RÁDIÓ ÉS FILM A NÉPMÜVELÉSBEN
A népművelés hőskorának mindenre elszánt bajnokai úgy érzik, mintha kemény lépéseik most új kitörésre készülő lávatalajon konganának. Mintha minden egy nagy, képzelettel föl sem mérhető földindulásra mutatna.
És míg az iskola a maga „földrengésmentes" ősi fedezékében, szentelt hagyományok bibliai erejű szikláján többé-kevésbbé biztosítva van, a szabályok korlátai közé nem szorított iskolánkívüli népművelés el lehet készülve rá, hogy lába alatt, feje fölött egészen megváltoznak a szikla- kulisszák s élete semmiben sem fog hasonlítani a mostanihoz.
Az iskolánkívüli népművelés egyik része „iskolás": előadók állnak emelt katedrákon s hallgatók ülnek iskolapadokban. De közben a kultúra fonala új motollákon pereg, — titokzatos, új gépeken, amelyeknek már a neve is hét pecséttel van lezárva. Ennek a cikknek címében két idegen szó van: rádió és film s bizony nem volna könnyű hamarosan megmagya- rázni, mit jelentenek.1 És mindenki tudja, hogy a rádió és a mozgókép nemcsak műszaki találmányok, hanem forradalmasítják a közlést is s ezen át az egész szellemi életet.
A közlés: szellemi közlekedés embertől emberig, — a legősibb és leg- fontosabb közlekedés, ami a vasút, a hajó, a repülőgép jelentőségét messze túlszárnyalja. Hiszen az egész kultúra ennek a szellemi közlekedésnek szervezete s beléje van foglalva az is, amikor az ember önmagával közle- kedik: önmagát próbálja kifejezni elsősorban önmagának. Az újság éppen- úgy beletartozik, mint az első barlanglakások falain a kezdetleges rajzok;
Beethoven kilencedik szimfóniája éppenúgy, mint anya és csecsemő első, izgalmas gügyögő-duettje. A falusi pletyka is, a rádió hangjátékai is.
Minden, ami embertől emberig megy s kifejezése valaminek, ami különben az egyszeri elgondolás kavargó haláltáncában veszne el.
Amikor új közlési eszközt hoz a technika, mindig föl kell vetnünk a kérdést: miben különbözik az eddigiektől? És aztán ezt a második kérdést:
használ-e, árt-e a haladásnak, a kultúrának?
S most fogjuk össze egy rövid pillanatra a rádiót és a mozit s állítsuk a rádiómentes és mozinélküli kultúra mellé. Az az érzésünk támad, hogy az osztatlan közlés a XX. század első harmadában kétfelé oszlott, szétesett:
az egyik oldalon ott maradt a hang, a másikon a fény, a rádió a hallásé, a film (a hangos film feltalálása előtt) egészen a látásé volt s most is nagy- részben az övé. A rádió keresi a láthatóságot, a mozi bizonyos mértékig megkereste már magának a hallhatóságot.
1 A rádió műszaki magyarázatáról legközelebb hoz előadást a Magyar Lélek.
A szerk.
648
¥ . » 1
Erre persze azt lehetne válaszolni, hogy rövid idő múlva mind a két fronton megint egyesül a szem és a fül, a látás és a hallás, és hogy a rádió lényege nem az, hogy csak hallani lehet, hanem az, hogy legyőzte a távol- ságot, a mozié pedig, hogy legyőzte a mozdulatlanságot.
Ez így is van, de ha e nagyszerű új találmányokat a kultúra és a kultúra terjesztése szemszögéből nézzük, első és második szempontunknak egy- aránt érvényesülnie kell. Minden új találmány, ami megérdemli ezt a nevet s amiben találmány és fölfedezés fogalma csaknem összeesik, gyarapodása a kultúrának. De mivel a kultúra hagyományok szerves kapcsolódására épült, minden forradalmi újítás veszélyeztetheti is a kultúrát. Azért nézzük mi nevelők, hagyomány és haladás örök kiegyenlítői, rokonszenvező s mégis kritikus szemmel a kultúra minden új vívmányát. Nem azért, hogy vas- kalapba fogjuk s szárnyára soha ne eresszük, hanem azért, hogy megóvjuk egy ikaroszi kalandtól.
•
Mint minden új fölfedezés, a rádió is új lehetőségeket és új korlátokat ad az embernek. Állítsuk föl sebtében a mérleget.
A rádió elvben már ma is legyőzte a régi közlési módok térbeli nehéz- ségeit. Nem kell elmennem a színházba, hogy színdarabot hallgathassak;
a legeldugottabb tanyán is kapok nagyvárosi hangversenyt; cigányokat sem kell fogadnom, hogy vendégeim táncolhassanak; nem vagyok kötve a jól ismert s talán megúnt helyi előadókhoz: a rádió nap-nap után elhozza hozzám a szellemi élet nagyjainak gondolatait és hangját. Az eddigi közlési módokkal nagy rendezési nehézségek jártak: a termet ki kellett bérelni vagy el kellett kérni; fűteni kellett és világítani; rendőri engedélyt kellett szerezni és tűzoltó jelenlétéről gondoskodni... Ma egy gombnyomás vagy gombforgatás és készen kapom a közlést.
Másik nagy előnye a rádióközlésnek az, hogy óriási a publicitása. Még egy aránylag érdektelenebb vagy kisebb körnek szóló közlést is ezrek hallgatnak, de vannak százezres, sőt többmilliós hallgatóságok is. Ennek a jelentősége kulturális szempontból fölmérhetetlen. Olyan a rádió, mint a tudatlanság Augias-istállóján átrohanó folyam, amely a leggyökeresebben s percek alatt söpri ki az elmaradottság minden szennyét. A legkisebb zugokba is eljut: a fogházba és a gyárba, a betegágyhoz és a pásztor- kunyhóhoz, mert nincs súlya és úgyszólván nincsen ára s mert úgy terjed, mint egy egészséges ragály. A házak tetején úgy üti fel fejét a napban aranyló antennák hada, mint a kultúra diadalmas zászlóerdeje.
Ezzel szemben ott vannak az árnyoldalak. Az egyik az, hogy ki- kapcsolódik a látás, a sok külsőség, amely életünket színezi és pontosab- ban meghatározza. S hogyha ezt majdan a televízióval ki is küszöbölik, hiányozni fog az előadó, a színész, a zenész közelléte, az a bizonyos
„fluidum", ami talán inkább az eleven tömegek vonzása, — de lehet, hogy valamikor ezt is „át tudják vinni" s akkor teljes lesz a rádió diadala.
A másik, hogy hamar elfut, nem lehet megállítani, nem kedvez az el- mélyedésnek, mint a könyv. S e percben még alig történt valami az érté- kesebb rádió-programmszámok kinyomatására. Ezért marad e tekintetben még a rádió-színdarab is a színdarab mögött.
A harmadik pedig az, hogy a rádióműsor nem adhat (legalább a mai felfogás szerint még nem) nagyobb terjedelmű számokat. Nehéz elképzelni a rádión a Karthauzit vagv a Magyar nábobot, pedig elbeszéléseket gyakran
649 hoz a rádió. Csak a színdarab (dráma, vígjáték, opera stb.) kivétel. Éppen ezért a rádióműsor kulturális munkáját rendszertelenség kell, hogy jelle- mezze: újségszerüség, örök potpourri. A nagyétű béresről szóló adoma jut az ember eszébe: a béres gazdája fogad barátjával, hogy a csodaevő fél borjút megeszik egy ültőhelyében. A béres állja az alkut s sorra eszi a gulyást, pörköltet, borjúszeletet, vesést, mert gazdája, hogy könnyebbé tegye a feladatot, változatos alakban éteti vele a borjút. Mikor már jegyed borjú fogytán van, a béres, aki mindezt előételnek tekintette, tisztesség- tudóan figyelmezteti urát: „Hanem most már tessék hozatni, tekintetes uram, azt a fél borjút, mert különben nem állok jót magamért, hogy meg- bírom!" — A rádió is sokféle készítési móddal, ezer finom csalafintasággal tömi az emberbe a kultúrát. Rendszerességre nem törekedhetik, nem közöl- het tankönyveket, s legfeljebb néhány előadásból álló ciklusokra ad enge- délyt. Nem adhat fél borjút — egybesütve.
Ez a leglényegesebb különbség régi tanulásmódunk 9 az új között.
S hogy mégsem találjuk megdöbbentően újnak, az azért van, mert hozzá- szoktatott egyfelől az „előadó estély", önképzőköri gyűlés vagy műkedvelő előadás a maga sokféle számaival, másfelől a rádió legközelebbi rokona:
az újság, pontosabban a „magazin" vagy a népszerű hetilap.
Mi következik a rádió itt felsorolt előnyeiből és korlátaiból?
Könnyebbé vált a kultúra hozzáférkőzése az emberhez. A régóta kere- sett „szórakoztatva tanításnak" ez a legszerencsésebb formája. Jobb lehet a műsor, mint amit magunk tudnánk összeállítani és megvalósítani. Biza- lommal tölthet el és lendületet adhat az a tudat, hogy óriás lépésekkel folyik a kultúra térfoglalása, hogy megszűnik a végeláthatatlan űr nagy- város és falu között,2 hogy a nemzet egységesebbé válhatik, hiszen lélek- ben nap-nap után találkozik s együtt áll fel a Himnusz hangjaira, együtt hallja ugyanazokat a híreket; lelki gerince támadt mindannak, amit megél, tanul és remél.
Mindenki tudja, mit jelentett a nemzetnek a rádió az elmúlt húsz év alatt és hogy mit jelentett pl. az erdélyi magyarság öntudatának fokozásá- ban a Felvidék és Kárpátalja visszafoglalásának követése a fülhallgatón és hangszórón keresztül. S éppen ez fokozza a rádióprogramm összeállítóinak felelősségét s ezért lesz a rádió mindig féltett kincse a nemzetnek.
Természetes, hogy éppen óriási közönségénél fogva a rádió egysége- sítő, de egyben nivelláló eszköz is. A kicsinyeket fölemeli a nagyokhoz, de egy kissé a nagyokat is lehúzza a kicsinyekhez. Ezt nem lehet tőle rossznéven venni s nagyfokú megnemértés kell ahhoz, hogy minden rádió- hallgató az egész műsort a maga szempontjából akarja megbírálni, aminek legfényesebb, leggroteszkebb példája a dzsessz-párt és a magyar nóta-párt, illetőleg a cigányzene-párt és a komoly zene-párt szerte ez országban dúló békaegérharca. De kétségtelen, hogy a rádió szerkesztőjének mégis ügyelnie kell arra, amire minden újság szerkesztője is ügyelne: hogy a műsorban ne legyen semmi, ami túlságosan részletkérdés, „szakkérdés", ami túlságo- san „magas", s olyan se, ami túlerős kritikát, vitát hívna ki, vagy a nemzet egységét megbonthatná s í. t.
2 Mert a nagyvárosi ember is sokszor otthon, házikabátban és papucsban hall- gatja már a hangversenyt, amit eddig személyesen hallgatott a helyszínén. A falu emelkedik, a város kissé süllyed: ez az egységesítés iránya.
650
A kultúra érdeke az, hogy a rádió — különösen szorosabban vett kul- turális (nem tisztán szórakoztató) számainál — esetleg külön adók be- kapcsolásával, különválassza a művelteket a kezdőktől s az első csoportnak olyan programmot adhasson, amely ezt a már magasan álló réteget is tovább emeli. Ezzel megszűnnék a nivelláló irányzattal kapcsolatos veszély.
Természetes, hogy szinte annyi réteg van, ahány ember s mindnek nem lehet külön programmot adni. De szét lehet és szét is kell húzni az olló két ágát s akkor sokkal hatalmasabb területet tud kiszabni a kulturális fejlődés számára. Ha ez nem történik meg, akkor a rádió — minden értéke ellenére — sem lesz más, mint serkentő, ötletet adó, mozgalmat kavaró kultúreszköz. Ismeretek szerzésére inkább csábít, mintsem ismereteket ad.
És nem versenyezhet sem a színházzal, sem a katedrával, sem a zene- iskolával.
Fussunk végig a rádió műfajain.3 A mai népművelési gyakorlat az elő- adást tolja előtérbe. A külföldi rádiók egyrésze más nevet adott a rádió- előadásnak: „csevegés" lett belőle. Sokszor csak a szó más, az előadás nem lett tőle sem ötletesebb, sem frissebb. De a szó mégis jelzi, hogy a rádió felismerte lehetőségeit. A láthatatlan előadónak sokkal elevenebbnek, moz- gékonyabbnak kell lennie, könnyebbnek, átlátszóbbnak, közérthetőbbnek,
— éppen azért, mert láthatatlan, mert szeme nem villanyozza fel a hallgató- ságot, mert testi jelenlétének meggyőző ereje elvész a hang végtelen utazá- sában. A rádióelőadás műfaja még nincs „kész". Nagyon kevés előadó találta meg a helyes hangot — és a helyes témát.4 De van már egy tanul- sága: az, hogy minden előadásnak csevegésszerűbbnek kell lennie, ha szé- lesebb s egyenetlenül művelt közönséghez fordul. Csak a szakszerű egye- temi előadás lehet kivétel, a templomi szónoklat, a népművelési előadás nem! Minden előadásban legyen mozgalom, amit váratlan, de nem sze- szélyes ötletek, apró robbanások okoznak; mind áttekinthető legyen s ezért rövid is; mindben uralkodjék a művészi alkotást jellemző (bármely egyszerű!) forma, az a gondolat, hogy az előadás is „mű", mint a jó vezér- cikk is az és hogy az előadásra is érvényesek azok a szabályok, amik a meghallgatásra érdemes kifejezést mindig jellemzik. A tudós is csak akkor alkotó, ha egy kissé művész; a népművelési előadó is alkotó, nem reprodu- káló művész kell, hogy legyen. Forrás, nem locsoló.
A rádió zenei része éppoly vastag sugárban, éppoly könnyedén ömlik felénk, mint minden, amit a rádió eljuttat hozzánk. Sok embert terelt el a zenetanulástól, hiszen készen kapja a konzerv-zenét... De ugyanakkor tömérdek embert vezet be a zene előszobájába s aztán, mikor megszokta a ház hangulatát, a belsőbb termekbe is, — a magas zene szentélye felé.
Megintcsak nivelláló hatás ez, de meggyőződésünk szerint csak az első időben lehet káros, később rá kell jönniük az embereknek, hogy a zene passzív élvezését százszorosan felfokozhatja az aktív zenélés és a muzsiká- hoz hozzáédesgetett új tömegekből több tehetség árad majd a zene- iskolákba, mint amennyi elvész a zenélés számára. Itt a megoldása a könnyű és komoly zene harcainak is.
A népművelés szempontjából döntő fontosságú a rádió zenei munkája.
Emlékeztessünk arra, hogy a zene a görögök műveltségében a nagy köz-
3 V. ö. Kilián Zoltán úttörő Rádióesztétikájáwal is.
4 L. c tekintetben Cs. Szabó Lászlónak, a rádió osztályvezetőjének nagyon érdekes nyilatkozatát.
I 651
ponti gondolat volt s hogy mit jelent a tömegek lelki kultúrájában, azt fölösleges itt bizonyítgatni. De nagy jelentősége van a daloskör, a több- szólamú éneklés s főkép: az igazán magyar zene diadalrajuttatásában is, amit a rádió nélkül száz esztendő kultúrapostolainak hősies munkája sem tudott kivívni.
A helyszíni közvetítéssel bekapcsolhatjuk népünket a világeseményekbe s történelmi, földrajzi, honismereti, utazási, politikai propagandát adunk — és ebben egyre több a szerepe az eseménynek, egyre kevesebb a „post festa" elbeszélés és magyarázgatás szárazságának. A helyszíni közvetítés az a rádióban, mint a kultúrfilm a moziban. „Közvetlen módszer." Hasznát azzal fokozhatjuk, hogy néhány szóval a kultúra folytonosságának kere- tébe állítjuk (pl. a Nobel-díj kiosztása alkalmával megmagyarázzuk, ki volt Nobel Alfréd és miért tette alapítványát, de azt is, hogy miért kapta Szentgyörgyi Albert az orvosi díjat). S azzal is, hogy gondosan igyek- szünk külön érdekességet, eredeti formát adni a sokszor nagyon egyforma műsorú közvetítéseknek. Ne legyen egyforma az uzsoki magyar-lengyel barátkozás közvetítése és a kiskunhalasi városi dalárda díszhangversenyé- nek közvetítése csak azért, mert mindegyikben zene és szónoklatok is vannak. A közvetítő, ha igazán kultúrát akar teremteni, helyi ízt, külön- leges keretet varázsol minden közvetítése számára. Feledhetetlenné, azaz erős hatásúvá és egyéni hangulatúvá kell tenni minden közvetítést.
Színdarab és hangjáték között hánykódva, a rádió még sehol sem találta meg a rádió-színjáték sajátos formáit. Ismerjük a nehézségeket:
nincs önálló rádió-repertoár, nehéz pusztán hanggal érthetővé és hatásossá tenni a játékot, a különböző hangokat nem ismeri szét a nem nagyon auditív típusú rádióhallgató s í. t. A hangjátékírók egyrésze ezért a hang- hatások szaporítására törekszik, — hiszen a rádióhallgató egy kissé olyan, mint a vak: finomabb füle van a hangokra, mint „látó korában". Hadi- hajók csatája, postakocsi trombitája, sok telefonálás, vízcsobogás... és mindez mégsem ad igazi drámát! A másik iskola a finomabb, lelki hatások fölkeltésében látja a rádiódráma jövőjét. Csöndes párbeszédek, lágyabb, hangulatos, sokszor zenei aláfestéssel, sok gondolat, amire a „nem látó"
ember jobban ügyel, mint a színházban, ahol a külsőségek elvonják figyel- mét. Az ember tragédiája, vagy Tóth László Májusfája mély rádiósiker lehetett, Musset egyfelvonásosai a rádióban újra élednek s még az északi regények átdolgozásai is finoman hatnak, mert hangulatuk mély és elgon- dolkodtató.
Másrészt kétségtelen, hogy mint a mozi, a rádió is vázlatossá teszi, kivonatolja a meglévő irodalmi műveket. Van benne valami leegyszerűsítő, valami rohanásra késztető. Ez különösen a regényátdolgozásokon látszik, ahol tömérdek érték hull ki a robogó gépből, meg a nagy emberek élet- rajzain, ahol minden életrészlet pár hanggá sűrűdik.
Amíg a rádió „vak" lesz, egyetlen útja van, — gyönyörű és irigylésre- méltó út: a lelkiség felé vezető. Minden irodalom a csodás elem felé siet, Isten felé, az ember önnön mélységei felé, a nemzet összetartó titka felé, létünk földi megörökítése és égi kapunyitása felé. A rádió, amely tiszta hang, testetlenebb és így lebegőbb és égibb minden földi színjátéknál, igazi drámáját akkor fogja megtalálni, ha azokra a titkokra veti magát, amelyek „ég és föld között" vannak. A rádió Isten ajándéka a földi létbe
652
beleanyagiasodó modern embernek s nemcsak búfelejtő, hanem szárnyra- keltő ajándék is.
Voltaképen a filmen kellett volna kezdenem, mert mozgókép negyed- századdal előbb volt, mint rádió. De a rádió jobban csábított, mert pro- blémái kidolgozatlanabbak. S az, amit a rádió előnyeiről és korlátairól mondtam, megkönnyíti további feladatomat.
A mozi eleinte csak a látót érdekelte. És amikor a hangosfilm pótolta a találmány egyik hiányát, már teljesen kialakult műfajokat talált. A mai mozi „hangosan beszél" ugyan, de feltűnően keveset. A kifejezés java még mindig a képeken van. Amikor regényt kivonatol, pár tucat lapra fér, amit mond. A többi: kép és mozgás.
Az első mozifilmek témája: a mozgás komikuma, örömünk azon, hogy mozog a kép s hogy milyen bohókás az emberi mozgás, ha így nézi az ember. (A lassított filmen ma is sokan nevetnek, — akik először látják, mindig.) Aztán jöttek a rövid drámák, rémségek erős szenvedélyekkel, sok-sok gesztussal: a meggyilkolt férj, akinek szelleme megjelenik a gyil-.
kos párnak s végre öngyilkosságba kergeti őket; vagy a skót menyasszony, aki elbújik a nehézfedelű ládába s évek mulya csontvázát találják meg benne. Balladák erős szenvedélytöltéssel. Aztán a regény következik s tart ma is. Minden hatásosabb regényből mozifilm lesz: ez pótolja a régi
„gazdagon illusztrált" könyveket. Gyönge regények ezek, s akik a regényt olvasták, majdnem mindig csalódnak a filmben.
A mozi nagyon sok irodalmat utánoz, az egyszerűbb közönséget el- hódítja
az olvasástól és elsekélyesíti az ízlését. Viszont itt megint a rádióhoz hasonlít — bizonyára szerez az irodalomnak új híveket, friss olvasókat s a filmen át eljuttat a könyvhöz, a kultúra továbbra is koro- názatlan királyához.
. A mozi is modern művészet: siettet, sűrít (másfél óra alatt „mond el"
egy 6—10 órát .igénylő regényt), poentíroz, csattanóra dolgozik. A rövid- ség, hatásosság felé taszít mindenkit, aki körében él, — a népművelőt is, akinek rendesen a mozi pótolja a színházat is, hiszen falun s sok kis- városban sincs méltó színház.
A mozi is a legelismertebb színészeket szállítja a legkisebb helyre is:
szegény vándorszínészek helyett Greta Garbó és Paul Wegener és Louis Jouvet jönnek el hozzánk. S itt is megvan az a hátrány, ami a rádiónál:
bár itt látunk is, hallunk is, nem érezzük a színész jelenlétét s a hatás sok tekintetben csökken . . .
Mi mégis kulturális jelentősége, amit a népművelésben ki kell hasz- nálnunk?
Először: az, hogy bemutat, láthatóvá, csaknem kézzelfoghatóvá tesz.5
A tudományos film vagy kultúrfilm rég vágyott áldása minden iskolának, minden magyarázatnak, minden tanításnak. Egyelőre még drága s ezért rendszertelen, de teljes diadala már igen rövid idő kérdése A lassított film e diadal egyik döntő állomása.
Másodszor: a film koncentrál és elemez egyszerre. Koncentrál, mert mint ábrázoló művészet a lényegesre vagy a jellegzetesre szorítkozik.
Rövidít, sűrít és kiélez. Ennek pedig a tanításban döntő jelentősége van.
5 A fizikai kísérleteknél eddig csak a vázat értettük.
653 Megtalálni a lényeget, apró részletek közül kiemelni a sok másra jellem- zőt: ez a tudomány útja. Elemezni lassú filmmel, óriásira nagyított kéz vagy füstölgő cigarettavég „jelentőségét" mérlegelve — ez is tanulás, a helyes megfigyelésre vezető kalauz!
Harmadszor: a film az anyagi világot közelebb hozza hozzánk. Nem szabad jelentőségét túloznunk e tekintetben sem, mert a film még az anyagi világ (pl. földrajzi, természetrajzi, biológiai ismeretek) tekintetében is csaknem mindig vázlatosabb a könyvnél s ritkán lehet rendszeres. De ha nem is teszi nélkülözhetővé a könyvet, hatalmasan ki is egészíti azzal, hogy olyan jelenetek tanúivá tesz, amelyeket különben nem láthattunk volna meg soha s ha valaki leírta volna, kételkedtünk volna szavában.
S siessünk hozzátenni minden félreértés elkerülése végett: nem anya- giasít el, hanem horizontokat is nyit, különösen tájhangulataival és művészi
fényképeivel óriási lökést ad a fcépze/efnek. Az ifjú írói nemzedék nem egy tagján érezhető a mozgókép termékenyítő hatása.
Tárgyi tanító, nevelő hatása egyelőre kérdésesebb.
A történelmi filmek nagyrésze még a walterscotti, jósikai színvona- lon van: a történelem külsőségei — jelmezek, fegyverzet, vár stb. — a döntőek, nem lelki részletei s belső igazsága. Regényesek az írói, zenészi életrajzok is. Nagyon megnehezíti a történelem érvényesülését a maszkok tökéletlen hasonlósága a mult ismert férfiaihoz, de legnagyobb baj a mozi- film közönségének a könnyű szórakoztatásra való beállítása, amin annál nehezebb segíteni, mert hiszen itt milliók forognak kockán s a nehéz hajó, ha egyszer a hullám megbillenti, veszedelmesen leng ki jobbra, b a l r a . . .
A mozi a népművelés fontos eszköze, akár akarjuk, akár nem. A nép- művelő feladata itt csak a kommentátoré, a magyarázóé. A mozifilmeket utólag vagy előre is meg kell beszélni a közönséggel, rá kell mutatni emberi, erkölcsi, történelmi, földrajzi, technikai jelentőségükre. A nem- zetnek pedig arra kell törekednie, hogy a magyar film csakugyan magyar legyen: problémáiban, szellemében, humorában, mozgásának még a ritmusá- ban is. De ez voltaképen a magyar kultúra magyar szellemiségének kérdése.
A rádió és a mozi a közlés új eszközei, sőt új síkjai. Meg kell hódíta- nunk s szolgálatunkba kell hajtanunk, mint a tüzet. Tisztelnünk kell őket, ha hasznosakká tudjuk őket tenni. De sohase feledjük, hogy csak eszkö- zök, csak síkok. Kultúrát nem teremhetnek. És a könyvet el nem nyom- hatják. Mert el lehet képzelni művelt embert, aki nem jár moziba s nem hallgat rádiót, de a mozilátogató és a rádióhallgató, ha nem olvas, nem lehet művelt ember a szónak szerény értelmében sem. A tömeghátások művészete: rádió és film vezessen el bennünket az egyetlen forráshoz, a könyvhöz. Ha a népművelés alanyai mind olvasnának már, a népművelés elérte volna célját: önálló müveit embereket teremtett volna.
Hankiss János
