Művészeti botrányok.
Irta: Halmi Bódog.
T
emérdek csúnya és brutális esettel kap- csolatosan siránkozunk azon, a fájda- lom fajiságunkhoz tartozó tényen, hogy nálunk a politikai kérdés annyira túlteng min- den társadalmi és szellemi megnyilatkozás- ban, a taktikai ravaszkodások, a csürcsavart rabulisztikus fogások, a diplomatáskodó fur- fangok, párttülekedések, annyira össze-vissza zilálják cselekvéseinket és szándékainkat, hogy a legtisztább eszme is profanálva lesz tőlük.Az irodalmi pártharcok durvaságát az
„Ugat"-os karrikaíurázások szellemtelensé- geit, a Kisfaludy-Társaság és az Akadémia elnöki székéből ledörgött pózos harci riadó- kat és a „Nyugat" némely fiataljainak éretlen és Ízléstelen kirohanásait unos-untig ismeri a közönség és látja azt is, hogy ezekből a tüzes marakodásokból keletkeznek ugyan garmadá- ban értéktelen újságcikkek, de csak igen kevés művészi alkotás. Festőművészetünkben pedig és szobrászatunkban, ahol az irányzatok har- cát a legutóbbi időkben egészen szennyes gazdasági fojtogató verseny váltotta fel, meg- döbbentő példáit tapasztalhatjuk a művészetet megölő apró kenyér tusáknak és a művészet biborpalástjába takaródzó személyes érzések és indulatok aljas tőrvetéseinek, amelyeknek szennyes és fekélyes levegőjében meghal min- den tiszta artisztikus törekvés.
Ha kissé bepillantunk képzőművészeti szer- vezeteink életébe és működésébe, önkényte- lenül is egy kortes tanya, közéleti vigécektől megfizetett galopinektől és leitatott választók- tól túlzsúfolt szennyes szobáira gondolunk, 511
ahol a képviselőválasztások előtti napokban tombol a lélekkufárság és a párt fanatizmus.
Itt nem a művészeti keresések a színnel, fénnyel és anyaggal való vívódások hatalmas küzdelmeit látjuk, hanem egy csoportját a féktelenül küzdő, rángatózva küzködő gyenge embereknek, akik az érvényesülésért mindent odakínálnak, ami fölényes, értékes tulajdon- ságot csak a természet reájuk ruházott. Igaz, hogy a képzőművészeti társulat és a többi művészeti szervezetek a piktorok és szobrá- szok céljaira is alakultak és programmjuknak egyik jelentős része a magyar piktorok és szobrászok anyagi boldogulásán munkálni, de egy ennél talán sokkal fontosabb missziója a magyar művészeti színvonal emelése a magyar képzőművészet lehető legtökéletesebb és nemesebb reprezentálása.
A képzőművészeti társulat arra van hivatva, hogy tárlatai keretében az egyetemes magyar művészet lehetőleg kimerítő minden irányzatot pikturális és plasztikai vagy grafikai törekvést felölelő revüjét mutassa be, de hangsúlyozzuk feltétlenül a legelőkelőbbnek talált alkotások- kal. A képvásár misszióját is vállalja a ren- delkezésére álló erkölcsi erő, tekintély és menázser készség teljes idealizmusával, de nem akkép, hogy a zsűri protezsáltjai és az alázatos kéregetők számára elhelyezési és
„akasztási" kedvezményeket juttatva, a tisz- tességtelen verseny zsibvásárrá sülyessze azt az ötvenegy éve fennálló intézményt, amely a legnemesebb és artisztikusabb lelkű ma- gyar amatőrt gróf Andrássy Gyulát vallhatja elnökéül.
Az utolsó két évtizedben képzőművészetünk eléggé decentralizálódott, a művészet munká- sainak szaporodásával, a sok éhesebbnél- éhesebb, erős állkapcsú fiatal, kenyér igényei- 512
nek kielégítésére alakult a Nemzeti Szalon, Művészház, Művész Otthon*) és több művészeti árut szerte az országban élelmes kereskedői agilitással terjesztő vállalkozás, amely részint Ízlésesen rendezett kollektív kiállításokkal, részint pedig vidéki tárlatok rendezésével enyhíti hathatósan a művész nyomort, sőt ujabban néhány agilis képkereskedőt is talá- lunk, akiknél a művészek napi — gyárias
— termelése mindig készséges fogyasztóra talál. Ilyen körülmények között a Képzőművé- szeti Társulat magasabb rendű tevékenységet fejthetne ki és a művészeti politika irányítá- sában tanácsadó szervévé válhatna a kultusz- miniszternek és lehetne legmegérlőbb és sze- retőbb gyámolítója a ma művészetének.
Az ötvenegyedik közgyűlésén tényleg cse- lekedett is valamit Magyarország ezen leg- tekintélyesebb művész szövetsége. Ferenczi Károly kivételével kidobta választmányából, igazgatóságából, zsűrijéből mindazokat a har- cos reformátorokat, akik a bencurizmus de- koratív atelier művészetét Magyarországon a szabad levegő és a besugárzó fény üde ere- jével akarták megváltani.
Azoknak a piktor embereknek, akiknek ellenszenves minden vívódás és lelkes kere- sés, akik az ö megállapodott faktúrájukkal és meggyőzödéstelen iparszerűségükkel szál- lítják a képpiac számára az árut sikerült ki- verniök a magyar barbizoniakat, abból a Mű- csarnokból, amelynek húsz év óta csak az ő nevük, az ő lüktető fiatal erejük adott szen- zációt. Kiverték az impressziónizmus úttörő művészét Szinnyei Merse Pált, akinek „Majá- lisa" Manet színvonalával egyenrangú forra- dalmi eredményképen könyveltetett el a műtör- ténetben. Megfosztották a magyar hivatalos művészet irányítási jogától Csók Istvánt, aki egymagában mentette meg erejével és inven- ciójával a mult évi jubiláris tárlat nívóját, nekik nem kell Thorma János, aki az „Aradi Vértanukéban a naturalista látás mesterművét adta, Feszti Árpád sem kell nekik, aki a ma- gyar néplélek szinte epikus erejű reproduká- lója és a magyar tájak némely pikturális értékét szinte Böcklini képzelő erővel rögzíti
*) Ez már megbukott.
513
meg a vásznon. Szuverén gőggel fordulnak el Fényes Adolftól, akinél mélyebben és für- készőbben senkisem vizsgálta a magyar föld festői hatásait. Grünwald Béla sem nekik való, akinek „Isten kardja" és „Utolsó vacsorája"
a Szépművészeti Muzeum legnagyobb értékei közé tartozik. Őrültnek deklarálják Kernstock Károlyt, aki a Bencur iskolából nőtt ki forra- dalmárrá. Vaszary J á n o s sem nyerhet befoga- dást, aki egy hosszú pályán keresztül a leg- tisztább művész hevülettel kereste és keresi azt a tömegizléssel megalkudni nem akaró ideált, amely az abszolút szépnek világába vezet. Nekik Kézdy-Kovács kell, aki egy hatal- mas sajtó orgánum segélyével kíméletlen durva terrorizmussal tiporhatja meg azokat a törek- véseket, amelyek a tegnapelőtt céhének anyagi érdekeit veszélyeztethetik.
A magyar képzőművészet egyetlen hatalmas szervezete expoziturájává fajult a művészet ellenes tendenciáknak, száműzött kebeléből mindenkit, aki művészeti fejlődésünk jövőjét dokumentálja, csak az epésre, keserűre vált vigasztalan multat ölelte magához.
Úgy érezzük mintha a képzőművészeti tár- sulat legutóbbi közgyűlésén a választási urnák felett a szellemi reakciónak a zseniket ölő klikk önkénynek, egyszóval a művészi szabad fejlődés ö s s z e s gyilkos porkolábjainak rémes árnyékai lebeglek volna.
A ki későn jött.
Irta: Dér Ida.
S
zép Csipkerózsika feküdt fehér ágyán, Vérvörös rózsákon, aranycsipkés párnán, S mikor lepergett a száz év végső perce Jött Rózsakirályfi, hogy csókkal ébressze.Oh de mindhiába sok szerelmes csókja, Még csak meg se mozdul alvó Csipkerózsa, Későn indúlt érte, későn jött az élet,
Csipkerózsa alszik s többé fel nem ébred.
514
