Mit akarnak hát a liberálisokkal együttműködést szorgalmazók? „ „Vajon nem tudják, hogy a hatalomtól kaptuk a (lap)engedélyt, hogy nekünk kedvez, a Tatrínt megerősíti és katedrát engedélyez Pesten? Tán ellene írjunk?”45
Végül is ezek a Stúr-csoporton, és a vezetést jelentő „szlovák triumvirátus”- on belüli viták nem vezettek szakadáshoz, még frakciók kialakulásához sem.
Lényegében az azonos csoportosuláshoz tartozók és azonos célokat követők taktikai, szemléletbeli eltéréseiről, vitáiról volt itt szó. 1848. márciusa pedig a szlovák vezetők és mozgalom számára is teljesen új helyzetet teremtett.
9. A márciusi vívmányok felvidéki fogadtatása
Az örömteli várakozás napjai
A pesti forradalom és a márciusi vívmányok hírét a felső-magyarországi vármegyék szlovák lakossága örömteli várakozással fogadta. Lelkesen üdvö- zölték a jogegyenlőséget, a jobbágyfelszabadítást, és a rájuk is kiterjesztett sza- badság egyéb vívmányait.1 A forradalmi változásokkal, valamint a megalakuló Batthyány-kormánnyal rokonszenvező közhangulatot jól tükrözték a felvidéki törvényhatóságok és szabad királyi városok kormányhoz küldött üdvözlő feliratai, amelyekből a nemesség, a polgárság, az értelmiség és a felszabadított parasztság rokonszenvező álláspontja csendült ki. A március 17-i miniszter- elnöki körlevél felszólítása után ugyanis mindenütt közgyűléseket és népgyűlé- seket tartottak, amelyeken a reformokat ismertették.2
A szlovák lakosság zöme (néhány szláv-szlovák szemléletű evangélikus
„nemzetébresztő”-től eltekintve) nem a „jó uralkodó”-hoz, sokkal inkább a magyar kormányhoz és személyesen Kossuth Lajos nevéhez kapcsolta a
„márciusi szabadság”-ot. 1848. áprilisában, Pozsonyban a kiváló cseh demokratának, Josef Václav Fricnek fel is tűnt, hogy: „bármelyik kirakatba néztem, mindenütt megtaláltam Magyarország akkori legnépszerűbb férfiának, nagy szónokának és agitátorának, Kossuth Lajosnak képmását vagy mellszobrát. Megtaláltam őt a kendőkön, dohányszelencéken, sőt még a papírzacskókon is, amelyekben a dohányt árulták”.3 A szlovák népnek is
„szabadságot adó” Kossuthról és Batthyányról a Felvidéken számos dicsőítő népdal született. A szlovák evangélikus lelkészek legnagyobb része pedig hálaadó templomi beszédekben, áradozó énekekben vagy versekben üdvözölte
a forradalmat, a szabadságot és az egyenlőséget, a rabság megszűntét. Jó példája ennek Ostrolúcky Mihály (Ostrolúcky, Mikulás) prédikációja, amelyet nem sokkal a forradalom győzelme után mondott, s amelyben örömmel jelentette ki: „repül szárnyakon a kedves hír egész Magyarországon keresztül”, hogy „fel vagytok szabadítva emberek, szerencsés emberek! A hajdú nem fog többé ablakaitokon kopogni, a paraszt nem fog többé az úri szék előtt állni, nem fogsz fizetni a földért. ... A hét összes napja már a tied, úgy, hogy időddel egyedül gazdálkodhatsz. Már e tavasszal az égi fülemüle saját meződ felett fog énekelni. Ezen a nyáron a sarló már a te tulajdon gabonádba fog vágni és senki sem fogja belőle az ötödöt kihasítani! ” És ez a mostani szerencse leginkább
„Kossuth Lajos evangelikus úr”-nak köszönhető.4
Pauliny-Tóth Vilmos (Paulíny-Tóth, Viliam) 1848. április 23-án Körmöcbá- nyán mondott egy beszédet, amely „A szabadság kora és a legújabb változá- sok” címmel, röpirat változatban is megjelent. Kossuth közéleti szereplését - az egykorú szlovák politikai irodalomban szinte egyedülálló módon - igen elis- merően értékelte, majdnem hogy eltúlozta. Alapos ideológiai felkészültséggel mutatta be a márciusi főbb vívmányokat: a sajtószabadságot és a cenzúra eltörlését, a közteherviselést, az úrbér megszüntetését, a népképviseletet, a nyilvános bíróságot, a nemzeti hadsereget, a felekezeti egyenlőséget és a felelős minisztériumot. A röpirat befejező részében az elmondottakhoz a következő fontos gondolatot fűzte még hozzá: „ Amit az előző részekben mondottam, azt mint hazám hű fia mondtam el, engedjétek meg, hogy most mint a szlovák nemzet hű fia is megnyilatkozzam. Mint e haza polgárai, szép szabadságot kaptunk, de mint szlovákok, azt nemzetiség nélkül kaptuk”. Az igazi szabadságra és egyenlőségre hivatkozva azt kérte tehát a magyaroktól, hogy ismerjék el a szlovák „nemzetiség” (amelyet ő lényegében még a nyelvvel azonosított) jogait, szabadságát, hiszen „ bizonyos, hogy nemzetiség nélkül nincs szabadság”.5 Három héttel korábban, a „Slovenskje Národnje Noviny” vezércikkében Záboj Hostinsky (családi nevén: Kellner Péter) ettől már sokkal harcosabb hangot ütött meg. „Felhívás a szlovák néphez” című írásában nem kis szlovák öntudattal követelte a szlovákok szabadságát nyelvi téren is, amelyhez a „történelmi” jogalapot a szlovákok közös hazáért kiontott vére jelentette. „A szlovák a magyarokkal és az egyéb magyarországi nemzetekkel együtt ezer éve ontja vérét a magyar koronáért, a szlovák hozta a legtöbb áldozatot hazánk művelődéséért, a szlovák férfiak Magyarország története során úgy tündökölnek, mint a legnagyobb csillagok: a szlováknak is van hát joga Magyarországon! Hazánk nemcsak a honfoglalóké, hanem a
szlovákoké is: mi nem zsellérek és jobbágyok vagyunk, hanem a haza fiai és szabad polgárok! Hazánk nem mostohánk, hanem édesanyánk, és, mint hű fiainak, kell hozzá fordulnunk. Az Úristen a szabadságot nemcsak egy embernek, hanem minden emberfiának teremtette! Ha tehát egyenlőségnek kell lennie, akkor adassék meg a szlováknak, a ruszinnak, a horvátnak, a románnak, a németnek és minden hazánkfiának is az, ami megilleti. És ezt meg kell nekik adni, mert hiszen szabadok vagyunk! ”6
Pauliny-Tóth Vilmos (Paulíny-Tóth, Viliam) és Hostinsky (Kellner) Péter fenti gondolatai is jól mutatják, hogy a márciusi, eufórikus napok elmúltával a magyar kormány reményei is hamar szétfoszlottak, megalapozatlannak bizonyultak. Kossuthék ugyanis őszintén remélték, hogy a kötelező örökváltság, az állam minden lakójára kiterjesztett szabadságjogok, a jogegyenlőség stb. biztosítása, mint a társadalmi érdekegyesítés alappillérei, önmagukban is elegendőek lesznek ahhoz, hogy a nemzetiségi tömegeket és vezetőiket tartósan a magyar polgári átalakuláshoz, a liberális magyar vezetés törekvéseihez kössék. Daniel Rapant, a kiváló szlovák történész, jól látta a jobbágyfelszabadításban, az úrbéres terhek megszüntetésében, a jogegyenlőségben stb. rejlő ellentmondásokat, illetve a fellépő hiányosságok feszültséget növelő jellegét. Ezeket ugyan átmenetileg elfedte a törvényhozó nemességet dicsőítő propaganda, valamint a testvériséget, egyenlőséget ünneplő lelkesedés, amely „a nem magyarokat is megosztotta, akik közül különösen kitűntek a szlovákok”. Csak Ján Kollár maradt szkeptikus. Míg ugyanis Rapant szerint a szlovák társadalmi-politikai és a nemzeti követelések közül az előbbi megvalósíthatónak tűnt, addig „a nem magyarok nemzeti követeléseit az új törvénykezés egyáltalán nem vette figyelembe ”.7
A felvidéki nemesség és papság álláspontja
A felvidéki nemesség zömmel belenyugodott a változásokba, noha a kisne- messég egy része nyíltan elégedetlen, sőt ellenséges volt a jobbágyfelszaba- dítással, az úrbéri terhek és a nemesi kiváltságok eltörlésével szemben. Jankó Mihály Pozsony megyei alispán például március 26-án arról értesítette a mi- niszterelnököt, hogy a 6000 főnyi köznemesség elégedetlensége miatt a re- formtörvények szentesítése előtt nem meri összehívni a megyei közgyűlést (ha- nem csak a kisgyűlést). M. M. Hodza a következőket írta a liptói kisne- mesekről: „Miután egy kissé magukhoz tértek, a rendeletet földre dobták és oly jajgató káromkodásra fakadtak, hogy az egész liptói székház zúgott tőle” 8
Mindezek ellenére a szlovák nemesség túlnyomó része, beleértve a Kossuth- elleneseket is, mégsem (az erdő- és földkérdést a nép közé bevivő) J. M.
Hurbannal vagy E Stúrral és M. M. Hodzával kívánt együtt haladni. Nem a
„szlovák triumvitátus”-hoz igazodott, hanem inkább a magyar vagy a bécsi politikai vezetéshez.
A forradalom győzelme utáni napokban-hetekben a felvidéki papi értelmi- ség zöme, felekezetre való tekintet nélkül, szimpatizált a polgári átalakulással, a „márciusi vívmányok”-kal. A felekezeti különbségeken túl viszont abban már lényeges eltérések voltak közöttük, hogy elfogadták-e vagy sem a Kossuthék által felkínált - „az egyénnek mindent, a nemzetnek semmit” - alkut.
Megállapítható, hogy 1848-1849-ben a felső-magyarországi katolikus papok túlnyomó része a magyar kormány oldalán állt. A Hurbanék által propagált szlovák nemzeti céloktól fontosabbnak tartották az ország integritását, a „szent korona” épségét.
A nemzetileg öntudatos evangélikus papok legjelesebb képviselői - Pauliny-Tóth Vilmoshoz (Paulíny-Tóth Viliamhoz) hasonlóan - ugyancsak prédikációkban és költeményekben üdvözölték a szabadság beköszöntét. Ezt vagy azért tették, mert „magyarbarátok” voltak, vagy pedig azért, mert kezdetben őszintén bíztak abban, hogy a magyar vezetők majd a nemzeti szabadságot is önként megadják a szlovákoknak. Jó példa erre Ján Chalupka:
„Verd félre a harangot”, Andrej Sládkovic: „Dalt zengek a szabad hazáról” és J. M. Hurban: „A szabadság harangja” című verse, vagy Jan Bottó: „Toborzó”
c. költeménye (amely sok ekkoriban született vershez hasonlóan, úgyszólván szabad fordítása volt Petőfi Sándor „Nemzeti dal”-ának). A felsorolt költemé- nyek ünnepelték a szabadság és egyenlőség győzelmét, a jobbágyfelszaba- dítást, az ember és ember közötti különbségek megszüntetését.9 „Paraszt úr kebelére borul ma - írta Chalupka - , S mindenki vidám nótákat dalol”. A.
Sládkovic pedig így fordult a szlovák parasztokhoz: „Feledd el véred, izzadságod paraszt,/ tiéd kicsiny földed, magadnak aratsz,/ hol pihensz, csak viskó, de sajátod,/múltad nyomorult, de jövőd boldog, látod?”10
Ugyanakkor már ezekben a költeményekben is benne rejlett az evangélikus lelkészek kis csoportjának - később kiteljesedő - nemzeti törekvése. Ezek a szlovák lelkészek-költők ugyanis, megtapasztalván a magyar kormányzat merev, elutasító álláspontját a szlovák nemzeti igényekkel szemben, a szlovák nemzeti igényeket és törekvéseket a megkapott polgári jogok mellé, illetve fölé kezdték helyezni. Az egyéni, polgári, valamint a vélt vagy valós szlovák nemzeti jogokat kezdték szembeállítani egymással. Ennek megfelelően tehát
A. Sládkovic is azt követelte „magyar testvéreidtől, hogy ne csak mint embert, hanem mint szlovákot is szabadítsák fel a szlovák lakosságot.
„Agyam zaklatja egy furcsa gondolat!
Lelkünk rab - testünk szabad!
A szlovák rab - az ember szabad!
Embernek ne szólítsanak!
Hol iskoláid, hol dicső neved?
Szabadságod bilincsen élvezed, zsellérek vagytok itthon s idegenek! ”.n
J. Chalupka közelinek látta az időt, amikor „...Budának büszke várfokán a/
Nemzeti zászlók szélben lengenek”.12 J. M. Húrban „A szabadság harangja” c.
költeménye szinte már a szlovák nemzeti program költői tolmácsolásának tekinthető. Sőt mi több, Karol Kuzmány „A Tátra felett villámlik” c. verséhez hasonlóan, már a nemzeti szabadságért vívott fegyveres harc gondolatát is magában rejtette:
„Hadd csendüljön fe l a nyelvünk Tátra-szerte, A bíróságokban, a diétákon hadd legyen otthonos!
És ha a nemzet követeléseivel szembeszállnának, A szlovákok tudni fognak meghalni a szabadságért” .13
Végezetül, ezekben az eufórikus hetekben-hónapokban elvétve már nyíltan és durván magyarellenes kirohanásokra is akadt példa. Egy - feltehetően a bányavárosok környékéről való, erősen szláv-szlovák tudatú - ismeretlen szlovák költő dalából idézzük:
„ Fel-fel hát szlovákok, polgárok, parasztok, diákok, bányászok és ti vasmunkások.
Egyenlőség, szabadság, testvériség adott, A szlováknak viszont csak a rabság jutott.
Magyar felejtené, hogy nincs idehaza, hozzánk bevándorolt, mint a cigány koma.
Uralkodott rajtunk sok-sok évszázadot, bennünket hazánkban mindig rabként tartott.
Készülődhettek már Ázsiába vissza s amit csak hoztatok, vihetitek vissza... ”.14
Mindezek ellenére még az evangélikus lelkészek sem fordult tömegesen szembe a forradalommal. A szemléletében radikalizálódó „szlovák triumvirátus”-tól, és az őket követő, csekély létszámú „pánszláv” papoktól
eltérően, sokkal jellemzőbb volt az a felfogás, amelyet pl. a gömöri evangéli- kus esperesség közgyűlésének május 18-án kibocsátott nyilatkozata is tartal- mazott. Többek között határozottan kijelentették, hogy: „Mi nem a honunkbeli különböző népfajok közötti béke és egyetértés felzavarását, hanem annak megerősítését tartjuk hivatásunknak”.15 A dokumentum aláírói között jeles írókat, költőket, a szlovák nemzeti törekvések reprezentánsait találjuk. Az „ó- tót” S. Tomasikot (Tomaseket), a „Hej Slováci” nemzeti ének költőjét, A.
Stehlot, A. Nosákot, S. Feijenciket stb. Hurbanék „új-tót” irányzata mélyen elítélte Kossuth-barát szemléletük és konfrontációt kerülő, mérsékelt maga- tartásuk miatt.
A paraszti elégedetlenség megnyilvánulásai
A szlovák paraszti népesség körében is növekvő elégedetlenséget és feszültséget okozott a jobbágyfelszabadítás néhány rendezetlen problémája.
Köztudott, hogy a márciusi jobbágyfelszabadítás ellenére a parasztkérdés nem mindenben volt megoldott. A törvények csupán a magyarországi parasztságnak (amelynek kb. 80 százaléka élt földesúri függésben és kb. 60 százaléka nem magyar volt) a hozzávetőlegesen 40 százalékát kitevő úrbéres, telkes jobbágyokra vonatkoztak. Nem vagy igen kedvezőtlenül érintették viszont például a zselléreket, akiknek döntő hányadát éppen a nemzetiségi területek rutén, román és szlovák parasztjai alkották. (Ez utóbbiak körében a márciusban ki nem elégítettek aránya egyébként kisebb volt, mint a többi nemzetiség között.) Rendezetlen maradt a szőlődézsma, valamint a nem úrbéres jellegű földek (szőlők, irtványok stb.) és szolgáltatások kérdése is. Az 1848. évi törvénykönyv 9. cikkelyének bevezetője és 3. paragrafusa ugyanis világosan kimondta, hogy: „Az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlat- ban volt szolgálatok (robot), dézsma és pénzbeli fizetések e törvény kihirdeté- sétől fogva örökösen megszüntetnek. ... 3. Oly helyeken, hol eddig úrbéri ren- dezés vagy legelő-elkülönzés még meg nem történt, a faizásra és legeltetésre nézve az eddigi gyakorlat továbbra is megtartatik”.16
A Batthyány-kormány azzal, hogy sokáig orvosolatlanul hagyta ezeket a sérelmeket, jó lehetőséget kínált a szlovák evangélikus vezetőknek arra, hogy a paraszti elégedetlenséget is kihasználva, kísérletet tegyenek a parasztkérdés és a (számukra ettől fontosabb) nemzeti kérdés összekapcsolására, a nemze- tileg öntudatlan szlovák paraszti népesség felrázására, s ezzel együtt a szlovák nemzeti törekvések mozgalommá szélesítésére. Bár ezek a próbálkozások nem
jártak a kívánt eredménnyel, átmeneti sikereket mégis hoztak, főleg azoknál a csoportoknál, ahol a jobbágyfelszabadítás semmiféle változást nem hozott, vagy csak elenyésző javulást eredményezett.
Az ország más területeihez hasonlóan, az „úri földek”, rétek, legelők stb.
elvételére és szétosztására irányuló paraszti elégedetlenség a Felvidéken is spontán, vagy a szlovák „nemzetébresztők” által gerjesztett megmozdulásokba torkollott. Egyre feszültebbé vált a hangulat a kurialisták, a szerződéses parasz- tok, az irtványokkal rendelkezők stb. körében. Ez utóbbiak különösen Skalica, Miava, Vágújhely, Privigye térségében, valamint Hont és Gömör megyében mozgolódtak. Helyi megmozdulásokra, tiltakozó akciókra, erdőfoglalásokra került sor Turócban, Zólyomban, valamint a kuriális zsellérek között Szepes és Sáros megyében is. Mindezek hatására Hont megye vezetőinek is szembe- sülniük kellett azzal a ténnyel, hogy a megye keleti szélén öt jobbágyfaluban (Alsó- és Felsőpribelen, Alsó-, Közép- és Felsőpalojtán) március végén zavar- gások kezdődtek.17 A legjelentősebb parasztmegmozdulás Alsópribelen rob- bant ki. A falu lakói legelő- és erdőfoglalásokba kezdtek, és a majorsági jobbá- gyok felszabadítását, valamint a szőlődézsma eltörlését kezdték követelni. A megmozdulás élére a parasztlázítóként számon tartott helybéli néptanító, a radikális szemléletű Ján Rotarides, valamint a helyszínre siető kiváló költő, Janko Kráf állt. A két politikus a parasztok törekvéseit nemzeti követelésekkel (főleg a szlovák nyelv iskolákba történő bevezetésével) kapcsolták egybe. Az alsópribéli parasztok felfegyverkezve, lovakon, halálfejes zászlók alatt a szomszédos településekre mentek. Nyilvánosan elégették az urbáriumokat, az urak udvaraiba lövöldöztek és felkelésre hívták a népet.18 A kormány a megmozdulást fegyveresen elnyomta, a két vezetőt pedig bebörtönözte.
A felvidéki vármegyék közül Hurbanék tervszerűen folytatott agitációja Nyitra-megye északi részében, a Hlubokán lelkészkedő Hurban lelkészi körzetében érte el a legnagyobb sikereket. Az egyébként is zúgolódó irtványosok (kopanicárok) körében április elejétől folytatott agitáció átmeneti sikere alapvetően szintén a - márciusi átalakuláskor - rendezetlenül hagyott irtványos, legelő- és erdőkérdésnek köszönhető. Márpedig a jelzett területek lakóinak nagy része éppen az erdőmunkások, irtványosok közül került ki. Az irtványosok a letelepedésért hol kilenceddel, hol pénzzel, hol munkával fizettek a földesúrnak. Voltak települések, mint pl. Brezova és Miava, ahol az irtványos helyeket (kopanicákat) ellenszolgáltatások nélkül birtokolták. Hluboka, Jablonica, Cerova lakói már 20-50 esztendő óta pereskedtek az irtvány- kérdésben a földesúrral. A parasztok tehát itt is spontán földfoglaló akciókba
kezdtek, amelyeknek Hurbanék igyekeztek nemzeti színezetet adni, kevés si- kerrel.19 Az agitáció ugyan alapvetően a földesurak, a kormány és a márciusi törvények ellen irányult, de a - Felvidék más térségeiben is - kirobbanó, és fosztogatásokba torkolló népi elégedetlenség több helyen „más vagyonosod- ra (a nemesek, polgárok és hatósági személyek lakásaira) is kiterjedt.
Zsidóellenes atrocitások
A zavargások Pozsonyban (március 20., április 23-24.), Szereden (április 27-28.), Nagyszombatban, Modorban, Bazinban, Szentgyörgyön, majd Vágúlyhelyen (május 2-3., május 7.) rémítő zsidóellenes atrocitásokba torkolltak. Szereden a megvadult tömeg a zsidók boltjai és házai után a német polgárokat is kifosztotta. Vágúlyhelyen kiadták a régi jelszót is: „Ki a zsidókkal Amszterdamba!”. Brezován április 28-29-én volt pogrom. Előbb az irtványosok, azután maguk a brezovai polgárok fosztogatták a zsidó lakásokat és üzleteket. Így volt ez Miaván, Verbón, Szenicen és Krajnán is.20
A pogromhangulat kialakulásában, a vallási forrásokból táplálkozó, hagyományos zsidóellenességen túl, szerepet játszott az 1846-47-es éhínség és élelemhiány, a hirtelen kitört szabadság, valamint néhány anyagi érdekek ütközése is. Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc történetét legújab- ban feldolgozó monográfia szerzői szerint ugyanis: „A céhes kézműveseknek egyes szakmákban (pl. szabó) veszedelmes konkurenciát támasztottak a céhen kívüli (kontár) zsidó iparűzők. A kereskedelem területén látványosan alulmaradtak a régi kereskedő-testületek tagjai. (A legdinamikusabban fejlődő terménykereskedelmet pl. szinte monopolizálták a zsidó kereskedők.) A paraszt környezetében (főleg a keleti és az északi országrészben) a zsidó kocsmáros jelentette az egyetlen összekötő kapcsot a pénzforgalommal ... ”.21 Ily módon egyfajta bűnbakká, minden baj szinte egyedüli forrásává tették a felvidéki zsidóságot.
A zavargás különösen az északnyugati megyékben öltött kiterjedt mére- teket. Szemere Bertalan belügyminiszter ezért április 25-én kormánybiztost ne- vezett ki Pozsony megyébe. A kormánybiztos feladata az volt, hogy „egész Pozsonymegyére kiterjesztvén munkássági körét, különösebben tegyen nyomozást a Pozsony városában az izraeliták ellen elkövetett rablói merényre nézve, és tegyen intézkedést a tettesek és okozók törvényes bírói megfenyítése iránt is ”.22 Két nappal később egy miniszterelnöki közlemény már arról tudósított, hogy „Pozsonyban a zsidóság üldöztetése már a katonaság
alkalmazását is szükségessé tevé” 23 A belügyminiszter május 7-i értesítése szerint a Pozsony- és Nyitra-megyei „zsidórablás csak kezdet volt, ha e nép javai feldulattak, a vagyon felkerestetik, akárkié legyen az...”. Szemere Bertalan igen aggasztónak tartotta a mozgalom radikalizálódását, hiszen Vágúlyhelyen a - környékről is érkező - felfegyverzett sokaságot fegyveres erővel is alig sikerült leszerelni. A belügyminiszter úgy értékelte a helyzetet, hogy: „Egyszersmind népfaji mozgalmak ármánykodásai is mutatkozván, szítva a papság és terjesztett tót felhívások által, kénytelen v o lt... rögtönítélő bíróságot állítani fe l mindenütt a felsővidéki megyékben és városokban”, hiszen itt már az állam (státus) megmentéséről, és a (szabadságot éltető és fenntartó) „nemzetiség” megtartásáról volt szó!24
Hamarosan körözést adtak ki Húrban és társai ellen, őket tartván a felső-ma- gyarországi zavargások fő felbujtóinak. Annyi bizonyos, hogy a tárgyalt idő- szakban a „szlovák triumvirátus” legradikálisabb és legmagyarellenesebb tagja igen aktív agitációs tevékenységet fejtett ki a lelkészi körzetéhez tartozó települések lakói között. Nincsenek megbízható adatok arról, hogy Hurbannak volt-e köze a miavai, verbói, szenicei magyar- és zsidóellenes zavargásokhoz.
A körözés miatt bujkálni kényszerülő Hurban két levele azért adhat némi tám- pontot. „Ha igazán lázítani akartam volna - írta a feleségének május 15-én -, egyetlenegy magyarón úr sem létezne már az egész környéken. Én azonban csak a törvényes úton, a követelések és petíciók útján akartam nemzetünk részére igazságot keresni”. Az apósának küldött levelében azonban ehhez azt is hozzáfűzte, hogy: „... csak azzal fogunk törődni, hogy miként ébresszük fel álmából a tót nemzetet”. Másfelől arra is rámutatott, hogy: „Lépéseimben az a jó, hogy a tótok más részeken is figyelmessé lesznek. Maga a nép, mint látom,
miként elkezdte a zsidókkal, úgy megteszi azt a magyarokkal is ” 25
A kormány erőszakos, adminisztratív fellépésének, és annak köszönhetően, hogy Hurbanék nemzeti agitációja még nem tudta álmából felrázni az (egyébként feszült és elégedetlen) felvidéki szlovák népességet, a „Pesti Hírlap” Árva megyei tudósítója július közepén már a következőket jelenthette:
„A mi megyénk szellemét illeti: ha találkozik is megyénkben egy-két pánszláv egyén, annak népünkre legkisebb befolyása sincsen stb. ”. Hasonló híradások érkeztek Felső-Magyarország más megyéiből is. Egy Zsolnáról (Trencsénből) küldött augusztus végi tudósítás szerint, bár izgatók ide is jöttek, de „ mind itt, mind pedig az egész megyében minden csendes, mivel itt sok jó hazafiak talál- koznak, kik egész lélekkel s buzgalommal az izgatások ellen működtek... ” 26
A szlovák triumvirek törekvéseinek talajtalanságát bizonyítja, hogy nem- csak a katolikus papság fordult szembe velük, hanem az evangélikus lelkészek túlnyomó része is! Ennek jó példája 13 szepesi város evangélikus gyűlésének nyilatkozata, amelyet 1848. szeptember 14-én adtak ki Iglón. A nyilatkozat kibocsátói elhatárolták magukat „Húrban, Hodzsa és több hasonszellemü protestáns tót papok” vétkes, nemzetellenes tetteitől. „Sújtsa nemzetünk átka azokat, kik azt megérdemlették; mi is undorral fordulunk el tőlük s csak szégyenpirulással emlékezhetünk arra, hogy tiszttársaink soraiban is találkozhatott az árulók gazfaja; de épen, mivel irányunk egészen ellenkező, ...
feljogosítva érezzük magunkat, erősen tiltakozni minden lealázó következtetés ellen, mely nehány roszlelkü tiszttársaink miatt egész testületünkre, s igy közvetve mireánk is vonattatik”.27 A forradalom után maga Hurban is fontosnak tartotta kiemelni, hogy ezekben a sorsdöntő hónapokban a szlovák nemzettel szemben hűtlenül viselkedtek a „régi tót” nyelvi-irodalmi irányzathoz tartozó művelt evangélikus papok-írók közül azok, akik úgymond „az új irodalmi mozgalmakban nem tudtak érvényesülni ”, és ezért „ egyszerre a Kossuth-féle tótok élére álltak. Itt koszorúkat érdemeltek ki maguknak Szeberiny, Ferjencik, Klsák, Adamis, Launer, Mácsay, Pelikán, Kozelnik és mások”. Az „igazi tótok”
ugyan „bennmaradtaka hazában, de a „tót fanatikusok” a szomszédországok- ban voltak kénytelenek menedéket keresni, Morvaországban, Csehországban, Bécsben, Horvátországban, sőt a Száván és Dunán túl is ”.28
Ez valóban így történt. A „szlovák triumvirátus” tagjai 1848 nyarától, miután a magyar kormány nemhogy a megegyezésnek, de még a meghallgatásnak sem mutatta a leghalványabb jelét sem, külföldön kezdtek hozzá a Bécs által is támogatott szlovák fegyveres felkelés előkészítéséhez.
