Ö. Kovács József A

Ö. Kovács József

A

M

1945-1965

A diktatúra társadalmiasítása és a kollektivizálás magyar − német összehasonlításban

MTA doktori értekezés I. kötet, 2011

Tartalom

Bevezetés 5

I. Közelítések. A jelenkortörténetek elméleti és módszertani értelmezései

Kinek a történelme? Történetkutatói beszédmódok 13

Az erőszak történeti tapasztalata és a modern diktatúra olvasatai 21

A ,,szocializmus” mint kutatási téma 43

A társadalom konstituálódása a ,,színlelt szocializmusban” 46

II. A kollektivizálás olvasatai A kollektivizálás értelmezésének különbségei 49

Külföldiek magyarországi terepgyakorlatai 53

A kollektivizálás 1990 utáni magyarországi értelmezéseiről 56

Historiográfiai kommentár és új értelmezés 61

III. Szovjetizálás. A kollektivizálási kampány és társadalmi gyakorlat ,,szocreál” kontextusai Kérdések 69 Új politika? 71

Vidéki miliők 1945 után 80

A földreform utáni agrárpolitika új jelentése 85

Politikai mobilizáció 90

,,Szövetkezetesítési” kampány 107

Individualizált osztályharc. Kuláklikvidálás 114

A ,,sváb” ingatlanok államosításáról 126

A földindulások makro- és mikroképei 129

Tapasztalatok és hírek a politikai mobilizáció és represszió világában 137

Az alkalmazkodó ellenállás példái 144

Magyar kolhozok a pártállamban 148

Népesedés és munkaerő. Egy mintavétel tanulságai és a kollektív üzemformák 166

Tiszta vagyon? 174

Vissza az ,,ősi földhöz”? Metszetek 1954-ből 179

IV. A vidéki Magyarország tapasztalattörténetei 1956–1962

1956 utáni helyzetképek 184

Mit írtak a faluról 1957-ben? 193

Földérték 194

Agrártermelési üzemformák papíron és a gyakorlatban 205

A mezőgazdasági szakapparátus problémái 218

Hiánygazdálkodás. Eszközök, tervgazdasági normák, árak, piacok 219

Mennyiségi mutatók kommentárral 223

A párt vidéken 227

A politikai diktatúra lokális miliői 241

A nómenklatúra formális és informális horizontjai 1958-ban 254

Falusi helyzetképek az ,,osztályharc” nézőpontjából 276

Kétlakiak 281

Kollektivizálási propaganda és kampányígéretek 288

Bekerítés. A terror társadalmi gyakorlata 299

A Győr-Sopron megyei kollektivizálás mintája 302

A kollektivizálás lokális-regionális példái 327

Kollektivizált föld − kollektivizált ember nélkül? 337

Agrárvilág 1959 tavasza után 344

,,Sűrített levegőjű népnevelő” − A kollektivizálás befejezése 352

A kollektivizálás elleni viselkedésformák és következményei 379

A kollektivizálás terrorjának értelmezése 388

Az ,,alávetettség racionalizálása”. Levélírók kommunikációs gyakorlata 1957−1961 391

Bekerítés után 407

Rendőrszemmel 417

Makroképek az agrárvilágról 420

Erőszakos kollektivizálás, ,,tsz-pszichózis”, társadalmi hatások 430

A kollektivizálás mint egyháztörténet 437

A vidéki változásokról a számok tükrében 445

V. Kitekintés és összehasonlítás. Kelet-németországi jelenkortörténetek és vidéki miliők

Közelítések 454

Jelenkortörténeti kérdések a kelet-német múltról 455

„Alltagsgeschichte” a jelenkortörténetben 465

Vidéki és paraszti társadalom 468

Falusi életvilágok 470

A „szocialista falu” belső társadalmi különbözőségei 472

Társadalmi korlátok kelet-német és magyar összevetésben 478

Az agrárpolitika ,,űrbetöltő” szerepe − vidéki társadalmi hatások 479

Kollektivizálás után 486

Vidék, mezőgazdaság, falu. Jelentésváltozások 490

Felhasznált irodalom 493

Felhasznált források 529

Táblázatok jegyzéke 533

Képek jegyzéke 540

B^EVEZETÉS

Aki a régmúlt korok felől szemléli a 20. századi történelmet, felvetheti a kérdést, hogy a diktatúrák ,,leleplezésén” túl miért olyan fontos a kutatás, hiszen ezek a rezsimek lényegében önmeghatározásuk szerint is diktatórikus politikai hatalmat és uralmat jelentettek. A jogállami normák hiányát eleve jelzik az összeomlás során tapasztalható kényszerű beismerések és az új törvények szerinti eljárások. Képzeletbeli kritikusunk a jelenkortörténet-kutatás bármilyen eredményét a korszak lezáratlansága, közelsége, a hiányzó alapkutatások miatt is kérdésesnek tarthatja. A kételkedő értelmezésre többféle válasz adható, amelyek egy madártávlati perspektívából nézve a történetkutatás folyton visszatérő problémáira is vonatkoznak.

Nagyrészt ezen elméleti és módszertani kérdésekre gondolva, a bevezető oldalakon azt igyekszem érzékeltetni, hogy az Olvasó milyen szempontból megírt múltképre, történetekre számíthat.

A sajátos, köztes élethelyzetek miliőit és mondanivalóm egyik fontos elemét, az alkalmazkodó ellenállás jelenségét itt egy igen távoli kor anekdotakincséből vett példával illusztrálom: ,,Mindenesetre találóan és helyesen válaszolt Nagy Sándornak egy elfogott kalóz. Ugyanis, amikor a király ezt az embert megkérdezte, hogy mi jogon nyugtalanítja a tengert, a kalóz teljes vakmerőséggel így szólt: <<Azon a jogon, amelyiken te a földkerekséget nyugtalanítod. De mivel én csekély számú hajóval viszem véghez, ezért rablónak neveznek, téged pedig hadvezérnek, mivel nagy hajóhaddal követed el ugyanazt.<<¹ Nem tudhatom, hogy kinek-kinek milyen képzettársítás jut eszébe erről a szituációról. Az idézettel mindenekelőtt arra kívántam utalni, hogy mennyire fontos a fogalmak, a kortársi megnyilatkozások, a motivációk, az elbeszélt történetek mögötti társadalomképek és kapcsolatok különböző szempontú történetkutatói értelmezése. Egy-egy történelmi időszak magatartási kódjait, a cselekvéseket indukáló körülményeket valamiképpen meg kell fejteni, mert különben egy idő után a még élő kortársak egy része sem fogja érteni.² Ez a jelenség a történetkutatói beszédmódomat is jelentősen befolyásolta, ezért igyekeztem minél inkább a kortársi idő- és térbeli kontextusokhoz kötődő, rendszerint idézőjelbe tett szövegrészt beilleszteni az ábrázolásba.

1 Szent Ágoston 2005: 265−266.

2 Chris Hann a pártállami időszak publikációinak rejtett kódjai kapcsán jegyezte ezt meg. Fél – Hofer 1997:

XXII.; A társadalmi emlékezet és a történeti ábrázolás egyéb sajátosságaira ld. Connerton 1989: 13−15.

Az okok és okozatok sokszor naiv megismerési láncolatán túl a ,,többszörös egymásutániságot”³, és persze az egyidejűségeket kellene ábrázolnunk, hogy minél inkább életszerűségében megláthassuk a diktatúrában kialakult viselkedésformákat.⁴ A bevezető sorokban feltett kérdésre röviden azt válaszolom, hogy ha a hatalmi/uralmi kapcsolatok kölcsönhatásos folyamatai nem érdekelnek bennünket, hanem csak megmaradunk a fekete- fehér kategorizálásnál, akkor valóban unalmas tevékenységnek tűnhet a diktatúra kutatása.

Ezt a lehetséges módon elkerülve, a kutatási célkitűzéseim egyik lényeges pontja a struktúráknak, folyamatoknak és cselekvéseknek egy alulnézeti, és ennél még kiemeltebb, mindennapi perspektívából kiinduló konstruálása. E mögött az a józan belátás van, hogy az emberhez minden időben a legközelebb ,,a mindennapi életnek az a zónája áll, amelyet közvetlen testi cselekvésemmel elérhetek.”⁵

Egy további, szintén gyakran megfigyelhető álláspont szerint a jelenkortörténeteket természetes módon a személyes életpályából visszatekintve értelmezzük. Bármennyire is nehéz, ezzel szemben célszerűnek gondolom, hogy ne csupán a vége, az események ismeretének perspektívája felől közelítsünk a politikai diktatúrához, hanem elsősorban annak belső, kortársi életvilágai, az akkori életesélyek számbavétele alapján kellene megérteni a különböző struktúrákat, egyéni és kollektív cselekvéseket, folyamatokat, döntéseket, sodródásokat.⁶ Azért is fontosnak gondolom ezt a nézőpontot, mert különösképpen a marxista-leninista program megvalósítására törekvők gondolkodási horizontjában igen erős a szükségszerűség kategóriájához való ragaszkodás. Ez képezte az egész szocialista projekt központi elemét, ami átszőtte a viselkedési mintákat. Az akkor keletkezett szövegek mai Olvasója óhatatlanul is hasonló csapádba esik, ha nem veszi tekintetbe, hogy az említett program is csak egy doktrína volt, amelyben sokszor inkább csak a sémák megszokásáról, s

3 A probléma felismerésre ld. például: ,,Ok és okozat: ilyen kettőség valószínűleg sohasem létezik, a valóságban egy kontinuum áll előttünk, […] A gondolkodó. − Ő gondolkodó: vagyis ért hozzá, hogy egyszerűbbnek lássa a dolgokat, mint amilyenek.” Nietzsche 1997: 143, 177.

4 ,,a ,,szubsztancialista” és naivul realista felfogás minden gyakorlatot […] önmagában és önmagáért tekint, függetlenül minden más gyakorlattól, amelyek helyette állhatnak; […] Vagyis minden társadalmat minden pillanatban társadalmi pozíciók összességének kell tekintenünk, amelyek egyenként megfeleltethetők bizonyos tevékenységek […] és javak […] együtteseinek (homológia). E tevékenységek és javak már maguk is egymáshoz képest határozódnak meg (relácionálisak).” Bourdieu 2002d: 13−15.

5 Berger – Luckmann 1998: 41.

6 Lényegében arról van szó, hogy valamiképpen meg kell értenünk azokat a gondolkodásmódokat, amelyek szerint a korábbi generációk saját múltjukat, múltképeiket értelmezték. Vö. Strauss 1998: 49.; Utalni kell itt a tapasztalat ismeret- és tudományelméleti alapfogalmára, amely lényegében a tudás megszerzését, az élmény- és cselekvési mintákat foglalja magába. A tapasztalat egyrészt az elmúltra irányul, annak emlékezete hozzájárul a jelenbeli cselekvési orientációhoz. Az emlékezetbe vésődés révén, a tapasztalati elemek az idők folyamán ismeretekké és szokásokká váltak. Másrészt az emlékezés és emlékezet egyben feltételek is a tapasztalat számára. Pethes – Ruchatz et al. 2001: 150−151.

nem pedig valamilyen szükségszerűségről volt szó.⁷ Erre a kérdésre vissza fogok még térni, annyit azonban itt is érdemes rögzíteni, hogy a marxista-leninista ideológiai alapozású szocialista projekt esetében is meg kell különböztetni az ideológiai álláspontokat, az intézményesülés formáit és a társadalmi gyakorlatot.⁸ Ezeknek a szinteknek az összemosása csökkenti a történeti ábrázolás érvényességét.

Milyen jelentéstartalma lehet a kötet címében található kifejezéseknek? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához sorra kell majd vennünk a jelenkortörténeti értelmezéseket és a politikai diktatúra elméleti-politológiai tényezőit, azok egyfajta továbbgondolását, a társadalmi diktatúra, vagy másként, a politikai hatalom diktatórikus célkitűzéseinek társadalmi üggyé való avatási eljárásait és módszereit, és természetesen magát a kollektivizálás problematikáját.

Megismerési-értelmezési kísérleteimben, a történeti források minél mélyebb elemzése céljából más résztudományok adekvát megfigyeléseit is igyekszem hasznosítani. Mindez persze − esetleg a kontextusokból való ,,kiszakítás” miatt − veszélyeket jelent, amit a kritikus Olvasó bizonyára észrevesz, azonban ezeket a kockázatvállalásokat egy szikárabb leírással szemben az új értelmezések, az interdiszciplinaritás szempontjából mégis gyümölcsözőnek látom.

Amikor mintegy tíz évvel ezelőtt – egy tanszéki oktatói feladat miatt − eldöntöttem, hogy a korábbi újkori társadalomtörténeti kutatást felváltom a jelenkortörténeti elemzéssel, több szempontból is kihívásokat láttam magam előtt. Ennek a személyes jellegét kár lenne tagadni, hiszen az nyilvánvaló módon meglátszik a szövegeinken. Az első, máig meghatározó tapasztalatom az volt, hogy talán csak a pályám elején foglalkoztatott ennyire egy téma és annak kutatásmódszertana. Diákként különböző okok miatt inkább elkerült vagy tabutémák kötötték le az érdeklődésemet, s ugyanezt éreztem a kezdeti jelenkortörténeti tájékozódásban is. A történelmi jelenségeket nagyrészt mennyiségi kérdésnek is tekintem, tehát a szereplők viselkedésének és a történeti forrásoknak, állításaink érvényességének van egy kvantitatív szempontja. Éppen ezért a kezdeti tájékozódásban az foglalkoztatott, hogy mi történt a ,,munkás-paraszt állam” két nagy társadalmi csoportjával? A paradox helyzet az, hogy arányukhoz képest az említettekről van a legkevesebb tudományos kutatási eredmény.⁹ Ez a feladat egyre inkább érdekelt. Egy kisebb léptékű, német-magyar összehasonlításra törekvő

7 Szintén a 20. századi jelenkortörténet előtti időkből származó figyelmeztetés Tocqueville-tól, hogy ne keverjük össze a megszokottat a szükségszerűvel. Merton 2002: 117. Mannheim más nézőpontból vizsgálódva, de az előbbiekkel is összefüggésben a ,,szocialista-kommunista elméletet” az ,,intuicionizmus és a végletes racionalizálni akarás szintézisének.” tartotta, majd így folytatja: ,,A marxizmus gondolkodása ekképp az irracionális tett racionális gondolkodásaként jelenik meg.” Mannheim 1996: 150, 155. Az intézményesülésre ld.

Kaminski 1992:19−19.

8 Ld. erre Leopold Labedz bevezetőjét: Kolakowski 1971: 17.

9 Az első átfogó monográfia mostanában jelent meg: Belényi 2009.

munkásságtörténeti vizsgálat után mindinkább az foglalkoztatott, hogy miként és miért történhetett meg a 20. század közepén még többségi agrártársadalom radikális széthullása. A társadalomstatisztikai mutatók alapján egyértelmű volt, hogy az egykori parasztság történetkutatási marginalizáltsága komoly feladatot takar. A tudományos és a társadalmi önismeret ezen hiánya alapvetően motivált a munka egy részének elvégzésére.

Az egyik lényeges kérdésem az volt, hogy milyen tudományos hozadéka lehet − Fél Edit egyik írására¹⁰ utalva − a saját diktatúrájában kutató munkájának? Milyen feladatokkal találja magát szembe az ember? Normatív módon erre a kérdésre a válasz elvileg az lehet, hogy éppen úgy kell eljárnia mintha a középkori vagy a hosszú 19. századi jelenségeket vizsgálná.

Ennek gyakorlata azonban csak úgy történhetett meg, hogy – 1960-ban született − öregdiákként saját gyerek- és fiatalkori emlékeim, megfigyeléseim is természetesen beépültek a mára már tudományosnak szánt elméletekbe és rendszeres forrásvizsgálatokba.

Önmagukban a kérdésfelvetéseink is nyilvánvaló szelektálást és személyességet tükröznek.¹¹ Ezt azonban nem problémának, hanem sokkal inkább helyzetleírásnak tekintem. Egyfajta fegyelmezett szubjektivizmussal igyekszem a személyes nézőpontokat besorolni sok ,,túlélő”

kortársam versengő emlékképei és értelmezései közé.¹² Az egymással gyakran szembenálló emlékezetformák, igazságok közismerten a jelenkortörténészek sokszor nem kedvelt ,,ellenfelei”, hiszen rendszerint élő emberek megnyilvánulásairól, élő kommunikációról van szó. Hogy mennyire az adott korszak, vagy éppen életkorbeli, személyes érdeklődés vezetheti a kutatót, ezt részben én is tudom igazolni. Egykor levéltárosként hivatalból foglalkoztam az ún. szocialista kori fondokkal, de akkor az újkori forráskutatásaim tükrében nem gondoltam, hogy ezeket – a zárolt dokumentáció és a tiltás miatt – tudományos igényességgel én elemezhetném. Ma már másként látom ezt a kérdést. A kutatás kezdetén a személyes benyomásokon túl a megszokott, korábbi újkori társadalomtörténeti témák és módszertanok miatt azt gondoltam, hogy továbbra is – kiegészítve a nyugati, főleg német jelenkortörténeti közelítésmódokkal – társadalomtörténetet fogok művelni. Azonban ezt az irányultságot döntően meg kellett változtatnom, mert a korabeli kontextusok egyre átfogóbb vizsgálata meggyőzött arról, hogy több okból is át kell értékelnem a társadalom- és politikatörténeti kutatási módszereimet. Egyértelművé vált az, hogy a későbbiekben majd tisztázandó politika fogalmának tágabb, még inkább közvetlenül megtapasztalt hatásai nélkül szegényesebb és empátianélküli lesz a magyarázat.

10 Fél 2001.

11 Persze a saját gondolatokkal szemben hatványozottan résen kell lennünk. Mannheim 1996: 72.

12 Erre a kérdéskörre több helyen utaltak az 1990 utáni első átfogó jelenkortörténeti konferencia kötetében. Glatz 1995.; Kende 1995ab.; Ormos 1995.; A fegyelmezett szubjektivitásra ld. Botond 2003.

A fentiek miatt fontos érinteni az objektivitás és a szubjektivitás örök kérdését. A történelmi-társadalmi valóság intellektuális, történetkutatási módszertani szempontjából kiindulva, egy ,,nyitott” szöveget akartam írni, amely egyúttal megfelel a jó hagyomány értelmében vett történeti, társadalomtudományi közelítésmódoknak.¹³ Közhely, de természetesen éppen az előbbiek miatt a kutatást csak abbahagyom és nem fejezem be, de az itt feltett saját kutatói kérdéseimre minél igazoltabb módon meg akarom találni az igazságaimat, az igazolt állításaimat.¹⁴ Részben válaszolva az előbbi kérdésre, csak remélhetem, hogy ez a típusú interszubjektivista megközelítés (mivel nehezen meghatározható, hogy mi az objektív és szubjektív¹⁵) az enyémtől eltérő szemléletmódok számára is jelentőséggel bír.

A kutatási téma korábbi eredményeinek áttekintése egy külön feladatot és fejezetet képez.

A kérdések szempontjából ezeknek az áttekintése és historiográfiai értékelése elkerülhetetlen, hiszen az ezekben felfedezhető ,,kánonokhoz” képest kellett mérlegelnem, hogy miben, hol, milyen mértékben tudok új kutatási eredményekkel hozzájárulni az eddigi múltképekhez.

Mindezt azonban nem – vagy nem csupán – egy eltávolító beszédmódban szándékozom megvalósítani, hanem a lehetséges módon egy kérdés-felelet típusú közelítésmódban, talán az Olvasót is bevonva ebbe az ábrázolásba, hiszen a történetírás eredetileg a kérdezés tudománya volt.¹⁶ Ezt az eljárást a jelenkortörténet-írás buktatóinak lehetséges elkerülése céljából is választottam.¹⁷ A kutatás során többször gondoltam azt, hogy mint kutató már ,,tudom”, hogy mi és hogyan történt, de azzal még inkább tisztában voltam, hogy szerzőként majd máshová vezet a szöveg, s az lesz a ténylegesen értékelhető tudás. Ebben a monográfiában elsősorban új szempontok és ismeretek megfogalmazására törekedtem, amelyek életszerűségét azzal is erősíteni szándékoztam, hogy külön kötetben forrásokat közlök, amelyek bármilyen további kutatás számára is hasznosak lehetnek.

13 Babbie szerint ez a közelítésmód a téma felderítésére, leírására és magyarázatára épülne. Ez a módszertani szál kötődik Bloch más korszakbeli, de klasszikus gondolataihoz. Bloch 1996: 38−45, 102−123.; Babbie 112−114, 135.; Kissé sematikus leírásban: ,,a tudományban a logikus gondolkodás híd az elmélet és a megfigyelés között – méghozzá kétirányú híd. A tudományos kutatás gyakorlatára a dedukció és az indukció váltakozása a jellemző.

Dedukciós szakaszban gondolkodásunk a megfigyelésekfeléhalad; az indukciós fázisban a megfigyelésekfelől indul a gondolatmenet.” Babbie 2000: 76. Itt csak utalok arra a problematikára, ami az előbbiekben felvetett kérdések alapján a történeti tényeink konstruálásához elvezet. Ld. Gyáni 2003.

14 Lorenzet idézve: ,,a történészek nem azt állítják, hogy csupán egy történetet, hanem hogy igaz történetet mutatnak be; ez az igazságigény a történelem megkülönböztető jegye.” Lorenz 2000: 143.

15 Babbie 2000: 87.

16 Lorenz 2000: 146.

17 Ld. bővebben: Koselleck 1985: 19−22.

Aki a diktatúra nyomasztó jelenségeivel foglalkozik, az sokszor egyfajta gyászmunkát végez.¹⁸ Erre a kérdésre a jelenkortörténeti problémákat tárgyaló fejezetben külön is kitérek.

De elöljáróban annyit mindenképpen kiemelnék, hogy egyrészt a múlttal való ilyen típusú szembenézés elkerülhetetlen feladat, és bizonyos szempontból gyógyító hatású is lehet, hiszen a brutalitások és félelmek emlékképének közelivé tétele sajátos módon el is távolít, valamilyen módon fel- és átdolgozhatóvá teheti a traumákat.¹⁹ Gondoljuk ezt végig az ezzel ellenkező alternatívában, a tabusítás keretei között. Ugyanakkor, ahogy például Marc Bloch is tanított bennünket erre, a történésznek a képzelőerejére éppúgy kell támaszkodnia, mint a történeti forrásaira, főként a dokumentumokra.²⁰

A történészek valószínűleg egyik legfőbb problémája, kételye, hogy szövegeikben nem tudják egyszerre bemutatni az akkori élethelyzetek sokoldalúságát, több dimenziós jellegét.

Arra gondolok, hogy az erőszak és az állandó ellenőrzési törekvés ellenére is, érzékelhetően kiesnek az általam kiválasztott mindennapi életvilágokból azok a szférák, amelyek derűsnek is nevezhetők. Ezzel a felvetéssel csak ismételten jelezni akartam a kutatásom természetesen szelektív és problémacentrikus jellegét, valamint azt, hogy éppen az erőszakos állami beavatkozások példája is igazolja, hogy az ember egyik, ha nem a legfontosabb tulajdonsága az alkalmazkodóképesség. Éppen ezekben a helyzetekben igyekszem megtalálni és leírni dokumentált módon a szabályszerű viselkedési formákat, az időben és térben változó tendenciákat. A dolgok valóban helyben történnek, ennek ellenére nem vállalkozhattam a több helyen, lokális miliőben is elvégzett kutatások helytörténetként való megírására. Bár a feltett, sokszor általános kérdéseket több településen és helyi történeti közegben és forrásokon teszteltem.²¹ Továbbra is nagyon fontosnak tartom a jövőbeli kutatások szempontjából a kérdések, problémák, jelenségek horizontális irányú, a lokális-regionális különbözőségeket feltáró elemzéseket. Mindezzel csupán egy újabb alapkutatási hiányra akartam utalni, amelyek rendszeres elvégzésére itt nem vállalkozhattam.

18 Bár az élet érzelmekből áll, azok kutatására és magyarázatára általában mégsem vállalkozunk a történetkutatói művekben. Vö. Elster 1997: 67.; Frevert 2000.

19 Alexander 2004.

20 Bloch 1996: 41−54.

21 Kezdetben csupán lokális, összehasonlító monografikus megközelítésben képzeltem el a kutatás egyik meghatározó szintjét. Ebből a célból elsősorban a váci, az aszódi és a kiskunhalasi járás községeinek levéltári forrásait gyűjtöttem. Galgamácsa, Galgagyörk és Balotaszállás történetét kiemelten vizsgáltam. A későbbiekben a nyírbátori járás, és mindenekelőtt Pócspetri helyi írásos és szóbeli forrásait kutattam. 2006 nyarán rendszeres levéltári forrásfeltárást és helyszíni terepmunkát végeztem a Berlintől nem messze fekvő jüterbogi körzetben, s különösképpen Oehnaban. Ennek a kutatásnak egyes illusztratív eredményeire a zárófejezetben utalok. Az említett magyarországi helyi vizsgálatok után néztem át a számításba vehető minisztériumi és pártiratokat, valamint minden megyei levéltárban gyűjtöttem a kollektivizálásra vonatkozó dokumentációt.

A kutatás és az egyes fejezetek tematikájának kialakítása során inkább egy deduktív eljárást követve fogalmaztam meg a legfontosabb kérdéseket, jelöltem ki azokat a fogalmakat, amelyek adekvát módon tükrözik a kortársi kontextusokat. A címben szereplő politikai diktatúra társadalmiasítása és a kollektivizálás problematikája, és legfőképpen ezek tapasztalattörténete egy keretet ad a munkámnak.²² Ezt a témaválasztást a következőképpen indokolom meg. Szűkebb értelemben véve kezdettől fogva a vidéki életvilágok érdekeltek, azonban egyre világosabbá vált, hogy elsősorban egy átfogóbb problematikából, a kommunista párt társadalomátalakító programjából kiindulva lehet szerves módon megmagyarázni a történéseket és folyamatokat. A további oldalakon még visszatérek erre a kérdésre, de most is hangsúlyoznom kell, hogy a politikai diktatúra társadalmiasítását, tehát a társadalom tagjainak sajátos részvételét nagyon fontosnak tartom az általam kutatott témakörben. Némi kockázattal azt állítom, ez egy olyan paradigma, séma, ami a vizsgált korszak összefüggéseinek esetében alapvetően alakította a gondolkodásomat. Ez egyszerre volt egy kimondott-kimondatlan pártprogram, ami az 1950-es évek elejének jelenségeitől valamelyest különbözve, az erőszakos kollektivizálás időszakában lényegében megvalósult.

Nyilván ez azzal is magyarázható, hogy ekkora már egy radikálisan átszabott és szétcsúszott társadalom képe rajzolódott ki.

Mérlegelve a kutatás során felhalmozott írásos történeti források mennyiségét és minőségét, végül úgy döntöttem, hogy a közel 40, általam elkészített interjú részletes feldolgozásáról és bemutatásáról itt lemondok. Azokat csupán bizonyos esetekben és illusztratív módon fogom használni. A szóbeli történetek és az emlékezetkutatás hatványozottan mai perspektívákból formált szövegei alapvetően más közelítésmódot és tudományos ábrázolást követelnek meg.

Másrészt ezek teljes körű elemzése szétfeszítette volna az egyébként is terjedelmes munka kereteit.

Kérdés, hogy a választott problematika kutatási eredményeinek hol húzódnak az érvényességi határai?²³ Ez a válasz azonban inkább már a további olvasói, kutatói érdeklődéstől, valamint azoktól a lépésektől függ, amelyek remélhetően az általam megtettekre is támaszkodhatnak.



22 A politikai diktatúra társadalmiasítása kérdéskörre ld. Ö. Kovács − Kunt 2009.

23 Hagyományos módon az érvényességnek három kritériumát szokták felsorolni: az ismérvek szerintit (a külső kritériumok alapján), a terjedelmi és a szerkezeti érvényességet (miként van az kapcsolatban a többi vizsgált változóval). Babbie 2000: 159−160.

Az itt olvasható, egy tanulási folyamat eredményét tükröző monográfia megszületése során több személyes és intézményes támogatásban részesültem. Akik az előbbiben itthon és külföldön érintettek, azok különösen jól tudják, hogy köszönettel tartozom nekik. Az idegen nyelvű jelenkortörténeti munkák többségének megismerését az 1990-es második felétől a rendszeressé váló, hosszabb-rövidebb idejű göttingeni (Max-Planck-Institut für Geschichte), a berlini (Humboldt Universität zu Berlin, Berliner Kolleg für Vergleichende Geschichte Europas) és a potsdami (Zentrum für Zeitgeschichte Potsdam) ösztöndíjas tartózkodások tették lehetővé. A könyvtári munka mellett a Brandenburg tartományi és a luckenwaldi körzeti levéltárban 2006 nyarán rendszeres kutatást végeztem a kollektivizálás történetéről, azonban ennek eredményei itt csak utalásszerűen tudom bemutatni. A Miskolci Egyetem Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszéke, majd pedig az ottani Történettudományi Intézet oktatójaként támaszkodhattam az Országos Tudományos Kutatási Alapra, amelynek támogatása révén 2005 és 2008 közötti munkámat folytathattam. Az OTKA-szerződésnek megfelelően munkahelyem lehetővé tette, hogy a 2007−2008-as tanévben csak kutatással és tanulmányírással foglalkozhassam. Ezzel a tematikával (Vidéki társadalmak Magyarországon 1930−1960. Struktúra- és tapasztalattörténet) ugyanebben az időszakban csatlakoztam két nemzetközi együttműködéshez. Egyrészt a ,,Rural Societies” nevű COST-programhoz, másrészt 2007−2008-ban részt vettem a “The Collectivization of Agriculture in Communist Eastern Europe. Comparison and Entanglements from the 1930s to the 1980s” című együttműködésben. Az előadások szerkesztett változatának címe az irodalomjegyzékben található.

A kutatás és a szövegírás során több tervezett és váratlan találkozás, beszélgetés, műhelyvita hatott a gondolkodásomra. Köszönöm az attól eltérő és az azt megerősítő véleményeket.

I. KÖZELÍTÉSEK. A JELENKORTÖRTÉNETEK ELMÉLETI ÉS MÓDSZERTANI ÉRTELMEZÉSEI

KINEK A TÖRTÉNELME? TÖRTÉNETKUTATÓI BESZÉDMÓDOK

Kinek a történelmével, és ez által milyen kapcsolatrendszerrel és jelenségekkel akarunk foglalkozni? A kérdésfelvetésben már egyfajta nézőpont is benne rejlik, amelynek tudatosítását mindenképpen elsődleges fontosságúnak tartom.²⁴ Például nyilvánvalóan nem közömbös az, hogy holisztikus, teleologikus, apologetikus, vagy mikroléptékű, diskurzus- elemzésre koncentráló a nézőpontunk, ,,alulról” és/vagy ,,felülről” akarjuk láttatni a kortársi életvilágokat? Természetesen nem lehet itt célom a 20. századi történetkutatói irányzatok és hagyományok kérdéskörének tárgyalása, csupán azt emelem ki, amelyet a saját közelítésmódom szempontjából a legmeghatározóbbnak gondolok.²⁵ A korábbi, elsősorban a historizmussal szemben magát újként azonosító történetírás néhány jellemzőjét itteni jelenkortörténeti témánk szempontjából is érdemes összefoglalni. Először is azt kell kiemelni, hogy mindennek van története, nem csupán a politikának, másodszor nagyobb hangsúlyt kívántak fektetni a struktúrákra, amely ,,új” törekvés persze mára már többnyire elvetettnek számít. Harmadszor határozott igény volt a történelem alulnézeti közelítésmódjára,²⁶ azaz arra, hogy az ,,átlagemberek” mindennapi tapasztalata is beemelődjön a történetírásba.

Negyedszer, az emberi viselkedésmódokra vonatkozó tanúbizonyságok, nyomok, jelek köre kitágította az ötödik jellemzőként is megnevezhető történeti kérdések körét is.²⁷ Végül, mindezek alapján igencsak viszonylagossá vált mindaz a módszertani álláspont, amit a 19.

századi rankei útmutatás alapján a történészek korábban elegendőnek tarthattak.²⁸

A saját megközelítésem szempontjából igen fontosnak gondolom a társadalmi tényezők keresését a politikában, és viszont, a politikai elemek megtalálását a társadalomban, ami

24 Bloch 1996: 106.

25 Ld. Bódy − Ö. Kovács 2003.; A társadalomtörténettel kísérletező jelenkortörténet-írás egyes módszertani kérdéseire ld. Majtényi 2005.; Szabó 2007.; Horváth 2006. Az utóbbi tanulmányban például nem látom igazoltnak az ún. totalitárius narratíva puszta ,,nézőpontváltással” történő kiiktatását. Szerintem az egyes beszédmódok egyszerre tartalmaznak igaz történeteket. Több szempontból is ellentmondásos és életszerűtlen az a megállapítás, hogy a ,,társadalom tagjai” inkább ,,lemondtak” az ,,autonómiájukról” és nem pedig ,,elvették”

azt tőlük. (Uo. 5.) Egyrészt homályban marad, hogy kikről és hol, melyik időszakban, az autonómia milyen formájáról vagy megtestesüléséről van szó, másrészt talán sokan azt sem tudták, hogy ,,van autonómiájuk”.

Harmadrészt, a javasolt ,,lemondás” esetén is megmarad az ,,uraltak” ,,cselekvési képessége”. A probléma gyökerét én inkább az ideológia és az utópia, valamint az erőszak patológiája; a liminalitások vagy akár az archetípusok kérdéseinek megfontolása mentén keresném, annak ellenére, hogy sokak szerint az emberek szívesen vezettetik magukat. Ld. Halász 1981.; Jung 1999: 39.; Ricœur 1997.; Geertz 2001.

26 Erre ld. Sharpe 1992: 24−41.; Szijártó 2003.; Apor 2003.

27 Vö. Connerton 1989: 72−95.

28 Burke 1992: 4−6, 12.; Ö. Kovács 2004c: 22−62.

egyben elválaszthatatlanná teszi a két szférát.²⁹ A diktatúra világában egyébként is minden átpolitizálódik, ezért műfaji tekintetben az itt olvasható kötet politikai társadalomtörténetnek nevezhető. Főként abban az értelemben, amelyben már nem csupán a ,,politika”, hanem a ,,politikum” kontextusai jeleníthetők meg.³⁰ Ennek során célszerű abból kiindulni, hogy a kortársak döntéseit az akkori ,,vak folyamatok”, tehát az előre nem látható következmények alapvetően meghatározták³¹.

A ,,kinek a története” kérdés indukálja a ,,kinek a történeti forrása” felvetést, amellyel arra akarok utalni, hogy egyáltalán nem közömbös az információk keletkezési körülménye, helye és ideje. Az egész kutatás során elsősorban írott szövegeket gyűjtöttem, amelyek döntő részben a pártapparátus különböző szintjein keletkeztek. Emellett elemeztem az állambiztonsági, a bírósági és tanácsi ügyintézés során született dokumentációt, szem előtt tartva, hogy ezek mennyire ,,metaigazságokat” tartalmaznak, még pontosabban csak akkor szólalnak meg, ha kérdéseket teszünk fel és a kódolt szövegeket ,,lefordítjuk” egy tudományos értelmezés számára alkalmas nyelvre.

Az írott történeti forrásokon túl a jelenkortörténész további fontos bázisa a múltra vonatkozó beszélt hagyaték, amelynek kutatása közben persze igen sok ,,vetélytársra”

akadunk.³² A történetkutató fejében lévő struktúra- és folyamatképekkel, eseményértelmezésekkel szemben az interjúk sokkal inkább vonatkozhatnak a töréspontokra, a személyes vonások sokféleségére.³³ A szóbeli történelmet adott esetben meg lehet különböztetni a szóbeli hagyománytól. Amíg az oral history elvileg egy életpályán belüli események elbeszélése, addig a szóbeli hagyomány inkább a múltról alkotott kép generációk révén áthagyományozott gyűjteménye.³⁴ A szóbeli források alapján sok olyan információra tehetünk szert, amelyeket egyébként nem kerestünk volna meg, vagyis azok alapvetően

29 Burke 1992: 19; Szabó 2003. A mások viselkedéséhez igazodó ,,társadalmi cselekvés” kérdését ld. Weber 1987: 38, 51−54.; A kelet-német kommunista rezsimet és társadalmi kapcsolatait, az ismert angol történész összefoglalójában ,,participatory dictatorship”- ként értelmezi. Fulbrook 2005: 12−14.

30Az elméleti kérdésekre ld. Clauβen 1996.; Szabó 2003: 372.; Sok ismeret (ld. például ,,Konstellationsanalyse”) meríthető ebben a tekintetben is ebből a könyvből: Bauerkämper 2002: 29−35.

31 Grenier 1999. Egyes mikrotörténeti kiindulópontokra is lehet itt hivatkozni, miszerint nem abból kell kiindulni, ,,ami valójában történt”, hanem a történéseket létrehozó körülményekből, struktúrákból (,,Többé nem azt kell rekonstruálniuk, <<ami valójában történt>>, hanem azt, <<ami létrehozta, ami történt vagy történhetett volna>>. Rosental 1995: 87.; A mikrotörténelem módszertanára ld. Szijártó 2003. A pártállami dokumentáció ilyen jellegű elemzési lehetőségeire ld. Farkas 2006.

32 Ld. bővebben: Sabrow 2002.; Jarausch − Sabrow 2002.

33 A struktúrafogalmát illetően azt a társadalomelméleti érvelést követem, miszerint a struktúra és a cselekvés nem egymással szemben áll. Lényegében a ,,struktúra” a cselekvések következményeit, gondolkodási tereket, és az egymásra vonatkoztatott interakciók minden olyan rendelkezésre álló területét magába foglalja, amelyek a szereplők cselekvési feltételeit jelentik. Itt tehát egy olyan struktúra-fogalomról van szó, amely a cselekvésben benne van, a szereplők cselekvése révén keletkezik, az nem a cselekvés ,,előtt” van. Welskopp 1997: 44−45.

34 Brivati – Buxton 1996: 353–365.; Az oral history kérdéseit ld. Stöckle 1990.; Vértesi 2004.; Bögre − Szabó 2010.

segítik kitölteni a hiányokat. Különösen azokat, amelyek a történéseknek a személyes és kollektív tapasztalatát, társadalmi jelentését is megvilágítják. A szóbeli források elég sok tekintetben különböznek az írottól, így például nincs pontos formájuk, valamint sokszor bizonytalan a kronológia. A szóbeli források sokkal inkább tekinthetők generációról generációra átöröklődött tradíciónak, vagy a személyes emlékek valamilyen más típusának.³⁵ Mivel rendszerint a politikai hatalomban részt nem vevő emberek szólalnak meg a szóbeli interjúk során, így azt is mondhatjuk, hogy a történelmi képünk is sokkal demokratikusabb, mindenesetre sokszínűbb. Ugyanakkor a szóbeli történet egy radikális kihívást is jelent az éppen elfogadott fősodrú történetírással szemben, vagy egyáltalán a különböző történelmi mítoszokat illetően. Töréspontok, átértelmezések, személyes és kollektív stratégiák a maguk életszerű kontextusában jelennek meg.³⁶

Éppen az említett szóbeli interjúk tapasztalata is azt mutatja, hogy a múlthoz lényegében háromféle módon közelítünk, amelyek persze csak elvileg, az ábrázolás céljából választhatók szét. A saját élethelyzetünkből kiindulva, azaz egzisztenciális alapon, másodszor érzelmi (ami egyben a személyes elbizonytalanodást is tükrözi), harmadrészt intellektuális módon.³⁷ A jelenkortörténetben – nem cáfolva a másik kettő hatását sem – különösen célszerű a harmadik közelítésmód felé orientálódni, hiszen itt sokszor valóban nehéz még történelemként értelmezni és leírni a történeteket. Tárgyunk tehát ebben az esetben tényleg múltnak látszik, ami azonban még nem vagy nem eléggé történelem.³⁸ Nyilván azért sem, mert annak számos jelensége, kontextusa feltáratlan, fel- és átdolgozatlan. Van, aki a traumatikus hatású történések megközelítése kapcsán egyenesen ,,gyászmunkáról” beszél, aminek elvégzését én is minden esetben fontosnak tartom.³⁹ Hogy ez a jelenből kiinduló szembesülés minél szakszerűbb legyen, nyilván mind a kérdéseinknek, mind pedig a válaszainknak bizonyos igazságkövető kritériumoknak kell megfelelniük. Így például konkrétan a szövegeknek és a kommentároknak az erőszakos kollektivizálásra vonatkozó hatókörét, magyarázóerejét és átfogó jellegét kell figyelembe venni.⁴⁰

Mint lehetőségről érdemes beszélni a múlt, helyesebben a ,,múltak” fel/átdolgozásának arról a módjáról is, amelyik a diktatórikus uralom utáni kor nemzedékeinek a törvényességet

35 Prins 1992: 119–120.

36 Thompson 1978. 2–8, 18, 96–98.; A humort is fontos történeti jelenségnek vehetjük. A totalitárius rendszerek lényegét kifejező, a ,,szovjet időkre” emlékeztető vicc, hogy vajon megjósólható-e a jővő? Természetesen igen, a probléma a múlttal van, ami mindig változik. Prins 1992: 127.

37 Weidenfeld – Lutz 1992: 4−6.

38 Gyáni 2003: 16.

39 Bettelheim 1988.; Virág 1996: 9−19.

40 Vö. Gyáni 2003: 36.; A részleges ismeretek társadalomelméleti, kutatói kérdéseire ld. Fulbrook 2002a:

185−196.

szem előtt tartó értelmezési kísérletét, szembenézését jelenti. Ennek a feldolgozásnak a következményeit szintén különbözőképpen ítélik meg. Sokan a törvényességből kiindulva a tettesek felelősségre vonását tartják elsődleges fontosságúnak, míg mások a tettek megnevezése mellett inkább a múlt lezárásáról beszélnek. Ez persze egy politikai nyilatkozat formájában elképzelhető, azonban a kérdés a mindennapok világában már messze nem ilyen egyszerű. Hogy érzékeljük a jelenségek rendszer-specifikus vonásait, felidézek egy közismert külföldi példát. A kelet-németországi múltfeldolgozásban kettős feladat adódott: egyszerre kellett szembenézni a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra tetteivel. Röviden azt mondhatjuk, hogy a politikai kriminalitás mindkét államban igen magas fokú volt, de az NDK-ban nem volt iparszerű tömegmegsemmisítés.⁴¹

Leginkább a dél-afrikai igazság- és megbékélési bizottság működése óta terjedt el az elképzelés, hogy az egyénekhez hasonlóan a társadalmak is gyógyíthatók. Ehhez azonban az ,,igazság” megnevezése kell, ami bármilyen megbocsátás és megbékélés alapja lehet. Persze itt nem a keresztény vallási megbékélésről, hanem a szekuláris értelemben vett politikai dimenzióról van szó, amely ugyanakkor feltételezi a személyes, a másokhoz kötődő és a csoportok közötti megbékélést.⁴² Miért kell egyáltalán ezzel foglalkozni? A válasz elméletileg és gyakorlatilag is csak az lehet, hogy azért, mert a diktatúrákban igen mélyreható, erőszakon alapuló politikai traumatizálás történik, ez ennek a rendszernek az egyik legfontosabb megkülönböztető jegye. A trauma görög szó, sebet jelent.⁴³ Az orvosi gyógyítás mintájára a természetes gyógyulás mellett a mesterséges kezeléssel is foglalkozni kell egy magát demokráciának nevező rendszerben. Ugyanakkor ismét hangsúlyozni érdemes, hogy egy társadalomtudományos megközelítésben a politikai traumatizálódás, a politikailag motivált erőszak az áldozatokat és a tetteseket egyaránt érinti.⁴⁴ Az erőszakot azért alkalmazzák, hogy a politikai hatalmat megszerezzék és megtartsák, és az abból kiszorítottakat vagy alattvalókat minél inkább gyengítsék.⁴⁵

A traumatizálódásnak az az egyik sajátossága, hogy a nemzedékekben pszichikai és mentális értelemben továbbél, sőt további konfliktusok forrását képezi.⁴⁶ Ezt azért is emelem

41 Faulenbach: 1994: 14−16.; A részletes összehasonlítást ld. Heydemann – Beckmann 1997: 12−40.; Evans 2005.

42 Gajdukowa 2004: 23.

43 Pethes – Ruchatz et al. 2001: 602−604.

44 Ehhez hasonlóan az idegen- és önmeghatározások, vagy a közvélemény megosztásakor az ,,ellenségek”

sajátosan összetartozva feltételezik egymást. Koselleck 1998:14.; Edelman 1998: 93.; A jelenséget nyomon lehet követni a Recskről szóló klasszikus dokumentumfilmben és könyvben: Böszörményi 2005.

45 Ö. Kovács 2008b.; Ö. Kovács 2011b.

46 Ld. Losonczi 2005: 31−32, 294−305, valamint az interjúk.; Kelet-német kontextusokban ezt példaszerűen vizsgálták: Schüle−Ahbe−Gries 2006.

ki, mert ennek alapján a pszichológiában rendszerint a tettest és az áldozatot összekötik egymással oly módon, hogy megkülönböztetik az áldozat pszichoszociális traumatizálását és a tettes morális traumatizálását. Azt lehet mondani, hogy az előbbit a terhes emlékezet, az utóbbit a terhes lelkiismeret sújtja. Ennek a kapcsolatnak nyilvánvalóak a politikai vonatkozásai, hiszen ezek a kollektív vonások és emlékképek később aktivizálhatók, ahogyan ez nyomon követhető a diktatórikus rezsimek összeomlása utáni időszakban. A jelenkortörténészek különösen nehéz feladata az, hogy az utókor szemszögéből ők szükségszerűen az egykori tettes-áldozat problematikát egy rendszerszemléletű megközelítés alapján az intézményes és strukturális erőszak sémájába ágyazzák be. Ebből sok nézeteltérés, értetlenség származik, így például a generációs alapon szerveződő ,,sérült közösségek” és személyek marginalizálva érezhetik magukat. A tudományos, irodalmi és művészeti feldolgozásnak azért is kell ezekkel a kérdésekkel, tehát az áldozatok és a tettesek politikai traumatizálódásával foglalkoznia, mert itt is elsősorban a társadalmi kapcsolatokról van szó, amelyek bizalmi tőkéjét a diktatúrák kiürítették.⁴⁷

Az a megfigyelés, hogy az erőszak a testben és a gondolkodásban hagy nyomot, önmagában kitágítja a történetkutatói látószöget. Ez alapján sem elegendő csupán a ,,látható”

politikai és eseménytörténeti mozzanatokra figyelni, hanem az emberi kapcsolatok további mindennapi jelenségeit is elemezni kell. Különösen akkor, ha azok tömeges ,,társadalomtörténeti eseményként” értelmezhetők. Az előbbi fogalom használata és az annak alapján értelmezett történések ábrázolásmódja fontos az új értelmezések számára.⁴⁸

Klasszikusokhoz fordulva, Durkheim szerint a ,,tények” egyik ,,osztálya” ,,egészen sajátos jellegzetességgel rendelkezik. E tények az egyénhez képest külsődleges cselekvésmódok, gondolkodásformák és érzelmek, amelyek kényszerítő erővel rendelkeznek, s ennek révén ráerőszakolják magukat az egyénre.”⁴⁹ Weber is utal az ,,egyéni és kollektív esemény”

,,társadalmivá” válására, miszerint az abban érintettek mások viselkedéséhez igazodnak.⁵⁰ Kulcskérdés, hogy a történészek mit tekintenek eseménynek? A legtömörebben talán azt lehet mondani, hogy az a különböző cselekvők és csoportjaik komplex cselekvéssorozata. Úgy tűnik, hogy az esemény kategóriája eleve életszerűen magába foglalja annak társadalomtörténeti vonatkozásait, csak valamiképpen azok a fogalomhasználatunkban nem

47 A 20. századi (kollektív) emlékezet problematikára ld. Echterhoff – Saar 2002.; Gyáni 2000.; Losonczi 2005:

23−24.; Gajdukowa 2004.; K. Horváth 1998.

48 A fogalmat Bódy Zsombor egyik miskolci oktatási tervezetében olvastam, s ez alapján kerestem elméleti támpontokat.

49Durkheim 1978a: 27.

50 Weber 1987: 38. A társadalomtörténeti esemény jelenségére, mint lehetséges kiindulópontokra ld. még:

Sztompka 1993: 212−213, 222−228.; Merton: 2002: 142.; Ankersmit 2000: 169−171.; Pataki 2001a: 391.

tudatosulnak. Egy elméleti célú megközelítés szerint az eseménynek három kritériumnak kell megfelelnie. Először is a kortársak számára megrázónak és meglepetésszerűnek kell lennie, ami lényegében minden korábbi elképzelést felülmúl. Másodszor ez a tapasztalat kollektív természetű, s annak ellenére képez egy közös kulturális mintát, hogy az embereknek természetes módon különbözőek a jövőbeli elvárásaik. Harmadrészt az ilyen értelemben fölfogott eseménynek – a puszta történéshez képest – struktúraváltoztató következményei vannak, amelyeket a kortársak is egyértelműen érzékelnek.⁵¹ Az ilyen módon felfogott társadalomtörténeti esemény kérdésére az erőszakos kollektivizálás értelmezésekor még visszatérek.

Ahhoz, hogy az elmúlt évtizedekben történtek történelemmé, és ez esetben egy tudományos célú elemzés számára jobban hozzáférhetővé váljanak, a kérdéseink és megfigyeléseink alapján érzékelt jelenségeket, ,,dolgokat” névvel ellátva le kell írnunk.

Mindez persze korántsem olyan egyszerű, és mint minden kategorizálás, nevesítés, úgy ez is vitatható, hiszen többek között az értékrendek, nézőpontok és léptékek különbözősége is befolyásolja a következtetéseinket. Különösen így van ez akkor, ha az erőszakossághoz, a terrorhoz kötődő érzelmek története ilyen hangsúlyos módon áll a középpontban. Egyébként az emóciók világa ritkán válik a társadalomkutatás tárgyává, holott az életünk szerves része.⁵² Történeteink visszatérő tapasztalata, hogy saját és más emberek alaptermészetének jellemző tulajdonságait konfliktus helyzetekben szinte laboratóriumi körülmények között lehet megismerni.⁵³ Az ezzel a kérdéssel foglalkozó pszichológiai, szociálpszichológiai művekben a történelmi előzményekre való hivatkozás magától értetődő, ezért is kell vázlatosan érintenünk ezt a kérdést.⁵⁴ Talán a megszokott történetkutatói tematizálások személyközpontú címadásait ebből a nézőpontból is érdemes lenne átgondolni és kísérletképpen megfordítani a sorrendet, és a ,,kor” kategóriájából kiindulni. Az Erikson szerinti definíció szerint a személyiség a ,,régmúltban kialakult képességek és a jelen által nyújtott lehetőségek összekapcsolása, az egyén fejlődése során kialakult, tudattalan előfeltételek, és a nemzedékek finom kölcsönhatása által kialakított és újjáteremtett társadalmi feltételek kombinációja.”⁵⁵ A

51 Suter−Hettling 2001: 24−25.; Alexander 2004.; Igen fontos ebben az értelmezésben a ,,sorsesemény” fogalma, amely ,,olyan történéseket jelöl, amelyek hatására az önazonosság mint az élettörténet foglalata meghasad és felnyílik. […] egy sorscsapás csak akkor válik sorseseménnyé, ha nem egyszerűen utolér valakit, hanem épp vélt önazonosságában sújtja őt.” Tengelyi 1998: 43, 199.

52 Részben ide is vág Durkheim véleménye: ,,Az érzelem a tudomány tárgya, nem pedig a tudományos igazság kritériuma.” Durkheim 1978a: 55.; Durkheim 1978b.; Az érzelmek magatartást szabályozó jelentőségére ld.

Roth 2003: 285−310.

53 Erikson 1991: 19.

54 Lengyel 2002.

55 Erikson 1991: 17.

személyiségünk összetettségének, a történeti forrásainkban talált konfliktusok nyomainak értelmezésekor, célszerű a hasonlóan többjelentésű kortársi reakciókra gondolnunk, amelyekben egyszerre több, egymásnak ellentmondó lelkiállapotot lehet megtalálni. Mindez ismételten az identitásválság pszichológiai és társadalmi jellegéből adódik. Az ,,ego” valóban nem képez külön szigetet, a ,,szociális identitás” eszerint egy közösségi formát jelent, amelyben az egyén létezik.⁵⁶ A terrorizálásról szóló forrásszövegek történetkutatójaként tehát egyszerre kell figyelni az ilyen válságos helyzetek ,,kínzóan tudatos” és a konfliktusok dinamikájából is következő ,,tudattalan” elemeire. Ez viszont, tehát a ,,sérülékenység súlyos érzése nagyszabású egyéni távlatok igényével párosulhat.”⁵⁷ Erikson ,,pszichoszociális identitás” kategóriájának ,,tehát van lélektani-történeti oldala is, s ez annak tanulmányozását jelenti, hogy az egyéni élettörténet milyen kibogozhatatlanul összefonódik a történelemmel. A pszichoszociális identitás tanulmányozása tehát három, egymást kiegészítő tényezőtől – vagy egyetlen tényező három oldalától? – függ: az egyén személyes koherenciájától és a csoportjába való szerepintegrációjától, az őt irányító eszményképektől és kora ideológiájától, valamint élettörténetétől és a történelmi pillanattól.”⁵⁸

Mindezt azért idéztem, hogy a forrásszövegeinkben csak megemlített személyekkel kapcsolatos történések olvasataiba bele kellene képzelnünk ezeket, a történetkutató számára rendszerint mára már megismerhetetlen kontextusokat. Racionálisan leginkább a negatív identitásokat, vagy az identitásnélküliséget indukáló rendszer-specifikus, közhatalmi tényezőket tudjuk megnevezni, miközben rendszerint rejtettek maradnak a személyes, félelmet keltő és feloldó mechanizmusok.⁵⁹ Az identitáselemek ezek szerint mindenképpen összetett kategóriák, egyszerre tartalmaznak antropológiai, pozicionális és csoport, a társadalmi minősítési műveletek és a beszédaktusok révén előállott ideologikus, embléma jellegű elemeket.⁶⁰ Kissé leegyszerűsítve ezeket a fontos megállapításokat: ezen elemek intézményesített erőszakos megsértésekor az identitás legfontosabb funkciója sérül meg, amely az, hogy ,,az egyént tartósan elhelyezze létének <<társadalmi terében>>.” Ilyenkor

56 Erikson szerint így hangzik az identitás meghatározása: ,,a személyes azonosság és folyamatosság szubjektív érzésének megléte, amely egy közös világkép azonosságában és folyamatosságában való hittel párosul.” Erikson 1991: 402.; Pataki kiindulópontja az előbbieket így tömöríti: ,,Az identitás, a társadalmi azonosságtudat jelenségköre”, s ennek alapján beszélhetünk személyes és szociális énről. Pataki 2001b: 111−119.; Fiske 2006:

241−253.; Az élettörténetek (társadalomtudományi) kutatási nehézségeire a következő szöveggyűjtemény szemléletes példákat nyújt: Bögre 2007.

57 Erikson 1991: 403.

58 Erikson 1991: 404.

59 Erikson lehetségesnek tartja, hogy az emberi szorongás (új dolgok, szimbolikus veszélyek, a bizalom dezintegrációját követő rémület) következtében bizonyos történelmi időszakok identitás nélkülivé válnak.

Erikson 1991: 405.

60 Pataki 2001b: 127.

nyilvánvalóan romlik a pozitív társadalmi értékekhez jutás esélye.⁶¹ Ugyanakkor, ismételten azt is ki kell emelni, hogy a ,,jelentős életesemények” traumatizáló és patogén szerepük mellett új identitásképzést indítanak el.⁶²

Ha nem éltünk benne a 20. század második felének világában, akkor először célszerű színvonalas, kortársi irodalmi vagy filmes alkotásokkal kezdeni az ismerkedést, hogy érzékeljük, mit jelentett olyan miliőben élni és alkotni, amely parabolikus művek keletkezésekor ,,a titok helyett a tiltás bábáskodik.”⁶³ De ennél még fontosabb idős kortársaink megszólítása, az interjúk elkészítése, miközben arra is figyelünk, amiről nem beszélnek. Trauma, traumatizálódás, tabuk, tabusítások – ezek mentén célszerű egyes témáinkat megnevezni, hogy történeti forrásaink valóban beszélni tudjanak. Mindazonáltal a ,,másodlagos szemtanúként” is értelmezhető történetkutató empátiája saját identitássá válhat, ami többféle nehézséget okozhat. Talán az egyik legfontosabb az, hogy egyre inkább félreérti a múltbeli kontextusokat, hiszen nem célszerű azokat a ,,végtelen hiány és az abszolút megsemmisülés” fogalmaival leírni.⁶⁴

A következő fejezetekben azért is foglalkozom hosszasan a pártállami diktatúra életvilágaiban kialakult alkalmazkodási, ellenállási formák mindennapi kérdéseivel, mert más tiltakozásra egyébként sem volt lehetőség.⁶⁵ Egyrészt joggal beszélhetünk alávetettségi helyzetekről, másrészt viszont számításba kell venni azt is, hogy a történések rendszerint folyamatszerűek voltak, vagyis a diktatórikus formák kiépülésével párhuzamosan módosultak az alkalmazkodási technikák is. Scott megfigyelését idézve: ,,A düh és agresszió kordában tartása – meglehetősen nyilvánvaló okokból kifolyólag – jelentős részét képezi az alávetett csoportokban fölnevelkedők szocializációjának. Az alávetett csoportok történelmében a mindennapi politika túlnyomó részben a színlelés politikája, amelynek során az ellenállásnak mind a szimbólumait, mind a gyakorlati részét leplezni kell. A nyílt sértegetés helyébe a pletyka, a gúnynevek használata és a jó hír tönkretétele lép;”⁶⁶ Az álcázás mint a ,,normális

61 Pataki 2001b: 149−150, 153.

62 Pataki 2001a: 390−391.

63 Gelencsér 2002: 129. A parabola itt egy olyan történet, ami valójában másra vonatkozik, mint amit elmond.

64 LaCapra é.n. 90. A szerző megkülönbözteti a hiányt és a veszteséget: ,,A hiánnyal ellentétben a veszteség történelmi szinten helyezkedik el, és meghatározott események következménye.” LaCapra é. n. 91. ,,Amikor a hiány veszteséggé alakul, nő a félreirányzott nosztalgia vagy az új, totalitást célzó, utópisztikus politika esélye.

Amikor a veszteség változik hiánnyá (vagy elmosódott, általánosító retorikaként kódolják), akkor a vég nélküli melankólia, feloldhatatlan gyász és végeérhetetlen apória patthelyzetével szembesülünk, […].” LaCapra é. n.

89.; A nosztalgia jelenségére, történeti tapasztalataira ld. Ahbe 1997.; Ahbe 2004.

65 Scott 1996: 109−110.

66 Scott 1996: 125.; Kifejezetten a kollektivizálás során tapasztalt ellenállási stratégiákra ld. Fitzpatrick 1994:

5−7.; Viola 1996: 3−10.

ellenállás” legjellemzőbb formája jelenik meg egyes értelmezésekben,⁶⁷ bár ez nyilván más viselkedésformákban is jelen van. Hogy ki mit fed el, az sokszor nem látható, s a történetkutató is leginkább csak az elfedés aktusát konstatálhatja.⁶⁸ A politikai hatalom által kijelölt határvonalak betartása vagy figyelmen kívül hagyása közismerten jutalmazással vagy büntetéssel jár együtt.⁶⁹ A társadalom tagjainak ezzel kapcsolatos viselkedését nem célszerű, nem lehet életszerűen a homogenitás nézőpontjából magyarázni. A határvonalakra figyelő szereplők ,,illemórái” változatosak, a behódolástól, a passzív rezisztencián át a lázadásig terjedhetnek.⁷⁰

Mindezen alapvető problémák felvetése után értelmeznünk kellene a modern diktatúra szabályszerű jelenségeit és az erőszak tapasztalatának történeti tényezőit.⁷¹

AZ ERŐSZAK TÖRTÉNETI TAPASZTALATAI ÉS A MODERN DIKTATÚRA OLVASATAI

A Szovjetunióban az 1920−30-as években elterjedt népszerű vicc szerint egy csapat nyúl felsorakozott a lengyel határon, hogy átengedjék őket. Arra hivatkozva kértek bebocsátást, hogy a Szovjetunióban elrendelték a tevék letartóztatását. ,,De hát ti nem vagytok tevék! Na, ezt próbálják meg elmagyarázni a politikai rendőrségnek!”⁷² Ebben a fejezetben a tevéknek tartott nyulak, s félretéve a valóság közeli tréfát, elsősorban az emberek megélt tapasztalata alapján igyekszem feltárni az erőszak természetrajzának néhány vonását. A nézőpontom tehát ,,alulnézeti”: arra keresem a választ, hogy az állam, a politikai hatalom erőszakhatása miképpen jellemezhető és értelmezhető? Milyen általánosítható elemeit lehet megnevezni, amelyek egy történeti kutatás számára is fogódzókat nyújtanak? Bár ezzel a szakirodalmi

67 Scott 1996: 126.

68 Tischner 2000: 79. Érdemes itt utalni a következő különbözőségre is: ,,A maszk nem az arc elfedésére szolgáló fátyol, és nem is arc. A fátyol csak elfedi az arcot, a maszk hazudik. […] a maszk igyekszik olyan látszatot kelteni, mintha ellentéte volna annak, ami valójában. […] A maszk és az álcázott igazság között afféle axiologikus ellentét alakul ki: a negatív érték pozitívnak akar látszani.” Tischner 2000: 83.

69Az alárendelődésnek a kollektív történelem és az individuális történelem által kiváltott hatásai szempontjából is érdekes megfigyelés az, hogy a társadalom tagjai azért sem kérdőjelezik meg (tegyük hozzá, nyíltan) sokszor az állami parancsokat, mert ,,az állam szabta meg azokat a kognitív struktúrákat, amelyek által észlelhetik őket.”

Bourdieu 2002a: 108−109.

70 Aronson 2003: 52−53.

71A ,,modern” kifejezés jelentéstartalma sokszor tisztázatlan. Az elvek, ismertetőjegyek és a napi cselekvések , a jellegzetes társadalmi változások egyfajta ideáltipikus felsorolását ld. Hradil é. n. 68−70.

72 Fitzpatrick 2003: 164.; Ld. a tömegterrorra: Figes 1996: 575−577, 642−646.; Baberowski 2004.; Baberowski 2006ab.; Az idézett vicc keletkezési idejétől nagyot ugorva, de hasonló struktúraelemekre ismerhetünk a következő példában. A kelet-német állambiztonsági szolgálatnál – legalábbis a tankönyvek szerint – még 1984-ben is a ,,csekista éberség” alapkövetelményeit kellett elsajátítani. A módszerekhez hozzátartozott a toxikus anyagok használata is. Materialien der Enquete-Kommission 1995: 490−492, 585−643.

szemlével valamelyest ismételten egy eltávolító beszédmódra kényszerülök, mégsem lehet elkerülni ezt a feladatot.

Először egy olyan tágabb elméleti keretbe helyezem a kérdést, ami nem kifejezetten csak történettudományi, legalábbis nem a hagyományos módszer szerinti megközelítés. Az erőszaknak, mint antropológiai jelenségnek, problémának a történeti ábrázolásba való tudatosabb beemelését fontosnak tartom, ezért kérdésfelvetéseimben ezen elgondolás mellett sorolok fel szempontokat és érveket. Ennek a tárgyalásmódnak abban látom az értelmét, hogy a más tudományterületekről származó fogalmi meghatározások és tartalmi interpretációk alapján megmagyarázhatóbbá válhatnak a történelmi jelenségek is. Másrészt áttekintésem valamelyest hozzájárulhat az erőszakra vonatkozó ismereteink gyarapításához.⁷³ A kérdéskört ezzel egyáltalán nem akarom lezárni, sőt, éppen azt feltételezem, hogy az ilyen típusú interdiszciplináris tárgyalásmódok újabb és újabb értelmezési lehetőségeket kínálnak. Persze én is érzékelem az ilyen és ehhez hasonló szakirodalmi szemlék, ,,elméletieskedések”

kockázatait, terek és idők fölöttiségét, és különösen – ha szabad így fogalmazni – az általunk fontosnak tartott történeti forrásoktól látszólag távolra eső voltát. Kérdés azonban, hogy konkrétan ebben az esetben, az erőszak kategóriája és problematikája valóban ennyire távol van-e a mi többnyire hagyományos megközelítéseinktől? Nem lehetséges-e, hogy az eddigi átfogó értelmezések és paradigmák helyett, azok mellett sok másiknak is helye van? További felvetések fogalmazhatók meg, mint például, miért és mihez képest gondolják a jelenkortörténészek, hogy a sajátjuknak tekintett 20. század annyira különleges vonásokat mutat fel a történelemben? Hogyan vált az intézményesített és a közvetlen erőszak ennyire mindennapos tapasztalattá? A diktatórikus rezsimek erőszakossága hogyan befolyásolhatta a kortársi – különböző – tapasztalatot és annak emlékezetét? Nem tudok itt mindegyik kérdésre válaszolni, ugyanakkor olyan magyarázatokat és jelenségeket szeretnék hangsúlyozni, amelyek a jelenkortörténeteink tudományos ábrázolásának életszerűen szerves részét kellene, hogy képezzék.

Ebben az összevetésben a közös nevezőnek tekintett ,,genetikailag kódolt szovjetizálás”

céljainak és hatásainak, módosulásainak feltárását vélem az egyik legfontosabb kiindulópontnak, ami az erőszak problémájának tárgyalását mindenképpen szükségessé teszi.⁷⁴ Az erőszak tapasztalati és annak emlékezeti kategóriáit nehéz egymástól elválasztani, miközben ez a differenciálás nagyon fontos. Itt más-más idősíkokról és történeti

73 Gyáni 2007.; Szabó 2004.; Bolgár–Gyökös–Szokol 2009.

74 Danyel 1997: 68−69.; Rohwasser 2002: 121−142.; A szovjetizálás kérdéseire ld. Apor − Apor − Rees 2008.;

Grzymała-Busse 2002: 26−51.; Ohlerich 2005.; Mevius 2005: 267−268.