A POZSONYI HÍDFŐ VÉDELME 1809-BEN.
Az 1894-ik évi hadtörténelmi pályázaton megdicsért pályamunka.
E L S Ő K Ö Z L E M É N Y .
E g y r a j z m e 11 é k 1 e 11 e 1.
Az 1809-ik évi május hó 6-án a következő legfelsőbb rende- let érkezett Budára, a magyar nemesi fölkelő hadsereg főparancs- nokságához :
«Ama czélszerű intézkedésekre vonatkozólag, a melyeket Kedvességtek a Győr melletti erődítő munkálatokat illetőleg tett, nincsen semmi megjegyzésünk.
Egyidejűleg azonban Pozsony mellett, alkalmas helyen, egy hídfő volna építendő, mihez azonnal hozzá kell fogni. Kedvesség- tek bízza meg ezzel vezerkari főnökét s hagyja meg neki, hogy a munkát siettesse.»
A magyar fölkelő hadsereg vezérkari főnöke, Gomez altábor- nagy, még ugyané napon parancsot adott Cholich Pál vezérkari századosnak, hogy azonnal útazzék Pozsonyba, s ott egy hídfőt építsen; egyúttal utasította a vármegyet, hogy 3000 munkást bocsásson rendelkezésére; meghagyta ezután Cholich századosnak, hogy a munkával siessenek s neki a munkások es kémek díjazására 6000 frtot adott, megjegyezvén, hogy a kémek jutalmazásánál nem kell takarékoskodni; a jövőre nézve pedig újabb penzbeli támoga- tást ígért. Ismételten tanácsolta továbbá, hogy a kompra kiválóan ügyeljenek s azt minden este a Duna bal partjára szállítsák, s ugyancsak a bal partra hozzák a csónakokat is, melyek a Dunán s
annak mellékágain találhatók. Cholich mellé Hartlieb főhadnagyot osztották be szolgálattételre.
Cholich százados már május 9-én tette első jelentését Gomez altábornagynak, tudatván, hogy 8-án Pozsonyba érkezett és azon- nal terepszemlét tartott.
E szemle alapján jelentette, hogy a terepviszonyok nem felel- nek meg teljesen ama tervnek, melyet neki Budán kézbesítettek.
Az 1809-ik évi január 26-án ugyanis a jégzajlás alkalmával a liget- falu -wolfsthali úttöltés áttöretett, Pozsony nagy része elárasztatott s a víz Ligetfalut egészen elöntötte. Az út több helyen van áttörve; a legnagyobb útrész ott sodortatott el, a hol az út a Dunaligetet el- hagyva déli irányban a ligetfalusi templom felé kanyarodik. Az árvíz megszűntével Ligetfalu és a Dunaliget közt, ez utóbbi men- tén 20—40 m. szeles folyóág keletkezett (1. a rajzmeliékleten 5—5), mely lejebb az oroszvári ággal egyesűit és a melyen Cholich kapi- tány, terepszemléje alkalmával, csak csónakon tudott átkelni.
Eme víz által a mögötte emelt sáncz természetes és nem csekély jelentőségű megerősítést nyert, mert a víz a sáncz megközelítését
az arczvonalban megnehezítette és védő erejét tetemesen növelte.
Eme körülmény, valamint az is, hogy május 9-en csak 250 munkás jelent meg, további 500 munkást pedig május 10-ére is pusztán csak kilátásba helyeztek, nemkülönben azon hír, melyet egy magasrangú szemelyiség, Pozsonyon keresztül útazva, hozott s mely szerint egész hadseregünk a Duna bal partján áll, — tehát Pozsonynál senki sem fog átkelni — arra az elhatározásra indítot- ták Cholichot, hogy az erődített vonalat a viz-áttöres mögött emelje és a sánczokat tovább Ligetfaluig ki ne terjeszsze, miáltal szabad áttekintés, jó csatlakozás és tágas tér volt nyerhető s e mellett meg volt adva a lehetőség, hogy gyülekezés eseten, ha tudniillik a hídfő- ből támadás terveztetnék, nagyobb seregtest is fedezest nyerjen.
A hír, hogy az egész hadsereg állítólag a Duna bal partjára már átvonult, kiváló figyelmet erdemei s hogy ez ügyet a tényeknek megfelelően vizsgálhassuk, szükséges, hogy a hadviselő felek
1809. évi ápril es május bavi helyzetét megismerjük, mert ez volt a hídfő-építés tulajdonképeni indító oka.
Az 1809. évben Ausztria úgyszólván egész Európával harcz- ban állott. Hónapokon át minden oldalról idegen hadseregek vették
körül s a monarchia, bár önmagára hagyatva, csupán lakosainak pa- triotizmusára és hadseregének odaadó hűségére volt utalva, mégis rendkívüli ellenálló erőt tanúsított. Hadserege három hadszínhelyen aratott fényes győzelmeket; oly jelenség volt ez, mely az előítélet nélkül gondolkodó embert méltó bámulatba ejthette.
Francziaország, szövetségeseivel: a rajnai szövetséggel, az olasz királysággal és a varsói nagyherczegséggel, már áprilisban hadat izent Ausztriának; május 4-től kezdve a szövetségeseket még Oroszország is támogatta.
A rajnai szövetség hadai a háború kezdetén a franczia had- sereggel együtt a délnémetországi hadszínhelyen küzdöttek, míg az olasz csapatok Yelenczeben harczoltak. Az Aspern melletti csata után az olasz csapatok már a Morva-mezőn és Magyarországban is küzdöttek. A lengyel és az orosz csapatok hadseregünket a varsói nagyherczegségben és Galicziában foglalkoztatták.
Maga a rajnai szövetség 115,000 katonát állított Napoleon táborába; bár a franczia haderők egy része Spanyolországban küz- dött, mindannak daczára 197,000 ember és 331 ágyú állott Napoleon rendelkezésére — az olaszokat nem is számítva; e tekintélyes hadi erőt Napoleon a délnémetországi hadszínhelyen összpontosíthatta, míg Ausztria, leszámítva a Tirolban, Itáliában, Dalmácziában és Galicziában küzdő csapatokat (90,000 ember és 270 ágyú), csak 175,000 embert és 518 ágyút állíthatott Napoleonnal szemben.
Az osztrák fősereg, Károly föherczeg vezérlete alatt, április hónapban Bajorországba benyomúlt és elérte a Regensburgtól délre fekvő vidéket; azonban a szerencsétlen küzdelmek egész sora által kényszerítve, két részre oszolva. Ausztriába vonult vissza. Károly föherczeg 90,000 emberrel a Duna bal partján Cham-Budweison keresztül, Hiller altábornagy pedig 40,000 emberrel a Duna jobb partján Linczen keresztül Bécs felé. A seregek egyesítése, ismételt akadályok miatt, csak május 8-án történhetett meg, oly módon, hogy e napon Hiller altábornagy Mautern mellett a folyam bal partjára kelt át, míg a generalissimus ugyané e napon Gratzen- Weitra mellett, Mauterntól 75 kmnyire, táborozott.
A hír, melyet Cholich százados május 9-én Pozsonyban kapott, hogy az összes csapatok a Dunán átkeltek, valónak bizonyult, s talán épen ez késztette arra, hogy az erősség tervezésénél tisztán
a védelmet tartsa szem előtt; ámbár az ellenkező okoskodás sem nélkülözne minden alapot. Mert ha az egész osztrák hadsereg a Duna bal partján, az ellenség pedig annak jobb partján áll, az osz- trák hadseregnek, hogy a döntést előidézze, a Dunán végre is át kellene kelni, s ez esetre egy hídfő építése ép oly szükseges, mintha a hadsereg csupán a tiszta védelemre szorítkozik.
Cholich százados bizonyos volt arról, hogy a kevés munkással, kik május 9. és 10-én rendelkezésére állottak, a hídfő építésével az ellenség megérkezte előtt el nem készül :x) tudta ezt annyival is inkább, mert Masséna már május 10-én Bécset elfoglalta, csapatai ennélfogva 12. vagy 13-án érkezhettek a hídfőhöz. Azonban leg- alább Ligetfalu elárko-lását megkezdhette s ez által a további véd- elemnek használhatott.
Cholich nem láthatta előre május 8-án azon eseményeket, melyek néhány hét múlva bekövetkeztek és melyeknél fogva a hídfő építése védelem czéljából kívánatosnak bizonyúlt. Ámde a viszonyok változása háború idején soha sincs kizárva s az illető tiszttől függ, mennyire tudja a rendelkezésére álló eszközöket föl- használni, hogy az esetleg bekövetkező dolgokkal számolhasson.
Egyetlen eshetőségre elkeszülni csak akkor helyes, ha más eshető- ség teljesen ki van zárva; ez azonban a Cholich századosra bízott föladatnál fönn nem forgott.
Bianchi vezérőrnagy véleménye szerint, a kire mint parancs- nokra a hídfő védelme bízva volt, a Ligetfalu előtti erődítések nem igényeltek volna több munkát és nagyobb őrséget, mint a mennyit a falu mögötti Cholich százados által emelt sánczok kívántak.
Különben, a ki a terepviszonyokat, melyek az akkori viszonyoktól alig különböznek, a hely színén vizsgálja, a vezérőrnagy nézetét helyeselni kénytelen.
Ámbár Cholich százados erődítményeinek tervét czélszerűnek el nem ismerhetjük, enyhébb kritikát fogunk mondani Cholich munkájáról, ha figyelembe veszszük mindazt, a mi őt terve kivite- lére késztette.
*) Több ezer munkást foglalkoztattak Komáromban a várépítésnél, a lakosság tekintélyes része fuvar-szolgálatot teljesített, élelmi szereket szál- lítván a hadsereg részére, végre a magyar fölkelés szintén számos munka- bíró férfit szólított a táborba; ez volt a roppant munkáshiány oka.
Mint már előbb említettük, május hó 9-én láttak hozzá a munkához s első sorban egy tört vonalú sánczot (1—1) készítettek, a mely a Dunaligetet körűizárta : ez jobbról a Duna, balról az oroszvári ág által volt védve és előtte az át nem gázolható víz- kiömlés (5—5) húzódott, kitűnő védelmet nyújtván.
Tagadhatatlan, hogy ez volt a sánczvonal legnagyobb, de egyszersmind egyedüli előnye. Ellenben hátrányos volt: hogy a közbeeső Ligetfalu a szabad áttekintést gátolta ; a sánczvonal, mely a baloldalon 500 lépésnyire kiszögellt, a jobb szárnyon ugyanany- nyira visszahúzódott; a sáncz több irányban könnyen meg volt támadható; a belső tér szűk volt, miért is a védő őrség nagyon összeszorult, és az ellenség ágyútüze ellen védve nem volt. A Duna két partja közt egyetlen komp1) közlekedett, melyre alig 500 ember fért el, minek folytán az egyetlen sikerűit roham által az egész védő őrséget foglyúl ejthette volna.
A szerény eszközökkel megkezdett és csak lassan előre haladó munka már május 14-én félbeszakíttatott.
A franczia hadsereg egyik lovas hadosztálya, mely Montbrun parancsnoksága alatt állott, a hesseni gyalog dandárral egyesülve, már május 12-én a Lajta melletti Bruckig nyomúlt előre, hogy innen Hainburgig, illetőleg Magyar-Ovárig portyázzon. Néhány száz franczia katona már május 14-én Hainburgba érkezett.
Minthogy a Ligetfalu melletti munkálatok fedezésére csak két gyalog-század és egy lovas-szakasz fölött rendelkeztek, az épí- tést be kellett szüntetni; a katonaságot és a munkásokat a folyam bal partjára szállították, a kompot pedig kikapcsolták.
Május 14-én este a sánczoknak még csak kis része volt készen s ez is igen tökéletlen vala. A mellvéd előtti árok csak helyenkint volt egy m. mély, a legtöbb helyen ennél sekélyebb; a mellvéd 1.2 m. magas volt, s ennél nem sokkal erősebb; a bal szárnyon a Duna felé hátrahajló oldal még alig volt megkezdve.
E közben az osztrák előcsapatok a Morva-mezőre érkeztek.
A hadsereg-parancsnokság a nagyobb cselekvési szabadság érdeké- ben kívánatosnak tartotta, hogy Pozsony mellett, a Duna jobb part-
*) A hajóhidat szétszedték s csak is a védelem folyamán néhány napra rakták össze.
ján, hídfő ópítessék. Az átkelő pont megvédésére az 58. sz. Beaulieu gyalogezred és 3. sz. O'Reilly chevauleger ezred1) két százada, Hoff- meister tábornok vezénylete alatt május 16-án Pozsonyba külde- tett, a hová május 18-án ép abban az órában érkezett, midőn az ellenséges lovas osztagok hajók segélyével a folyamon átkelni készültek.
A Hoffmeister tábornok vezénylete alatt álló csapat, két gya- log zászlóalj és két lovas század, (összesen 2209 gyalogos és 213 lo- vas) visszaverte a franczia lovasságot s azt egészen Wolfsthal, ille- tőleg Köpcsényig visszaszorította.
A következő napokon a hídfő őrségót az ellenség nem hábor- gatta ; 20-án pedig az ellenség elhagyta Köpcsény és Wolfsthal vidékét; ennek magyarázata az, hogy Napoleon császár összes ere- jét a Lobau szigetnél összevonta, szándóka levén az esetre, ha a Morva-mezőn ütközetre kerülne a dolog, seregét a Lobau szigetnél a Duna balpartjára vezetni.
Az Aspern melletti csata után, mely az osztrák hadseregnek fényes dicsőséget szerzett, Napoleon a Duna jobb partjára szállí- totta hadserege egy részét, a másik részt a Lobau szigeten hagyta.
A szigeten és Fischamendnél 35,000, Bécsnél 15,000—20,000 fő volt, míg Davoust tábornagy körülbelől 30—40,000 emberrel a Lajtához küldetett.
Hogy Napoleon aránylag oly kevés erőt hagyott Bécs előtt, ezt megmagyarázza azon körülmény, hogy a 8-ik franczia hadtest (körülbelől 10,000 ember) az Aspern melletti csata után parancsot kapott, hogy Linczből Bécs felé vonuljon s így a Bécs melletti sere- get megerősítendő volt, de másrészt pedig az, hogy a Győr mellett táborozó magyar fölkelő hadsereg erejét a franczia főhadiszálláson úgy látszik túlbecsülték s ez indíthatta Napoleont arra, hogy a Lajtához tetemesebb erőket küldjön.
Tényleg azonban a magyar nemesi fölkelő hadsereg szerve- zésére, melynek ereje 104,000 gyalogosban és 23,000 lovasban állapíttatott meg, a rendelet csak ápril közepén adatott ki, miért is május harmadik hetében Győrnél nagyobb erő még nem igen állhatott s az addig szervezett csapatok sem voltak
*) Moet a 8-ik dsidás ezred.
kellően begyakorolva, teljesen fölfegyverkezve és a szükségesekkel fölszerelve.1)
Napoleon bizonyára tudomást szerzett a tekintélyes magyar fölkelő hadsereg szervezésére vonatkozó tervekről, melyeket telje- sen titokban tartani nem igen lehetett, de a francziák alig nyerhet- tek megbízható tudósítást arra nézve, hogy a tervezett hadsereg szervezése mennyire haladt előre. Davoust hadteste tehát csak elő- vigyázatból küldetett a Lajtához, s mert a francziák az ottan tábo- rozó magyar fölkelő hadat sokkal erősebbnek gondolták.
Davoust három lovas hadosztályt küldött előre, egyet Bécs-
/
Ujhelyre, egyet a Lajta melletti Bruckba, és egyet Hamburgba, s ezzel a földerítő és biztosító szolgálatot olykép kezdeményezte, hogy az talán még ma sem lenne másképen folytatható.2)
Hamburg mellett Lasalle lovas hadosztálya állott, s ennek csapatai ütköztek össze legelőször a hídfő őrségével. A fiatal, alig 34 éves Lasalle tábornok minden alkalommal pontosan küldte meg jelentéseit Bessiéres tábornagynak, a tartalék-lovasság parancs- nokának. E jelentések megvannak s az események ismeretére nagy fontossággal bírnak, mert Lasalle, a ki magának a franczia lovas- ságnál dicső hírnevet szerzett, rendkívül nagy tevékenységet fejtett ki, s lovas hadosztályát oly ügyesen vezette, hogy eljárása a nagyobb lovassági testek vezetésére nézve még mai nap is köve- tendő példa gyanánt szolgálhat.
Május 26-án érkezett Lasalle lovas hadosztálya Hamburgba
*) Közvetlenül az asperni csata előtt a Győr mellett táborozó magyar fölkelő kedsereg 4 gyalog zászlóaljból és 26 lovas századból állott, Mecséry altábornagy vezénylete a l a t t ; Komáromben és a Vág partján Davidovick altábornagy állott 3 zászlóaljjal és 16 lovas-századdal; Pesten és Kecske- méten volt elhelyezve Duka altábornagynak 4 zászlóaljból és 32 lovas-szá- zadból álló hadosztálya; Egerben és a Dukla-szorosban volt még 6 zászlóalj gyalogság és 20 lovas század. A magyar fölkelő hadsereg tehát m á j u s harma- dik hetében egészben véve 20,000 gyalogosból és 18,000 lovasból állott;
ebből Mecséry altábornagy hadosztályára 4000 gyalogos és 3000 lovas esett.
2) Kivéve azt, hogy a három hadosztályt Davoust Bessiéres tábor- nagy, a tartalék-lovasság parancsnokának rendelte a l á ; ma nem nevezné- nek ki a három hadosztály részére közös lovassági parancsnokot, hanem az egyes hadosztály-parancsnokok egyenesen a hadtest-, illetve hadsereg, parancsnokságnak lennének alárendelve.
Hadtörténelmi Közlemények. VIII. &
s a 16. számú chassenr-ezredet azonnal Wolfsthalba küldte, azon meghagyással, hogy tájékozást szerezzen a Pozsony és Köpcsény felé vezető útakról; a szemle alkalmával csak azt tudták meg, hogy Ligetfalut néhány száz gyalogos és kevés lovasság tartja meg- szállva, a mi az ottani viszonyoknak tényleg meg is felelt; a Liget- falu és a Pozsony mellett táborozó osztrák csapatok hadi erejére, valamint a Ligetfalu ós a folyam közt emelt sánczokra vonatkozó- lag a franczia chasseurök puhatolása eredménytelen maradt.
Május 27-én Lasalle a 8-ik huszár-ezredet küldötte Köpcsény és Oroszvárra s így összeköttetést létesített Montbrun lovas had- osztályával, mely Rajka vidékén földerítő szolgálatot teljesített.
Maga Lasalle figyelemmel kísérté egy tekintélyes hadoszlop moz- dulatait, mely Gross-Enzersdorftól Marchegg felé előrenyomulni látszott.
Ez volt Bianchi vezérőrnagy dandára, mely Hoffmeister ama jelentésére, hogy az ellenség Hamburgot és Wolfsthalt megszál- lotta, 27-én Pozsonyba küldetett, s a melyet május 28-án a Sinzen- dorf alezredes vezénylete alatt álló Landwehr-dandár követett.
A védő őrség ily megerősítése által teljesen biztosítani akarták a Pozsony melletti átkelő pontot, mert a generalissimus úgy véleke- dett, hogy az Aspern mellett aratott győzelem után a döntő csapást a francziákra a Duna jobb partján kell mérni.1)
A hídfőnél álló hadtest fővezényletét Bianchi vezérőrnagy vette á t ; a hadtest három gyalogdandárból állott, megfelelő számú löveggel és lovassággal, a gyalogság 5672 embert számlált, ezen kívül volt 870 lovas és 22 löveg.2)
Bianchi, a ki a gondolható legrosszabb viszonyok közt vette át a hídfő védelmét s azt heteken át dicsőségesen folytatta, mint ember és katona sok érdemet szerzett.
Az erődítmenyek állapota május 14-ike vagyis a munka be- szüntetése óta alig változott; időközben talán a Pötschen szigeten
*) Bianchi tábornok a főhadiszálláson, Deutsch-Wagramban, m á j u s 26-án azt a rendeletet kapta, hogy a hány hajót csak szerezhet, azokat mind Pozsony mellett összegyűjtse, hogy itt a hadsereg tervezett átkelé- sére két hajóhidat lehessen készíteni.
2) Bianchi vezérőnagy dandárja á l l o t t :
dolgoztak, mert már a Bianchi megérkezése utáni napon a szige- ten lévő erődítmények a Ligetfalu birtokáért vívott liarczban szere- pet játszanak; vájjon Bianchi csapatai erősítették-e meg a szigetet, vagy Hoffmeister katonái végezték-e a munkát, az a különböző iratokból meg nem állapítható.
Mindenesetre föltűnő, hogy a május 20-tól 26-ikáig terjedő időben a mikor nem állott ellenség a hídfő előtt, semmit vagy igen keveset tettek annak tökéletesítésére. Bianchi eme mulasztást mentegette, kimutatván, hogy május 18-tól kezdve 200—300 mun- kásnál többet nem szedhetett össze, pedig 6000 munkásra lett volna szüksége, hogy eme «terjedelmes» sánczmunkát ilyen rövid időben befejezhesse; úgy vélekedik, hogy a gyors építés szempont- jából okvetlenül szükséges egy hajóhíd összeállítása, melyen a mun- kások, az anyag és az élelmi szerek a sánczok közé legyenek szál- líthatók ; végre a tábornok azt hiszi, hogy az ellenség nem tűrte volna, hogy a munka befejeztessék és Davoust hadteste, mely az Aspern melletti csata tartama alatt is a Duna jobb partján állott, a munkát könnyen megakadályozhatta volna.
Ezen mentegetőzés daczára maga Bianchi tábornok terjedel- mes munkálatokhoz fogott.
Május 29-én a hídfőt megszállotta, a Pötschen szigeten erő- dítményeket emelt, Ligetfalu őrségét megerősítette, a falut körül- sánczolta, vegre lovasságot küldött az ellenség ellen.
a 60. sz. Gyulai gyalog-ezredből 2 zászlóalj 1265 ember a 39 sz. Duka gyalog-ezredből 2 « 914 « Gróf Sinzendorf alezredes d a n d á r j a :
Scbönborn 1 « 640 « Alsó-ausztriai Gilais 1 « 538 « Landwehr Praschma 1 « 460 « Beisselt 1 « 435 « Hoffmeister vezérőrnagy d a n d á r j a :
az 58. sz. Beaulieu gyalog-ezredből 2 « 1420 « a 3. sz. chevaulegers ezredből 7 lovasszázad 870 lovassal.
összesen 10 zászlóalj 5672 ember és 7 lovas- század 870 lovassal.
Ezek mellé beosztva volt 16 hat fontos, négy 12 fontos ágyvi ós két hét fontos taraczk.
Lasalle tábornok jelentései, melyekben Ligetfalu és a Pö- tschen sziget erősebb megszállásáról értesít, a történtekkel teljesen megegyeznek. A tényleges viszonyoknak meg nem felelt Lasalle ama nézete, hogy az osztrákok az állásokat nem foglalták el egész terjedelmökben, hanem hogy az osztrák csapatok a Duna jobb partján csak ide-oda portyáznak.
Május 30-án reggeli 8 órakor jelenti Lasalle, hogy a Liget- falu előtti terepet négy osztrák főtiszt megszemlélte, mely alka- lommal ugyanitt több munkás volt jelen, a kik a szükséges esz- közökkel voltak ellátva és úgy vélekedik, hogy mindez szoros kapcsolatban lehet az erődítés tervének végrehajtásával; két órá- val később jelenti, hogy kemszemléje alkalmával tényleg meggyő- ződött arról, hogy az erődítési munkálatok megkezdődtek.
Eme jelentések alapján a franczia főhadiszálláson azt követ- keztették, hogy az osztrákok Pozsony mellett a Dunán átkelni szándékoznak, mit Napoleon meg akarván akadályozni, parancsot adott Davoust tábornagynak, hogy «Ligetfalut, bármibe kerüljön is ez, foglalja el.»
Világos, hogy ez által az osztrák hadsereg a folyamon való átkelésben meg lett volna akadályozva; az osztrák fővezérletnek tehát gondoskodnia kellett volna arról, hogy a hadsereg ily esé- lyeknek kitéve ne legyen.
Davoust a reá bízott hadmüveietet egy erőszakos kémszem- lével kezdte meg, melyet június 1-én este hajtott végre. Miért választotta erre az esti homályt s miért végezte szemléjét oly nagy erővel, mind két tényt nehezen tudnók igazolni.
Lasalle tábornok, a ki a kivitellel megbízatott, még május 31-én kérdi, vájjon intézzen-e támadást a falu ellen, vagy sem,
«mert gondolom», így szól jelentéseben, «hogy az ellenség eléggé szervezett arra nézve, hogy vállalatunkat megakadályozza.»
A kémszemle kivitelére kirendeltetett: Lasalle hadosztályá- nak 16. sz. chasseur-ezrede, a hessen-darmstadti gyalogság egy zászlóalja, a 85. sz. sor-gyalogezred és négy ágyú. Tényleg azon- ban csak a hesseni zászlóalj, néhány chasseur és a tüzérek vettek részt a küzdelemben.
E csapatok este 7 óra 45 perczkor rohanták meg Ligetfalut, a wolfsthali oldalról; a Pötschen szigeten fölállított két hat fontos
ágyú oldalról erősen tüzelt reájok; hogy a tüzet kikerüljék, a táma- dást mindjobban a falu délkeleti vége ellen intézték.
A falu eme részét a ü u k a és Gyulai ezredek tartották meg- szállva, melyek a támadást vitézül visszaverték.
Esti 10 órakor az ellenség a harczczal fölhagyott; a francziák kémszemléje eredménytelen maradt, mert azt, hogy az osztrákok Ligetfalut megszállva tartják, tudták a francziák már a kémszemle előtt is, azt pedig, vájjon vannak-e a falu mögött erődítmények, éjjel nem láthatták; de a kémszemlének az is volt egyik czélja, hogy a francziák a falut hatalmukba kerítsék s e szempontból tekintve a vállalat kellő erő hiányában nem sikerülhetett.
Bianchi tábornok körülbelől 100-ra teszi az osztrákoknak az emberekben szenvedett veszteségét; a veszteséget kimutató lajstrom szerint a 39. sz. Duka-ezrednek volt két halottja; megsebesült 16 gyalogos ós két tiszt; a 60. sz. Gyulai-ezredre nézve az adatok hiányoznak és ezeket a VI. hadtest összesítő kimutatásában sem találtuk; a francziák vesztesége 74 ember volt, kik három sebe- sült tüzért kivéve, a hesseni ezredhez tartoztak.
Nyilvánvaló volt, hogy a francziák ezen első kísérletükkel nem lesznek megelégedve, ezért Bianchi vezérőrnagy várta, hogy újabb támadást fognak intézni és pedig kellő erővel; az ütközetről szóló jelentésében, melyet június 2 án éjjeli 1 órakor Ligetfaluról a generalissimushoz küldött, lőszereket kér, úgy a gyalogság, mint a tüzérség részére, mert június 3-kára újabb ütközetet vár;
sejtése helyesnek bizonyúlt.
Június 2-án a hadsereg vezérkari főnöke báró Wimpfen vezérőrnagy, érkezett Pozsonyba, hogy a hídfőt megszemlélje; a szemlénél elrendelte, hogy a vízkiömlés fölött azonnal hidak (2—2) készíttessenek el és e czélból két hidász-század küldetett Pozsonyba;
egyúttal meghagyta, hogy egy erődített vonal készítéséhez fogja- nak, mely Ligetfalut dél felől körülzárja, jobb oldalon a pötscheni ágig (400 lépéssel délnyugatra a ligetfalusi templomtól) húzódjék, baloldalon pedig a falu délkeleti oldalán elszigetelten álló ház- csoportnál végződjék.
Természetes, hogy eme sánczvonal (11 —11), mely öt sáncz- müből állott s a melyből ma már semmi sem látható, a rendelke- zésre álló csekély munkaerővel egy nap (június 2-ika) folyamán
el nem készülhetett. Még akkor sem készültek volna el a munká- val, ha azt nappal, az ellenség szeme láttára, folytatták volna.
Tudnunk kell, hogy a gyalogságnak igen kevés sánczszere van, gyalogsági ásók akkor még nem leteztek, s ennélfogva leginkább polgári osztályhoz tartozó munkásokkal kellett dolgoztatni s a munkánál olyan sánczszereket kellett használni a milyenek ép kaphatók voltak. Ezen kívül tekintetbe kellet venni, hogy a hídfő védő őrsége a június l-seje és 2-ika közötti éjjelen harczban volt, melyet 3-án korán reggel még nem pihent volt ki, miért is újabb nehéz munkára nem volt szorítható; az építés ennélfogva csak június 2-án késő este vette kezdetét.
A nappal csendesen múlt el és az ellenség a munkát ejjel sem zavarta meg.
Június 3-án reggel több franczia lovas-csapat, melyeket később tetemesen megerősítettek, nyomúlt a wolfsthali táborból Ligetfalu felé; ezek voltak: a 8-ik huszárezred, továbbá Lasalle lovas hadosztályának 13-ik és 16-ik chasseur-ezrede, melyek körül- belül délutáni négy óráig az O'Keilly könnyű lovasezreddel csa- tároztak.
A mondott órában észrevehető volt, hogy tüzérséggel ellátott erős gyalogsági oszlopok mozognak Wolfsthalból a hegyen keresz- tül Köpcsény felé; e községnél három támadó oszloppá alakultak, melyek közül a középső a köpcsény-ligetfalusi úton haladt előre és ezt jobbról és balról, irányt a község két végére véve, a másik két oszlop kísérte. Minden oszlop előtt egy csatárvonal mozgott;
e vonal es az oszlop éle között voltak az ágyúk beosztva; Lasalle hadosztályának lovasezredei az oszlopok mögött csoportosultak.
Az itt alkalmazott csapatok Davoust hadtestének Gudin hadosztá- lyához1) tartoztak, számuk némelyek szerint 10,000, mások szerint 18,000 emberre rúgott, 20—30 ágyúval.
Ligetfaluban állott az 58. sz. Beaulieu-ezred, két ágyúval;
Bianchi tábornok belátta, hogy a falu előtti be nem fejezett zárt sánczokat és erődöket oly nagy túlerővel szemben, a milyent Davoust
15 zászlóalj, melyek részben a rajnai szövetség csapataiból állot- tak ; bebizonyítható, hogy a küzdelemben részt vettek a hesseni csapatok és a 12., 21. és 85. franczia gyalogezredek.
vezetett, sikerrel megvédeni lehetetlen s ezért elhatározta, hogy a küzdelmet a liget körüli sánczokra szorítja és meghagyta, hogy a Beaulieu-ezred ezek mögé vonúljon.
Chapui őrnagy, a második zászlóalj parancsnoka, kissé későn kapta e rendeletet, minélfogva az elvonulást későn foganatosította.
Az ezred parancsnoka, Froeauf, többször megállította az első zászló- aljat, Bianchi tábornok egy tisztet küldött Chapuihoz, hogy őt a falu gyors elhagyására intse; az első zászlóaljnál egy löveg tenge- lye eltört s a löveget emberekkel kellett szállítani, mi az elvonu- lást késedelmezte; mindezek daczára még sem volt már annyi idő, hogy az egész második zászlóalj visszavonulhasson. Csupán -Wa szá- zadnak sikerűit kellő időben a sánczokba visszavonulni; IV2 szá- zad, a zászlóalj-parancsnokkal együtt az ellenség kezébe került.
Alig vonult át a Beaulieu-ezred a hídon, az ellenség oszlopai Ligetfaluból már is előtűntek.
Hü képet kell alkotnunk magunknak a küzdő csapatok hely- zetéről, hogy kellően méltányolhassuk azt a vitézséget, melyet azok a túlnyomó erővel szemben kifejtettek.
Egy gyönge, alig egy méter vastag mellvéd, melyen az ellen- séges ágyuk lövedékei akadálvtalanül áthatoltak, volt az egyedüli fedezet; a vízkiömlés a Duna vizének folytonos apadása folytán igen sekély lett s csupán a bal szárnyon nem volt átgázolható, más helyeken alig egy méter mély volt; a csapatok háta mögött a Dunán híd nem volt, vele szemben pedig túlerővel bíró ellenség állott.
Az ellenség a hidak felé (2—2) kezdett előnyomulni; egyik részről sem igen tüzeltek; de a mikor a három franczia oszlop tömegei 200—250 lépésnyire közeledtek, akkor a védő őrség gya- logsága és tüzérsége a tüzelést nagy erővel kezdte meg, melynél a tüzérség kartácsokat használt.
A körűlbelől 5000 embert számláló tömör oszlopok alig 500 lépésnyi szeles téren, a támadás minden előkészítése nélkül, nyomultak a sánczvonal ellen; manapság az ilyen támadás el sem lenne képzelhető s ha mégis megtörténnék, egyenlőnek volna tekinthető a szándékos öngyilkossággal.
A hihetetlen dolog azonban érthetővé válik, ha a terepviszo- nyokat és az akkor használt fegyverek hatását megismerjük.
A tüzérség nem támadhatott, mert nem volt olyan hely, a honnét a sánczot sikerrel lövetni lehetett volna. Ha föltételezzük, hogy a kérdéses területen a házak és más tárgyak akkor ép úgy állottak, mint ma,1) úgy a sánczvonalra csakis Ligetfalu délkeleti házcsoportja és az oroszvári Dunaág közötti térről lehetett egyene- sen lőni, az indirekt lövés az akkori lövegek szerkezeténél fogva (a mozsarakat kivéve) nem volt alkalmazható, de másrészt a távolság is nagy lett volna, mert a három és a hat fontos ágyúkkal, melyek akkor leginkább használtattak, csak 1200 legföljebb 1400 lépés- nyire lehetett egyenesen lőni; gurulatok hatása pedig, még sík és szilárd talajon is, csak 1500—1800 lépésre érvényesült. A 12 fon- tos ágyúkkal, melyek száma csekély volt, a lövés 1800, a gurulat 2000 lépésnyire volt lehetséges. Leghatásosabban működött a tüzér- ség a kartácscsal; melynek alkalmazásával a három és hat fontos- sal 400, a tizenket fontossal 700 lépésnyi távolból lőhetett.
A kartácsnak aránylag nagy hatásán alapult a tüzérség alkal- mazása az ütközetben; a tüzérség a gyalogság tüzvonalába, vagy még előbbre vonúlt és kartácscsal lövöldözött. És ennél rendesen nem érte nagy veszteség; mert a gyalogsági puska 600 lépésnyire vitt ugyan, de e távolságra 1.8 méter magas és 21.6 méter hosszú deszkafal alkalmazásával tett kísérleteknel minden 100 lövés közül csak egy talált; 400 lépésnyi távolból a lövések 11 %-a, 200 lépés- nyi távolból a lövések 66 %-a és 100 lépésnyi távolból a lövések 75 o/o-a talált. Ha a puska fél ember magasságra iráuyíttatott, a löve- dék 200—250 lépésnél a földre csapódott és csak egyenes talajon, 2—3-szori újbóli fölcsapódás után vitt 400—500 lépésnyi távol- ságra ; nagy emelékszög alatt kilőve, a lövedék 1000 lépésnyire haladt.
Ha meggondoljuk, hogy a puska űrmérete 17.5 mm. volt s így egy-egy katona kevés töltényt vihetett magával; ha meggondol- juk, hogy a töltéshez és a lövéshez tizenkét fogásra volt szükség,
melyek mindegyike igen hosszú időt vett igénybe, hogy a szaka- szok össztüzét mindig dobpergés jelezte, hogy a harmadik sor, vagyis a puskák harmadrésze, a lövésben részt nem vehetett, —
x) Az 1809-iki terepviszonyok máig csak annyiban változtak, hogy a sánczvonal bal szárnyától kezdve, Ligetfalu keleti végéig új vasúti töltés húzódik.
akkor megértjük, hogy a tüzharcznak általában csak alárendelt szerep jutott osztályrészül és különösen a támadó félnek, épen a töltés körüli hosszadalmas eljárás folytán, le kellett mondania arról, hogy a döntő harczot tüzeléssel készítse elő, hanem arra kellett törekednie, hogy azt a támadó oszlop minél gyorsabb lökemével előidézze.
Az azon időkben kiadott hadparancsok ismételten elítélték a gyalogság korai tüzelését; minél gyorsabban hevesebben támadt az egyszerre alkalmazott tömeg, annál nagyobb eredményt remél- tek az ütközettől.1)
S ha a tömegek ilyen támadása a védők tüzelése következtében még sem sikerűit, ez épen azt bizonyítja, hogy tűzzel való előkészí- tés nélkül, pusztán a tömeg támadása, lökeme által a tüzelő ellen- séget visszavonulásra bírni akkor sem sikerült, most pedig még sokkal kevésbbé sikerülhet.
Napoleonnak hatalmas támadó tömege elvérzett a Wagram melletti csatában, a 3. hadtest ós a gránátosok golyói következté- b e n ; hasonlóképen az 1866. évi július 3-án szétrobbantották a porosz gárda-zászlóaljak, melyek Chlumot megszállva tartották, az 1. és 6. osztrák hadtestet; néhány ev múlva pedig ugyané gárda ment tönkre, midőn a tüzelés által elő nem készített tömeges támadással St. Privatra tört.
Hasonló sors érte az 1809. évi jünius 3-án Gudin hadosztá- lyát is Ligetfalu mellett.
Esti 7 órakor tört e hadosztály sürü tömegben a hidakra, de a sánczvonal előtt 200—250 lépésnyire oly heves puska- és kartács- tüz fogadta, mely a támadást teljesen meghiúsította.
Az oszlopok élei eljutottak ugyan egészen a vízkiömlésig;
sokan, a tisztek példáját követve, a vízben gázolva iparkodtak a híd ledobott padlóit visszahelyezni, a védő őrség tüze azonban meghiúsította a merész vállalatot s körülbelől 1A órai küzdelem után a francziák Ligetfaluba vonultak vissza.
Kevés idő múlva a francziák a támadást ugyanazon módon
*) 31,000 gyalogosból, 6000 lovasból és 100 ágyúból álló támadó tömeg kísórlette meg a Wagram melletti csatában az osztrák centrumot áttörni; de nem sikerűit.
és ugyanazon irányban ismét megújították; de a híd helyreállítá- sát nem kísérlették meg, mert az első támadás alkalmával meg- győződtek arról, hogy a vízkiömlés könnyen átgázolható.
Az oszlopok élei minden akadály nélkül mentek át a vízen, sok helyen a mellvedre is fölhatoltak, de az osztrák gyalogság szu- ronyokkal fogadta őket, s a támadókat mindannyiszor visszaverte.
Ekkor nevezetes esemeny játszódott le.
A támadó oszlopok hátulsó csapatai tér hiánya miatt a köz- vetlen támadásban reszt nem vehettek,'s a nyílt teren, teljesen védtelenül, ki voltak szolgáltatva az osztrákok golyóinak. Bármeny- nyire vitézül viselték is magokat e csapatok, még sem tudták tovább tűrni, hogy a leghevesebb tűzben tétlenül álljanak; fegy- vert ragadtak tehát és a védő őrséggel az első sorokban álló baj- társak fejei fölött csatártüzet kezdtek.
A támadók ez által meg kellemetlenebb helyzetbe jutottak.
Velők szemben volt az egyre tüzelő ellenség, hátulról pedig saját bajtársaik golyói fenyegettek őket; fölhagytak tehát a kísérletekkel, hogy a mellvédre fölhatoljanak s félig a vízben állva, a tüzet viszo- nozni kezdték. Nagy hévvel folyt a harcz mind a két részről, de végre is a támadók visszavonulásával végződött.
Ezen második támadás a harczászat semmiféle szabályaiban nem gyökerezik, s egyszerűen a véletlen s a kényszerhelyzet ki- folyása volt. A francziák mindenek előtt szálfegyverrel támadtak, azután a hátulsó s végre az elől levő csapatok kezdték meg a tüzelést.
A franczia parancsnokoknak nem sikerült a visszavonulókat Ligetfalu előtt megállítani; csak a faluban kezdtek ismét gyüle- kezni, honnan nemsokára harmadszor is előre törtek.
Ez alkalommal csak 50 lépésre közelítettek meg a vízkiöm- lést, néhányszor lőttek s ismét gyorsan visszavonúltak.
A franczia tüzérségnek mind a három támadásban igen cse- kély része volt, a Ligetfalu és az oroszvári ág közötti szabad térről lőtt néhányat a sáncz bal szárnyára.
Míg a harcz folyt, beköszöntött az est.
Bianchi tábornok ki akarta zsákmányolni a győzelmet s az ellenséget üldözni kezdte. A sánczvonalon belül, a ket híd (2—2) mellett állott jobbra a 60. sz. Gyulai-ezred, balra a Schönborn
nevét viselő Landwehr-zászlóalj. A tábornok kérdé, kinek lenne kedve kirohanást tenni, mire Maurer, a Gyulai-ezred zászlótartója, azonnal a hídon végig rohant s példáját körülbelől 120 bajtársa önként követte; még a közel álló tisztek is hozzájok csatlakoztak, az utánok nyomuló nagy tömeget azonban a tábornok kénytelen volt visszatartani, mert nem akarta, hogy az esti homálybau bizony- talan küzdelembe rohanjanak, mielőtt még az ellenség állapotáról biztosat tudhatnának.
A hidakon és a faluig elterülő térségen oly nagy volt a halot- tak száma, hogy a kirohanó csapat csak lassan, lépést menve, haladhatott előre, azonban mégis eljutott Ligetfaluig, melyet az ellenség lángokba borított es elhagyott. A csapat bejárta a falu minden zügát, számos sebesültnek segélyt nyújtott s néhány óra múlva visszatért a sánczok közé, mert az ellenség intézkedéseket tett, hogy a falut nagyobb erővel újra megszállja.
A védők veszteségét nem lehet pontosan megállapítani, de ez alig volt nagyobb, mint 360 ember, közte 13 tiszt : ezek közt volt a Beaulieu-ezred IVa századának bet tisztje és 110 katonája, kik a visszavonulásra a parancsot későn kapták meg s foglyúl estek.
A francziák veszteségére nézve az adatok szintén különbözők;
Davoust tábornagy 700—800 halottat és sebesültet említ jelenté- sében; Wolfsthal és Köpcsény lakosai, kikhez a sebesülteket szállí- tották, 3000—4000-re teszik a sebesültek számát. E szám akkor felelhet meg a valóságnak, ha fölteszszük, hogy e községekben az eddig folytatott küzdelemben megsebesült valamennyi francziát ápolták; június 3-án nem lehetett a francziáknak ily roppant vesztesége. Egy kém, a ki június 4 én Bécsből visszaútazott Győrbe, útközben találkozott 43 kocsival, melyeken 301 franczia sebesültet szállítottak.
Bianchi tábornok azonban az ellenség halottjainak és sebe- sültjeinek számát mégis 3000—4000-re teszi.
A küzdelem után nagy öröm uralkodott a sánczokon belül.
«A kimerült csapatoknak)), írja a «Pressburger Zeitung» 1809. evi június 6-iki számában, ((katonazene hangjainál frissítőket osztottak ki, s minden oldalról örömrivalgás hallatszott: Éljen a mi jó Ferencz császárunk és a m i vitéz hősünk, Károly főherczeg.»
E közben Bianchi tábornok összeállította a küzdelemről
szóló jelentését a generalissimus részére és előkészületeket tett újabb küzdelemre. Mindenek előtt lőszereket kér a gyalogság és a tüzérség részére és pedig «oly gyorsan, a hogy az csak lehetseges», mert ha ezeket meg nem kapnám és holnap oly támadásnak len- nék kiteve, mint a hogy tegnap voltam, akkor a lőszereknek nagy- mérvű és igen kárhoztatandó pazarlása úgy gyalogságunk, mint tüzérségünk részéről, igen nagy zavarba hozhat engem.»
A küzdelemről szóló jelentes eme része nehezen érthető, mert az ellenség támadása épen a tüzelés következtében veretett vissza. Inkább az akkor szokásos irálynak dagályossága látszik ebben kifejezve s ma már másképen érteimeznők, mint abban az időben, midőn a szóvirágra nagy súlyt fektettek. A «haszontalanúl alkalmazott tüzelés» által Biauchi tábornok talán csak azt akarja kifejezni, hogy sokat és gyorsan tüzeltek, hogy a lőszerekkel nem takarékoskodtak; mert teljesen ki van zárva, hogy a nyílt szellemű Bianchi, a ki a hadsereg-parancsnoknak minden alkalommal jelen- tette, mit tehet vagy mit nem tehet az ellenség vállalatainak meg- hiúsulása után, ki világos előrelátással mindig a helyes gondolatot találja el, a ki fáradhatatlanul gondoskodott a kellő mennyisegü lőszerről: lehetetlen, mondom, hogy egy ilyen katona a tüzelés értékét nem tudta volna kellőkepen megbecsülni épen abban a helyzetben, a melyben hadteste akkor volt.
Az ellenség legújabb terveire vonatkozólag Bianchi azt véli, hogy az ellenség törekedni fog Ligetfalut megtartani; e helyet a jelentéstétel idején (július 3-án éjjeli 11 órakor) már meg is szál-
lotta s az oda küldött járőröket minden ponton visszaverte. Az osztrák hadtest a hídfőbe be van zárva s e kényelmetlen hely- zetből, Bianchi véleménye szerint, legczélszertibb volna támadó előtörés által szabadulni; ettől azonban az ellenség túlnyomó erejére való tekintetből tartózkodnia kellett. Bianchi hiszi, hogy a védel- met tovább is sikeresen folytathatja, ha «lőszerekben hiányt nem fog szenvednin. (Ez utóbbi szavak a jelentésben alá vannak húzva.)
Bianchi tábornok két Landwehr-zászlóaljat akar Marchegg- ről bevonni és egy hat fontos üteget kíván; fölhívja Mecséry al- tábornagyot, hogy az ellenséget Moson felől hátulról támadja meg;
«ha az ellenség — mondja Bianchi — a hídfő közelében marad,
akkor a közel 10,000 főnyi védő őrséget ezen ostromhoz hasonló állapotból valami módon ki kell menteni.
Ez azonban sem az nap, sem a következő napokon nem következett be, hanem az ellenség ismételten megkísérlette a hídfő elfoglalását.
Június 4-én reggeli 4 órakor az ellenség 14 ágyút helyezett el a sánczok és a Ligetfalu közötti téren, 300—400 lépésnyire a sánczvonaltól, és délelőtti 10 óráig szüntelenül tüzelt a sánczokra és a hidakra, de a nélkül, hogv azokban nagyobb kárt okozott volna.
Délelőtt 10 órakor az ellenség a városra kezdett tüzelni;
Bianchi azonnal megszüntette a védő tüzérség tüzelését, ezzel akarván elérni, hogy a francziák eme, a nemzetközi joggal ellen- kező eljárásukat megszüntessék. A városi tanácshoz Bianchi át- iratot intézett, melyben azon reményének ad kifejezést, hogy az ellenség ezen legújabb eljárása sokáig nem tarthat. Az ellenség délutáni egy órakor beszüntette a tüzelést és ágyúit hátrább vonta.
A június 4-iki ágyúzás aránylag nagy veszteséggel j á r t ; 15 halott és 75 sebesült esett áldozatúl; ennek magyarázatát abban találjuk, hogy az erődítmény több vonalát egész hosszában lehe- tett pásztázni s a csapatok az ellenség golyói ellen sehogy sem voltak védve; az erődítménynek 18 arczvonala volt, melyek közül nyolczat lehetett egész hosszában pásztázni. A város bombázása alkalmával több polgár megöletett és megsebesült, de a házakban a lövedékek kevés kárt okoztak.
Az ellenség vesztesége ismeretlen ; három ágyúja leszerelte- tett, de a délután folyamán Wolfsthalból hozott öt új ágyúval pótoltatott.
Már a hídfő bombázása alkalmával megkezdte az ellenség támadó erődítményeinek (12—12) építését; a június 4. és 5-ike közötti éjszakán a munkát majdnem befejezte s e mellett új üteg- gátonyokat is emelt. (13—13.)
Az ellenség fölhasználta a Ligetfalu keleti oldalán emelt löveggátony előtt a vízár által kimosott gödröket (ezek még mai nap is léteznek), hogy azokban tüzelő állást foglaljon, s onnan szakadatlanúl tüzelt mindenre, a mit az erődítményben csak meg- pillantott; a védő őrség homokzsákokat helyezett a mellvédre s
ezek mögött több napon át úgyszólván szakadatlanúl tüzelt az ellenségre.
A védő őrség is fölhasználta a június 4. és 5-ike közötti éjsza- kát, hogy részint a lakosság, részint a csapatok alkalmazásával az árkot mélyebbre ássa, a mellvédet emelje és megerősítse, és haránt- gátakat emeljen; a következő éjszakákon a javítást és az erősítést folytatták.
Különben mind a két fél meglehetős passiv magaviseletet tanúsított; a francziák azért, mert meggyőződtek arról, hogy sem a város bombázása, sem a sánczok lövetése, sem pedig azoknak rohammal való támadása által onnan az osztrákokat kiszorítani nem fogják; az osztrákok pedig azért, mert kirohanást, melylyel egyes-egyedül sikerülhetett volna az ellenséget visszanyomni, az ellenseg túlnyomó ereje miatt és még azért sem mertek kezdemé- nyezni, mert az ellenség néhány száz lépésnyire az osztrákok sánczvonala előtt szintén sánczokat emelt. Bianchi tábornok csa- patainak nemcsak a hídfőt kellett megvédelmezni, hanem a Duna bal partját, Dévénytől egész Somorjáig, őrcsapatokkal kellett el- látni ; minek folytán kirohanás esetén tulajdonképen csak mintegy 5000 ember állott Bianchi rendelkezésére.
Az ellenség attól tartott, hogy június 3. és 4-én kezdeménye- zett sikertelen vállalatai után, az osztrákok támadni fognak és epen ezért nem tert vissza Köpcsénv és Wolfsthalba, hanem Liget- falutól délre ütött tábort, a melyben a pozsonyi várból tett meg- figyelés szerint körülbelől 8000 ember volt.
A Duna folyton apadt, a vízkiömles egyre sekélyebb lett, az árkok mélyítése lassan haladt előre, mert a talaj igen kavicsos volt, a sánczokhoz egyre könnyebben lehet hozzáférni; hogy ezt a védők legalább némileg megakadályozzák, az árkokban czölöp- sort állítottak föl.
Ezen időbe (június 5—11) esik a Habern melletti (14—14) sánczok építése, hogy miután az oroszvári ág egyre jobban kiszá- radt, a védő őrség ez oldalról jobban meg legyen védve; ugyan- csak ekkor történt egy 36 emberből álló osztag kirohanása, melyet ez, a Pötschen szigetről a több száz franczia által megszállt Grie- chenau szigetre minden parancs nélkül kezdeményezett, a merész tettet azonban életével fizette meg; ugyanez időben a védők a
Pötschen szigeten két sánczot (15—15) emeltek, hogy magokat a francziák ellen Griechenau felől megvédjék.
Június 8. és 9-ike között éjszaka a francziák megkísérlették az átkelést Dévény mellett, de az ott állomásozó Landwehr-zászló- alj visszaverte őket; hasonlóképen nem vezetett sikerre, midőn a francziák kísérletet tettek a liget körüli erődítmény hídjait (2—2) fölgyújtani, mely czélhól a június 10. és 11-ike közötti éjjelen több ember gyújtó szerekkel oda lopózott; de az őrség csakhamar észre- vette és visszaűzte őket.
A francziák tetemesen megerősítették a Ligetfalu előtti támadó erődítések arczvonalát; a 7 méter vastag mellvédek lőrésekkel voltak ellátva; a hídfő megtámadására azonban június 4-ike óta komolyabb lépést nem tettek.
Június 11-én a védők élénk mozgalmat vettek észre a Liget- falutól délre fekvő táborban; csapatok vonúltak el Oroszvár irá- nyában s ezeket Wolfsthalból újabb csapatokkal pótolták; június 12-én reggel konstatálhatták, hogy a ligetfalusi táborban az ellen- séges csapatok száma tetemesen apadt, az Oroszvár felé vezető úton pedig 16 ágyúval bíró tüzérséget pillantottak meg, mely az említett község felé menetelt; az üteggátonyok lőréseit a francziák elfödték.
Bianchi tábornok kémszemlét intézett Ligetfalu felé és a tüzérség is megkezdte a tüzelést az ellenseges üteggátonyra. Ez azonnal válaszolt; a Ligetfaluban elrejtett franczia csapatokat föl- riasztották, Wolfsthalból pedig egy csapatoszlop vonúlt ide. A híd- főről, valamint a várhegyről tett megfigyelések szerint 11 ágyú volt az üteggátonyban, 2000 ember állott Ligetfalu mellett és 3000 ember jött Wolfsthalból.
Miután az ellenség ereje megállapíttatott, a kémszemle czélja el volt érve; az ellenség még mindig oly erős volt, hogy a hídfőből kirohanást intézni nem lett volna tanácsos.
Igen érdekes Bianchi vezérőrnagy erre vonatkozó jelentése, melyet a generalissimusnak Deutsch-Wagramba küldött:
«Mivel csapataink igen kevés ellenséget láttak magokkal szemben, minden oldalról fölszólítottak, hogy kirohanást intézzek;
minthogy azonban eme vállalat csak egyoldalú lehetett és egy pontra lett volna intézendő, a kirohanás tetemes veszteséggel járt volna, s ezenkívül nagyobb tervvel kapcsolatban nem volt folytat-
h a t ó : fölhagytam e tervvel, annyival is inkább, mert az föladato- mon kívül esett s arra vonatkozólag bővebb utasítással és föl- hatalmazással kellett volna ellátva lennem.
Eme jelentés egyaránt tanúságot tesz a csapat kitűnő szelle- méről és parancsnokának helyes gondolkodásmódjáról és előre- látásáról.
Azt ugyan remélhették, hogy a kirohanás az első mozzana- tokban sikerülni fog, azaz hogy az ellenséget az üteggátonyból s az új sánczoktól kiverhetik, Ligetfalut újra elfoglalhatják, s oly állapotot teremthetnek, a milyen június 3-ika előtt volt. Sokkal nehezebb azonban arra a kérdésre felelni: mi a teendő ezután?
Teljesen kellett mellőzni a szélesebb körű vállalatokat, mert ehhez hiányzott a szükséges erő, bármennyire is el volt gyöngítve az ellenség. A hídfőnél, a Pötschen szigeten és Habern mellett okvet- lenül védő őrséget kellett hagyni, a Dévénytől Somorjáig terjedő folyamparton is őrködni kellett. Bianchi parancsnoksága alatt állott május 28-án 5672 gyalogos és 880 lovas; ez idő óta néhány száz ember elvérzett vagy megsebesült, s az erőfeezítő szolgálat, a sok munka, és az állandó táborozás a szabad ég alatt, bizonyára szintén apasztotta a hadtest számát.
Ha a hídfőnél, mely arczvonalban számítva 1700 lépésnyi kiterjedéssel bírt, ugyancsak 1700 emberből álló védő őrséget gon- dolunk, a Pötschen sziget és Habern őrizetére 400 embert, a Duna bal partjának megfigyelésére 400 embert és 200 lovast számítunk (ez utóbbiakra 20 kilométer hosszú folyampart őrizete lenne bízva), akkor a kirohanásra 3000 gyalogos és 600 lovas, vagyis egy gya- logsági és egy lovasezred maradna, melyet azonkívül még a győze- lem kizsákmányolásánál igénybe kellene venni.
Mit is kezdhetne e két ezred a nagy túlerővel szemben, külö- nösen, miután tudva volt, hogy az olasz alkirály már útban van Gráczból Győr felé, hogy Napoleonnak segítséget hozzon.
Egy csöppet sem habozunk kimondani, hogy sokat nem ért volna az olyan kirohanás, melynek nem lett volna egyéb czélja, mint az ellenséget sánczaiból kiverni és a mely igen nagy ember- áldozatot követelt volna. A védő őrség föladata volt, a hídfőt a fő- sereg részére föntartani és nem lehetett föladata oly vállalatokba bocsátkozni, melynek állandó értékét a rendelkezésre álló eszkö-
zök mellett biztosítani nem lehetne, s csak azt a kényszerűséget teremti vala, hogy a védő őrség szenvedett vesztesége a fősereg rovására pótoltassék.
Ha a sánczokkal szemben álló ellenség számra nézve gyönge lett volna s így kilátás lehetett volna, hogy az ellenség által emelt erődítmények csekély áldozattal elfoglalhatok, esetleg szétrombol- hatok, ez esetben a kirohanásnak még akkor is lett volna jogosult- sága, ha ez a parancsnok kitűzött föladatába szorosan nem is tar- tozik vala.
Az ellenség mozdulatai, melyeket június 11 és 12-én tett, abban lelik magyarázatukat, hogy József főherczeg a magyar föl- kelő sereggel és János főherczeg az osztrák sereg egy részével Győr felé vonultak.
A háború kitörése alkalmával János főherczeg Yelencze terü- letét támadta meg és többszörös küzdelem után sikerült neki az olasz alkirály seregét Yicenzán túl visszaszorítani.
Ama szerencsétlen harczok után azonban, melyeket a fősereg a Duna völgyében vívott s melyek azt Ausztriába visszavonúlni kenyszeritették, János főherczeg visszahívatott; május 1-én kezdte a visszavonulást, de csak június 13-án érkezett 21,000 gyalogossal és 4000 lovassal Győrbe, hol József főherczeg egy 9000 gyalogos- ból és 7000 lovasból álló magyar fölkelő hadsereget gyűjtött össze.
Ezen késedelmezést az okozta, hogy János főherczeg seregének egy része védő czélokból Tirolba, Horvátországba és Dalmácziába rendeltetett s hogy a sereg előrenyomulását az ellenség több ízben gátolta.
A Győr melletti erődök, lehetőleg gyorsan helyre állíttattak, s más erődítmenyek egész sorozata kezdetett aRába ésaRábczaközött.
Jenő alkirály, ki mindig János főherczeg nyomában volt, Davoust hadtestének egy része által hadseregét 40,000 emberre emelte és június 14-én megtámadta a két főherczeg hadseregét, mely a Eába és Pansza folyó közt táborozott s az osztrák-magyar sereget Komáromba szorította vissza.
Győr ostrom alá vétetett ós június 22-én magát megadta.
Pozsonynál június 13 és 14-én az ellenség 16 mozsár számára gátonyt emelt a hídfő előtt és ott egyelőre hat mozsarat helyezett
Hadtörténelmi Közlemények. VIII. 5
el, 14-én este 10 órakor pedig megkezdte a hídfő lövetését, mely- lyel csak 15-én reggeli négy órakor hagyott föl; a reá következő éjjel a lövetést újra kezdte, 16-ika reggelig folytatta s ugyanaz nap nap este még egyszer ismételte; 17-én reggel a mozsarakat Győr ostromlása czéljából elszállították.
A hídfő lövetése alkalmával öt ember elesett és huszonhat megsebesült.
Június 18-án este Bianchi tábornok kémszemle czéljá- ból egy kisebb csapatot küldött Oroszvárra, mert az a hír járta, hogy az ellenség, a mikor erejét Ligetfaluban tetemesen leszállí- totta, Oroszvárt is elhagyta. Bianchi tábornok a 39. sz. Duka- ezredbeli Pustelnik főhadnagyot bízta meg, hogy június 18-án este ötven emberrel hajózzon a folyam mentén Oroszvárig és az ellen- ség viszonyai felöl tudomást szerezzen.
Pustelnik Oroszvár fölött kötött ki, körülbelül két kilométer- nyire a falutól, őrséget rendelt a hajó őrizetére s néhány emberrel titokban a faluba ment, hová a délután folyamán 260 franczia érkezett négy ágyúval; őrség sehol sem volt, még az ágyúk mel- lett sem. A francziák a házakba visszavonulva aludtak; könnyen meg lehetett volna őket támadni, ágyúikat elvitetni és valameny- nyit foglyúl ejteni; Pustelnik azonban, a kinek szigorúan meg- parancsoltatott, hogy portyázása alkalmával a lehetőségig titkosan járjon el, erre nem csábíttatta el magát. Az osztrák hadsereg ugyanis Pozsonyon kívül még e helyet szemelte ki, hol esetleg a folyamon átkelhet, s ezért nem akarta a francziák figyelmét ezen átkelő helyre fölhívni. Pustelnik beszélt a község bírájával, föl- világosításokat nyert tőle és végül sikerült neki hajójához teljesen észrevétlenül ismét visszajutni, melylyel azonnal a folyam bal partjára evezett, onnan pedig Pozsonyba a hídfőhöz tért vissza.
E közben János főherczeg hadteste Komáromból a Nagy- Csallóközbe érkezett. A generalissimus terve szerint Győrt föl kel- kellett volna szabadítani s e czélból szükséges lett volna Csicsó mellett hajó-hídat rögtönözni, melyen a hadtest a folyamon át- kelhetne.
E terv azonban nem valósult meg.
S C H I K O F S Z K Y K Á R O L Y .
