CSANÁD JÁNOS
BARA
Négy emberből állt a műszak. Szervezés szerint első, második és harmadik ember létezett, Bara, a negyedik, csak afféle fullajtár volt. A három ember a Ter- melési Utasításban összefoglaltak alapján figyelemmel kísérte az automataüzem munkáját, ténykedésük csupán az észlelt hibák kijavítására szorítkozott; Bara fu- tott helyettük is. Futott szerszámokért a raktárba, futott a műszakos téemkásért, ha menet közben lerohadt valami, és futott az emeletre az ügyeletes laboráns oly gyakori jelentéseiért. Futott, ha nem volt fáradt. Ha fáradt volt, akkor hanyatt fe- küdt az öntöttvas lapokból készült emeleten, a mennyezetet bámulta, és mosolyra húzódott a szája. Ilyenkor a többiek futottak — mindenki a dolga után r— és ká- romkodtak, mert a vegyipar nem tréfadolog. Bara pedig feküdt tágra nyílt szemek- kel és boldogan, mert akkor érezte a legjobban magát, amikor a legnagyobb volt lenn a fejetlenség. A különféle zajok — szitkozódás, fogók és kulcsok csattogása, a villanymotorok sivítása -r-, mint valami monoton, zsibbasztó muzsika jutottak el a tudatáig, érzékeit egy más világ kötötte: Dél-Amerika. Ábrándjaiban Chevrolet gépkocsin érkezett, százakat dirigált az ültetvényen, szilaj trópusi nők versengtek a kezéért. Ö pedig hideg és érzéketlen maradt, pedig lelke mélyén valamennyiüket kívánta, korra és fajtára való tekintet nélkül. Barát nem kedvelték a társai.
— Lusta ,— mondta az első ember.
— Kötekedő — mondta a második.
p- Felvágós ,— így a harmadik, és a homlokát ráncolta.
Barát mégis körülülték, ha éppen pangás volt — ha kifogástalanul ment az üzem, vagy sehogy —, mert szemtelenségével, néha puszta jelenlétével felpapri- kázta a hosszú délutánok lankasztó hangulatát és életet vitt a zűrzavaros éjsza- kákba. Mozdulatlanságából belerobbant nyúlós és tapintatos társalgásukba, melyet a főnök által kieszelt függőviszony tett nyúlóssá és tapintatossá. Ha Bara megszó- lalt, akkor röhöghettek egymás rovására, és szívesen röhögtek, mert egymást sem kedvelték túlságosan az emberek. Szavai mindig az elevenbe vágtak: pozíción aluli volt, őt nem kötötte semmiféle függőviszony.
— Drága a bútor — mondta a harmadik ember.
— Drága — hagyta rá a második.
— Részletre vettük — mondta az első. A feleségem hál' istennek takarékos asz- szony, meg se fogjuk érezni.
— Helyes, takarékos asszonyka — mondta a második ember.
>— Szép asszony — szólt a harmadik.
Éjszakai műszak volt. A legfelső emelet vasplatniján ültek, félkörben, lenn kábító egyhangúságban zizegtek a szivattyúk. A reszkető műanyag vezetékben lük- tető surrogással haladt az anyag a mélyhűtött föld alatti tárolóba. Némán ültek egymás mellett, a felesleges, udvariaskodó mondatok elvették a kedvüket a további társalgástól. Bara lehunyt szemmel feküdt közöttük, az éjszaka megsokszorozta képzelőerejét. Most államférfi volt, hazafelé tartott Paranába. Fáradtan támasz- kodott az ülés támlájának, és zúgott a feje, a kocsi nesztelenül, áramvonalasan suhant az éjszakában. A napokig tartó tárgyalások kimerítették. Alattomosan, sunyi mosollyal az arcukon gubbasztottak az ellenzékiek a zöldasztal körül, elterpeszked- tek a kormánypártiak, ö semmiféle érdekszövetséghez sem tartozott. Egyedül kép- viselte hazája, népe érdekeit. Ékesszólásával kétségbeejtette, érveivel sarokba szo- rította, tényekkel leteperte ellenfeleit, győzelemre vitte a kisemberek ügyét. Mert Juanita, aki az út végén lakott, kisember volt, egy a néhány millió közül, de né- hány milliószorosa a többinek együttvéve. Aztán megérkezett az ültetvényre. Ju- anita ölelésre emelt karokkal közeledett felé, ő dobogó szívvel nyúlt a lány dere- kához, de valaki a' kezére ütött.
A harmadik ember volt:
— A d j egy kis tüzet — mondta alázatos' mosollyal az ajkán.
A harmadik ember ritkán dohányzott, mindig a legrosszabbkor jutott eszébe rágyújtani. Az ünneplő közönség — mely diszkréten a narancs- és dinnyefák mö-
gött gyülekezett, hogy ne zavarja a boldog találkozást — szétszaladt, Juanita szen- vedélyes, titokzatos teste egy vaskos, fehér csíkká egyszerűsödött; ott lógott a har- madik ember fonnyadt ajkai között. Bara sokáig kotorászott a zsebében, aztán gyűlölködve nézte sovány bütykös ujjait a gyufa bizonytalan lángjánál. Végül kirobbant:
— Sprechen Sie deutsch, Liebling? — kérdezte elnyújtott hangon.
A harmadik ember riadtan nézett körül, és a helyére kotródott. Bara be sem várta a választ.
— Ja, Herr Bara ¡- folytatta. Felült, idegesen kereste a vigyort a többiek ar- cán. Az első ember már felfigyelt. — Ja, Herr Bara — mondta /—, aber nur ganz wenig. Ich hatte nur sechs Jahre lang diese Sprache gelernt. — Und w a r u m ler- nen Sie deutsch, Liebling? — Ich möehte Beamter sein beim Aushandel. Az istenit!
A bátyám öt nyelvet beszél perfekt, anyanyelvi fokon, de nincsenek társadalmi ambíciói. Megmaradt szürke prolinak. A szavát se lehet v e n n i . . . Ki foglalkozik veled, hogy ilyen szépen haladsz?
-r Az apám — válaszolt zavartan a harmadik ember. Nem nagyon értette, amit Bara összehadart előtte.
— Az apád? — vihogott Bara — Külkereskedő?
.— Prímás a Paprika Csárdában.
r- Cigány?
— Zsidó — válaszolt dühösen a harmadik ember.
Bara diadalittasan nézett körül, a többiek kíváncsian várták a folytatást. Nem sokat értettek az egészből, csupán a harmadik ember megkínzott ábrázata, idege- sen repkedő pillantása csalta ajkukra a mosolyt.
— Ismerem az öreg szivart — folytatta Bara. Most már mindannyiójukhoz be- szélt. j— A vén R o s m a n n . . . egy zenei polihisztor. Az isten összes élő és holt nyel- vén énekel, perfekt. Közkívánatra tvisztet játszik, magyar nótát, szingaléz népdalo- kat ..., kórusműveket egy szál hegedűn . . .
— Hagyd abba — mondta a harmadik ember. Ideges, sovány arca rángatózott a dühtől. Megmarkolta a franciakulcs nyelét, de a többiek közönye lehűtötte harci kedvét. Bara méltósággal folytatta:
— Az öreg is külkereskedő. Külföldiekkel kereskedik. Ruhaneműt, öngyújtó- kat, bélyegeket,. aktképeket, nőket ad-vesz.
— Egy handlé ,— fejezte be utálkozva.
Rosmann kiegyenesedett, kezében reszketett a franciakulcs. Tétován indult el Bara felé, életében nem ütött meg senkit. Bara mozdulatlanul figyelte, az első ember beleszagolt a levegőbe, és azt mondta komoly arccal:
— Sok a sósav.
Rosmann elhajította a szerszámot, felkapott egy bürettát, és leballagott a lépcsőn. Felemelt fővel haladt el a többiek előtt, részvétlenségük és sértett önér- zetének tudata visszaadta önbecsülését. Bizonyos mértékig hősnek érezte magát, miután ennyi rosszindulat láttán megőrizte hidegvérét. Volt egy jó tulajdonsága:
be tudta szuggerálni magának, hogy a fenyegetést csak ijesztésnek s z á n t a . . . ered- ményesen. Végül mégis befogta a p o f á j á t . . . Csak nagysokára hallatszott lentről a hangja:
— ötven százalék — mondta szemrehányóan.
Csend következett. Bara hirtelen lobbant haragja elpárolgott, visszazuhant az előbbi képzelgő félönkívületbe. De a találkozást nem tudta újra ábrándja emlé- kezetébe idézni. Elveszítette a fonalat. Napfényes, kopár ültetvényre érkezett, tol- vajként surrant az elszáradt, tüskés cserjék közé, Juanita száraz vénasszonykarok- kal nyúlt felé. Ujjai úgy görbültek, mint egy ragadozó madáré. Egymásra szorított ajkakkal folytatta a küzdelmet, de Juanita aszalódott kezei egyre keskenyebbek lettek, körmei karmokká csontosodtak az ujjai hegyén. Feladta a harcot.
— Nővel láttalak az este — mondta a második emberhez fordulva.
— Na és? — válaszolt az, és felütötte a fejét.
— Csak mondom.
— Csinos volt? — érdeklődött az első ember.
— Villamosoztak — válaszolt Bara —, láttam őket néhányszor. Nyolckor a hato- 742-
son, kilenckor a hatvanhetesen, tízkor a negyvenkilencesen, tizenegykor a hatvan- egyesen . . . édes öregem, ne sajnáld a pénzt a nőktől, ha ilyen áldozatokra ké- pesek . . . .
— Miféle áldozatokra? — kérdezte a második ember megütődve.
— Még k é r d i . . . , hogy egy ilyen állattal, mint te, összeadják magukat.
A második ember felemelkedett.
— Ez cirka az utolsó szavad marad! mondta, és Bara felé indult. Az első ember leintette. Rosmann is megérkezett, helyére állította a bürettát, és röhögött.
Nem tudta, min röhög, de elég volt a második ember arcára nézni, hogy tudja.
Azért röhögött, hogy bosszantsa a második embert. Bara folytatta:
— Villamosoztak. Hajnali négyig.
A második ember széttárta a karjait. Tréfával próbálta elütni a dolgot.
— Hol voltunk mi már hajnali négykor? — mondta, és vihogott. Szeretett úgy beszélni, hogy a kérdésben a válasz is benne foglaltassák. Körülnézett, mindenfelé helyeslő pillantásokkal találkozott, de Bara metsző hangon válaszolt:
— A Rákóczi úton. Egymás kezét fogva, szemlesütve álltatok egy gombüzlet ki- rakata előtt. Beszélgettetek. Idézem:
,— Ági (sóhajtva): szeret csókolódzni?
Boksa: igenis!
Rosmann felröhögött, az első ember is bazsajgott, Boksa a körmét rágta kín-' jában. Azon tűnődött: vajon Bara honnan tudja a lány nevét?
— Ismerem a lányt — fejezte be Bara —, gyermekkora óta. Mindent elmesélt.
Azt is, hogy miután halálra fárasztottad, szeretett volná lefeküdni, de' te azt vála- szoltad: nem tehetem, mert az anyám vallásos. Bizonyításul pedig dicsértesséket köszöntél a tótvölgyiek részeges plébánosának.
Kint megzendült az ég. A villámok fényénél látták: a kitörő vihar piskosszürke felhőket kerget az ég alján, mélyen az épületek fölött, a felhők puffadt hasából ki- lóg az eső. Aztán megeredt. Mint a géppuskatűz pergett a zápor a ventillátor vas- palettáin, elporladt vízszemecskék szóródtak az arcukba a nyitott ablakon keresztül.
Az első ember felállt, behajtotta az apró ablakot, de előbb kinézett rajta.
— El se áll reggelig ¡— mondta.
— Te jól élsz a feleségeddel — szól felé fordulva Bara.
— Igen — válaszolt gyanakodva.
— Ismertem egy palit, aki szintén jól é l t . . . Az első ember a szavába vágott.
— Fúj az acetilén — mondta vészjósló hangon.
,— Este óta szivárog valahol — kapott a szón Boksa. A végeredményt Rosmann állította be.
— Túlnyomták az úszót — mondta —, át kellene szólni.
Az acetillént a B-üzemben fejlesztették, a gyárudvar . hátsóvégében. Karbidot potyogtattak egy óriási víztartályba, a keletkezett gáz távvezetéken érkezett aZ üzemhez. Az úszóba, egy hatalmas fazékszerű edény alá buborékoltatták sok vízen keresztül. Bara elfancsalodott képpel, konokul lesütött szemekkel halgatta az esőt.
A. B egy kilométerre is lehetett. Az első ember megkönyörült rajta.
— Telefonálni is elég — mondta.
— Indulás — harsogta Boksa.
— Tetszetős mozgással elnyered főnökünk bizalmát — énekelte Rossmann —,.elő is léptethet.. . majd, ha mi nyugdíjba megyünk.
Harsány röhögés követte Rosmann szavait. Bara feltápászkodott, és feléjük fordult.
— Utállak benneteket! — mondta.
Nagy robajjal ment le a lépcsőn, lenn olyan hellót kiáltott a készülékbe, hogy, Rosmannak megrándult a teste. Mikor visszatért, csak ennyit mondott:
— Éjfélkor repülünk.
Ami ezután következett, arra egyikük sem emlékezett később pontosan. Ros-
mann vette elsőnek észre. Magasba lendült a karja. , , Pocsai! {— kiáltotta, aztán nem mozdult, mintha megmerevedett volna. Az első
ember talpra ugrott, a többiek is a jelzett irányba néztek. Méteres láng csapott
elő a lúgos szárító peremén. Elbűvölve, risdt srccsl nézték a tüzet, szemükben?
ijedség és a lobogó lángok visszfényé csillogott. Bara tért észre elsőnek. Felugrott a lépcső korlátjára, aztán átvetette magát a lúgos edények közé. Ugrás közben vé- gigpörkölt kabátja ujján a láng, a kulcs kiesett a kezéből és nagyott koppant a földszint kőpadozatán. A zajra a többiek is magukhoz tértek. Pocsai talpra ugrott.
— Bara, a lúg! Vigyázz, a lúg! — üvöltötte torkaszakadtából. A láng megpuhította a vékony PVC-vezetéket, az elnyomorodott peremeknél vastag sugárban fröcskölt a marónátronoldat. Azután megrázta a mozdulni sem tudó Rosmannt, és lerohantak, a lépcsőn. Rosmann állva maradt a kijáratnál, az úszót figyelte: ha eléri a tok.
peremét, elkezdődik a szívás. Ha addig nem sikerül elfojtani a tüzet, visszaég a v e - zetékben, és az egész üzem a levegőbe repül. Megbabonázva nézte a süllyedő edényt,, magában imádkozott, hogy az isten csak addig ne vegye el a hangját, amíg az úszó a kritikus magasságig ér. Baksa a lúgos szivattyúhoz futott, Pocsai Barának segí- tett. Vizes törülközőt dobott az égő kabátujjára és elrántotta a lángok elől. ö dol- gozott tovább. Ráillesztette a kulcsot a csavar fejére, nagyot húzott rajta. Az az- besztpakolás elmozdult a perem alatt, a láng háromszorosára nőtt. A PVC-cső szét- olvadt, a lúg karnyi vastagságban ömlött a ruhájukra. Végre Baksa leállította a szivattyút. Lehányták magukról a ruhát, azután könnyebben dolgozhattak: két ol- dalról közelíthették meg az izzó edényt. A láng egyre rövidebb lett, elcsendesült ijesztő lobogása is. Lentről Rosmann eszeveszett, összefüggéstelen üvöltése hallat- szott. Pocsai eldobta a kulcsot.
— Kifelé !y— üvöltötte.
Egymást lökdösve, rémülten futottak le a lépcsőn. Az úszó alatt jártak, amikor a robbanás bekövetkezett. Az óriási vasajtó az udvarra vágódott, a tető lerepült, az egyik végfal nagy robajjal zuhant a tárolóra. A szigetelt edények felrepedtek, újabb robbanás rázta meg a levegőt.
A kerítés mellett verődtek össze újra, lihegve. Lehevertek. Pocsai fásultan bámult a magasba, semmire sem gondolt. A pillanat félelmetes ereje belefojtotta a borzongató érzéseket és emlékeket, amelyek mindig megrohanták heverészés köz- ben. Csupán a tudata alatt érzett valami örömfélét, hogy ép bőrrel megúszták a dolgot. Kellemes, megnyugtató érzés volt. Olyan, mint amikor a nászéj szakán meggyőződött arról, hogy felesége megérdemelte a bizalmat a jegyesség hosszú és sóvár hat hónapja alatt.
Baksa Ágira gondolt. Falusi ember volt, lelkében furcsa elegyet képeze+t a gyermekkor elégedett nyugalma a városi élet veszedelmes, mégis élvezetes iramá- val. Néha elgyengítették a csalódások, elcsüggedt, csak azért, hogy még nagyobb erővel kezdjen újra harcba. Ági árulása csendes szomorúsággal töltötte el a lelkét.
Panaszra igazán nem lehetett oka. Sört ittak, moziban voltak, táncolni v i t t e . . . , és bele is szeretett egy kicsit. Elhessegette magától a gondolatot. Hiszen még a hajára sem emlékszik... Meg is szólalt rögtön, nehogy be kelljen ismernie: szőke volt, sohasem felejti el szőkeségét. Minden nőnek csak a hajára emlékezett.
i— Jelenteni kellene — mondta Pocsaihoz fordulva.
— Minek? |— válaszolt az. A feje se moccant.
— Igaz, minek? Ha ezt sem hallották, akkor alszanak. Ne zavarjuk ő k e t . . . Az acetilénes is előkerült. Zavartan pislogott hol az egyikre, hol a másikra, dadogva mentegetőzött:
— Nem tudtam, s r á c o k . . . riem tehetek róla. Senki sem mondta, hogy német karbid van a tartályban.
Rosmann a fal tövében gubbasztott. Fergetegesen vert a szíve, most élte át az előbbi ijedség reakcióját. A félelmetes tűzijáték még mindig a szeme előtt tán- colt, a robbanás ott dobogott a dobhártyáján. Ziháló mellkasára szorította a tenye- rét, szabadon maradt kezével cigarettát dugott a szájába. A gyufát nem t u d t a meggyújtani. A skatulya kiesett reszkető kezéből. Pocsai segített neki.
r- A lábam se teszem be ide többet (— nyögte Rosmann — s o h a . . . , s o h a . . . Pocsai vállat vont. Kemény és közönyös volt az arca az erőltetettség látszata nélkül. Rosmann tudta: fogalma sincs róla, mi történt. Reszketve gondolt rá: h a valaki kimondja, ő elájul.
Kimondták.
— B a r a ? — kérdezte B a k s a b i z o n y t a l a n u l .
— B a r a ! ! i— visította R o s m a n n . T a l p r a ugrottak.
— E l v á g ó d o t t , e m l é k s z e m , elvágódott — dadogta Baksa. H o m l o k á n k i ü t ö t t a veríték.
Pocsai és az acetilénes az ü z e m felé futottak. B a k s a R o s m a n n t a l p á t kezdte rugdosni.
— Gyere, keressük sziszegte a fogai közt.
Felelősnek tartotta B a r a sorsáért. M i é r t n e m szólt előbb, h a é s z r e v e t t e ? . . . R o s m a n n nyöszörgött. T á g r a m e r e d t szemei üvegesen, f é n y t e l e n ü l ü l t e k a gödreik- ben, k ö n n y e k f o l y t a k végig az arcán. B a k s a dühösen nézte hervadt, vénasszonyos arcát, tehetetlen testét, a z t á n a t ö b b i e k u t á n eredt.
A z úszó a l a t t érte u t o l őket. M e g d e r m e d v e , m o z d u l a t l a n u l á l l t a k e g y m á s mel- lett, szemeiket az ü z e m r e meresztették.
B a r a császkált a r o m o k tetején. K é t r é t görnyedve, j o b b kezét a g y o m r á r a szo- r í t v a h a l a d t , szabad bal kezével kapaszkodott a k ü l ö n f é l e szétroncsolt m a r a d v á - n y o k b a . N é h a összecsuklott. Feltápászkodott, és t o v á b b folytatta az ú t j á t . K á r o m - kodott, f á j d a l m a s , görcsös nyüszítés volt a h a n g j a . Szétgörgette a h o r p a d t alko- holos h o r d ó k a t , szétrúgta a vastag p a r a f a szigetelést, a m i t a l é g n y o m á s n a g y ku- p a c o k b a h o r d o t t össze. Megemelgette az emelet szétszaggatott v a s p l a t n i j a i t , a l á j u k nézett. T a n á c s t a l a n u l j á r t a t t a végig tekintetét a r o m h a l m a z o n , a z t á n elvágódott.
N e m emelkedett fel többé.
B a k s a feléje rohant, m a g á v a l r a g a d v a a többieket is.
M i r e r á t a l á l t a k , elvesztette az eszméletét. K é t lúgosedény k ö z ö t t f e k ü d t , h a j a beleért a szutykos v a k o l a t o l d a t b a . K i v i t t é k az u d v a r r a , letépték r ó l a a r u h á t , le- m o s t á k vörös, l ú g m a r t a testét. K ö z b e n m a g á h o z tért. R é m ü l t e n nézett k ö r ü l , a z t á n boldog, k a j á n mosoly t e r ü l t szét az a r c á n .
— I s t e n e m ! — suttogta elégedetten — h á t sohasem szabadítasz m e g t ő l ü k ?
Szegedi Szabadtéri Játékok, 1965.
Jelenet a West Side Story-ból
