1991. MÁRC. * 45. ÉVF.
3
Bertók László,
Markó Béla, Utassy József versei;
Balogh Edgár prózája; beszélgetés Kántor Lajossal; Széles Klára
a szonett
megújulásáról
tiszatáj
I R O D A L M I F O L Y Ó I R A T
A szerkesztőség elnöke: VÖRÖS LASZLÖ
Főszerkesztő: ANNUS JÓZSEF Főszerkesztő-helyettes: OLASZ SÁNDOR
Rovatvezetők: ABLONCZY LASZLÖ SZOKAI IMRE Belső munkatárs: RADVA LASZLÖ Műszaki szerkesztő: ENGI MARIA
Főmunkatársaink:
DOBOS LASZLÖ (Pozsony) GREZSA FERENC (Szeged) TADEUSZ NOWAK (Varsó) SÜTŐ ANDRÁS (Marosvásárhely)
VEKERDI LASZLÖ (Budapest)
tiszatáj
Megjelenik a Csongrád Megyei önkormányzat támogatásával.
Kiadja a Délmagyarország Könyv- és Lapkiadó Kft.
Felelős kiadó: Chnstian Theodose és Dlusztus Imre. Ügyvezető igazgató: Kispál Antal.
91-182—Szegedi Nyomda
Felelős vezető: Kónya Antal megbízott igazgató.
Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi tér 1. Telefon: (62) 12-670. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlap- üzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel u 10/A — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR Postabank Rt 219—98—636 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 25 forint.
Előfizetési díj: negyedévre 75, fél évre 150, egész évre 300 forint
Tartalom
XLV. ÉVFOLYAM, 3. SZÁM 1991. MÁRCIUS
BERTÓK LÁSZLÓ: Mintha nem is a ketrecet; Még min- denki maga felejt; Milyen könnyű, hogy vétkezem MARKÓ BÉLA: Vázlatok egy másik korból (Ars poetica;
Örök dolgok között; A test gyalázata; Állatkert) SZÉLES KLÁRA: Szonett-alakú lélegzetvétel — avagy:
áldemokráciák költői emlékművei UTASSY JÓZSEF: Kálvária-ének RÓZSA ENDRE: Fél évszázad KONTRA FERENC: Ősök jussán UNGVÁRY ZSOLT: Recrudescunt
SZILÁGYI ALADÁR: Atyák vétkét a fiakban
BALOGH EDGÁR: Történetek az acéltükörben (Molter mesterre emlékezve; Ezek a gagaúzok; Mózsit igazolni kell)
Szolgálatban (Aniszi Kálmán beszélgetése Kántor Lajossal, a Korunk főszerkesztőjével)
ÖRÖKSÉG
RÓNAI ZOLTÁN: Ember a havasokból (Nyíró József kül- földi évei)
NÉZÓ
POMOGÁTS BÉLA: A magyar—magyar kapcsolatok hori- zontja az ezredfordulón
TANULMÁNY
BALOGH TIBOR: Elrendezi-e a cselekvést a nyelvi rend? 87
MŰVÉSZET
KOÓS JUDITH: A hagyomány nem szakad meg (Imre
Lajos metszetei és rajzai) 92
Tiszatáj Alapítvány 96
Szerkesztői asztal a borítón
ILLUSZTRÁCIÓ
IMRE LAJOS metszetei a 43., 61., 80., 95. oldalon és a hátsó borítón.
BERTÓK LÁSZLÓ
Mintha nem is a ketrecet
Még mindig s hogy szeressenek.
Mintha a kölyke, kölykei.
Mint aki megengedheti, hogy erősebb, esetlenebb.
Mintha nem is a ketrecet.
Csak le kellene bontani.
S fognád a rácsot, mint aki.
Mint akinek legnehezebb.
Még mindig a földet s eget.
S épp elég, hogy bevallani.
Hát vigye be, hát hozza ki.
Hát magáért, ha úgy se megy.
Még mindig, mint a többiek.
S megint csak a szilánkjai.
Még mindenki maga felejt
Mintha egy kanalat leejt.
Álljon fel, uram, egy kicsit.
Mindenki gyorsabban eszik.
Élvezzük a nem várt sikert.
Még megúszhatja a röhejt.
Még senki sem viselkedik.
Malacok, bárányok, bocik.
Együtt a jóval a selejt.
Most még az egész szoba lejt.
Uram, csak lehajol, amíg.
Mintha éppen és mintha itt.
Mintha oszlik valami sejt.
Még mindenki maga felejt, még van esély, ha hazudik.
3
Milyen könnyű, hogy vétkezem
Mennyi jó ember, istenem.
És mindnek anyja, apja volt.
Nézték a televíziót.
Ültek az értekezleten.
Milyen könnyű, hogy vétkezem.
Hogy a bírám magam vagyok.
Mint a példázatban a pók, nem tudom, csak elkövetem.
S mennyi lyuk a véletlenen.
Milyen szabályos kartonok.
Micsoda urak, asszonyok.
Milyen rövid történelem.
Egy cukor? Kettő? Üresen?
Uram, akkor sem ihatok.
MARKÓ BÉLA
VÁZLATOK EGY MÁSIK K O R B Ó L Ars poetica
A megpattintott erkély ajtón berepült egy kövér dongólégy hozzám, és most lankadatla- nul fogyókúrázik körbe-körbe a délutáni csendben. Cikcakkban repül a mennyezet alatt, a sarkokat fürkészi, majd odaverődik az ablakhoz, leereszkedik, padlóközelben köröz, de nem nyughat egy pillanatra sem, zúg idegesítően a szobának csúfolt, cellányi méretű helyiségben, és nem hagy dolgozni. Nem hagy írni. Nem hagy gondolkozni. Lassan gyűlölni kezdem, s mert kiváltotta belőlem az igazságtalan gyűlöletet, hát még jobban gyűlölöm.
Lusta vagyok még felállni, hogy agyoncsapjam egy újsággal vagy folyóirattal, de érik bennem az elhatározás. A dongólégy csak kering, és jól tudom, nem pimaszul, csupán kétségbeeset- ten, mert ki szeretne menni, a rést keresi, ahol bejutott, s amit nem bír újra felfedezni. Aztán egyszerre elpárolog belőlem a nevetséges dühöcske. Figyelni kezdem. Miért nem áll ez meg?
Miért nincs annyi esze, hogy próbálja felmérni a helyzetet, tájékozódni, higgadtan megítélni, hogy merrefelé is kell keresgélnie? Nem sokat tudok ezekről az acélkék rovarokról, fogalmam sincs, hogy melyik érzékszervük fejlett, melyik csökevényes, milyen a látásuk, hallásuk, tapintásuk. A szaglásukról sejtem, hogy kitűnő lehet, mert a romlás bűzére messziről odasereglenek. De hát valamilyen kicsinyke támpontot mégiscsak nyújt a megnyitott ajtó még egy dongólégy érzékeinek is, arrafelé több a fény, meg-megrebben a levegő is a bujkáló huzattól, a nyár illata is erősebb a megmenekítő kijárat körül. Ám a
kíváncsiságáért bűnhődő és most az életéért röpködő behemót nem hajlandó megállni. Nem bizony, mert mit ér az okosság, mit a megfontoltság, ha közben mozdulatlan az Isten teremtménye, tehát kiszolgáltatott a rá leselkedő veszélyeknek, fecskének, tenyérnek, légycsapónak? Úgy talán könnyebb lenne, így biztonságosabb, gondolja, ha másképpen nem, beléívódott ösztöneivel. Mérhetetlen ostobasága és energiapazarlása mögött fajtájának sok-sok tapasztalásból kifejlesztett ravaszsága rejlik. Fáradhatatlanul kutatja hát az ajtórést, aztán nagy későre, a véletlenek törvénye alapján, meg is találja, és kihussan rajta. Egyedül maradok a fülledt délutánban. Elmúlt a haragom, megkíméltem egy életet. Hogy kártékony életet? Az én dolgom-e vajon megítélni? Ülök íróasztalomnál szinte-szinte mozdulatlanul, de jár az agyam felhúzott óraként, keresem a kapaszkodót, nagy-nagy energiapazarlással keresem az ajtónyílást ki a nyárba, ahol megpihenhetek.
Örök dolgok között
Házunk elé, a szeleburdi körtefák és almafák közé valahonnan idetévedt két komor fenyő is. Lábujjaikat nem sanyargatja szűk sziklacipő, kedvükre nyújtózhatnak a dús televényben, ficánkolhatnának ők is a meleg dombvidéki szélben, mégsem teszik, állnak egyenes derékkal, méltóságteljesen. Annyi jelképpel terhesek, annyi jó és rossz vers énekel róluk lelkesen, mit is tehetnének! Állnak. Hallgatnak. Egyformák télen is, nyáron is.
Legalább innen, az ablakból, húsz—harminc méter távolságról, ahonnan alig-alig észlelni az új hajtásokat. Az ághegyeken kiütköző élesebb színek bátortalanul beleolvadnak az idők változására látszólag érzéketlen fa dörmögő zöldjébe. Elkoptatott szimbólumokba nehéz friss tartalmat beleálmodni, sokáig még a fenyő szót is irtóztam leírni, nemhogy példabeszé- det kerekíteni róla. De mert rálátok nap mint nap, s mert néma gőgjével ingerel, lassan figyelni kezdem. Nem a téli fenyőt. Nem azt, amelyik a csontvázzá szégyenülő körtefák, almafák között felemeli változatlan sörényét, amikor lehull a hó. Annak a leckéjét réges-rég megtanultam, töprengve, irigykedve, be-behavazott akarattal. A tavaszi, a nyári fenyő csúnyasága a megindító! Aki télen tündökölt, tavasz jöttére gyanakvóan elkomolyodik.
A körtefák, az almafák az első enyhébb leheletre megbolydulnak, s nekiszabadultan rügyezni, levelezni, virágozni kezdenek, hogy aztán az április végi fagy kegyetlenül végigverjen rajtuk, makulátlan szirmaikat sárba tiporja. Minden évben lelkendezve elhiszik a tavaszt, s szinte minden évben beléjük mar a visszasettenkedő tél, de aztán harsogva, mindent feledve szaladnak a nyárba. A fenyők óvatosan, külsejükkel semmit el nem árulva az éltető nedvek belső viharáról, ott állnak továbbra is mozdulatlanul. Ablakomból hiába nézem őket, hiába figyelem lombjukat, nem mutatják, hogy nyár van-e vagy tél. Nem hajtanak fejet a télnek, nem tudnak lelkesedni sem, hajó a tavasz. Más időben élnek, mint a többiek. Saját időben. Növényi létüket átmenekítették az örök dolgok közé, nem a fűnek, nem a többi fának a rokonai, hanem a kőnek, a földnek, a napnak, a holdnak. Sajnáljam-e, szeressem-e őket? Lelkesedjem-e értük, akik nem tudnak lelkesedni? Pedig közelről, egészen közelről halványzöld rügyek remegnek a tűlevelek között. Sebezhetők, zsengék, törékenyek. Az egész fa egyetlen görcsös, iszonyú erőfeszítés, hogy örökzöldjével eltakarja ezt a változást. Micsoda szenvedés, micsoda tapasztalás súghatja neki, hogy ne bízzon bennünk?
A test gyalázata
Szabad-e ugyanazzal a kézzel tapintani a fémet és a fát? A hideg fűrészélet és a fényes bukkhasábot. A földet és a vizet. A füvet és a férget. Szabad-e ugyanazzal a kézzel kotorászni a csirke gőzölgő zsigerei között, majd higgadtan rendezgetni hűvös papírokat?
Szabad-e ugyanazzal a szájjal érinteni nyakadat, melledet, ágyékodat, aztán kenyeret, húst, 5
gyümölcsöt falni vele? Ugyanazzal a testtel szeretni téged és másokat is? Pecsétet hagy egyszer bőrömön az alma leve, fogaid is meglátszanak rajta,^kezemen ott lesznek a vas, a bor, a könny lemoshatatlan foltjai. Egy mosolygó gyermekarc s egy lecsapott szúnyog nyomai.
Ronggyá válik a kezem. Szétszaggatott hernyónál is utálatosabb lesz a szájam. Miért nem tudhatom, mire való vagyok? Miért nincs külön kezem a harapófogónak? Külön szájam a keserű pocsolyának. Külön szívem bátornak lenni. Külön torkom gyáván nyüszíteni. Vagy csak én vagyok vak, én vagyok süket, teremtőm?
Állatkert
Ez a kis csimpánz itt született a ketrecben. Már-már emberi tekintettel figyel, kivillantja vérpiros ínyét, vinnyog, vigyorog. Tenyerén rózsás a bőr, pontosan olyan, mint a csecsemő- ké. Ha valamilyen szerencse folytán elkerülhetne a dzsungelbe, s ha ott nem pusztulna el, hanem kínnal-bajjal megszokná a szabadságot, akkor napestig ide-oda szökellne a fákon, édes gyümölcsökkel csillapítaná az éhét, s társaival összebújva aludna a trópusi csillagzatokat himbáló ég alatt. De tele van fémekkel a világ, s amikor körme egy elhullott, rozsdás szerszámhoz koccanna véletlenül, fájdalmas nosztalgiával nyilallna belé a rácsok emléke.
A hideg és sima rudaké, amelyek már nem a rosszat, csak a megismerés egykori szédületét idéznék. Egy-egy szürke szikla tapintása a ketrec betonjának érdességéhez hasonlítana.
Zavaros pocsolyákból az itatóvályú lepedékes vize villanna feléje. S mindezt anyja bundájának forró illata lengené be felejthetetlenül. A rács mögött sínylődő s a látogatóktól tökmagot, kekszet, cukorkát kunyeráló kis állat nem tudja, micsoda fájdalmak hasogatnák, ha egyszer végre boldog lehetne. Ám nem lehet boldog, s ami még szörnyűbb, hogy emiatt már igazán boldogtalan sem lehet soha.
1988.
SZÉLES KLÁRA
Szonett-alakú lélegzetvétel
— avagy: áldemokráciák költői emlékművei
A szonett ezüst szelencéje illik metszett arcához, szabályhoz szabály.
(Bertók László: A költö, 1987.) mozogj szonett s te sánta láb
mielőtt a tövig tapos szakadjon a nincsen-tovább egéről a negyven-napos
(Bertók László: Mintha gyorsan eloltanánk, 1989.)
„Gyömöszöljük be csúnya szavainkat, esetlen mozdulatainkat a szonett vulkánfíber bőröndjébe, a szonett megvasalt ládikájába, a szonett rokokó ékszerdobozába!... A vonatfülke is szonett. A kivilágított lépcsőház is szonett. A fürdőkád is szonett... A madárfészek*is szonett... Minden, ami zárt, ami körülhatárolt, ami különválasztható."
(Markó Béla: Rövid, korszerűtlen kiáltvány, 1989.)
A JELENSÉG
önmagában is feltűnhet. Formák, műfajok proteuszi átalakulásai, posztmodern áramla- tok idején felbukkan a szonett, ez a „legszigorúbb, legintellektuálisabb" lírai forma (Baránszky Jób László szavaival). S nem esetlegesen, nem kuriózumként jelentkezik, hanem az önkifejezés magas fokán. Egymástól teljesen függetlenül, több teljes kötet, ciklus formájában.1 Ez arra késztet, hogy megkíséreljem közelebbről, s bizonyos párhuzamossággal követni napjaink szonettjeinek belső összefüggéseit, két kiemelt költő példáján.2
itt úgy élsz, mintha élnél, úgy írod, úgy tetoválod tele papírod,
mint rángó bórt, ha él még, ami holt.
(Itt úgy élsz, 1987.)
MARKÓ BÉLA 100 SZONETTJE
Az erdélyi költő első magyarországi kötete3 voltaképpen itteni bemutatkozása. Nem áll egyedül Lengyel Balázs a szabadkozással: nem ismeri az előző nyolc könyvét.4 Ne felejtsük el: még a kézirat idekerülése, a kötet előkészítése, megjelenése is, nemhogy maguknak a szonetteknek megszületése a Ceau§escu-uralom legsötétebb, legfojtóbb időszakára esik.
Akkorra, amikor még álmodni sem lehetett a diktatúra bukásáról! Hangsúlyozom, mert úgy vélem, hogy a szonettforma Markó Bélánál ezzel az alaphelyzettel való különös, kényszer- szimbiózisban formálódott, s hódított egyre nagyobb teret. Jelképesnek érzem, hogy a kötetlen, s szabad versekkel induló költő az évek során — talán önmaga számára is váratlanul — erre az útra tért. Úgy tetszik, hogy a szonettformára találás összekapcsolódik az adott történelmi, lét-helyzet költői szituációvá formálódásával; egyedi lehetősége kimunká- lásával.
Negyedik kötetében jelenik meg először a szonett. S mindjárt három. Kettő közülük mintha a költői műhely tükre lenne címében is: A megtisztított forma, A képzelt forma.
Kulcsként értelmezhetőek az utóbbi vers sorai:
magadra ébredsz; hol vagy, hol vagyok?
[...]
a héj a magról lassan már levásik, s te földbe bújsz, mint csírák, csillagok.
Ennek a „földbe bújásnak", ennek a „csíra-létnek", „csillag"-létnek költői eszköze a szonett.
A feladat: megőrizni — mint a csírák — a termőképességet; s mint a csillagok — a tiszta fényt, vegyítetlenséget. A lírikus, emberi jogaiban: mozgásában, szólásában, létében végletesen korlátozva, művészi ösztönszerű kiutat lel: a kalodahelyzetben ellenkalodát, a szonettét. Szemben körülményei fatális voltával, ezt önként választja. Az emberiség ősi, együttélési szabályait sorra meghazudtoló külvilág ellenében a poéták évszázados, talán legszigorúbb formai kötelmeit vállalja magára. Állítás, állásfoglalás, magatartás erkölcsi támasza magának e formának a léte, felújítása: van, lehet szabály; van, lehet hagyomány, hagyományőrzés, tradíciófolytatás. Önkéntes kalitka a szonett. Olyan cella, amelybe szabadon lép be. Azért is szabadon, mert magáénak vallja a szerzetet. így afféle bezártság, magárautaltság, amely egyben közösségre, egyetemességre találás: a céh, a mesterség otthonos közegére lelés.
Markó Béla szonettjeivel — eszerint — a nevében is „szabad" vers után és helyett éppen 7
e rigorózusan megszabott formafegyelem kereteiben eszközöl ki valamiféle belső szabadsá- got? Igen. S hozzá kell tennünk: nem a szabadság illúzióját, hanem a bebörtönzöttség tudatával, annak aláhúzottságával együtt és ellenében vergődőt: „itt úgy élsz, mintha élnél";
„úgy szólsz, mintha szólna / még benned minden, mintha összezengne / a világ összes húrja,...";... a van helyett átéled a nincset" (Ittúgyélsz, Fényes bogárként, Egy madár arca).
Szüntelen tudatosítja: olyan, „mintha élnél", azaz, voltaképpen nem élsz; csupán olyan,
„mintha" szólna, vagyis nem szól; s nem valaminek a létezése az átélhető, hanem a hiánya, a
„nincs". Az említett korai szonettekből egy sor — úgy tetszik — fényt vet a versek egyik eredőjére, s létezésmódjára: „szóltunkra nem, voltunkra hallgatunk." (A megtisztított forma).
Ám miként lehet költőként nem a szóra, hanem „voltunkra" hallgatni? Az elemi, a vegetációszintre redukálódó létre hagyatkozni? Itt, a lírában a már kiemelt, sajátos szerepű formaválasztással, szerkezetekkel, alakzatokkal, gesztusokkal: mindazzal, amiben és aho- gyan a szavak elhelyezkednek. Úgy vélem, a kezdetként említett paradoxonszerűség tovább folytatódik új és új, rejtettebb síkokon, módokon. Ha elébb azt állítottam, hogy a lét látszatkötetlenségével, henyeségével szemben választja a mesterség egyik leghatározottabb kötéseit, fegyelmét; akkor most egy ezen belül létesülő ellentétre hívom fel a figyelmet.
Arra, ami Markó Béla önmagához idomított szonettjeinél egyik első benyomás lehet: úgy érvényesíti a strófák, szótagok, rímképletek, verslábak pontos megfeleléseit, hogy eközben közvetlen, laza élőbeszédet hallunk. Akárha szonett formába öltöztetné a szabad vagy prózaverset. S ez a verstani önellentmondás felfogható kétoldalú tagadásnak, de kétoldalú állításnak is. Mindkettő illik a költő hangneméhez, tempójához; ahhoz, hogy a szonettek füzérszerűen, kötetlen tűnődés, vallomás összekapcsolódó képsora gyanánt is olvashatóak.
A kedvvel idézett Kosztolányi-metaforát alkalmazva: Markó Béla a szonett „gúzsaiba"
kötve úgy „táncol", hogy mozgásának könnyedsége észrevétlenné teszi a gúzsok létezését.
S ez a költői techné nála szerves kapcsolatban van a versek etikumával. Az aki „kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja" Illyés-gondolat itt sajátos árnyalatban jelenik meg. Hiszen ezeknek a szonetteknek alapvető indíttatása: tehetetlenségtudattal sújtott felelősségérzet.
Eleve létező, áthatolhatatlan szorongás állandó jelenléte, nyomása alatt, s ennek ellenére — éppen az elbeszélő hangvétel révén is — képes nyugalmat sugározni. Mint amikor egy lelke mélyéig zaklatott felnőtt rettegő kicsinyekben próbálja tartani a biztonságérzetet. A Szonett gyermekeimnek, akik félnek a sötétségtől explicit versalkalomként jeleníti meg ezt, a költészet atmoszférájának egészére vonatkozó attitűdöt. Bátorít, a veszély letagadása, lekicsinylése nélkül. Ehhez a beszélő kiegyensúlyozottságának hitele szükséges, az önura- lom, a féltés fegyelme. „.. .nappal ugyanaz a világ világol, / mi éjszaka lidércként kóborol" — így oszlatja a félelmet az apa, s tanúi vagyunk az említett: szonettkötöttségbe költöztetett, nyugodt, érvelő hanghordozásnak, s annak a funkciónak is, amit hordoz. A folytatás:
„...halál sincs hát, csak leoltják a villanyt, / s nem találjuk megszokott tárgyainkat, / és minket sem talál már senki sem,"... — szívszorító példája lehet annak, miként képes költészetté békíteni a vigasztalan ténnyel szembesítés élességét a visszafogottság, a szelídítés tompítása. Mint ahogy megfordítva: a mondatok, képek oldottsága, a hangzás lágysága a
„lenni vagy nem lenni" feszültségétől lesz súlyossá. S eközben csendes, köznapi megállapítá- sokat hallunk csupán, amelyek megengedik a többértelműség sejtetését.
Ez az — ismét paradoxon jellegű — laza feszesség (avagy feszes lezserség) a líra önellentmondás alakzatú megoldásainak egyike. Hasonlók sora rejlik a szonettek belső összefüggéseiben, akart-akaratlan önelvűségeiben. Maga a költő is, többféle áttétellel utal erre a Mindenki autóbusza előszavában. A beköszöntő gesztusai is beszédesek: az avantgárd mozgalmak „klasszikus" műfajában, a kiáltványban mondja el, a szabad versek nyelvén megfogalmazva, hogy számára mi a szonett. Formabontóan azt, hogy mi a formaőrzés.
Korszerűtlenséget hangsúlyozva, hallgatólag kiáll a szonettek korszerűsége mellett.
A példátlanság joga mellett saját példájával. Egyszerre mutat szamárfület és ünnepélyessé-
get. Többszörösen aforisztikus ez, akár a szonett mivoltát festő bizarr hasonlatok, s a melléjük állított, racionalizáló absztrakció: szonett minden, „ami zárt, ami körülhatárolt".
Úgy vélem, hogy ezek a visszapillantásként tudatosodó sajátosságok a — mintegy „önmagu- kat író", sorozattá növekvő — szonettekben születtek meg, öntudatlanul.
Azt mondtam: kalodahelyzetben ellenkalodát épít Markó szonettjeivel. A gondolat továbbszövését inspirálják a lírai kompozíció más, belső rétegei. Amiközben a költő a zárt szonettekkel mintegy világot teremt a világban, e világgal (a külvilággal) szemben; aközben az egyes verseken belül is, minduntaiari előbukkannak a körülzártság változatos képei, motívumai. Hol magára zár „egy hideg szobát", hol alvókat vivő vonat lesz a költői megszólalásra indító, csukott tér; megjelenik mint vonatfülke, autóbusz, „méhek közt a kasban" hasonlat, sziget, korallsziget, színpad. Az elsőként idézett „csíra", és „csillag" is ilyen zárt világok. A hangsúlyos mindig az elszigeteltség, az elidegenítetten létezés.
A kiszolgáltatottságot is ilyenformán vetíti képbe:
itt élünk kicsi dobozokban, bárki megrázhat, megszemlélhet, ...
(Erkélyünkön egy cinke)
Ezek között a zárt terek között kiváltságos helyet kap a színpad. Köteteinek első szonettjében (A boldog óra) mintegy egymásra burjánzik, háromszorosan jelenik meg, egymásra fényképezve ez a körülkerítettség. „Zsinórpadlás az ég is: nagy liánok, / bevérzett drótok sűrűjét felettünk / mit sem tudó, pompázatos virágok / díszítették, amerre jöttünk- mentünk." Egymásba úszik a színházi masinéria határolt és határoló tere a fogolytábort idéző drótkerítéssel és a növényi dzsungel exotikus fonadékával. Ezen belül maga az álcázás is többszörös: a drótok sűrűjét, a vért „mit sem tudó, pompázatos" virágok „díszítették":
gyönyörűség látszatával eltakart az alattomos erőszak. A marionettszerű függőség képzete (itt: zsinnórpadlás) megjelenik már a vers kezdő sorában („Most bábu-ország útjain mi ketten." — s újra ott van a befejezésben: „minket romlott / madárkák füttyei rángatnak".
Visszatérő motívumok láncolataként találkozunk a színház világával: kulisszákkal, díszletek- kel. A költőt látjuk bohócruhában sírva, porondon állva, ripacsként, kifestve, sminkelve. Az előírt szerepbe merevítés rabsága, a képek jelentésköre többszörösen áttételes. „Csak szűnhetetlen elkendőzés vagyok már" — sóhajt elveszetten. „Ó, nem a vetkőzés! Nem!
Nem! Ismeretlen / leszel, kinek csak múltja ismerős." Az én önmagától megfosztásának réme az, ami fenyegeti. Az idézett szonett címe tágítja a motívumsor utalásait, idősíkokra kivetítve (Színészkedőjövőm). Később (ebben a kötetben egymás mellé illesztve), a Színházi szonettben egyetemes diagnózis megjelenítésére bizonyul alkalmasnak a színház. Mint zárt térben újabb zárt tér: a kötetlen mozgást a szerep megszabottsága, az ember-létet a bábu-lét, az arcot a maszk határolja körül. A színpad — ez a költő teremtette színhely — azt teszi hangsúlyossá, hogy az éles megvilágítás ellenére „maszkod mögött arcod mégsem látszik, / mert téged néznek, s mégsem téged látnak" (Fényes bogárként). Olyan foglyul ejtés tehát, amely a megkötéssel együtt meg is hamisít, ha kell, visszájára fordít. Hiszen „most már minden fonák / lesz, és a dolgok rendje felborul". A nappalok összekeverednek az éjszakákkal, élet és halál már úgy hasonlít, „mint más-más fényben ugyanaz a táj"; s a remény is olykor „hátha-áltatás". (Gyanútlan éjszaka, Szenvedéllyel szólunk-e még?, Erdőnkön átsétál a szél; Kislányom tej fogára.) Önnön helyzete is efféleképpen kifordított:
,fonákul bár, de te is szabad / vagy". Úgy is fogalmazhatnánk: te is szabad vagy, ámbár fonákul vagy az. S ennek a fonák-szabadságnak az önellentmondás-képlete ismétlődik meg, amikor sok-sok mondat felrovása után „semmi írás" nem marad a „tiszta lap"-on; amikor a jövő múlt-nélkülivé lesz; a túlélés pedig amnéziává; amikor az „él még, ami holt"; s a „van helyett" a „nincset" éli át (Friss hó a könyvön, Hogy hű lehess, A felejtés rímei, Itt úgy élsz, Egy madár arca). Ebben az abszurditás-közegben kézenfekvővé válik a bizarr kép: a tüköré,
amelyben vak ember „nézi" magát (Vak ember tükre). S az, ami ezt a hasonlatot vonzza, maga a szó. Az a szó, amely — „Egy lehetséges ars poetica" szerint — „kényre-kedvre kiforgatható".
Mintha ezen a ponton bezárulna a kör. Hiszen, ha a szó hitele is kétes, akkor hol lehet, lehet-e költői kiút? Markó Béla végletes képeket talál e körülzártság megjelenítésére. Az élő ember legelemibb testrészei, fizikai mivolta válik tárggyá szemünk előtt. A rángó bőr tetovált papírként, máskor „régi fóliáns"-ként jelenik meg; keze: csupán „néhány tollvonás";
szemét, mint tágra nyílt könyvet hunyja le; szerelmese nyomait úgy vigyázza testén, mint
„adománylevelet"; az arc maszk nélkül is „sűrűn beírva" látható, s rajta a „foltok, ráncok, hegek" úgy jönnek elő lassan, mint „vegytintával" felírt „titkos üzenet". Teste elfér egy papírlapon, sót, önmaga sem egyéb „tiszta lap"-nál, „szétszórt, elrontott" betűknél a hóban, hisz őt íija a „téli táj hatalmas / írógépe"; lehet, hogy lassan annyit ér, mint egy kódex; lehet, hogy
...majd helyettem is csak betűt találsz az ágyon, formát, mely papírhideg, s a gyűrött lepedőből tiszta könyv lesz: végső olvasat!...
(Végső olvasat)
(Itt úgy élsz,'Rossz egész, Testemlékek, Életünkben a pátosz, Magamat tovább írom, Friss hó a könyvön).
Ez a tárggyá válás, akár fóliáns, akár kódex vagy betű, mindig: írás, könyv. Úgy lesz élettelenné, hogy egyúttal megsokszorozza saját bezárt életét. így a nehéz sóhaj feloldást lelő, boldog költői fohász is:
... forró lelkem hideg könyvekbe zárom ...
— ezt már a Költők koszorúja sorozatában olvashatjuk, a kötetet lezáró mesterszonettben, amely — úgy érzem — külön bekezdést kíván.
MARKÓ BÉLA MESTERSZONETTJE
Úgy vélem, hogy az eddig felsorakoztatott — távolról sem kimerített! — belső szabályszerűségek, a Markó-féle szonettbeszéd akart-akaratlan specifikumai összegyűlnek, felfokozódnak, s a maguk különös: kényszerű-választott módján kiteljesednek ebben a verskoszorúban.
Ha elébb azt mondtam: a szonettforma egy történeti kalodahelyzetre válaszoló ellenkaloda; cella, melybe önként lép be — akkor most arra vetnék fényt, hogy ez a
„belépés" egyben sajátos „kilépés" lehetősége is. Ki: a nyomasztó, ránehezedő gravitációs térből; be: egy másik szférába, a mesterség öntörvényeinek világába. Adott történelmi szituációban, úgy tűnik, fontos, köztes mezsgye ez a struccpolitika és a csoda között.
Gyerekek ismerik jól, amikor zárt szobában pokrócsátrakat, székaluljárókat építenek, s ezzel a voltaképpen tovább szűkített térrel képzeletük számára végtelenné tágítják mozgásle- hetőségeiket. E. T. A. Hoffman meséjében így lehet az előszobában függő kabát ujjába bebújva új, varázsos világba jutni; népmesében kútba ugrás után virágzó mezőkre bukkanni.
Miért és hogyan „működik" ilyenképpen a szonett, s kiváltképpen a szonettek szonettje: a mesterszonett Markó Bélánál? A legfeltűnőbb: feloldja az idő korlátait, kilép a pillanatból, a magyar irodalomtörténet századainak távlatait nyitja fel Janus Pannoniustól Radnótiig. Ily módon a múlt az, ami felszabadultan kitárul, az emlékezés szegül szembe az amnéziakényszer fenyegető rémével. Kilép a földrajzi-politikai behatároltságú térből:
pannon dombokig, Kufsteinig és tovább. De mintha mindez csak másodlagos, csak eszköz lenne ahhoz, hogy önnön létéből, énjéből léphet ki, mintegy megvalósítva az előző szonettek visszatérő motívumláncolatainak együttesét. Színpadra lép, szerepet vállal, kosztümöt ölt, maszkkal fedi arcát. Ám ez a színpad a saját maga választotta történeti mozzanat lehetséges tere (tehát úgy zárt tér, hogy zártságában szabad); a szerep, akárcsak a kosztüm, a maszk nem az elidegenülés, hanem az önazonosulás (és közösségi azonosulás) esélye. Az átöltözés- visszaöltözhetés a saját ruhába, saját bőrbe. Mintha a félve, suttogva kimondott vágyakozás öltene egyfajta testet, amely A remény szonettjében fogalmazódik meg: (talán) „tudás az álmodással kiegészül, / s egy pillanatra két test összeér: / ki emlékszik s ki emléket remél."
A mesterszonett egyes darabjainak időszeletei különös „kvázi-múlt" fejezetei; hiszen valóságos századokat, tényeket idéz fel, de ezt vállaltan önkényes megelevenítés formájában teszi. A jelenből megvilágított, fiktív létezéssík ez. A korabeli valósághűség nem csak az ízes, tömör archaizálásban, az időszakok, költőszemélyiségek találó stíluskaraktereiben jelentke- zik, hanem ezek a nyelvezetváltások mindig igen finoman körvonalazott dramatizálás megvalósítói is lesznek. Például az udvarló Balassit így hallhatjuk:
... haló sörényén otthonos kezem hajad körül pipiske táncot lejtett, lehettem gyenge, mert a végeken szablyával írtam azt a véres verset, hogy igaz ügyért minden csel szabad, Mennybéli Isten, milyen messze vagy!
A szerelmes, a harcos, s az istenes férfi portréja mögött a korabeli táj és lét, de főként a közös, s a magánélet drámai csomópontjai tűnnek fel a magános vívódás tükrében.
Monológok ezek a szonettek, mesteri pszichikai pillanatképek a gondosan formált szerep és nem kevésbé gondosan megszólaltatott (s a történeti díszleteket kiváló alkalommá változta- tó) legszemélyesebb vallomás szavai. Ez a kettő: megszólaltatás és megszólalás bravúrosan egymásba öltöztetett, s úgy, hogy ez a „bravúr" teljességgel láthatatlan.
Ez a szonettsorozat lehetne bízvást külön-külön álló portré formájában létező versek csoportja is. Ha nem alakulna mesterszonett egészévé, akkor is Markó Béla költészetének becses darabjaiként tekinthetnénk. Igen ám, de ezek bizony nem különállóak! A Mindenki
autóbusza című kötet egysége, s a befejezésként, mintegy „coda"-ként való elhelyezés külön figyelmeztethet néhány nyilvánvaló, ámde nem feltűnő összefüggésre.
Arra, hogy szervesen összetartozik ez a szonettsorozat a megelőző (előbb 50, majd itt 100-ra növekvő) Markó-szonettekkel; s még inkább az ezek mögött álló életműbeli-történeti kapcsolatokkal. („Sejtem, hogy ezután nem szonettet, valami egyebet fogok írni. S ki tudja mit?" — mondja maga a költő, 1990-es A//öM-interjújában.) Ugyanakkor ebben a szerves kapcsolatban a „formai" jegy több pusztán formainál. S ezen a ponton érzem Markó Béla szonettjeinek, s közöttük kivált a mesterszonettnek speciális helyét. A műfaj történetével alaposan foglalkozó Kenyeres Zoltán joggal állapította meg — ő éppen Weöres kapcsán —:
„a modern magyar líra műfaji érdekességei közé tartozik" (a szonettkoszorú), „de jobbára csak a nyelvészeti kutatás figyelmét keltette föl, inkább formai mesterteljesítmény volt, mint mélyebb tartalmú és esztétikailag jelentékeny alkotás." (Tündérsíp, 1985. 221. kiemelés Sz.
K.)5 Úgy vélem, Markó Béla újólag megteremtette irodalmunkban a művészi cáfolatot; a mélyebb tartalmú és esztétikailag jelentékeny mesterszonettet. Újólag: hiszen például Székely János: Bolyai sonetti a corona-ja ragyogó lírai előzmény. S ennek eredőjét abban látom, hogy itt, most a kiváló nyelvi-formai készség, maga a mesterség parádéja sokszoros művészi-költői-emberi funkciót hordoz; formajegyek és felelósségjegyek, szorongás és artisztikus útkeresés elválaszthatatlan.
11
MARKÓ BÉLA ÉS BERTÓK LÁSZLÓ?
A párhuzam — mint legtöbbször — voltaképpen különbségek kiemelésére alkalmas.
Hiszen a két költő pályájában, személyében, költészetében nyilvánvalóan jóval több az eltérő, mint a hasonló. Nem csak a Baranya megyei Vése s az erdélyi Kézdivásárhely — a két szülőhely — távolsága tűnhet elsőként szemünkbe, hanem korkülönbségük is, amely már-már generációs. Vörösmarty és Arany között hasonló az évdifferencia: tizenhét, itt tizenhat év. Azért figyelemre méltó ez, mert az annak idején irodalomtörténeti szakaszvál- tást hordozó időeltérés ellenére két költőnk esetében első köteteik megjelenését mindössze két év választja el: A szavak városában (1974) a huszonhárom éves Markó Béla kötete; s a Fák felvonulása (1972) mögött a harminchét éves Bertók László áll. A továbbiakban is van efféle aránytalanság az egymást követő kiadások, újabb gyűjtemények tekintetében. Mire Markó Béla a hajdani „kezdő" Bertók életkorába lép, hatodik könyvénél tart — ez éppen az első csupa (50 darab) szonettből álló Friss hó a könyvön (1987).
Azért nem átallom ezt a kicsinyesnek tetszhető évszámlálgatást, mert úgy vélem, összefügg a két eltérő pályaív a más-más arculatú társadalmi közeggel, próbatételeikkel.
Ugyanakkor e szembeszökő különbözőségek előterében válhat fokozottan érdekessé a tény:
ez a két, oly különböző költő — minden előzmény-, háttér-, pályaképeltérés ellenére — egy adott időszakban: a 80-as években, s hasonló módon: szonetteket kezdett írni; s ezek a szonettek, sajátos arculataik ellenére, sőt ezek által, hasonló fogantatást és funkciókat mutatnak fel. A szóban forgó, kiemelt két szonettkötet csaknem egy évben jelent meg, s a bennük szereplő versek megírása a két ország — akkor még nem sejthetett — rendszerváltá- sának előestéjén történt.
Bertók László régóta (még régebb óta, mint Markó) ír szonettet, s szintén egyre szaporodó számban. 1978-as második kötetében kettő, 1981-esben hét szonettet találunk; az 1984-esben egész ciklust „Nehezebb részem" címmel, s az 1987-es kötetében újabb,
„Nélkülem szalad" szonettciklust olvashatunk, míg e legújabb, legutóbbi versgyűjteménye ugyanaz az egyéni fajta szonettjeinek sorozatából áll. Alföldy Jenő találó megállapítása szerint egyetlen versciklusként fogható fel a Kő a tollpihén, mesterien formált gyöngyök füzéreként. (Élet és Irodalom, 1990. jún. 8.) Míg Markó Bélánál úgy véltük, hogy a szonettek sora naplószerű, szabadvers-oldottságú vallomás; s hogy kalodaszituációra ellen- kalodaként felelnek, s ezzel, valamint színpad-, álarc-, szerep- stb. motívumaikkal beletor- kollnak és kivirágzanak a kiváltságos értékű költői szonettkoszorúba — addig Bertók László fokról fokra egy kifejezetten új, személyes költői vívmányának tekinthető szonettfajtát kovácsol. Domokos Mátyás szakszerűen körül is határolja ennek a speciális Bertók-szonett- nek a régi „magyar szonettet", a Himfy-strófát átlépő verstani s egyéb sajátosságait (Jelenkor, 1990/7—8.). Marnó János szellemesen úgy jellemzi, mint „egy személyre szűkített-szabott" imaházat, „imazárkát", a Bertók-féle „nyolc szótagos kétütemű"-t (Kor- társ, 1990/4). Milyenek hát ezek a versek?
A BERTÓK LÁSZLÓ-SZONETTEK
érintkeznek egyáltalán Markó hasonlóival? Természetesen áttételes a találkozás, ha van. Inkább játékos az az érzés, hogy például akár Markó Bélának is szólhatna Bertók egyik, önvallomásos verskezdete:
Te bátrabban élsz zárva vagy nekem menedék a titok mégis mindent kikotyogok...
(Én magam elől szaladok)
Ez a „menedék", „titok" és „kikotyogás", a költői testre szabott poétikai forma az idők során Bertóknál olyannyira öntörvényeinek versbeli törvénymegfelelőjévé változott, hogy szinte szonett-alakú lélegzetvételről, szonett-alakú lírai gondolkodásról beszélhetünk.
A kifejezésmód sűrítődése, csiszolódása akár már abban is követhető, ahogy — fokozatosan — megszűnnek az írásjelek az egyes darabokon belül. Egyetlen, zárt egységet alkotnak az egyes versek, amelyeknek igen fontos, szerves része maga a cím is, s amelyet az utolsó szó után elhelyezett egyetlen pont zár le. A „gyöngyszem" hasonlata már azért is nagyon találó, mert a kerekség és zártság a Bertók-költészetnek elemi karakterjegye volt és maradt kezdettől.
A szonetté fegyelmeződő kifejezésmód pedig mintha éppen azoknak a belső erőknek a működése lenne, amelyeket — ismét egy kerek formához: a dióképhez folyamodva — alapdilemmaként így jelenít meg: „mint a dió páncélsisakja/feszüljek vagy összeroppanjak".
Olyan szerves, egyedi szintézissé töményedett nála mostanra nem csak egy-egy mű, hanem egy-egy fordulat, asszociáció, szó is, s a mögöttük rejlő dimenziók, hogy elsőre úgy tetszhet:
ellenáll az analízisnek. Megközelítéséhez más-más oldalról való megvilágítása olyanformán reménytelen, mint akár egy gömbé.
így kritikusi cselhez folyamodom. Azt mondom: Bertók Lászlónak, s ezért most a szonettjeinek, megvan a maga sajátos grammatikája. „Grammatika": ezúttal a szó szoros és átvitt, jelentéstani és filozófiai értelmeiben is. Van saját mondattana, szótana, hangtana.
Mondtam: egy szonett = egy mondat. Valóban, egyetlen nagybetű van az elején, s egyetlen pont a végén (néhol egy-egy kérdőjelet is közbevet). S valóban tekinthető egy mondatnak a legegyszerűbb nyelvtani értelemben, hiszen „egy gondolat"-nak is felfogható.
Mégis, az érzékeny olvasó ámulva tapasztalhatja, hogy még csak nem is soronként vagy költői képenként, szavanként találkozik egy-egy új, váratlan gondolattal, hanem voltakép- penvégtelenített gondolatok sűrűjébe került. Bertók László „mondatai" (s a bennük rejtező, sokasodó fiók-mondatok) így számos-számtalan gondolatot, s főként gondolattal is csak tökéletlenül megközelíthető tapasztalatot közvetítenek. Bárhol felüthetjük például verskez- deteit: „Mondjuk hogy a közérzetem / tehát a világon a lyuk"; „A zsírosodó járatok / s a villám két pólus között"; „Külön is az egész szakad / csak formába rejti magát" (A két pont között a jelen, A világ helyett a dolog, Viszi a mozdonyt a vonat). A vers „kezdetén" vagyunk, s máris kellős közepén az általa átvilágított világnak. Olyan „kezdés" ez, amely azonnal, lényegében: folytatás. In medias res: még csak a szemünket vetettük rá, s máris fülig benne vagyunk a poézisben, annak is a mélyében. (Van-e egyáltalán „sekély" része ennek a költészetnek, ma?) Ebbe a folytatás-jellegbe belejátszik a cím is, amely ravaszul nem csak a vers előrevetített egyik sora, hanem a mű „közepe" is. Sőt: „egyik közepe". Mértanilag persze képtelenség az, amit mondok, de Bertók lírájában nem az: egy-egy szonett Csupa
„közép", avagy: a művek szinte minden pontja centrum (ahogy ez az egyes darabok és a kötet egésze vonatkozásában is elmondható). A verskezdetek tehát voltaképpen álkezdetek;
maguk a sodró-sűrű közlemények. Aminthogy a címek is efféleképpen viselkednek.
Ugyanakkor az emígy megindított üzeneterdő egyszerre ad élesen körülmetszett képeket és logika előtti-utáni tartalmak gomolygását, olyan zárósorokra hegyezve, amelyek csattanva, döngve úgy sújtanak le, mint titkos gondolatainkban olvasó jóslatok, „s mivel a jövő eltelik / mesélget róla aki tud."; „összeér a sok kis esély / világgá dermed a között."; „ha véletlenül betemetsz / legyen valami hiteles"; „s mindenki lesi a kaput / mert megölelne valakit." (Az egész szerkezet folyik, Összeér a sok kis esély, Röpül az ásó védekezz, Aki többet tud az van itt.) Mindehhez számos a hozzátennivaló. Például az, hogy a Bertók-kijelentések zöme feltűnően, sőt tüntetően hiányos. Művészi látszat-hányavetiséggel halmozódnak a nyelvi-lo- gikai „hiátusok". „Többet mint amit lehetett" (milyen cselekvésre vonatkozik?); „Aztán mindennek nekimegy" (mi után?); „a nyár forró és zárva volt" (mi); „az újságban is csapatok" (és még hol?) stb. Verskezdésben vagy egy-egy váratlan fordulatban megjelenik ez a logikai homály, amely a versegész rejtelmes módján még fényesebbé és teljesebbé varázsolja a megidézett jelentések köreit.
13
Ez az úgynevezett Bertók-féle „mondattan" elválaszthatatlan az ó speciális „szótaná- tól". Azt állítanám: nála a mondat szóértékűnek is tekinthető, s a szó: mondatként. Itt vannak például azok a különösfajta közlések, verselemek, amelyeket ő egy-egy határozott névelővel mintegy főnévvé/névszóvá transzformál, „a nem tudja hová siet"; „a ne szórakoz- zék velem"; „a van a nóta nem a nesz"; „a többé nem hibázhatok"; „a mennyi mentség mennyi ok"; „a nem találom magamat"; „a halott száján a soha", „a minden elmélet lyukas";
„s a lesz majd egyszer nemulass!" Úgy vélem, magukért beszélnek az özönével adódó példák. S arra is utalnak, milyen tömörítő erővel, milyen sokrétű jelentésvonzatot képesek felidézni. (Domokos Mátyás remek észrevétele: a posztmodern idézőjel is jelen van ezekben.) S ha az effajta, furcsa Bertók-szavakkal most megelégszünk (melléknevei, szófaji határáthágásai, igéi külön tanulmányhoz adhatnak anyagot!), akkor „az örökös rögtön jövök" főnevesített kijelentésénél felfigyelhetünk a „speciális hangtarí'-ra is. Közelebbről a játékosan-gunyorosan gördülő „ö"-k (szinte az „öt török öt görögöt dögönyöz" — gyerek- mondókára emlékeztetnek), s még erősebben akkor, ha akár a cím „ö"-ivel vetjük egybe (A közöttben is a mögött), s azzal, hogy az egész szonettben ott görögnek az „ö"-k (köd, rög, örök, körök, ördögök — itt a török is!), s legtöbbjük rímhelyzetben.
Nem jelenti persze ez azt, hogy minden versét egy-egy hangzó dominanciája jellemzi, de azt igen, hogy a hangzásvilág messzemenően továbbsugározza a líra logikán túli üzeneteit.
Például Az egész szerkezet folyik-ban laterálisok és nazálisok hömpölygetik a sorokat, a pillanatainkból elfolyó idő élményét. S ehhez a „grammatikához" végezetül (ha ugyan van ilyen ebben a lírában...) szólni kell még arról, hogy túl a külön bekezdést érdemlő kötő- és módosítószavakon (ha, mintha, talán stb., erről szóltam korábbi kötetei kapcsán), s túl a nyelvtan szokásos lépesein: jelen van, hat, működik e szonettekből az, amit a jelzett kategóriák előtt vagy után létezőként érzékelünk, érzékelhetünk: a két sor, két szó közti kihagyás, a „csend-tan". (Ez a tény — csakúgy, mint a fegyelem és játékosság együttesének különösen magas foka — arra emlékeztet, hogy joggal juthatott eszébe Szigeti Lajos Sándornak Bertók és József Attila kései szonettjeinek párhuzama. — Tiszatáj, 1984/6)
S vajon hova, a „grammatika" melyik részébe utalhatnánk a szonettekben rajzó sajátságos inverziókat, a 80-as évek utcanyelvét idéző és megőrző „kiszólásokat" és poézissé nemesített szójátékokat? Azzal a fajta megfordítással gyakorta találkozunk, amely például a „Viszi a mozdonyt a vonat"-ban jelenik meg („belepi a havat a nyom", „egy halálom egy életem",
„s távolodom magam után" stb.). Profán módon úgy vélem, hogy az argó afféle eljárása itt a modell, mint amilyen a „ha majd a fagyi visszanyal", „ha a lekvár teszi el a nagymamát" etc.
esetében. S megint: törvényszerű módon! A versek mozaikjaiban egy szociológiai térkép is fellelhető, testi, lelki vonásokkal, szokásokkal, legyintésekkel. „Butikoslány" a divatot / követem a pontos időt" — emígy találkozhatunk a maiság jegyeivel egy verskezdetben (Valaki ráz egy lepedőt). „Gombhullás béraláfutás" — hallhatjuk a szófacsarást. S mind mögött, a szonettek kontextusában közelmúltunk lényege válik lírává. Olyan szigorú, önelvű költői rendben, mely szerint, s amelyen belül valóban „ország bukhat el egy ragon".
Többszörösen illik a versekhez a kötetcím: Kő a tollpihén. S nem kevésbé illik hozzá az is, amely ma már (Bertókot olvasva, s verseiben vele a rendszerváltás előtti világ levegőjét újraszívva) hihetetlenül hangzik: nyíltan ide, írhatom: ez a cím március 15-i versből való, a tiltottakból, úgy is, mint az ön-kockázatvállaló ünneplésekből, a Mintha elölről kezdeném című/közepű szonettből. Úgy érzem, mintha a megélt 80-as évek „nemzeti dal"-át olvasnám.
Úgy vélem, hogy az egész kötet, Bertók költészetének, de Markó Bélának is ez a kötelmekhez forduló szakasza, a szonettnek ez a reneszánsza, egyféle sajátos lenyomata ennek az időnek. A két, olyannyira eltérő költő abban azonos, hogy teljesítményeik a megszorítottságból indulva — a művészi szabadság korlátok fölé emelkedésének diadalai.
Hitem szerint: maradandó költészettörténeti emlékei. Közösek abban is, hogy ehhez a magas fokú mesterségbeli tudáson túl emberségből, etikából kellett vizsgázniok (nem akármilyen bíróságok előtt), s mindből nemcsak példát, hanem új példát teremtettek.
A líra katartikus élményétől áthatva, a két szonettsorozat szemléjét Bertók László két sorával zárom, mint egy sóhajjal. Bár soha ne legyen okunk egyik költő földjén sem, joggal így gondolni, még egyszer, valaha:
Olyan közeli a temető mintha azt mondanám haza
JEGYZETEK
1. Teljesség igénye nélkül utalok Takáts Gyula Kövülaz idő (1989) c. kötetének Szonettek a folyón túlra c. ciklusára, illetve: Szonettek a Styxen túlra c. külön megjelent, illusztrált szonettgyűjteményére;
Somlyó György Talizmán (1990) c. 101 szonettjére, s arra is, hogy ez egyenes folytatása az 1956-os hasonló című szonettkötetnek, az ott szereplő 21, illetve az Ami élni segít c. (1960) 88 szonettnek — ezek továbbegészüléseként fogható fel. Ugyanakkor utalhatnék Parti Nagy Lajos versformái között szintén elszaporodó, növekvő számú szonettekre (Csuklógyakorlat, 1986; Szódalovaglás, 1990), Erdélyben Kovács András Ferenc, Tompa Gábor hasonló darabjaira; Kárpátalján Balla D. Károly Sorsomhoz szegezve (Ungvár, 1990) c. kötetében teljes szonettciklus található (Hittel higgyem), ezen belül pedig, továbbfokozván a szonettvariációkat, „félszonett", „álszonett", „reciprok szonett" is található nála.
Azért is ez a hézagos felsorolás, hogy hozzátehessem: nyilvánvaló a jelenségeken belüli különbözé- sek tág skálája. Ebből is most az útkeresés — úttalálás mozzanata foglalkoztat. Az, amikor a műforma törvényei a költői öntörvényűség kibontakozásának jelentós eszközeivé válnak. Amikor nem a költő tanulja el a szonettet, hanem a szonett tanulja el a költőt; azaz, mintegy átidomítódik, bizonyos egyes szám első személyű individualizált alakra, költői/poétikai vívmányként.
Örvendek Jakabffy Tamás szellemes elmefuttatásának [Helikon, 1990/29, Bűvös-e a tizennégy?
avagy a szonett (itt)honosságaj. Sajnálom, hogy akkor bukkantam rá, elkésve, amikor ez az írás már félkészen állt az íróasztalomon. De mintegy igazolásként láttam nála is leírva a „szonett reneszánsza"
észrevételezését; ugyanakkor — úgy tetszik — akaratlanul, gondolatmenete egyféle ellenpontját képviselem jelenlegi dolgozatommal.
2. Bertók László és Markó Béla életművét, elsősorban legutóbbi szonettköteteiket veszem alapul.
(Kőa tollpihén, 1990., Mindenki autóbusza, 1989.)
3. Mindenki autóbusza, Magvető, 1989. JAK-füzetek 43.
4. Jelenkor, 1990/7—8. Markó Béla kötetei: A szavak városában, 1974, Sárgaréz évszak, 1977, Lepkecsontváz, 1980, Az örök halasztás, 1982, Talanítás, 1984, Friss hó a könyvön — szonettek — 1987, Égő évek, 1989. és egy esszégyűjtemény: Olvassuk együtt, 1989.
5. Kenyeres Zoltán megállapítását számos tény támasztja alá, nem csak a mesterszonett, hanem a szonett története során is — vö. Töltényi Szaniszló, s a „szonett-özön" példatárát. (Kunszery Gyula:
A magyar szonett kezdetei, 1965.) Lotz János nevezetes elemzése sem mond ellent ennek az ítéletnek.
(In.: Szonettkoszorú a nyelvről, Bp. 1976.) Kifejezetten a szonettkoszorú hazai példáira vonatkozóan érdekes anyagot gyűjtött össze Vadai István, Bangó Pető: Adelinához (1848) c. darabjától Imre Flóra bemutatkozó mesterszonettjéig. (V. I. szíves szóbeli közlése.)
15
UTASSY JÓZSEF
Kálvária-ének
Eleget éltem, uram, eleget.
Harminchárom éves vagyok, mint glóriás gyermeked, harminchárom éves.
Vállamra
ormótlan keresztfa nehezül:
ballagok hozzád a Koponyák Hegyére.
Látod,
nem kísér senki.
Apámat megölték,
anyámat a magány ríkatja valahol, feleségem, fiam tovariadtak tőlem,
a szájtáti tömeget pedig én löktem el magamtól.
Hallgass meg hát, uram:
ne riadj meg a daltól!
I.
Küszöbén az estnek, csillagfakadáskor dalba fog az ember, ha már fáj a sorsa:
nagyon szépen fájjon, küszöbén az estnek, csillagfakadáskor.
II.
...és akkor fölriadtam, uram,
vendégek aludtak lakásunkban, keresték hajnalban a nagy kést, azt hittem,
engemet akarnak megölni, mert hentes volt a férfi,
civilben mészáros, felesége meg alkoholista,
eleven pálinka-temető, attól rettegtem,
hogy hetvenhét szőke koca után most az én véremet
futamítják majd meg.
De a félelemtől újra elaludtam.
Arra emlékszem csak:
csipkegalléros sört iszunk a Déliben állva, toporogva.
Aztán asszonyomat, kis rosszcsont fiamat, no meg a két rokont is fölkísértem szépen az expressz vonatra.
Elmém sírkertje őrzi már örökre,
miről beszélgettünk.
FIGYELEM! FIGYELEM!
TIZENHÉT ÓRA HARMINC PERCKOR GÖCSEJ EXPRESSZ INDUL
ZALAEGERSZEGRE
A HATODIK VÁGÁNYRÓL.
A VÁGÁNY MELLETT TESSÉK [VIGYÁZNI!
És megcsókoltam őket sorra.
És le akartam szállni.
Ám a folyosó tömve volt katonákkal, az ajtó pedig messze.
Katona katona hátán, mint egy tömegsírban.
Közben a vonat elindult.
Engedjetek!
Le akarok szállni!!
Ne vigyetek engem a Don-kanyarhoz!!!
Nekem virág nyit Voronyezsben is, virág nyit:
fekete virág pompázik, gyászlik.
A legutolsó pillanatban leléptem a vonatlépcsőről, nyolc-tíz apró lépést futottam előre,
és úgy éreztem,
mintha egy láthatatlan lépcsőn lépdelnék fölfelé,
föl,
föl a magasba...
III.
Esteledik a Zéró kilométerköve:
sötétedem én is.
Csillagok bronzából a Mester most önti fölém
az egek nagyharangját.
Fúj a szél is.
Végem van.
IV.
A Lánchíd presszó kerthelyiségében ültem, pontosabban: darvadoztam egy hideg kávé mellett.
És mintha figyelt volna valaki.
Körülnéztem.
Úgy három-négy méterre tőlem egy hamvadthajú öreg
bámulta magányom.
Vén spicli lehet,
gondoltam magamban, Isten besúgója,
a túlvilág kéme.
De mit bámul annyira?
Csak nem buzi a szentem?!
Ó, igen, értem már, a versem, az ártatlan,
a Zúg Március című, no meg a tömeges letartóztatások...
Látok, uram, látok!
V.
De mit is látok én, hatalmas Isten?!
Nem otthon,
a szomszéd lakásban ücsörgök, az asztalon poharak,
és ámulom piros borodnak színeváltozását,
nem szólok senkinek sem, csak előtted fedem föl beteg, botor agyam egy-egy látomását.
Éjfél után vetődöm haza, félig tébolyultan.
VI.
Mintha hatalmas hangszóró üvöltene rám
a falból:
TE GYŰLÖLÖD A ZSIDÓKAT!!!
UTÁLOD A CIGÁNYOKAT!!
MEGVETED A BERBERHAMITÁKAT!
NEEEEEMU!
NEM IGAZ!!
ÉN MINDEN NÉPET SZERETEK!
Mert a népek nem gyűlölik egymást.
De olykor vezéreiket egy kanál vízben meg tudnám fojtani, szentigaz.
HA ÍGY VAN,
AKKOR HÁT SZAGGASD MEG RUHÁID!
17
Levetem atlétatrikómat, és darabokra tépem.
TOVÁBB!
TOVÁBB!
Lehúzom alsónadrágomat is, de csak harmadjára sikerül belőle kilépnem.
Nézem a falat, várom a hangot.
Csönd.
Állok tanácstalanul.
Csönd,
• csönd, csönd.
Aztán lassan, komótosan,
széjjelszaggatom gatyámat.
Bólogatok
magam elé meredve, szótlanul,
bambán.
Egy hirtelen mozdulattal átölelem vállaimat,
és egy óriási szívdobbanást érzek.
Tenyereimet mellemre szorítom, és uramisten:
két szív dobog a mellkasomban!
VII.
Ily nagyot szív csak csillagon dobban, mikor a szellem magára döbben.
VIII.
Ijedtemben
lehuppanok az egyik fotelba,
aztán dúdolni kezdem, majd énekelem, végül már üvöltöm:
„Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken.
Ha még egyet hajlott vóna, szívem kettéhasadt vóna."
Üdvözöllek, Ismeretlen Szerző!
Közös betegségünket, közös bánatunkat,
most értem csak istenigazából, most értem csak istenigazából.
IX.
De mi ez a
babszemnyi daganat a jobb mellkasomon?!
Megfogom magamat operálni, meg én, ha addig élek is!
Nem kell hozzá más, csak egy zsiletpenge, meg egy kis bátorság.
Zsilét van,
bátorság is akad még!
Először függőlegesen metszem föl a daganatot, majd vízszintesen.
Még csak föl sem szisszenek.
Letörlöm a vért, a váladékot,
és leragasztom a sebet.
Háttal az ablaknak,
háttal a hatalmas virradatnak, elnyúlok meztelenül a heverőn.
Egy pillanatra elszenderedem, de föl is riadok menten.
Hallásom annyira kifinomult, hogy hallom azt is,
ahogy a parányi szemcsék cikkantják az ablaküveget.
Harmadnapja már, hogy egy falat sem megy le a torkomon,
hogy egy szál cigarettát sem tudok elszívni,
én,
a nagy dohányos:
csak a vizet iszom, a vizet,
azt is csak tenyeremből, mert gyűlölöm az aranyszélű poharakat,
tányérokat,
gyűlölöm ezt a bearanyozott világot, és félek,
rettegek:
megmérgez valaki.
Röpke időre ismét elszundítok, de föl is riadok hirtelen, mert azt álmodom,
hogy anyámmal közösülök.
Röstellkedem magam előtt, csóválom fejemet:
mi nem ér még engem, uramisten,
mi nem ér?!
X.
Édesanyám!
Mi van akkor, tudod-e, tudod-e, édesanyám, mi van akkor:
ha megőszült magzatod álmában visszaordít öled odújába?
XI.
Átülök a heverőről a fotelba,
háttal a napkeltének.
Nem vagyok rá kíváncsi:
én a holdat rettegem most, az egek mozdonyának ütközőjét,
a nagy teleholdat, ami olyan fényes, akár egy sikoly.
Borzongok.
Előbb a jobb karomon és combomon mered égnek a szőr, aztán a balon.
Suhogást hallok.
Hát eljöttél hozzám, angyal?!
Ki küldött ide, mondd?
Kondor Mester talán?
Vagy te vagy az, Géniusz?!
Te tündökölsz itt köröttem?
Te bizseregteted, te horzsolod a bőröm?!
Valaki csönget.
Kicsit megnyitom az ajtót, és kilesek a résen.
Fiatal cigányasszony áll odakint, és már hadarja is,
hogy használt ruhákat, cipőket venne.
Engemet meg gyötör a gondolat:
vajon megmutassam-e neki magamat meztelenül,
vagy ne?!
Hirtelen mozdulattal szélesre tárom az ajtót.
Az asszonyka végigmér, vár egy kicsit,
majd iszonyatos rikácsolásba kezd, sarkonfordul,
futásnak ered,
és elküld engem a fészkes fekete fenébe, szitkaitól csakúgy zeng a lépcsőház.
Ám nekem a szemem se rebben, arcizmom se rándul,
fi < " í .•.<>'
V o * V >
sőt,
minden szégyenérzet nélkül csukom magamra az ajtót, nagy,
barna,
bolondító magányom ajtaját.
XII.
Kisfiam szobájában állok a könyvespolc előtt,
szemezek az ELSŐ MESÉSKÖNYVEM című kötettel.
Föltétlenül el kell olvasnom! — motyogok magamban.
Ám a következő pillanatban Mohamed jut az eszembe, meg Mekka,
a híres zarándokhely.
Igazis! — de merre van Mekka, meg Napkelet,
Napnyugat, Észak, Dél?!
Szinte koppan,
ahogy leesik tekintetem a padlóra.
Négyzetesen rakták le a parkettát, és én éppen a közepén állok.
Nincs más — dünnyögöm magamban —, mint letérdelni,
meghajolni,
és megcsókolni a padlót minden égtáj szerint.
így Mekka is megkapja a magáét!
Már harmadszor puszilom a parkettát, és verem bele orromat a fába,
amikor ismét csöngetnek.
XIII.
Lábujjhegyen lopakodom az ajtóhoz.
Kilesek a kukucskálón, de nem látok senkit.
Ki az? — kérdezem rekedt hangon.
Én vagyok.
Áve Maria! grácia pletut.
Áldott legyen
a te méhednek gyümölcse, áldott!
Keresztet vetek az ajtóra, és kitárom sarkig.
Ott állok
szomszédasszonyom előtt meztelenül.
Látja,
remegek tetőtől talpig, hát szép lassan felöltöztet, aztán magamra hagy.
De az ajtót nem csukja be.
Rövidesen
egy tányér levessel tér vissza.
Megkóstolom.
Enyhe undor és hányinger fog el.
Mi az, nem ízlik? — kérdi.
Nem — gondolom magamban —, de nem szólok semmit.
Miért aranyozott a tányér széle?!
— csattanok föl hirtelen.
Mert így szebb.
De mondd csak,
mi bajod van neked az aranyozott szélű tányérokkal?
Semmi, semmi, csak arra gondoltam, hátha beleolvad a levesbe,
és megmérgezi.
Ugyan ki akarna téged megmérgezni?!
Például a feleségem.
Meg az anyósom.
Bolondságot beszélsz.
Miért mérgeznének meg?
Hiszen szeretnek mind a ketten.
Akkor miért égették meg a fiamat ebben a kurva rédicsi kemencében?!
Milyen kemencében?!
Ebben a kemencében! — bökök rá a TISZATÁJ című folyóirat egyik rajzára.
A rajz valóban nagyon hasonlít anyósomék rédicsi házára, ám a különbözőségek most elkerülik figyelmemet.
És te is a cinkosuk vagy, Marika!
Hát hogy lennék én a cinkosuk?!
Úgy, hogy állandóan beszélgettek [egymással!
Beszélgetünk?!
Igen, beszélgettek!
Mégpedig a virágok nyelvén:
illattal!
Van bennetek valamilyen szerv, amivel fölfogjátok
a legtávolabbi illat-üzeneteket is.
Ezért szereti hát minden nő annyira a virágot!
A férfiakat vádoljátok durvasággal, és közben
ti vagytok a csöndes ragadozók.
Nézz szét itt!
Tüskés, karmos,
méregzöld növények mindenütt.
A virágok levele lándzsa alakú.
A kanapén, a fotelokon
leopárdfoltos plédek.
Nyakatokban nyuszt, nyest,
nyúzott coboj és ezüstróka prémek.
Ragadozók vagytok, rettenetes ragadozók!
És hogy erre most kell rádöbbennem, harminchárom évesen!
Irtózom tőletek.
Tőlem is?
Ha nem volnál itt, tőled is.
De te itt vagy mellettem, neked kipanaszkodhatom magamat,
elmondhatok mindent, ami fáj
És ez így van jól.
Köszönöm neked.
Kérdezhetnék tőled valamit?
Tavaly például miért nem idegesítettek ezek a semmiségek?
Semmiségek?!
Igen, semmiségek. i
Mert amiket most elősoroltál, azok igenis semmiségek, jelentéktelen dolgok
egytől egyig!
Neked igen, de nekem nem azok.
Tudod, mire jöttem rá?
No?
Hát arra,
hogy ti nem a Föld lányai vagytok.
A ti igazi hazátok a Hold.
Tőle függtök,
az őparancsait teljesítitek.
Össze is vérez benneteket minden hónapban.
Valaha a Földön csak férfiak léteztek,
halhatatlanok voltak, és boldogok nagyon.
Aztán megjelentetek ti, a Hold lányai.
Elcsábítottátok őket,
erős borokkal megrészegítettétek, alájuk feküdtetek,
és ordító csecsemőket szültetek nekik.
így vesztették el a férfiak halhatatlanságukat,
így lettek halandók mind.
Ma sem csináltok mást, csak összegyűjtitek a férfiak spermáit, átadjátok a holdfutárnak, aki közvetít a Hold és közöttetek.
Ma is láttam egy ilyen angyalt a metrón.
Úgy tündökölt a csat a nadrágszíján, majdnem megvakított.
21
Fáradt vagy, feküdj le!
Jó éjszakát kívánok.
És rámcsukta magányomat.
XIV.
Könnyű jó éjszakát kívánni, de mi van akkor,
ha nagy ívben elkerül az álom, perzsel szemem parazsa, perzsel,
iker lyukat éget a sötétre.
Állok a fekete falitükör előtt az előszobában.
Odakint dereng már,
innen-onnan rigófütty hallatszik.
Kirajzolódik lassan a tükörképem is.
Ki vagy te,
szerencsétlen ember, mondd,
ki vagy te?!
írtál eddig
százegynéhány verset:
ez minden vagyonod.
Mosolyogsz, derülsz,
olykor dühöngesz, tombolsz,
és röhög rajtad a világ.
Mint egy fehér pecsét, elcsattan tükörképemen az első köpés.
Ki vagy te, mondd,
szerencsétlen ember, ki vagy te?!
Van feleséged, gyermeked, egyiket imádod, másikat remeged, menekülsz előlük mégis, bújnál a föld szívébe.
Újabb köpés csattan a tükör üvegére.
Ki vagy te, ki vagy,
szerencsétlen ember?!
Betűk remetéje, kiért remeg a tenger.
És pontot köpsz, fényeset,
a mondat végére.
XV.
Valaki kopogtat.
Kitárom sarkig az ajtót.
Jaj, te vagy, te vagy az,
te vagy az, Marika, suttogom sóhajtón.
Belép,
ránéz a tükörre.
Mi ez?
Mi történt itt?!
Volt egy kis elszámolnivalóm magammal.
És ezek a köpések a tükrön?
Nem a tükrön,
hanem a tükörképemen.
Nagy különbség!
Virrasztottál megint egész éjszaka?
Az önvizsgálat előtt elnyomott az álom.
De tíz perc múlva hirtelen fölriadtam, mert azt álmodtam, hogy kigyulladt a lakás.
Rohantam a beépített szekrényekhez,
ahol fülledt könyveim teljesen átmelegedtek már.
Tehetetlenül álltam előttük,
tapogattam őket,
