mozgalom között. És mégis mindig a mozgalom mellé állnak: ez a végső ráció, más nincs, csak a tehetetlenség."
Bretter finoman és erőteljesen megrajzolt Sinkó-vázlatát a találóan kiválasztott esszék, tanulmányok, bírálatok, elbeszélések nemcsak folytatják és meghosszabbítják, élettel is töltik. Bretter ugyanis — igazi filozófusként — az elhallgatásnak is mes- tere: tudja, hogy a szűkszavú utalás beszédesebb ott, ahol összecsapásokon — helye- sebben összecsapások és dilemmák értelmezésén — keresztül bomlik ki az elemzés folyamata. Így utal Sinkó történetfilozófiájára, ami a történelembe vetett egyén tragikumát fejti ki.
Sinkó történetfilozófiája — szigorúan marxi értelemben értve a szót — „törté- nelemellenes"; azon a fölismerésen alapul, hogy az eddigi történelmet, azaz az osz- tályharcok, a kizsákmányolás, a háborúk és a szenvedések szakadatlan sorozatát áthidalhatatlan szakadék választja el a sui generis emberi fejlődéstől. „Az ember esztétikai és morális, az ember szociális érzékenysége már nem az, mint a görög—
perzsa háborúk vagy Dzsingisz kán korában volt; a történelmi faktorok, a nemze- tek és rétegek tusája, a történelem, melyben az ember él, a módszereiben egészen régi, erőszakos, pusztító és gyilkos história útjai a nem-emberi törvényeinek uralma alatt maradtak." Azaz az egyes emberek lelki és szellemi szenzibilitása sokkal gyor- sabban fejlődik, „mint a gazdasági szükségszerűségek nyomása alatt alakuló törté- nelmi-társadalmi feltételek". Az emberi lélekben, az egyéni öntudatban ezért mindig utópia formájában épült fel az új világ. Az utópia azonban szükségképpen szembe- kerül a környező emberietlen történelemmel, s meddővé válik, „destruktívvá", emig- rációba kényszerül. Az egyes ember utópisztikus szkepszise így méri és megítéli a történelmet, de egyre nagyobb árat fizet destruktív igényességéért: hazátlanná válik a valóságban, mesterséges álomvilágba kényszerül. „Don Quijote alakja magának az embernek, a tőkés rend adta feltételek közt vergődő emberi léleknek szimbólumává nő, mert ennek az összefüggésnek a keretei között meddő és tragikusan izolált, a társadalmi realitásból kiközösített minden, ami csak emberi." S így folyton nő a kultúrértékekben megnyilvánuló egyéni öntudat s a történelem közt tátongó szakadék.
Sinkó természetesen lát megoldást, de — s filozófiája szempontjából ez a lényeg
— nem a történelemben, hanem A töke klasszikus analíziséhez csatlakozva a törté- nelem fölszámolásában. „Az individuális lélek, a gonosz rontás verte Don Quijoté- nak hazátlan lelke marad mindaddig, míg a másik gonosz rontás, mely határokat von a földön és az emberek között, meg nem törik. A jó értelemben felfogott nép az egyetlen erő, mely ezt a munkát elvégezheti... A befutott históriai út végén az individuum realitásként találkozik a próféták korabeli utópikus vis-á-vis-jával: az emberiséggel."
És végül is ezért találkozik Don Quijote útjain Sinkó Ervin elébb-utóbb a Bolyaiakkal. (Kriterion, 1975.)
VEKERDILÁSZLÓ '
Tudomány - anyanyelv - nemzetiség
A KORUNK ÚJ ÉVKÖNYVE
A nyelv, mint a gondolkodás anyagi megvalósulása (vagy e megvalósulás lehe- tősége) a tudományművelés és a tudományos művelődés alapfeltétele. Egy másik társadalmi tudatforma: a művészet; az irodalom vonatkozásában ugyanúgy eleve adekvátnak fogadjuk el, hogy anyanyelvű művelésének a fontossága — emberi meg- 102'
őrzésre-megmaradásra képesítő ereje folytán — egy nemzetiségi közösségen belül éppénhogy megnövekszik. Az sem tagadható, hogy változó körülmények között a társadalomtudományok önismeretet gyarapító tevékenysége szintén nélkülözhetetlen.
Arra a kérdésre, hogy értelme van-e a többségi nép nyelvének szomszédságában egy nemzetiségi nyelvet a tudományos munkálkodásban is művelni, kétfelől érkezik igenlő válasz.
A tudomány felől: A valóság megismerését szolgáló s tükröző egzakt tudatformák nyelvileg, a nyelvben is követelik a maguk teljes hatáskörét. A valóság feltárásának éppúgy eszköze a tudományos megismerés, mint a művészi-irodalmi. A feladat jelen- tős hányada a műszaki és természettudományokra hárul, melyek jellegükből adódóan kevésbé kötődnek helyhez. A nyelv felől: A nyelvi teljesség szempontjából nagy jelentőségű, hogy egy nemzetiségi közösség anyanyelve milyen társadalmi-szakmai régiókra terjed ki, s milyen mértékben. Ez nem pusztán nemzetiségi, hanem általá- nos emberi és a szocializmus viszonyai között konkrét társadalmi probléma. „Aki anyanyelvén alulmarad, más nyelven sem lesz teljes ember" — figyelmeztet Balogh Edgár 1970-es Kiáltó szavában. A tudományos terrénumokra is kiterjedő anyanyelvű teljesség ezért nem öncélú kívánalom: intellektualizálódó korunkban az anyanyelv- hez mint a gondolkodás, a fogalomalkotás eszközéhez kell ragaszkodni. „Teljes isme- rete feltétele mindannak, ami ideológiai tájékozódásban és szaktudásban a magány- tól és az elidegenedéstől megőrizheti és a közösségi feltörekvés alkotó részesévé emelheti az egyént" — írja Balogh Edgár, s a két év előtti első Korunk Évkönyvben közzétett tanulmányában (Számadás az írásbeliségről) megállapítja: „ . . . a hazai magyarság önismereti szükségletét az írásbeliség teljes skáláján igyekszünk ki- elégíteni."
A romániai magyarság tudományos művelődésének központi fóruma, melyen — Balogh Edgárral szólva — a magyar írásbeliség teljes skálája kibontakozhat, a Kolozsvárt havonta megjelenő Korunk, amely a romániai valóság teljes képét ma is az egykori, marxista eszmeiségre elkötelezett folyóirat szellemében igyekszik meg- rajzolni. Mindenre kiterjedő fáradozással, hiszen ahány szakma, ahány szemlélődési pont, annyi szakfolyóirat, annyi monográfia munkáját vállalja magára a maroknyi stáb, a felkészült fáradhatatlan szerzőgárda. Igaz ugyan, hogy a Nyelv- és Irodalom- tudományi Közlemények, mely a Román Tudományos Akadémia magyar folyóirata, évi két füzetében is jelentős irodalomtörténeti és nyelvészeti kutatásokról tájékoztat, s a Művelődés című folyóirat a szociológiai és etnográfiai kutatásoknak (stb.) az egyetemes magyar kultúra szempontjából szintén kiemelkedő fóruma, a tudományos szintetizáló munka mégis a Korunkra marad.
A Korunkra, melyet éppen a végzendő feladatok sokasága szorít évek óta foko- zott rendszerességre, és vezetett a tematikus számok sorozatához, hogy — mint kör- cikkelyekből a kör — az egyedi a részletbeni vizsgálódásokból kialakuljon s egybe- álljon az állandóan változó egész: a romániai magyarság önismereti enciklopédiája.
Ez az integráló szándék, mely korábban csak az egyes folyóiratszámokban mu- tatkozott meg, két éve új vállalkozást eredményezett: kiadták a Korunk Évkönyvét, mint a romániai magyarság tudományos vizsgálódásának első összefoglalóját. Könyv- társzobák és kutatólaboratóriumok, szakmai műhelyek és műtermek legjelesebbjei szóltak az Évkönyvben munkájukról. így készült el egyetlen vaskos kötetben Balogh Edgár ígéretének megfelelően a romániai magyar tudományosság helyzetképe.
A Korunk újabb, 1974-es Évkönyvében tudósok és publicisták a romániai ma- gyar sajtó történetéről és jelenéről adnak képet.
Imreh Istvánnak az 1849-es székely hadilapokról szóló tanulmánya szerint: „Éle- tünk lényegéhez tartozik, hogy hagyományokba születünk bele." A jelentkező utó- dokra azonban jellemző a visszatekintés módja: mit lát meg az erdélyi 48—49-ből Imreh István? A négy, Erdélyben megjelent forradalmi újság — a kolozsvári Hon- véd, a csíkszeredai Hadi Lap, a kézdivásárhelyi Székely Hírmondó és a Brassói Lap emlékezete Bem nemzetiségi és kultúrpolitikáját idézi fel benne. Ez a lengyel tábor-
nok, aki — maga is könyvet író ember — „tudta, milyen nagy jelentőségű a tuda- tokban világosságot teremtő emberi szó". Ö ösztönözte-sürgette a magyar lapkiadást,
103'
de nemcsak Petőfit vonzotta magához, hanem haladó szelleme melegétől virágozha- tott ki a román Cezar Bolliac brassói Espatriatul című lapja, s végül az ő környe- zetében találta meg helyét a szász forradalmár, Anton Kurz is.
S mintha a lapok szerkesztői is mai eszmények példázatául támadnának föl.
Hiszen cselekvésre, munkára nemesítő példa a Bíró Sándoré, aki a csíksomlyói zár- dában — éjjelente, mert nappal századosi kötelmeit látta el — másodmagával szer- kesztette a Hadi Lapot, s később is, egész életében „a népszolgálat módját kereste".
Vagy Fogarasi Jánosnak a Székely Hírmondó szerkesztőjének az emlékezete, aki a Világszabadságot és a nemzeti függetlenséget egybekapcsolódó fogalmakként emle- gette 1849 tavaszán.
A Bem körében dolgozó Cezar Bolliac neve Engel Károlynak, az első bukaresti magyar lapról, a bukaresti Magyar Közlönyről írott dolgozatában ismét fölbukkan.
A román demokrata ebben az 1860-ban 27 számot megért magyar újságban tette közzé ugyanis azt a felhívását, melyben „honfitársait az olasz nép szabadságharcában való részvételre buzdította". Ezt a „garibaldista beállítottságú" politikai hetilapot az egykori márciusi ifjú: Oroszhegyi Józsa szerkesztette, aki — miközben lapjával a román nép demokratikus mozgalmát minden ízében támogatta — a nemzeti kérdésre vonatkozóan „fő szempontként" leszögezte: , , . : . a nézeteltéréseket csakis az egyen- lőség szellemében lehet méltányosan megoldani."
Érdekes határeseti vizsgálódásról számol be Elfelejtett recenziók című m u n k á j á - ban a Korunk rovatvezető munkatársa, Szilágyi Júlia. A régi Korunk 1927-es, 1931-es és 1936-os évfolyamaiban megjelent recenziókat olvassa újra, s a következő fejlődés- vonalat állapítja meg: 1927: „Szempontokat, értékeket mérlegelő szelekció, a kizáró- lagosságnak a látszatát is kerülő nyitottság jellemzi... A marxizmus a Korunkban ekkor inkább fokozatosan erősödő tendencia, mint egységes irányelv." 1931: „Mind- inkább úgy tűnik, hogy a viták célja éppen az ellentétek kiugratása, az elhatároló- dás még egyazon táboron belül is." 1936: A Korunknak a népfront nem átmeneti politika: „...ténylegesen kiváló lapot adtak az olvasó kezébe."
Dávid Gyula, aki a magyar komparatista irodalomtörténetírás kiváló művelői közé tartozik, egy 1924-ben megjelent, tiszavirág-életű kolozsvári folyóirat emlékét eleveníti fel. A Cultura „tudományos, irodaimi, művészeti" folyóirat négy nyelven (franciául, románul, magyarul és németül) jelent meg; kiadásán olyan román, szász és magyar alkotók fáradoztak, akik szilárdan hitték, hogy a nemzeti acsarkodás fölött közösségre lelhetnek a kultúra világában: „Abban a reményben indulunk út- nak — írták a szerkesztők programcikkükben —, hogy sikerül gyarapítanunk azok számát, akik baráti jobbot nyújtanak a mulandó barikádokon át, s összefognak annak a szolgálatában, ami mindannyiunkban a CULTURA."
A történelmi visszatekintés csak a jelenbeni vizsgálódást készíti elő. Szabó T. E.
Attila, a természettudományos szaksajtóról közölve áttekintést, leszögezi, hogy „ . . . az anyanyelvű tudományos műveltség az irodalmi műveltséggel egyenrangú része a nemzeti műveltségnek — és nyilván a nemzetiséginek is", de a magyar nyelvű alkotó tudományos tevékenységnek a lanyhulását nem elsősorban fórumhiánynak tulajdonítja. Szerinte maguk a szaknyelvet magyarul nem használó magyar kutatók is „ . . . idegenkednek eredményeik, szakproblémáik anyanyelvű bemutatásától."
Magyar nyelven a felsőfokú tudományművelésről, az alkotó tudományos mun- kálkodásról, a középszintű tevékenységről a közművelődésre tolódik a hangsúly.
Ehhez a romániai magyarságnak megfelelőbb fórumok állnak rendelkezésre. Első- sorban a Korunk új rovata: a Tudományos Műhely, vagy a Bukarestben megjelenő A Hét című hetilap természettudományokat népszerűsítő rovata. Ezen kívül a ma- gyar szakemberek román nyelven megjelenő szaklapokba is írhatnak. Ilyen szem- pontból — olvassuk az egyik cikkben — minden magyar kutató élhet azzal a lehe- tőséggel, hogy románul beszámoljon kutatásairól, tudományos nézeteiről, eredmé- nyeiről. Spielmann József orvos-tudós írja például: „ . . . m i n d a marosvásárhelyi, mind az ország bármely részében működő magyar orvosok és orvos kutatók előtt nyitva állnak a hazánk egyetemi központjaiban megjelenő román nyelvű folyóiratok éppúgy, mint az RSZK Akadémiájának orvosi közlönyei."
104'
A magyar nyelvű tudományos könyvkiadásról e rövid írás keretein belül nem tudunk számot adni. A társadalomtudományok több ágazatában romániai magyar- szerzők jelentősen gazdagították a magyar kultúrát (különösen az irodalomtudo- mányban, a népművészeti kutatások területén stb.). Nagy Miklós időbeli meghatá- rozása helytálló: 1953 után a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadó kiadványaival kapcsolatban „ . . . magyar nyelvű szakkönyvek tucatjai jelentek meg, zömmel 1955 és 1960 között."
Láthatjuk tehát, hogy napjainkban Romániában a magyar nyelvű tudományos, művelődés fő szálai a Korunkhoz vezethetnek; a Korunk „a hazai magyarság ö n - ismereti szükségletét" a periodikák munkaterületén lassan húsz esztendeje szinte egymagában igyekszik kielégíteni. Azzal, hogy immár másodszor állít össze nagy- igényű tudományos körképet, nemcsak hagyományt őriz, hanem példát is teremt::
egy nemzetiségi közösség korábban megkezdett tudatos, öntudatos magafigyelését, szellemi, tudományos gazdagságának a számbavételét a feladat súlyából következő- alapossággal és felelősséggel továbbra is folyamatosan véghezviszi.
Abban a szellemben, ahogy Tessedik Sámuel megfogalmazta: „A nemzeti és.
felekezeti gyűlölködés, a felvilágosodásnak ez a két esküdt ellensége mindig is ha- talmas akadálya volt Magyarországon a tudományos fejlődésnek."
ODOR LÁSZLÓ
Gion Nándor: Olyan, mintha nyár volna
Amit az Ezen az oldalon után csak sejteni lehetett, most bár bizonyosság: Gion Nándor egyelőre nem a regény műfajában talál rá igazi önmagára, nem ebben v a - lósítja meg legjobb képességeit. Az ú j kötet, az Olyan, mintha nyár volna is különös, m ű f a j változat: nem regény és nem is pusztán csak novellák gyűjteménye. A kevés- szereplő különböző nézőpontból való láttatása, az árnyaltabb jellemrajz, a motívumok visszatérése túlmutat a novellaformán, ám a kötet darabjait mégsem szervezi egy- ségbe az azonos szereplők csoportja vagy egy összefüggő cselekmény. A novellák, mondanivalói nem sűrűsödnek valamiféle csomópontban, jelentésük nem sokszoro- zódik meg. A kötet mégis több tizenkét egymás után következő írásnál. Főként a.
választott elbeszélő forma, az uralkodó egyes szám első személyű előadás miatt. Az ebből a kifejezésmódból fakadó személyesség tartja össze, kapcsolja egybe a tizenkét novellát. Ez kölcsönzi a meghittség hangulatát, az őszinteség és a közvetlenség érzé- sét. A m ű f a j eredeti nóvumaira figyeltet ez a személyesség: az én kitárulkozik, be- avat titkaiba, élete részesévé tesz, történetének elmondásával újraalkotja sorsát. J e l - lemzi a Gion-novellákat az is, hogy tanulságokat fogalmaznak meg, ha nem is téte- lesen. Mindegyiknek, mint a hajdani fabuláknak, van „értelme". Meg is nő ez az
„értelem", egyrészt a bensőségesség varázsa miatt, másrészt, mert jelképekhez kötő- dik. Különös vonása aztán az Olyan, mintha nyár volna írásainak, hogy a személyes- ség nem egyetlen alakhoz tapad. Sokszor eldönthetetlen az elbeszélő kiléte. Csak az egyenes beszéd biztos; hogy ki a beszélő, az néha homályban marad. Gion mesélő- ként égy arán t-szerepeltet útépítőt és tervrajzolót, csavargót és írogató fiatalembert.
Valami furcsa titokzatosság veszi így körül a novellák főszereplőit, az ő egyénisé- gükre vetül a legkevesebb fény. Az önéletrajzi elemeket felhasználó író szemérmes tartózkodása volna ez? Hogy Gion önmaga sorsát írja, hogy ő maga az elbeszélő — erre csak néhány, főként a múltat, a gyermekkort megidéző novella enged követ- keztetni (Patkányok a napon; A postás, aki egy ujjal tudott fütyülni). Némi fogódzót.
105'
