lásainak, amelyeket Mill – Kant el- képzelésének nyomán – a „nem telje- sen meghatározott kötelességek”(im- perfect duties) kategóriája alá sorol.
Feinberg tanulmányának második ré- sze ezen kötelességeink elméletben és gyakorlatban egyaránt nehezen kezel- hető kérdését tárgyalja, mígnem meg- oldásként elfogadja a már fennálló jó- léti állam nyújtotta lehetőségeket. Kér- dés persze, hogy ez a konzervatívnak tűnő válasz kielégítő-e, hisz nem kel- lene sokáig keresgélnünk, hogy bizo- nyítékokat találjunk a jelen – tegyük fel magyar – társadalmi rendszer hiányos- ságaira a szociális szolidaritás terén.
A kötet záró tanulmánya Krokovay ZsoltMiért és miként kell felelnünkcímű áttekintő munkája, amely a szerzők ál- tal felvetett problémákon kívül még számos, a felelősség fogalmával össze- függő erkölcsi kérdésről tesz említést, a méltányosság fogalmától a környe- zetvédelemig. Krokovay csak ízelítőt ad ugyan az említett témákról, írása (és a hozzá tartozó bőséges bibliográ- fia) mégis segíthet kontextusba he- lyezni a kötet többi tanulmányát, il- letve azOxfordi tanulmányok a filozófia körébőlcímű sorozat későbbi köteteit, amely sorozatnak aFelelősséga nyitó- darabja.
A kötet értéke – melyből sokat levon a jellegtelen külcsín és a slampos ol- dalkép – nem pusztán abban áll, hogy hozzájárul az angolszász filozófiai etika megismertetéséhez a magyar közön- séggel. Ez önmagában is kivételes tett, hisz a Lónyai Mária szerkesztetteTé- nyek és értékek című tanulmánykötet (Gondolat, Bp., 1981.) óta nem je- lent meg olyan meghatározó kiadvány, amely az analitikus etikai gondolko- dásnak koncepciózus válogatását nyúj- taná. Sajnos néhol aFelelősségszövegei így is avíttasnak tűnnek. Austin meg- lehetősen radikális nyelvfilozófiai programját – melynek számos részletét kifejti első tanulmányában – mára az analitikus filozófusok többsége is fenn- tartásokkal kezeli, így meglátásainak relevanciája legalábbis joggal megkér-
dőjelezhető. És nem pusztán nyelvfi- lozófiai szempontból: még ha elfogad- juk is Austin álláspontját a nyelv és a gondolkodás, a nyelv és a külvilág kap- csolatának kérdésében, továbbra is bí- rálhatjuk módszereinek egyoldalúsá- gát. A nyelvi analízis szigorú deskrip- tivitása nemcsak hogy nem hozhat létre normatív etikai rendszert – ez nem is szükséges –, de akadályozza azon további kérdések feltételét, ame- lyek megnyitnák az utat etikai gon- dolkodásunk alapvető ellentmondá- saihoz és apóriáihoz. Ily módon Aus- tin elvezet ugyan a mindennapi nyelv- hez, de elterel a mindennapi etika problémáitól. Feinberg számára az te- szi lehetővé klasszikus erkölcsi témák tárgyalását, hogy – ellentétben Aus- tinnal és Harttal – nyíltan elkötelezi magát bizonyos – bár meglehetősen absztrakt – emberi és morális értékek és normák mellett. Álláspontja nem kényszerítő erejű, de kétségtelenül lét- rehoz egy olyan elméleti mezőt, amelyben etikai problémáink tárgyal- hatóvá válnak. Talán ezáltal írható le legpontosabban a kötet sajátos gon- dolati íve, amely a „nyelvészeti jelen- ségtan” terepgyakorlatától olyan par exellenceerkölcsinek mondott témák- hoz vezet el, amilyenek a kötelességen túli cselekedetek és az idegeneknek való segítségnyújtás. A kötet szerzői, John Austin, H. L. A. Hart, Joel Fe- inberg és Krokovay Zsolt ezenközben – dacára eltérő filozófiai habitusuknak – mégis osztoznak módszereikben és célkitűzésükben: feltérképezni és tisz- tázni mindazt, ami a kötelesség és a fe- lelősségvállalás gyakorlatában homá- lyos és tisztázatlan.
IIIIIIIIIIIIIIII RÉZ ANNA
Boros János – Vajda Mihály (szerk.):
Ethics and Heritage
ESSAYS ON THE PHILOSOPHY OF ÁGNES HELLER
Brambauer, Pécs, 2007. 254 old., á. n.
(Kortárs magyar filozófusok)
Heller Ágnes napjaink legnagyobb nemzetközi ismertségnek örvendő ma- gyar filozófusa. Korunk vezető filozó- fusai hivatkoznak munkáira, számos nemzetközi hírű díj birtokosa, majd félszáz könyve tucatnyi nyelven jelent meg, a nézeteit világszerte vitatják. Bár elismertsége idehaza is kétségbevon- hatatlan, a munkáira való közvetlen reflexió inkább elszórt, nem általános.
Márpedig a legnagyobb gondolatok is rászorulnak – kifejlődésük, kiteljese- désük érdekében – a kritikai reflexióra, és Heller nemzetközi hatását feltehe- tőleg nem elhanyagolható mértékben annak köszönheti, hogy nem pusztán olvassák, de vitatják is, s a viták a szer- zőt újabb állásfoglalásokra késztetik.
A jelen kötet a 2002 májusában a Collegium Budapestben Heller Ágnes filozófiájáról tartott nemzetközi kon- ferencia előadásaiból válogat. Ez a Brambauer Kiadó Boros János szer- kesztésében megjelenőKortárs magyar filozófusok sorozatának második da- rabja; az első Nyíri Kristóf filozófiáját tárgyalja, a harmadik pedig várhatóan Vajda Mihályét. A sorozat hazánk nagy hatású filozófusai munkáit elemző konferenciák eredményeit adja közre. Célkitűzése egy olyan filozófiai közéletben, ahol a szakterületek kü- lönbözősége miatt a kommunikáció szinte kimerül a kölcsönös elismerés- ben, feltétlenül üdvözlendő.
A gyűjtemény szerkesztési elve – szemben az előző kötet tematikus fe-
jezetekre tagoltságával – „demokrati- kus”: az életművet és az érintett disz- ciplínákat kiválóan ismerő hazai és külföldi szerzők alfabetikus sorrend- ben egymást követő tanulmányai be- járják szinte valamennyi, Heller Ágnes által érintett filozófiai részterületet. Az interpretatív, kritikai és a perspektivi- kus, kitekintő tanulmányok aránya ki- egyensúlyozott, egyaránt olvashatunk Heller munkáit szoros olvasásuk és biográfiai utalások segítségével elemző tanulmányokat és a tárgyalt kérdéseket tágabb összefüggésben vizsgáló íráso- kat. A tematikai súlypontok az etika és a politikafilozófia területére esnek, hangsúlyosak a történelemfilozófiai vonatkozások, de szóba kerülnek per- sze esztétikai, kultúrakritikai, ontoló- giai, pszichológiai/emócióelméleti, il- letve irodalomelméleti témák is.
A kötet címe –Etika és örökség– is az etikát emeli ki. Mindkét szerkesztő eti- kai témákat feszeget, BorosEthics and Heritage,VajdaFragments on the Ethics of Ágnes Heller’s Personality címmel.
Az általuk nyújtott értelmezések kö- zött feszülő ellentmondás a Heller Ág- nes újabb, etikai tárgyú kötetei közti különös viszonyból ered: Boros az első két kötetet (aMorálfilozófiát, de külö- nösen azÁltalános etikát), míg Vajda a harmadikat (aSzemélyiségetikát) állítja a fókuszba. Heller eredeti szándéka szerint töretlen kontinuitás van a há- rom kötet között; Boros szerint a har- madik kötet az első kettőben körvo- nalazott „személyes tesztimónium és örökség” illusztrációja (19–20. old.).
Vajda viszont örömmel konstatálja, hogy a harmadik kötet egyenesen fe- lülírja az első kettőt, lévén annak hangneme az övével konszonáns.
Vajda „nem csupán képtelen a Sze- mélyiségetikát egy teljes etikai elmélet harmadik aspektusaként kezelni”, de
„egészen biztos abban, hogy aSzemé- lyiségetika határozottan inkompatibi- lis a trilógia másik két darabjával”
(232. old.). Sőt, úgy véli, egyenesen
„nincs ma valós alternatívája a szemé- lyiségetikának” (238. old.).
Persze a személyiségetikának igenis vanerős ellenfele – ha nem alternatí- vája – a kortárs etikai vitákban, még- hozzá paradox módon éppen a kanti- ánus etika, amelyet Boros szerint az első két kötet képvisel. Boros és Vajda Hellerének legjellemzőbb különbsége a morális törvények univerzalizmusá- ban keresendő. A kantiánus számára a moralitás elvei univerzálisak, míg egy partikularista úgy véli, felsőbbrendű hatalmak feltételezése híján az univer- zális elvek feltételezéséről is le kell mondanunk. Mivel Boros szerint Kant – a gyakorlati észhasználatot il- letően legalábbis – a pragmatizmus első képviselője, az ő kantiánus Helle- rének fő tétele az, hogy „minden el- méleti okoskodást végső soron a gya- korlat tesztel, minden teória praxis- ban végződik” (23. old.). E pragmati- zált Kant az általános elveket közvet- lenül a gyakorlatra vonatkoztatja – nem ugyanaz a Kant tehát, akit for- malista etikája miatt bírálni szokás.
Egy pragmatista Kant éppen azért
„hagyja üresen” elveit, hogy a parti- kuláris gyakorlat tölthesse fel őket tar- talommal. Így a legerősebb vád ellene az lehet, hogy elvei haszontalanok, ha a gyakorlat önmagában elégséges. Ef- féle vád azonban egy személyiségetika talaján nem fogalmazható meg – man- kóink nem argumentálhatók szótár- függetlenül.
Ha elfogadjuk, hogy mindkét értel- mezés helytálló egyéb vonatkozásai- ban, akkor aSzemélyiségetikaszerepét radikálisan felül kell bírálnunk. A leg- célravezetőbb azt mondani: aSzemé- lyiségetikaaz első két kötet meta-„el- mélete” – noha az nem elmélet, ha- nem maga az etikai praxis. Ha vissza- felé olvassuk a trilógiát, aSzemélyiség- etika egzisztenciális döntésre ösztö- nöz, amellyel (ideális esetben) jónak választjuk magunkat. Ha Vajda Helle- rének igaza van, nincsenek felsőbb- rendű szabályok, amelyek e választás mankói lehetnének. Egy személyiség- etikának – általános elvek híján – szük- sége van mankókra, s a partikularista
– pusztán elvi alapon – nem mond- hatja azt, hogy az univerzalista man- kók kevésbé használhatók, mint a par- tikularisták, ha komolyan gondolja, hogy semmi felsőbb hatalom nem ha- tározhatja meg, milyen mankókat vá- lasszunk. Ha a SzemélyiségetikaHel- lere nem kantiánus is,választhatja ma- gátkantiánusnak, mert alapállása nem zárja ki a kantianizmust. Ha a kantiá- nus tisztában van azzal, hogy univer- zális elvei a saját egzisztenciális vá- lasztásához mértek, morális szótára kompatibilis egy személyiségetikai alapállással. Ahhoz, hogy belássuk:
nem a miénk az egyetlen lehetséges egzisztenciális választás, nem kell azt gondolnunk, hogymindenegzisztenci- ális választás legitim. Ha ezen tézis első felét Boros Hellere, az utóbbit pedig Vajdáé elfogadja (nem látom je- lét, hogy hallgatólagosan ne tennék meg), úgy az értelmezéseik közti fel- színi ellentmondás elsimítható.
Az etikai és történelemfilozófiai té- mák közötti kapcsolatot Fehér M. Ist- ván tanulmánya teremti meg (Ethics and Individuality), aki szerint Heller alulértékeli Kant egyik központi etikai gondolatát, nevezetesen, hogy a sza- badság és a moralitás között fordított arányosság áll fenn. Ez persze nem meglepő, hiszen az európai gondolko- dás történetében rendszerint a sza- badság a moralitáselőfeltételekéntjele- nik meg. Persze Kantnál sem az álta- lában vett szabadság. Hanem – mint Herdertől tudjuk – azindividuumsza- badságát zárja ki a moralitás általá- nossága. Fehér egy Kanttól a német idealizmuson és a neokantianizmuson át Lukácsig és Heideggerig ívelő, im- pozáns történeti áttekintést nyújt ar- ról, hogyan kapcsolódik össze az uni- verzalitás és az individualitás közötti ellentét racionalitás és irracionalitás, valamint a természet- és humán tudo- mányok (különösen a történelem) el- lentétével. A szabadságot már Kant a nem-tudhatóság szférájába utalta, ám az individualitást mint puszta parti- kularitást az állati léttel kapcsolta ösz-
sze. E gondolat utóéletében a tudha- tóság tárgya a természeti, az általáno- sítható, mert törvények alá vonható, míg a történelem a szingulárisra és in- dividuálisra fókuszál: a neokantianiz- mus „megkísérelte összebékíteni a sza- badságot és az individualitást, a sza- badságot és a történelmet” (38. old.).
Az individuum szabadsága teszi lehe- tővé az egyéni cselekvést, így az egyén szabadsága a történelem lehetőségfel- tétele (uo.). Ez teremt alapot egyfelől az ifjú Lukácsnak arra, hogy csakis az individuálist tekintse valódi létezőnek, másfelől Heideggernek arra, hogy a(z egyedi) létet és a történelmet együtt kezelje.
Fehér M. István végül felvillantja az arisztotelésziphronésziszjelentőségét, amely éppúgy jelen van a poszthei- deggeriánus gyakorlati filozófiában (Gadamernél), mint a Lukács-tanít- vány Hellernél. E záró megjegyzések kevésbé tűnnek meggyőzőnek, miután csak egyetlen utalás köti vissza a Hei- deggeren és Gadameren át vezető gondolatsort Hellerhez. Mivel elma- radtpractical reasoning, phronésziszés praktische Vernunftegymás közti viszo- nyainak a fenti fogalmak interrelációi- hoz hasonlóan megvilágító tárgyalása, kérdésessé válik Heidegger és Gada- mer relevanciája a tanulmányban, fő- ként, hogy Fehér azt ígéri, „[a] törté- net, amelyet röviden elmesélni szeret- nék, a neokantianizmus, Dilthey és Simmel közvetítésén keresztülfutva az ifjú Lukács gondolkodásáig halad előre – tehát addig, ahol feltehetőleg Heller e problémát érintő forrásai nyugszanak.” (34–35. old.).
Történelem- és morálfilozófia kö- zött még markánsabb a kapcsolat Al- lan D. Megill írásában, ahol éppen a morális megítélés és a történetírás kö- zötti viszony áll a középpontban(His- tory-Writing and Moral Judgment: A Note on Chapter Seven of Ágnes Heller’s A Theory of History [(1982])).Annak ellenére, hogy a történettudománynak vannak „abszolúte megkövetelt” episz- temológiai szabályai, érvel Megill, a
történészneknemkell kerülnie a mo- rális ítéletalkotást. Ez nem jelenti azt, hogymindigszükséges a morális ítélet.
Amennyiben a történelem embericse- lekedetektörténete (és lehetséges a sza- bad cselekedet), úgy a morális meg- ítélés máris felmerül, mert ahol egy bizonyos történeti esemény emberi – akár egyéni, akár kollektív – akarat függvénye, ott a morális megítélésnek feltétlenül szerepe van. Morálisan semleges történelemírásra csak „mo- rális szörnyek” képesek, még ha a semlegesség bizonyos fokig persze kí- vánatos is – nem azért, mert a semle- ges történetírás objektívebb vagy tu- dományosabb, hanem mert „moráli- sabb”: a múlt és a jelen morális szótá- rainak együtt kezelése ugyanis felveti a morális megítélés perspektívájának moráliskérdését. A szenvedőket nem morálisan jóként kell megítélni: a he- lyes magatartás irányukban azempátia.
Megill hiányolja Heller történelem- elméletéből a „nagy elbeszélések lejár- tak” tézisének a kifejtését. Némi jóin- dulattal hozzáfűzi, hogy az 1970–80-as évek fordulóján ez még nem volt telje- sen jogosult elvárás. Gabriella Paolucci („Everyday Life:”: a sui generis Onto- logy?)viszont már az 1970-esA min- dennapi életben is felmerülni látja a me- tanarratívák problémáját (105. old.).
Paolucci a mindennapi élet elemzésé- nek négy lépcsőfokát különbözteti meg Hellernél: az első a reprodukció kate- góriájának bevezetése, a második az analitikusan és historikusan értett min- dennapi élet közti különbségtétel, a harmadik a mindennapi élet kritikája, melyet végül a mindennapi és nem- mindennapi élet – Paolucci szerint ke- véssé sikeres – dialektikája követ. Az individuális reprodukciót – ahol az in- dividuum etikai kategória – célzó akti- vitásokból álló, az individuum közvet- len környezetét nem transzcendeáló mindennapi élet koncepciója teszi le- hetővé a mindennapi élet nem- meta- fizikai filozófiájának kidolgozását s egy- ben a nagy elbeszélések teoretikus szükségtelenségét.
Lendvai L. FerencPostmodernity, Glo- balization, and Philosophy of History című esszéjében a modernitás lehető- ségét vizsgálja gyakran posztmodern- ként jellemzett korunkban. Hellerhez hasonlóan a posztmodernt (mint je- lenséget) nem a modernitás meghala- dásának, hanem inherens folyomá- nyának, azaz folytatásának tekinti.
Megkülönbözteti a posztmodern (mint irányzat) nemreflektált és ref- lektált formáját. Előbbi a modernitás igazságigényének feladását a logo- centrizmustól való megszabadulás- ként, afféle megváltásként ünnepli – ám éppen a múlthoz való kritikus vi- szonyánál fogva marad meg modern- nek. Az utóbbi „a posztmodern for- dulatot magát is kritikusan kezeli” (79.
old.), s noha hasonló kortüneteket ál- lapít meg, mint az előbbi, távolságtar- tóan viszonyul saját diagnózisához. A kritikus önreflexió persze nem kevésbé modern, mint a múlt kritikája.
Lendvai számára az egyik fő prob- léma az egyetemes haladás eszméje.
Ha visszautasítjuk a teleologikus gon- dolkodást, a modernitás „befejezetlen projekt, talán olyan, ami befejezhetet- len” (85. old.). A jövőnk nincs meg- írva, „nekünk magunknak kell megír- nunk a történet következő részét” (85.
old.). „A történelemfilozófiáknak te- hát be kell építeniük önmaguk alap- vető logikájába a jövőt”, ezért „egy történelemfilozófiának szüksége van arra, hogy a kultúrák egy rendezett sorát nyújtsa” (80. old.). Az efféle túl- általánosító történelemfelfogások a Fehér M. István által vázolt partikula- rista történelemképek függvényében gyanússá válnak, akárcsakmint azok az „antropológiai” szükségszerűségek is, amelyek a “homo sapienssajátossá- gainak alapjaként az emberiség min- den tagjában közösek” (81. old.). In- nen már csak karnyújtásnyira van az, hogy – akár akaratlanul is – egyes kö- zösségeket kidefiniáljunk az emberi- ségből. Ez a veszély akkor is fennáll, ha Lendvai jogosan jegyzi meg, hogy a globalizációval szembeni ellenszenv
nem indokolja az erőszakot, és talán abban sem téved nagyot, hogy „bárki, aki Kelet-Európában a Nyugat buká- sáról beszél, akár Spenglert, akár Lu- kácsot követve, azt hívén, hogy lehet- séges egy új modellt kifejleszteni, egy- szerűen idióta” (83. old.) – még ha ez legalábbis elvileg nem zárja is ki, hogy másutakat járva e modell meghalad- ható.
John Grumley a kultúra antropoló- giai, empirikus és a magaskultúra nor- matív fogalmának ellentmondásossá- gait elemzi(Between the Normative and the Empirical: Heller on the Antinomies of Culture).Heller egy harmadik kul- túrafogalom, a kulturális konverzáció, az „aktualizált utópiaként” értett dis- kurzus (51. old.) elképzelésével oldja a két koncepció belső ellentmondásait.
Heller mindhárom fogalomnak – más- más értelemben – egyetemességet tu- lajdonít: az empirikus fogalom „ma- gába foglal mindent”, a magaskultúra
„állítja fel a standardokat”, míg a kul- turális diskurzus „egyenlő esélyeket ad” (56. old.). Grumley Márkus „his- torizáló perspektíváját elméletileg ele- gánsabbnak és empirikusan meggyő- zőbbnek” tartja (62. old.), mivel Hel- ler „normatív modellje és a kultúra dinamikája közti távolság [Heller] ví- zióját még utópisztikusabbá teszi” (60.
old.).
Heller politikafilozófiájának utó- pisztikus jellegéhez kapcsolódik Simon Tormey tanulmánya(The Two Faces of
‘Democracy’ in the Work of Ágnes Hel- ler)is, amely a szerző Heller-monog- ráfiáján alapul. Tormey szerint „ha va- lami, Heller korábbi gondolkodása a demokrácia természetéről relevánsabb és nyomatékosabb most, mint akkor volt, amikor a legnagyobb hangsúlyt fektette rá” (198. old.). Sőt, a későbbi Hellerrel vitába szállva azt állítja: Hel- ler „alapja arra, hogy azt gondolja, az ilyen modellek redundánssá váltak, megkérdőjelezhető” (uo.). Ezen aktu- alitást az adja, hogy „a kétpólusú harc nem »tűnt el«, hanem a globális poli- tika területére tevődött át, amint Marx
jósolta” (223. old.). Tormey rámutat a feszültségekre a humanizált Marx- kép és Marx történelemfilozófiája kö- zött: Heller azért fordult el a marxiz- mustól, mert az teleologikussága miatt humanizálhatatlannak bizonyult. Ké- sőbbi radikalizmusában „radikálisnak lenni annyit jelent, mint »elfelejteni Marxot«” (217. old.).
A társas élet a radikális számára megkerülhetetlenül politikai karak- terű: a társadalom az individuumok különbözősége révén átpolitizált, az egyet nem értés a humán állapot része.
Teloszhíján abban reménykedhetünk, hogy – mivel bizonyos értékek, és azok bizonyos interpretációi racionálisab- bak másoknál – értékeink általánosít- hatók a lehető legnagyobb mértékig.
Ebben az állapotban az érvényesülés nem születés kérdése, hanem a piac- képes készségek elsajátításának képes- ségéé. „A progresszív alany a polgár, nem a forradalmár” (212. old.), a progresszív politika az „itt és mostra”
fókuszál, nem a távoli „holnapra”
(213. old.). A kollektív radikális poli- tikát fel kell hogy váltsa az individua- lizált radikális etika.
Ángel Rivero Heller politikafilozó- fiájának republikánus gyökereit tárja fel(On Ágnes Heller’s Republicanism), nem feledkezve meg arról, hogy Hel- ler korábban radikális demokrata volt.
Ezen álláspont feladását Rivero annak belátásával indokolja, hogy a negatív szabadság személyes, tehát nem poli- tikai szabadság, másfelől a demokrácia könnyen a többség uralmává fajulhat.
A politikai szabadság valamire való szabadság: szabadság a politikai cse- lekvésre, a politika művelése pedig „a polgár fő feladata” (129. old.). A „sza- badság ezen közösségi felfogása” – véli Rivero – mélyen gyökerezik Heller gondolkodásában: azon – Marx és Lu- kács által is osztott – arisztotelészi té- zisre alapoz, mely szerint az ember társas/politikai lény. A republikaniz- mus gondolatkörének homlokterében ares publica,a közös dolog áll, tárgya a (szabad) „politikai közösségünk, kö-
zös javaink megőrzése”, s e gondolat Arisztotelésznél mint a demokrácia kritikájajelenik meg. Szemben a kon- zervatív republikánusokkal, Heller és a radikális republikánusok számára a többség uralmának ellenpontja nem valamilyen kisebbség uralma: „az arisztokrácia, nem a nép az, amely összekeveri partikuláris érdekét a kö- zösség javával. Tehát az arisztokrácia (amely definíció szerint kisebbség) el- lenőrzése a többség megerősítése által történik.” (132. old.). Rivero elemzé- séből nem derül ki, ez miért „sokkal minőségibb elutasítása a puszta de- mokráciának” (uo.), sőt az sem, hogy pontosan miben különbözik attól. Ri- vero mindenesetre arra jut, hogy „a je- len posztmodern feltételek között a szabadság nem határozható meg a közvetlen politikai részvétellel, mert az egyszerűen lehetetlen” (136. old.).
Ezzel a szabadság szabályozó szerepe megszűnik. Az így elgondolt világ azonban a negatív szabadságra ala- pozotthoz képest sokkal kevésbé em- beri. Rivero nem veti fel, hogy ideális feltételek között – a közvetlen politikai részvétel lehetősége mellett – elégsé- ges-e a részvétel a szabadság megha- tározásához, azaz elvileg lehetséges-e radikális republikanizmus egyáltalán.
Az a szabadság, amelyköteleza politi- kai részvételre, nem szabadság; ha pe- dig nem kötelez, a politikai szabadság másodlagos – mert választható – a sze- mélyes szabadsághoz képest. Ha vi- szont nem a politikai szabadság ga- rantálja a személyes szabadságot, ak- kor vajmi kevéspolitikaiszerep marad neki.
Szegedy-Maszák Mihály Heller élet- művének néhány irodalomtörténe- ti elemét hangsúlyozza, nagyrészt a Shakespeare-interpretációit tárgyalva (Ágnes Heller on Literature).A dolgo- zat a kötet etikai vonatkozású mun- káihoz is kapcsolódik: Heller számára az irodalom alapvető morális kérdések tanulmányozását követeli meg. Sze- gedy-Maszák nem elégedett ezzel: ha Heller Shakespeare-képe „teljesen igaz
lenne, az az irodalmi műveket erkölcsi tanmesék státuszáig minősítené le”
(171. old.). A „végső kérdés” az iro- dalmár számára az, „vajon húzható-e határ az érvényes és nem érvényes ér- telmezés közé” (173. old.), márpedig Heller számos kommentárjában „az értelmező nyelve tűnik uralkodni”
(uo.), sőt „a darab és az értelmező nyelve közti különbség nem mindig világos” (169. old.). Jóllehet „igaz, hogy semmilyen interpretáció sem le- hetséges prekoncepciók nélkül” (171.
old.), de „az erős prekoncepciók koc- kázatosak lehetnek” (uo.), és az iro- dalomtudós számára a filozófusi pre- koncepciók eleve erősek, szelektív iro- dalomtörténeti megközelítésen ala- pulnak (166. old.). Szegedy-Maszák leszögezi, az irodalomtudomány szá- mára „üdítő tapasztalat” egy filozó- fiai alapokon nyugvó Shakespeare-in- terpretáció (174. old.), mégis mind- végig az irodalomtörténész prekon- cepcióit kéri számon Helleren. A ta- nulmányból nem derül ki, mi az, amit az irodalomtudomány számára is ka- matoztathatónak tart Heller Shake- speare-értelmezéséből.
Bacsó Béla Gadamer szépségre vo- natkozó elképzelését védi Heller kriti- káitól, rámutatva arra, hogy Heller ví- ziója Gadameréhez hasonlóan antik görög alapokon nyugszik(A Footnote to The Concept of the Beautiful).Bret- ter Zoltán Heller Ágnes tolerancia-fo- galmát elemzi. A toleranciának a vér- mérséklet, nem pedig a gondolkodás szabályozójának kell legyen lennie (Learning Tolerance). Gyenge Zoltán (The Concept of Beauty or „die reale Schönheit”) A szépség fogalmának He- gelre és Kierkegaard-ra vonatkozó ré- szeit tárgyalja. Hegel a szépséget az igazsággal azonosítja, jóllehet az igaz- ság a célt is magában foglalja; Kierke- gaard a szépség általános fogalmát so- hasem tárgyalta teoretikusan, mert nem a fogalom érdekelte, hanem az, hogyan jön létre a szép. Politikai és társadalmi szempontból vizsgált kér- dések egymáshoz való viszonyáról Hell
Judit ír(Biopolitics and „Gender Stu- dies”).Hell szerint Heller álláspontja hasonló ahhoz, amit ő tudományos gender studiesalatt ért. Rózsa Erzsébet Heller etikai gondolkodásának alap- jaitAz ösztönökcímű Heller-kötet fé- nyében értelmezi („Psychischer Cha- rakter”, emotionelle Persönlichkeit).Ró- zsa szerint a marxizmustól való eltá- volodás Hellert arra ösztönözte, hogy a gyakorlati filozófiát az érzelmek el- méletével a középpontban gondolja újra. Katie Terezakis Heller személyi- ségetikáját a Platónhoz és Arisztote- lészhez fűződő viszonyában tárgyalja (Heller on the Ancients),bár abban vé- gül (a nyolcvanas évek szövegbázisán) nem tud állást foglalni, melyikükéhez áll közelebb Heller álláspontja. Ez a korábbi, Arisztotelészhez kötődő munkák fényében könnyebben meg- válaszolható lenne.
Az összegyűjtött tanulmányok szám- talan szövevényes szálon kapcsolód- nak egymáshoz, így hűen tükrözik azt a sokszínűséget, amit a helleri életmű mutat. E szálak mindazonáltal nehe- zen követhetők, és ebben a szerkesztők – előszó és tematikus fejezetekre osz- tottság híján – nem nyújtanak segítsé- get. Persze Heller Ágnes munkásságát tucatnyi oldalon akár csak vázolni is lehetetlennek tetsző feladat, és az elő- szó elmaradása bizonyosan összefügg a szerkesztőknek – és magának Hel- lernek – a metanarratívák lehetőségére vonatkozó filozófiai koncepcióival. A kötet nem nyújt bevezetést Heller gon- dolkodásába, hanem Heller-értelme- zések gyűjteménye, de semmiképp sem kezdő szinten. Számos tanulmány nehezen vagy egyáltalán nem érthető Heller álláspontjának, illetve a témát érintő kortárs diskurzus fő irányzatai- nak ismerete nélkül. Még az interpre- tatív tanulmányok rekonstrukciói is az átértelmezés, az új perspektívák felvil- lantásának igényével lépnek fel. Heller életművének elképesztő gazdagsága, a szinte valamennyi („kontinentális”) fi- lozófiai diszciplínát tárgyaló munkás- sága nem csupán megnehezíti az át-
fogó értelmezések kidolgozását, de szellemiségében ellentétes is szüksé- gességükkel és lehetőségükkel. Filo- zófiája bemutatására a pillanatképek felvillantása a legjobb megoldás, az ol- vasóra bízva a kapcsolatok fellelését vagy éppen megteremtését. Ezt a Hel- ler filozófiájának szellemében szer- kesztett kötet jól megvalósítja – annak árán is, hogy csak a téma ismerői szá- mára lesz igazán tanulságos az olvasás.
A gyűjtemény tematikai gazdagsá- gához szerényen elegáns küllem páro- sul, bár a könyv tipográfiailag csupasz, ötlettelen. A szöveggondozás is hagy kívánnivalót maga után; a nyelvi egye- netlenségeken és szedésbeli hibákon túl Heller Ágnes nevének leírásában is vannak következetlenségek – hol éke- zettel, hol anélkül szerepel (a nyelvi lektor, illetve olvasószerkesztő kilétét homály fedi). Reméljük, e téren a kö- vetkező kötet(ek)ben javulást tapasz- talhatunk. Ettől eltekintve bizonyosan minden bölcseletszerető örömmel üd- vözli a kiadó egyre bővülő kortárs fi- lozófiai repertoárját, s azon belül is a honi filozófusokat méltató második kötetet.
IIIIIIIIIIIII DANKA ISTVÁN
Láng Benedek:
Mágia
a középkorban
Typotex, Budapest, 2007., 164 old., 1950 Ft (Szokatlan szempontok) A mágia, a jövendőmondás, az alkímia és egyéb okkult tudományok történe- tének Nyugat-Európában és a tenge- rentúlon már évtizedek óta megbe- csült helye van a történeti munkák kö- zött. Láng Benedek könyve a hazai könyvkiadásban eredeti kezdeménye- zésnek számít, nem csupán témavá- lasztásában, hanem megközelítésében is. A témához ugyanis sokféleképpen lehet nyúlni, de leggyakrabban már a
