Statisztikai Szemle, 96. évfolyam 3. szám 321–332. oldal
Szakirodalom
Folyóiratszemle
Chatel, C. et al.:
A népesség- és városnövekedés típusai Délnyugat-Európában
(Patterns of population and urban growth in Southwest-Europe: 1920–2010.) – Journal of Urban History. 2017. Vol. 43. No. 6. pp. 1021–1040.
A XX. század egyik jellegzetessége az ur- banizáció. A legtöbb szerző a városnövekedésre fordítja figyelmét, míg a falvak népességcsök- kenését, elnéptelenedésének folyamatát jóval kisebb érdeklődés övezi. Jelen tanulmány szer- zői elsőként tesznek kísérletet mindkét jelenség feltárására úgy, hogy ennek eléréséhez a GIS- ben (Geographic information system – földrajzi információs rendszer) történeti adatbázist hoz- tak létre. A Geokhorisnak nevezett rendszer 56 834 település (local unit) 10 népszámlálásá- nak adatait tartalmazza Délnyugat-Európa or- szágaira, Franciaországra, Olaszországra, Spa- nyolországra és Portugáliára vonatkozóan.
(A felsorolt országok összevonása Délnyugat- Európa földrajzi néven meglehetősen szokatlan – HB). E négy ország minden településének majdnem egy évszázadra kiterjedő vizsgálata páratlan a szakirodalomban. A történeti aspek- tus és a vizsgált országok változatossága (hegy- vidéki területek, alföldek, tengerpartok, urbani- záció, eltérő társadalmi-gazdasági jellemzők) különösen érdekes elemzést tesz lehetővé. A GIS-adatbázis alkalmas az adatok közötti köl- csönös kapcsolatok feltárására és a különböző szintű (nemzeti, regionális, helyi) elemzésekre.
A szerzők két kérdésre keresnek választ: 1.
Hogyan változott meg Délnyugat-Európa né-
pessége, és mely területeken, időszakokban volt népességtömörülés, illetve elnéptelenedés? 2.
Milyen földrajzi tényezők befolyásolták a népe- sedési folyamatokat, és a hatások hogyan vál- toztak térben és időben? A közigazgatási és/vagy egy nagy agglomerációs központ közel- sége a vizsgált időszak első felében pozitív ha- tást váltott ki, növelve e városok népességszá- mát, de az utóbbi évtizedekben a „szívó” ténye- ző „kibocsátó” jellegbe fordult, mert e nagyvá- rosok túlnépesedetté váltak, súlyos a környezet- szennyezés, romló az életminőség, magasak a lakásárak, ezért a lakosság egy része kiköltözik a zöldövezetbe, mérsékelve ezzel a nagyváro- sokra nehezedő nyomást. A szerzők abban bíz- nak, hogy tanulmányuk példát ad azok számára, akik a népességfejlődés jelenségeit befolyásoló (fizikai, politikai, társadalmi-gazdasági) ténye- zők hatásait hosszú távon és földrajzilag nagy területen vizsgálják.
A kutatók e tanulmány elkészítése előtt a szakirodalom széles spektrumát tekintették át, amiből kiemelhető az a dolgozat, amelynek szerzői a 200 ezer főnél népesebb európai nagyvárosok (310) hosszú időszakra visszate- kintő népességszám-változását elemezték. Egy másik kutatás figyelemre méltó eredménye a regionális népsűrűség 1870 és 2000 közötti adataiból számított korreláció determinációs együtthatójának 0,83 értéke, ami azt jelenti, hogy a 2000. évi regionális népsűrűség 83 szá- zalékban az 1870. évi adatok nagyságával ma- gyarázható. A Geokhoris adatbázis mind a négy ország minden településének tízéves idő- szakokra harmonizált népszámlálási adatait tartalmazza. A település egyrészt általánosabb,
322 Szakirodalom
Statisztikai Szemle, 96. évfolyam 3. szám 321–332. oldal mint az önkormányzat, másrészt adminisztra-
tív egységként határozható meg a teljes idő- szak alatt. Az összehasonlíthatóság miatt biz- tosítani kellett az adatok térbeli és időbeli ho- mogenitását. A szerzők a megfigyelési egysé- geket a legutóbbi népszámlálásnak megfelelő- en szerepeltették. Az adatokat 2010-re harmo- nizálták, mivel Franciaországban 2009-ben, a másik három országban 2011-ben tartottak cenzust. A települések között sokkal gyakoribb volt az egymással való összeolvadás, mint a szétválás. A vasúthálózatnál csak a normál nyomtávú vasutakat vették figyelembe, a kes- keny nyomtávúakkal nem foglalkoztak. A ten- gerpartokat, a folyókat és a domborzatot be- mutató térképeket az Eurostat/Gisco-adatbázis felhasználásával szerkesztették meg. A városi agglomerációk népességadatait a Geopolis adatbázisából szerezték be. A városi agglome- ráció – definíció szerint – egy folytonos, meg- szakítás nélküli beépített terület legalább tíz- ezer fős népességgel, ahol az egyes épített elemek közötti távolság nem haladja meg a 200 métert. Minden változónál standardizálás- ra volt szükség. Kistelepüléseknél például né- hány fős mozgás kiemelkedően nagy évi nö- vekedést/csökkenést mutathat, ami a regresszióanalízis adataiban inkoherens válto- zást idézne elő. Az ilyen jelenségek esetén si- mítási technikákat alkalmaztak.
A népességszám-változást befolyásoló té- nyezők közül a következő tízet választották ki, amelyek minden településre minden népszám- lálási időpontban rendelkezésre álltak:
1. A lakott hely tengerszint feletti magas- sága (100 méter alatt, 100–300, 300–600, 600–
1 000 és 1 000 méter fölött).
2. A település mely országhoz tartozik?
3. A nemzetközi határhoz viszonyított fek- vés (25 kilométeren belül vagy azon túl), külön részletezve a lehetséges nemzetközi határokat (például portugál–spanyol, olasz–osztrák stb.).
4. A tengertől, óceántól mért távolság (25 kilométeren belül vagy azon túl).
5. Az agglomeráció központjától mért tá- volság.
6–7. A nemzeti fővárostól, illetve a tarto- mányi székhelytől mért távolság.
8. A legfontosabb agglomerációtól mért távolság. (Az 5–8. tényező esetében a távol- ság: 25 kilométeren belül, 25–50, 50–100 és 100 kilométeren túl).
9. A vasúthálózattól mért távolság (25 ki- lométeren belül vagy azon túl).
10. A település népességszám-kategóriája (500 főnél kevesebb, 500–1 000, 1 000–5 000, 5 000–10 000, 50–100 ezer, 100–500 ezer, 500 ezer–1 millió, 1 millió főnél több).
A legdinamikusabb népességszám-növeke- dés az utóbbi két évszázadban következett be.
Az 1800 és 2010 közötti időszakban Spanyol- ország lakóinak száma 4,4, Olaszországé és Portugáliáé egyaránt 3,5, míg Franciaországé 2,2-szeresére nőtt. Olaszország és Franciaor- szág lélekszáma 1920 és 2010 között egyaránt 40-ről 60, Spanyolországé 20-ról 47, Portugá- liáé 6-ról 10,5 millió főre emelkedett. A törté- neti elemzés azt mutatja, hogy ezen országok urbanizációs folyamata valamelyest megkésett, de a kezdetet követően felgyorsult. Spanyolor- szágban és Olaszországban 1950 óta már töb- ben élnek városokban, mint falvakban, Fran- ciaországban 1960-tól, míg Portugáliában 1980 óta haladja meg a városlakók aránya az 50 százalékot. A népességfogyás különösen a magashegységekben elterülő falvakban volt gyors. A metropolizáció hatására egyes agg- lomerációk egybeolvadtak.
Meglepő, hogy Olaszországban már 1920- ban 555 agglomeráció létezett, így számuk 2010-re csak 588-ra emelkedett. Franciaor- szágban és Spanyolországban az ilyen népes- ségtömörülések száma 250-ről majdnem 500- ra nőtt. Portugáliában 2010-ben 75 agglomerá-
Szakirodalom 323
Statisztikai Szemle, 96. évfolyam 3. szám 321–332. oldal ciót számláltak. Délnyugat-Európában az ad-
minisztratív/közigazgatási reformok (Európa más országaihoz képest) alig befolyásolták az agglomerációs folyamatokat. E négy ország XIX. századi településstruktúrájának sok jel- legzetességét mind a mai napig megőrizte.
Ritka az olyan lakott település, amely két (vagy több) agglomeráció vonzásterületéhez tartozna. Franciaországban a fővárosnak ki- emelkedő a szerepe, a másik három országban vannak olyan nagyvárosok, amelyek valame- lyest kiegyensúlyozzák a (politikai) főváros fe- lülreprezentáltságát.
Az urbanizációs és agglomerációs folya- matok különösen a tengerparton erősödtek fel, legjellemzőbben Dél-Spanyolországtól Fran- ciaországon (Riviéra) át az olaszországi Toszkánáig. Hasonló jelenség figyelhető meg az Atlanti-óceán partján San Sebastiantól Bilbaon, Santanderen, Gijónon és La Coruñan át Vigoig. Az Ibériai-félsziget belső területein hagyományosan alacsony a népsűrűség. Fran- ciaországban az Alpoktól a Massif Centralig tartó tengely a falusi elvándorlás területe, ami a növekedés általános trendjét jelentősen tor- zítja. Franciaországban a metropolizáció késve és lassabban indult meg, mint a többi ország- ban, mert itt a falvakra, a francia táj megőrzé- sére nagyobb hangsúlyt fektettek, mint másutt.
A szerzők lineáris regressziós modellt al- kalmaztak annak bemutatására, hogy milyen hatást gyakorolnak a kiválasztott tényezők a népességfejlődésre. A mutatószámokat bináris változókká alakították át. A számítások elvég- zése után például azt találták, hogy az a telepü- lés, amely 100 kilométernél távolabb fekszik a fővárostól, 1920 és 1930 közötti időszakban (β-érték = 0,024) 2,4 százalékkal kisebb ütemű népességgyarapodást számolhatott el, mintha a 25 kilométeren belüli körzetben lett volna. A népességfejlődésre a településnek leginkább a fővárostól, a tartományi székhely- től és a nemzetközi határtól való távolsága ha-
tott, de a település népességszáma, a nagyvá- rosi agglomerációtól és az agglomeráció köz- pontjától mért távolság is igen lényeges a né- pességszám-változás irányának és mértékének befolyásolásában. A fizikai tényezők között a tengerszint feletti magasság sorsdöntő, de a tengertől és a vasúthálózattól mért távolságnak alig van rá hatása. Az 1920 és 1960 közötti időszakban a spanyol és a portugál települések népességnövekedése meghaladta a franciákét, de 1960 után ez a trend megfordult. Mindeze- ket tekintve Olaszország településeinek népes- sége változott a legkevésbé.
Népességszám szerint a 100 és 500 ezer fő közötti városok lélekszáma nőtt a leggyorsab- ban, attól valamelyest elmaradt az 50 és 100 ezer fő közötti városoké. Százalékosan az 1 millió főt meghaladó nagyvárosok népesség- száma változott legkevésbé.
A magasabb tengerszint feletti elhelyezke- dés a teljes 90 éves időszakban negatívan ha- tott a települések népességfejlődésére, különö- sen 1950 és 1990 között a 600 méternél maga- sabban fekvő településekből volt nagy, exo- dusnak is nevezhető elvándorlás. A nemzetkö- zi határhoz közeliség népességkibocsátó hatás- sal járt. Különösen igaz ez a spanyol–portugál határra, ahol mindkét ország legkevésbé fejlett régiói találhatók. A francia–svájci határ kivé- tel, mert ott sok határ közelében élő francia la- kos Svájcban dolgozik.
Megállapítható, hogy a tengerek közül a Földközi-tengernek a legnagyobb a hatása a népességgyarapodásra, míg az Atlanti- óceánnak és az Adriai-tengernek jóval gyen- gébb a vonzása. A nagyvárosi (500 ezer főnél népesebb) agglomerációk 25 kilométeres kör- zetén belül 1920-ban 965, 2000-ben már 2757 település feküdt. Az agglomerációk fejlődésé- nek egyik eredménye, hogy 1950 óta már nincs olyan település ezekben az országokban, mely 100 kilométernél távolabb található az agglomeráció központjától.
324 Szakirodalom
Statisztikai Szemle, 96. évfolyam 3. szám 321–332. oldal Az 1970 és 1980 közötti évtizedben látvá-
nyos volt az agglomerációs folyamat mind- egyik ország fővárosának környezetében. A vasút (inkább a vasútállomás) közelségének már alig van szerepe a motorizált világban, leginkább 1960 és 1970 között volt kimutatha- tó hatása a népességfejlődésre.
A tanulmány legfőbb megállapításai a kö- vetkezők: a főváros, az agglomerációk és a tengerparti sávban elhelyezkedő települések magukhoz vonzották a lakosság jelentős ré- szét. A települések népességfejlődését talán a vártnál is nagyobb mértékben határozza meg a tengerszint feletti magasság és a népesség- nagyság. A XXI. század legfontosabb telepü- lésformáló folyamatai az urbanizáció, a váro- sok koncentrációja, az agglomerációk megerő- södése, világvárosok létrejötte és összeolvadá- sai, a falvak népességszámának gyors csökke- nése, esetleges elnéptelenedése.
Hajnal Béla
kandidátus, a Debreceni Egyetem habilitált főiskolai tanára
E-mail: hajnal.bela@foh.unideb.hu
England, K. – Azzopardi-Muscat, N.:
Demográfiai változások és közegészségügy Európában
(Demographic trends and public health in Euro- pe.) – European Journal of Public Health. 2017.
Vol. 27. Supplement 4. pp. 9–13.
Az európai demográfiai trendeket jelenleg a népesség öregedése, a termékenység csökke- nése és a különböző migrációs áramlatok ala- kítják. A teljes termékenységi arányszám Ke- let- és Dél-Európában, a nettó migrációs arányszám – a vándorlási egyenleg és az év közepi népesség ezrelékben kifejezett hánya- dosa – Kelet-Európában a legalacsonyabb, azonban itt a legmagasabb a munkaképes korú
népesség elvándorlása is. Európa minden régi- ójában jellemző a népesség öregedése, amit néhány országban magas munkanélküliségi rá- ta is súlyosbít.
Míg a világnépesség száma jelenleg meg- haladja a 7 milliárdot – és 2050-re várhatóan elérheti a 10 milliárdot –, addig Európa az egyetlen földrész, ahol 2050-ig népességcsök- kenés várható, ami a legtöbb európai ország- ban az alacsony vagy nagyon alacsony termé- kenység következménye. Ez nem tekinthető feltétlenül negatív folyamatnak, ugyanis a gazdasági jólétet gyakran a születési arány csökkenésével és az ökoszisztéma ember által történő terhelésének mérséklődésével társítják.
Európa népessége gyors ütemben öregszik, ezt mutatja 41,9 éves medián életkora, szemben a világ 29,2 éves medián életkorával.
Az európai népesség számának csökkenése és öregedése részben ellensúlyozható azzal, ha a jelenlegi vándorlási folyamatok a jövőben is fennmaradnak. A migráció azonban országon- ként eltérő szintű, és számos országban a be- vándorlás további növekedése egyre több konfliktust von maga után. A bevándorlás bár lassíthatja, de valójában nem állítja meg a né- pességcsökkenés folyamatát.
A szerzők célja e tanulmányban a termé- kenységre, a migrációra, a népességre vonat- kozó regionális különbségek feltérképezése, valamint annak bemutatása, hogy a jelenlegi és a jövőbeli demográfiai trendeket hogyan kell értelmezni a közegészségügy szempontjából.
Az elemzés adatai régiós (Észak-, Dél, Ke- let és Nyugat-Európa) bontásban az Egyesült Nemzetek Népesedési osztályának, valamint az Eurostat adatbázisából származnak.
Európa északi és nyugati régiójában a ter- mékenység az 1970-es évektől kezdve csök- kent, az összes európai régió teljes termékeny- ségi arányszáma 1990-ben a reprodukcióhoz szükséges szint (2,1 gyermek/nő) alá süllyedt.
Dél- és Kelet-Európában a közelmúltig a ter-
