A költ ő mér ő eszköze az ég és az apa – de a kritikusé mi legyen? „

2020. július–augusztus 183 „

BOLDOG ZOLTÁN

A költő mérőeszköze az ég és az apa – de a kritikusé mi legyen?

P

Z

: A

,

Mivel mérjen a kritikus, milyen mértékegységet használjon?

Csak a saját ízlésére alapozzon, vagy képzeljen el egy feltéte- lezett olvasót, a könyv ideális közönségét? Legyen tekintettel a líradivatra, vagy a magyar költészet egészét használja el- sődleges viszonyítási alapnak? Külön-külön nézze a verseket vagy a kötetegészben? Mindkét módon? Ezek a dilemmák nem kizárólag Poós Zoltán A felhő, amelyről nem tudott az ég című kötete kapcsán fogalmazhatók meg, hanem minden egyes recenzió, kritika írásakor felmerülhetnek. Ám a 2010 és 2019 közötti verseket tartalmazó könyv kapcsán még erő- teljesebben kell ismételni a fentieket, hiszen az egyik szem- pontból Poós kötete átlagos, a másik szempontból kiemelke- dő.

A viharsarki, battonyai származású költőnél fontossá vá- lik a születés és a gyermekkor helye. Arra a tájékra, ahová A szív határai című regény is elvezet minket, ezúttal a líra nyit utat. A mozaikokból egy verses önéletrajz formálódhat, ha megengedjük magunknak, hogy a szerzőt és a versbeli meg- szólalókat összemossuk egymással. Ebben az esetben az 1962-es battonyai gázkitöréshez, a gyomai kollégiumi futás- hoz is másként viszonyulhatunk, mert úgy érezhetjük: a köl- tő beengedett minket személyes terébe, alanyi lírát olvasunk, ahol nincs semmiféle kitalált szerepekkel való bűvészkedés, csak a megszólaló emlékei és érzései.

A battonyai gázkitörés a három ciklust (Ahol az erdő kez‐

dődik, Izzó életerő, Hazatérés) elválasztó fotókon is szerepet kap a különböző természeti jelenségeket poétikai eszközként gyakran használó kötetben, amely a Jézus kereszthalála ide- jén bekövetkező földrengéssel és annak tudományos föltárá- sával indít. És valóban felfedezhető ezek (gázkitörés, föld- Pesti Kalligram Kiadó

Budapest, 2020 120 oldal, 2990 Ft

184 tiszatáj

„

rengés) működése a kötetben: a felszín alatt lappangó emlékek feltörnek, az őket borító réteg eltűnik, megrepedezik. Mindez összeér az éggel, így a földi és égi, megtörtént és álmodott ér- zések, események összemosódnak. Holott eddig is ott lappangtak a mélyben, szinte elfeledve, akár a kötet címében megidézett felhő, amelyről nem tudott az ég. A megszólaló pedig talán ezen érzésekhez nem férhetett hozzá, amíg egy gázrobbanást előidéző szikra fel nem tárta őket. Néha ez a szikra egy összeállítás a National Geographicen, máskor egy cikk a Békés Me- gyei Hírlapban, de lehet egy konkrét családi trauma (az apa halála) vagy éppen egy idilli pil- lanat (kerti locsolás a gyerekekkel) is.

Poós Zoltán nem fél Jézus és Isten nevét leírni (Istent ebben a formában öt különböző versében említi), de ne gondoljunk rögtön elkötelezett vallásosságra, vakbuzgó hitre, hanem inkább kereső, magyarázatot váró, már-már szemrehányással teli magatartásra: „Sosem volt közöm Isten nagy vizeihez. / Viszont közöm van a gyomorszondához.” (Műhely) Nem vélet- len, hogy az ég nem mennyként vagy túlvilágként szerepel a kötetben, hanem természeti je- lenségként, amely a megszemélyesítéssel mégis valamennyire élővé válik. Ez az istenes vo- nal, amely a földön túli létezés lehetőségét lebegteti, nem kap annyi teret, amely alapján megérthetővé válnának a belső vívódások. Ha valaki ilyen erős címet választ a kötetének, és Isten nevét ennyi alkalommal használja, akkor jogos lehet a hiányérzet: kifejtetlen kétségek- kel sodródik tovább az olvasó. Az istenkeresés nem szabadít fel olyan poétikai energiákat, mint Ady Endre ilyen irányú versei vagy éppen Kányádi Sándor Valaki jár a fák hegyén című kultikussá vált kortárs költeménye.

A Műhely című vers fentebb idézett részéből kiderül, hogy egy közeli hozzátartozó állapo- tára utal a kórházi eszköz (gyomorszonda), aki feltételezhetően az apa. Az apaversek a halál- hoz, a temetéshez, a veszteségérzethez kapcsolódnak: „Nem kellett volna kimenni / a teme- tőbe. Holnap temetik / apámat. Vajon kiásták / már a sírgödröt?” (A temetés előtti nap) Ez a tematika tovább bővül, és új megvilágításba kerül, ahogy telik a kötetbeli idő, és a vesztesé- get egy majd négy év távlatából is megfigyelhetjük (Ameddig a mécses ég, Valami más).

A kötetnek az apához és az apasághoz kötődő rétege az, amely kritikusként leginkább ha- tott rám. Ennek oka nemcsak az, hogy egy generációba tartozom a szerzővel, hanem az az érett hang, amelyet az apa megidézésével képvisel Poós Zoltán. Ha összevetném ezt a vers- együttest például Fehér Renátó Garázsmenetének egy-egy hasonló darabjával, akkor köny- nyen felismerhető az előbbi érettsége, kidolgozottsága. De összehasonlíthatjuk Poós ezen műveit Ayhan Gökhan Fotelapájának koncepciójával, és itt is az lehetne az érzésünk, hogy bár Poós versei nyersebbek, vázlatosabbak, és nem keresik erőltetetten a helyüket egy kö- tetbeli elrendezésben, mégis könnyebben megfogható helyzeteket jelenítenek meg:

„Négy éve már, hogy kimosták apám ágyneműjét, kitisztították a fekhelyét, majd mindent visszaraktak a helyére.

Az avarbarna párnákat, az ágyneműt.

Minden húsvétkor elvégzik a rituálét.

Mióta meghalt, nem aludt ott senki.

De most itt alszom, a gyerek miatt Nincs hely a régi szobámban. Hiába tiszta

2020. július–augusztus 185 „

Az apám ágya, négy év után is érzem az inzulin fémes illatát.”

(Valami más)

Ahogy a hosszabban idézett részből is látszik, maga a megszólaló is apa, hiszen gyerekei vannak. Az apaversek erősségét, sokrétűségét éppen az okozza, hogy ebből a szempontból is belepillanthatunk az apaságba: a veszteségen kívül az éppen történő gondoskodás helyzeté- be (Esti locsolás). Ennek a rétegnek az egyik nagy összegző verse Az apák felelősségéről, amely kortársi viszonylatban, de akár a magyar költészet egészét tekintve is fontos mű lehet.

Bár azt érdemes megjegyezni, hogy Oravecz Imre azon versei, amelyek a saját apaságát tema- tizálják, nehezen meghaladhatónak tűnnek, még akkor is, ha Poós inkább a szürrealizmus, míg Oravecz inkább tisztán realista irányba mozdítja el ezen irányú poétikáját, és így a kettő kevésbé összevethetőnek tűnik.

Poós Zoltán legújabb kötetében kizárólag szabadverseket olvashatunk, amelyek gyakran nyersek, esetlegesek, kidolgozatlanok, akár a felhőkhöz kapcsolódó gondolataink egy-egy asszociáció során. Ez nem értékítéletként olvasandó, hiszen Petőfi Sándor Felhők-ciklusa is hasonló hangulatú darabokat tartalmaz, és a megszólalók világérzékelése is rokonítható egymással. Azok a konkrét és elvont terek, amelyeket a lírai én bejár Poós kötetében, nagy- részt a szomorúsághoz kapcsolódnak. A terek egyik központja az erdő, ahonnan a kötetben is elindulunk, és ahová vissza-visszatérünk Battonyáról, Gyomáról, a Kékgolyó utcából, a Reg- gel utcából vagy éppen a kertből, egy műhelyből, a temetőből.

Poós kötetétől nem lesz vidámabb az olvasó, és okosabb is csak akkor, ha már elég jára- tos hozzá – a költészetben, a kortárs lírában és a szerző eddigi életművében. Nem egy köny- nyen befogadó költészet Poós Zoltáné, de ha a feltételezett és ideális olvasó érettségi után nem szakítja meg a kapcsolatát az irodalommal, akkor egy-két nagy versre rálelhet a kötet- ben. Mert talán ez a legkézenfekvőbb mértékegysége és egyben mérőeszköze a kritikusnak:

található-e egy-két sokáig ható, a jövőben tudatunk mélyéről (akár egy battonyai gázkitörés) fel-felbukkanó emlékezetes darab ebben az ügyesen megkomponált kötetben. A válasz: igen, található. Akkor is, ha valószínűleg magáról a kötetről el fognak feledkezni, mint ahogy sok- sok figyelemre méltó könyvről a magyar irodalomban.