NOSZTALGIA
y , / f f ? f f e ^ y
IVÁNKOVITS IMRE VERSEI
A CÍMLAPOT RAJZOLTA PAPP GÁBOR FESTŐMŰVÉSZ
A SZERZŐ TULAJDONA
SZTE Klebelsberg Könyvtár
J001015058
B 5
n 7 0J 7 "N Y O M A T O T T E N D R É N Y I I M R É N É L , S Z E G E D E N . 1914.
Intonáció
Keletről jöttek, keleti nyárból, Fekete hajú kékszemű lányról Elsejtett hangon szőtt melódiák;
Finom, bolondos, búsongó dalok, Meghitt esengő néma, sóhajok.
9
Jövőmbe hivlak
Jövőmbe hivlak, szeress örökké
— Mint porszemet a templomi napok —, Szeress ! és nyisd ki fehér szirmú kelyhed Mint májusban az ódon ablakot.
A parton várlak, suhogó selyemben Ha érkezel a holt vizek felett. . . S ez alkonyatba elhaló napomban A bánatomnak elmúlása lesz.
Mindig szeretnél, elmúlásba vinnél,
— Mint porszemet a templomi napok — . . . és amikor majd hosszan átöleltél Én becsukom az ódon ablakot.
Vércseppek fehér rózsán
„Si vous saviez comme on pleure D'étre seul et sans foyer"
Sully Prudhomme.
Lehelleten szőtt finom este Fehér rózsákat tépdestem neked.
Töviseit mind letörögettem,
Hogy meg ne sértsed vele a kezed.
Hogy ez a kéz, mely reszket az enyémben, Hogy ez a kéz, mely finom, kék eres,
— Melyről a keztyűt mindig lekönyörgöm, Hol néma ajkam csókokat keres, - - Hogy ez a kéz a rózsák szívtelenjét Szúró tüskét, soha meg ne fájja, Ha másnap hozzá hervadtan viszem.
S szomorú lesz múló illatára.
. . . ésamint csendben .. némán tördelem . . . Kivéreztem vele a kezem.
Egy őszi éj szonettje
Sejtésem a tengerekre vágyik, Minden sóhaj lelkemet lesi, Rózsafámra sok húrok feszülnek, S egy édes dal az éjet öleli.
Lomha csikorgás, siet a tornác, Selyem cipője levelekre lép;
A lépcső fázik, repkénye rebben . . . Dalom is e l h a l . . . menj sebesebben ! Szellők fakulnak, kósza a szárnyuk.
Távol ködében egymást még látjuk Mikor a messzi lámpák kigyúlnak.
Amikor egyszer ujjongnak a multak.
Orchideák közt csókok pihennek És a dalok mint visszasietnek.
Ezeregy éj szonettje
Rosszul álmodtam meg egy álmot, Rosszul téptél le egy virágot. . . S mikor sejtettem a szíved, Akkor már vittem a szemed.
Elaltattál, de rosszul hitted, Hogy könnyeimet szerte vitted;
Azóta az arcom oly halovány, Éji menyasszony, te tavaszi lány!
Virágos ágyon, gyertyatüzek közt Élek az éjben narkózis alatt Ragyogó szemeid tüze miatt.
Lázálmos, holdas, nagy vizeken Fekete csolnak fehéren lebeg . . . Stella evez és a kisértetek.
- - ~ , -
. . -• . . . • • ;
13
Eljöttem, vissza . . .
Eljöttem hozzád keleti királynő, Elhoztam az aranyos t o p á n t ; Taposd belé a himes éjszakákat S a lelkemet, mit lelked is kivánt.
Pedig topánom nem téged illet;
Te, a regéknek országába' Nagy ! Éjszakád a ragyogások álma . . . Hamupipőkém tudom, nem te vagy.
• \
Nyári szonáták hárfa zenéje, Sok régi emlék, vissza-vissza tér, Selyemcipőmbe picike lábad . . .
S a sok-sok emlék mind-mind belefér. 1
' . . . ' ' - - • -
Fényeket imádtam balga fényeket, Melyek beragyogták az éjjeleket, Őrtüzek égtek egy csókos éjen, Csillagok futottak a reményen . . . Minden éjen.
Eisajgott egy bántó küszködésem, Fehéren jártam szürke szenvedésen;
Fekete gondok csillaghullást látva Rámosolyogtak a múlás szavára, A halálra.
Szeptember hava a haladó nyárból, Én visszasiratlak ezerszer, szásszor ;
Visszasiratok egy meghasonlást,
— Mikor itt hagytál —egy kézszorítást . . . Néma sírást.
Régen feladtam el is olvastad . . . Utánna aztán elszakadt a drót, Tavaszi éjen összekötöttük, Válaszul akkor özönlött a csók.
Várod-e még a szerelmes szókat ? Emléked még a válaszok éje ? Él-e még benned elhaló hangon Elszakadt lelkünk kötözött meséje ?
• "V : ; - ' - • . .. .
A kártyavár
.. . egy kártyavár volt, lassan épitetted, S egy szeptemberi éjen összerombolád, A szenvedélynek volt már ott varázsa, S hogy te rakod fel nem is álmodád.
Elvittelek a szemem nézésében, Magammal vittem bús tekinteted, A megbánásnak szertelen szeszélyét. . . S daloltam hozzád első éneket.
Neked maradt a lelked furdalása, Nekem a szentelt bú és kacagás szava, Neked maradt pár elhervadt virágom, Nekem maradt egy hosszú éjszaka.
. . . és harmadnapra jártam már utánnad, Megleltelek a platánok alatt,
Nem láttalak, most én voltam a büszke — De könny nélkül zokogtam ez alatt.
17
Izentél végre s én remegve mentem A ligeti fák bús hona felé,
Odaérve leborultam némán A felépített kártyavár elé.
Szebbek voltak ezután az éjek, Eltűnt a köd, a kétséges világ, Hajnal derengett minden éj után, Csapzott a mámor, hullott a virág.
Végire érve kicsi mesémnek Gőgösen, büszkén eltaszítalak, Hogy egy újabb szomorú dalomban Az egekig felmagasztaljalak.
üzenet
Mennék veled, de közeleg az ősz . . . S a megszokott bút itt nem hagyhatom, Walkürákkal csókcsatákra járok . . . A kürt szavára várok . . . álmodom.
Siess : de aztán visszajöjj megint Majd ha tavasszal hivogat az éj, Ha az erdők akácosan élnek,
S a vizeket csak ringatja a szél.
Lelkemre addig blúzodat adtam
— Mely himezett és bársonnyal szegett — Hogy aztán benne ketten dobogjunk Amikor néha magadra veszed.
Mennék veled, de közeleg az ősz . . . S a megszokott bú már is átölel;
Addig is a v e ! szép . . . fehér telet ! Fehér lelkedhez leszek én közel.
19
Kávéházban
»
Ülök egyedül szótlanul magamban, Nézem mint a világ csendben átölel.
Körülrajongnak, ragyog az arcod . . . S a cigány húzza tompítva, közel.
Az éveken bár daccal átsuhantál, A könnyeket most is törülgeted, Lopva néha mégis rám tekintesz, Úgy küldenél s én maradok veled.
Az éjszakát így csendben átremélve, Hisz könnyezel, hát virrasztok veled S mert bókokat s a hervadó virágot Mit kapsz ma éjjel, félek : elhiszed.
Nocturno
Rongyán haza jöttem. . .
Testem odadobtam puha nyoszolyámnak, Lelkem oda adtam múló éjszakának, Elhalódó mának.
Elvittem magam messzire tőled, S megelőztem a felébredésed.
Szemem lehunytam De nem aludtam ; Hiányzott fájón Valami rengő, Ringva borongó Hajnali álom.
Kibontott hajjal láttalak ébren Amint utánnad a világ liheg Vágyam, a lelkem utánnad siet.
• -.-.. - v;; -- :
:
t *
22
Mindent
Úgy várom az éjet Ha az álom eljő' . . . Rafael Madonna Boticelli Szellő.
Tépem a virágot Selyem köntösére.
Rácsókolok sokat. . . Mindent . . . a szemére Menekülök tőled Ha a reggel eljő' . . . Rafael Madonna Boticelli Szellő.
Egy hang
Zenéje volt sok-sok kacér szavaknak.
Kísérője volt a múltnak és a csöndnek.
És nékem,
Az álmokat szövőnek.
Zenéje volt a versek seregének.
Álomriasztó fergetegbe' tombolt, Miatta
A könnyem is kicsordult.
Zenéje lett egy lehanyatló napnak.
Utánna akkor hiába szaladtam Tova szállt . . .
És egyedül maradtam.
Élni kellett volna És én még sem éltem.
Mindig csak kacagtam Mindig csak reméltem.
Mikor pedig jöttek Álmok, lepke rajban Remegett a lelkem . Vonaglott az ajkam.
Nem is volt az élet Nem is volt az álom Hanem az én titkos Szomorú világom.
29
Tegnap, ma és holnap
Tegnap vigalom volt.
Könnyű nászok éje.
Imádkoztam; s kellett Kórusok zenéje.
Ma szomorú vagyok A mezőket járom Gyűlöllek örökre . . . Lelkem régi álom.
Holnap — nincs vetésem — Nem lesz aratásom,
Sokan szeressenek Ez az óhajtásom ! Sokan szeressenek, Meg ne ismerjenek, Meg ne ismerjenek . . . Sokan szeressenek !
30
Szemek
Ki adja ide két szemét, Egyszer az én szemem ? Messze elviszem.
Kinek legyen a két szeme Egyszer az én szemem ? Könnyes négy szemem ? Ne mosolyogjon a szeme Egyszer, az én szemem — Mélységes szemem !
Szomorú legyen és fáradt Másra ne tekintsen, Csak nézzen engem.
Könnyes marad az én szemem
— Egyszer a mi szemünk — Ha messze megyünk.
Rózsa himporával rám csókol a szellő, Kíséri halkan víg melódia . . .
A szemeket mind ott hagytam a télben, Most visszajöttek, Bús szimfónia.
. . . és kérdezem, hogy áthal-e az élet ? Megszűnik-e a féltett dobbanat ?
A kiapadt kút gémje mire vár még ? A fecskeszállat merre csalogat ? Fényes mívű nagy tükörre vágyom Belenéznék minden éjjelen. . . Valakinek szomorú szemébe' Ott feledném mind a két szemem.
-- -
32
Máshoz
Egy hárfahúr volt az az éjszaka.
Pengettük. S í r t . . . azután elszakadt.
Szemem lehunytam amikor csókolt, Simogatott szétzüllött hajad.
Szemem lehunytam. Látni akartam A régi csókod, mely nem tiszta már, Hajkoronádon napraforgót hordasz, Drága virágot s drága csókra vársz.
Emlékszel ? egyszer . . . karácsony éjen Éjfél miséjén — rég volt — láttalak S a tiszta éjen pengetve a hárfát Megálltam az ablakod a l a t t . . .
Egy elszakadt, de összefűzött húrnak Eltompul hozzám néha a s z a v a ; A szellő hozza távol keletről . . . Mily bánatos e víg melódia.
Az a kezem, mely szívem közelébe Elkönyörgött és hegedűn hozott A balkezem volt, rásírt éjszakádra, Most béna lett, de új dalba fogott.
Az lesz a dal, bár szomorú lesz,
Nem fog hívni, csak marasztalni fog . . . Aztán veled egy fehér világba,
Fehér hajón a lelkem átsuhog.
Egyszer.
Elértelek egy ritka szivárványon át, Mely a temetőkön fehéren villan át . . .
S míg szívverésem egyet fájón kihagyott, Úgy éreztem a tied kettőt dobogott.
Sóhajok hídján
Mögötted hagyjuk az ábrándokat, Ha elhazudtuk az életeket, Lelkünk lángja ha tűnve lobog, Ha futni hagytuk az éjjeleket.
Feletted röpke gondolatunk
Visszasirat . . . és tűnve tününk . . . Szerettél engem, tégedet én is, Mindkettőnknek csak ez a bűnünk.
Alattad csapzik a gondvigalom, Egymásért félnek a szerelmesek . . . Mily szép az élet, visszamegyek.
Megtisztulva a múlt sarától
Bánatkönnyemnek gyémántja pereg Siratlak, mert mindig messze leszek.
Arany fonál
Mint alvajáró jársz előttem Aranyfonálon a lelkem felett.
Tartom fonalad, félőn féltelek . . . Sírok utánnad, mint egy kis gyerek.
Ha majd a lelkem utolsót dobban Még az égben is előttem lebegsz.
Lelkem szüntelen a tied marad . . . Ki tartja akkor aranyfonalad ?
40
Ej szonettje
A füstös, gőzös éjben láttalak . . . És
odaadtam a poharam neked.
A ködön által szíveid zaja . . . Jajokba csuklott mindenik szava.
Heródes kéje szemeidben úszott És
eltompult az érverés z a j a . . . Az éjszakában van csak tiszta látás, Az éjszakában nincsen éjszaka.
A szamovárok páraréme lettél, Kezeidben ódon feszület, A múlt ködébe visszasiettél
Visszaparancsolt két mély szemüreg.
Egy régi dalban eltompult szavad, Veled zokogtam, nem voltál magad.
Egy kékes alkony
Volt a múltban egy kékes alkony Egy remegő éj, egy haló mosoly . . . Fáradt könnyek csalóka fényben, Sok, reszkető szavam, nagyon komoly.
Volt egy kezem, mely kínosan emelt Ajakamhoz gyöngyöző pohárt;
Halált ittam oly mohón fehéren, Azon az édes vonagló éjen.
Crescendo
Egy csók, amelyben nem volt esküvés, Csak hevület és lángvörös színek . . . Hogy összedobbantak eltörödött, Vérben ütemlő, lihegő szívek.
Egy óra csak és annak miriádja, Elcsókolt forró, néma pillanat,
Szűnt volna meg a lelkem dobogása . . Miért nem volt ez végső dobbanat ?
Gyöngy
Az urának vette S mikor elvált tőle Visszakövetelte.
Visszakövetelte
És vissza is kapta . . . Aztán nekem adta.
Mikor elszakadtunk Vissza nem is kérte, De ha kérte volna,
— Hisz könnyeztem érte Vissza úgy sem adnám . Inkább letagadnám.
43
44
Őzike
Őzike sötét lett!
Nem láttad a tengert, hova lelked űzött?
Nem tudtad a mámort mqjarán szeretni ? Csak a szemed kéklett.
Őzike szemébe'
Megcsillan a lelke, lepereg a könnye.
Zokogva tekintek el a ködvilágba, Őzike szemébe.
Őzike a szemed
Ugy-e nem csukod be, mindig rám tekinted, Rám nézed a szemed, itt hagyod a
szemed . . . Őzike . . . a szemed ! ?
A nagy kép
Lelkében a lelkem Törött keret.
Körülzártak vele egy vágyat, Álmokat, kék szemet.
Szívtelenek.
Lányszoba falán függött e nagy k é p ; Sok fényt ivott, de fájt és remegett . . Valaki takarított egyszer
S a nagy kép leesett.
Majd költöztek egy fényesebb lakásba S a lom között a nagy kép megkerült.
Magukkal vitték, Vele egy vágyat, Álmokat, kék szemet.
Szívtelenek.
Ritkábbak
Ritkábbak a dalok Ritkábbak a vágyak, Kevesebb a napfény, Hosszabbak az árnyak.
Azért elvonulnak tépett lelkem mélyén Azok a bús dalok
És azok a vágyak . . . Hosszúra nyúlt árnyak.
Ritkábbak a könnyek, Ritkább az a sejtés, Amelynek nyomába Nem jöhet felejtés, Csak a szívem marja És a lelkem tépi Az a kevés könny is, Az a tünő sejtés . . .
Sohase' felejtés.
47
Jön a harmadik , . .
Mi lelt ma téged ? oly szomorú vagy,
— Szólt Juliette —
S vállamra hajtá boglyas szép fejét, Szemed nézése fénytelen és bágyadt . Merre sóhajtod roskadozó vágyad ? Nézz a szemembe!
Nem vagy a régi — félőn féltelek, — Nem vagy a pajkos, szertelen gyerek, Oly szomorú vagy.
Rózsád hajamban hamarabb hervad, Őszi könnyeid harmata meg fagy.
Szólj ! Tán nem szeretsz ? Mondd ! Nem mást szeretsz?
Érezed e hogy szomorú a lelkem ? Óh mondd ki az ? — hogy én is hadd
szeressem !
A naiva szeme
Neki mindenki ösmeretlen, De mindenkinek ösmerős.
Néz vele és lát vele . . . Napba néz. Ragyog ! Erős ! A múlt ködébe vissza nem néz
— Mit is keresne messze még — A „Nagy" szemek alig kacagtak, A gyermekévek el se' multak S a mit pityergett, még kevés, Szerelme és a sok rajongás, Csábos kacaj s a busulás, A gyér világú lámpa fényben Átszöknek mind e szemfehéren . . Aztán jön sok-sok álmodás.
Gyöngyösi Terikének irtam.
E szép szemek nagy ívű hídján Messze szivárvány messze viszen, Kikötve várja egy pici csolnak Fehér rózsákkal, fehér vízen.
Nem akarom m e g ö s m e r n i . . .
Az ösmeretlen messziség mi' szép!
Leomló fátyol szőke nő fején, Őszi lombhullás tavasz erdején, Biboros égbolt tavasz reggelen, Ringó vizek a messzi t e n g e r e n . . . Reszkető hárfa csendes éjjelen.
Sokszor meglepetés vagyok magamnak, Ha vége a bornak, vége a dalnak, Ha ész a szívtől messze messze száll, Hol nincsen alkony és nincsen határ ..
Hol vergődünk és ránk senkise vár.
Hol sirlegenda kél az éjszakában, Hol lepled leple hull a tarka gyászban, Hol mámoroknak csókos szárnya száll, Hol bíborokban ragyog a határ . . . Hol vergődünk és ránk senkise vár.
Itt vagyok csak meglepetés magamnak.
Ide az éj sirámi átjajongnak . . . Mikor az ész a szívtől messze száll, Hol nincsen alkony és nincsen határ . . Hol vergődünk és ránk senki se vár.
Őszi szonett
Ködökbe borultam nyári zenén, Akkor a parkban esteledett, Zsivajba fúlt az alkonyi csend : Sötét volt, pedig a nap le se ment.
Chopin akkordok bánáti maszkja, Ritmusa rengett. Néma zajok,
Ti lelki szeszélyek, emberi könnyek Esteli csöndnek áldoztatok.
Egyedül őrzöm most dideregve Télbe jutó ősz adta romod ;
Nincs siratásod, más ki se gyászol . . . . esteli síp szó, fekete gyárból . . Ez az egész g y á s z . . . fájni látlak, Tied a lelkem, megcsodállak.
November
Asszonyi csókok istene küldte Bibor egét s a gyehenna tüzet.
Künn gyászol az ősz és könnye szitál És gyászol az ősz, már túl a szüret.
Lángszekerekről szedik a termést Az éj baráti, a május fiak,
Végtelen köde s távola r e s z k e t . . . Óh csoda éjek, ti távoliak!
Rét aratása nem szövevényes Mint az enyém, mely csók dalait Ezeregy éjből szomorún szedi S lángszekerekre oly félve teszi.
. . . És csendül a hang, sír egy hegedű, Nyári sirámok dalait ontja . . .
. . . és gyászol az ősz és könnye szitál, Lángszekeremből egy táltos kiáll.
Verspróza
— — — ~
Mikor jött . . . az úton rózsaszirmok mosolyogtak édes mosolyára. És szép volt a lelke, és üde volt a lelke . . . a leg- pirosabb rózsát — a szívére tette.
Mikor m e n t . . . sokszor vissza nézett, rózsa nem volt, csak a földre lépett;
Elhervadtak. A durva szellő vitte messze . . . messze. . . . a könyörgő rózsa- szirmokat, az óta léha ciprusok közt jártam, s ott se leltem a hörgő virágokat.
Mért kacagott ? Ugy-e megmondjátok ? hisz a temetőben úgy is rám találtok, ti hazug virágok !
- - - - ~
•
A „Titán" dráma olvasása után
Tervek Rubikonján szétfoszlott a köd.
Titáni harcban derengett a rév.
A burkolt eszme fények alkonyára Csillagként gyúlt ki mint a fáklyafény.
. . . és elhoztad a küzdés koszorúját, A színeket, a sok orchideát;
A küzdő gondok remegése esdett . . . Te megláttad az élet fároszát.
. . . és amint némán olvasom ez átkot, Mely megadásra, szeretetre int, Adok neked egy hófehér virágot S tedd a szívedre szándokom szerint.
Magyar szívedből magyar dráma hulott
— Akácosán mint a májusi éj — Tragédián túl még életet éltetsz . . . Te még akarod, hogy „ember remélj".
i i
. . . azután féltem.
Egy más világba vittek:
Dőzsölt a mámor, az emlék velem És hittek konokul, emlékezem.
Két szemem fénye Félőn derengett szerte . . .
És mindenki fájt és hegedültek . . . Ott minden érez, ott szebben félnek.
Nagy társaság az, messzi nemzedék, Velük maradni nincs idő elég.
Oda csak este későn érek el, Ott hagyom őket minden reggelen.
Életet iszunk lopva csendesen . . . Majd felébredünk s mind élni megyen.
Reggeli csönd
Zihált halomban fáradt csipkefodrok Tükörben űznek elmúlt éjeket.
Kacagó asszony tépte le őket Mint csodaszirmú színes könnyeket.
Reggeli csönd. Hajtűk és diadém, Ezüst zárójú csattos imakönyv . . . Suhanó sóhaj, fáradt pillanat . . . Minden vágy egy arcképre tapad.
Párás teremben úsztak a kéjek.
A zene szólt . . . a férje zokogott, A púderes váll csábitott a fényben S a szupé zajban csókokat lopott.
Minden pihen, a férj is, csendesen ; S az asszony sír egy bársony fotelen.
P "
:
_1
|
<
' ' ' ! . • "
62
Színházi szimfóniák
Sikongó, rengeteg dalok . . . Hozzátok lelkem félve fut, Rengő szövevényes álmok, Hova testünk, még élve jút, Maradjatok.
•
Villogó szem, tőr, fájó félelem, Csatazaj, mámor, tengő küzdelem, Századok egy pillanatra nyújtva, Világok, nép, felemelve sújtva, Orchideák és keleti regék, Öröm, rajongás, fájó szenvedés, Teremtés, élet, fejlődés, halál,
Színész szívekben visszhangra talál.
Elsírják és nevetik a multat S ha majd elfeledve porba hulltak, Lezárulnak a szenvedő szemek,
Melyeknek könnye másért könnyezett.
Karácsonyi szonett
Remények napja, távol harsonája, Ünnepi máglya perzseli lángra;
Glóriás egét semmise bontja szét, Átéljük minden évben a szent mesét.
Nehéz, sejtelmes, szép téli rege, Megújhodásunk szent szövétneke, Szívünkben érted sejtelem támad . . . Szeretet, ma nem sírunk utánnad.
Érted hiszünk ma jobb és szent jövőt, És tőled várunk tiszta szemfedőt.
Fehéret, mint a húlló hópihe, Fehéret, mint a Messiás szíve.
A kétkedőnek adj ma ihletet,
Érezzen egyszer nagy, szent ünnepet.
Tartalom
O l d a l
Intonáció . 5 Jövőmbe hívlak 9 Vércseppek fehér rózsán . 1 0
Egy őszi éj szonettje II Ezeregy éj szonettje 12 Eljöttem, vissza 13
Elégia 14 Távirat 15 A kártyavár 15 Üzenet 18 Kávéházban 19 Nocturno 20 Mindent 22 Egy hang 23 Vers 2 7
Veritas 2 8
Tegnap, ma és holnap 29
Szemek 3 0
Május 3 1
Máshoz 3 2
Uj dal 3 3
Egyszer 37
Sóhajok hídján 3 8
Arany fonál 3 9
Éj "szonettje 4 0
Egy kékes alkony 4 1
Crescendo 4 2
Gyöngy 4 3
Őzike 4 4
•
J u ^ , I X ^
A nagy kép Ritkábbak Jön a harmadik A naiva szeme
Nem akarom megöc merni . . . Hajnali dal
Őszi szonett
November . . . Verspróza
A „Titán" dráma olvasása után Álomvilágom
Reggel csöndi
Színházi szimfóniák . . . . Karácsonyi szonett . . . .
«39/10
f v» %
B 5 9 3 9 1
O l d a l
. 45 . 46 . 47 . 51 . 53 . 54 . 55 . 56 . 5/
. 58 . 60 . 61 . 62 . 64
