SZÉCHENYI ISTVÁN EGYETEM
Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar Kari Habilitációs Bizottság
Dr. Sulyok Gábor
A TUDOMÁNYOS MUNKÁSSÁG ÁTTEKINTŐ ÖSSZEFOGLALÁSA
HABILITÁCIÓS TÉZISFÜZET
Győr
2009.
2
3
Tartalomjegyzék
I. A doktori fokozat megszerzése előtt végzett kutatási tevékenység eredményeinek rövid összefoglalása
II. A doktori fokozat megszerzését követően végzett kutatási tevékenység eredményeinek összefoglalása
1. Az erőszak alkalmazásának nemzetközi jogi kérdései
1.1. Az igazságos háború tanának fejlődése és aktuális problémái 1.2. Az erőszak humanitárius célú alkalmazása a délszláv válság idején 2. Az emberi jogok védelmének nemzetközi jogi kérdései
2.1. A terrorcselekmény elkövetéséhez használt polgári légi jármű lelövésének jogi megítélése
2.2. Az emberi jogok nemzetközi jogi és európai uniós védelmének összehasonlítása 3. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének reformja
3.1. A Biztonsági Tanács szervezeti és szavazási reformja 3.2. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének emberi jogi reformja 4. Egyéb kutatási tevékenység
III. Kutatási tervek és elképzelések
5
5 5
6 7 8
8 10 12
12 16 18 18
4
5
I. A doktori fokozat megszerzése előtt végzett kutatási tevékenység eredményeinek rövid összefoglalása
A doktori fokozat megszerzése érdekében folytatott kutatási tevékenységem középpontjában az emberi jogok és a nemzetközi humanitárius jog nem nemzetközi fegyveres összeütközésekre irányadó alapvető garanciáinak érvényre juttatása végett alkalmazott fegyveres erőszak – közismertebb nevén a humanitárius intervenció – elméleti és gyakorlati kérdései álltak. Noha a kutatást a világ számos pontján ekkoriban dúló válságok tették rendkívül időszerűvé, az elemzés során szükségképpen vizsgálnom kellett a nemzetközi jog több alapvető elméleti kérdését is, különös tekintettel az erőszak tilalmára, a be nem avatkozás elvére és az emberi jogok nemzetközi védelmének témakörére. Doktori értekezésemben ennek megfelelően kísérletet tettem a humanitárius intervenció fogalmának meghatározására, a hasonló vonásokat mutató nemzetközi jogi kategóriáktól való elhatárolására, a beavatkozás alapjainak körülírására és a megindítás jogszerűségének megítélésére – mind a klasszikus, mind a kortárs nemzetközi jog vonatkozásában. Eme elméleti következtetések alapul vételével, a kutatási program második részében az elmúlt két évszázad huszonöt konfliktusának elemzése és értékelése révén igyekeztem bemutatni a humanitárius intervenció gyakorlatát, vélt vagy valós előfordulásait, és az ezekből leszűrhető főbb tendenciákat. A kutatási eredményeket tartalmazó doktori értekezés számottevő mértékben kibővített változatát, a nemzetközi jog hazai tudományában elsőként, monográfia formájában is megjelentettem. Mindezek mellett természetesen más területeken – példának okáért a nukleáris leszerelés, a terrorizmus és a nemzetközi büntetőbíráskodás egyes kérdései tárgyában – is folytattam kisebb volumenű kutatásokat.
II. A doktori fokozat megszerzését követően végzett kutatási tevékenység eredményeinek összefoglalása
A doktori fokozat megszerzését követően – a korábban elért eredményekre figyelemmel – kibővítettem és átstrukturáltam a kutatási tevékenységemet. Bár tudományos érdeklődésem középpontjában változatlanul a nemzetközi béke és biztonság fenntartásával és az emberi jogok nemzetközi védelmével összefüggő kérdések álltak, új kutatási irányokat nyitottam – részben az újonnan felmerült problémák feldolgozása, részben a korábbi munkák során megfogalmazást nyert elméleti kérdések megválaszolása céljából. A kitűzött kutatási célok elérésére hivatott vizsgálódások változatlanul markáns pozitivista szellemiséget tükröztek. Az igénybe vett módszerek többnyire megegyeztek az állam- és jogtudományok területén bevettnek számító eljárásokkal, noha esetenként más diszciplínák – például a történettudomány vagy a szervezetelmélet – módszereinek és téziseinek alkalmazása is szükségessé vált. Mindezek alapján elmondható, hogy a doktori fokozat megszerzését követően végzett kutatómunkám négy fő irányra tagolható:
1. Az erőszak alkalmazásának nemzetközi jogi kérdései
A fegyveres erőszak alkalmazásával összefüggő nemzetközi jogi kérdések vizsgálata – széles spektrumot felölelve – egyaránt magában foglalta történeti jellegű és aktuális kérdések, valamint elméleti és gyakorlati természetű problémák tudományos vizsgálatát. A kutatási eredmények közül az alábbiak emelendők ki:
6
1.1. Az igazságos háború tanának fejlődése és aktuális problémái
A doktori értekezés forrásainak összegyűjtése során jelentős mennyiségű kutatási anyag halmozódott fel az igazságos háború doktrínája kapcsán, melynek feldolgozása messze túlmutatott volna a disszertáció tartalmi és terjedelmi keretein. Mivel azonban az igazságos háború gyakran felbukkan a nemzetközi közösség életében a különböző – többnyire jogellenes vagy kétes jogszerűségű – katonai műveletek igazolására irányuló kísérletek között, érdekes kihívásnak tűnt a felmerülő kérdések tudományos elemzése.
A kutatás eredményeként megerősítést nyert, hogy az igazságos háború tanának gyökerei az ókori római királyság és a köztársaság koráig nyúlnak vissza. Ebben az időszakban a bellum iustum még formális kategóriaként létezett, amennyiben a háború jogszerűsége, igazságossága és istenek általi támogatása mindenekelőtt egy szigorúan szabályozott, ünnepélyes és vallási mozzanatokat sem nélkülöző eljárás pontos végrehajtását igényelte.
Érdemi tartalmat a fogalom csak a korai keresztény egyházatyák munkájának köszönhetően nyert, amely fejlemény egy érdekes teológiai problémára vezethető vissza. A kereszténység fokozatos térhódítása nyomán felmerült a kérdés, hogy megengedhető-e a hívők számára a háborúban való részvétel, és ha igen, milyen feltételekkel. A kibontakozó vitában Szent Ágoston például igenlő választ adott, és érvelésével lefektette az igazságos háború keresztény tanának alapjait, melyet – többek között – Sevillai Izidor, Gratianus és Aquinói Szent Tamás fejlesztett tovább.
Az államok berendezkedését és viszonyait új alapokra helyező szuverenitás-elméletek megjelenése, a nagy földrajzi felfedezések nyomán jelentkező jogi problémák és a katolikus egyház hatalmával szembeforduló reformáció felemelkedése azonban meghatározó befolyást gyakorolt az igazságos háború keresztény tanára. E tényezők együttes hatása nyomán a doktrína elvilágiasodott, és egy koherens természetjogi elméletté nőtte ki magát.
Ez az elmélet két szegmensből tevődött össze: a ius ad bellum a háború igazságos megindításával összefüggő feltételeket tartalmazta, míg a ius in bello a követendő magatartások rögzítésével igyekezett korlátok közé terelni a háborúval járó kegyetlenséget.
Ebben a folyamatban a nemzetközi jog tudományának olyan legendás alakjai játszottak meghatározó szerepet, mint Francisco de Vitoria, Balthasar Ayala, Francisco Suárez, Pierino Belli, Alberico Gentili, Hugo Grotius, Samuel Pufendorf, Cornelius van Bynkershoek, Christian von Wolff és Emeric de Vattel. (A kutatás során mindnyájuk releváns munkásságát feldolgoztam.)
Christian von Wolff és Emeric de Vattel írásai különösen fontosnak bizonyultak a későbbi jogfejlődés szempontjából, hiszen meggyőző érvekkel bizonyították, hogy a háború igazságosságának kérdése kizárólag a természetjog keretei között értelmezhető, az államok akarategyezése révén létrejövő – és a természetjogi szemléletet fokozatosan elhomályosító – pozitív nemzetközi jog tartományában nem. Szerintük a pozitív nemzetközi jogban a szuverén államok egyike sem foglalhat hiteles jelleggel állást egy másik állam háborús okának igazságosságát illetően, így mindkettejük magatartását igazságosnak kell tekinteni.
Ennek megfelelően, a XIX. századra teret nyert azon elképzelés, melynek értelmében a háborúindítás joga az államok szuverenitásából fakadó „szent” jog és gyakorlása mindig jogszerű. A pozitív jogi korlátozások megjelenése ily módon egészen az első világháború végéig váratott magára.
Mivel az igazságos háború, mint már jeleztem, mind a mai napig gyakran megjelenik a fegyveres erőszak alkalmazásának jogszerűségét alátámasztani hivatott érvek között, a kutatás a doktrína jogi érvelésben való felhasználásának megalapozottságát is nagyító alá
7
vette. Az elemzés előfeltevése szerint, ha az igazságos háború a pozitív jog részét képezi, akkor annak alapvető fogalmi elemei kivétel nélkül megfeleltethetők a kortárs nemzetközi jog valamely szabályának vagy intézményének. Jóllehet a szóban forgó fogalmi elemek egy része valóban fellehető a pozitív jogban, ám némelyik értelmezhetetlen annak keretei között. Ily módon a vizsgálódás negatív következtetésre vezetett: az igazságos háború doktrínája ugyan kétségkívül jelen van a nemzetközi közösség életében, de nem nyert teljes körű befogadást a pozitív jogba, és ekként nem tekinthető a kortárs nemzetközi jog intézményének.
1.2. Az erőszak humanitárius célú alkalmazása a délszláv válság idején
A Magyar Köztársaság déli határai mentén zajló események hatására, a doktori fokozat megszerzését követően sem hagytam fel a délszláv válság egyes nemzetközi jogi aspektusainak vizsgálatával. Noha a doktori értekezésemben, a humanitárius intervenció gyakorlatának áttekintése alkalmával mind a boszniai és hercegovinai, mind a koszovói konfliktust nagyító alá vettem, nem sokkal később – az elért eredményekre támaszkodva – a kutatási tevékenység folytatása és elmélyítése mellett döntöttem. Ennek eredményeként bővült a történeti áttekintés terjedelme, és a nemzetközi jogi érvelést is erősebb alapokra helyeztem.
Bár a humanitárius intervenció szakirodalma a boszniai és hercegovinai etnikai tisztogatás kapcsán szinte kizárólag az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének 1995 augusztusában és szeptemberében – az ún. Gyorsreagálású Erő szárazföldi támogatásával – végrehajtott légitámadásaira koncentrál, nem ez volt az egyetlen gondos elemzést igénylő katonai akció.
A válság idején számos más erőszak alkalmazásával járó intézkedésre is sor került. Ilyen volt például a repülési tilalmi zóna és a szarajevói biztonsági övezet tiszteletben tartásának erőszakos érvényre juttatása, az átfogó fegyverembargó és a gazdasági szankciók fegyveres betartatása, az élelmiszer- és a gyógyszerszállítmányok ejtőernyős célba juttatása, a biztonsági övezetek védelmében alkalmazott vagy kilátásba helyezett erőszak, valamint a békefenntartók és a segélyszállítmányok megoltalmazása végett foganatosított katonai fellépés. Mindazonáltal helyesnek tűnik az a felfogás, amelyik csak az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének légitámadásait helyezi a vizsgálódások középpontjába. Érdekes módon azonban ez a művelet nem tekinthető valódi humanitárius intervenciónak – még annak ellenére sem, hogy az érvek jelentős része emellett szól: az erőszak alkalmazása ugyanis nem egy állam, hanem az egyoldalúan kikiáltott Republika Srpska és a boszniai szerb félkatonai alakulatok ellen irányult.
Túlzás nélkül állítható, hogy a humanitárius intervenciók történetében az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének 1999 márciusa és júniusa között végrehajtott koszovói beavatkozását övezte a legnagyobb tudományos érdeklődés. Ily módon aligha meglepő, hogy egyúttal ez a hadjárat tekinthető az egyik legellentmondásosabb gyakorlati példának is.
A napvilágot látott számtalan különböző tudományos vélemény dacára, a koszovói albánok ellen folytatott etnikai tisztogatás megállítását célzó légitámadások minősítése viszonylag könnyen elvégezhető. Meggyőződésem szerint a kritikák kereszttüzében álló fellépés indokoltan sorolható a humanitárius intervenciók közé. Feltétlenül hozzá kell tenni azonban, hogy – a Biztonsági Tanács kifejezett felhatalmazásának hiánya okán – megindítása súlyosan jogsértő, végrehajtásának néhány mozzanata pedig humanitárius jogi szempontból felettébb aggályos volt. (A megindítás jogszerűségét nem tekintem a humanitárius intervenció fogalmi elemének.)
8
Itt említendő meg, hogy a koszovói események nemzetközi jogi értékelésére a későbbiekben is visszatértem. Néhány esztendővel a tárgyalt kutatás lezárása után elemzés alá vontam a terület jövőbeni helyzetének rendezésére irányuló nemzetközi erőfeszítéseket, a folyamat „zéró végösszegű játszmához” hasonlítható jellegét, valamint az elszakadás és a függetlenség egyoldalú kinyilvánításának problémáját. A nemzetközi jog, az ideiglenes nemzetközi igazgatási misszió által alkotott jog és a szerb belső jog releváns előírásainak részletekbe menő elemzése nyomán arra a megállapításra jutottam, hogy a koszovói állam egyoldalú kikiáltása nélkülözte a megfelelő nemzetközi és belső jogi alapokat. Az egyetlen kívánatos és jogilag védhető megoldás az érintett felek megegyezése révén jöhetett volna létre, de mint ismeretes, erre – nem utolsó sorban a nemzetközi közösség elhibázott lépései következtében – gyakorlatilag semmilyen lehetőség nem volt.
2. Az emberi jogok védelmének nemzetközi jogi kérdései
Az emberi jogok tiszteletben tartásával kapcsolatos problémák vizsgálata alkalmával, a doktori értekezés elkészítésére irányuló kutatási tevékenység során lefektetett alapokra építkezve, néhány újonnan megfogalmazást nyert kérdés megválaszolására és tisztázásra tettem kísérletet. (Az Egyesült Nemzetek Szervezetének emberi jogi reformjával foglalkozó kutatásaimat – sajátos tárgyukból adódóan – külön pont alatt tárgyalom.) A kutatási eredmények közül az alábbiak emelendők ki:
2.1. A terrorcselekmény elkövetéséhez használt polgári légi jármű lelövésének jogi megítélése
A terrortámadás elkövetéséhez használt polgári légi jármű megsemmisítésének kérdése a 2001. szeptember 11. utáni világ egyik legsúlyosabb jogi dilemmája, amely a nemzetközi joggal és a belső joggal foglalkozó szakemberek széles körét érinti. Noha a lelövés jogszerűségének vagy jogellenességének megállapítása elvégezhető a létező jogi kategóriák és szabályok alapján, túlzás lenne azt állítani, hogy akár a nemzetközi jog, akár a hazai alkotmányjog egyértelműen fel lenne készülve a probléma valamennyi aspektusának kezelésére. A „felkészültség” hiánya kiváltképp abban az esetben mutatkozik meg, amikor a terroristákon kívül utasok is tartózkodnak a gépen. Mindazonáltal hiba lenne ezért a jogi szabályozást kárhoztatni, hiszen a jog nem arra rendeltetett, hogy ártatlan életek között válasszon.
A lelövés nemzetközi jogi vizsgálatánál a kiindulási alapot szükségképpen az 1944. évi chicagói egyezmény 3bis. cikke képezi. Lévén a rendelkezés általánosságban megtiltja a polgári repülőeszközök elpusztítását, az elemzés keretében nem azt kell bizonyítani, hogy a nemzetközi jog tiltja a terrortámadás elkövetéséhez igénybe vett repülőgépek lelövését, hanem, hogy megengedi-e azt. A 3bis. cikk – az ENSZ Alapokmányából folyó jogok és kötelezettségek képében – ugyan tartalmaz egy kivételt, ám ez még nem teszi lehetővé egy terrortámadást végrehajtó gép megsemmisítését, sőt összességében másodlagos szerepet játszik a jogi megítélés szempontjából. A lelövés jogszerűsége vagy jogellenessége tehát elsősorban nem a légi jármű mint tárgy státuszától, hanem a fedélzeten tartózkodó személyi kör összetételétől és tagjainak jogi helyzetétől függ.
A 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadások bebizonyították, hogy adott esetben egy polgári légi jármű is okozhat akkora pusztítást, mint egy fegyveres támadás. Ily módon, a terroristák cselekménye önvédelmi helyzetbe hozhatja a megtámadott államot, amennyiben eléri a fegyveres támadáshoz megkívánt minimális súlyt és betudható egy másik
9
államnak. Önmagában véve azonban az egyéni vagy kollektív önvédelem joga nem szolgáltat alapot a lelövéshez. Ez a jog csak általánosságban teszi jogszerűvé a fegyveres erő alkalmazását, de nem biztosít szabad kezet a védekező állam számára a hadviselés módszereinek és eszközeinek megválasztása terén. Mivel a fegyveres támadásnak minősülő terrorcselekmény egyúttal egy nemzetközi fegyveres összeütközés nyitányát is jelenti, a lelövés jogszerűségét ilyenkor a nemzetközi humanitárius jog – automatikusan életbe lépő – szabályainak tükrében kell vizsgálni. Ha kizárólag a terrortámadás elkövetői tartózkodnak a támadó polgári repülőgép fedélzetén, kétféle konklúzió lehetséges. Ha ezek a személyek kombattánsnak minősülnek, a jármű jogszerűen megsemmisíthető. Ha viszont nem tekinthetők harcosnak, megölésük jogszerűségét nem a humanitárius jog, hanem az alább tárgyalt nemzetközi emberi jogi előírások fogják meghatározni. Ezzel szemben, ha a civil személyzet tagjai vagy ártatlan utasok is jelen vannak a fedélzeten, a humanitárius jog normái nem teszik lehetővé a gép megsemmisítését. Lényegében ugyanez a következtetés vonható le a nem nemzetközi fegyveres összeütközésekre nézve irányadó előírásokból is.
Minden más esetben – mikor a légi jármű magatartása nem hozza önvédelmi helyzetbe a megtámadott államot – a lelövés nemzetközi jogi megítélése az irányadó emberi jogi előírások függvényében alakul. Különösen három emberi jog jut fontos szerephez e téren: az élethez való jog, az ártatlanság védelme és az embertelen bánásmód tilalma. Az élethez való jog vizsgálata nyomán megállapítást nyert, hogy a terrortámadás elkövetéséhez használt polgári repülőgép, bizonyos feltételek fennállása mellett, jogszerűen megsemmisíthető, ha kizárólag a terroristák tartózkodnak a fedélzetén. A lelövés alapját ilyenkor az élethez való jog alóli egyik kivétel, konkrétan a személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme képezi.
Ellenben, ha a személyzet tagjai vagy utasok is jelen vannak a légi jármű fedélzetén, a megtámadott állam abszurd jogi helyzetbe kerül: egyaránt védeni köteles a földön lévő és a repülőgépen utazó személyek életét, továbbá tartózkodnia kell a személyzet és az utasok feláldozásától. Mivel a cselekmény jogellenességét kizárni képes végszükség doktrínája több okból kifolyólag nem hívható segítségül, az állam nem választhat eme kötelezettségei közül.
Ennek eredményeként, a személyzetet vagy utasokat is szállító repülőgép lelövése – a feláldozandó és a megmenteni kívánt személyek arányától függetlenül – sohasem jogszerű.
(Mivel az élethez való jog nem derogálható jog, tiszteletben tartásától nemzetközi vagy nem nemzetközi fegyveres összeütközés idején sem lehet eltérni. Mindez egyúttal a személyzet és az utasok feláldozásának tilalmával összefüggő humanitárius jogi érvelést is megerősíti.)
Minthogy a terroristák valódi szándékaiban egészen a becsapódás pillanatáig nem lehetünk teljesen biztosak, a gyanússá nyilvánított légi jármű lelövése – különösen, ha arra a vélt célponttól nagy távolságban kerül sor – aggályos lehet az ártatlanság vélelme szempontjából is. Az állam továbbá nemcsak az élethez való jogból fakadó kötelezettségeinek megszegése miatt, hanem a földön vagy a repülőgépen életüket vesztő ártatlan személyek közvetlen hozzátartozóinak okozott lelki szenvedésért is felelőssé tehető, mivel az emberi jogok nemzetközi védelmének rendszere ezt a fájdalmat embertelen bánásmódnak tekinti. Nem állapítható meg azonban ez a sérelem akkor, ha az állam jogszerűen semmisít meg egy olyan légi járművet, amelyen kizárólag a terrorcselekmény elkövetői tartózkodnak.
A kutatás a nemzetközi jogi aspektusok mellett, a lelövés kérdésének hazai vetületeire is kiterjedt. Miként az elvárható, a magyar alkotmányjog elemzése nyomán nyert eredmények összhangban állnak a nemzetközi jog vizsgálata kapcsán megfogalmazott konklúziókkal.
Noha a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény 132.§-ában foglalt fegyverhasználati szabályok szemlátomást lehetőséget kívánnak biztosítani minden
10
terrortámadás elkövetéséhez használt polgári gép lelövésére, az Alkotmány fegyveres erő alkalmazására és az alapvető jogok védelmére vonatkozó rendelkezései nagyban korlátozzák a megsemmisítő tűz alkalmazásának lehetőségét. (A Büntető Törvénykönyv 29. és 30.§-ában szabályozott jogos védelem és végszükség sem képezhet hivatkozási alapot az állam számára, és nem szélesíti ki annak mozgásterét.)
A kizárólag terroristák által igénybe vett, személyzetet vagy utasokat nem szállító repülőeszközök lelövésének kérdése egy érdekes anomáliára hívja fel a figyelmet.
„Békeidőben” a légierő fegyverhasználati joga mindössze az Alkotmány 19/E.§ (1) bekezdésében említett külső támadást megvalósító gépek megsemmisítésére terjed ki.
Szükségállapot, rendkívüli állapot vagy az alaptörvény 19.§ (3) bekezdés j) pontja szerinti parlamenti döntés hiányában ugyanis a belföldről megindított terrortámadások fegyveres erő alkalmazása révén történő leküzdésének nincs alkotmányos alapja. Hangsúlyozandó azonban, hogy ebben az esetben nem a terroristák elpusztításának jogalapja, hanem a fegyveres erő „békeidőben” történő belföldi alkalmazásának alaptörvényi bázisa hiányzik. A szükségállapot vagy a rendkívüli állapot kihirdetésével, vagy az Országgyűlés vonatkozó döntése nyomán ez a probléma természetesen elenyészik, ám roppant valószínűtlen, hogy a gyakorlatban még a támadó légi jármű becsapódását megelőzően sor kerülhet eme aktusok bármelyikére. Hozzá kell tenni, hogy az emberi élet abszolút értékéből következően, a kizárólag terroristákat szállító repülőgép sem lőhető le akkor, ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodik: az elkövetők cselekménye kizárólag vagyoni kár okozására irányul.
Ha azonban a személyzet tagjai vagy utasok is jelen vannak a terrortámadás elkövetésére készülő légi járművön, a légierő egyáltalán nem élhet fegyverhasználati jogával. A Magyar Köztársaság nem rendelkezhet a fedélzeten tartózkodó ártatlanok élete felett. Ha ennek ellenére az állam a lelövés mellett dönt, intézkedése súlyosan sérti a feláldozott személyek élethez és emberi méltósághoz való jogát, valamint az ország fennálló nemzetközi kötelezettségeit. (A kutatási eredmények megfogalmazása és közzététele után a német Alkotmánybíróság is megközelítőleg hasonló szellemben foglalt állást egy a lelövést lehetővé tevő jogszabály alkotmányellenességének vizsgálata során.)
2.2. Az emberi jogok nemzetközi jogi és európai uniós védelmének összehasonlítása
Az emberi jogi kutatásaim egyik új irányának keretei között került sor az emberi jogok nemzetközi jogi és európai uniós védelmének összehasonlító vizsgálatára. Az elemzés magában foglalta az eszmetörténet, a jogalkotás, a szabályozás, a végrehajtás és a szervezeti kérdések vizsgálatát. Az elért eredmények összefoglalását megelőzően azonban szükségesnek tartom jelezni, hogy a kutatás lezárása óta eltelt években – elsősorban az európai jog és az intézményrendszer fejlődésének köszönhetően – olyan változások történtek, amelyek szükségképpen kihatottak az alkalmazott terminológiára és egyes következtetésekre, feltevésekre.
Az emberi jogok nemzetközi jogi és európai uniós védelmének összehasonlításából leszűrhető, hogy létrejöttének pillanatában az emberi jogok közösségi védelme – a nemzetközi joggal ellentétben – nem rendelkezett saját eszmetörténeti gyökerekkel.
Kialakulása nem egy évezredeken át tartó intellektuális küzdelem, hanem egy kényszerhelyzet eredménye volt: az európai integráció előrehaladtával, a történelem folyamán első ízben egy olyan szupranacionális szervezet született, mellyel szemben szükségessé vált az egyén jogainak védelme. Az emberi jogok közösségi védelmének Európai Bíróság általi kialakítását azonban nemcsak az egyén helyzete felett érzett aggodalom
11
motiválta. Érdekes módon maga az integráció is oltalomra szorult. Minthogy megfelelő jogvédelem híján, egyes tagállamok alkotmányos alapjogi kontroll alá kívánták vonni a közösségi aktusokat, a bíróságnak nem maradt más választása: egy általános jogelv segítségül hívásával lerakta a közösségi jogvédelem alapjait. E művelet során azonban kizárólag „külső” forrásokból – a nemzetközi jogból és az alkotmányjogból – merített, következésképp az alapjogok közösségi védelme nem az emberi jogok nemzetközi és belső jogi védelmének közös bázisát képező eszmetörténeti előzményekből fakadt, hanem csak közvetve kapcsolódott azokhoz.
Az emberi jogok tiszteletben tartásával kapcsolatos általános jogelvet tartalommal kitöltő források kettőssége a közösségi jogvédelem egy másik sajátosságára vezethető vissza. A közösségi jog köztudottan egy a nemzetközi jogtól és a tagállamok belső jogától egyaránt elkülönülő jogrendet alkot. E különállás eredményeként, az itt érvényesülő jogvédelem – sajátos módon – egyszerre két másik jogrenddel áll kölcsönhatásban, normáinak kialakításához két másik jogrend releváns szabályai szolgálhatnak mintaként. Ugyancsak a közösségi jog egyedi vonásaiból fakad, hogy a közösségi jogvédelem – az integráció intézményeit és a közösségi jogot alkalmazó tagállamokat kötelező – normái elsőbbséget élveznek a belső joggal szemben, ezért a hasonló tárgyú nemzetközi jogi előírásoktól eltérően, aligha tekinthetők szubszidiáriusnak és komplementernek.
A közösségi emberi jogi jogalkotást a potenciális jogalkotói akaratok sokfélesége, valamint a jogforrások szigorú hierarchiája jellemzi. A legfontosabb szabályok a tagállamok jogalkotói akaratát tükröző elsődleges jogforrások, valamint az Európai Közösség és a tagállamok közös akaratát megtestesítő, azok együttes részvételével kötött nemzetközi megállapodások körében helyezkednek el. A másodlagos jogforrások szerepének megítélése ellentmondásos.
Jóllehet a bíróság szerint a közösségi szerveknek nincs jogalkotói hatásköre az emberi jogok területén, léteznek olyan aktusok és tekintélyes szakirodalmi vélemények, melyek ennek az ellenkezőjét sugallják.
Az emberi jogok jelenleg hatályos közösségi védelmének főbb szabályai – konkrétan az alapjogok tiszteletben tartásának általános jogelve, az alapító szerződések emberi jogi rendelkezései és az egyéb nemzetközi megállapodások hasonló tárgyú szakaszai – rendkívül szórványosak, és anyagi jogi téren szinte semmilyen formában nem járultak hozzá az emberi jogok védelmének fejlődéséhez. (Ugyanez mondható el a második és a harmadik pillér keretében alkotott normákról is.) Bármilyen fontosnak tűnnek tehát az alapító szerződések vagy akár a cotonoui megállapodás emberi jogi szakaszai a közösségi jogon belül, az emberi jogok nemzetközi védelmének szempontjából ugyanezen rendelkezések jelentősége minimális. A szabályozás sporadikus jellegére az – anyagi jogi téren sok újdonságot nem hozó – Alapjogi Charta kötelező erőre emelkedése jelentheti a megoldást.
A nemzetközi jogi és a belső jogi minták hatása az emberi jogok érvényre juttatása terén is jól tetten érhető. Noha az Európai Unió döntően a nemzetközi jogban kimunkált technikák alkalmazása révén biztosítja az egyén jogainak tiszteletben tartását, számos megoldás – mint például az európai ombudsman tisztségének létrehozása – a tagállami tapasztalatok figyelembe vételéről és hasznosításáról árulkodik. További jellegzetességként értékelendő, hogy az Európai Unió az emberi jogokat mind belső, mind külső viszonyaiban igyekszik védeni és előmozdítani. Az erre a célra szolgáló mechanizmusok azonban – egy koherens és egységes emberi jogi politika híján – zavarba ejtően sokszínűek. A nemzetközi jog talajáról nézve különösnek hat, hogy az Európai Unió esetében a független külső kontroll kívánalma korlátozottan, mindössze a közösségi jogot alkalmazó tagállamok tekintetében érvényesül. A közösségi intézmények működése során jelentkező visszásságokat ezzel szemben az Európai
12
Közösség mint kötelezett más szervei ellenőrzik. Az ekként felmerülő aggályok és anomáliák kiküszöbölése az Európai Uniónak elemi érdeke, hiszen az alapjogvédelem a szervezet legitimitásának egyik legfontosabb forrása. Az Alapjogi Ügynökség felállítása ebből a szempontból egyértelműen üdvözlendő lépésnek minősül.
3. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének reformja
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének átfogó reformját vizsgáló kutatások tekinthetők – terjedelmi és eredményességi szempontból egyaránt – a doktori fokozat megszerzését követő időszak legjelentősebb tudományos munkájának. A nemzetközi közösség jövője szempontjából döntő fontosságú kérdések megválaszolását célzó kutatási program merőben új vállalkozásként vette kezdetét: a vizsgálat tárgyát képező kérdésekkel a fokozatszerzés előtt egyáltalán nem foglalkoztam. A munkálatoknak különös aktualitást kölcsönzött a szervezet megújítására irányuló törekvések ezredfordulót követő megerősödése, a reformfolyamat első lépéseinek gyakorlati megvalósítása, valamint hazánk fokozódó aktivitása egyes vizsgálat alá vont szervezeti egységeket illetően. A téma sajátos jellegéből adódóan, a jogtudományi kutatások terén bevettnek számító eljárások igénybe vétele mellett, a történeti módszer és számos szervezetelméleti tézis alkalmazására is sor került. A kutatási eredmények közül az alábbiak emelendők ki:
3.1. A Biztonsági Tanács szervezeti és szavazási reformja
A Biztonsági Tanács szervezeti és szavazási reformját középpontba helyező kutatások eredményeként mindenekelőtt megállapítást nyert, hogy a kollektív biztonság eszméje, az európai integráció gondolata és a modern pacifista törekvések egyaránt a középkori és a kora újkori „örök béketervekre” vezethetők vissza, melyek szerzői a fejedelmek összefogása révén kívánták megelőzni és elkerülni a háborúk kitörését. Bár az összefogás mértékét és intenzitását illetően eltérő elképzelések láttak napvilágot, a szóban forgó tervezetek jelentős hányadában tetten érhető a szuverének együttműködésének intézményesítésével, szervezeti formába öntésével összefüggő igény. Ez a szervezet megtestesítené a tagok közös érdekeit és értékeit, centralizálná a fegyveres erő alkalmazását, fórumot biztosítana a felmerülő nemzetközi viták békés úton történő rendezéséhez, továbbá lehetőséget teremtene a külső és a belső ellenséggel szembeni összehangolt fellépésre.
A legismertebb béketervek rövid áttekintéséből kitűnik, hogy a tárgyalt szerzők – konkrétan Pierre Dubois, Antonio Marini, Maximilien de Béthune, Emeric Crucé, William Penn, Charles-Irénée Castel de Saint-Pierre, Jean-Jacques Rousseau, Jeremy Bentham, Immanuel Kant, Karl Christian Friedrich Krause, William Ladd és James Lorimer – többnyire periodikusan vagy állandó jelleggel működő plenáris szervek kialakítását szorgalmazták. A szervezeti tagság szűkebb körét felölelő, operatív irányítást végző döntéshozó testületek felállításával mindössze néhány tervezetben találkozhatunk. Ez a jelenség elsősorban a nemzetközi közösség alacsony létszámával és a szuverenitás korabeli felfogásával magyarázható.
Az első világháborút követően, a kollektív biztonság eszméjének jegyében létrehozott Nemzetek Szövetsége tulajdonképpen ezeken az eszmetörténeti alapokon nyugodott, noha megtervezése során figyelemmel voltak a nemzetközi közösség létszámában és összetételében bekövetkezett jelentős változásokra is. Ezt bizonyítja, hogy bár a szervezet első koncepcióiból még hiányzott egy szűkebb körű operatív szerv kialakításának gondolata,
13
utóbb éppen ez a szerv bizonyult a szövetség talán legfontosabb szervezeti egységének. A Nemzetek Szövetségének Tanácsa az állandó tagság intézménye révén próbálta meg bevonni és tevékeny közreműködésre ösztönözni a nagyhatalmakat, ám az önkény kizárása és a legitimitás biztosítása érdekében nem állandó tagok is helyet foglalhattak benne. A szuverenitás maradéktalan tiszteletben tartásával összhangban, a testület valamennyi tagja egyetlen, azonos értékű szavazattal bírt. Az érdemi kérdéseket – főszabály szerint – egyhangú szavazással döntötték el, míg az eljárási kérdésekben hozott határozatok elfogadásához elegendő volt a tagok többségének egybehangzó szavazata is.
Viszonylag korán nyilvánvalóvá vált, hogy a Nemzetek Szövetsége nem képes beváltani a hozzá fűzött reményeket. Különösen sok kritika érte a Tanács összetételét és szavazási rendjét: míg az állandó tagság kapcsán a bírálók az egyenlőség hiányát sérelmezték, addig a szavazási eljárásnál éppen az elv következetes és szigorú szem előtt tartása szolgáltatott okot a támadásra. A kulcsfontosságú területeken mutatott tétlenség és a működés nehézkessége jelentős elégedetlenséget szült a tagállamok körében is, melyet a szövetség sorozatos reformok útján igyekezett csillapítani. Ennek megfelelően, a Tanács több lépésben új állandó és nem állandó tagokkal egészült ki, majd – áthidaló megoldásként – megjelent benne a lelépő nem állandó tagok azonnali újraválasztásán alapuló félállandó tagság intézménye is.
Ám a jobbító szándék és a politikai realizmus különös elegyeként végrehajtott reformok sem voltak képesek elejét venni a végső kudarcnak. A nagyhatalmak egy részének távolmaradása, kilépése vagy kizárása következtében a Tanács arculata idővel teljesen átalakult. Az Egyezségokmány megszövegezői eredetileg öt állandó taggal és négy nem állandó taggal számoltak, de nyitva hagyták a lehetőséget a tagság rugalmas bővítése előtt azáltal, hogy – az időigényes szerződésmódosítási eljárás helyett – a Közgyűlés és a Tanács hatáskörébe utalták a vonatkozó döntések meghozatalának jogát. Ehhez képest a második világháború elejére a testületnek – az állandó helyek számának két alkalommal végrehajtott növelése ellenére – pusztán két állandó tagja maradt, miközben a nem állandó tagok száma öt lépésben, fokozatosan tizenegyre emelkedett. Figyelemre méltó, hogy a reformok kizárólag a Tanács összetételét érintették, az egyenlőség elvét maradéktalanul tiszteletben tartó, mégis rendkívül merev szavazási rend átalakítására a szervezet fennállásának évei alatt nem került sor. Mindezek ellenére kijelenthető, hogy a testület létrehozása és működése értékes tapasztalatokkal gazdagította a nemzetközi közösséget, és meghatározó befolyást gyakorolt az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapítóira.
A Biztonsági Tanács életre hívását hosszas politikai és diplomáciai küzdelem előzte meg, melynek közvetlen történelmi hátterét a második világháború képezte. A nemzetközi béke és biztonság fenntartása és helyreállítása terén egyedülállóan széles hatalommal felruházni kívánt főszerv koncepciójának kialakításánál a szövetséges nagyhatalmak először egymással folytattak kiélezett vitát, melyet az alapítók közé meghívott kis és közepes államok meggyőzése követett. A San Franciscói konferencia bizottságaiban zajló egyeztetéseken ez utóbbi államok a főszerv javasolt összetételét és szavazási rendjét egyaránt heves kritikával illették, ám végül – részben a rendkívüli nyomás hatására, részben a jövőbeni módosítások reményében – lényegi változtatások nélkül fogadták el a nagyhatalmak elképzeléseit.
A látszólagos hasonlóságok dacára, alapvető koncepcionális különbségek fedezhetők fel a Nemzetek Szövetségének Tanácsa és a Biztonsági Tanács között. „Elődjétől” eltérően az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya például tételesen felsorolja a főszerv állandó tagjait, rögzíti a nem állandó helyek betöltésének feltételeit és alapvető szabályait, mellőzi a félállandó tagság intézményét, az állandó és a nem állandó tagok egymáshoz
14
viszonyított arányánál nagyobb hangsúlyt fektet a szavazási rendre, szakít a szavazás terén korábban domináns egyhangúság elvével, és vétójogot biztosít az állandó tagoknak az érdemi döntések elfogadása terén. További fontos különbség, hogy a Biztonsági Tanács összetételének és szavazási rendjének érdemi megváltoztatására kizárólag az Alapokmány formális módosítása útján nyílik lehetőség, melyhez a Közgyűlés tagjainak kétharmada általi elfogadás, valamint az Egyesült Nemzetek tagjainak kétharmada, köztük a Tanács valamennyi állandó tagja általi megerősítés szükséges. Ez a merev módosítási klauzula ugyan megnehezíti az objektíve szükséges reformok végrehajtását, de ellenállóbbá is teszi a szervezetet a fokozott tanácsi képviseletre aspiráló tagállamok önző törekvéseivel és követeléseivel szemben.
Mindent egybevetve kijelenthető, hogy a Biztonsági Tanács – mind szervezeti, mind szavazási szempontból – sokkal korszerűbb, hatékonyabb és stabilabb eszköze a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának, mint a több ízben megreformált Nemzetek Szövetségének Tanácsa valaha is volt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a Biztonsági Tanács mentes a problémáktól. Elegendő egy pillantást vetni az elmúlt több mint hat évtized gyakorlatára ahhoz, hogy lássuk: a főszerv tevékenységének mérlege ugyancsak elmarad a várakozásoktól, működése már a kezdetektől fogva számos anomáliát hordoz, továbbá sajátos összetétele és szavazási rendje is folyamatosan a bírálatok kereszttüzében áll.
A Biztonsági Tanács szervezeti és szavazási reformja iránti igény lényegében egyidős magával a szervezettel és végigkísérte annak történetét. A változtatás szükségessége már a kétpólusú világrend idején is komoly vitákat eredményezett, melyek részben a nyugati államok és a szovjet blokk tagjai, részben a fejlett államok és az ekkoriban megjelenő harmadik világ országai között zajlottak. Bár a kétpólusú világrend megszűnését követően látványosan fokozódott a Tanács aktivitása, a tagság egy része változatlanul erőteljes nyomást fejtett ki a szervezet és a szavazási rend reformja érdekében. A jelenség magyarázata roppant egyszerű: a fokozódó szerepvállalás és az egyre nagyobb horderejű intézkedések láttán, a magukat alulreprezentáltnak vélő csoportok még inkább szükségét érezték annak, hogy érdemi részt vállaljanak a döntéshozatalban. A múlt század utolsó éveire a reformtörekvések lendülete valamelyest alábbhagyott, hogy aztán az ezredforduló után újra elemi erővel törjön a felszínre. Érdekes módon azonban az eddigi egyetlen kézzelfogható, és a szó szoros értelmében vett reformként minősíthető változtatás – a testület létszámának tizenegyről tizenötre, a nem állandó tagok számának hatról tízre, és a határozatok elfogadásához megkívánt szavazási küszöb hétről kilencre emelése – a kétpólusú világrend fennállásának idejére esett.
Hangsúlyozandó, hogy a reform valamennyi szervezet életének normális és szükségszerű velejárója, a hosszú távú fennmaradás és a túlélés nélkülözhetetlen feltétele. A Biztonsági Tanács szervezeti és szavazási reformját célzó követelések megjelenése és periodikus megélénkülése sem tekinthető tehát rendkívüli eseménynek, vagy az Egyesült Nemzetek Szervezetének létjogosultságát megkérdőjelező körülménynek. A kutatás során vizsgált reformtörekvések deklarált célja a tanácsi hatékonyság fokozása volt, ezért a reform szükségességének vizsgálatához mindenekelőtt a főszerv számára kitűzött szervezeti célok megvalósításának mértékét kellett nagyító alá venni. A nemzetközi béke és biztonság fenntartása és helyreállítása terén fő felelősséget viselő testület sokrétű tevékenységének hatékonysága azonban – általánosan elfogadott és objektív indikátorok hiányában – csak korlátozott pontossággal mérhető. Mivel az elmúlt évtizedek sikerei és kudarcai fényében, a hatékonyság kérdése nem válaszolható meg egyértelmű igennel vagy nemmel, arra a következtetésre jutottam, hogy a Tanács sokat bírált összetétele és szavazási rendje nincs
15
közvetlen összefüggésben a hatékonysággal, és nem képez elháríthatatlan akadályt a kitűzött célok elérése előtt. Hasonlóképpen nem magyarázzák meg a reform szükségességét a szervezeti környezet változásai, valamint a szervezeti egységek közötti zajló hatásköri küzdelmek sem.
Az egyetlen tényező, amelyen keresztül a Biztonsági Tanács struktúrája és a hatékonyság kapcsolatba hozható egymással, a tagállamok közreműködési hajlandósága. Jóllehet a testület elvileg a jelenlegi helyzetben is képes lenne a maradéktalanul hatékony működésre, sajátos szervezete és szavazási rendje a tagállamok körében elégedetlenséget szül, amely különböző reformtörekvések megfogalmazásához vezet. Ez az elégedetlenség aláássa a főszerv autoritását és csökkenti a közreműködési hajlandóságot. A közreműködési hajlandóság csökkenésével párhuzamosan mérséklődik a hatékonyság, amely tovább erodálja az autoritást, és még inkább csökkenti a közreműködési hajlandóságot. Ez az önmagát újratermelő folyamat kizárólag az elégedetlenség csillapítása és a tagok aktivitásának fokozása révén állítható meg. Tekintve, hogy az elégedetlen államok a tanácsi összetétel és a szavazási rend átalakítását sürgetik, a tagság önkéntes részvételén alapuló szervezetnek – saját fennmaradását biztosítandó – akkor is kísérletet kell tenni a reformok végrehajtására, ha a követelések alapjául szolgáló körülmények elsősorban a tagok motivációs problémáiból, nem pedig a főszerv kritikus strukturális hibáiból, a szervezeti környezet változásaiból vagy a szervezeten belüli hatásköri harcokból erednek. Újfent kiemelendő azonban, hogy a testület a jelenlegi formájában is alkalmas lenne a szervezeti célok elérésére – alkalmatlanná maguk a tagállamok teszik azáltal, hogy egyéni érdekeikre tekintettel olykor akadályozzák a munkát, vagy nem nyújtanak elegendő segítséget a döntések végrehajtásához.
A Biztonsági Tanács szervezeti és szavazási reformja tárgyában megjelent hivatalos reformkoncepciók számos eltérő módszert vázoltak fel a főszerv átalakításával kapcsolatban, de ezek egyike sem minősíthető forradalmian új megoldásnak. A vizsgált javaslatok visszatérő elemei között szerepelt az állandó és a nem állandó helyek számának bővítése, a félállandó és a hosszabb időtartamra szóló helyek kialakítása, a regionális és a szervezeti képviselet lehetőségének megteremtése, a méltányos földrajzi elosztás rendszerének átalakítása, a tanácsi tagságra pályázó államokkal szemben támasztott feltételek megváltoztatása és a választási eljárás módosítása, a kis államok döntéshozatali súlyának fokozása, a nagyhatalmi egyhangúság elvének esetleges új állandó tagokra való kiterjesztése vagy teljes eltörlése, az állandó tagokat megillető vétójog gyakorlásának különféle módszerekkel történő visszaszorítása, valamint az indikatív szavazás intézményének bevezetése.
A különböző elképzelések kritikai elemzése nyomán azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a jelen körülmények közepette sem az állandó tagság bővítése, sem egy új tagsági kategória létrehozása nem tűnik ésszerű és könnyen megvalósítható elképzelésnek. A leginkább célravezető és a legkevesebb kockázattal járó megoldás a nem állandó helyek számának átgondolt és ésszerűen alacsony mértékű növelése lenne, a regionális csoportok fennálló rendszere, valamint a mandátum elnyerésével kapcsolatos feltételek és a választási eljárás érintetlenül hagyása mellett. A főszerv összetételének esetleges megváltoztatása értelemszerűen megkövetelné a szavazási rend átalakítását is, melyet szintén a visszafogottság szellemében kellene végrehajtani. Feltétlenül helyes és indokolt lenne a határozatok elfogadásánál most érvényesülő körülbelül hatvan százalékos szavazási küszöb megőrzése, ugyanakkor – a nagyhatalmak várható reakciója miatt – tanácsos lenne elkerülni a kis államok súlyának látványos növelését a döntéshozatal során. Feleslegessége okán, az
16
indikatív szavazás intézményének bevezetése szintén a mellőzendő ötletek halmazát gyarapítja. Végül, de nem utolsó sorban, a nagyhatalmi egyhangúság elvét illetően megállapítható, hogy sem az állandó tagok vétójogának eltörlése, sem annak új államokra történő kiterjesztése nem tartozik a szavazási reform kívánatos és időszerű célkitűzései közé.
Ugyanez mondható el a vétó korlátozása kapcsán megfogalmazott ötletek döntő többségéről is. A siker reményében végrehajtható egyetlen változtatásnak pillanatnyilag egy önkéntes moratórium létesítése tűnik azon területeken, ahol az állandó tagok hajlandók és képesek lemondani e joguk gyakorlásáról.
A körültekintően végrehajtott szervezeti és szavazási reformok tapasztalatai idővel megmutatják, hogy egy esetleges felülvizsgálat alkalmával, vagy a reformfolyamat egy későbbi különálló szakaszában, mely téren van szükség és lehetőség további változtatások kidolgozására és megvalósítására. A kutatási eredmények közzétételét követően megkezdett kormányközi tárgyalások nyomán pedig majd kiderül, hogy minderről miként vélekednek az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagállamai. Függetlenül azonban attól, hogy a tárgyalások hatására milyen irányt vesznek az események, nem szabad elfelejteni, hogy az azonnali reformok elmaradása vagy elhalasztása sem járna katasztrofális következményekkel, hiszen a nemzetközi közösségnek elemei érdeke fűződik a szervezet megőrzéséhez, a reform irányába tett és megfelelően kommunikált lépések pedig önmagukban véve is elegendők a létjogosultság és a legitimitás átmeneti biztosításához. (Zárójelben említendő meg, hogy a biztonsági tanácsi reformmal szoros összefüggésben sor került egy újonnan felállított szervezeti egység, az Egyesült Nemzetek Békeépítési Bizottságának értékelésére is.)
3.2. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének emberi jogi reformja
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének emberi jogi reformjával foglalkozó kutatások további adalékokkal szolgáltak a világszervezet átfogó megújítására irányuló erőfeszítések alaposabb megismeréséhez. A munka eredményeként nyilvánvalóvá vált, hogy – a Biztonsági Tanács főként politikai okokra visszavezethető reformjától eltérően – az emberi jogi téren kibontakozó reformtörekvések leginkább a felgyorsuló globalizáció humanitárius kihívásaira adott intézményi válasznak tekintendők. A sokrétű reformtörekvések gyakorlati megvalósítását egy közel másfél évtizeden át húzódó előkészítési és tervezési fázis előzte meg, melynek kezdő időpontjaként hozzávetőleg az 1990-es évek közepe jelölhető meg.
Noha már ebben az időszakban sor került néhány érdemi intézkedés végrehajtására – ide értve az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalának felállítását vagy a terepen folytatott munka emberi jogi dimenziójának hangsúlyosabbá tételét – a mélyreható reformok megindítása egészen az ezredfordulót követő évekig váratott magára.
A szervezetet több konkrét tényező is motiválta az emberi jogi reform kidolgozása és végrehajtása során. E körben említhető az egyén jogainak védelmére szolgáló testületek és mechanizmusok hatékonyságának fokozása, a globalizáció hatására megváltozott nemzetközi környezet emberi jogi problémáinak kezelése, a tagállamok közreműködési hajlandóságának megőrzése, a legitimitás megerősítése, illetőleg a szervezeti túlélés biztosítása. A kutatás során elemzés alá vont reformok három nagy komponensből tevődnek össze: az elvi alapokat lefektető szemléletváltásból, az elavult struktúra megújítását célzó szerkezeti átalakításból, valamint a tágabb értelemben vett eljárási és működési modernizációból.
Az emberi dimenziót a kollektív biztonság hagyományos felfogása elé helyező szemléletváltás eredményeként az emberhez méltó életkörülmények megteremtése és az
17
emberi jogok maradéktalan tiszteletben tartása a szervezet legfontosabb célkitűzései közé emelkedett, noha eredetileg az alárendelt célok egyikeként szolgálta a domináns szervezeti cél elérését – a nemzetközi béke és biztonság fenntartását és helyreállítását. Ez a fejlemény nyitotta meg az utat a reformok másik két komponensét alkotó intézkedések végrehajtása előtt.
A szerkezeti átalakítások leglátványosabb állomása kétségkívül az Emberi Jogi Tanács létrehozása volt. Az Emberi Jogok Bizottságának felváltására hivatott, széles hatáskörökkel felruházott közgyűlési segédszerv a legitimitás és a hatékonyság fokozásának jegyében született, ám kezdeti tevékenysége sokak számára csalódást okozott. A testület kialakításának és működésének részletes vizsgálata azonban arra enged következtetni, hogy a felmerült anomáliák az adott körülmények közepette gyakorlatilag elkerülhetetlenek. Noha a Tanács nyilvánvalóan nem képes beváltani a felállításához fűzött túlzott reményeket, hiba lenne megfeledkezni azon strukturális és hatásköri jellemzőiről, melyeknek köszönhetően komoly előrelépést jelent elődjéhez képest. A fennálló nemzetközi környezetben elképzelni igen, de létrehozni aligha lehetne egy ennél erőteljesebb, univerzális szinten működő és kormányközi alapokon nyugvó emberi jogi fórumot.
Kevesebb méltató megjegyzés fűzhető az emberi jogi reform másik nagy visszhangot kiváltó mozzanatához, a védelmi felelősség elvének ünnepélyes formában történő elismeréséhez. A humanitárius intervenció ellentmondásos doktrínájának felváltására szánt koncepció értelmében minden állam felelősséggel tartozik azért, hogy megvédje lakosságát a népirtással, a háborús bűncselekményekkel, az etnikai tisztogatással és az emberiség elleni bűncselekményekkel szemben. Ezt a felelősséget a nemzetközi közösség támogatási és segítségnyújtási, valamint másodlagos és kiegészítő jellegű – szükség esetén a fegyveres erő alkalmazását is magában foglaló – védelmi és intézkedési felelőssége egészíti ki. Bármilyen újszerűnek is tűnik azonban ez a konstrukció, pusztán egy sor – szerződéses vagy szokásjogi formában már régóta létező – anyagi és eljárási jog és kötelezettség egységes szerkezetbe foglalt megerősítésének tekinthető. Ennek megfelelően a védelmi felelősség elvének normatív relevanciája elhanyagolható, és kifejezett elismerése pusztán szimbolikus jelentőséggel bír.
Érdekes módon az emberi jogi reformtörekvések nem terjedtek ki az anyagi jog területére. Erre azonban nem is volt szükség, hiszen – Kofi A. Annan egykori főtitkár szavaival élve – az emberiség történelmében egyetlen nemzedék sem élvezett ilyen kifinomult emberi jogi szabályozást. Az anyagi jog organikus fejlődése természetesen a kutatás során vizsgált időszakban is folytatódott, ám ez a folyamat nem sorolható a szó szoros értelmében vett emberi jogi reformok körébe. Ebben az összefüggésben említhető például a gyermek jogairól szóló 1989. évi egyezmény 2000. évi két kiegészítő jegyzőkönyvének, a kínzás, a kegyetlen, az embertelen vagy a megalázó büntetések vagy bánásmódok tilalmáról szóló 1984. évi egyezmény 2002. évi kiegészítő jegyzőkönyvének, a fogyatékkal élő személyek jogairól szóló 2006. évi egyezménynek és kiegészítő jegyzőkönyvének, a személyek erőszakos eltüntetésének tilalmáról szóló 2006. évi egyezménynek, vagy az 1966. évi Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 2008. évi kiegészítő jegyzőkönyvének az elfogadása.
Az Egyesült Nemzetek emberi jogi reformja ígéretes, progresszív szellemiséget tükröző elképzelésekre és tervekre támaszkodott, melynek kidolgozásában nemcsak az államok, hanem egyéb nem állami szereplők is tevékeny szerepet játszottak. A nemzetközi közvélemény felfokozott, gyakran irreális elvárásai közepette azonban a reformok gyakorlati kivitelezése esetenként felemás módon ment végbe. Az eredeti elképzelések egy része csak a
18
könnyebb ellenállás irányába való elmozdulás révén, vagy számottevő „felvizezés” árán jutott el a megvalósulás fázisába. Kiváló példa erre az Emberi Jogi Tanács életre hívásának néhány sajátossága, vagy a védelmi felelősség elvének gyengített formában történő elismerése.
Bár az intézményi alkalmazkodás többféle formát ölthet, az eddig végrehajtott reformok ismeretében olybá tűnik, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete nem a „szokásos” módon, a struktúra egyszerűsítésével és decentralizálásával, vagy a problémákhoz közel telepített döntéshozatallal próbál igazodni a globalizált világ instabil és heterogén környezetéhez.
Minthogy a kutatás lezárása idején a határozott értékeléshez még viszonylag kevés gyakorlati tapasztalat állt rendelkezésre, sőt az addigi erőfeszítések sokszor ellentmondásos eredményre vezettek, nyitva marad a kérdés, hogy a tagállamok által választott megoldások milyen mértékben lesznek alkalmasak a kitűzött célok elérésére. Mivel azonban a szervezet emberi jogi reformja egy sokrétű és időigényes folyamat, okkal remélhetjük, hogy a jövőben kedvező irányba mutató elmozdulást tapasztalhatunk az egyén jogainak univerzális védelme terén.
4. Egyéb kutatási tevékenység
A doktori fokozat megszerzését követően folytatott egyéb kutatási tevékenységem döntően a nemzetközi jog és a magyar jogrendszer kapcsolatára koncentrált. Önállóan vagy különböző kutatási projektek résztvevőjeként feldolgoztam a nemzetközi jog és a belső jog viszonyának elméleti és gyakorlati kérdéseit, elemzés alá vontam a téma újraszabályozását célzó hazai kezdeményezéseket, és elkészítettem az Alkotmány 2.§ (1) bekezdésében foglalt
„függetlenség” kifejezés, az 5.§, a 6.§ (1) bekezdés, a 6.§ (2) bekezdés, a 7.§ (1) bekezdés elméleti alapjai, illetve a 19.§ (3) bekezdés g) pontja tudományos igényű magyarázatát.
Az egyéb kutatási tevékenység köréből kiemelendő továbbá a „Jogi lexikon” bővített és javított kiadásának előkészítésében való közreműködés, melynek keretében olyan szócikkek szövegének összeállítását és megfogalmazását végeztem el, mint az ad hoc nemzetközi büntető törvényszék, az ANZUS, az államok egyoldalú aktusai, az „Egyesülve a békéért”
határozat, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa, a hibrid büntetőbíróság, a Központi Szerződés Szervezete, valamint a védelmi felelősség.
A jelen tézisfüzetben nem említett egyéb kutatási témák a habilitációs kérelem mellékletét képező publikációs jegyzékből és a tudományos előadások jegyzékből ismerhetők meg.
III. Kutatási tervek és elképzelések
A nemzetközi jog tudományában világszerte tapasztalható a kutatások alkalmazott jellegének felerősödése és néhány népszerű téma köré való csoportosulása. Jóllehet ez a munka vitathatatlanul értékes és érdekes, a jövőben vissza kívánok térni a szűkebb tudományterületem alapvető elméleti problémáihoz. A kutatás pontos tárgyának kijelölése és körülhatárolása már folyamatban van. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a nemzetközi jogforrástan körébe tartozó valamelyik – hazánkban részletesen még nem vizsgált – kérdés feldolgozására teszek kísérletet egy hosszabb időtartamra szóló kutatási program során.
Természetesen ez semmilyen formában nem zárja ki egyéb, kisebb volumenű kutatási feladatok meghatározását és elvégzését.
