A forenzikus azonosítás filozófiája

Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

A forenzikus azonosítás filozófiája

–

D O K T O R I É R T E K E Z É S

t e r v e z e t m u n k a h e l y i v i t á r a

SZERZŐ: TÉMAVEZETŐ:

Dr. Czebe András PZQV9F

Prof. Dr. Kovács Gábor egyetemi tanár

ADOKTORI ISKOLA VEZETŐJE: Prof. Dr. Szigeti Péter DSc.

egyetemi tanár

Győr, 2019

TARTALOMJEGYZÉK

Tartalomjegyzék ... 1

I. Bevezetés ... 4

II. A bűn jelenségeiről való tudományos gondolkodás forradalma ... 11

II.1. Az indícium-bizonyítás elmélete ... 11

II.1.1. A tudós tudatlanság ... 12

II.1.2. A formális bizonyítás tana ... 15

II.1.2.1. Indíciumok a bizonyítási eljárásban ... 15

II.1.2.2. A klasszikus büntetőjogi iskola eszmeáramlata ... 17

II.1.2.3. A corpus delicti jogintézménye ... 20

II.1.2.4. Az indíciumok rendszerezésének kísérletei ... 21

II.1.2.5. A terminológia teljes zűrzavara ... 27

II.1.2.6. Az antropológiai iskola eszmeáramlata ... 31

II.1.2.7. Az indíciumtan valódi feladatának kikristályosodása ... 34

II.1.3. A bizonyítékok szabad mérlegelésének tana ... 36

II.1.3.1. A valószínűség többé-kevésbé magas foka ... 36

II.1.3.2. A hatalmi ágak megosztása ... 38

II.1.3.3. A bűntárgyak prioritása ... 41

II.1.3.4. A bűnjelek megismerésének tudományos alapokra helyezése ... 45

II.1.3.5. A bűn fizikai jelenségei ... 47

II.1.3.6. A bűn pszichikai jelenségei ... 54

II.2. Az önálló kriminalisztikai diszciplína kialakulása ... 66

II.2.1. Terminológiai konfúzió ... 67

II.2.1.1. A kriminológia és a kriminalisztika ... 69

II.2.1.2. A kriminálprofilaxis és a kriminálfenomenológia ... 70

II.2.1.3. A kriminalisztika határvonalai ... 73

II.2.2. Rendszerezésbeli konfúzió ... 73

II.2.2.1. A metafizikus kriminalisztika ... 75

II.2.2.2. A hegeliánus kriminalisztika ... 78

II.2.2.3. A terminus technikusok harmonizációja ... 79

II.2.2.4. A közvetítő láncszem ... 90

II.2.2.5. A logika szerepe a kriminalisztikában ... 92

III. A forenzikus azonosítás szakágain belül és között uralkodó feszültség forrása ... 99

III.1. Fogalmi alapvetés ... 100

III.2. Az individualizációs következtetések heterogenitása ... 101

III.3. A bűnjelek individualizálásának hagyományos megközelítése ... 103

III.3.1. A nyomképződés elve ... 103

III.3.2. Az anyag oszthatóságának elve ... 104

III.3.3. Az egyediség elve ... 104

III.3.4. Az individualizáció elve ... 106

III.4. A bűnjelek individualizálásának bayesiánus megközelítése ... 108

III.4.1. A valószínűségi hányados ... 109

III.4.2. Diszkrét és folytonos változók ... 110

III.4.3. A diagnosztikus érték ... 111

III.4.4. A Bayes-tétel ... 112

III.4.5. Valószínűségi skálák ... 113

III.4.6. Az ügyész téveszméje ... 115

III.4.7. Vita ... 116

III.5. Kognitív torzítások ... 119

III.5.1. A Mayfield-ügy ... 119

III.5.2. A helyszíni ujjnyomazonosítás metodológiája ... 121

III.5.3. Automatikus Ujjnyomatazonosító Rendszerek ... 122

III.5.4. A kontextus hatás ... 124

III.5.5. A humán-technológia interakció ... 128

IV. A forenzikus azonosítás logikája ... 132

IV.1. A fuzzy halmazelmélet ... 132

IV.2. A forenzikus azonosítás alulról-felfelé futó determinációs szakasza ... 136

IV.2.1. Az ellentmondás elve ... 136

IV.2.2. Az ellentétek egybeesése ... 137

IV.2.3. Az ellentétek egysége ... 139

IV.2.4. A helyszíni ujjnyomazonosítás mögött rejlő tudományos törvényszerűségek ... 142

IV.2.4.1. A Daubert meghallgatás ... 142

IV.2.4.2. A voláris bőr struktúrája ... 143

IV.2.4.3. Az állandóság törvényszerűsége ... 145

IV.2.4.3.1. Az epidermisz ... 145

IV.2.4.3.2. A bazálmembrán ... 147

IV.2.4.3.3. A dermisz ... 147

IV.2.4.3.4. A bazálmembrán-zóna ... 148

IV.2.4.4. Az individualitás törvényszerűsége ... 149

IV.2.4.4.1. A bőrlécrendszer kialakulásának indítómechanizmusai ... 151

IV.2.4.4.2. Az elsődleges redők kialakulása és struktúrája ... 152

IV.2.4.4.3. A másodlagos redők kialakulása ... 156

IV.2.4.4.4. A kezdetleges redők ... 157

IV.2.4.4.5. Az érési folyamat ... 158

IV.2.4.4.6. A mintaképződés ... 160

IV.2.4.4.7. A tenyér és a voláris párnák fejlődése ... 160

IV.2.4.4.8. A bőrlécrendszer ... 163

IV.2.4.4.9. A fodorszám ... 164

IV.2.4.4.10. A mintatípus ... 167

IV.2.4.4.11. A kumulatív hatás ... 169

IV.2.4.4.12. Különös ujjminták ... 170

IV.2.4.4.13. A tenyérnyomatok, a csökevényes minták és a csont morfológiája ... 171

IV.2.4.4.14. A genetika szerepe ... 174

IV.2.5. A nyomképző generális általánosa ... 176

IV.2.6. A forenzikus predikció ... 178

IV.2.7. Az indukciós probléma megoldása ... 179

V. Összefoglalás ... 182

Irodalomjegyzék ... 187

I. BEVEZETÉS

A forenzikus azonosítás¹ elméletének valódi tudományos igényű feltárása a filozófia és a kriminalisztika viszonyának mélyebb megértéséhez kapcsolódik.

A filozófia eredeti görög jelentése: a bölcsesség szeretete (φιλοσοφία). Eme összetett szó második tagja (σοφία) eredetileg nem valamiféle passzív, az élet szemléletétől elszakadó bölcsességet jelent, hanem „mindenfajta testi-gyakorlati, valamint szellemi-elméleti tevékenység és képesség magasfokú birtoklását és hatékony kifejtését.”²

A filozófiára ily módon nem tekinthetünk csupán valamiféle passzív lenyomatként, amelyben a világról vallott nézeteinket összegezzük, hanem éppen ellenkezőleg, egy olyan tudományos igényű aktív világnézetről van szó, amely belső eszmei meghatározóját képezi állásfoglalásainknak és magatartásainknak.

A filozófia tudományos jellege ellentétes főirányainak harcában öltött testet: amíg a materialista filozófiák szerint a nézet és az értékelés összetartozó szférák, addig az idealista filozófiák előszeretettel választják el a tudományos kontemplatív mozzanattól a profetikus cselekvőt. Mivel utóbbi esetben az értelem nélküli tevékenységet szubjektív indíttatású vágyképek irracionális sugallatai vezérlik, ezért a forenzikus azonosítás elméletét élesen el kell határolnunk minden olyan világnézettől, amelyben az irracionális tartalom lerontja a racionális formát.

A tudományos világnézet elméleti és gyakorlati mozzanatai ugyanis összefüggő egységet alkotnak, jóllehet nem homogén egységet. Miközben az elméleti felfogásunk mélyrehatóan befolyásolja értékeléseinket és cselekedeteinket, addig a legcsekélyebb gyakorlat is szükségszerűen formálja nézeteinket. Nem mindegy tehát, hogy az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatása milyen szélességben és mélységben érvényesül. A filozófia elméleti és gyakorlati oldala, ezért kettős egység, ti. a „filozófia a bölcsesség szeretete, tanulmányozása és gyakorlása. A bölcsesség pedig nem más, mint a lélek készsége arra, hogy helyesen vélekedjék a dolgokról és helyesen cselekedjék az életben.”³ Ezért a világnézetre, mint eszmei-ideológiai képződményre, nem tekinthetünk pusztán egyfajta emocionális-affektív tartalomként, ugyanis

1 A forenzikus tudomány kifejezést az angolszász nyelvterületeken kezdték használni a nyomozás természettudományos módszereinek a megjelölésére. A forenzikus tudomány ismeretanyagában ezért elsősorban a különleges szakértelemhez kötődő krimináltechnikai komponensek kaptak helyet. Az ide tartozó szakterületek legfőbb fókuszpontjában a múltban keletkezett nyom képzőjének a hiteltérdemlő azonosítása áll, ami jelentős mértékű segítséget nyújt a büntető igazságszolgáltatás számára.

2 SZIGETI JÓZSEF: A tudományos gondolkodás forradalma, 1. köt., Kossuth Könyvkiadó, 1984, 17.

3 GASSENDI,P.: Opera omnia, Liber I., Lyon, 1685, 1.

az fogalmi természetéből adódóan axiomatikus jelleget ölt, amelynek tudatosodását követően eszmeként formálja állásfoglalásainkat és magatartásainkat.

A forenzikus azonosítás elméletében e heterogén egységen belül az intellektuális tartalomnak kell döntő szerepet tulajdonítanunk, nem az emocionálisnak. A tudományos szférában ugyanis az elméleti objektivitásban oldódik fel az intellektus vezette szenvedély.

Következésképpen minél tudományosabb igényű világnézetet alapozunk meg a forenzikus tudományok terrénumában, az annál inkább válik azonosítási cselekvéseink és értékeléseink igazi vezérfonalává. Hiszen a világ elméletileg igaz képe objektívebb kriminalisztikai determinációt tesz lehetővé, mint a hamis.

A filozófia tárgya nem az egész világ, hanem a világegész, amelyben a hangsúlyt az egészre kell helyeznünk. Arra az egészre, amely önmagát különbözteti meg a részeitől. A világegész megismerése nélkül viszont nincs valódi részletmegismerés, így szaktudományos megismerés sem. A filozófia ti. a világ átfogó összefüggéseit kutatja és tárja fel, míg a szaktudományos, így a kriminalisztikai megismerés is az egész világ fogalmában rejlő részletek hiánytalan összességére helyezi a hangsúlyt.

Az idealista filozófia abszolutisztikus, dogmatikus tudományeszménye e folyamatban szükségképpen kiábrándulást szül, hiszen a végtelen világegyetem teljes megismerését tűzi ki a filozófia és a szaktudományok közös céljaként. Ez utóbbi felfogás így témám szempontjából olyan szkepszisnek tekintendő, amely képtelen a tagadást pozitív formájára hozni, így a mindenről való semmittudás és a semmiről való mindenttudás nihillista egységét hirdeti: a filozófus az a személy, aki egyre többről, egyre kevesebbet tud, míg az igazságügyi szakértő az a személy, aki egyre kevesebbről, egyre többet tud.⁴ Mindkét tudás a tudós tudatlanság kifejezője, azaz egyaránt semmis. A forenzikus azonosítás elméletének helyes kidolgozása során, ezért nélkülözhetetlen átvezetnünk e szkepszis mennyiségi végtelenségét a minőség végtelenjébe. Tényként kell kezelnünk, hogy a szakértő, jóllehet e felé halad, de nem ismerheti meg az egész világot, mivel az empirikus valóság mind szélességében, mind mélységében egyaránt kimeríthetetlen. Ennek ellenére a megismerési folyamata eredménymozzanatot is tartalmaz. Ily módon nem merül ki a puszta keresésben, mert „fővonalát tekintve minden kutatás találáshoz és minden találás újabb, mélyebb és szélesebb összefüggések kutatásához vezet, egyre magasabb szinten.”⁵

A forenzikus azonosítás elméletét ezért nem tekinthetjük világnézetileg semlegesnek.

Napjaink kriminalisztikai diskurzusában mégsem találkozunk e kérdéskörrel. E hiányosság

4 RUSSELL,B.: My Philosophical Development, Psychology Press, 1995, 204.

5 SZIGETI (1984): i. m. 24.

lényegében a szaktudományos megismerés antagonisztikus mozgásformáinak köszönhető. A szaktudományok világnézeti relevanciája ugyanis tárgyuktól, módszereiktől, illetve tudománytörténeti sajátosságaiktól függően rendkívül heterogén módon alakult. Ti. a polgári fejlődés még a legidealistább fejlődési szakaszaiban is a szaktudományokra támaszkodott. A szaktudományok viszont nem leltek kellő elméleti, sem módszertani útmutatásra e filozófiai irányzatokban, ezért abszolút autonómiára törekedtek. Maguk hozták létre döntőbíróságaikat, amelyek előtt minden elvi kérdést, a valódi logikai ellentmondások feltárása és tisztázása nélkül, sajátos módon fejezhettek ki.⁶ A forenzikus azonosítás elméletének kidolgozása során viszont mindvégig szem előtt kell tartanunk, hogy a szaktudományok emancipációs törekvései nem járhatnak teljes sikerrel, hiszen az az autonómia, amelyre törekednek, nem létezik. Nem szabad tehát abba a hibába esnünk, hogy saját idealista filozófiai illúzióink miatt ne tudjuk megvalósítani következetesen azt, ami a forenzikus azonosítás révén valóban elérhető.

A filozófia és a kriminalisztika autonómiája ugyanis interdependenciájuknak köszönhetően viszonylagos jelleget ölt. Igaz ugyan, hogy a világegész különbözik a részrendszereitől, de egyben azonos is velük. A poláris ellentétek kölcsönös áthatása révén ti. a világegész éppúgy megjelenik a részrendszerein, mint részrendszerei a világegészen, röviden szólva: az általános nincs különös, és a különös általános nélkül.⁷ Következésképpen sem a filozófia nem lehet a kriminalisztikától elvonatkoztatott világegész, sem a kriminalisztika nem lehet a filozófiától elvonatkoztatott részrendszer tudománya. Ti. a filozófia maga is megtelítődik a forenzikus azonosítás elméletével anélkül, hogy feloldódna benne, a forenzikus azonosítás elmélete pedig tudatosan számba veszi saját terrénumában az anyagi világ általános mozgástörvényeit.

A forenzikus azonosítás elméletében ezért úgy gondolom, hogy heurisztikus módszerként kell felhasználnunk a forenzikus logika világnézeti, elméleti és módszertani alapjait. A szakértői következtetésekre így a világegész abszolút totalitását visszatükröző, relatív totalitásként tekinthetünk, amelynek kettős – extenzív és intenzív – kimeríthetetlenségében az általános és a specifikus axiómák teremtenek rendet. Ti. ezzel megakadályozzuk, hogy világunk kimeríthetetlensége az agnosztikus relativizmus buktatójába vezessen minket.

A dogmatikus abszolutizmus zsákutcájában ugyanis pusztán közeledünk az igazság felé, de azt sosem ragadhatjuk meg.⁸ A forenzikus azonosítás elméletében viszont a

6 BECKER,O.: Mathematische Existenz, in: HUSSERL,EDMUND: Jahrbuch für Philosophie und phänomenologische Forschung, 467.

7 SZIGETI (1984): i. m. 28.

8 Uo. 29.

lényegösszefüggések megragadása az azonosítás folyamatában meghatározott relatív totalitásokra, illetve ezek egy-egy szintjére nézve maradéktalanul lehetséges. A megismerés, ti.

a forenzikus logika szerint abban áll, hogy az egyedit gondolatban az egyediségből a különösségbe és ebből az általánosságba emeljük, hogy a végtelent a végesben, az örökkévalót a mulandóban felleljük és azonosítsuk. Az általánosság formája pedig magában való lezártság formája, és ezzel a végtelenségé, a sok végesnek végtelenné való összefoglalása. Ezáltal lépésről lépésre haladhatunk a forenzikus azonosítási diszciplínák kutatási tárgyainak, és lényegi törvényszerűségeiknek a feltárása felé.

A forenzikus azonosítás folyamatában ezért nem állíthatunk mesterséges válaszfalat a viszonylagos és az abszolút igazság közé, elvégre viszonylagos képzetekből tevődik össze az abszolút igazság, e viszonylagos képzetek fejlődésük során az abszolút igazság vonalán haladnak, az abszolút igazsághoz közelednek. A forenzikus azonosítás eredménye ezáltal abszolút, ti. a forenzikus szaktudományok által kidolgozott törvényszerűségek alá tartozó jelenségeket egyetemesen fogja át, és egyben relatív jelleget ölt, hiszen az azonosítás során elért eredményünk mélyebb és átfogóbb axiómák feltárásának képezi szükségszerű feltételét.

A forenzikus azonosítás által felmutatott eredmények ennélfogva olyan állomásoknak tekintendők csupán, amelyek újabb relatív totalitások adekvát visszatükrözéseinek képezik nélkülözhetetlen alapját. Ily módon a forenzikus azonosítás mozgását éppúgy segíti és fejleszti mindaz, amit a materiális világegészről a filozófia révén már feltártunk, mint ahogyan a kriminalisztika is az anyagi világegész új mozzanatainak megismerésére ösztönzi a filozófiát.

A megismerés abszolút és relatív jellegének ellentmondását ebből adódóan fel kell oldanunk a forenzikus azonosítás elméletében egy olyan tervszerűen haladó, termékeny mozgásban, amely egyre szélesebben és mélyebben képes elsajátítani a világot. E megismerést tudományos kritikai megismerésnek nevezzük, amely képes meghatározni, hogy honnan jön, hol tart és merre halad. Relatívnak tekintendő abból az aspektusból, hogy mindig túlmegy a már elért eredményeken. Relatív köntösén azonban abszolút mozzanatai is kidomborodnak, hiszen saját eredményeire alapozva jut el a tudományos előrehaladás szükségletei által megkívánt magasabb terrénumba.⁹

A forenzikus azonosítás matériáját a bűn jelenségei képezik. Csakhogy a bűn jelenségei egyben az anyagi világ jelenségei egyaránt, amelyeket szintén azonosítunk. A bűn jelenségeinek a forenzikus azonosítás alapjául vétele tehát nem holmi felvétele valami készen talált jelenségeknek, hanem mintegy az anyagi világ jelenségeinek azonosítása. De az

9 SZIGETI JÓZSEF: Racionalizmus és irracionalizmus dialektikája, Akadémia Kiadó, Budapest, 1991, 21.

azonosság megállapítása ezzel még csupán elvont azonosság volna. Nekünk azonban a jelenségekre kifejezetten, mint a bűn jelenségeire van szükségünk. Vagyis az objektumok azonosítását oly módon kell elvégeznünk, hogy az a jelenségeknek, mint a bűn jelenségeinek a konkrét azonosítása legyen.¹⁰

Utóbbit az ún. determinációs fokok (kategoriális összefüggések) feltárása révén tudjuk elérni. Determinációs fokok alatt SZIGETI¹¹ a valóságnak olyan anyagi meghatározásait és viszonymozzanatait érti, amelyek „átfogóbb jellegű és mélyebben rejlő törvények, mint a részrendszerekben érvényesülő, a szaktudományok által feltárt törvények.”¹² Végeredményben tehát a filozófiának, közelebbről az ontológiának azon determinációs fokairól van szó, amelyek a tudatunkban csupán fogalmilag tükröződnek vissza. Ebből kifolyólag az általános, a különös és az egyedi kategóriáit valamennyi szaktudomány, így a kriminalisztika is magában hordozza, jóllehet tárgyspecifikus módon.

A bűn jelenségeit először az anyagi világ általános jelenségeiként azonosítjuk. Az érzéki anyag ti. az a mindenkori tényanyag, amelynek keretében az anyagi világ jelenségei tudatunkban a legközvetlenebb módon tükröződnek vissza. Gondolati tevékenységünk tudatbéli objektumát viszont nem szabad összekevernünk az objektív valósággal. Utóbbi ugyanis az érzéki anyagnak képezi forrását. Ily módon a kriminalisztika számára sem lehet közömbös azon filozófiai alapkérdésnek a megválaszolása, hogy mi az anyagi világ és az emberi tudat egymáshoz fűződő viszonya?

A filozófia alapkérdése ez, egyrészt azért, mert felöleli a világ jelenségeinek két szélső pólusát – az anyagi (ordo et connexio rerum) és a szellemi jelenségeket (ordo et connexio idearum) –, másrészt újból és újból állásfoglalásra készteti a valóságot elsajátító embert gyakorlati tevékenységéből és tudatából kiindulva. „Mi az eredendő, a szellem, vagy a természet? A filozófusok aszerint, hogy így vagy úgy válaszolták meg ezt a kérdést, két nagy táborra szakadtak. Azok, akik azt állították, hogy a szellem az eredendő a természettel szemben, tehát végső fokon feltételezték a világ valamiféle teremtését [...] az idealizmus táborát alkották.

10 A bűnjel kifejezés képezi doktori értekezésem vezérfonalát. Nem csupán az önálló kriminalisztikai diszciplína kialakulásának, de a forenzikus azonosítás logikájának szemléltetésére is kiválóan alkalmas. A hangsúlyokat néhol dőlt betűvel szemléltetem.

11 Szigeti József behatóan foglalkozott az azonosság ontológiai, ismeretelméleti és logikai kérdéseivel, akinek a munkássága jelentős segítséget nyújtott a forenzikus azonosítás szakdiszciplínáin belül és között uralkodó feszültség forrásának, a forenzikus ellentmondásnak a feltárásában. Minthogy a forenzikus ellentmondást a determinációs fokok révén vagyunk képesek feloldani, a forenzikus azonosítást néhol a „forenzikus determináció”

kifejezéssel illetem.

12 SZIGETI (1984): i. m. 199.

A többiek, akik a természetet tekintették eredendőnek, a materializmus különböző iskoláihoz tartoznak.”¹³

Az anyag és az eszme viszonyának problematikája az elsődlegesség kérdésköre mellett implicite magában foglalja a megismerhetőség kérdéskörét is. Nevezetesen azt, hogy a megismerő miként sajátítja el, vagy egyáltalán elsajátíthatja-e a világot? Első ránézésre úgy tűnhet, hogy e kérdés megválaszolása megkerülhetetlenül szükséges a primátus kérdésének eldöntéséhez. Mert ahhoz, hogy a világegész természeti vagy szellemi meghatározottságában állást tudjunk foglalni, először arról kell megbizonyosodnunk, hogy a világ megismerhető-e, s valóban megismerés-e a megismerésünk, nem holmi illúzió. Csakhogy a megismerés lehetőségének tagadása éppúgy megismerés, mint annak állítása. Hiszen mindkettő számot tart arra, hogy általános érvényű igazságként fogadják el. Következésképpen minél inkább tagadjuk az igazság létét, annál feltétlenebb igazságként tekintünk arra a tételre, hogy nincs igazság. Az igazság elvont tagadásával ily módon közvetlenül állítjuk az igazságot. Ha a tartalmilag állított tételünk (nincs igazság) teljes bizonyossággá válik, akkor a forma (bizonyított igazság) szükségképpen megcáfolja a tartalmat. Ha pedig a forma nem bizonyít, akkor a tartalomból sem válhat általános érvényű igazság.

A megismerhetőség kérdését ezért nem tekinthetjük előbbre valónak a primátus kérdésénél. Ellenkező esetben ugyanis olyan paralogizmusba kerülünk, amelyben a forma és a tartalom kölcsönösen lerontja egymást. A filozófiai alapkérdés fő oldalának ily módon nem az ismeretelméleti, hanem a lételméleti oldalt tekintjük. Annál is inkább, mert a megismerőnek először el kellett sajátítania bizonyos mértékig a világot ahhoz, hogy felhalmozott tapasztalatai alapján a megismerés természetét is a kutatási tárgyává tegye. A megismerés lehetőségének kérdése ezért szükségképpen előfeltételezi a világ természetének kutatását.¹⁴

Doktori értekezésem keretében ezért a filozófia és a forenzikus azonosítás szakdciszciplínáinak interdependenciájába kívánom bevezetni a tisztelt olvasót, ami annál is indokoltabb napjainkban, mert a tudományos haladás felgyorsult üteme révén a kriminalisztikai kutatások is szembe találják magukat a fentiekhez hasonló kardinális filozófiai kérdésekkel, amelyek helyes megértése alapul szolgál az egyes szakágain belül, illetve szakágai között uralkodó feszültségek feloldására. Ennek során a nomotetikus-deduktív kutatási módszertanra támaszkodom: nomotetikusra, hiszen az általános törvényszerűségek közvetlen feltárását célzom a jelenségek nagyobb csoportjára érvényes összefüggéseket vizsgálva; és deduktívra,

13 Uo. 111.

14 Uo. 113.

hiszen az általánosból logikai következtetésekkel jutok el doktori értekezésem tárgyához.

Kutatásom során az etimológiai vizsgálódásra is fontos szerep hárult.

Az eredményül kapott tudományos elméletem legfontosabb ismertetőjegye a predikció.

A forenzikus azonosítás elméletének ti. nemcsak az adott jelenség jelen- és múltbeli, hanem a jövőbeli egyediségeire is érvényesnek kell lennie. A tudományos elmélet fogalmát viszont nem szabad összekevernünk a modell fogalmával. Ti. a modell csupán átmenetként, ún. közvetítő tagként funkcionál az empirikus tények rögzítése és azok elméleti magyarázata között.¹⁵ Különösen igaz ez a forenzikus tudományok azon szakágaira, ahol a természet anyagi mozgásformáinak addig ismeretlen mélységeibe hatoló, mikrométerű kutatások egyazon objektum egyes szintjeit egyfajta, más szintjeit másfajta modellel magyarázzák.

A kriminalisták többsége meglátásom szerint a forenzikus azonosítás modelljére támaszkodik és nem vesz tudomást a forenzikus ellentmondás jelenségéről. E problematikát jól érzékeltetik FENYVESI és ANGYAL sorai. Jól ismerte fel FENYVESI, hogy „A piramis csúcsán elhelyezkedő, fókuszos azonosítás elmélete már évtizedek óta pontosan kimunkált mind a hazai, mind a nemzetközi szakirodalomban”¹⁶, ti. a szerzők többsége¹⁷ ugyanarra a modellre hivatkozik. ANGYAL ezért már ismeretelméleti problémaként teszi fel a kérdést: hogyan állíthatjuk kétséget kizáróan, hogy két nyom forrása ugyanazon objektum? Bár a kriminalisztika történetében ennek magyarázatára számos elv és tétel született, máig adósak vagyunk egy hiteles, mindenki számára elfogadható magyarázattal. Ezt látszik áthidalni, hogy a forenzikus tudományok felől elemi erővel tör utat magának a statisztikai alapú valószínűség számítás.”¹⁸

Doktori értekezésem keretében éppen e teoretikus fehér folt¹⁹ ontológiai, ismeretelméleti és logikai kérdéseire keresem a választ.

15 Uo. 37-38.

16 FENYVESI CSABA: A kriminalisztika tendenciái, Dialóg Campus, Budapest, 2017, 158.

17 Vö.: GARAMVÖLGYI VILMOS (szerk.): Kriminalisztika, Általános Rész, Belügyminisztérium Tanulmányi és Módszertani Osztálya, Budapest, 1961; KATONA GÉZA: A nyomok azonosítási vizsgálata a büntetőeljárásban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965; KERTÉSZ IMRE: A tárgyi bizonyítékok elmélete a büntető eljárásjog és a kriminalisztika tudományában, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1972; V^ARGHA LÁSZLÓ (szerk.): Kriminalisztika, Tankönyvkiadó, Budapest, 1980; BÓCZ ENDRE (szerk.): Kriminalisztika 1-2, Duna Kiadó, Budapest, 2004; TREMMEL –FENYVESI –HERKE: Kriminalisztika tankönyv és atlasz, Dialóg Campus, Budapest, Pécs, 2005; BÓCZ ENDRE –FINSZTER GÉZA: Kriminalisztika joghallgatóknak, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2008; TREMMEL –FENYVESI –HERKE: Kriminalisztika, Dialóg Campus, Budapest, Pécs, 2009

18 ANGYAL MIKLÓS: A kriminalisztikai megismerés, avagy a kriminalisztika megismerése, in: FENYVESI CSABA – H^ERKE C^SONGOR (szerk.): A munkát nem lehet eltitkolni, tiszteletkötet Tremmel Flórián professor emeritus 75.

születésnapjára, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 2016, 11-12.

19 FENYVESI (2017): i. m. 158.

II. A BŰN JELENSÉGEIRŐL VALÓ TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS FORRADALMA

A bűn jelenségei azok a pillérek, amelyeken a forenzikus azonosítás elmélete nyugszik.

A kriminalisztika tudományának egyik legfontosabb feladata éppen ezért azon jelenségeknek a megismerésében, rendszerezésében áll, amelyek alapján a nyomképző hiteltérdemlő módon azonosítható.

A büntető gyakorlat ingatag volta miatt azonban elsődlegesen azt a kérdést kell tisztáznom, hogy: „adott esetekben mely tárgyak tekintendők bűnjeleknek”²⁰? Jogfejlődésünk sajátosságából adódóan²¹ ugyanis e területen is a terminológia teljes zűrzavara uralkodik.

Múltba való visszatekintésemmel ezért nem csupán e jogintézmény jelenének a megértéséhez, hanem eljövendő útjának a gazdagításához kívánok hozzájárulni.²²

A bűnjel gyűjtőnév etimológiája, és az önálló kriminalisztikai diszciplína kialakulása szorosan összefügg a feudális jogrendszer szerves részét képező indícium-bizonyítás elméletével, amely az inkvizíciós (nyomozó) eljárás formális bizonyítási elméletének keretében bontakozott ki, és a XVIII. században érte el csúcspontját.²³

II.1. Az indícium-bizonyítás elmélete

Az indícium-bizonyítás elméletének gyökereit ember és természet viszonyának a fejlődésében találjuk, amelynek során az emberi társadalom saját szabadságfokának kiszélesítése érdekében egyre inkább elmélyült a természetben uralkodó objektív törvényszerűségek által nyújtotta lehetőségekben.

Azon a határon kezdődött a kriminalisztika művelése, ahol a társadalmilag átörökített és felhalmozott tapasztalatok, eszközök és eljárások többé már nem voltak elégségesek a büntető igazságszolgáltatás gyakorlati problémáinak megoldására. S ha kezdetben ez a tudomány még csak a gyakorlaton belül maradó elméletként funkcionált, a felhalmozott tudás egy ponton kikerülhetetlen szükségszerűséggel csapott át a kriminalisztikai diszciplína önállósulásába.

Minél nagyobbra és heterogénebbre duzzadt a bűnfelderítés, valamint a perbeli bizonyítás ismeretanyaga, annál inkább fennállt a veszélye annak, hogy elemeire hullik szét. Így hát a

20 SZELES ELEK: A bűnjelekről, in: Büntető Jog Tára, 1895/5. sz., 65.

21 KATONA GÉZA: A nyomozás egyes kérdéseinek intézménytörténeti áttekintése, in: Jogtudományi Közlöny, 1972/10. sz., 519.

22 BERNAL,J.D.: A tudomány és történelem, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963, 21.

23 Jóllehet a feudális jogrendszer szerves részét képező indíciumtan a formális bizonyítási eljárásban vált rendszerezett ismeretanyaggá, tapasztalati jellegű megállapításaira már a „korai feudalizmus frank, germán és szláv népjogában, nemkülönben az Árpád-házi királyok korából származó magyar tételes joganyagban számos utalás található.” in: KATONA GÉZA: Bizonyítási eszközök a XVIII-XIX. században, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 356.

büntető igazságszolgáltatás gyakorlati feladatainak differenciálódása, nehézségi fokának növekedése, továbbá a bűnfelderítés és a bizonyítás felhalmozódó ismeretanyagának rendszerezési szükséglete vezette a korabeli kriminalistákat a kriminalisztikai diszciplína határvonalainak megállapításához.

„Minden kor tudományos világképe visszatükröződik a szaktudományokban (így a büntető eljárásjog elméletében is) és viszont, a tudományos világkép alakulására visszahat a szaktudományok minden egyes új eredménye. A tudományos fejlődés következményei a büntetőeljárásban elsősorban a bizonyítás tanának változásain mérhetők le: a szaktudományok fejlődésével párhuzamosan szorultak háttérbe a kezdeti mitikus elképzelések, és léptek előtérbe a bűncselekmény, mint múltbeli történés tényleges megismerésére alkalmas racionális bizonyítási módok.”²⁴

II.1.1. A tudós tudatlanság

Az emberi fejlődés kezdeti szakaszaiban²⁵ a hordaközösségtől vagy a nemzetségtől elszakított egyed biztos pusztulásra volt ítélve. A közösség történetileg felhalmozott tapasztalatai nyújtottak védelmet a természet leküzdetlen erőivel és az externikus csoportokkal szemben. Létük elsődleges feltételét ily módon a múlt jelentette számukra: az a totemisztikus világnézet, hogy az ember az, amit megeszik²⁶. Gyakorlati tudatukban azonban nem csupán racionális, hanem irracionális elemek is felhasználhatónak bizonyultak. Utóbbiak ugyanis könnyeben váltak cselekvésük motivációs alapjává.

A nemzetség közvetlenül azonosította magát azzal, ami megélhetése fő forrását képezte.

A totem-tudat – azaz a közös őstől/ősöktől való leszármazásnak az eszméje – minden társadalom fejlődésének kezdetén megtalálható. Minthogy az archaikus társadalmi forma kezdeti termelés módja a vadászéletmód volt, az állattotemek voltak a legelterjedtebbek. „Ámde sokféle faja van az élelemszerzésnek is, s ezért sokféle életmódja az állatnak, embernek egyaránt; mert táplálkozás nélkül élni nem lehet, s így a táplálkozás különfélesége az élőlények életmódját teszi különbözővé [...] s minthogy természetük szerint sem mindegyikük ugyanazt kedveli, hanem az egyik ezt, a másik azt, azért a húsevőknek és a növényevőknek élete eltér egymástól; így van ez az emberek között is. [...] Mert életük nagyon különbözik egymástól. A legtunyább élet a pásztorkodó népeké, mivel eledelük a szelíd állatok húsa, amit fáradság nélkül

24 KIRÁLY TIBOR: Büntetőeljárási jog, Osiris Kiadó, Budapest, 2008, 27.

25 Indokoltnak találom ismertetni azon idealista gondolkodásmód racionális magvait, amely rendkívül hosszú időn át nyomta rá bélyegét a bizonyítási eljárás történetére is. Ti. azon a határon jelent meg a kriminalisztikai diszciplína művelése, ahol a tudós tudatlanság mozdulatlanságát felváltotta az örökké tartó elevenségének kifejeződése.

26 FEUERBACH,L.: Das Geheimniss des Opfers oder der Mensc ist, was er isst, in: SCHUFFENHAUER, W.:

Gesammelte Werke, X, Akademie Verlag, Berlin, 1971, 26.

szereznek [...] Mások vadászatból élnek, éspedig ki ilyenből, ki amolyanból [...] Az emberiség legnagyobb része az azonban a földből él, mégpedig megművelt terményeiből.”²⁷ Különösen a földművelő életmódra való áttérés szélesítette ki a totemtárgyak körét, hiszen a földi képződmények mellett az égieket is a táplálékszerzés szolgálatába állították: „Az egyiptomiak által tisztelt Szirius csillag, a Kutya Csillaga égi megjelenése a mezőgzdasági munkák optimális kezdetét jelezte.”²⁸

A táplálékszerzés mágikus misztifikációja ily módon központi szerepet játszott a nemzetségek társadalmi tudatában. A totemizmus mágikus-vallási tudatának viszont megvolt a maga racionális magva: a társadalom közvetlen életfeltételét – a táplálékot – konstituáló természeti tények kiszámíthatatlansága. Ez az a függés és kiszolgáltatottság, ami először szülte világra az isteneket.²⁹

A történelmi fejlődés egy adott fokán, ott, ahol az ősi közösségek növekvő hatalma a természettel szemben meglévő kiszolgáltatottságuk nagyságát is tudatosította, és nem voltak meg e félelem kontrollálásának racionális eszközei, ott előtérbe kerültek az irracionális eszközök: a mágia eszközei, amelyek segítségével mindazt, amitől féltek és rettegtek, illuzórikus uralmuknak vetették alá.

Joggal féltek attól, hogy az elejteni kívánt vadcsorda nem jelenik meg a tervezett vadászaton, holott a gyakorlati tapasztalataikból tudták, hogy az adott időszakban többnyire az ő vadászterületükön jár. Ezért a szó- és képmágia illuzórikus eszközeihez fordultak, gondolván, hogy a szóban megidézett, vagy a képben megjelenített jelenség platóni ideája, az a valóságban kényszerítő erővel idézi elő eredetijének a megjelenését is. Jóllehet e primitív gondolkodás racionális és irracionális mozzanatai között cseppfolyós volt az átmenet, mégsem szabad e két oldalt közvetlenül azonosítanunk, mivel vagy az egyik, vagy a másik oldal jutott domináló szerephez. De annyiban feltétlenül a racionális elemek domináltak, hogy csak meghatározott és egészükben nem misztifikált tapasztalatok birtokában jöhettek létre az irracionális elképzelések. Az ősi társadalmak növekvő tudása ti. egyre nagyobb tudatlanságot, kiszolgáltatottságot generált a természettel szemben. S ahol nem voltak meg a reális eszközök e tudós tudatlanság ellentmondásának feloldására, ott az illuzórikus eszközök jutottak előtérbe.

Ez a tudós tudatlanság „teremtette meg azt a formát – a büntetőeljárás ősét –, amelynek célja az volt, hogy a vitás kérdésekben az istenek döntését kikérje. A bíró szerepe kezdetben

27 ARISTOTLE: Politics, with an english translation by H. Rackham, Harvard University Press, London, 30-31.

28 S^ZIGETI (1984): i. m. 276.

29PETRONIUS,GAIUS ARBITER:Poemata, 76 P.L.M., with an english translation by Michael Heseltine, Harvard University Press, London, 1961, 408.

csak a felsőbb hatalmak istenítélet formájában jelentkező döntések megállapítása és kihirdetése, bizonyítást nem végez, ebből következően nincs szüksége olyan módszerekre, amelyekkel a valóságot megismerheti. Ennek igénye csak a fejlődés későbbi szakaszában merül fel, amikor az igazságszolgáltatást már nem közvetlenül az istenek, hanem földi képviselőjük végzi.”³⁰

Vádló nélkül ti. bíró sincs (nemo iudex sine actore), mondja a – formális bizonyítási rendszert megelőző – vádeljárás klasszikus formájaként számon tartott ókori római alapelv. A vádeljárás bizonyítási rendszere rendkívül primitív jelleget öltött, amelyben a bizonyítékok királynőjének (regina probationum) tekintett vádlotti beismerésen túlmenően, olyan bizonyítási eszközök játszottak főszerepet, mint az eskü, a párbaj vagy az istenítélet. Az eskütársak (coniuratores), így a vádlott barátai, vagy szomszédai, a vádlottal párhuzamosan tett esküjükkel igazolhatták a vádlott esküjének igaz voltát. Ezzel szemben a párbajra és az istenítéletre még hitelesebb bizonyítékokként tekintettek. Mindez jól tükrözi a társadalom akkori kultúrszínvonalát: „Két erő hatott rendkívüli módon ennek az időszaknak az emberére […] a fizikai erő és a babona ereje. Ezért természetes, hogy elvont következtetésekre képtelen agya ebben a két forrásban kereste a bűnözés elleni harc eszközeit.”³¹ Aki tehát a párbajban győzött, megkötözve sem merült le a szent víz fenekére, vagy a forró vízbe mártott kezein bizonyos idő múlva sem mutatkoztak sebek, az nem volt bűnös, az igazat mondta. A bizonyításnak eme primitív szisztémája ismert volt az összes középkori európai büntetőperben.

A szembefordulás és a szakítás a vádeljárás mágikus bizonyítási rendszerével a haladó filozófiai nézeteknek köszönhető: „Az antik filozófia fő vonalában objektivista. Problémája a tárgyi világegész sui generis meghatározottsága. Idealizmus és materializmus ellentéte a világ ontológiai lényegének kérdése körül forog, akörül, hogy mi a világalap? A megoldás túlnyomóan materialista. [...] A teológia szolgálólányává szegődött középkori filozófia túltengő idealizmusában viszont alig marad hely a materializmus számára. Az isten teremtette [...]

anyag (a ,materia prima’) természeti mivoltában csupán inadekvát kifejezője a mindent meghatározó szellemnek. Csak a civilizált feudalizmus városi kommunáinak talaján kap lábra az a nominalista jellegű materializmus [...], amelyben felmerül az idealizmus és materializmus problematikájának az az ismeretelméleti oldala, hogy mit tükröznek vissza fogalmaink? De még csak csírájában, túlburjánozva a teológiától. A gnoszeológiai módszertani oldal csak az újkori

30 KIRÁLY: i. m. 27.

31 VISINSZKIJ,A.J.: A perbeli bizonyítás elmélete a szovjet jogban, Akadémia Kiadó, Budapest, 1952, 83.

fejlődésben jut szóhoz szabadon, a tudattól független külső világ megismerhetőségének kérdéseként. Legmeghatározottabban bizonyára a 18. században.”³²

II.1.2. A formális bizonyítás tana

A feudális jogrendszer szerves részét képező indícium-bizonyítás elmélete az inkvizíciós eljárás keretében bontakozott ki, és a XVIII. században érte el csúcspontját.³³

Az anyagi igazság perbeli megismerésére ezidőtájt a feudális osztály érdekeivel összhangban álló formális szemléletmód volt a jellemző. A formális (kötött) bizonyítási elmélet úgy vonult be a büntetőeljárás történetébe, amelyben a jogalkotó előzetesen meghatározta a bizonyítási eszközök bizonyító erejét. Ily módon minden bizonyítási eszköznek a törvény által előre megállapított súlya volt. A vizsgálatnak, sőt a bíróságnak sem volt joga arra, hogy azokat a saját belátása szerint mérlegelje. Feladatuk csupán abból állt, hogy a bizonyítékként eléjük kerülő jelenségekből levonják a törvény által előírt következtetéseket. Mivel a formális bizonyítás elméletére épülő bizonyítási rendszer úgy tekintett az egyes bizonyítási eszközökre, mint valamiféle változatlan sajátosságokkal bíró jelenségekre, szerves kapcsolatban állt az inkvizíciós eljárással, amely „formális, a körülmények latolgatására és elemzésére módot nem adó szabályok mechanikus alkalmazásának a segítségével, valamint a gyanúsítottakkal, terheltekkel és vádlottakkal szemben közvetlen kényszer alkalmazásával folyt le.”³⁴ Az inkvizíciós eljárásban ily módon a formális bizonyítékok rendszere mentette fel a bírót és a vizsgálót a bizonyítási eszközök valós tartalmának elemzése alól, ti. mozgásterük a jogalkotó által előre megállapított formális ismérveknek, megbízhatósági százalékoknak a figyelembevételére korlátozódott.

II.1.2.1. Indíciumok a bizonyítási eljárásban

Az inkvizíciós eljárás a XVI-XVIII. században érte el legmagasabb fejlődési fokát, amikor Európa valamennyi büntető jogforrása a formális bizonyítás elméletének befolyása alá került. Az akkori idők tudós jogászai – így pl. Julius Clarus, Farinacius, Karpcov, Mascaldus, Imberg stb. – arra az alapvető hipotézisre támaszkodtak, hogy a bizonyítékok mérlegelése szempontjából rögzíthetők azok az objektív ismérvek, amelyek előre képesek meghatározni valamennyi bizonyítási eszköz bizonyító erejét. A formális bizonyítás rendszere tehát túl volt telítve olyan normákkal, amelyek alapján a jogalkotó igyekezett a bűn egyes jelenségeit

32 S^ZIGETI (1984): i. m. 129.

33 Vö.: CZEBE ANDRÁS:A bűnjel etimológiája, in: Kúriai Döntések, 2019/2. sz., 272-280.

34 VISINSZKIJ:i. m. 81.

bizonyos algebrai formula alá vonni abból a célból, hogy a bírói önkénynek véget vessen.

Csakhogy a bizonyítási eljárást – a bíró szerepének valamiféle gépiesen működő automata szerepére történő korlátozásával – e rendszer is távol tartotta az anyagi igazság megállapításának feladatától.

A formális bizonyítási elmélet tudománytörténetileg pozitív és negatív szakaszokra bontható. A XVIII. század végéig uralkodó pozitív formális bizonyítási elmélet megkövetelte, hogy a bíróság a törvényben nevesített körülmények fennállása esetén állapítsa meg a vádlott bűnösségét. A jogalkotó nem pusztán a különböző bizonyítékkategóriákat határozta meg előre, hanem azt is, hogy a bírónak mely ismérvek fennforgása esetén kell valamely körülményt bizonyítottnak tekintenie, és miként kell azt értékelnie. Következésképpen e bizonyítási rendszer előírta a bíró számára, hogy a törvény által előírt körülmények teljesülése esetén akkor is döntsön a büntetőjogi főkérdés vonatkozásában, ha benne e tekintetben nem alakult ki személyes meggyőződés. „A bírói hatalomkör túlhágásai elleni korlátokat e rendszer a bizonyítékok méltatásánál állítja fel. A bizonyítási szabályok képezik a személyes szabadság garantiáit. A biró csak oly bizonyítékot vehet figyelembe az itélethozatalnál, mely törvényesnek el van fogadva. A bizonyítékok királynéja – regina probationum – a beismerés. Ennélfogva mindekép oda kell törekednie a bírónak, hogy a vádlott beismerésben legyen.”³⁵

Ennek megfelelően a pozitív formális bizonyítási elmélet a bizonyítási eszközöket teljes (plena probatio) és nem-teljes (minus plena probatio) bizonyítékokra osztotta. A teljes bizonyítékok azok voltak, amelyeket a jogalkotó elegendőnek talált a bíró meggyőzésére, így a vádlott beismerő vallomása, az előírt alaki kellékekkel rendelkező okirat, továbbá a tanúk vallomása. A teljes bizonyítékok fennforgása mechanikusan vonta maga után a vádlott bűnösségének bizonyított voltát. Ezzel szemben a nem-teljes bizonyítékokra olyan indíciumokként tekintettek, amelyek önmagukban ugyan nem voltak elegendők a büntetőjogi főkérdés eldöntéséhez, mégis gyanút ébresztettek bizonyos személlyel szemben, és alapot szolgáltattak a nem-nemesek elleni bűnperekben a tortúra alkalmazásához. „A tiszta inquisitorius rendszer uralmi idejében elítélni valakit egyedül közvetlen bizonyíték alapján lehetett. A közvetett bizonyítékok legfölebb arra szolgálhattak, hogy a vádlott a vizsgálat alatt a birói tanács beleegyezése esetére torturának – (peinliche Frage, question préparatoire, mint euphonistice nevezték) – vettessék alá, vagy pedig hogy a bizonyítékok elégtelensége vagy más rokon értelmű fentartás kimondassék.”³⁶

35 FAYER LÁSZLÓ: A magyar bűnvádi perrendtartás vezérfonala, Franklin, Budapest, 1905, 6.

36 Uo.

II.1.2.2. A klasszikus büntetőjogi iskola eszmeáramlata

A tortúra jogintézménye is jelentős változásokon ment keresztül a késői feudalizmus inkvizíciós eljárásában. Ti. a kínvallatás alkalmazásának feltételeként a jogalkotó kezdetben még olyan nyomatékosabb indíciumokat követelt meg, amelyek csaknem a vádlott elítéléséhez is elegendők lettek volna. Amikor a bíróság e bizonyítékok alapján meggyőződött a vádlott bűnösségéről, tulajdonképpen azért folyamodott a tortúra eszközéhez, hogy a pozitíve kötött bizonyítási rendszernek eleget téve, megszerezze a vádlott beismerését, kétségtelenné téve a vádlott bűnösségét. „Csakis később, midőn a birósági gyakorlatban, a közegek kényelmi tekinteteinél fogva, a trotura alkalmazásának előfeltételei mindinkább kevesbültek, vetkőztették ki a torturát eredeti jellegéből és egy kivételes felderítési eszközből rendes bizonyítási eszközzé fajult. A tortura ismétlését a régibb jog megtiltotta. Később azonban ép az ismétlés lett az elitélés legerősebb eszköze. Ha a vádlott a tortura alatt beismert, a tortura befejezése után ismét meg kellett kérdezni, fenntartja-e vallomását. Ha fentartotta, elítélték, ha nem, újra torturázták – annyiszor amennyiszer. Ilyképp … A tortura tana a bűnvádi eljárás tudományának leglényegesebb alkatelemévé lett.”³⁷

A pozitív formális bizonyítási rendszerben ily módon központi helyet foglalt el a vádlott beismerése, amelyet indíciumok fennállása esetén akár a kínvallatás eszközével erőszakoltak ki. A „tortura volt a bizonyítási szabályok központja, productiv ereje; a tortura segélyével lehetett a közvetett bizonyítékot beismerés kicsikarása által közvetlenné tenni.” ³⁸ Csakhogy a kínvallatás kimenetele e primitív eszköz alanyának testalkatán és szívósságán múlott. „A kínvallatás egyedül abban különbözik a tűz és forró víz bizonyítékaitól, hogy az előbbinek eredménye látszólag a vádlott akaratától függ, az utóbbiaké pedig egy tisztán physikai ténytól;

de ez csak látszólagos, nem valódi külömbség. A kín és sanyargatás közepette ép oly kevéssé szabad az igazmondás, amint hajdanában csalás nélkül nem lehetett a tűz és forró víz hatását elhárítani. […] Két egyenlően ártatlan vagy bűnös ember közül az erős és bátor fel fog mentetni, a gyenge és félénk el fog ítéltetni […] A kínvallatás sikere tehát a vérmérséklettől függ és az ember ereje és érzékenysége szerint változó számvetés dolga, úgy hogy e rendszer mellett a következő feladványt jobban megoldaná a mathematikus mint a bíró: Adatván egy ártatlan ember inainak ereje és idegeinek érzékenysége, számíttassék ki, mily fokú fájdalom fogja őt egy adott bűncselekmény bevallására bírni.”³⁹ BECCARIA helyesen látta ugyan, hogy a

37 Uo.

38 F^AYER: i.m. 11.

39 BECCARIA,C.: Bűntett és büntetés, fordította és bevezette Dr. Tarnai János, Révai Leo Kiadása, Budapest, 1887, 34-35.

tortúra alkalmazásával a keresett anyagi igazság még inkább homályba vész, mégsem tartotta megengedhetőnek a büntetőtörvények bírák által történő értelmezését: „Nincs veszélyesebb dolog, mint azon általánosan elfogadott szabály, hogy a törvény szellemét kell keresni. Így vélemények áradatától ostromolt gát lesz a törvényből. A törvény szelleme tehát a bíró jó vagy rósz logikája, jó vagy rósz emésztése szerint alakulna; attól függne, hogy mennyire szenvedélyes, miképen bírja bajait, mily viszonyban áll a sértett félhez, szóval: többékevésbbé szenvedélyes voltától, a bíró és a károsult közötti viszonytól és mindazon apró tényezőktől, melyek az ember hullámzó lelkületében a dolgok látását megváltoztatják. […] Azért látjuk, hogy ugyanazon bíróság külömböző időben különféleképen bünteti ugyanazon cselekményt; mert nem a törvény állandó és szilárd szavait, hanem a tévedő és ingatag magyarázatot nézi. A büntető törvény betűjének szigorú alkalmazásukért eredő bajokat hasonlítani sem lehet azon zavarokhoz, melyek az értelmezésből származnak.”⁴⁰ Az erkölcsös és igazságos bíróságot hirdető klasszikus büntetőjogi iskola vezéregyénisége tehát sajátos módon állt ki a kötött bizonyítási rendszer mellett: „Van egy általános szabály, melylyel valamely tény bizonyosságát, például a bűnjelek erejét, nagyon jól ki lehet számítani. […] Valószínűséget említek, bár bűncselekményekről van szó, melyeket csak úgy lehet büntetni, ha bizonyosak. Azonban ez nem fog képtelenségnek tetszeni, ha meggondoljak, hogy az erkölcsi bizonyosság szorosan véve nem egyéb mint valószínűség, melyet bizonyosságnak nevezünk, mert minden józan ember szükségkép annak veszi egy minden elmélkedésnél régibb, kényszerű szokás folytán, mely nélkül az emberi tevékenység megakadna; a bűnösség kimondásához tehát azon bizonyosság kívántatik, mely életünk legfontosabb cselekményeinél vezérli elhatározásunkat.”⁴¹.

BECCARIA ennek ellenére nem tudott szabadulni annak a kornak a formális logikájától, amelyben élt. Ti. a hűbéri bíróságok önkényének megtöréséhez az abszolutizmusnak olyan bírósági szisztémára volt szüksége, amely nem értelmezi, hanem egyfajta automatizált gépként mechanikusan alkalmazza a törvény rendelkezéseit. A klasszikus büntetőjogi iskola eme racionális magvai mégis nagy mértékben hozzájárultak azon perbeli garanciális intézkedések kialakításához, amelyek formai oldalát az inkvizitórius perszakaszok tagozódása, míg tartalmi oldalát az indíciumtan normarendszere határozta meg. A legálisan szabályozott tortúra eltörlése ti. az inkvizitórius perstruktúra átalakulásához, és az indícium-bizonyítással szemben támasztott jogi igények rohamos fejlődéséhez vezetett.⁴² „Mária Terézia csak 1776-ban

40 Uo. 15-16.

41 Uo. 21-22.

42 Jóllehet a feudális jogrendszer szerves részét képező indíciumtan a formális bizonyítási eljárásban vált rendszerezett ismeretanyaggá, tapasztalati jellegű megállapításaira már a „korai feudalizmus frank, germán és

szüntette meg a kinoztatást … kire … befolyással voltak … a milánói Beccariának tanai … de

… büntetőjogi rendszere iránt még sokkalta nagyobb előszeretettel viseltetett Mária Terézia fia, József.”⁴³ Mivel hazánkban ezidőtájt a büntetőeljárás lefolytatását országos hatályú törvények nem szabályozták, e folyamat szemléltetésére a Habsburg-birodalom azon büntető jogforrásai irányadók számunkra, amelyek „a német anyanyelvű lakossággal benépesített városok – Pestet is ideértve – bíróságainak tevékenységére befolyást gyakoroltak.”⁴⁴

Az 1532-ben V. KÁROLY által kibocsátott Constitutio Criminalis Carolina egészen a kapitalista átalakulás végéig meghatározta a késői feudalizmus inkvizíciós eljárásának, így az indícium-bizonyításnak a gyökereit is, jóllehet anélkül, hogy annak rendszerezését megkísérelte volna. Ehhez ugyanis a jogtudománynak a perbeli megismerésre vonatkozó tapasztalatok összegyűjtésére lett volna szüksége. A tudományos megismerés módszereinek és a jogtudomány művelésének XVI-XVII. századbeli fellendülése viszont a fejlettebb országokban kedvező feltételeket teremtett a szóban forgó ismeretanyag rendszerezésére. „A corpus delicti törvényes bizonyítékokon kívül megismerhető volt indiciumok útján is, amelyeket valószínűsítő jellegűeknek tekintettek. … Leibniznek a ,legmagasabb fokú valószínűségnek … erkölcsi bizonyosság színvonalára történő emelésére,’ továbbá a ,valószínűség és az igazság hasonlóságára és megegyezésére’ vonatkozó tételei, filozófiai alapot nyújthattak az indiciumok perbeli alkalmazásához is.”⁴⁵ A Carolinaáltal bevezetett inkvizíciós eljárásnak így a XVII.

századra kettős tagozódása bontakozott ki. Az 1656-ban III.FERDINÁND által szentesített Praxis Crimminalis ti. éppen az indíciumtan kidolgozására irányuló törekvései végett tett különbséget az inkvizíciós eljárás generális és speciális szakaszai között. Amíg a generális inkvizíció (inquisition in delictum) keretében „a bíró általánosságban vizsgálja, hogy valaminő bűntett követtetett-e el és ki által”⁴⁶, addig a speciális inkvizíció (inquisition in deliquentem) „a már ismert gyanúsítottal szemben … folyik valamely bűntett határozott oka miatt.⁴⁷

szláv népjogában, nemkülönben az Árpád-házi királyok korából származó magyar tételes joganyagban számos utalás található.” in: KATONA (1977): i. m. 356.

43 FAYER: i. m. 10.

44 KATONA GÉZA: Orvosi látleletek a Pesti Bíróság előtt a XVIII. század második felében, in: Orvostörténeti Közlemények, 1971/60-61. sz., 227.

45 KATONA (1977): i. m. 65.

46 H^USZTY S^TEPHANUS: Jurisprudentia seu commentarius novus in ius Hungaricum Libri tres, II. kiadás, Agriate, 1757, LXXV. §., in: KATONA (1977): i. m. 60.

47 KATONA (1977): i. m. 60-61.

II.1.2.3. A corpus delicti jogintézménye

A generális és a speciális inkvizíció elhatárolása szorosan összefügg a corpus delicti („a bűncselekmény teste”⁴⁸) jogintézményének fejlődéstörténetével, amelyet feltétlenül el kell tudnunk határolni az indícium fogalmától. A corpus delicti jogintézménye ti. hol alaki, hol anyagi jogi, hol szűkebb, hol tágabb értelmezést kapott a XVIII-XX. századbeli jurisprudentiában.

PAULER szerint a „corpus delicti szót a középkor jogászai az ölés büntetténél feltalált hulláról kezdették használni. Utóbb gyakran a büntett egyes kellékeit értették, nevezetesen a büntett tárgyát (péld. a hullát), a büntett elkövetésének eszközeit (péld. a pénzhamisitási műszereket) legközönségesebben a büntettnek érzékileg észlelhető nyomait, (péld. a véres tőrt).”⁴⁹ KŐRÖSI szintén az érzékelhetőség felől közelítette meg a kérdést: „A ,corpus delicti’

alatt a középkorban a büntett látható substratumát, a meggyilkolt ember hulláját, sebeket, nyomokat, majd azon eszközöket értették, melyekkel a büntett elkövettetett. – E szó legelőször Farinaciusnál fordul elő.”⁵⁰ KATONA és VISINSZKIJ írásai viszont már közelebb visznek bennünket e jogintézmény valódi jelentéstartalmához: „A glosszátorok által a ,veritas delicti’- ként, azaz a bűntett valóságáról való meggyőződésként jelzett intézményt”⁵¹ „feltétlenül külön kell tárgyalni … Ez egyike a legrégibb bizonyítékoknak, amely emellett, úgy tűnik, a legnagyobbfokú meggyőző erővel rendelkezik. A jogellenesen eltulajdonított, vagy bűncselekmény révén szerzett dolog birtoklása közvetve bizonyítékul szolgál arra, hogy a bűncselekményt a dolog birtokosa követte el. Ez a szabály számos esetben beigazolódik, számos esetben azonban helytelennek bizonyul. … A bűntárgy komoly közvetett bizonyíték, azonban nem feltétlen, nem vitathatatlan. Viszonylagos bizonyíték, amelynek bizonyító ereje más körülményektől függ”⁵². A corpus delicti etimológiájának legjobb vázlatát – álláspontom szerint – mégis WERNER adja: „A tényálladék fogalmát és nevét tulajdonkép a gyakorlat és tudomány alkotta, s a törvényhozás azt elfogadta. A corpus delictinek kezdetben csak processualis jelentősége volt, mennyiben a fötörekvés oda irányulván, hogy az összerűen elkövetett bűneset objectiv létele bizonyossága (evidentia) világlatba hozassék, e czélból a bűncselekménynek érzékileg észlelhető jelenségei kiváló figyelem tárgyát képezték s kezdetben ugyancsak az u. n.

nyomhagyó bűncselekményeknél, de később egyebütt is részint külön és egyenként, részint

48 MÁRKUS DEZSŐ: Magyar jogi lexikon, II. kötet, Pallas irodalmi és nyomdai részvénytársaság, Budapest, 1899, 678.

49 PAULER TIVADAR: Büntetőjogtan I. kötet, Pfeifer Ferdinánd, Pest, 1872, 225-226.

50 K^ŐRÖSI S^ÁNDOR: A magyar büntetőjog tankönyve, Pfeifer Ferdinánd, Budapest, 1879, 71-72.

51 KATONA (1977): i. m. 63.

52 VISINSZKIJ: i. m. 327.

együttvéve corpus delicti néven jelöltettek. (Tárgy: hulla, lopott jószág, égett ház; eszközök:

hamisító gép, véres fegyver st.; nyomok: vércseppek, sebek, mérgezések sat.) A 18. sz. vége felé a tényálladéknak fogalmát kezdték az anyagi büntetőjogba is átvenni; de itt is az alatt mindenekelőtt – a tettességgel és bűnösséggel szemközt – csak a bűncselekmény külső ismérveit (obj. oldalát) értették s csak újabb időben terjesztették ki azt az egész bűncselekmény összerű létére. … Kezdetben csak a latin corpus delicti elnevezése volt divatban. Legelőször használták azt az olaszok, névszerint Farinatius, utána Bajardus, Carpzuw, Kresz, Boehmer és mások. Más nézetben van Hälschner, ki azt a szász criminalistáknál véli legelőször föltalálhatni. … Ez elnevezés egész a 18. sz. végéig mindenött, azóta pedig csak a latin nemzetiségeknél tartá fönn magát; míg a németeknél Klein … , Meister … kezdeményezése folytán a corpus delicti helyett e német szó Thatbestand kezdett meghonosulni. A magyarban az előtt szintén a latin elnevezés volt divatban … – Sokan azért mivel a corpus delicti-nek a tényálladéknak különböző értelem tulajdonítható és tulajdoníttatik, minélfogva az könnyen félreértést szül; továbbá mivel az a mai tudomány értelmezése szerint a bűncselekmény fogalmával úgyis összeesik, de még azért is, mert az tulajdonkép és szó szerint kevesebbet fejez ki, mint kell, az elnevezést a büntetőjogból kiküszöbölendőnek vélik.”⁵³

A corpus delicti valódi jelentéstartalmát illetően most már kellő alappal foglalhatok állást.

E jogintézmény ti. azon legrégebbi tárgyi bizonyítékok egyike, amely a materiális bűncselekmények objektív létét, jóllehet más körülményektől függően, de a legnagyobbfokú meggyőző erővel tudta alátámasztani. A corpus delicti jogintézménye azonban egyre inkább beleolvadt a késői feudalizmus indícium-bizonyításába. „Az indiciumtan … egyaránt kapcsolódott az egyes perjogi cselekményekhez és az anyagi büntetőjog általános és különös részének egyes tételeihez.”⁵⁴ Térjünk hát vissza a Habsburg Birodalom jogforrásainak elemzéséhez e két fogalom egymáshoz fűződő viszonyának feltárása érdekében. Ti. csakis ezáltal érthetjük meg a forenzikus azonosítás tárgyát képező bűnjel fogalom valódi jelentéstartalmát.

II.1.2.4. Az indíciumok rendszerezésének kísérletei

A Praxis Criminalis, mint mondottam, az indícium-bizonyítás ismeretanyagának rendszerezése révén alkotott újat a Carolinával szemben. Ti. megkezdte az utóbbi által még példálózva felsorolt indíciumoknak a tartalmi és jogi szempontú kategorizálását. A Praxis Criminalis indíciumtana – a feudális perjog mechanikus szemléletmódját tükrözve – a bizonyító

53 WERNER REZSŐ: A magyar büntetőjog általános elvei, Franklin-társulat, Budapest, 1881, 110.

54 KATONA (1977): i. m. 362.