Szakirodalom
Statisztikai Szemle, 86. évfolyam 10—11. szám
1049
Folyóiratszemle
Nemzetiség, nyelvismeret, anyanyelv Ukrajnában
Az Ukrajnai népszámlálás, 2001 honlapja. – http://www.ukrcensus.gov.ua/eng/;
Valery Tishkov akadémikus honlapja. – http://valerytishkov.ru/cntnt/novye_publikacii/demo grafic.html
Ukrajnán belül közéleti konfliktusokat okoz a nyelvhasználat kérdése. A köztársaság- ban az ukrán a hivatalos állami nyelv, de a soknemzetiségű ország déli és keleti területei- nek domináns nyelve az orosz. Idén januárban a kijevi és a moszkvai Külügyminisztérium nyilatkozatháborúba bonyolódott egymással. A vita oka a kijevi alkotmánybíróság tavaly de- cemberi döntése volt, amelynek értelmében az ország területén minden külföldi gyártású fil- met, videokazettát kizárólag ukrán feliratok- kal, vagy ukrán szinkronizálással szabad for- galmazni. Az ukrán nyelv használatának szor- galmazói nem csak az ukrán (nyelvű) film- gyártás fellendítését remélik elérni. Szeretnék, ha a tömegtájékoztatási eszközök nagy részé- ben az orosz nyelvet felváltaná az ukrán. Kifo- gásolják az ukrán könyvpiacon uralkodó álla- potokat is, ahol a szakmai egyesület elnökének becslése szerint 2005-ben a mintegy 130 millió értékesített kötetnek csak egynegyede jelent meg ukrajnai kiadó gondozásában, az sem mind ukrán nyelven.
Ukrajna függetlenségének 1991. évi kikiál- tása, és az új köztársaság első népszámlálásá- nak lebonyolítása között tíz év telt el. Az önál- lóság első évtizede alatt az új állam területe a régi maradt, lélekszáma viszont korábban soha nem tapasztalt nagyságúra duzzadt – 1993-ban 52 millió 200 ezer fő volt –, majd jelentősen
apadt: a 2001. december 4-e és 5-e közötti eszmei időpontban ennél 3 millió 750 ezerrel kevesebb embert írtak össze. Az ingadozás egyik oka, hogy a Szovjetunió felbomlása után 1993-ig erőteljes bevándorlás zajlott le, mely- nek során a megszűnt államszövetség többi köztársaságából az ezredfordulóig 1,6 millió ember érkezett Ukrajnába, hogy ott nyerjen ál- lampolgárságot. A bevándorlást kisebb mérté- kű kivándorlás kísérte – megfigyelők ugyan- akkor ennek kapcsán megemlítik a nyilvántar- tások elbizonytalanodását is.
A népességszám alakulása szempontjából az bizonyult meghatározónak, hogy a második világháború óta töretlenül pozitív természetes szaporodást 1991-re a többi posztszovjet köz- társasághoz hasonlóan fogyás váltotta fel, s Ukrajnában ezer lakosra jutó értéke –0,86 lett.
Ez a mutató az évtized folyamán egyre rom- lott. A halandóság különösen a középkorú férfi lakosság körében nőtt, a születések visszaesése pedig a vidéket sújtotta: 1999-ben a köztársa- ság 28 794 községéből 12 673-ban egyetlen gyermek sem látott napvilágot. A természetes fogyás mérséklődése már az új évezred első éveire esett, 2005-ben még –7,6 ezrelék volt, 2007-ben már „csak” –6,2 ezrelék.
A 2001. évi népszámlálás 48 240 902 főt jegyezhetett fel. A köztársaság jelenlegi terüle- tén természetesen nem ez volt az első ilyen művelet. Az elmúlt másfél évszázad folyamán összesen hét-nyolcféle államalakulat bonyolí- tott le a mai fogalmaknak megfelelő népszám- lálásokat. A sort Ausztria és Magyarország statisztikai hivatalai kezdték 1869-1870-ben a mai Ukrajna nyugati területein, keleten a cári Oroszország kormányzóságainak összeírói folytatták 1897-ben.
Megjegyzés. A Folyóiratszemlét a KSH Könyvtár (Orbán-Szirbucz Zsófia) állítja össze.
Szakirodalom
Statisztikai Szemle, 86. évfolyam 10—11. szám 1050
A két világháború között két-két alkalom- mal szerephez jutott Lengyelország és Cseh- szlovákia, egy-egy ízben pedig Románia és Magyarország is. Lengyelország korabeli terü- letén 1921 őszén a számlálóbiztosok az ország 25,6 millió lakosából 3,9 milliót jelöltek „ru- szin” (azaz ukrán) nemzetiségűnek, nagyrészt a történelmi Galícia területén, vagyis a stanislawóvi, wolyni, tarnopoli, és a lwówi vajdaságokban (a mai közigazgatási beosztás szerint lényegében Ukrajna Ivano-Frankivszki, Volinyi, Ternopoli és Lvivi területein). A tíz évvel későbbi népszámláláskor Lengyelország 31,9 milliós népességéből hozzávetőlegesen ugyancsak 14 százalékot ért el az „ukrán” és a
„ruszin” anyanyelvűek együttes aránya: 4,5 millió főt. Kárpátalja a két világháború között Csehszlovákiához tartozott: 1921-ben a 13,6 milliós köztársaságban a „ruszinok” száma 461 ezer fő volt (3,5%), 1930-ban a 14,7 mil- lióból 549 ezer fő (3,8%). Az 1930-as románi- ai népszámláláskor az akkori királyság népes- ségében hasonló arányban képviselték magu- kat a „rutének” (641 ezer fő), főként Észak- Bukovina területén. Az 1941. évi magyar nép- számlálás során 502 ezer „ruszin” anyanyelvűt írtak össze.
Ukrajna területének nyugati részein, azaz egykori határain kívül a múlt század húszas éveiben ezek szerint hozzávetőlegesen 4,4 mil- lió, a harmincas évek elején pedig 5,7 millió ukrán élt (ha eltekintünk a hol nemzetiséget, hol anyanyelvet firtató kérdések által okozott eltérésektől, és ukránnak tekintjük a „ruszi- nokként”, „ruténokként” besoroltakat). A kele- ti országrészek polgárháborútól nem sújtott vi- dékein 1920-ban tartottak népességösszeírást, s hat évre rá lezajlott az első szovjet népszám- lálás. A nemzetiség bejegyzéséhez kiadott út- mutatás szerint 1926-ban azoknál a szemé- lyeknél, akik „oroszoknak” mondják magukat, az összeírónak rá kellett kérdeznie, miféle oroszt értenek ez alatt: oroszországit, ukránt
vagy beloruszt. Ukrajna területén azóta számos közigazgatási változás zajlott le (fővárosa Harkov volt 1934-ig, a Krím-félsziget 1954- ben lett a köztársaság része stb.), úgyhogy az adatok összehasonlítása szinte megoldhatatlan.
A függetlenné vált Ukrajna első, 2001. évi népszámlálásának 186 ezer összeírója nemcsak a megkérdezettek nemét, korát, iskolai vég- zettségét, lakáskörülményeit tudakolta, hanem rákérdezett nemzetiségi hovatartozásukra is, amiről az érintettek saját maguk nyilatkoztak, dokumentumok bemutatása nélkül. A nemzeti- ségek jegyzékében összesen 130 megnevezés szerepelt, ami ugyan két tétellel meghaladta az 1989-es népszámlálás során a Szovjetunió ösz- szes nemzetiségére összeállított listát, ám azért sikeredett terebélyesre, mert szép számmal tar- talmazott „nem honos” nemzetiségeket is (mint például chileiek, svédek).
2001-ben a magukat ukrán nemzetiségű- eknek mondók száma 37 542 ezer fő volt, így az előző népszámláláskor kimutatott arányuk a teljes népességen belül 0,3 százalékponttal 77,8 százalékra emelkedett. Orosznak 8 334 ezer fő vallotta magát, következéskép- pen az etnikum részesedése a korábbi 22,1 százalékról 17,3 százalékra csökkent. A har- madik legnépesebb nemzetiségi csoport 276 ezer fővel a belorusz volt, számuk a len- gyelekéhez hasonló mértékben csökkent az előző népszámlálás óta. Az összes népesség csökkenése mellett a magukat ukránnak vallók száma tehát tovább nőtt.
Az eredmények szempontjából a nemzeti- ségi jegyzék felső tizede tekinthető tartalmas- nak: csökkenő lélekszám szerint a tizenharma- dik helyet történetesen a tatárok foglalják el:
73 ezer fő vallotta magát ilyen nemzetiségű- nek. Ez a megnevezés a „volgai tatárokként”
ismert etnikumot jelöli, s nem azonos a krími tatárokkal, akik saját bevallásuk szerint 248 ezer fővel képviselték magukat Ukrajná- ban. Utóbbiak az ötödik helyen álltak a nemze-
Szakirodalom
Statisztikai Szemle, 86. évfolyam 10—11. szám
1051
tiségek számának sorrendjében, a Szovjetunió felbomlását követő időszakban számuk Ukraj- na területén a korábbinak az ötszörösére nőtt:
tömegesen települtek vissza Üzbegisztánból az annak idején kényszerűen elhagyott Krím- félszigetre. A nemzetiségek sorában utánuk következnek a bolgárok (205 ezer fő), megelő- zik őket a moldovánok 259 ezer fővel. A külön besorolást kapott románok 151 ezer főt szám- lálnak, amivel a 157 ezer főt számláló magya- rok után a nyolcadik helyre kerültek.
A népszámlálás eredményei szerint a ma- gyarok Ukrajna 27 közigazgatási egysége kö- zül lényegében mindössze egyetlen területen, Kárpátalján élnek, 152 ezren – közülük 147 ezren magyar anyanyelvűek. Számuk az 1989.
évi cenzus óta mindössze 4 százalékkal csök- kent. Mindkét vonatkozásban jelentősen eltér- nek a sorrendben utánuk következő lengyelek- től, akik korábbi létszámuk egyharmadával let- tek kevesebben: 144 ezer főt számláltak, vi- szont tíz adminisztratív egységben fordultak elő (legtöbben a Zsitomiri területen).
A szovjet hagyományokat folytatva a zsi- dók nemzetiségként szerepeltek a 2001-es népszámlálásban. Míg 1989-ben 487 ezres számukkal a harmadik legnépesebb nemzeti- séget alkották, számuk 2001-re 103 ezerre zsugorodott, amivel a tizedik legnépesebb cso- porttá váltak. A lista alsóbb régióiból említésre méltó, hogy mindössze 48 ezer fő vallotta ma- gát cigány nemzetiségűnek.
A népszámlálási kérdőív 7. pontja a meg- kérdezettek nyelvi jellemzőit három kérdéssel tudakolta: melyik az anyanyelvük, továbbá ha nem ukrán az anyanyelvük, birtokában van- nak-e az ukrán nyelv kötetlen ismeretének; vé- gül azt kérte jelöljék meg, mely további nyelv kötetlen ismeretének vannak birtokában. Az ukránt a köztársaság lakóinak 67,5 százaléka jelölte meg anyanyelveként, ami 2,8 százalék- pontos növekedést jelent az 1989-es állapothoz képest. Orosz volt az anyanyelve a népesség
29,6 százalékának, számuk 3,2 százalékponttal maradt el az előző népszámlálás során észlelt szinttől. Az összes többi, anyanyelvként meg- adott nyelvre így 2,9 százalék jutott, ami 0,4 százalékpontos növekedést jelent.
A nemzeti hovatartozás és a megadott anyanyelv közötti sajátos összefüggéseket tár fel az etnikumra és a nyelvi jellemzőkre vo- natkozó adatok kombinációja. Az ukrán nem- zetiséghez tartozók 85 százaléka az ukránt je- lölte meg anyanyelveként (a többiek 10 ezer fő híján mind az oroszt), míg a „megfelelés” na- gyobb mértékűnek bizonyult az oroszoknál: 96 százalékuk írta be az oroszt (az ukránt pedig 3,9 százalékuk, vagyis 325 ezer fő). A beloru- szok 62,5 százaléka orosz anyanyelvűnek tar- totta magát, 17,5 százalékuk ukrán, a többiek saját nemzetiségük nyelvén beszéltek. A köz- társaság nem ukrán etnikumú lakói közül azok, akik nem saját nemzetiségük anyanyelvét vall- ják a magukénak, legnagyobb számban a len- gyelek adták meg az ukránt anyanyelvükként (71%), míg az oroszt (az önmagukat oda soro- lókon kívül) a görögök (88,5%), és a zsidók (83,0%).
A nyelvismeret és a nyelvhasználat nem feltétlenül esik egybe. A népszámlálások nem- zetközi gyakorlatában az „érintkezési” („tár- salgási”) nyelvre, vagyis arra, amellyel a köz- használatban élnek, közvetlenül is rákérdez- hetnek. Így történt például a 2001. évi magyar népszámláláskor („Családi, baráti közösségben milyen nyelvet használ általában?”), miután külön kérdés firtatta a nyelvismeretet, majd az anyanyelvet. Ukrajnában más hagyományt kö- vettek: a további nyelv kötetlen ismeretére vo- natkozó kérdés a Szovjetunióban első ízben az 1970-es népszámlálás során egészítette ki az anyanyelv kérdését, és szerepelt a következő két cenzusban is. A kérdés néhány fonák eredményre vezetett, „kiderült” például, hogy a Szovjetunióban az üzbég etnikum tagjainak 49 százaléka rendelkezett az orosz nyelv kötet-
Szakirodalom
Statisztikai Szemle, 86. évfolyam 10—11. szám 1052
len ismeretével, ami nagyságrendileg meg- egyezett az ukrán nemzetiségűeknél tapasztalt 51 százalékos aránnyal. Az 1989. évi nép- számlálás kérdezőbiztosainak szóló utasítás a nyelvismeret bejegyzésének feltételéül szabta az írni-olvasni tudást, kötetlen társalgást, vagy a beszédet, továbbra is tág teret hagyva az egymástól eltérő értelmezéseknek. A 2001. évi ukrajnai népszámlálás egyik bírálója szerint nyelvi kérdésekben a tisztánlátást nem könnyí- tette meg, hogy az útmutatások értelmében az anyanyelven kívüli csupán egyetlen nyelv is- meretét volt szabad feltüntetni. A Szovjetunió kötelékében való együttélés évtizedei miatt az ukrán anyanyelvűeknél ez túlnyomórészt az orosz volt, nem pedig a köztársaság valame- lyik másik nemzetiségének nyelve, még ke- vésbé lehetett valamely „nem honos” nyelv.
Holka László,
a Központi Statisztikai Hivatal vezető főtanácsosa E-mail: laszlo.holka@ksh.hu
Pan Ké Shon, J. L.:
Az új francia népszámlálás és annak hatása a mobilitási vizsgálatokra
(Le recensement rénové français et l’étude des mobilités.) – Population. 2007. évi 1. sz. 123–141. old.
A cikk a megújult francia népszámlálás be- mutatására vállalkozik összevetve annak gyenge és erős pontjait. A szerző külön kitér arra, hogy a lakosság vándorlásának mérését hogyan befo- lyásolja az új cenzus bevezetése, hiszen Fran- ciaországban a migrációs vizsgálatok legfonto- sabb forrása a népszámlálás. A francia cenzusok nagyon részletes bontásban biztosítottak adato- kat, és a kisebb népességcsoportok vándorlásá- nak megfigyelési eszközéül is szolgáltak egé- szen 1999-ig.
1968-tól a népszámlálások között eltelt időszakok egyre hosszabbá váltak, illetve a
költségvetési megszorítások következtében a népszámlálások rendszertelen időközönkénti végrehajtása is gyakorlattá vált. Mindez nagymértékben megnehezítette a népszámlálá- son alapuló statisztikák időbeli, valamint nem- zetközi összehasonlítását. A kormányzat költ- ségterheinek szétosztása, illetve új statisztikai információkhoz jutás kettős céljával 2004-től a népszámlálás hagyományos, teljes körű lakos- sági felvételét egy kifinomult éves, mintavéte- les felvétellé alakították. Ezáltal a jelenlegi népszámlálás öt egymást követő évben végre- hajtott adatgyűjtés eredményeképpen áll össze.
Tény, hogy az új cenzus már nem teljes körű, és nem egy időben zajlik az adatgyűjtés, újabb problémákat eredményez a népszámlálásra tá- maszkodó statisztikai információk, például az állandó demográfiai minta esetén.
Az új francia népszámlálás adatfelvételét minden év januárjában és februárjában végzik el, melynek során a településméret függvényé- ben két egymást kiegészítő adatgyűjtést hajta- nak végre. A 10 ezer főnél kisebb települések egyötödét minden évben teljes körűen felmé- rik, ezáltal ötévente egyszer minden falu és kisváros lakóit felkeresik. A 10 ezer főnél na- gyobb településeken a lakosság 8 százaléka kerül a felvételbe minden évben. Annak érde- kében, hogy a válaszadók mintáját minél in- kább kiterjesszék és csökkentsék ugyanannak az egyénnek az ötéves időszak alatti többszö- rös számbavételét, minden nagyobb települést öt címcsoportra osztottak fel és évente más- más csoport felmérése történik meg. A na- gyobb városokban öt év után a háztartások kö- rülbelül 40 százaléka kerül számbavételre. Kis településeken az intézményi háztartások és a hajléktalanok adatainak felvétele egyidejűleg történik a háztartások számbavételével. Ezzel szemben a nagy településeken a hajléktalano- kat ötévente, az intézményi háztartások egy- ötödét pedig 2006-tól kezdődően minden év- ben egy speciális jegyzékből listázzák. Az új
