257 elleni lázongás. Kántás találóan mutat rá erre az ellentmondásra, mikor idézi Gömbös Gyula 1921. szeptemberi levelét: itt a későbbi miniszterelnök a Kettőskereszt Vérszövetségtől kér
erőket Nyugat-Magyarországra, mert állítása szerint nem képes irányítani Héjjas Ivánt.
Összességében a Bombavetők nyomában fontos adalék a korszak radikális szervezeteinek megértéséhez, melyet Kántás értő és szakszerű bevezetéssel, jegyzetapparátussal látott el.
Az olvasó magabiztosan veheti kezébe a kiadványt, ugyanis a szervezetek és marginális, feledésbe merült figurák szövevényes hálóját a szerző alaposan feltárta. A recenzens mind- össze azért érezhet némi elégedetlenséget, mert a kiadvány lehetne hosszabb is, több doku- mentumot, esetleg primer levéltári forrást is az olvasó elé tárhatna. Reményeink szerint a szerző a megkezdett munkát további, kimerítő, szintetizáló kiadványokkal, a végén talán egy monográfiával tervezi megkoronázni, mely a magyar történettudomány nagy hiányos- ságát pótolná végre.
Veszprémy László Bernát Szemle
BEREKMÉRI ÁRPÁD-RÓBERT – NEMES GYULA
„BECSÜLETTEL VISELJE!” MAROS-TORDA VÁRMEGYE VITÉZEINEK ALBUMA (1940–1944)
(Dokumentum Egyesület, Marosvásárhely, 2020. 139 o. ISBN 978-606-8957-14-2) Mivel a Vitézi Rend a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszak legjelentősebb társadalmi szervezetei közé tartozott, élén magával a kormányzóval, nem csoda, hogy a rend történetének szakmai megközelítésű feldolgozására és a témáról szóló munkák megjelenésére egészen az 1990-es évekig kellett várni. Az elmúlt három évtizedben több önálló kötet, tanulmány és ismeretterjesztő kiadvány született azzal a céllal, hogy a Vitézi Rend történetét vagy annak egyes vonatkozásait bemutassa. Ebbe a sorba illeszkedik két marosvásárhelyi szerző:
Berekméri Árpád-Róbert történész és Nemes Gyula helytörténész 2020-ban megjelent mun- kája, amely Maros-Torda Vármegye 1941-ben megalakult és a magyar haderőnek a térségből való 1944-es kivonulásáig működő Vitézi Székét, annak történetét és tagságát mutatja be. A könyv nagyon időszerűen – és bizonyára nem véletlenül – a rend megalapításának 100. év- fordulóján, illetve a nemzeti összetartozás évének nyilvánított esztendőben került kiadásra.
A keménytáblás kötet – mind címe, mind a szerzői előszó tanúsága szerint – album, amely kétségtelenül helytálló műfaj-meghatározás, ha figyelembe vesszük, hogy a kiadványt több mint 160 kép illusztrálja. A szerzőpáros könyvével arra vállalkozott, hogy a Vitézi Rend többek által már feldolgozott témáját helytörténeti megközelítésben, Maros-Torda vármegyére fókuszálva mutatja be, ezzel nem csupán gazdagítva a téma irodalmát, de úttörő vállalkozást is megvalósítva. Ez esetben ráadásul nem egyszerűen egy régióról vehet kézbe összefoglalót az olvasó, hanem a Vitézi Rend szervezetének az anyaországhoz visszatért területen újonnan
258
történő kiépítéséről, egyben a rend 1945 előtti történetének utolsó időszakáról szerezhetünk alapos ismereteket. A munka ezáltal több szempontból is hiányt pótol a Vitézi Rend szakiro- dalmában: egyszerre ismerhető meg belőle „alulnézetből” az országos szervezet működése és a rend erdélyi története, a kötetben található adattár pedig a korábban nyomtatásban megjelent vitézi tagnévsorok vonatkozásában hoz újat.
A kiadvány két fő részből áll. Az elsőben Nemes Gyula tollából olvashatjuk a Vitézi Rend 1920 és 1945 közötti történetének összefoglalását némi erdélyi kitekintéssel, majd Berekméri Árpád-Róbert írását a marosvásárhelyi 10. Vitézi Törzsszék és Maros-Torda Vármegye Vitézi Székének megalakulásáról, szervezetéről és megszűnéséről, az 1940 és 1944 között e régióban végzett vitézavatásokról, a rend Maros-Torda vármegyei vitézeiről (tehát a tagságról), illetve azokról a juttatásokról, kedvezményekről, amelyekben a helybeli vitézek részesültek, végül szerepükről a helyi kulturális és közéletben. A könyvnek ebből a törzsszövegéből megtudjuk, hogy a Vitézi Rend már az erdélyi magyar polgári közigazgatás 1940 novemberétől történő bevezetésével párhuzamosan elkezdte a szervezet új törzskapitányságainak és vitézi székeinek kialakítását az anyaországhoz visszacsatolt erdélyi területeken. Ennek során jött létre 1940 decemberében Kolozsváron a 9. Vitézi Törzsszék, majd az alá tartozó terület nagysága miatt és az ügyvitel megkönnyítése érdekében 1941 januárjában a 10. Vitézi Törzsszék Marosvásárhely központtal. Részletesen megismerhetjük az 1941 júniusában megalakult Maros-Torda Vármegye Vitézi Székének szervezetét, személyi összetételét és ténykedését (különös tekintettel az érdemszerzők és várományosok avatására) egészen 1944 késő nyaráig, amikor – Románia hadüzenetét követően – Székelyföldön katonai közigazgatás lépett életbe, majd sor került Észak-Erdély kiürítésére, amely után a székkapitányság tevékenysége lénye- gében megszűnt.
Berekméri Árpád-Róbert tanulmányának különös értéke, hogy a szöveges összefoglaló részeként a rend vármegyei működésének illusztrálására számos konkrét (jellegzetes vagy éppen rendhagyó) példát hoz, de ezzel párhuzamosan több szempont szerint statisztikai ki- mutatásokat is közöl, így például a rendtagság foglalkozás, rendfokozat, fegyvernem vagy beosztás szerinti megoszlására nézve. Ezek mind a Vitézi Rend általános története, mind a korabeli erdélyi társadalmi és közéleti viszonyok iránt érdeklődők számára igen hasznosak lehetnek. Ugyanezen szempontok figyelembevételével tekinthető kiemelkedően értékesnek az erdélyi vitézek telekhez juttatásáról, pontosabban annak társadalmi és gazdasági eredetű akadályairól és a helyi telekadományozások helyett lehetővé tett vitéz-áttelepítésről szóló alfejezet (a program részeként Maros-Torda vármegyéből is telepítettek vitézi családokat a Délvidékre, azaz Bácskába). Szó esik még ugyanitt a vitézek számára 1941-től megnyíló munkalehetőségekről, gazdasági támogatásról és kedvezményekről, valamint a rendi tagok kötelezettségeiről, nemzetvédelmi és kulturális tevékenységükről és az ezekkel kapcsolatos elvárásokról, végül közszerepeléseikről.
A kötet második része a Maros-Torda vármegye területén 1941 és 1944 között felavatott érdemszerzők és várományosok adattárát tartalmazza igen gazdag, forrásértékű képanyaggal.
Az egyes adatsorokban – az ismereteknek megfelelő részletességgel – szerepelnek a várme- Szemle
259 Szemle gyei vitézek születési és halálozási adatai, rendfokozatuk, katonai alakulatuk neve, avatási vagy (elhunyt személyek esetén) nyilvánítási időpontjuk, kitüntetéseik felsorolása és igazol- ványszámuk. A sokszor különleges archív fényképekkel és dokumentumfotókkal kiegészülve az adattár kiemelkedően hasznos nem csak a Vitézi Rend, de a kitüntetések és az erdélyi kiegészítésű alakulatok iránt érdeklődők számára is. Külön kiemelhetjük azt az apró érdekességet, hogy az első világháború idején zömében a császári és királyi marosvásárhelyi 62. gyalogezredben szolgáló érdemszerzők – az alakulat ezredtulajdonosa, III. Lajos bajor király személyének köszönhetően – nagyszámú bajor kitüntetésben részesültek, amelyek adományozását és viselését több illusztráció is szemlélteti. Az adattárat a kitüntetések rövidítéseinek feloldása zárja.
Tekintettel arra, hogy a téma vonatkozásában igen szűkösek a könyvtári és levéltári források, ki kell emelnünk a szerzőknek azt a kitartó és aprólékos terepmunkáját, amely nélkül egy ilyen adattár nem állítható össze. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy az 1940 és 1944 közötti rövid időszakban keletkezett, a Vitézi Rendre vonatkozó dokumentumok, relikviák megőr- zését azok szellemisége miatt az 1945 utáni romániai politikai, ideológiai környezetben sokan különösen kockázatosnak tartották, mások pedig egyszerűen nem tulajdonítottak nekik je- lentőséget, még inkább kiemelkedőnek minősíthetjük a szerzők értékmentő tevékenységét.
A könyv végén a vármegyei vitézek életének jeles eseményeit bemutató, gazdagon adatolt fényképeket tartalmazó képmelléklet, majd irodalomjegyzék, helynévmutató és román, illetve angol nyelvű rezümé található.
Nem kétséges, hogy a szép kiállítású könyvet örömmel és haszonnal fogják forgatni mind- azok, akiket a Vitézi Rend története, a 20. századi magyar hadtörténelem, Erdély 1940 és 1944 közötti históriája, illetve a magyar kitüntetéstörténet érdekel. Számukra a kötet a recen-
zens véleménye szerint „kötelező”, de legalábbis okvetlenül ajánlott olvasmány.
Sallay Gergely Pál
