L A T O R L Á S Z L Ö
Azon a szikrázó lapályon
Jajdul az ajtó sarka, félszeg mozdulattal a benti pára gomolyában lép hevenyészett történetének színpadára.
Kilép a langyos menedékből, s egycsapásra kirajzolódik a világ, csattogtatja ég-föld veszedelmes fém-lobogóit.
Felrakta tükrös palotáit a húszfokos zúzos fagy éjjel, hogy minden lapja zeng-világít tejfehéren tükrös fehérrel, szilánkos szélben, a csikorgó, kobaltkék hidegben a durva-
szemcsés szironyon meglapulva, felcsapva sziszereg a porhó.
Megalvad, hegesedve ráforr a hólyagos, meddő fehérje a moduláló liberátor-
dorombolás szaggatta égre, hánytorgó légörvényt sodorva nyájakat lök a ferde síkra, összetereli, széttaszítja egy meglódult malomvitorla.
Azon a szikrázó lapályon, szúrós angyalhajat zihálva, tűnődik: várjon vagy ne várjon megvilágosító sugárra.
Ha füst támad és emberarcú sáskák a füstből, merre késnek a védelmére íjat ajzó
szelídebb szívű jelenések?
S hogy nem jön bibliai hírnök lángbetűkkel írni a dermedt egekre a helyzethez illő igét a riadt sihedernek, üres kézzel kell útra váljon?
Hogy lehet, hogy nem hagy ki mégse ezen a puszta, puszta tájon
valószínűtlen szívverése?
Hogy felelhessen valamit
Tavasz felé, tavasz felé
az ázott-tölgy-szagú világból a sebhelyek foltozta pléh- tető egyszerre felvilágol, ezüstjei, fehérei,
a levegő fölötte reszket, hogy áthevül, hogy égeti az ingen át a vézna testet.
Duzzad, síkos nedvvel telik, fénylik a fűzfa sárga héja, harangra kettős hangú síp, tajtékzik a hegyek taréja, szabálytalan, meglóduló, . . meg-megbicsakló lüktetések készülődnek a föld alól
keresni nyirkos öblű fészket.
A ragyás deszkák résein érezni melegét az ólnak, a neszeket, a szalmaszín üszőket, ahogy mozgolódnak.
Az édes tejszag, trágyaszag hullámaival sűrű pára forog, sóváran rátapad az ól hályogos ablakára. . Felszökken, forrására hull, egy mozdulat egyszerre kettő, :
fellobban-elhomályosul,
önnön homályán süt keresztül, próbálja körvonalait,
díszeket rak a gyönge vázra, hogy felelhessen valamit '' erre a képtelen hívásra:
