olvasószerkesztő találkozik. De ez esetben talán kicsit más a folyamat, hiszen a kedves ol- vasó egy civil szervezet kiadványát tartja a kezében, melynek tagjai térí- tésmentesen végzik munkájukat, nem munkahelyi kötelezettségként, sta- bilitást adó intézményi háttér nélkül adják ki (idén a 14. alkalommal) Ud- varhelyen az egyetlen évente megjelenő tudományos évkönyvet.

De mielőtt a minden adatához ragaszkodó, saját kutatásában élő szer- ző és a kiadványt összességében kezelő, támogatási szerződések által is behatárolt szerkesztő munkája párhuzamos pályára állna, alakot ölt a ki- advány. Árajánlatok, végső simítások, nyomdai munkálatok, feszült vá- rakozás, tiszteletpéldányok kiosztása szerzőknek, könyvtáraknak, kuta- tócsoportoknak, iskolákban, konferenciákon… És a kötetet kézbe tartó kutató, tanár, barát, könyvtáros… kérdésére, hogy mi lesz a következő kötet témája, a válaszunk: már dolgozunk rajta.

Köszönettel tartozunk a kötet szerzőinek, kik legújabb kutatásaik eredményeit magyar nyelven és a kutatás által érintett régióban tartották fontosnak közölni. További kutatómunkájukhoz sikert kívánunk.

Köszönjük Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Önkormányzatá- nak és a Bethlen Gábor Alapnak (immár többedszerre), hogy támogatá- sukkal lehetővé tették a kiadvány megjelenését.

a szerkesztők

A^reopoliszXiV.

P ecséthasználat

A^reopoliszXiV.

Mihály János

Székelyudvarhely város pecséthasználata a kezdetektől 1867-ig

A középkorban és a koraújkorban, de még a későbbi századokban is, a városok „hatalmának és jogainak egyik legfőbb bizonyítéka a pecsét volt.”¹ Az uralkodók adományozták a vele járó kiváltságokkal, szaba- dalmakkal együtt, s az adományozás tényét oklevélben rögzítették. En- nek birtokában a városi hatóság a város nevében saját pecsétje alatt bo- csátott ki okleveleket. A ránk maradt pecsétlenyomatokból megállapítha- tó, hogy a városi pecsétek kezdetben a királyi címer jelképeit (liliom, vá- gások, kettős kereszt) vették át, később gyakrabban városképet vagy vár- ábrázolást tartalmaztak (ormos falat és kaputornyot), esetenként kereszt- be tett kapukulcsok kíséretében. Néha a város védőszentje vagy a lakos- ság foglalkozására utaló szimbólum (ekevas, búzakalász, kéve stb.) ke- rült a pecsétmezőbe. Sajnos ezek a pecsétadományozó oklevelek – „a magyar történelem számtalan vihara, országot végigpusztító háborúk so- rozata miatt” – kis számban maradtak ránk.² Legtöbb városnak ma már

„nincs arról levele”, hogy a városi ranggal együtt járó pecsétjét „melyik király adta”, azaz, hogyan jutott a birtokába. Ez a megállapítás érvényes a koraújkori Székelyföld mezővárosainak (oppidumainak) esetében is.

A szakirodalomban ugyan azt olvashatjuk, hogy a „hiteles pecsét je- lentőségét a kapaszkodó székely városok” hamar felismerték, s a pe- cséthasználati jogot igyekeztek már a 16. század folyamán megszerez- ni, de az igazság az, hogy nem maradt fenn ebből az időből olyan ok- levél, amelyet valamely mezővárosunk pecsétjével hitelesítettek volna.

Székelyföld legfontosabb települése, Marosvásárhely városa, mivel nem 1 H. Kolba Judit: Sigillum Civitatis de Kechkemeth. In: Horváth Attila – H.

Tóth Elvira (szerk.): Cumania IV. Archaeologia. Kecskemét, 1976. 311.

2 Uo.

9–21. o.

volt saját hiteles pecsétje, az 1564–1610 közötti időszakban a székely nemzet ARMA TRIUM GENERUM SICULORUM köriratú pecsétjé- vel (a pecsétkép: egy levágott sarkú tárcsapajzs, rajta egy szívet átszú- ró kivont egyenes kardot tartó kar) hitelesítette az általa kiállított levele- ket, ahogy azt Pál-Antal Sándor kutatásai kiderítették.³ E pecsét lenyo- mata egy 1564-ben Beszterce város tanácsa kérésére kiállított és hitele- sített tanúkihallgatási jegyzőkönyvön, egy 1575-ös egyezséglevélen, va- lamint a városi szűcs céh statútumát jóváhagyó 1608. évi oklevélen ma- radt fenn.⁴ Bár nem tartozik közvetlenül a témánkhoz, fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy Timon Sámuel (1675–1736) jezsuita szerzetes, törté- nettudós is megemlékezik erről a pecsétről. 1735 áprilisában Apor Péter (1676–1752) történetírónak írt második válaszlevelében, amely az Imago antiquæ Hungariæ függelékeként nyomtatásban is megjelent, a széke- lyek napvilágra került pecsétjéről (De Sigillo Siculicali nuper retecto) ér- tekezik, megemlítve, hogy 1500 körül volt használatban.⁵

Még a közelmúlt szakirodalma szerint is a legrégibb székelyföl- di városi pecsét a Sepsiszentgyörgyé, a köriratán található 1509-es év- szám alapján.⁶ Ezt a feltételezést javítja legújabb munkájában Pál-An- tal Sándor, ki utólag keltezett pecsétnek tartja.⁷ Ezt követné időben Székelyudvarhely város pecsétje 1558-ból. Marosvásárhely címerét és pecséthasználati jogát Bethlen Gábor fejedelem 1616. évi kiváltságleve- le által nyerte. A hat pontot tartalmazó kiváltságlevél második pontja ér- telmében a város címere: kék mezőbe helyezett, „válltól elvágott páncé- lozott emberi kar, kétélű kivont karddal, abban egy keresztüldöfött med- 3 Pál-Antal Sándor: Székely önkormányzat-történet. Marosvásárhely, 2002.

324, 334. (A továbbiakban Pál-Antal: Székely önkormányzat…) 4 Uo. 334.

5 „Sigillum nuper in lucem prolatum, cui verba hæc incisa sunt, arma trium generum Siculorum, habetque pro stemmate manum gladio cor transsigentem, existimo, factum esse circa annum M. D.” Lásd: Imago antiquæ Hungariæ, repræsentans terras, adventus, et res gestas gentis hunicæ. Vienæ, Pragæ et Tergesti, 1762. 10.

6 Pál-Antal: Székely önkormányzat…, 333–335.; Szekeres Attila István: Sepsi- szentgyörgy jelképei. Sepsiszentgyörgy, 2012. 7–8.

7 Pál-Antal Sándor: Történelmi szimbólumaink. A székely címeres pecsétek.

Marosvásárhely, 2014. 88. (A továbbiakban Pál-Antal: Történelmi…)

vefej és egy szív”, vagyis a székely nemzet régi címere, amelynek pe- csétjével a város korábban is élt. A kiváltságlevél arra is felhatalmaz- ta a várost, hogy ezt a címert „aranyba, ezüstbe, rézbe vagy ércbe vés- ve” oklevelein „pecsétül használja”.⁸ Marosvásárhely szabad királyi vá- ros pecsétje a pecsétnyomó fémrészének oldalába vésett felirat szerint 1620-ban, Nagy Szabó Mihály bírósága idején készült el.⁹

Csíkszék központja, Csíkszereda keltezetlen pecsétje a szakemberek szerint jóval későbbi, a 18. század második felében vagy a 19. század elején készülhetett, akárcsak Aranyosszék egyetlen mezővárosa, Felvinc pecsétje is. Kézdivásárhely pecsétje, amint arra a köriratán található év- szám (1740) is utal, a 18. század első felében készült. Bereck mezővá- ros első pecsétje¹⁰ pedig, ugyancsak a körirata szerint, 1785-ből való.

Nyárádszereda pecsétjének legrégibb lenyomatát egy 1858-ban keltezett iraton találta meg Pál-Antal Sándor.¹¹ Székelykeresztúr évszám nélküli pecsétjéről Orbán Balázs emlékezik meg: „Keresztúrnak mostan használt pecsétjén, a közepén kilencágú csillag van; körirata: SZ. KERESZTUR VÁROSSA. Öreg emberek egy régibb pecsétjére is emlékeznek, mely- nek közepén korona volt K. V. betűkkel (Keresztúr város), de ezen régi pecsétje elveszett, s régibb okmányokon sem tudtam nyomára akadni.”¹² Székelykeresztúr Orbán Balázs idejében használt pecsétjének kormos le- nyomatára e sorok írója bukkant egy, a város által 1865 elején kibocsátott iraton.¹³ E pecsét lenyomata a gróf Kemény József-féle 1842. évi gyűj- 8 Pál-Antal Sándor – Szabó Miklós (szerk.): Marosvásárhely történetéből. Ma- rosvásárhely, 1999. 44.; Pál-Antal Sándor: A Székelyföld és városai. Törté- nelmi tanulmányok és közlemények. Marosvásárhely, 2003. 44.

9 Pál-Antal Sándor: Maros-széki intézmények és pecsétjeik a XVI. századtól 1867-ig. Marosvásárhely, 2004. 226. (A továbbiakban Pál-Antal: Maros-szé- 10 Pál-Antal Sándor kutatásinak újabb eredménye szerint az első pecsétjén az ki…)

1754-es évszám látható. Pál-Antal: Történelmi…, 94.

11 Pál-Antal: Székely önkormányzat…, 336–338.

12 Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. I. (Udvarhelyszék). Pest, 1868. 23. 22. sz. jegyzet. (A továbbiakban Orbán Balázs: A Székelyföld…)

13 Román Akadémia Könyvtára, Kolozsvár. Gróf Kemény József gyűjteménye.

413. sz.

teményből hiányzik, valószínűleg azért, mert a város pecsétje csak ez- után készült el.¹⁴

Az egykori székely mezővárosok pecsétjeinek rövid áttekinté- se után térjünk vissza a címben eredeti témánkhoz. Az alábbiakban Székelyudvarhely város pecséthasználatának kezdetét vizsgáljuk. Itt je- gyezzük meg, hogy rövid tanulmányunknak nem tárgya a város pecsét- használatának teljes bemutatása. Csupán néhány általunk összegyűjtött adalékot ismertetünk azzal a céllal, hogy lássuk: van-e valamilyen alapja annak, hogy Székelyudvarhely már a középkor végén kiérdemelte a saját pecséthasználattal járó városi rangot. Nem véletlenül, ugyanis régi íróink (Szeles János¹⁵, Szigethi Gyula Mihály¹⁶, Orbán Balázs¹⁷, Jakab Elek¹⁸, s nyomukban többen ma is) úgy tartják, hogy Székelyudvarhely, az egy- kori fő- vagy anyaszéknek (capitalis sedes) nevezett Udvarhelyszék köz- pontja, Izabella királynőtől (1519–1559) adományként nyert pecsétet 1558-ban (Orbán szerint 1557-ben¹⁹), s ennek mezejében a SIGILLVM OPPIDI SICVLICALIS VDVARHELI felirattól övezve a „székely nationak” akkoriban használt címere volt látható, de négy csillaggal ki- egészítve, ami már önmagában is érdekes. Ugyanis a város polgárai eb- ben az időben a „sok villongás miatt” konfliktusban álltak a szék tiszt- jeivel, akik igyekeztek a városiakat „régi szabadságok ellen is a magok jurisdictiója [joghatósága] alá vonni”.²⁰ Erre éppen Izabella királyné ki- 14 A pecsétmezőben nem kilencágú, hanem egy nagy nyolcágú csillag látható.

Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Székelyudvarhelyi Gyűjtőlevéltá- ra. Székelyudvarhelyi Főesperesség iratai, 1865, sz. n.

15 Szeles János: Székely-Udvarhely története. In: Erdélyi Múzeum, 15. (1898) 7. 392–393.

16 Szigethi Gyula Mihály: Székely-Udvarhely a Nemes Székely Nemzet Anya- Várossának leírása. In: Felső Magyar-Országi Minerva, 4. (1828) 2. negyed.

1753.

17 Orbán Balázs: A Székelyföld..., I. 45.

18 Jakab Elek – Szádeczky Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időtől 1848-ig. Budapest, 1901. 275. (A továbbiakban Jakab – Szádeczky:

Udvarhely…)

19 Orbán Balázs: A Székelyföld..., I. 45.

20 Szeles János: Székely-Udvarhely története. In: Erdélyi Múzeum, 15. (1898) 7. 392.

váltságlevelei a legfőbb bizonyítékok.²¹ Ugyanakkor a kiváltságlevelek- ből nem derül ki egyértelműen, hogy a város „az önkormányzat jelképé- nek kifejezéseként” ebben az időben pecséthasználati jogot nyert volna, nincs bennük szó ténylegesen pecsétadományozásról. Itt jegyezzük meg azt is, hogy mind a mai napig nem sikerült sem a korábbi kutatóknak, sem nekünk egyetlen olyan pecsétlenyomatra találni, amely bizonyítaná azt, hogy oppidumként, azaz vásártartási joggal és bizonyos autonómi- ával rendelkező településként már 1485-ben feltűnő város a 15–16. szá- zad folyamán saját pecséttel rendelkezett volna. Kutatásaink jelenlegi ál- lása szerint, Székelyudvarhely pecsétjének lenyomatával egy 1701-ben kelt testimoniális levélen találkozunk először…

De ne szaladjunk ennyire előre. Először is vegyük szemügyre részle- tesebben a város Izabella királynétól nyert kiváltságleveleit.²² Az erede- ti kiváltságleveleket jelenleg a Román Nemzeti Levéltár Központi Hiva- tala őrzi Bukarestben.²³

Az első kiváltságlevél 1557. november 30-án kelt Kolozsvárott. Eb- ben a királyné a szék főtisztjeinek, összeíróinak, adószedőinek a tudo- mására hozza, hogy a város („Oppidi nostri Udwarhelly”) lakóit fölmen- tette minden pénzbeli adótól és rovástól, amellyel neki és a királyi ka- marának tartoztak, s meghagyja, hogy ezekért a fenn említett lakoso- kat javaikban ne háborgassák.²⁴ Az 1558. október 8-án Gyulafehérváron kelt levelében a királyné Udvarhelyszék főtisztjeit és a szék közönségét 21 Balogh Judit: Székelyudvarhely városi elitjének kialakulása a 16–17. század fordulóján. In: Székelyföldi karrierek. Az udvarhelyszéki nemesség hatalom- szerzési lehetőségei a 16–17. században. [Budapest], 2011. 25–39.

22 A kiváltságleveleket 1876-ban közölte Szabó Károly a Székely Oklevéltár II. kötetében. Székely Oklevéltár. II. kötet. 1520–1571. Kolozsvártt, 1876.

138–139., 146, 148–149. (A továbbiakban SZOkl.)

23 Román Nemzeti Levéltár Központi Hivatala. Erdélyi okiratok. Magyar ki- rályok és erdélyi fejedelmek [...] által kiadott, Udvarhely város jogaira és kiváltságaira vonatkozó iratok. Nemesekkel való konfliktusok. (Documente Transilvene. Documente de la regii Ungariei şi principii Transilvaniei, Isabella, Ioan II Sigismund, Ştefan Bathori, Gheorghe Rakoczi, privind drepturile şi libertăţile oraşului Odorhei, conflicte cu nobilii.) 15. csomag.

1557–1789. 1, 1a, 2, 14a.

24 SzOkl. II. 273.

(„Fidelibus nostris Egregijs, Agilibus, Judicibus nostris Regijs, necnon Capitaneis, Judicibus, Senioribus, Primoribus et vniuersitati potiorum Siculorum Sedis nostrae Siculicalis Vduarhelly”) arra inti, hogy a me- zővárost („Oppidi nostri Siculicalis Vduarhelly”) a hajdani királyoktól nyert kiváltságai és bevett, régi szokásai ellenére vendégek tartásával, a királyi udvarba küldött követek útiköltségével, a városi elöljárók által el- ítéltek bírságának követelésével, s más törvénytelenségekkel ne terhel- jék.²⁵ Izabella 1558. november 7-én adományozott kiváltságlevelében át- írja és megerősíti az 1557-ben kiadott védlevelét, nyomatékosítva, hogy a mezőváros („Oppidi nostri Siculicalis Udwarhelly”) lakói mentesítve vannak minden adótól és pénzbeli fizetéstől, kivéve a török szultánnak fizetendőt.²⁶ Izabella pár nap múlva, november 10-én kelt rendeletében, a város lakosai és polgárai panaszára hivatkozva, újra utasítja a királybírá- kat, kapitányokat és az egész Udvarhelyszék nemességét, hogy: a mező- város lakóit semmiféle terhek hordozására, szolgálattételre ne kénysze- rítsék, a közös tulajdonban levő erdők használatában ne háborgassák, és amilyen szabadsággal élnek más szabad városok, „olyannal való élést”

engedjenek Udvarhely város lakóinak is, s fölöttük a királybírák jogha- tóságot gyakorolni ne merjenek.²⁷

A viszályt a város polgárai és a szék hatósága, nemessége közt Iza- bella királyné 1558. évi kiváltságlevelei nem rendezték véglegesen. El- tartott az még jó kétszáz évig.²⁸ Úgy gondoljuk, hogy ez a város pecsét- használatára is rányomta a bélyegét. Legalábbis ez derül ki azokból az adatokból, amelyeket az 1569–1600 közötti (nyomtatásban is megjelent)

25 Uo. 282.

26 Uo. 273–274.

27 Uo. 274. Lásd még: Jakab – Szádeczky: Udvarhely…, 275.; Szádeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Budapest, 1927.

263–266. (A továbbiakban Szádeczky: A székely nemzet…); Benkő Elek – Demeter István – Székely Attila: Középkori mezőváros a Székelyföldön. Ko- lozsvár, 1997. 15–17.; Pál-Antal: Maros-széki…, 15.; Benkő Elek: Falu és mezőváros a késő középkori, kora újkori Székelyföldön. In: A középkori Szé- kelyföld. I. Budapest, 2012. 378–381.

28 Szádeczky: A székely nemzet…, 265.

udvarhelyszéki törvénykezési jegyzőkönyvekből szemelgettünk ki, pon- tosabban az 1589. évi tanúvallomásokból.²⁹

Basa Benedek, Udvarhelyen lakó (incola oppidi Vduarhely): „Tudom azt, hogy semmikeppen nem eorozheti [!] vala megh az hatart Magiarj Thamas, vgy tilta megh vduarbiro peczietieul.”³⁰

Kőműves János, Udvarhelyen lakó: „Tudom, hogy Magiarj Thamas vgy tilta megh az feoldet, hogj en panazolnj mentem vala hoza (miel hogj latom vala, mely nagh kart tezen vala az barom az hatarban), vgy mondam neki, hogy ha megh nem tiltia, tehat en magam panazlok kapitany vramnak es peczietet kerek s meg tiltom. […] Vgy gywteotte aztan eozue az varost, vgy tilta megh varas akarattiabul f. 1; az utan hogy vgian nem zwnnenek meg az kar teteltul, tudom, hogy vgy tilta megh vdvarbiro peczietiuel.”³¹

Istvánfi Antal udvarhelyi (de oppido Vduarhely): „Tudom azt is, hogy Zabo Istuan foglalt egj darab feoldett varas feoldebul, az varas vegin.

Azt is tudom, hogy 12 forintal megh tilta az hatart vduarbiro peczietiuel, varas akarattia ellen, Magiarj Thamas.”³²

Kósa György, Udvarhely városában lakó: „Tudom azt is, hogy Magiarj Thamas megh tilta varas akarattiabul az hatar[t] 12 forintal, capitany peczietiuel.”³³

Timár Bálintné, Krisztina: „Az penz be pechyetlese feleol azt felely, hogy monta Magiari Tamas, hogi: ad ele az penzt, pechyetellyk megh az kapitan vram pechietiuel, de ereouel el nem vitte.”³⁴

A fenti adatok, amelyek azt tanúsítják, hogy a városi bíró (judex civitatis), Magyari Tamás különböző ügyekben, tiltások, megpecsételé- sek alkalmával az udvarhelyi vár udvarbírájának vagy kapitányának pe- csétjét használta, Benkő Elek szavaival élve, „a helyi hierarchia kérdé- sén túlmenően arra is rávilágítanak, hogy a város ekkor még nem rendel- 29 Demény Lajos – Pataki József – Tüdős S. Kinga (szerk.): Székely Oklevéltár.

Új sorozat. I–VIII. Budapest – Bukarest – Marosvásárhely, 1983–2006.

30 SzOkl. Új s. I. 41.

31 Uo. 42.

32 Uo. 44.

33 Uo.

34 Uo. 64.

kezett saját pecséttel”.³⁵ Módunkban állt a törvénykezési jegyzőkönyvek kiadatlan anyagának az áttekintése is, amelyek fölbecsülhetetlen meny- nyiségű és értékű adatkincset tartalmaznak a városra vonatkozóan.³⁶ Ed- dig mintegy 100 évnyi (1600–1700 közötti) iratanyagot néztünk át, de bennük a város pecsétjére vonatkozó adatot nem találtunk, annak lenyo- matára nem bukkantunk. A szóban forgó iratok többsége pecsételetlen, vagy nemesi címeres, monogramos gyűrűs pecséttel/pecsétekkel van hi- telesítve. Előfordul az is, hogy hitelesítésükhöz a földből előkerült óko- ri, vagy pedig hamisított, pecsétgyűrűbe foglalt gemmát (vésett díszítésű drága- vagy féldrágakövet) használtak.

Székelyudvarhely város pecsétjére vonatkozó adataink a 17. század végén, a 18. század elején „sokasodnak meg”. Udvarhely városában bí- róságot viselt embereknek, s némely személyes és közönséges jeles tör- tént dolgoknak lajstromát összeállító Szeles János írja az 1698. évnél:

Szőcs Ferenc „igen káros bírája” volt a városnak, mert „sokat cimborált a fejedelem udvarbírájával a várhoz való szolgálat iránt, […] annyira vitte tökéletlensége, hogy nála tartatván a város pecsétje, azalatt levelet adott a város nevében, mintha a várhoz való szolgálatra újra kötelezné magát az város, mely mián azután sok búsulása volt az városnak.”³⁷ Ugyancsak tőle olvashatjuk, hogy „a városi rend a villongós kuruc világban minden privilégiumait, s más drága írásait, pecsétét” a vár udvarbírójára, egy bi- zonyos Czáz Borbély János nevűre bízta, aki „mint termetre, mint maga- viseletére nézve, mint erkölcsére igen nagy tekintetű ember volt”.³⁸

Nagy jelentőséggel bír a témánk szempontjából a már említett testimoniális levél, amely 1701. március 6-án a csizmadia céh piacon lévő sátorhelyének ügyében kelt Székelyudvarhelyen, „Hodgyában lakó Szabó Ferenc uram Udvarhely városában levő házánál” a csizmadia céh 35 Benkő Elek: A középkori Székelyföld. I. Budapest, 2012. 380.

36 Román Nemzeti Levéltár Kolozs megyei Hivatala. F 16. Udvarhelyszék Le- véltára. Protokollumok II. 1600–1700. Lásd még: Mihály János: Házak, ut- cák, szomszédságok, örökségek a 17. századi Székelyudvarhelyen és határá- ban. In: Örökségünk, 7. (2013) 2. 20–22., 3. 25–26., 4. 12–14.

37 Szeles János: Székely-Udvarhely története. In: Erdélyi Múzeum, 15. (1898) 10. 588.

38 Szeles János: Székely-Udvarhely története. In: Erdélyi Múzeum, 15. (1898) 7. 397.

mestere s „több becsületes öreg mesterek”, valamint a város bírája, Magyari János és a város esküdtjei előtt. Ezt a nagyobb bizonyság okáért a város „igaz pecsétével” meg is erősítették.

A kutatás jelenlegi állá- sa szerint ez az első irat, ame- lyen Székelyudvarhely pe- csétjének lenyomata előfor- dul.³⁹ A papírfelzetes lenyo- mat egy 32/31 mm átmérő- jű kerek pecsétnyomóval ké- szült, amelynek két vona-

las körbe foglalt körirata: · SIGILLVM · OPPIDI · SICVLICALIS · VDVARHELI. A szöveg eleje és vége között egy lebegő négyszirmú ke- reszt látható. A pecsétmezőt kívül gyöngyökből és levelekből képzett, teljesen körbefutó koszorú zárja le.

A pecsétmezőben, barokkos vonalvezetésű kerek címerpajzson egy könyökben hajlított, heraldikailag jobbra forduló kar látható, mely kesz- tyűs kezében egy medvefejet és szívet átdöfő egyenes kardot tart. A kard hegyén egy háromleveles nyitott korona. Körülötte, az alsó részen két hatágú csillag, fennebb két csipkés szélű, tenyeresen karéjos, száraival befele hajló levél (tehát nem négy csillag, ahogy a pontatlan leírások okán a köztudatban elterjedt) látható. A pajzs fölé a kiváltságok nyerésé- nek évszámát (1558) véste a számunkra ismeretlen pecsétmetsző.⁴⁰ Öt- 39 A szóban forgó irat a székelyudvarhelyi Múzeum Gyűjteményében (Román

Nemzeti Levéltár Hargita megyei Hivatala. 469. számú dokumentum) talál- ható, és Bicsok Zoltán levéltáros kollégám hívta fel rá a figyelmem. Ugyan- csak ő juttatta el hozzám annak digitalizált változatát is. Itt mondok köszöne- tet érte.

40 Itt jegyezzük meg, hogy a Kemény József-féle gyűjteményben található és az általunk fellelt pecsétnyomatok között eltérés van. A pecsétrajz pere- mén körbefutó koszorú nem azonos a lenyomatokon látható gyöngysorral. A

Székelyudvarhely pecsétjének papírfelzetes lenyomata, 1701

vösünknek nem sok ismerete lehetett a „székely nationak” régi címe- réről, mert azt a megszokottól eltérően, elégé kezdetlegesen metszette bele az egykori pecsétnyomóba.⁴¹ Lakatos Istvántól, Székelyudvarhely városának legrégibb (1702) leírójától tudjuk, hogy az egész székely nem- zet ősi jelvénye (insigne), amely Székelyudvarhelyen volt letéve, a vas- sal megerősített (vagyis páncélos) kar, mely egyenes kardot tart, rajta egy korona, egy szív és egy medvefej.⁴² A már említett Szeles János is Székelyudvarhelyről írt munkájában (a 18. század második fele) egy-

Kemény-féle pecsétrajz vagy pontatlan, vagy a város egy másik pecsétnyo- móval is rendelkezett. Az utóbbit kevésbé tartjuk valószínűnek.

41 Sajnos a város tipáriuma a történelem viharaiban valószínűleg megsemmi- sült, nem maradt ránk.

42 Siculia delineata et descripta accuratius quam hactenus nunc ad lucem data dedicataque A: C : 1702. A. R. P. Andreae Lenczovicz e Soc. Jesu Residentiae Udvarheliensis Superiori Patri multum venerando ab A. R.

P. Stephano Lakatos de oppido Udvarhely Parocho Kozmasiensi die 30 Octobr. Vagyis: „Az eddiginél nagyobb pontossággal lerajzolt és leírt Szé- kelyföld. Most, a megváltás 1702-ik évében, október 30-án kiadta és fő- tisztelendő Lenczovicz András jezsuita atyának, a székelyudvarhelyi rend- ház mély tiszteletre érdemes főnökének ajálta a Székelyudvarhely város- ából származó, főtisztelendő Lakatos István atya, csíkkozmási plébános.”

(Fordítás: Jaklovszky Dénes) Gépelt kézirat másolat a szerző tulajdonában.

„Sedium Siculicalium supra praefatarum prima ab initio usque fuit Udvar- hely Szek, ab Oppido huius nominis sic denominata: et hoc oppidum ex eo quod ibidem fuerit frequentior totius Nationis siculicae Conventus, ubi suos tractatus ac Consilia peragebant, inde Udvarhely hoc est locus Aulae, Sive aulicus Nobilium Conventus et Congregatio unde habet et defacto Insigne totius Siculicae Nationis antuquum, nempe: Brachium ferro munitum tenens ensem, in quo Coruna, Cor et Caput Ursi, designans Nationis fortitudinem et generositatem; eoque et defacto is suis immunitatibus, privilegÿs, et quibus cunque iuribus es Confirmationibus suis legitime utitur.” A Lakatos István nyomdokain járó Jánosfalvi Sándor István így ír erről: „Ezen városnak, – va- lamint innen az egész székely nemzetnek is régi címere egy vasas páncélos kard volt, mely fegyvert, a fegyverben koronát, szívet és medve főt tartott, melyek a nemzetnek erejét és generositását jegyezették, amint ezt sok régi székely templomok bolthajtás lábjain ma is láthatni.” Lásd: Székelyhoni uta- zás a két Homoród mellett. Erdélyi Ritkaságok, 7. Dr. Jancsó Elemér szerk.

Kolozsvár, 1942. 19–20.

értelműen azt állítja, hogy Izabella királynő a városnak adott „sok féle privilegiumos ajándékai” mellé pecsétnek a „székely nationak” régi cí- merét adta.⁴³ Ugyanő – első- ként – az adományozás idejét a pecséten lévő évszámból ki- indulva 1558-ra teszi, s a régi székely címert Lakatostól el- térően írja le: „Nevezett Iza- bella királyné, kiváltképpen való kegyelemmel viseltetett mindenkor ezen városhoz, a mint sok féle privilegiumos ajándékiból kitetszik […].

[…] ehhez pecsétnek a székely nationak akkori czimerét adta, a melyen egy pánczélos jobb kéz egy hegyes tőrt tart markában, az hegyes tőrben egy fő, azon felyűl egy szív, a végiben egy korona vagyon metczetve, a tágasságán 4 csillag, körűl ilyen irás: Sigillum oppidi Siculicalis Ud- varhely, az íráson belől a korona felett 1558.”⁴⁴ Egyértelmű, hogy e so- rokat Szeles a fenn részletesen leírt pecsét ismeretében vetette papírra, hisz leírása azzal teljesen megegyezik, mint ahogy az is, hogy a pecsét adományozásának idejével kapcsolatosan nem rendelkezett semmiféle közvetlen adattal (pl. a város levelesládájában őrzött pecsétadományo- zó privilégiumlevéllel) a pecséten lévő évszámon kívül. Annak régisé- gét ugyanis a következő soraival próbálta alátámasztani: „Hogy pedig a Székely nationak akkorban [vagyis 1558-ban] ilyen czímere volt lé- gyen, bizonyítja ezelőtt egy néhány esztendőkkel Nagyszombathban költ Cerographia Hungariæ nevű könyv.”⁴⁵

43 Szeles János: Székely-Udvarhely története. In: Erdélyi Múzeum, 15. (1898) 7. 393.

44 Uo.

45 Uo. Josephus Koller: Cerographia Hungariæ seu notitia de insignibus et sigillis regni Mariano-Apostolici című könyvéről van szó, amely Nagyszom-

Székelyudvarhely pecsétjének rajza Kemény József gyűjteményében, 1842

Ahogy az a fentiekből is kitűnik: Szeles állítását, hogy: „1558ba […]

adatott a pecsét”, sajnos az általunk végzett kutatások nem igazolták, ezért ezt a „tényt”, amelyet az utána következő történetírók, helytörténet- írók tisztes része is átvett,⁴⁶ a kutatás mai állása szerint a „hamis toposz”- ok közé kell sorolnunk. Az általunk felsorolt adatok azt bizonyítják, hogy a 16. században Székelyudvarhely városának még nem volt saját pecsét- je. A szóban forgó időszakból egyetlen olyan oklevelet sem ismerünk, amelyet a város által használt pecséttel hitelesítettek volna. Sőt a 17. szá- zad első feléből sem bírunk ilyen emlékekkel. Ami pedig az 1701. már- cius 6-án kelt oklevélen lévő lenyomat pecsétnyomóját illeti, úgy véljük, hogy nem tévedünk, ha – az ábrázolásmódját, feliratát, a peremén kör- befutó díszítést figyelembe véve, s összevetve más korabeli pecsétek- kel – készítését feltételesen a 17. század második felére tesszük. Nem té- vedünk talán abban sem, ha azon véleményünknek adunk hangot, hogy a város a korábbi oklevelekben említett városi rang igazolásául vagy „mel- lé” készíttette a pecsétet. Feliratát pedig – összehasonlítva a város 16. szá- zadi latin nyelvű megnevezésével – egyértelmű, hogy Izabella 1558. évi kiváltságleveléből „kölcsönözték” (Oppidi […] Siculicalis Vduarhelly

= […] OPPIDI SICVLICALIS VDVARHELI). Egyébként a pecsétmet- sző az évszám esetében is igyekezett a korabeli „formai sajátosságokat”

figyelembe venni. Véleményünk szerint elkészíttetése, valamint az, hogy batban [Tyrnaviæ] látott napvilágot 1734-ben. A szerző az erdélyi tartomány nemzeteinek jeleiről (Signa gentilitia Provinciarum Transylvaniæ) értekez- ve emlékezik meg a székelyek címeréről: „Brachiô gladium utrâque parte acutum stringente, atque Coronam, Cor, Caput configente, Siculos militari fortitudine à Majoribus hæreditate velut acceptâ præditos;” Uo. 65–66. Lásd még az I. tábla XI. rajzát.

46 Elsőbben Szigethi Gyula Mihály az 1826 végén írt, 1828-ban nyomtatás- ban is megjelent városleírásában: „Háromfélék lévén e Város Népei: Vár- hoz tartozók, városi privilegiátusok, a Nemesi rendhez tartozók, háromfé- le Jurisdictiója-is vagyon: egygyik a Vár-földin lakóké; kiknek ügyes-ba- jos dolgokat a Várhoz tartozó Taksalisták Tisztje igazgatja, másik a privilegiátusoké, kiknek ügyét folytattja a Bíró a Tanáttsal egygyütt, 1558- ban adatván a Városnak privilegiuma s pecsétje …” Szigethi Gyula Mi- hály: Székely-Udvarhely a Nemes Székely Nemzet Anya-Várossának leírá- sa. In: Felső Magyar-Országi Minerva, 4. (1828) 2. negyed. 1753.

ha pontatlanul is, de a székely nemzet régi címerét metszet- te a pecsétre a városi magiszt- rátus, Székelyudvarhely szé- kely „anyaváros” kultuszának 17. századi megjelenésével hozható összefüggésbe.

Székelyudvarhely első pe- csétje a 19. században is hasz- nálatban volt. Lenyomatát fellelhetjük számos korabeli iraton (pl. a városi magisztrá- tus 1837. július 5-én kelt ira- tán, a tanács 1858–1859 kö- zött kibocsátott hivatalos bi- zonyítványain).⁴⁷ Lecseré- lésére az októberi diploma

(1860. október 20.) kibocsátása után került sor, miután az uralkodó, Fe- renc József császár megígérte az egyes országrészek törvényhozó testü- leteinek újjászervezését.

A város második pecsétjének kék tuslenyomata egy 1861. janu- ár 5-én kelt iraton található. Alakja kerek, átmérője 35 mm. Körirata:

SZ[ÉKELY]: UDVARHELY ANYA VÁROS TANÁCSA. A szöveg kez- dete és vége között egy négyszirmú lebegő kereszt van. Nemcsak a kör- irat, hanem a pecsét címere is különbözik az első pecséten láthatótól. A pajzs fölül hiányzik az év, s bár a kardot tartó kar körül, a felső részen a csipkés szélű, tenyeresen karéjos, befelé hajló levelek megmaradtak, az alsó részen már nem két hatágú, hanem két ötágú csillag látható. Ez a vá- ros egyetlen olyan pecsétje, amelynek köriratában szerepel az „anyavá- ros” megnevezés.

47 Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Székelyudvarhelyi Gyűjtőlevéltá- ra. Székelyudvarhelyi Főesperesség iratai. 1820–1862. Lásd még Pál-Antal:

Történelmi…, 172.

Székelyudvarhely anyaváros tanácsának bélyegzőlenyomata, 1865

A^reopoliszXiV. 23–36. o.

BERNÁD RITA Férfiszentek pecséteken:

Szent Márton és Szent Lénárd

A szentek tisztelete a Római Katolikus Egyházban igen gazdag ha- gyománnyal rendelkezik. Az ún. cultus sanctorum az Isten szentségé- ből részesedett és hivatalosan szentté avatott személyek tiszteletét, a val- lásosság erényének tettét jelenti. A tisztelet legfelső foka (hüperdulia) a Szűzanyát illeti meg, utána következik Szent József (protodulia), majd mindenki más (dulia): az Ószövetség nagy alakjai, apostolok, vértanúk, aszkéták, hitvallók, szent püspökök és rendalapítók, szüzek, özvegyek. A szentek Krisztust követték és a maguk korában az erények hősies meg- valósításával tettek tanúságot arról, hogy a kegyelem minden időben je- len van. Tiszteletükre lehet kápolnát vagy templomot emelni, és ünne- pükre külön miseszöveg és zsolozsma engedélyezhető. A képek és erek- lyék tiszteletét az egyház külön szabályozza. A szentek tisztelete eleinte a nép körében alakult ki, de a 6. századtól kezdve már a püspöki jóváha- gyás is szokás lett, a 10. századtól pedig a Szentszék engedélye kellett.¹

Ezek a templomvédő szentek, az oltárképek, szobrok és egyéb szép- művészeti ábrázolások mellett, hivatalos utasításra a katolikus plébániák pecsétnyomóira is felkerültek. Az Erdélyi Római Katolikus Püspökség területén Haynald Lajos püspök 1854. január 28-án kelt leiratában ren- delte el a plébániai hivatalos pecsétnyomók használatát. Papjainak szét- küldött körlevelében az egyházfő kérte, hogy az egyházközségi ügyvite- li iratok kiállításánál helyettesítsék az addig használatos személyes pe- csétnyomókat hivataliakkal. Ugyanekkor előírta a pecsétábrázolást is, és kérte, hogy véssék a pecsétmezőbe a templom védőszentjét, a pecsét kör- irata (perigraphum) pedig „Sigillum Parochiae NN ad Sanctum NN” le- 1 Vö. http://lexikon.katolikus.hu/S/szentek%20tisztelete.html (Letöltve: 2015.

augusztus 10.)

gyen.² Ezt követően a templomok védőszentjei következetes módon sor- ra felkerültek az egyházközségi pecsétnyomókra.

Tanulmányunkban két hitvalló férfiszent pecsétnyomókon történő áb- rázolásainak elemzésére és bemutatására vállalkozunk. A kutatási anya- got főként a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár pecsétekkel is el- látott levéltári fondjai szolgáltatták.

A Franciaországhoz köthető mindkét szentet – Szent Mártont és Szent Lénárdot – széleskörű tisztelet övezte a középkori Európában, megem- lékező ünnepüket november hónapban határozta meg az egyház. Titulu- sukat tekintve, az erdélyi püspökség (gyulafehérvári érsekség) területén csak néhány templom maradt fenn, amely e két szent tiszteletének em- lékét idézi. Szent Márton védőszenttel mindössze négy templom, míg Szent Lénárd titulussal csak egyetlen templom rendelkezik jelenleg az egyházmegye területén. A történeti Magyarországon Szent Márton kul- tusza elterjedtebbnek minősült, míg Szent Lénárd népszerűsége nem volt annyira jellemző. Gyergyóremete Lénárd-temploma a védőszent emlé- kezetének legkeletibb pontját is jelképezi egyben.

Szent Márton (316 vagy 317–397) Legendája, attribútumai és patrocíniuma

Szent Márton az a vértanú szent, aki összeköti Magyarországot Fran- ciaországgal, mivel születési helye (Pannónia) révén a magyarok, míg tevékenységi területének (Gallia) köszönhetően a franciák is sajátjuknak tartják.

A Márton nevű szentek közül a szombathelyi (Sabaria) születésű tours-i Szent Márton kultusza széles körben elterjedt Európában már a kereszténység hivatalos elfogadása kezdetén, a középkori Európa egyik legnépszerűbb szentje volt.³ Márton galliai katonai pályafutása után vált kereszténnyé, később szerzetesi fogadalmat tett, majd egy kolostort ala- pított Marmoutierben. A legendák szerint akkor lett keresztény, amikor 2 Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár (a továbbiakban GYFL). Püspöki

Hivatal Iratai, 174/1854.

3 Fekete Antal: Keresztneveink, védőszentjeink. Budapest, 2007. 120.

Amiens város kapuinál megosztotta köpenyét egy kolduló koldussal, és ezen esemény után álmában megjelent neki Krisztus koldus képében.

Röviddel ezután felhagyott a katonai szolgálattal és Szent Hilariushoz, a poitiers-i püspökhöz csatlakozott, aki őt ördögűzővé nevezte ki. 371-ben Tours püspökévé nevezték ki. Ma is Franciaország védőszentje.⁴ Püs- pökké választásához szerénységét bizonyítjó legenda fűződik, misze- rint elrejtőzött választói elől, de a libák elárulták rejtekhelyét gágogá- sukkal. Életéhez számos csodatevés fűződik (gyógyulások, ördögűzés és halottak feltámasztása), valamint gyümölcsöző hittérítés is. Szent Már- ton jelentős szerepet játszott a kereszténység védelmében, főként az eret- nekségnek nyilvánított arianizmus terjesztésének megállításában. Halá- la után Tours-ban temették el, sírja fölé kápolnát emeltek, amely később bazilikává bővült. A tours-i zsinat 461-ben ünnepnapot rendelt el tisztele- tére (november 11.), amelyet a magyar királyságban Szent László király szentesített törvényben (I. törvény 38. cikkelye).⁵ Legendája az Érdy- és az Érsekújvári Kódexekben maradt fenn. A szent kultuszának terjeszté- séhez főként a bencés szerzetesek járultak hozzá, akik a magyarok meg- térítésén fáradoztak.⁶ Ereklyéinek egy részét 1913-ban szállították szülő- városába, Szombathelyre, míg a másik része Franciaországban maradt (a Saint-Gatien katedrálisban és a tours-i Szent Márton-bazilikában).⁷

A magyar népi életben számos hagyomány kötődik személyéhez és ünnepéhez (pl. libasült fogyasztása november 11-én stb.). Népszerűségét szülőhazájában az is bizonyítja, hogy a tiszteletére épült középkori temp- lomok száma meghaladja a háromszázat, melyből mintegy száz esetben a települések elnevezésében is megőrződött a szent neve.⁸

4 Magyar Katolikus Lexikon. VIII. Budapest, 2003. 759.; Diós István (szerk.):

A szentek élete. Budapest, 2009. 789.

5 Knauz Nándor: Kortan. Hazai történelmünkhöz alkalmazva. Budapest, 1876.

6 Mező András: 216. A templomcím a magyar helységnevekben (11–15. szá- zad). Budapest, 1996. 158. (A továbbiakban Mező: A templomcím…) 7 Magyar Katolikus Lexikon. VIII. Budapest, 2003. 759.; Mező András:

Patrocíniumok a középkori Magyarországon. Budapest, 2003. 253. (A to- vábbiakban Mező: Patrocíniumok…)

8 Mező: A templomcím…, 152–158.

Szent Mártont a művészetben gyakran lovon ábrázolják, fiatal lovag- ként, aki megosztja köpenyét egy meztelen koldussal, máskor pedig püs- pökként, főpásztori jelvényeivel. Attribútumai között találjuk a hozzá kapcsolódó legendák elemeit: liba, köpeny és koldus.⁹

A középkori templomok védőszentjeivel foglalkozó történész, Mező András 21 templomot említ Erdélyben, amelyek Szent Már- ton titulussal épültek, és ezek Balázsfalva, Brassó, Csíkszentmárton, Déva, Dicsőszentmárton, Egeres, Homoródszentmárton, Kercsed, Kóródszentmárton, Mezőméhes, Mezőszentmárton, Nyárádszentmár- ton, Pusztaszentmárton, Sósszentmárton, Görgénysóakna, Szásznádas, Szancsal, Szentmártonmacskás, Szépkenyerűszentmárton, Szilkerék és Torja településekben épültek. Az erdélyi katolikus egyházi épületek monográfiájának szerzője, Léstyán Ferenc ugyanekkor 25 Szent Már- ton-templomot sorol fel: Balázsfalva, Brassó, Csíkszentmárton, Dicső- szent már ton, Ege res, Feltorja, Homoródszentmárton, Kézdimartonos, Kó ród szent márton, Martonfalva, Mártonhegy, Martontelke, Mezőmé- hes, Mezőszentmárton, Sósszentmárton, Szancsal, Szásznádas, Szent- márton (Kolozs), Szentmárton (Torda), Szentmártonfalva (Fehér), Szentmártonmacskás, Szépkenyerűszentmárton, Szépmező, Szűkerék és Uzon településekben. A felsorolt helynevek és a patrocíniumok közöt- ti kapcsolat további elemzést és tisztázást igényel a helytörténészek ré- széről.¹⁰ Számos középkori Márton-templom semmisült meg ezek kö- zül az évszázadok folyamán, jó részük pedig a reformáció időszakában, többnyire a 16. században más felekezetűvé vált híveivel együtt. Jelenleg a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség területén mindössze négy templom létezik, amely a Szent Márton titulust viseli: a kézdimartonfalvi, a csíkszentmártoni, a dicsőszentmártoni és a feltorjai. Ezek közül csu- pán a csíkszentmártoni templom vészelte át a történelmi változásokat és a velük járó viszontagságokat. A középkori alapítású dicsőszentmártoni 9 Rudolf Pfleiderer: Die Attribute der Heiligen. Ulm, 1898. 17, 61, 113.; Jutta Seibert (szerk.): A keresztény művészet lexikona. Budapest, 1986. 223. (A to- vábbiakban Seibert: A keresztény…)

10 Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. A középkori Erdélyi Püspökség temp- lomai. I. Kolozsvár, 1996. 15. (A továbbiakban Léstyán: Megszentelt…);

Mező: Patrocíniumok…, 253–274.

templom unitáriussá lett, de a védőszent emlékét újjáélesztették a katoli- kus megújhodás korszakában, míg Kézdimartonfalván és Feltorján csak jóval később, a 20. században épült Szent Márton védőszent tiszteletére imaház és templom.

Szent Márton a plébániai pecséteken

Mivel a kézdimartonfalvi imaházat 1974-ben építették és nem önálló plébániatemplom, hanem Szentkatolna filiája, így hivatalos pecsétnyo- móval sem rendelkezik. A feltorjai plébániát 1948-ban alapították,¹¹ így ez esetben sem találkozunk Szent Mártont ábrázoló történeti pecsétnyo- mókkal. Tanulmányunkban a négy Szent Márton-plébánia közül kettő- nek elemezhettük pecsétnyomóit és bélyegzőit, amelyek a fentebb ismer- tetett védőszent képét viselik.

A középkori alapítású csíkszentmártoni plébánia folyamatosan mű- ködik napjainkig, régi Szent Márton-templomát az 1332–1337 között összeállított pápai adójegyzék említi először. A templom több átalakítás után, 1802–1814 között nyerte el mai formáját.¹² A 14–18. század között, más egyházmegyei plébániához hasonlóan, az egyházközség hivatalos vezetésében nem használtak saját pecsétet, a plébánia által kibocsátott okmányokat a plébános saját személyi gyűrűs pecsétjével hitelesítette.

A csíkszentmártoni plébánia első hivatalos pecsétje rögtön az 1854.

évi püspöki rendelet megjelenése után készült el. Ezt az ovális alakú pecsétnyomót az 1854–1905 közötti időszakban használták, átmérője 25x29 mm. A lenyomaton a védőszent háromnegyed-alakos ábrázolása vehető ki, a szent szakállat és bajuszt visel, püspöki öltözékben látha- tó, pluviáléban¹³ és mitrával¹⁴, jobb kezében pedig fleuronos¹⁵ végződé- 11 Zsebe Márta – Knecht Tamás (szerk.): A Gyulafehérvári Főegyházmegye

millenniumi sematizmusa. Kolozsvár, 2010. 175. (A továbbiakban Zsebe – Knecht: A Gyulafehérvári…)

12 Schematismus venerabilis cleri dioecesis Transsylvaniensis. Albae Carolinae, 1882. 64.; Léstyán: Megszentelt…, I. 256.; Zsebe – Knecht: A Gyulafehérvá- ri…, 320.

13 Pluviálé = liturgikus ruha, palást.

14 Mitra = püspöksüveg, más néven infula.

15 Inda-, virágdíszes végződésű.

sű, balra dőlő püspöki pásztorbo- tot tart. Ezt a pecsétnyomót, mi- után egy időre kivonták a hasz- nálatból, még egyszer 1917-ben használták.

Körirata: SIGILL(UM) PA- ROCH(IAE) CSIKSZ(EN)T MAR TONIENSIS. A körirat a pecsétnyomó felső részéből in- dul és két díszes koncentrikus kör között található, kezdetét Szent Márton püspök mitrája jel- zi, amely egyben megszakítja a körkeretet is.

Ez a pecsétnyomó azonban sajnos nem őrződött meg nyilvános közgyűjteményben. Nem lelhető fel a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár darabszinten nyilvántartott pecséttárában, a Batthyányi Könyvtár 1916-ban leltározott egyházközsé- gi pecsétnyomói között sem található, és a Csíki Székely Múzeum törté- nelmi gyűjteménye se rendelkezik ilyen jellegű tétellel.

A csíkszentmártoni plébánia bélyegzőlenyomata, 1906 A csíkszentmártoni plébánia vörös

viaszpecsét-lenyomata, 1854

A csíkszentmártoni plébánia bélyegzőlenyomata, 1917

A plébánia második hitele- sítő eszköze egy 32 mm átmé- rőjű, kör alakú bélyegző, ame- lyet 1906–1916 között használ- tak. Ezen a bélyegzőn Szent Már- ton püspököt egész alakban áb- rázolták egyházi elöljáróhoz illő jelvényekkel, dalmatikában¹⁶, fe- jén birétummal¹⁷ és jobb kezében püspöki pásztorbottal.

A bélyegző körirata: A CSIK SZT.-MÁRTONI ROM. KATH.

LELKÉSZI HIVATAL PECSÉT- JE. A felirat a bélyegző felső ré- széből indul és az óramutató já- rását követi, kezdetét egy csillag jelzi.

Amint azt fentebb említettük: 1917-ben egy évig újra az első pecsét- nyomó használatához tértek vissza, de ezúttal nem viaszba nyomták, ha- nem kormot használtak. A régi pecsétnyomó használata a harmadik bé- lyegző elkészüléséig tartott.

A csíkszentmártoni plébánia harmadik bélyegzője szintén kör alakú, és az 1918–1933 közötti időszakban használták, átmérője 35 mm. A vé- dőszent egészalakos ábrázolásban jelenik meg a bélyegző tuslenyoma- tán, szakállason, dalmatikában, fején birétummal, a szokásos püspöki pásztorbot helyett jobb kezében koldusbotot tart.

A bélyegző körirata az előzővel megegyezik: A CSIK SZT.- MÁRTONI ROM. KATH. LELKÉSZI HIVATAL PECSÉTJE. A felirat 16 Dalmatika = elsősorban a katolikus liturgiában használt ruhadarab, amelyet a

diakónusok felsőruhaként, a püspökök a miseruha alatt hordnak.

17 Birétum = a római katolikus papság által használt fejfedő. Négyszögletes, há- rom vagy négy éllel, középen általában bojttal. Színe plébánosnál, esperes- nél fekete, de az esperesi birétum bojtja már viola vagy piros színű. A püspö- ki birétum viola, a bíborosi bíborvörös színű. A pápa által adományozott kar- dinálisi birétum mindig háromélű, bojttalan.

A csíkszentmártoni plébánia bélyegzőlenyomata, 1918

a bélyegző felső részén kezdő- dik és az óramutató járását köve- ti, kezdetét csillag jelzi.

A dicsőszentmártoni plébá- niát a Szent Márton tiszteleté- re szentelt templommal együtt a 13. században alapították, a re- formáció idején azonban a hívek az unitárius hithez csatlakoztak.

A katolikus hitélet a 18. század elején újult meg, ekkor a Dániel család kriptakápolnájában miséz- tek. Csak jóval később, 1899-ben sikerült katolikus templomot épí- teni a Pekry család költségén.¹⁸ A plébánia újkori tevékenysége te- hát 1899-ben indult be, ekkorra készült el első bélyegzője is, amelyet a Gyulafehérvári Érseki Levéltárban őrzött dicsőszentmártoni anyakönyvi másodpéldányokon azonosítottunk.¹⁹

A 40 mm átmérőjű, kör alakú bélyegzőt 1899–1923 között hasz- nálták. A bélyegző körirata: DICSŐ-SZENT-MÁRTONI R(ÓMAI).

K(ATOLIKUS). PLÉBÁNIA HIVATAL * ALAPITTATOTT 1899*. A bélyegzőmezőn tours-i Szent Márton védőszent lovas ábrázolása látható egy háromszög alakú pajzsban. A kép a szent életének egyik legendasze- rű pillanatát mutatja be, azt a jelenetet, amikor köpenyét megosztja egy fázó koldussal. A dicsőszentmártoni templom védőszentje lovon jelenik meg, amint jobb irányba tart, fejét és testét balra fordítja, a mezítelen, ülő alakban ábrázolt koldus fele. A pajzs sarkai befele fleuronokban végződ- nek. A bélyegző körirata a kép alsó részéből indul, az óramutató járását követi és két koncentrikus kör között olvasható.

18 Zsebe – Knecht: A Gyulafehérvári…, 262–263.

19 GYFL Anyakönyvi másodpéldányok. Dicsőszentmárton, 1899–2010.

A dicsőszentmártoni plébánia bélyegzőlenyomata, 1899.

Szent Lénárd (6. század)

Legendája, attribútumai és patrocíniuma

Szent Lénárdról (Lenárd, Lénárt, Lónárt, Lenhart, Lönhart) kevés fel- jegyzés maradt fenn. A 11. századi legendákból tudjuk, hogy az előke- lő származású Lénárd keresztapja, Chlodwig frank király (466–511) ud- varában élt a 6. század elején. Katonai és hivatalnoki pályaválasztás he- lyett a reims-i püspök tanítványa lett. Más források szerint Szent Lénárd keresztapja maga Remigius volt, Reims püspöke. A püspök és Lénárd is az ártatlan foglyok kiszabadításával foglakozott, a királytól engedélyt szerezvén az ok nélkül fogva tartott rabok kiszabadítására. Életszentsé- ge hírének elterjedésére a király felajánlotta neki a püspöki széket, de Lénárd visszautasította azt, remeteségbe vonult. Azon az erdőterületen, amelyet a királyné vajúdását segítő imádságaiért hálából kapott a király- tól, egy kápolnát építtetett, amely később kolostorral bővült. Szent Lé- nárd így a nobiliacumi klauzúra apátja lett. Rokonságából sokan csalá- dostól telepedtek le a közelében, s hamarosan egy egész falu alakult kö- rülötte, amely később a Saint-Léonard-de-Noblat nevet kapta. A legen- dák szerint az ártatlan foglyoknak, akik Szent Lénárd égi közbenjárá- sát kérték, lehullottak bilincsei.²⁰ Ikonográfiai ábrázolása a 13–14. szá- zad körül terjedt el a mai Németország és Ausztria területén. Szent Lé- nárdot apátként bő ujjú, öv nélküli bencés szerzetesi ruhában, tonzúrá- val, csuklyával és birétummal szokták ábrázolni, szintén apátként főpa- pi ruhában vagy pluviáléval, esetleg mitrával és pásztorbottal, diakónus- ként dalmatikában. A tiszteletére szentelt templomokban a hívők, akik közbenjárásáért fohászkodtak, fogadalmi tárgyként láncokat és patkókat hagytak.²¹

Szent Lénárd kultusza a ciszterci szerzeteseknek köszönhetően terjedt el a Rajna vidékén, Dél-Németországban és Ausztriában, innen pedig a magyar királyság területén. A középkorban Magyarországon összesen ti- zenegy Szent Lénárd-templom létezett: Alsózsukon és Mezőbanyicán, 20 Seibert: A keresztény…, 202, 270.; Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. II.

Szeged, 1998. 449.; http://lexikon.katolikus.hu/L/L%C3%A9n%C3%A1rd.

html (Letöltve: 2012. szeptember 3.)

21 Clemens Jöckle (szerk.): Szentek lexikona. Budapest, 1994. 224.

Brassóban (a Cenk-hegyen lévő várban állt), Cerniken (Horvátország), Dombón (mindmáig azonosítatlan település), Engben (Divoš – Horvát- ország) és Lipjében (Horvátország), Eperjesen és Kassán (Szlovákia), Szentlénárton és Vajtán (Magyarország).²²

Szent Lénárd az ok nélkül bebörtönzöttek védőszentje, ünnepe no- vember 6-án van. Az Alpok vidékén a lovak védőszentjeként tartják szá- mon, így Szent Györgyöt helyettesíti a 14 segítőszent sorában.²³ Általá- nosítva: Szent Lénárd az összes állat védőszentje. A betegek, a szénége- tők, a lakatosok, a rézöntők, valamint a gyümölcs- és vajkereskedők vé- dőszentje is.²⁴

A védőszent attribútumai a következők: láncok, bilincs, ló, tehén, mitra, az apátbot, (bencés) szerzetesi ruha, könyv, lábainál fogoly stb.

Szent Lénárdot a képzőművészetben apátként (pluviáléval és mitrával), diakónusként (dalmatikában és birétummal) vagy lovagként (világi öl- tözetben) szokták ábrázolni, öltözete megjelenítési minőségétől függ.²⁵

A középkori Erdélyben Mező András három Szent Lénárd titulusú templomot említ, míg Léstyán Ferenc négy tiszteletére szentelt templo- mot sorol fel ugyanabban az időszakban (Alsózsuk, Borberek, Brassó- Cenk és Magyarbikal).²⁶ Napjainkban a Gyulafehérvári Főegyházmegyé- ben egyetlen templom létezik, amelynek védőszentje Szent Lénárd, és- pedig a gyergyóremetei.

Szent Lénárd a plébániai pecséteken

A gyergyóremetei templom Lénárd-titulusának választási körülmé- nyei, sok más erdélyi patrocíniumhoz hasonlóan, egyháztörténeti szem- pontból mindmáig tisztázatlanok. Ez főként a plébánia hivatali forrás- anyagának hiányára vezethető vissza. A remetei egyházközség alapítá- sa 1726-ra tehető, míg a ma is álló templom építése csak néhány évtized- del később történt, 1771-ben. Korábbi templomát 1770-ben villám súj- 22 Mező: A templomcím…, 1996. 143.; Mező: Patrocíniumok…, 229.

23 Seibert: A keresztény…, 207.

24 Magyar Katolikus Lexikon. VII. Budapest, 2007. 762.

25 Clemens Jöckle (szerk.): Szentek lexikona. Budapest, 1994. 224.

26 Léstyán: Megszentelt…, I. 14.

totta, így vált szükségessé egy újabb építése.²⁷ Mindenekelőtt egyhangú- lag elfogadható az az álláspont, miszerint a település elnevezése és a vé- dőszent életformája (remetesége) határozottan összekapcsolódik.

A gyergyóremetei plébánia levéltára teljesen megsemmisült 1944- ben. Ekkor a levéltárat őrző kápláni lakást bombatalálat érte, így a pecsét- képek azonosításához kevés levéltári forrás állt a rendelkezésünkre. Emi- att kutatási forrásként az anyakönyvi másodpéldányokhoz,²⁸ valamint a Gyergyószentmiklósi Gyűjtőlevéltárban található, a Gyergyóremetével szomszédos ditrói egyházközség levéltárához fordultunk.²⁹ A ditrói plé- bániai levéltár házassági iratállaga, nevezetesen a 19. századi szabad- egyezségek gyűjteménye szolgált a legtöbb pecséttani anyaggal. A plé- bánia legrégebbi pecsétnyomóját, amely 1855-ben készült szintén eze- ken az iratokon tudtuk azonosítani, akárcsak annak utolsó használati évét (1896). Mivel a gyergyóremetei plébániai pecsétnyomó eltűnt, nem lel- hető fel egy erdélyi levéltári vagy muzeális gyűjteményben sem, így a legrégebbi pecsét használatának egyedüli bizonyítékait az említett há- zassági szabadegyezségek képezik. A másik két, alább bemutatásra kerü- lő bélyegzőképet a gyergyóremetei anyakönyvi másodpéldányok (1897–

1932)³⁰ és a ditrói plébánia házassági iratai³¹ alapján dolgozhattuk fel.

A plébánia első pecsétnyomóját 1855–1896 között használták, és a hivatali pecsétnyomókat kötelezővé tevő püspöki rendelet utáni évben készítették, 1855-ben. A pecsétnyomót az 1870-es évekig viaszba nyom- va használták, ezután pedig annak füstös lenyomatával (fekete színű le- nyomat, mécses fölött bekormozott pecsétnyomóval) találkozunk a hiva- talos iratokon, egészen forgalomból való kivételéig.

A kerek pecsét ármérője 27 mm. A pecsétmezőben a védőszentet há- romnegyed alakban ábrázolták apátként. Szent Lénárd pluviáléban, fe- jén apáti mitrában, baljában pásztorbottal jelenik meg, behajlított ke- 27 Vö. Schematismus venerabilis cleri dioecesis Transsylvaniensis. Albae

Carolinae, 1882. 83.

28 GYFL Anyakönyvi másodpéldányok. Gyergyóremete, 1896–1950.

29 GYFL Gyergyószentmiklósi Gyűjtőlevéltára (a továbbiakban GYGYL).

Ditrói plébánia iratai.

30 GYFL Anyakönyvi másodpéldányok. Gyergyóremete, 1897–1932.

31 GYFL GYGYL Ditrói plébánia iratai, házassági iratok, 1855–1900.

zeit mellére helyezi, a mellke- reszt fölé, jobb oldalán térdeplő.

A pecsét körirata: SIG[ILLUM]

ECCL[ESIAE] R[OMANO]

C[ATHOLICAE] GY[ERGYÓ]

REMETENSIS 1855.

Gyergyóremete második bé- lyegzőjét 1897–1924 között használták, átmérője 34 mm. A tusba nyomott bélyegzőn Szent Lénárd egészalakos ábrázolás- ban jelenik meg, apát öltözékben, pluviáléval, fején mitrával, mell- kereszttel és baljában pásztorbot- tal. Kanonoki mellkeresztjének formája a mitrakereszttel meg- egyező alakú. Jobb kezében könyvet tart. Bal lábánál kutya látható, tekin- tetét a védőszentre szegezi. A kutyát attribútumként nem említi a szakiro- dalom, ilyenként először jelenik meg Szent Lénárd környezetében. A bé- lyegző körirata: A GYERGYÓ-REMETEI R[ÓMAI] KATH[OLIKUS]

A gyergyóremetei plébánia bélyegzőlenyomata, 1925 A gyergyóremetei plébánia

bélyegzőlenyomata, 1897 A gyergyóremetei plébánia vörös

viaszpecsét-lenyomata, 1855

LELKÉSZI HIVATAL. A körirat a bélyegző aljáról indul és az óra- mutató járását követi, a szöveg kezdetét egy csillag jelzi.

A harmadik hivatali bélyeg- zőt 1925–1932 között használták, átmérője 36 mm. A kör alakú pe- csétet tusba nyomták. Szent Lé- nárd ez alkalommal diakónusként jelenik meg a bélyegzőmezőben, dalmatikában és birétummal, bal kezében pásztorbotot tart (apát- jelvény), felemelt jobb kezében egy könyvet (?).

A bélyegző körirata: OF- FICIUM PAROCHIALE GYER-

GYOREMETEENSIS. A körirat a bélyegző aljáról indul és az óramuta- tó járását követi, kezdetét egy csillag jelzi.

A gyergyóremetei plébánia 1933-tól egyszerű latin feliratos bélyeg- zőt kezdett használni, melynek mezőjében a szokásos latin kereszt alatt a plébánia alapítási évét is feltüntették (1726).

Az egykori erdélyi püspökség, ma gyulafehérvári érsekség terü- letén jelenleg létező templomok titulusait elemezve arra következtet- hetünk, hogy a templomok száma patrocíniumok szerint egyértelmű- en rangsorolható. A legtöbb templomcím – a templomoknak több mint egyharmada – Szűz Mária ünnepeihez kötődik (Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony, Sarlós Boldogasszony stb.), utána következnek a Szentháromság és Urunk mennybemenetelének tiszteletére szentelt, va- lamint a Szent Kereszt és Jézus Szíve templomok. A férfiszentek kö- zött Szent István király és az apostolfejedelmek – Szent Péter és Szent Pál – tiszteletére építették a legtöbb templomot a gyulafehérvári egy- házmegyében (25). Őket követik Páduai Szent Antal, Szent Mihály ark- angyal, Keresztelő Szent János, Nepomuki Szent János és Szent Mik-

A gyergyóremetei plébánia bélyegzőlenyomata, 1933

lós. Ezeknek a templomoknak, kápolnáknak a száma szentenként 10–15.

Csak utánuk következnek Szent László király, Szent György vértanú, As- sisi Szent Ferenc hitvalló, Szent Imre herceg stb. 6–8 templommal. A női szentek sorában Árpád-házi Szent Erzsébet áll az első helyen, mint patrocínium, őt követik Szent Mária Magdolna, Szent Anna, Szent Bor- bála vértanú szűz stb. Természetesen ezek a védőszentek az első egyház- községi pecsétnyomókon, majd később a bélyegzőkön is megjelennek, és csak ritkább esetekben tükrözik a templomépítéssel korabeli oltárké- pek ábrázolásait.

A folyamatos pecsétfeltárási és -kutatási tevékenység mindig újabb lehetőségeket, kihívásokat tartogat a történészek számára. Lényegesnek tartjuk, hogy a további pecséttani kutatások folytatódjanak, ezúttal a töb- bi szent pecsétképeken történő ábrázolásának a számbavételével és leírá- saival is, amelyek eredményeit hasonló tanulmányokban kívánjuk köz- zétenni.

A^reopoliszXiV.

BICSOK ZOLTÁN

Csíkszéki orvosok pecsétjei a 19. század első feléből

Katonai és polgári orvosok Csíkban

A szervezett és hivatásszerű beteggyógyítás Csíkszék területén a 18.

század második felétől követhető nyomon több-kevesebb biztonsággal, hiszen ekkortól áll rendelkezésre nagyobb mennyiségű levéltári forrás. A térség a 17–18. század fordulóján a Habsburg Birodalom határvidékének része lett, és ez meghatározónak bizonyult az itt élő közösségek szem- pontjából. Gyökeres változások történtek a hagyományos székely kato- náskodás, illetve ennek folyományaként az adózás tekintetében, de mély- reható változások indultak el a közigazgatás és az ezzel szorosan össze- függő írásbeli ügyintézés, valamint a törvénykezés, az oktatás és az egy- házügyek területén is, hogy csak a leglátványosabb átalakulások színte- reit említsem. Az államilag biztosított és ellenőrzött egészségügyi ellátás megteremtése, illetve szervezett kereteinek kiépítése a Habsburg-admi- nisztráció hozadéka volt, akárcsak a járványok – különösen a pestis és a fekete himlő – feltartóztatását célzó egészségügyi záróvonal, az ún. vesz- tegzár és az ellenőrző állomáshelyek (veszteglőintézetek) működtetése.

A kuruc-labanc villongások idejétől kezdve a határőrizetet a tér- ségben császári alakulatok látták el (pl. a Vellenstein-, Trautson-, Stahrenberg-, Livingstein-, Hallerstein-, Koháry-, Lobkowitz-, Saint Amour-, Hohenzollern-, Kálnoki-, Gyulai-ezred stb. egy-egy százada), mely határvédelmi szerepet az 1760-as évek derekától a székely határ- őrezredek biztosították (az I. székely gyalogezred, illetve a székely hu- szárezred egy-két százada). A széki, polgári közigazgatással párhuzamo- san fokozatosan kiépült a katonai igazgatás is, ennek hatáskörébe kerül- tek a határőrezredek tömegbázisát adó katonarendű családok. A 18. szá- zad derekától e kettős adminisztráció volt jellemző a térségre, zömében

37–63. o.