CSÓK ISTVÁN

I.

CSÓK ISTVÁN

OLVASÓTERMI K EZJK O N Y V TA R

KIKÖLCSÖNÖZNI NEM SZABAD

ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁRA

A firenzei Uffizi-képlárban.

I.

CSÓK ISTVÁN

IRTA

LÁZÁR BÉLA

BUDAPEST, 1921,

M Á S O D I K K I A D Á S .

Szinyei Merse Pál (Modern Könyvtár.) Athenaeum.

Paál László (Művészeti Könyvtár.) Franklin.

A magyar művészet jövője. Dick, írók és művészek között. Pallas.

Tizenhárom magyar festő. Singer és Wolfner. (Elfogyott.) Uj csapáson. Regény a művészéletből. Pallas. (Elfogyott.)

Die Maler des Impressionismus. Lipcse. Teubner.

Paul Merse von Szinyei. Lipcse. Klinkhardt und Biermann.

Die beiden Wurzeln der Kruzifixdarstellung. Strassburg. Heitz<

Studien zur Kunstgeschichte. Wien. Schroll.

MAGYARUL.

NÉMETÜL.

FRANCIÁUL.

Ladislas de Paal. Paris. Revue de l’Art.

Courbet. Paris. Floury.

Gauguin. Paris. Librairie.

Leltári szám:

Légrády Testvérek nyomása, Budapest.

19

30

„Csók István? . . . Csók István kiváló festő. Csak­

hogy . . . úgy vagyok vele, mint mikor a hippologus végig­

nézi a lovakat a verseny előtt s az egyikről megállapítja, hogy küllemileg tökéletes, minden formája elsőrangú. Lege artis ennek kellene hát elsőnek bejönni. . . Aztán nem az jön be elsőnek. Valami, ami láthatatlan, hiányzott be­

lőle . . "

Vizsgáljuk meg mi is Csók István művészetét „külle­

mileg“, miben tökéletes és mi az a valami, ami láthatatlan?

I.

Csók István régi-régi molnár famíliából származik;

apja Veszprémből került Fejérmegyébe, ahol fia 1865-ben Pusztaegeresen született. Egész nemzetsége kerekfejü, vastagnyaku kálvinista, erős, tagbaszakadt, széles mellű, középtermetű emberek, akiket a falu nevelt, a malom­

kerék altatott el s a napsugár ébresztett. Apja jómódú ember volt, aki urat akart faragni a fiából. De a fiú vá­

gyott ki a himes rétre, erdőbe, mezőre, akkor volt boldog, ha szabadon futkoshatott a határban, avagy letelepült az erdőszélen és figyelhette a százszorszép színekbe borult világot. Beteges gyermek volt, annak minden szabad. Élt hát a szabadban. S a természet melléje állt, segítette, erő­

höz juttatta s ime, ki ismert volna a kis penészvirágra?

i*

Katonásdi, halászat, játék a réten, libapásztorlányok vízbe ugratása, ez volt a nyári élet. A tél a meséé, aztán az olvasásé. A képzelete uralkodott rajta, a nagy mese­

világban élt szabadon s igy természetesen a módszeres, rendszeres tanulás esküdt ellensége volt. Az Ezeregyéjszaka a hazája. ,,A kéknefelejtses kanális partján, a zugó füzek alatt, a susogó nád mellett — írja egyik levelében — azt képzeltem, — nem, tudtam! — az ott nem vízililiom, de lótuszvirág. Ott ült, láttam, az indiai tündérkisasszony, lábaival a vízben paskol, sürü fekete hajába liliomot tűz- degél. A jegenyék tetején a kis Szúrja Beyt kerestem, akit a vén sarok acélkalitkába rejtettek a gaz ellenségek előL Aladdin csodalámpája nélkül is elvitt engem az én szelle­

mem e csodás tájakra . . .“

Ebben a világban otthon volt és egész életére szóló benyomásokkal gazdagodott, melyeket a mindennapi élet elnyomhatott, de örök sejtelem, lappangó vágyak formá­

jában éltek azok az öntudat alatt tovább, tovább, hogy majd föltámadjanak a Nirvána extatikus aktjaiban, a Vampyrok kínosan sóvárgó, kielégíthetetlenül szenvedel- mes képzeleti alakjaiban, miközben jött az élet, hivta az oskolába. Nehezen éviekéit át — nagyokat bukdácsolva—

a középiskolán, kezében a rajzónnal, telefirkálta volna vele a világot. Már diák korában a festő sikereiről álmo­

dott, naplója tanúsága szerint telve volt alkotó vággyal, szemlélete képformáló hajlammal s minden igazi érdeklő­

dése e körből táplálkozott. Kezdte a világot a festő szemé­

vel látni, még pedig a kor művészei szemével s ha napló­

jában egy körösi szegény kertész szobáját Írja le, a szavak a festő szemét árulják el, aminthogy a festőre vall a mód, ahogy Makart Diana vadászatát elemzi, melyet ezidőben

a Műcsarnok kiállításán látott: csupa szinföljegyzés az egész. Itt leküzdhetetlen vágyódásról volt szó — s apja sokáig nem is ellenkezett. A mintarajziskolába került, ahol éveken át szigorú rajzkulturában volt része. Greguss, Lotz, de főleg Székely Bertalan volt a mestere, akiktől a formalátás bilincseit sikerült is magára szedegetnie, hogy aztán sokáig le ne vethesse őket.

Mint a Karszthegységben a kristálytiszta patak el- eltűnik, hogy benn a havasok mélyén élje rejtelmesen lappangó életét, mig végre ki-kitör, följut a fölszinre, újra alámerül, újra fölbukik, aztán úgy tetszik, mintha végleg eltűnne a föld színéről: az történt Csók István életérzésé­

vel is, művészi fejlődése folyamán . . .

A falusi molnárit csupa egyszerűség volt, a világot úgy látta, mint a mesemondó, naivan, egy-egy vonásra visszavezetve, azokra, amelyek legszembeötlőbbek, a gyermekies lélek öntudatlan szűziességében. Hirtelen be­

lekerül aztán Székely mellett egy teoretikus világmagya­

rázatba, ahol minden elvont, minden számítás, sőt mond­

hatnék, kiszámítás, részletezés, elemekre bontás, hogy aztán megtanulja, mint kell a részletekből egészet, egy­

séget, harmóniát teremteni. Ez ellenkezett alaptermésze­

tével, mely független, féktelen, szeszélyes, s benyomások, főleg összbenyomások iránt volt fogékony. De az iskola megtanította fékezni érzését, lefokozni szenvedélyeit, el­

nyomni kitörő indulatait, hogy az igy meghigult érzéseket megfigyelhesse, benyomásait részletezhesse, formaelem­

zéshez szokjék. A müncheni akadémiára megy, de az uj környezet sem jelentett változást.

„Oh emlékszem még jól, —- irja ez időről egyik leve­

lében — emlékszem, mikor első tanulmányomat festettem

Löfftzné!. Ez 1886-ban történt, — Székely Bertalan isko­

lájából kerültem Münchenbe, Löfftzhöz. Amikor társaim még az akt rajzával sem voltak készen, én már odavázol­

tam az egész aktot. Egy göndör, szőkehaju német jung- frau volt a mintám, amint a kontyát támogatja a két kezével. Jól látom még most is az egész iskolát, állani mö­

göttem, izgatott várakozásban, — mit mond ehhez a mester! Nos, Löfftz háromnegyed óra hosszat, balkezét vállamra téve, magyarázott. Hogy mennyire csalódott bennem. Hogy nem ezt várta ő én tőlem, pompás rajzaim után, melyeket magammal hoztam. Végül hatásos görög- tüz gyanánt odabiggyesztette mondókája befejezéséül:

— Sarlatán van elég, de kevés az igazi művész!

És én nem szedtem föl rögtön sátorfámat, nem hagy­

tam ott őt, tanácsait, Münchent, az egész nyavalygós német pikturát, mint szent Pál az oláhokat! Sőt. Olyan igába fogott barom lettem, mint a többi, elbutitva végleg az impozáns tekintély által, aki elég lelkiismeretlen volt (vagy talán elvakult) a világ összes tájairól odasereglett, köztük egy csomó igazi talentumnak szabad fejlődését megakadályozni. Ha még hozzátette volna, hogy ez még csak iskola, hogy hiszen pingáljak, ha a magam ura leszek, ahogy érzem. De nem! Egyszerűen kijelentette: Ez, az én fölfogásom a helyes, a többi humbug! Ilyen kinai láb- szoritóba kerültem . .

Nem szabadult ki belőle Párisban sem, ahol Bougue- reau és Robert-Fleury mellett „tanult“ . Csók Istvánnál mást jelentett a tanulás. Jelentette a kivándorlást, az' idegPn életnek élését, a magamegtagadást, amit ő igy magyaráz meg:

„Életem legnagyobb ostobasága — még most is! —

a túlzott kötelességérzet. Kicsiny koromtól fogva oltot­

ták belém. Tiszteltem tanáraimat, rá tudtak beszélni, hogy a tekintély valódi érték következménye . . . Mennyi idő s energiába került, mig leráztam magamról e lelki rabigát.“ Ma talán már ennek érzi! De akkortájt nem volt ennek tudatában, csak egyszerűen élt, tudott úgy élni, élvén mások életét, látván mások szemével, rajongva idegen ideálokért, sőt küzdve, sanyargatva, kínozva érettük magamagát. Azt hitte, igy van ez jól! Azt hitte, mert azt mondták neki, hamis ideálokban hitt, elfoj­

totta természetes érzéseit s keservesen önkinzások kö­

zött mások ideáljáért rajongott.

Pedig! Most már tisztán látja maga előtt. Most job­

ban érti meg önmagát is. Most siratja azokat a véres könnyeket, melyeket azonközben sirt, mialatt készültek első müvei s azok nem akartak hasonlítani Bastien- Lepage vagy Dagnan-Bouveret müveihez. „Kérdezd meg . . . (s itt néhány müvészkortársát említi), ezek mind látták az „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre . . .“

c. müvemet — elkezdve. Úgyszólván egy ülésre meg­

festettem minden egyes alakot s kész volt! Mennyivel hasonlithatalanul más kép volt az akkor— minő egyéni! — mint mikor aztán hónapokig agyonkinoztam. A disz­

ciplína szomorú áldozata s hogy mégis van benne mű­

vészi érték, az csak üde fiatalságom s a művészet imá­

data benne!“

A molnári! eredendő tehetsége, ez a kristálytiszta patak, igyen a diszciplína Karszthegységétől eltakarva, eisülyedt a mélybe, hogy lassan, befelé szivárogva, egy­

előre láthatatlanná válva, ásson magának medret a mélyben. Pedig a kristályteremtő erő formásódása meg­

indult. Ifjúkori emlékek táplálták. Amelyek mélyen

■bevésődnek a még szűzi, fogékony lélekbe, szinesztézikus képzetekben gazdagok, éppen azért hirtelen és vonat­

kozásokban bőven, árnyalatokban élesen vetődnek a tudat fölszinére. Együtt és egyszerre látja maga előtt az egyszer együtt és egyszerre látott képet, most, mint érzései átformálta képzeleti képet. Ezért is tudta őket egy ülésre megfesteni. De azután jött a sok megtanult szabály. Aminek mind meg kellett felelni. A Párisban megismert sok uj irány. Jött főleg egy, amelyért egy­

hangúan rajongott azidétt minden művészi áramlat hive: Bastien-Lepage s követői, főleg Lhermitte, Dagnan- Bouveret, s német, angol, olasz uszálya. Mert kompro­

misszum volt, mert megalkuvást jelentett, mert mindenből volt benne egy darab, mert akadémia volt és termé­

szetlátás, mert maradást és haladást jelentett egyszerre.

Igazán érdekes egy kor volt ez, húsia húsúnkból, vér a vérünkből. Bóditó, lelkesítő, fanatikussá átfor­

máló. Még mindnyájan emlékszünk reá! Kire a Lohen- grin-kávéházban Münchenben, kire a Rue Jacob-ban Párisban talált rá — egyikünket a Café Keckben csípte el Berlinben, de utolért, megfogott s lenyűgözött min­

denkit. És üldözött is. -Apostollá tudott tenni, —- le- - mondtunk- érte a múltúnkról, föladtuk jelenünket és föláldoztuk jövőnket. Münchenben ott állottunk a Glas- palastban Bastien-Lepage képei előtt, rajongtunk Dag- nan-Bouveret Máriájáért s feledve minden, galéria­

tónus, nagymesterek, kompozíció, csak az igazságot ke­

restük, a természetet hirdettük, a kimunkált, a fino­

man végigtanulmányozott, igaz környezetbe állított ter­

mészetet — világos színekben — ahogy Bastien-Lepage

látta a szürkés levegőt s Dagnan-Bouvéret az asztalos- műhelyt. A nyolcvanas évek vége ebben az ideálban közösek. Manet már meghalt, Pissaro, Renoir, Degas, Monet azonban éltek — de még nem látta igaz voltukat senki. Edelfeldt Helsingsforsban éppen úgy rajongott Bastien-Lepageért, mint Bihari Sándor Szolnokon, Her- kommer Londonban, Uhde Münchenben. Befejezett rend­

szerével lenyűgözött mindenkit. „Bastien — irja nap­

lójában Laforgue — megkapja az ifjúságot háttereivel, az érettkoruakat realizmusa igazságával s megnyug­

tatja mesterének, Cabanelnek tiszteletreméltó kollégáit is ecsetkezelésének minden nagyhangú virtuozitástól való tartózkodásával." Csoda-e, ha hatalmába kerítette Csók Istvánt is?

Ifjúkori emlékei különben is rokonok e reálista kor érzéseivel; csupa egyszerű ritmus: krumplitisztogató leányok a pitvarban, szénagyüjtő munkásleányok a mezőn, lámpa mellett virrasztó árvaleányok —- csupa nyugodt mozgás, hármasban, kettesben, összekompo­

nálva studiumszerüen, világítási hatások éreztetése, az össztónus megőrzésével. Mennyire beleillett mindez mes­

terei ritmusába, Courbet Szitáló lányától, Munkácsy Tépéscsinál ók)án, Liebermann Tollfosztásán át Bastien- Lepage Szénapetrencéjeig, a déli pihenőben alvó munkás­

sal. miközben fáradtan bámul maga elé az asszonya.

Nem a kihegyezett anekdota, hanem a festői meglátás volt a cél, az objektiv visszaadás, a mindegyre világosodó tónusharmóniák megfigyelése, a részleteknek mind gon­

dosabb, szinte holbeini szigorúsággal való kikeresése.

Dagnan-Bouveret ezidőben fordult breton parasztjai­

hoz, hogy azokat templom belsejében vagy künn a sza­

badban, processziójárás közben figyelje meg. így jutott Csók István a fehérmegyei falusi templomi jelenethez, az urvacsoraosztáshoz, mint Bihari az oláh temetéshez, Hollósy a tengeri hántáshoz, Halmi a vizsga utánhoz — csak a tárgy változott, a festői megjelenítés a közös ideálra való törekvésben egyezett. Ha ezidőben festő intim levelet irt barátjának, talán mindegyik szószerint egyezőt irt ezzel: ,,A fődolog, hogy az esti hangulatot eltaláljam, mert erről van szó, a többi mellékes. A föl­

adat nehéz, mert amint a mozgó alaknál a mozgás csak rövid ideig tart, úgy itt a világitás. Estefelé minden öt percben más a világitás, tehát úgyszólván bizonyos öt percet kell festeni. Célom nem a beálló sötétség festése, mert ez az alakok rovására menne, ilyen világításnál már csak körvonalakat látni. Még világosságot akarok festeni s csak jelezni a közelgő e sté t. . .“ Ezt Bihari Sándor irta még 1889 szeptember 4-én.* írhatta volna ezt Csók is, aki egy évvel később hasonló föladatot old meg, csakugyan nála is lámpafény küzd a szobában a derengő reggeli világossággal, künn, az ablakon keresz­

tül, a városi házak falai látszanak, az éj sötétje lassan- kint átmegy hideg, kékes színbe, mely a nap keltét szokta megelőzni. Ezt az atmoszferikus átmenetet a hideg kékbe, mely lerontja a lámpafény hatását, adta vissza „Az árvák" cimü képén nagy sikerrel, finom meg­

figyeléssel, bastien-lepagei gondos előadásban.**

,, Ezt cselekedj étek az én emlékezetemre" (Lukács ev.

XXII. 19.) címmel festette meg úrvacsora képét,***

* Művészet V. 364.

** A Szépművészeti Múzeumban.

*** A Szépművészeti Múzeumban.

melyen a világosszürke világítás és annak hatása a szí­

nekre lett elmélyedésének tárgya. Mennyi még a fekete ezen a művén, mégis mily finom világos harmónia az egész! Fekete a lányok pruszlikja, köténye, a lelkész pa­

lástja, — de e sok fekete folt mily tisztán megkülönbözte­

tett: a kötény selyme, a palást bársonygallérja szövet­

éreztetésben, a részletrajz a kezeken, az arcokon, a csip­

kekendők rajza, mind a holdbeini ideál értelmében szinte miniatürszerü gonddal keresztülvive. De színben is mily finomságok: a háttérben álló három lány fejkendőjén a sárgászöld az egyiken, a rózsaszín a másikon és a piros a harmadikon. S a szent komolyság a harmóniában! Ez, ez a hangulategység leikéből lelkenzett, az övé, az ő egyéni ritmusa, mely a kálomista molnárfi életérzéséből fakadt. De még mielőtt festői formáját megtalálta volna:

közbelépett az iskola, a szerzett tudás és belegyömöszölte idegen formába, bastien-lepagei szinformába a máskép érzett, formaelemzést nem követelő lelki élményt!

Művét 1890-ben állította ki, előbb Budapesten, ahol pályázott a Munkácsy-dijra, de a dijat nem ő nyerte meg (hanem Halmi, Vizsga után-jával), azonban képét meg­

veszik a muzeum számára, 1891-ben kiállítja Párisban, ahol III. érmet kap, csak később aranyérmet Antwerpen­

ben s ugyancsak aranyérmet az 1900. párisi világkiállí­

táson. Teljes sikert tehát csak tiz évvel később ér el.

Pedig ő az ifjúság mohóságával szomjuhozta a'sikert és lázas vágyódással kereste a siker föltételeit.

Csók István úgy érezte, hogy a nagy siker kivívásá­

nak minden eszköze immár hatalmában van. Csak a tár­

gyat kell hozzá megtalálni. Nem volt azonban tisztában a művészi effektus kérdésével. Sem ő, sem kora-

Mit látott maga körül ez időszak Münchenjében?

Nagy, kiabáló vásznakat tapsoló közönséget és kritikát.

A spanyolok, Pradilla, Benlliure, a franciák, Rochegrosse s társai a hangos és borzalmas jelenetek, az iszonytató látományok, a vértől csepegő rémségek ábrázolásával egész iskolát teremtettek. Az övék volt a Szalon disz- fala. A tömeg kidülledt szemekkel műveik előtt sora­

kozott. Bámulat, tisztelet, tekintély a Szalon clou-jait híven kisérte nyomon. Aztán egy ifjúkori emlék:

Makart Diana vadászata, melyről az alig tizenhat éves ifjú örök benyomást kapott. A Műcsarnok kiállításán látta és hatását megörökítette naplójában. Ott olvas­

suk, hegy miután az első termeken átment, „nézzük a Dianát . . . Félve húztam félre a függönyt s beléptem, szemem behunyva, a sötét szobába, ahol keskeny nyílá­

son felülről ömlött be a világ e remekműre. Kinyitottam a szemem s bámulatomban lélekzeni se mertem! Oda- furakodtam a néptömeg közé s az első sorba küzdöttem magam s aztán részletenkint bámultam a nagyszerű mű­

vet.“'A napló aztán részletezi, miközben konstatálja, hogy az arcokon a kérés, félelem és bámulat nagyszerűen van

visszaadva . .. hogy mi mindent láttat, hogy milyen- szépen emeli ki a csoportokat a kék hullám, a mag is part, a sötét erdőség . . . hogy a kép egyetemes hatása mily megkapó . . . „A sötét háttérben élesen kiálló nők cso­

portja s a remek színezés úgy elbűvölte lelkemet, hogy há­

romszor is visszafordultam megnézni, vájjon mi vége a vadászatnak? Soha ilyen bűvös hatású képet nem láttam.

Úgy hallottam, hogy két berlini molnár (persze molnár!!) 50.000 forintért vette meg . . .“

Az ilyen ifjúkori hatás kiolthatatlan emlék, sors­

döntő hatású. Csók István öntudata alatt ott élt tovább, lappangott és égette,hajszolva és kergetve előre pályáján, hogy az ő képe előtt is álljon majd az izgatott tömeg, re­

megve és lelkesedve, illúziótól elkapatva és vágytól űzetve. Csodás álom . . . S ekkor Csók István úgy érezte, hegy minden eszköz hatalmában van ahhoz, hegy ily nagy, meglepő vagy megdöbbentő hatást válthasson ki.

Megbódult a nagy világsiker fantomjától. Hová lett a molnárit régi érzése? Olthatatlan szomjúság fogta el az effektus után. Amihez csak az kellett, hogy megtalálja a tárgyat, melyben a rémitő, az iszonytató, egy frissem nouveau fölkeltésére való anyag rejlik, hogy azt minél hatásosabban, szemkápráztató ügyességgel kifejthesse.

Egész testében lázasan remegett, epesztő vágy sorvasz­

totta, the imp of the Perverse tartotta fogva, meg akarta találni azt a tárgyat, melynek virtuóz beállításával meg­

teremthesse a maga clou-ját. Nem belső élmény, nem.

titkos indulatok, nem életérzésének ritmusa hajtotta a forma megtalálására, a tökéletes és uj harmónia meg­

teremtésére, — pedig csak ez a hatás az egyedül mű­

vészi! — a vakmerő formai megoldásokkal csak idegen,

leikétől távoleső, tömeghatásra számitó effektusokat akart kicsiholni. Most egyszerre harcra kelt a leikével egy Uj _ idegen — lélek, rátalált egy ismeretlenre, ki hasonlított reá, de azért nem ő volt, ki volt hát? Tükör­

képe?— mint Poé vélte. Arcképe? — mint ahogy Wilde.

Nem tudni. De szólt hozzá szegényes műtermében és csábitá és csörgette fülébe aranyait és ajtót tárt elébe, azon át belátott egy palotának hatalmasan földiszitett, fejedelmi kényelemmel teli műtermébe, a falak Mun­

kácsy-, főleg Makart-babérral voltak teleaggatva . . . Álom ez? Nem álcm. Munkára föl !

Most már elsikkadt a patak a Karszt hegyei között, láthatatlanná vált az eredendő ösztön. Idegen világ veszi körül s lett uralkodóvá fölötte. Nem uj művészi szépsé­

gek lelkesítették, hanem művészi ügyeskedések, mondjuk virtuozitásra törekedett, melyet alkalmas tárgyon bemu­

tathasson. A művészi effektus az őszinte érzésből fogant uj képzeleti képek kifejezéséből alakul ki. Ez, az uj ki­

fejezési forma megtalálása a lényeges, die Vorstellung der ideellen Form für die reelle Erscheinung, ahogy Lieber­

mann találóan mondja. Csókot nem ez izgatta. Ezt az igazságot nem.ismerte föl; se akkori mesterei, se az iskola nem ezt tanították, sőt titkolták, tagadták, berzenked­

tek ellene. Szerintük a művészet — ahcgy azt neki még Löfftz tanította — kipróbált, kétségbe nem vonható tu ­ dás, a lemérhető formák biztos visszaadása s az a nagy művész, aki e visszaadásban bűvész, keresi és megoldja a nehézségeket. Elő hát azzal a tárggyal, melyen fokozni lehet a nehézségeket, de le is győzhetni! íme a művészi föladat. Mikor tudom, hogy legyőztem őket? -— kérdezi a tanakodó művész. Akkor — felelték mesterei — ha

utolérted mintáidat, ha velük egyenértékűt alkottál, vagy

— arrii több — ha uj nehézségeket találtál ki és azokat is játszva, a mesterek szellemében oldottad meg.

Ez az eszthétika csak logikus?

Csók István megtalálta ezt a tárgyat, megtalálta Báthory Erzsébet, a csejthei vár aktiv algolagniában szenvedő asszonyában, aki a kegyetlenkedésben szadisz- tikus gyönyört érzett, százszámra kínozta halálra szűz­

leány jobbágyait, részegítő mámorba hullván azok pokoli szenvedései láttán. Pörös akták beszélnek róla, tanúval­

lomások jegyzőkönyvei iszonytató képeket rajzolnak az eseményekről, csak ki kellett választani közülök egyet, a jellemzetest, mely beszédesen mutassa be a borzadályt, hangsúlyozza az iszonyatot, a vesékig hatót. Régóta ül­

dözte őt e zordon emlék, a gyermekkori ponyvahistória.

Kereste a formát már mintarajziskolás korától s előbb állva, meztelen ábrázolta a nagyasszonyt, amikor épp a vérfürdőbe száll, körülötte halott testek, vénasszonyok küzdelme az utolsó áldozatokkal'. De a jelenetnek ez nem lehet a végső formája. A kegyetlen gyönyörködés a vé­

nülő asszony arcán legyen a főszempont. Ezt aztán meg­

találta.

Mindnyájan ismerjük e képet — feledhetetlen an­

nak, aki egyszer látta* Bizonyíték arra, hogy Csók István

— jobb ügyhöz méltó művészkedéssel — emlékezetünkbe vésődő emléket tudott vele teremteni. Nem vérrel, mint Rochegrosse, nem a hullamerevség kénsárga színével, mint Piloty, hanem a hóval fedett várudvaron jeges, vízzel öntözött, hajuknál fogva előráncigált és halálra

* A Szegedi Múzeumban.

korbácsolt áldozatok puffadt arcával, dagadt karjaival, a szűzi testek iszonyatos deformálódásával kelti föl a borzadály érzését a nézőben.* Enyhíti ezt a történelmi összefüggéssel, — védi egy német tudós, dr. Popp Her­

mann (Beitrag zur Geschichte der neueren Künstler- aesth. Karlsruhe, 1900. p. 37.), „de ha a jelenet a mo­

dern életben játszódna le, lehetetlen volna; az iszonyatos öncéllá válna“ . Ez a megjegyzés azt bizonyítja, hogy tudósunk tipikusan laikus néző: hamis asszociációkkal közeledik a műalkotáshoz. Történelmi hangulattal pán­

célozza körül magát. Az igaznak megtanult eseményt elfogadja, szóval a mesét mérlegeli, nem a művészi ki­

fejezést. így tettek a nézők valamennyien, a kortársak a tárgyat Ítélték meg, csak kevesen látták a művészi for­

mát. Tudta ezt Csók is, számolt is vele. De ő művész is r volt és a forma virtuóz kifejtésére ügyelt.

Elsősorban az aktfestésben. A női test himnikus dicsőítői a női test szépségének visszaadását festői meg­

oldásokkal kapcsolták össze, amellett, hogy erotikáju­

kat is éreztették, • Giorgione, Tiziano, Corregio, Goya, Courbet, Manet — hogy csak a nagyok egynéhányára emlékeztessünk — fény- és szinfölfogásuk médiumává tették meg.az aktot. Csók István ragyogtatni akarta művészkedését, csak a szemére hallgatott, nem érzése szülte a technikát, csak bravúrrá fejlesztett mesterség­

beli készségét mutogatta. Nem egyénisége ritmusát öntötte uj művészi formába — a műremek egyik föl­

* „Annak utánna aztán, olvassuk a tanuvallotnási jegyző­

könyvben, az kénzott leányt az délre kivitte mezítelen és úgy ön- töztette hideg vízzel ezekkel az vén asszonyokkal.” (Rexa Dezső:

Báthory Erzsébet. Budapest. 1908. 79. 1 )

tétele ez! — hanem kész művészi formulát alkalmazott elvitathatatlanul meglepő ■ művészkedésekkel. Ez nem

„művészet a művészetért“ , hanem „művészkedés a bűvészkedésért“ .

De egy pillanatra — itt-ott — az alapérzése mintha kitörne, mintha emberi szimpátiák ébredeznének lelké­

ben, miközben Báthory Erzsébetnek szadisztikus gyö­

nyörbe elmerült alakját, kéjes mosolyát az arcán, gör­

csös kézjátékát, erőtlen székbe dőlését, testi elernyedését festette azzal a finomkodó formabiztonsággal, mely minden szinértéknek harmóniába illesztése mellett, a részletekbe való szerető elmélyedését is igazolja.

Megjött hát a nagy siker? Sem Párisban, sem Budapesten nem — legalább nem a várt nagy méretek­

ben — csak Münchenben, ahol a nagy aranyérmet kapja 1897-ben. A tárgy borzalmassága visszarettentett a teljes méltánylástól mindenkit. De a festőkollégák a mesterség­

beli érdemeket méltányolták és ezt tette a kritikának az a része is, mely a nehézségek legyőzését meg tudta érteni.

Azt, hegy döntő világsikert arasson, a laikus közönség körében megakadályozta a tárgy borzalmas­

sága, pedig amit lehet enyhített rajta, — a perver­

zitás nincs kiélezve sehol; a festők körében egyebet mint tiszteletteljes méltánylást nem kaphatott. Nem ad uj formát, csak a meglevőt variálta, csodás biz­

tonsággal ugyan, de csak variálta. Uj formája kifej­

téséhez jóval később jutott el. Előbb uj kálvária­

stációk vártak reá.

17

I. ₂

Csók István azonban egy napon arra ébredt, hegy kis öröklött pénzecskéje elfogyott. Ez nagy csapás volt reá. „Én, ki teljes világéletemben jó módhoz voltam szokva — Írja levelében — majd megőrültem azon gon­

dolatra, hogy fegok én festeni pénz nélkül? Adósság- csinálástól mindig irtóztam, vagyonom nincs — pedig csodás képekkel — amiket ugyan senki se vesz meg — tele volt az agyam. Hopp, megvan — gondoltam. Festek eladó képeket. Festek, mint annyi más praktikus pik­

tor, Mierist, Vermeert, mit tudom én kit — csak az a fő, hogy pénzt szerezzek, hogy az ilymód megszerzett pénz­

ből festhessem a lelkemben élő álomképeket. Ez volt az oka, hogy azokat a butorképeket festettem. Ha a cél szentesíti az eszközöket, akkor kérem ezt a mondást az én javamra is írni.“

Elhiszem én Csók Istvánnak, hogy ,,butorképei‘‘

megfestésének ez volt az egyik indító oka, de csak az egyik. Mert hol marad megszerzett bámulatos virtuozi­

tása, mellyel játszva tudott dolgozni, akárkinek a modo­

rában? Ez a könnyedség nagy csalogató. De volt aztán még egy másik oka is, melyet ugyancsak megmondott ő idézett levelében, de mellékesen, más összefüggésben — pedig az ám a lényeges. A tanári dreszuráról beszélve, igy folytatja: „Nem csoda, ha megcsonkított lelkem

Párisban nem látta Degast, Monet-t, Renoirt s Puvis de Chavannest is csak azért, mert tekintély lett“ . Közben azonban Monet és Degas is tekintély lettek és velük együtt föllendült a ple'inair-iskola, a kilencvenes évek közepén aztán a magyar fiatalság is hozzájuk csatla­

kozott.

Uj jelszavak keletkeztek, uj célokat tűztek ki, uj festői problémák megoldására törekedtek s Csók István­

ban mindez visszhangra lelt. Az ő örökös forrongó lelke — mialatt csinálta a „butorképeit“ — másfelé kalandozott és egy szép napcn ellenállhatatlan vágytól sarkalva, beállott a sorba, a nagybányai festők közé és velük állított ki 1897 és 1898-ban. Velük, de még régi módi müveket, a Dolce far niente-1 s a bűnbánó Mag­

dolnát*, az egyik mierisszerüen, odaadással festett mesteri miniatűr, a másik nagy aktfestés, csak a szokottnál szé­

lesebb, kevésbbé részletező formaelemzés. A szétszórt világításban látott színes természet visszaadása helyett egyelőre kisért nála a régi gondolatfestészet, mint az 1899-ben kiállított „Ne vigy minket a kisértetbe" cimü művén, ahol Vénusz csalcgatta a tömeget, de még‘min­

dig komponál, kontrasztba állítással, csoportfölépitéssel operál . . . vágyai és eszközei küzdenek. A vastagnyaku kálomista azonban-nem enged. Falura megy és eltemet­

kezik a msgányba, hogy egyedül maradjon a napsugár­

ral. Egész szenvedéllyel merül el a napfénytől átitatott levegő, a vibráló, ragyogó, égő, hullámzó levegőég meg-

•figyelésébe, amint teremti a színeket, változtatja, for­

málja, reflexekbe meríti. Figyeli, hegy a szétszórt vilá-

A Szegedi Múzeumban.

2*

gitásban mint alakulnak ki a reflexekből a formák s keresi, mint lehetne mindezt visszaadni. Felejteni — ez most a cél. Amit az iskola adott, eldobja magától, hogy újra tanuljon a szűzi természetben. ,,Ez időben — igy írja levelében — a Báthory után, befejeztem első fajtájú pikturámat és megkezdtem a „keresést“ —• de úgy látszik, meg is szenvedek érte. De nem bánom. A magam lábán járok s a magam kis sárgunyhójában lakom.“ De amig megépíthette a maga házát, erős magasanyargatáson kellett átesnie.

Ott künn, Mohácson, Baranyamegyében, Tolnában

— ahol csak járt, sokáig kínlódott, mig megszokta a levegőlátást. Elvégre tizenhét esztendeig formalátáshoz szokott a szeme s a napfény formafölbontó erejét meg­

érezni s megéreztetni, a világot a színfoltokból újra föl­

építeni, a reflexek kikeresésével a formákat megterem­

teni, ami mind a pleinairfestés dogmája, csak lassan és nehéz munka árán tanulható- meg. A bugaci pásztor­

nál (1900) kikerüli még a szétszórt világítást, hogy meg­

őrizze a tárgyak lokális színét s hogy teszem, a nyitott sátor fényárnyában a csíkos takaróval leteritett ágy szövet-hatását visszaadhassa.* De pleinair-tanulmányai között mindegyre vissza-visszaesik elhagyott régi festő­

fölfogásába (Salome, 1901, Bűnös asszony, 1902), ha föl is akarja használni az uj kísérletek eredményeit.

Természetesen az összhang sokáig hiányzik s az előadás erőteljessége nem illik bele az uj föladatokba. Érzi ezt ő maga is és a molnárfi erős akaraterejével tanul tovább a természettől. Ezidőben festette a Mézevés (1903), a

* A Szépművészeti Múzeumban.

Pihenő (1903) c. műveit, ezidőben napfénytanulmányait a sokácok, az oláhcigányok világából, mindinkább a szin és fény hangsúlyozására törekedve. Nagy munkát végzett, mert a múltjával került ellentétbe s minél erősebben vette volt bele magát a forma látásába a levegőtől elvonatkozó hagyományos látás, a kolorisztikus színlátás titkait annál nehezebben fogta föl, annál nehezebben érezte át a pleinair harmóniáit, mert el kellett előbb felejtenie mindazt, amit addig -— évtizedes gyakorlattal — meg­

szerzett, újra látni, újra érezni kellett megtanulnia, más színeket keverni, más palettát találni, szinte uj szemet keresnie. Nem csoda, ha eleinte vagy a forma kemény vagy a szin rikító. A mindent összehangoló levegőtónus következetes végigvezetésének meghódításáért sokáig kellett viaskodnia.

Különösen igazolta ezt a Könyves Kálmánnál (1905 október) rendezett kis kiállítása — melynek alkal­

mából azt irta, hogy úgy érzi, mintha régi sikerei vissza­

térnének. Sőt tett is engedményeket ebből a célból. Az uj eredményeket összeházasította a régiekkel, mieriszes fölfogásban, csak szélesebb ecsettel festett apró képekkel közeledett a közönséghez, egyszer tükörbe néző, szép arcú sokác asszonyt mutatva be, másszor napfénytől megvilágított falusi szobában ülő modelltanulmányt vagy fehérprémmel szegett fekete bársonykabátos himző- asszonyt, majd ismét fehérpongyolás, virágot ápoló asszonyt az ablaka mellett — mindezekben kerülte a formákat szétszaggató pleinairnek túlzásait vagy a reflexektől átitatott és azokból kiemelkedő formabe­

mutatásokat. Egy uj szintézist készített elő.

,, Nem uj elemekből; csak az összeállítás volt uj. A tö­

rekvése, a célzatai azonban nem egészen őszinték. Kiérez- zük a legmagasabbra törekvést, de ritmusából hiányzik a kényszerűség, a magátólértetődés, az ösztönszerüleg fcgalmazottság. Van benne valami csinált; kieszelt az ize.

A legnagyobb értékek mellett van valami, ami hamis.

Nem a molnárfi egyéni ritmusa; többé-kevésbbé raffinált.

Az első kísérlete még egyszerű. Finom világoskék se- lyemfüggönyös háttérrel, fekete és szürkesávos szőnyegss ottcmánon félig fekvő helyzetben ül egy nő, Thámár*

s e környezetből kicsillog meztelen testének zománca.

A mesteri aktfestő, a pleinair-ískolában megerősödve, nagy egységekben látja a halálos biztonsággal ösmert és éppen azért kitünően leegyszerűsített formákat.- Itt a szintézist egy Lucien Simon bravúrjával — kissé az ő színharmóniájában is — vitte keresztül. Talán még ennél is kiválóbb a Műteremsarok (1905)**. Finom és egységes műteremvilágitás fényében'látjuk a perzsasző- nyeges díványon heverésző aktot és az előtte álló — a szinbenyomást vizsgáló -— festő visszatükröződik a tü ­ körből. Minden forma színfoltokból alakul ki, — egységes és harmónikus és erotikus nyugtalanságtól mentes. Az

* A római Modern Múzeumban.

** A Szépművészeti Múzeumban.

akt rövidülése szemkápráztatóan biztos s a tükröződő alak szinértékei virtuózán igazak s az egész — mint a lokális színek finom harmóniája — széles előadásában igazán mesteri egybefoglalás.

De Csók István — művészi pályája legmélyebb sikerét aratva — vérszemet kapott és régi emlékei újra föltámadtak. Valami nyugtalanító démon sarkalta és elvezette újra az erotikához, a vérszivás adta célnélküli kéj ábrázolásához, a Vámpyrokban (1908), melynek kifejező mozdulatban való gazdagságát, a kielégültség bágyadtságától, az aktiv érzés borzalmas vadságán át, a vágyódás, epedés, sóvárgás minden remegő, izgalmas, fetrengő mozgáslehetőségéig kiaknázta. Ismét megvesz­

tegető a mesterségbeli tudása, meggazdagodva uj föl­

ismerésekkel, ólomszürke színharmónia összhangolásá­

ban, melyből csak itt-ott hangzik ki — akkor is a jelenet borzongató hatását fokozó halk hangon — egy-egy szin, a kielégülten hátradőlő nő lenhajában a vörös rózsa, a vértszivó nő tarka kendője, vagy az epedő nő vérpiros haja és még vérpirosabb fityegő ajka. Itt a jellemzés erejét a tompított színharmónia is fokozza.

Egy évvel később újra erotikus érzések inspirálják, a Nirvánában (1909), az öntudat alatt lappangó, ifjúkori ezeregyéjszakái olvasmányemlékeiből fölbukkanva. A borzalmas helyét erotikus képzelgések helyettesitik, telve remekül elképzelt extázis-ábrázolásokkal. Mig a Vampy- rok-ban nyugtalanító hatás szuggerálására törekedett, a Nirvánában megnyugtatóra, isteni kielégültségre, ott kinra, itt testi derűre. A Vampyrok hatása mélyebb. Szé­

pen mondja róla Alexandre Arséne, — a Figaro kritikusa

— hogy a Vampyrokban „szép formákkal nyugtalansá­

got tud ébreszteni, ragyogó és tiszta tónusokkal lázas éjjelek árulásainak gondolatait kelti föl, az ifjúsággal és szépséggel pedig a halálra emlékeztet.“ Mily differenciált, bonyodalmas és mesterkélt ez a művészet. . . De nem egyszer aztán a legmagasabb magaslatokra emelkedő.

Egy feketeharisnyás női aktja, amint a toiletteasztalkája előtt ül s mögötte elterül egy nagy parasztrajzos kendő, zöld —• vörös — kék ornamensekkel, — minden műértő szemében valóságos ékkő. Nincs benne semmi egyszerű, de azért mesteri; csupa raffinéria, de különösen bájoló.

És a fekete székben ülő Imádott asszony a misz­

tikus környezetben, a nagy üvegfestményes ablakos szobában, amint azon át besüt a nap ésfelragyogtatja a zománcos színeket, sugarai áttörnek rajtok és meg­

remegtetik őket. A szép bálvány, sárgás-fehér testével a fekete székben, könyörtelen közönnyel ül e sok szincsodában, miközben elefántcsontszinű húsán re­

megnek a testszin csodái . . . Mily raffinált ellentétek és milyen lázas képzelet!

A kis hegyipatak, melynek forrása mélyen az anya­

földben rejtőzik, immáron végleg eltűnik a szemünk elől, eltakarja a Karszt, de azért él, halad, csobog tovább, lát­

hatatlanul, talán hogy egyszer újra fölbukjék a föld színére? . . .

„Éveken át — beszélte nemrég a művész, — tartoga­

to tt az anyám a padláson egy tulipános ládát. Egyszer le­

szedem, porosan-piszkosan elviszem magammal Párisba.

Amint mosogatom, látom, hogy a ráfestett tulipán lejön, de alatta uj tulipán virul, égő, erős, tüzes szinü tulipán s az ott virít most a műtermemben . . . És megtanított a magyar színharmóniára, a magyar népmese hangját súgva a fülembe. Édes, édes magyar szó . . . magyar szin...

amint téged a magyar nép ösztöne, Ízlése harmonizált, formált, összekapcsolt. . . Ez az érzés kisért most engem.“

A pusztaegeresi molnárfiu érzése megnyilatkozott vájjon újra? Azt irta volt Párisból nekem Csók Pista (nem István, de nem is az Étienne!): „Vissza a jegenyefák alá, amelyen a varjukárogás szebb muzsika Debussynél. A Duna mellé, ahol nincs ugyan Páris, de magyarok laknak, ahol marják egymást az em­

berek, ahol sokszor, legtöbbször nincs becsülete a való érdemnek, — de az én vérem, az én népem! Aztán a tuli­

pános láda — a szimbólum! Az, ami itt lappangott ben­

nem, még mikor a Nirvánát festettem is. Öh, ha sikerülne elérnem, amit kitűztem magam elé, akkor igazán érde­

mes volt piktornak születnem, a pikturáért szenvednem!

Nos, ha én nem, — más . .

Hogyan, fölbukkant hát a föld színére a patak?

Aztán megjelentek ezek az első fecskék: magyar népi tárgyakból összeállított csendéletek, ritka virágok, me­

lyek kelyhe telve gazdag rajzolattal, tiszta, ragyogó szí­

nekből nagy színfoltokba omolva, kissé keresett dekorativ

— azaz sikszerü — elrendezésben, anélkül, hogy a stili- záltság hatását keltenék. E szinegyszerüsitési törekvé­

sének példái: a fiatal Wlassics-arckép,* mely a jellemzés biztonságát a kevés színnel sokat mondással egyesitette, vagy felesége arcképe, melynél az előadás könnyedsége egybeolvad a lélekábrázolás mélységeibe való elmerü- léssel.

Újra keresett tehát. Kereste a maga ősi ösztönét, a molnári! lelkének szinálmait s egyelőre azt hitte, hogy megtalálta a nép művészi ösztönének ritmikus formáiban, a primitiv szinritmusokban, hogy tőlük, mint vízililiom a napsugártól, életre keljen az ő művészetében is a nem­

zeti stílus. De Csók István lelke sokkal összetettebb, sem­

mint az ősi primitívségeknél megállhatott volna. A keresés után jött a megtalálás (nem a megtanulás, mint a többi

„keresőnél“, akik nyolcas csoportokban indultak útra Cézanne-t kiabálva ...)•.

Egyelőre itt tartott, amikor, hogy eredményeit össze­

foglalhassa, rendezett egy nagy stációt. A műcsarnokbéli nagy kiállítást (1913 telén), ahol együtt volt, elénk te­

rítve, ez az egész fejlődési fokozatokban oly gazdag, szép, művészi élet. A pillanat nem volt szerencsésen megvá­

lasztva. A világ a háború előtti fojtó szélcsendben, nagy gazdasági depresszióban, nyomasztó légkörben vonag- lott, művészi szenzációkra fogékonytalanul. Pedig ami

* A Szépművészeti Múzeumban.

ott látható volt, a sok pókháló finomságú szinálom, lágy, cdalehelt tónusokba foglalt szinmelódiák, gazdagon or- chestrált kísérettel, megsej ttette velünk az eljövendő nem­

zeti művészet formáit. Én éreztem, hogy csak most indul meg Csók István igazán a hegytetőre. A háború alatt pe­

dig felérkezett.

Az Uffizi-képtár meghívására festett önarcképe a ki­

induló pont, a Züzü-sorozat, a balatoni képek, a cigány­

lakodalom, a jegenyés tájak, a margitszigeti tájrészletek a havas tájképek sorozata, a tópartján sütkérező fürdőző nők, végül a Juda gyűrűje az egyes állomások. Most egye­

nesen beledobta magát, érzését és álmait a színei ritmu­

sának hullámaiba. A lágy, a könnyed, a pehelyfinomságu tónusok, csapongó, szeszélyes arabeszkekben hullámza- nak vásznain. Színei, mint a zománc, egymásba ötvénye- zett fénnyel ragyognak. Az átmenetek leheletszerű finom­

ságai csillognak formáin. Átálmodja régi témáit az uj vízióba. A Báthory Erzsébet uj vázlata gyöngyházszerü csillámban ékeskedik. Most már ki volna kapcsolva min­

den külső effektus, — az egész egy nagy mozgalmas szin- hullám lenne, ha a mai látásával festené, színek ritmusa, lágy ölelkezése s a perverz gyönyör és a borzalmas kegyet­

lenkedés fölé fátyol borulna, az uj szinakkordok könnyed muzsikája . . . Uj Thámárjának kékes háttere is sajog, mint az arany. A lúgosban ülő Züzü-n remegnek a szin- formák és valami étheri fényben lebegnek a mindent kö­

rülölelő fénycsillámok. Ez az ő uj stílusa. Milyen légiessé nemesit, mennyire poézissé sulytalanit, hogy alámerit mindent a fénylő, szintváltó, pehelykönnyed szincsillo- gás hullámaiba, mindent, ami azelőtt súlyos és nehéz, éppen azért vaskosan valószerü volt, mint Báthory Er-

zsébet kéj sóvárgása a régi fogalmazásban, most tisztult és ideális lesz, ahogy a művész átálmodja uj színfelfogása csodás koloritjába! A napfény most ezüst tónusokat lop a Balaton nyugodt tükrére, majd zöld színeket csal a hul­

lámok közé, vagy kékeslila árnyékokat, ahogy az est közeledik s a művész ecsete óráról-órára követi a szín­

játékot, követi milliméternyi érzékenységgel, az árnyala­

tok legfinomabb rezzeneteiben. Havas tájképein a rózsa­

színű pára, mint patyolatfátyol simul a kékesfehér tó­

nusra, hogy azon át-átütközve, mint valami mozarti mu­

zsika dallama, bujkáljon szemünk előtt a leggyöngédebb ritmusban. A szeme most képzeletével egytestvér. A szí­

nek ékkőszerü ragyogását tisztán megőrzi és egymás mellé önti őket, hogy fokozzák, gazdagítsák, minél tel­

jesebbé erősítsék egymást. Ezek a színek titkos erejűek, hatalmuk van arra, hogy titokzatos sugalló erőben lágyan összebújjanak és fantasztikus álommá nemesbüljenek, a legegyszerűbb jelenség formálása közben is. Költészetté válik ezzel a kezében minden forma.

Ahogy azt neki a régi tulipános láda suttogta . . . Az ut pora, a fák közt bujkáló napsugár, a táncoló cigányok gomolyaga, a gellérthegyi boszorkányok dévaj zajgása, a fa alatt heverésző Juda gyöngyházaktja, min­

den-minden a színek játéka nála, csupa mozgás, hullám­

zás, szinremegés, emlékeztet a rokoko-piktura színes árnyékokkal gazdagon telehintett akkordjaira, melyek­

nek kései visszhangja Renoir korai színskálája, akinek bántó irizálását Csók szerencsésen elkerüli, sőt tempera­

mentuma, mely művészetét alakította, szeme, mely azt megálmodta, a belőle sugárzó lélek, melyben foggant, a kéz, mely a formálást vezette, ízlése, mely a harmóniát

megteremtette, annyira egy azzal a pusztaegeresi molnár- fiúval, ki egykoron a malom zúgása mellett álmodozott, annyira tiszta koloristikus értékeket adó, mint maga a magyar népművészet, annyira a keleti ember ősi látásá­

nak inkarnációja, hogy elmondhatjuk: ez az S művészete a magyar művészet egyik nemes megnyilatkozása. Igen egyéni változatban. Az általános faji tulajdonság egy sajátos formája. Minden nagy egyéni művészet végső célja ez: kifejezni a nemzeti sajátságot a maga lelkén át.

A vád, hogy a kolorizmusnak ez a kizárólagossága sző- nyegszerü szinornamentikává fokozza le műveit, — helyt nem álló.* Az impresszionizmus, mely mint távolsági kép, bizonyára hajlik a sikszerüséghez, de kikerüli ezt a ve­

szélyt éppen az erős szinhatással, a szinértékek fokozásá­

val, biztos alkalmazásával s megadja, szemünk kellő be­

állításával, a mélység teljes illúzióját. Csók István tér­

érzéke és téréreztetése annyira biztos, éppen kolorizmusa csodás finomságai révén, hogy a sikszerüség határát most már messze elkerüli.

„Hej de sokat küzdöttem, de sokat próbálkoztam,

— irta egykor Csók István még Párisból — mig megta­

láltam az igazságot: magyar piktor magyar képeket fessen.“

Felismerte azt régen, hogy a magyarság nem a magyar ethnografiai külsőségekben rejlik, hanem a festői kvalitá­

sok nemzeti szellemű kifejezésében. Most aztán ide ju­

tott. Az ő szinálmai nemzeti álmok, az ő festői felfogása a nemzeti érzés felfokozása, éppen a legmagasabb festői értékek kifejezésével lett magyar piktor.

Budapesti Szemle 1921. 530. sz.

De ugy-e, most már aztán bejött elsőnek?

Az a kiváló festő, akinek a nemes paripáról vett hip- pologiai hasonlata egy évtizeddel ezelőtt, mikor alkal­

mazta, talán helytálló volt, ma már máskép ítélné meg Csók István művészetét. Ha lege artis elsőnek kellett bejönnie, mert küllemileg tökéletes, •— immáron be is jött, csak a trenirozás tartott soká.

A mester most ereje teljében, a legteljesebb vége­

zetben, lángoló rajongással szivében a szent természet, az ő természete iránt, útban van a szépség titokzatos biro­

dalma felé . . .

1. Önarckép. A firenzei Uffizi képtárban, 2. Árvák. A Szépművészeti Múzeumban.

3. Magdolna. A Szegedi Múzeumban.

4. Részlet a Báthory Erzsébetből. A Szegedi Múzeumban.

5. Műteremsarok. A Szépművészeti Múzeumban.

6. Thámár. A Római Múzeumban.

7. Vampyrok. Dr. Bakonyi Károly tulajdona.

8. Női arckép. Magántulajdon.

9. Cigányok. Magántulajdon.

10. Báró Wlassics Tibor arcképe. A Szépművészeti Múzeumban.

11. Balaton partján. Magántulajdon. i 12. Tél. A Kellner-gyüjterr.ényben.

13. Imádott asszony.

14. Virág-csendélet.

15. Züzü a kakassal.

M Ű V É S Z - K Ö N Y V E I

címmel egy könyvsorozatot indítunk meg, mely­

ben a magyar képzőművészet jelesebb képviselőit egyenként ismertetjük a magyar közönséggel.

Á két. Íves tanulmányokat, melyeket

D R . L Á Z Á R BÉLA

ír, 15 kép kiséri, melyek a művészek jel­

legzetes alkotásait mutatják be. Minden évben 10 füzet kiadását: tervezzük. Az első sorozat Csók István, Iványi-Grünwald Béla, Perlmutter Izsák, Vaszary János, Rudnay Gyula, Rippl- Rónai József, Koszta József, Magyar-Mannheimer Gusztáv, Hatvány .Ferenc báró és Gyárfás Jenőt öleli f el , — -a következő sorozatok sorra veszik

a régibb és újabb jeles magyar művészeket.

E gy -e gy füzet ára 35 kor.

E füzetekből 1—5Q-ig számozott, merített papírra nyo­

mott, ■ a. szerző és műyész névaláírásával ellátott, különleges kötésekben AMAT.EUR-K1ADÁS készült.

Csók Istváru

A Szépművészeti Múzeumban

Az árvák.

Csók István.

A szegedi Múzeumban.

Magdolna.

Csók István. Részlet a Báthory Erzsébetből.

A szegedi Múzeumban.

.

A Szépművészeti Múzeumban.

c•aS>w

'O<5 oV»rti/is<D0)²

Csók István,

A rimái Múzeumban

Thámár.

II.

Csók István. Vámpyrok.

Csók István. Női arckép.

Csók István; Cigányok.

Csók István.

A Szépművészeti Múzeumban.

Arckép.

XI.

Csók István. Balaton partján

II.

Csók István. Tél.

Csók István. Imádott asszony.

IV,

Csók István. Virág-csendélet.

Csók István. Züzü a kakassal.

M Ű V É S Z - K Ö N Y V E I

címmel egy könyvsorozatot indítunk meg, mely­

ben a magyar képzőművészet jelesebb képviselőit egyenként ismertetjük a magyar közönséggel.

A két íves tanulmányokat, melyeket

DR . L Á Z Á R BÉLA

ir, 15 kép kíséri, melyek a művészek jel­

legzetes alkotásait mutatják be. Az első sorozat Csók István, fványi-Grünwald Béla, Perlmutter Izsák, Rudnay Gyula, Vaszary János, Rippl- Rónai József, Fényes Adolf, Koszta József, H at­

vány Ferenc báró és Gyárfás Jenőt öleli fel, — a következő sorozatok sorra veszik a régibb és

újabb jeles magyar művészeket.

Egy^cgy füzet ár a 200 kor.