Őseinket hogy hozád?
Erdélyi István, Kristó Gyula és Révész László a magyar honfoglalás vitás kérdéseiről
Tavaly ünnepelte Magyarország a honfoglalás ezeregyszázadik évfordulóját. (Bár talán az
„ünnepelte" szó után zárójelbe egy kérdőjel kívánkozna.) A millecentenáriumi ünnepségek, kulturális rendezvények kapcsán sokat hallhattunk a honfoglalásról, jelentőségéről, a ma- gyarság azóta megtett útjáról. De az évforduló jó alkalmat kínált (ide talán egyesek a „vol- na" szócskát szúrnák be) arra, hogy a hazai történésztársadalom illetve az érdeklődők fi- gyelmét ne csak a honfoglalásra, hanem a honfoglalás kutatásának szakmai kérdéseire is ráirányítsa. Éppen ezért kértünk fel három, a témával régóta foglalkozó kutatót, ossza meg velünk a honfoglaláskor kutatásával kapcsolatos nézeteit, gondolatait. Erdélyi Istvánnak (Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest), Kristó Gyulának (József Attila Tudomány- egyetem, Szeged) és Révész Lászlónak (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest) ugyan- azokat a kérdéseket tettük fel, válaszaikat szöveghűen közöljük. Álláspontjaik esetenkénti különbözősége önmagában a téma és a korszak kutatásának lezáratlanságára, a megvála- szolatlan kérdések nagy számára utal. Éppen ezért szerkesztőségünk a továbbiakban is szívesen közöl a témával kapcsolatos módszertani, elméleti megjegyzéseket, akár az alábbi nyilatkozatokat vitatja, akár önálló véleményének kíván hangot adni. (A Szerk.)
— Mik a magyar honfoglalásról itthon kialakult nézetek, léteznek-e iskolák, s hogy mik az egyes irányzatok közti különbségek?
Erdélyi István: A magyar honfoglalásról itthon kialakult nézetek sok fontos részlet szem- pontjából eltérnek egymástól. így például még mindig tisztázatlan a honfoglaló magyarok lélekszáma. Nem oldotta meg a kérdést az ún. köznép (főleg földművelők) beiktatása Sző- ke Béla által az 1950-es évek végén, hiszen ennek a társadalmi rétegnek a temetőit nem lehet Géza fejedelem uralkodási ideje elé keltezni. A IX. század végi - a X. század első feléből származó ismert magyar sírok száma még mindig kevés és egyenetlenül szóródnak a Kárpát medence területén. így, csak belőlük, majdnem lehetetlen a honfoglalók lélekszá- mát kiszámítani, annál is inkább, mert egy részük még közölve sincs. Az egyenetlen sűrű- ségű temetö-lelőhelyek továbbra is feltűnő hiányt mutatnak a Dunántúl területén. Ennek több oka lehet, de ha 900-tól számítjuk a magyaroknak a Dunántúl feletti uralmát, akkor ez különösen szembetűnő. Viszont megoldhatná a kérdést Kristó Gyula legújabb álláspontja (1996. akadémiai millecentenárius ülésszak), aki szerint a Dunától keletre laktak csak a ma- gyarok 955-ig. A honfoglalás útvonala is vitatott még. A kizárólag Vereckén történt bejövetel tényként való kezelése ma már háttérbe szorult, de még nem került le a napirendről ma- gam nem tartom lehetségesnek, egyetértve ezzel Prinz Gyula neves földrajz-történészünk régi álláspontjával. Ujabban az egyes erdélyi szorosokon át történt honfoglalás elismerése lépett inkább előtérbe. Nem juthatott még nyugvópontra a honfoglalás időpontjának eldön- tése sem. Váczy Péter akadémikus legkésőbbi (900) dátumával szemben, a 894-es időpon- tot többen elfogadhatónak vélik, illetve két részben képzelik el a honfoglalást, az első Árpád vezér és serege lenne, amelyet nem ért az etelközi besenyő csapás (amiből végtére is úgy látszik, hogy csupán egy volt, ezt Tóth Sándor László szegedi történész igazolta).
Irányzatok, iskolák léteznek. Legerősebbnek tűnik számomra a '70-es évek derekától in- tenzíven működő szegedi Őstörténeti Munkaközösség, illetve a Középkorász Műhely Másik irányzat a László Gyula professzor féle hipotézist elfogadók kis budapesti csoportja. Györffy György akadémikus véleményét sokan osztják, kivéve a korabeli valós földrajzi környezetet jobbára figyelmen kívül hagyó „nomadizálási útvonalait" (1970).
Kristó Gyula: Nem szabad azt hinni, hogy a magyar honfoglalás folyamatosan és megállás nélkül a kutatás kereszttüzében állt az elmúlt évszázadok, illetve évtizedek alatt. Eléggé sokat mondó önmagában az a körülmény, hogy a honfoglalást feldolgozó monográfiákkal
— 6 4 —
szakmunkákkal nem kényeztettek el bennünket eleink és kortársaink. Magáról a honfogla- lásról mint eseményről (értve rajta a Kárpát-medence birtokbavételét) olyannyira kevés for- rás áll rendelkezésünkre, hogy ezek vizsgálata nem tölthet ki egy kutatói életpályát.
(Megkülönböztetem ettől a honfoglaló magyarság kutatásának kérdését, amely akár több - elsősorban régész - életpálya számára is programot kínál. ) Akik arra adták a fejüket, hogy írjanak a honfoglalásról, tehát az eseményről, különböző szaktudományokban, elérő forrás- anyag alapján dolgoztak, más és más iskolázottságúak voltak. Ebből adódik, hogy eleve eltérőek a megközelítések. Mármost a honfoglalás mint esemény bemutatása történészi feladat. Erről írott történeti források tudósítanak, amelyek megszólaltatására, értelmezésére a filológia emlőin nevelkedett középkortörténész hivatott. Nem vitatom a régészet illetékes- ségét abban, hogy megállapítja új régészeti kultúrák megjelenését egy adott területen, s amennyiben ez új etnikum megjelenéséhez köthető, van szava ezen új etnikum arculatának megrajzolásához, de a politikai eseménymenet felvázolását, a honfoglalás mikéntjének (okainak, lefolyásának bemutatását) nem a régészettől kell várnunk. A honfoglalással fog- lalkozó történész - mint már utaltam rá - megannyi más témát is feldolgoz életpályája so- rán. Hogy a honfoglalásról a történész milyen képet rajzol, alapvetően két dologtól függ:
egyrészt attól, hogy általában hogyan kezeli a forrásokat (mennyire szigorú a forráskritika alkalmazásában), illetve egyéb kutatási eredményei közé hogyan tudja magát a honfogla- lást beilleszteni elmélete lényegi sérelme nélkül. Ebben az értelemben a honfoglalás meg- ítélése kérdésében nincsenek külön iskolák, az itteni véleménykülönbségek a nagyobb kér- désekben jelentkező eltérő nézetek részeként jelennek meg. Aki ugyanis azt vallja, hogy a honfoglalás előre elhatározott, tudatos tett volt, az eltekint a kortárs és közel kortárs kútfők egyértelmű és ezzel a feltevéssel ellentétes tartalmat hordozó tanúságától (vagyis letér a forráskritika alkalmazása megszokott gyakorlatának útjáról), s az nemcsak itt jár el ekkép- pen, hanem más történeti kérdésekben is (pl. Kárpát-medence X. századi belső viszonyai, a XI. századi hercegség megítélésében, meg egy sor más területen), s ráadásul felvethető:
ezt az alapállást más, tudományon kívüli szempont is motiválhatja, az az igyekezet, hogy a magyarságot mindenben (életmódban, társadalmi szerkezetben, politikai rendben stb.) a lehető legjobb színben tüntesse fel. Ezt az irányzatot Bóna István „a hazai klasszikus törté- netírást követő modern nemzeti vonal"-nak nevezte (Az Árpádok korai várairól Debrecen, 1995. 12. p.)
Révész László: Az adott korszakkal foglalkozó történészek körül igazi iskola nem alakult ki, kivéve talán a szegedi Kristó Gyula körét. Az utóbbi években viszont megfigyelhető a törté- nészek és a régészek éles vitája. Ennek alapvetően az volt az oka, hogy a történettudo- mány képviselői egyeduralkodónak tartották az általuk képviselt szakterületet a korszakban, és a többi tudományágat csak legfeljebb adatszolgáltatóként vették figyelembe, és ráadásul csak a számukra jó adatokat használták fel. Meg kell jegyeznem azonban, hogy kezdetben a régészek is hasonló módon jártak el. Az elmúlt évtizedek vezető történészegyénisége Györffy György volt. Az 1950 és 80 közti években a régészek is a Györffy-féle nézeteket támogatták, például a Duna-menti szállásváltó útvonalak kérdésében. Az 1960-as évektől tűnt fel Kristó Gyula, illetve később a tanítványainak köre. Kristó a hiperkritika álláspontját képviselte, mégpedig kifejezetten Györffy ellen kihegyezve. Ezt én valójában nem tartom egészen etikusnak, hiszen Kristó állandóan valami ellen érvelt, és szinte semmi újat nem nyújtott. Mindenesetre Kristónak és Györffynek van legalább egy közös pontja, mégpedig a régészeti adatok teljesen figyelmen kívül hagyása. Ennek egyik tünete, hogy más tudo- mányágak eredményeit mindketten szinte idegesen veszik tudomásul. Ráadásul olyan kér- désekben is állást foglalnak, amelyek kívül esnek az ő szakterületükön, és ez tudományeti- kai szempontból is elfogadhatatlan. Például a hetvenes években a raba'ti könyvtárból előke- rült Abu Marwan ibn Hayyan-Ше kéziratról úgy alkottak véleményt, és úgy építettek rá elmé- leteket, hogy egy szót sem beszélnek arabul. Ugyanakkor viszont még egyetlen filológu- sunk sem vette magának a fáradságot, hogy eredetiben is megvizsgálja az iratot, ami pedig alapkövetelmény lenne. Én Szegedre jártam egyetemre a hetvenes években, és ott Kristó egyik speckolján az akkor éppen kiadás előtt álló „Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig" című könyvét dolgoztuk fel. Kristó akkoriban fektetett le egy alapvető módszertani elvet: minden tudományág elemezze és dolgozza fel a saját forrásait, és majd ha ez meg-
6 5 —
van, csak akkor emelhetjük ki a fejünket a vízből, és vonhatjuk le a következtetéseinket.
Ezért különösen meglepő, amit mostanában tesz, hogy tényleg már-már idegesen fogadja a nem történészek eredményeit. Györffy György szintén minden olyan forrást elvet, ami el- lentmond az ő koncepciójának. így keresi például Kurszán székhelyét az aquincumi amphiteátrumban, ahol egyetlen honfoglalás kori cserépdarabot sem találtak, vagy így kelti életre Alpár vezért az alpári földvár alapján, ahonnan XII. századinál korábbi lelet nem ke- rült elő. Györffy tehát csupán azokat az adatokat használja fel, amelyek beleillenek az elmé- letébe - amit én hibának tartok.
Természetesen a régészet sem ad választ mindenre. Például régészeti leletekből nem tud- juk meg, hogy Árpád volt-e a nagyfejedelem, vagy hogy mikor és hova vezettek kalandozó
hadjáratot a magyarok. Vannak határai a régészetnek is, ám annyit igenis kimutat, hogy a IX-X. század fordulóján egy új nép érkezett a Kárpát-medencébe, amely teljesen új politikai, gazdasági, társadalmi, hatalmi viszonyokat teremtett. Fontos megjegyeznem, hogy egyet- len, a Kárpát-medence X. századi történetére vonatkozó belső írott forrásunk sincs. Ami rendelkezésünkre áll, azt bizánci, nyugat-európai, arab krónikások művei tartották fenn, amely krónikások természetszerűleg nem ismerték az egész magyar népet, valószínűleg sohasem jártak a Kárpát-medencében, és csak a kalandozókon keresztül szerezték értesü- léseiket. Ezeket az információkat természetesen fenntartással kell kezelni, különösen azo- kat, amelyek a belső viszonyokra vonatkozóak, például a nomadizálás kérdésére. Termé- szetesen nem a parasztok kalandoztak, de ez még nem jelenti azt, hogy nem is léteztek.
Véleményem szerint a régészeti leletek objektíven létezők, mégha keltezésük és értékelé- sük vitatott is. Ezek valódi belső források, amelyek száma ráadásul egyre gyarapodik, új és újabb információkat szolgáltatva. Természetesen a régészek között is van vita. Az egyik irányzat, amelyet Bálint Csanád képvisel, a Kristóéhoz hasonló hiperkritikus álláspontot foglal el. A másik irányzat szerint, amelyhez én is tartozom, a régészet a maga helyén fon- tos adatokat szolgáltat, mind a gazdaságra mind a társadalomra, néha még a politikai vi- szonyokra vonatkozóan is, különösen, ha az írásos források hiányoznak. A temetőfeltárá- sok által például kirajzolódik a társadalom, az életmód, a gazdaság sok részlete, nyomon követhetőek a belső népmozgások. Az antropológia és a kémia fejlődésének következtében kimutathatók a temetőben nyugvó halottak közti rokonsági szálak. Ennek a módszernek az úttörője Lengyel Imre volt. Az antropológia segítségével nyert bizonyítást például, hogy a Felső-Tisza vidék gazdag temetőiben nyugvó vezető férfiak, valamint családtagjaik között van genetikai kapcsolat, míg ugyanez nem áll a szolgákra és a harcosokra.
— Milyen a magyar honfoglalásról a nyugat-európai történészek között élő kép? Mi a hely- zet a szomszédos népek tudósaival?
Erdélyi István: A magyar honfoglalásról a nyugat-európai történészek viszonylag kevés részletet ismernek és a vitákról sem tudnak sokat. Ennek egyik oka, hogy azok idegen nyelven nem nagyon publikálódnak, bár például már ismerik a „kettős honfoglalás" hipotézi- sét is. A teljes Nyugaton élő képet magam nem eléggé ismerem, „nyugati" konferencián utoljára négy évvel ezelőtt vettem részt. A szomszédos népek kutatói másként látják a ma- gyar honfoglalást mint mi. Ideje lenne, hogy az illetékes történész vegyesbizottságok napi- rendre tűzzék ennek a tárgyalását. Mivel mind igyekeznek autochtonitásukat, vagy leg- alábbis a honfoglaló magyarokénál jóval előbb történt bevándorlásukat igazolni, a magya- rokat valamiféle kelletlen jövevénynek tartják, hódítóknak (pl. a horvátok), vagy alacso- nyabb szintű kultúrájú népnek a honfoglalás idején. Egy részét az esetlegesen feltárt ma- gyar temetőknek nem teszik közzé (pl. Romániában).
Kristó Gyula: Erre a két kérdésre együttesen kellene válaszolnom, de nem teszem. A Ma- gyar Tudomány 1995. évi 12. számában egy sor szakértő fejtette ki ezzel kapcsolatban a tényeket, adta meg ezek magyarázatát. Innen a választ illetően mindenki tájékozódhat.
Révész László: Én is csak a Magyar Tudomány vonatkozó írásait tudnám mindenkinek a fi- gyelmébe ajánlani, amely pontosan ezzel a kérdéssel foglalkozik. Röviden: a különböző or- szágok különbözőképpen értékelik a honfoglalás tényét. Azt kell mondanom, hogy a skan- dinávok a legrealistábbak. Az angolszászok számára - és ezalatt most leginkább az angol történészeket értem - Európa véget ér az Elba és az Enns vonalánál. Erről bárki könnyen
— 6 6 —
meggyőződhet, csak bele kell nézni egy angol atlaszba, vagy egy középkorról szóló könyv- be. A franciákat, mentalitásuk miatt leginkább csak önmaguk érdeklik; amelyik nép kapcso- latba került velük, arra esetleg szánnak pár sort. Azt kell mondanom, hogy a honfoglalasrol még mindig a régi séma él a külhoni történészek között. A német szerzők - és most ide értem az osztrákokat is - az érzelmi motívumokon túl aránylag reális képet festenek, amibe valószínűleg belejátszik az is, hogy a kalandozások legtöbbször őket érintették.
A környező népek közül a románok között él a legsötétebb kép a honfoglalásról. Ok néha a trianoni határokat szeretnék visszavetíteni 895-be is. Megeshet például, hogy ami Nagyla- kon honfoglalás kori magyar sír, az a határtól kétszáz méterre már a román vajdaságok által a vad, vérszomjas, barbár, ázsiai magyar hordák ellen határőrként letelepített besenyő har- cos emléke. A szlovákok és a délszlávok más vonulatot képviselnek. Előttük sem az ava- roknak, sem a magyaroknak nincs bocsánat, hiszen ezek a népek betelepedtek a nagy szláv tengerbe, elválasztva egymástól a szláv államokat és népeket. Mindennek ellenére az elmúlt harminc évben a helyzet megváltozott. Noha a szlovákok a Nagymorva birodalom határait még mindig az éppen aktuális politikai határok mentén húzzák meg, mégis sok nagy ásatást végeztek, és végeznek ma is, ami pedig még fontosabb: ezeket publikálják is, így ezek az értelmezéstől függetlenül hozzáférhetők. Ráadásul a szlovák régészekkel egyre javul a kapcsolatunk: közös konferenciákat rendezünk, ahol meg lehet vitatni a fennálló nézetkülönbségeket. Megindult tehát egyfajta tisztulási folyamat.
— Milyen szerepet játszott, illetve játszik a magyar kutatók között a - jó értelemben vett - nemzeti érzés?
Erdélyi István: A jó értelemben vett nemzeti érzés a hazai magyar kutatók között sajnos keveset nyom a latban, mert sok esetben más dolgok befolyásolják, torzítják a források ér- telmezését. Az elszakított országrészekben dolgozó, vagy a közelmúltban kutató magyar szakembereket egyrészt kiszorították a tudományos területről, vagy egyesek kénytelen- kelletlen betagolódtak a hivatalos állami ideológia által parancsolt álláspontba, mások el- menekültek Magyarországra. A túlzott és tévesen felfogott nemzeti érzés idehaza többeket deviáns magatartásra, dilettantizmusba torkolló munkásságra késztet, néha még szakdip- lomás kutatókat is.
Kristó Gyula: Nem hiszem, hogy a tudományban bármiféle nemzeti érzésnek helye lehet.
Azt sem hiszem, hogy indokolt lenne jó - és ennek ellentéteként rossz - értelemben vett nemzeti érzésről beszélni a tudományban. Újólag hangsúlyozom: ezt a tudományra tekin- tem érvényesnek. A tudomány az igazságot kutatja. Ha valaki bármiféle más szempontot helyez az igazság elé, legyen ez akár az - elmúlt évtizedekben oly gyakran hangoztatott - pártosság vagy akár a- hosszú ideig éppen az osztály alapú pártosság miatt háttérbe szorí- tott - nemzeti érzés, magát az igazságot kurtítja meg. Egészen más a helyzet a történelem oktatásában, de ott is csak alsó- és középfokon. Amikor 1995 szeptemberének végén László Gyula Szegeden járt, s ott feltették neki a kérdést: „Tanár úr szerint hogyan lehet jó!
történelmet tanítani?", így válaszolt: „Történelmet tanítani?! Szeretettel. Nem megy más- ként... Higgyék el, másként nem lehet, hiszen rólunk van szó a történelemben, nem a múlt- ról. A ma élőknek az elődeikről." (Honfoglalási emléknapok. Belvedere Méridionale Kis- könyvtár. 9. Szeged, 1996. 47. p.) A történelmet érzelmi alapon az általános iskolában kell tanítani (ezt követeli meg a tanulók életkori sajátossága, a fogalmi elvonatkoztatás készsé- gének alacsony foka), de ott is csak azon határok között, amelyet a kutatás kicövekelt. A hazafiságra nevelés, a hősök tiszteletének kialakítása az oktatás ezen szintjének feladata.
A középiskolában már azt kell érzékeltetni, hogy a történelemnek két olvasata van: az egyik az emocionális (érzelmi), a másik a racionális (értelmi). A felsőoktatásban és kiváltképpen a tudományos kutatásban viszont immár csak a rideg tényeknek, a forrásoknak, a belőlük levont, érzelmektől mentes következtetéseknek van helyük. Egyik munkámban azt írtam: a történésznek úgy kell tárgyára tekintenie, mint a fizikus teszi mondjuk a lézerekkel vagy a biológus a génekkel, vagyis érzelmektől mentesen. Ha lépten-nyomon összekeverjük az általános iskola megkövetelte tárgyalásmódot a tudományos kutatás posztulátumaival, ne csodálkozzunk, ha a „tudományos" (vagy inkább tudományos mezbe öltöztetett, de a tudo- mány elfogulatlanságától, objektivitásától fényévnyire levő) „eredmények" homokra vagy
mocsárba telepített gyenge építmények lesznek. (Ez persze nem jelenti azt, hogy aki men- tes marad a nemzeti elfogultságtól és előítéletektől, annak pusztán eme tény folytán min- denkor és mindenben igaza van.)
Révész László: A nacionalizmus az elmúlt negyven-egynéhány évben elég visszafogott volt, és azt kell, hogy mondjam, hogy ez nagy baj. Mintha kicsit túlzottan is vigyáztunk volna a szomszédaink lelki világára. Míg a szlovákok mindenféle színes brossúréval propagálták a nagymorva államiságot, a magyar tudományosság defenzívába szorult. Nagy nemzetközi kiállításokon a magyarországi népvándorláskort leginkább csak hun, germán, avar kori lele- tek képviselték, és csak néha mutatóba egy-egy tarsolylemez. Ez alól kivételt csak Dienes István kiállításai jelentettek a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. Voltaképpen ezzel magyarázható a sumer-magyarológusok és egyéb hasonlók népszerűsége. Amikor hétfőnként végig szoktam nézni a múzeumi vendégkönyvet, úgy látom, két dolgot kérnek számon rajtunk. Az egyik, hogy miért nem a kettős honfoglalás leleteit mutatjuk be, a másik pedig, hogy miért hanyagoljuk el a hivatalostól eltérő őshaza-elképzeléseket. Én nem va- gyok egy megveszekedett finnugrista, de a nyelvészet mai állása szerint a magyar nép egy része biztosan finnugor származású, amelyhez csatlakozhattak iráni, bolgár, török elemek is. Mindenképpen egy sokszínű társaság érkezett a Kárpát-medencébe. Nincs adat ujguriai, belső-ázsiai őshazáról. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy ezek a délibábos elképzelések az elmúlt évtizedek háttérbe szorítottságának a következményei. Sajnos ezek az emberek nem veszik észre, hogy ha szomszédaink példáját követve aktuálpolitikai céloknak rendel- jük alá a történelmet, ezzel csak magunknak ártunk. A valós történelem helyett az álmok és
mesék világába tévedünk. Egészen egyszerűen tisztességesebb egy ponton túl bevallani:
nem tudom.
— Mi a mai tudományos vélemény a „kettős honfoglalás" elméletéről?
Erdélyi István: A „kettős honfoglalás" elmélete 1964 óta vonja magára a figyelmet elsősor- ban idehaza. A magunk részéről már régebben utaltunk a helytelen terminológiára: ez az álláspont nem elmélet, hanem hipotézis és így is kell azt kezelni. Az egész mai hazai tudo- mányos vélemény értékelésére helyhiány miatt most nem vállalkozhatunk. Az 1978 előtti ellenvéleményeket - a saját szemszögéből ugyan - maga László Gyula tekintette át abban a könyvében, amelyben először fejtette ki részletesen a hipotézisét. Kétségtelen, hogy László Gyula professzor felvetése követ dobott egyes megoldottnak látszó problémák érté- kelésének állóvizébe, ami komoly mozgást eredményezett. Szinte kényszeríti a történettu- domány szakembereit a megfelelő reakcióra. Kevesek ugyan, de mégis vannak olyanok nálunk, akik maradéktalanul elfogadják László Gyula professzor álláspontját (például Makkay János ősrégész, az újkőkor ismert szakembere). A hipotézisre természetesen még mindig komolyan oda kell figyelnünk, nem elég azt megmosolyogva félredobni, vagy legyin- teni rá. Az, hogy ilyen hipotézis megszülethessen, az is hozzájárult, hogy szűkös a törté- nelmi szempontból értékelhető forrásbázis (helynevek, régészeti emlékanyag stb.) A hipo- tézis verifikálását a Magyarország Régészeti Topográfiája eddig megjelent kevés kötete alapján, néhány megyénk területén már meg lehetne kísérelni: megvizsgálni megyénként például azt a tételt, hogy tényleg kiegészítik egymást a honfoglaló magyarok téli szállásai (temetői) és a késői avarok temetői, azaz az azokhoz tartozó egykori szálláshelyek. Van ahol tényleg az a helyzet, például a Bodrogközben, hogy a X. század első feléből származó magyar temetők elterjedési területén egyetlen avarkori leletet sem találtak, ugyanekkor van nem egy olyan pont az országban (pl. Visznek, Vörs stb.), ahol a honfoglaló magyar és a korábbi avar lakosság temetői tehát az egykori lakóhelyek is egybeesnek. A magyar honfog- lalás alapproblémáinak egész sora megoldatlan volt és máig is az. Ez tette és teszi lehető- vé a kettős honfoglalás hipotézisének a megjelenését, illetve meglétét. A hipotézis egyik gyökere a századforduló neves magyar történészéig, Nagy Gézáig nyúlik vissza, aki az onogurokat magyaroknak vélte (1895, 1906, 1907). A „kettős honfoglalás" hipotézisét Király Péter szlavista nyelvtudós újabb kutatásai látszanak alátámasztani, ugyanis ö egyes euró- pai kolostorok tagjainak jegyzékeiben, amelyek a honfoglalás előttről származnak, ungarus személyneveket talált. Ha tényleg bebizonyosodik, hogy ezek korabeli adatokra mennek vissza, akkor bizony a dolog elgondolkoztató, bár tulajdonképpen a wangar = ungar = ono-
6 8 —
gur népnév már Olajos Terézia által publikált oklevélben (1969) előkerült, a magyar honfog- lalás előtti időkből. Az onogurok ugor típusú nyelvét kellene azonban bizonyítani, hogy a
„kettős honfoglalás" hipotézisének primus ingressusa igazolódjon. Nos, ezt Vékony Gábor régész és Harmatta János iranista kísérelte meg igazolni az 1983-ban előkerült szarvasi avar tűtartó rovásfeliratának feloldásával. Ezekre a kísérletekre komolyan még nem reagált a magyar nyelvtudomány, jóllehet Róna-Tas András altajista közzétette az említett rovásfel- irat avar (= török) nyelvről történő fordítását, de tételesen és közvetlenül nem vitatkozott még senki az előbb említett szerzőkkel.
Kristó Gyula: A „kettős honfoglalás" elméletének megítélése sem lehet a fentiek értelmé- ben érzelmi kérdés. Azt kell mérlegelnünk: az elmélet hívei - mindenekelőtt László Gyula - letettek-e annyi érvet, bizonyítékot az elmélet érdekében, amely legalább ahhoz elégséges, hogy az ötletet megalapozott feltevésnek tekinthessük (ami persze még mindig igen mesz- sze áll attól, hogy ezzel egyszersmind igaznak is minősítsük). Magam úgy látom: távolról sem gyűlt össze az ehhez szükséges „segédpont", s már az 1980-as évek elején egy ke- véssé olvasott kiadványban (Szegedi bölcsészműhely '82) kifejtettem azon álláspontomat, hogy ez a „kifejezetten etnikai azonosításra épülő elképzelés éppen azokon a pontokon marad kiváltképpen adós a meggyőző bizonyítással, amelyek az etnikai minősítés szem- pontjából elsőrendű fontosságúak: a nyelvi és az együvé tartozást kifejező tudati jelensé- gek dokumentálásában. Éppen ezért a »kettős honfoglalás« elméletét nem tekinthetjük megalapozottnak." Sem általános értékítéletemet, sem az egyes részletproblémákat illető ellenérveimet illetően ma sem állíthatok mást, mint amit közel másfél évtizeddel ezelőtt mondtam.
Révész László: Maga az elmélet - abban a formában, ahogy László Gyula azt megfogal- mazta - elfogadhatatlan. Ennek az elméletnek a vázlatát 1970-ben írta le László Gyula. Az ígért részletes bizonyítás azonban még azóta is várat magára. Az akkori hipotézisről kide- rült, hogy egész egyszerűen nem jó, újabb pedig nincs. Amúgy félreértés ne essék, nem László Gyula volt az első, aki ezt az elképzelést megfogalmazta. Még a múlt század végén Nagy Géza, valamint a XX. század húszas éveiben a miskolci Marjalaki Kiss Lajos foglalko- zott a kérdéssel. Mégis azt kell hogy mondjam, hogy maga az elmélet, ami nem több, mint egy hipotézis, túl nagy teret kapott. Ez egyértelműen a magyar régészet hibája, hiszen László Gyula kivételével senki sem írt népszerűsítő könyveket. Ezt részben pótolta a már említett honfoglaláskori kiállítás, ami a miskolci Hermann Ottó Múzeum után a Nemzeti Mú- zeumban tekinthető meg.
Készítette: Markó András
