1890. HARMADIK ÉVFOLYAM.

H A D T Ö R T É N E L M I

K Ö Z L E M É N Y E K .

KÉTHAVONKINT MEGJELENŐ FOLYÓIRAT A MAGYAR HADI TÖRTÉNETÍRÁS FEJLESZTÉSÉRE.

A M. T. AKADÉMIA HADTUDOMÁNYI BIZOTTSÁGÁNAK MEGBÍZÁSÁBÓL

S Z E R K E S Z T I

R Ó N A I H O R V Á T H J E N Ő

H O N V É D - S Z Á Z A D O S , A B I Z O T T S Á G K L Ő A D Ó J A .

1890. HARMADIK ÉVFOLYAM.

(III. KÖTET.)

KIADJA A M. TUD. AKADÉMIA HADTUDOMÁNYI BIZOTTSAGA.

BUDAPEST.

LOTHRINGEN! KÁROLY SÁNDOR HERCZEG.

TARTALOM.

I. Értekezések és önálló nagyobb dolgozatok.

Lap BARABÁS SAMU. Báthory István lengyel király hadi rendtartása a magyar

huszárok számára (1576—1586)... — . . . — . . . 667

CSONTOSI JÁNOS. Hadtudományi könyvek Mátyás király könyvtárában... 199

FRAKNÓI VILMOS. Mátyás királylyá választása.. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139

GÖMÖRY GUSZTÁV. Pétervárad ottroma 1694-ben.. . . . 2 0

— A bécsi császári udvari hadi tanács viszonya a hadvezérekhez . . . . . . 286

— Eger ostroma 1552-ben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ^13

HAZAY SAJUU. Védő alkotmány, haderő és harczászat Mátyás király alatt ÜLO HORVÁTH, RÓNAI. JENŐ. Lothringern Károly herczeg sziléziai hadjárata

1757-ben . . . - — - 82, 675

— Mátyás k i r á l y . -— — — . . . . . . 137

— Mátyás király hadjáratai . . . . . . . . . . . — — . . . . . . . . . 159

HUSZÁR IMRE. Mátyás király fekete serege . . . . . . 229

KOMÁROMY ANDRÁS, dr. A füleki zendülés . . . . . . . . . . . . . . . 5 9

— Thököly erdélyi vállalata 1686-ban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 636

KORDA DEZSŐ. Mátyás király pajzsa Parisban . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2 3 5

Kozics LÁSZLÓ. Nagy-Lajos nápolyi hadjárata. . . . . . . 383

MÁRKI SÁNDOR, dr. Arad középkori hadtörténete . . . 2 9 7 , 4 7 8 , 5 8 9 OLCHVÁRY ÖDÖN. Bethlen Gábor első támadása II. Ferdinánd ellen 3 3 3 , 5 2 8 PAULER GYULA, dr. II. Géza orosz-görög háborúi... . . . . . . . . . 1 , 2 6 3

Soós ELEMÉR. AZ 1278-ik évi morvamezei (dürnkruti) csata . . . . . . . . . 459

SZENDREI JÁNOS, dr. Az ecsedi vár 1619-ben . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 6 THALY KÁLMÁN. Egykorú jelentések a koronczai csatáról._ . . . . . . . . . 4 1 5 THURY JÓZSEF. Zrínyi Miklós hadtudományi elveinek forrása . . . . . . . . . 3 6

— Az 1663—64-ik évi hadjárat ... . . . . . . . . . . . . 361, 499 II. Hadtörténelmi apróságok.

Bercsényi László gróf ifjúkori magyar leveleiből. THALY KÁLMÁN . . . . . . 408 Bercsényi László gróf magyar levele 1740-ből. THALY KÁLMÁN . . . . . . 413 Hadi kiáltvány az 1789-ik évi török háború idejéből. K. L. . . . 570 Hadi szabályzat Bocskay István fejedelemsége idejéből. H. J. . . . . . . 115 Hadi utasítás II. Rákóczi Ferencztől 1706. THALY KÁLMÁN. ... 109 Huszárezred, 16., történetéből . . . . . . . . . . . . . . . . . . 712

f

Hősies kitartás. — — . . . — — — 251

Katonatartás a XVII. századbaan. KONCZ JÓZSEF . . . 711

Lengyel örökösödési háborúból egykorú levél 1734. THALY KÁLMÁN . . . 709 Lövegmentés. . . . . . . . . . ... . . . . . . 576

Lap Magyar huszárok az orosz udvarnál . . . — . 576 Magyar nemzet katonai tulajdonságairól. Gömöry. . . . _„ ... 568 Mátyás király személyes bátorságának példái _._ . . . . . . . ___ — 245

(I « 1477-ik évi ausztriai hadjáratához adalék. OVÁRY L I P Ó T . . . 241

« « nézete az ó-kor hadvezéreiről . . . . . . . . . . . . 247

« (i csapatai által egy szállítmány tőrbe ejtése 250 Megalázott török követ... — . . . . . . — . . . — — 248

Mollináry ezred utolsó ütközete Boszniában... . . . . . . . . . . . . . . . 713 Nádasdy Ferencz gróf kegyvesztéséhez. . . . — — 117 Nádasdy Ferencz gróf Piseknél. . . . . . . . . . — — — — 423

Nemesi fölkeléshez 1797-ben, adatok. KIRÁLY P Á L . . . . . . . . . 572 Nemesi fölkelők, Ung megyében. DOBOS K Á L M Á N . . . . . . . . . . . . . . . 4 2 1

Pecsevi életrajzához, adatok. G—y . . . . . . . . . — . . . . . . — 417 Székelyhíd lerombolása 1665-ben . . . . . . — . . . . . . — 564 Székelyhídi várfölszerelés elszállítása (1667). K. J . . . . . . . . . . . . . — 709

Székelyhidon katonalázadás . . . . . . — . . . — — — 566 Trebitsch ostroma 1468-ban... . . . _„ . . . — — — 248

Tudományos hadász története, dr. V Á L I B É L A . . . . . . . — — — 4 1 9

Victorin cseh herczeg elfogatása... . . . . . . . . . ___ — — — . . . 249 Zászlómentés. . . . — — . . . — — — — — 118 Zistersdorf bevétele kurucz hadak által. GÖMÖRY . . . . . . . . . — — 111 Zrínyi Miklós haláláról egykorú tudósítások. KONCZ J Ó Z S E F . . . 7 0 7

III. Egyéb tárczabeli közlemények.

A Magyar Tud. Akadémia hadtudományi bizottságából 107, 243, 405, 563, 705 Hadtörténeti irodalom:

I. Ismertetések . . . . . . . . . — — — — — 119,577,716 II. Irodalmi szemle... . . . . . . . . . .... — — — — — — 426, 719 I I I . A hadtörténeti irodalom repertóriuma . . . . . . — 123, 432, 578, 726

— Mátyás király hadtörténeti bibliográfiája, dr. Mangold Lajos . — — 252

— Hadtörténelmi pályakérdések . . . — . . . — — — — 424 Hadtörténelmi okmánytár... 125, 266, 434, 582, 586, 728

Mellékletek.

Arczképek: Lothringern Károly Sándor herczeg. Mátyás király, II. Ferdinánd, Bethlen Gábor, Habsburgi Rudolf, Nádasdy Ferencz. Összesen: 6 darab.

Térképek és rajzok: Pétervárad 1, Schweidnitz 2, Bethlen Gábor biborzászlója í , Székelyhíd 1, Habsburgi Rudolf és IV. László találkozása 1, Morvamező % Boroszló 1. Összesen: 9 darab. A szövegbeli rajzok száma: 3.

II. GÉZA OROSZ-GÖRÖG HÁBORÚI.

(1148—1156.)

E L S Ő K Ö Z L E M É N Y .

II. Géza alig volt több tíz évesnél, mikor a magyar trónra lépett (1141 febr. 13.). Atyja, II. Béla, vak volt; nagybátyja, Kál- mán, még gyermekkorában kiszúratta szemeit. Vaksága akadá- lyozá, hogy a királyi tulajdonokat, melyek benne laktak, teljesen kifejthesse. Ez ellentét szellemi ereje és testi tehetetlensége közt kepezte élte tragikumát, és lehetett az oka, hogy végső éveiben a borivásra adta magát. Mind a mellett, hogy krónikánk szavait idézzem: «megerősödött az ország az ő kezében és ellenségeit az Ur csúffá tette».

Borics, Kálmán király nejének törvénytelen fia — törvény- telennek tartá legalább maga Kálmán és fia, II. István — hiába próbált ellene szerencsét lengyel segítséggel, és mikor meghalt, fiára nyugodt, tekintélyes, szomszédjaival békében élő országot hagyott. Az ország erejét, tekintélyét II. Géza kiskorúsága alatt is megőrzé nagybátyjának, II. Béla sógorának, Belos bánnak erős keze. Belos rácz ember, a ráczországi nagyzsupán, Urosnak fia volt. Magyarországba jött, meghonosodott, magyarrá lőn, elany- nyira, hogy mikor évek multán alkalma nyílt atyja fejedelmi szé- két elfoglalni, csak rövid ideig maradt meg régi hazájában, a feje- delemséget odahagyva, visszatért a magyar földre, ott fejezte be életét, s ivadékai, mint tősgyökeres magyar nemzetség, Bél bán nemzetsége, még századok múlva is éltek a Dráván túl és Eger vidékén. Belos már II. Béla alatt drávántúli bán, azután majd nádorispán, majd bán, majd mind a kettő együtt, katona és állam-

Hadtörténelmi Közlemények. III. 1

férfiú volt; ép oly okos, mint képes merész, új vállalatokra. Az ő nevéhez fűződik ama szép győzelem emléke, melyet a magyarok 1146 szept. 1 1 - é n a L a j t h a mellett Henrik osztrák markgróf és bajor herczegen, az utókor Jasomirgott Henrikjén, nyertek, ki Boricsnak egy orv, de meghiusult támadását az ország ellen támo- gatta. A csatában részt vett már maga II. Géza is; közvetlen az ütközet előtt övezték fel karddal, vallásos szertartás közt, «papok és leviták a 16 éves ifjút, és az Úr dicsősége tündöklék fölötte», mondja a krónika, «és szíve isteni ihlettől azonnal megbátorodék, s maga is erősebb lőn, mint azelőtt, és kiderült ábrázata, s nagy vidoran megy valaaz ütközetbe». A németek a L a j t h á t ó l a Fischaig szaladtak; Henrik herczeg Bécsbe menekült, «s annyira össze lőn ott törve a németek ereje, hogy még a határszéleken lakó magyar parasztokon sem mertek semmi serelmet vagy bármiféle bántást elkövetni».1)

Kerek számmal száz év múlt el a «szent király» halála óta — mint a magj'arok I. István királyt már ekkor általában minden más jelző nélkül nevezték — II. Géza trónralépteig, s e század óta müve fejlődött, erősödött, Magyarország civilisatioban, erőben nagyot haladt. Miután negyven évig függetlenségeért, önálló állami lételeért kellett küzdenie, a világ uralmára vágyó német császárok ellen : László és Kálmán királyok erős kormány- zata alatt a belső consolidatio terére lépett s ebben annyira haladt, hogy Jasomirgott Henrik testvérének, Ottó freisingi püspöknek, a híres történetírónak, ki a németországi sokféle egyházi, világi, ber- ezegi, mark-grófi, grófi, hűbérszerü kormányzathoz, a felség- jogoknak — a mint most neveznők — elforgácsolásához volt szokva, feltűnt «hogy minden bírságból két harmadrész a ki- rályt és csak egy harmadrész illeti a grófokat» vagyis ispáno- ') Képes Krónika C. 69. 70. (Florianus Fontes DomesticiII.213—218.11.), melyből az idézeteket Szabó Károly jeles fordítása szerint adtam. Belost kortársa Ragewin, Gesta Friderici I. III. 12. (MG. SS. XX.) «virum valde prudentem ac ad innovandas res valde idoneum»-nak mondja. Róla beszél Kinnamos III. 7. (bonni kiad. 104. 1.), bár részben Vak Bélával összezavarja.

Utódjairól a Regestrum de Varad N. 231. Hivatalaira Fejér, Cod. Dipl.

II. 129. 144.; Knauz, Mon. Strig. I. 108. 110. Wenzel Cod. nov. (I. 57. 58.

60. 62.) Kukuljevic Codex Dalm. Cr. Sl. II. 36. vetnek fényt.

kat. «Hogy oly nagy országban csak a királynak, és senki más- nak nem, szabad pénzt verni, vagy vámot szedni; s ha valaki az ispánok közül» — az ő nyelvén: «a grófi rendből» — «a királyt bármi csekélységgel megbántja, vagy csak ilyesminek gyanújába keveredik: azt akármiféle alacsony rendű szolga, ha a király küldi, egymaga, népe közt elfogja, vasra veri, a büntetések min- denféle nemére viszi. Nem szükséges, hogy a király, mint nálunk, a hasonrangúak» — a hübéresség pareseinek — «Ítéletét kikérje;

a vádlott nem is védelmezheti magát. Mindenki szemében eleg ok mindenre: hogy a király akarja.»¹)

Az a nagy fegyelem, melyről Ottó püspök itt megemlékezik, talán csak a nyugoti hűbéri szervezet lazaságával szemben tünt föl oly nagynak, s a mennyiben létezett, bizonyára jó részt Belos bán vaskezének volt tulajdonítható; de kétségtelen az is, hogy a magyar institutiók is adtak a magyar királynak oly erőt, melyet a nyugot hűbéres fejedelmei nélkülöztek. Különösen, ha hadba akart m e n n i : nem kellett várnia, vájjon tetszik-e a herczegeknek, grófoknak, egyház-főrendeknek fegyverkezni ? a bátor, harczias és harczra kész nemességen kívül, mely ugyan csak a hazát volt kö- teles védelmezni, de melynek soraiból mindig akadtak vitézek, kik a királyi zászló alatt külföldi hadjáratokra is vállalkoztak: köz- vetlenül a király rendelkezésére állott a vármegyei hűbéres had, hetvenkét zászlóalj — mert ennyi volt már a vármegyék száma II. Géza korában. A vármegyei ispán, mondhatjuk főispán, vezér- lete alatt kiállottak a király parancsára a várjobbágyok: a vár- népek előbbkelőbbjei, vezérlő, intéző eleme, mintegy tiszti kara, fejenként; azután a várbeli szolgáló népből minden tizedik, nyolcza- dik, vagy még több ember is, a szükséglethez képest; mihez még más szabad és kevésbbé szabad elemek járultak, kik a királytól, a váraktól némi földeket bírtak, előnyöket élveztek. Mindezek vár- megyénként — mondhatjuk kerek számmal — valami 300—400 főnyi lovas csapatot és így összesen körülbelül valami 25,000 főnyi lovas sereget képeztek.2)

a) Otto, Gesta Friderici I. MG. SS. XX. 368. 369. 11.

2) V. ö. szerző czikkét: Néhány szó hadi viszonyainkról a XI—XIII.

században, Hadtörténelmi Közlemények 1888. 519. kk. 11., a hol ez állítá- sokat megokolni törekszem.

A rendezett Magyarország ereje befolyást gyakorolt volna gyöngébb, rendezetlenebb szomszédjaira, ha az ország élén időn- ként nem is állanak oly kiváló emberek, minők Szent László vagy Kálmán királyaink voltak. E gyöngébb szomszédok délnyugaton ós északkeletre feküdtek. Mert nyugaton a német birodalom, ám- bár IV. Henrik nagy harcza a pápasággal erősen megtépte, még mindig a nyugoti keresztény világ leghatalmasabb, legnagyobb országa volt, melynek hatalomkörébe tartozott még Cseh- és Len- gyelország. Ennek rovására tehát Magyarország nem terjeszkedhe- tett. Délen pedig a Dunán túl, Belgrádtól kezdve, a régi római birodalom maradványa. Byzancz, hivatalo3 nyelven meg mindig

«római» birodalom, terűit el, melybe a XI. század végén Komne- nosz Elek mintegy új életet öntött és fia, János (1 118—1143) ez életet fentartotta, sőt erősítette. Kálmán király barátságot tartott Byzanczczal. Unokahúgát, Szent László leányát, Piroskát, Elek császár fiának, majd utódjának, adta n ő ü l ; Byzancz viszont nem akadályozta abban, hogy terjeszkedjék a régi Dalmácziában, hol a

•római» birodalom hatalmát már úgy sem tarthatta fenn. Itt — Magyarországtól délnyugotra, a Kapellán túl, a Dinari Alpesek nyugoti lejtőjén, az Adriai-tenger mentében a Quarneroi öböltől

A 72 magyarországi vármegye ekkor — a mint vagy egyenes ada- tok, vagy következtetés útján megállapíthatjuk, de e megállapítást részle- tesen itt nem indokolhatjuk — a következő volt:

Dunán túl: Mosony, Soprony, Locsmánd (Sopronyban), Vas, Zal a Somogy, Baranya, Tolna, Fehér, Veszprém, Bakony, Karakó (Vas és Veszprém közt), Győr, Esztergom, Pilis.

Dunán innen: Komárom, Pozsony, Trencsény, Bolondos, Bánya, Gal- gócz vagy Szolgagyőr, Sempte, Nyitra, Bars, Zólyom, Hont, Nógrád, Pest, Bodrogh, Bács.

Tiszán innen: Csongrád, Újvár (a mai Heves és Abauj együtt), Gö- mör, Szepes, Borsod, Zemplén, Ung, Borsva (részben a mai Beregh).

Tiszán túl: Ugocsa, Szathmár, Szabolcs, Kraszna, Szolnok, Bihar, Békés, Zaránd, Arad, Csanád, Keve, Temes, Krassó.

Erdélyben: az erdélyi (belső) Szolnok, Doboka, Kolos, Torda, Küküllő és az erdélyi: Fehér.

Dráván túl: Szerém, Valkó, Pozsoga, Gerzencze, Riuche (Röcze ?), Körös, Varasd, Marócza, Zágráb, Podgoria, Goricza, Gora, Dubicza, Szana, Orbász (a két utóbbi már a mai Boszniában).

valamivel a Cettinán túlig, feküdt a kis horvát királyság, melynek meghódítását már Szent László megkezdette, Kálmán befejezte, sőt hatalmát még e tengerpart régi latin nyelvű telepeire, Zára, Trau, Spalato városokra és Arbe, Veglia, Cherso szigetekre is kiterjeszté, melyekre az Adria túlpartján fölvirágzó Velencze is igényt tartott. Kálmán halála után ki is tört a háború a köztársa- ság és Magyarország közt; Velencze hatalmába ejté és megtartá Zárát és a quarneroi szigeteket; Spalato azonban és a szárazföld a magyarok birtokában maradt.

Horvátországtól délre és keletre: az Adriai tengerparton le Alessioig, a Drin torkolatáig, keletre Nis szomszédságáig, majdnem a bolgár Moraváig, északra a Kolubara, Jeszenicza, Lepenicza for- rás vidékéig s a Drinától nyugotra a Boszna völgyében le majd- nem a Száva vidékéig, többféle törzsekre oszolva, a szerbek lak- tak; még a XII. század derekán is — bár a keresztény nevet már a magyarok bejövetele előtt felvették — vad, harczias, nyughatatlan, rabló nép, mely földet még alig mívelt, úgyszólván kizárólag a legeltetéssel és marhatenyesztéssel foglalkozott. A természet a szerbek földjét három részre osztotta. A mint a Dinari Alpok főge- rincze és a hozzájuk csatlakozó hegységek az Adriai-tenger part- jától befele húzódnak, vízválasztót képeznek az Adriai-tenger ós a Feketetenger vagy is a Duna folyamvidéke közt. Az Adriai-tenger felé feküdt a Primőrje vagy is tengermellék: a mai Dalmáczia déli része, Herczegovina, Montenegro legnagyobb része, Skutari vidéké- vel. A rómaiság néhány megmaradt gyarmata a tengerparton, mint Ragusa, Olaszország szomszédsága, ide némi nyugoti, katholikus befolyásnak nyitott útat. A vízválasztón túl, északkeletre feküdt Zagoria, a mai Szerbia dólnyugoti része és a mitroviczi (Lim) kerület, melynek központja a Raska mente, Ráczország, fővárosa Rasa, a mai Novi-Bazár volt. Ettől északnyugotra, a Drinán túl feküdt Boszna, melynek magvát e nevü folyam forrásvidéke képezte, de észak felé terjedve, az Ozora és Spreca mellékvólgyeit is magába foglalta, a Száváig azonban nem terjedt, mert az, vala- mint a rómaiak idejében is nem Dalmácziához, hanem I'annoniá- hoz tartozott, már magyar föld volt, a melyen épen a XII. század elején magyar vármegyék — Dubicza, Szana, Orbász — alakultak.

A XI. század végén Vodin — keresztény nevén Mihály, primőrjei

k i r á l y , e g y e s i t e t t e a s z e r b t e r ű l e t e k e t , d e h a l á l a u t á n b i r o d a l m a m e g b o m l o t t . R á c z o r s z á g k ü l ö n v á l t . B o s z n i a , m e l y n e k e g y e s r é s z e i t a l á n i d ő n k é n t a h o r v á t o k a t u r a l t á k , m o s t , m i k o r L á s z l ó , K á l m á n H o r v á t o r s z á g o t e l f o g l a l t á k , ö n k é n t m e g h ó d o l t M a g y a r - o r s z á g n a k , 8 m í g a s z e r b f ö l d d é l i r é s z e i r e k ö z v e t l e n ü l , k ö z v e t v e B y z a n c z t e t t e r á k e z é t : P r i m ő r j e e g y k i s é s z a k n y u g o t i c s ú c s á t , m e l y a k e r e s z t ü l f o l y ó R á m á t ó l v e t t e n e v é t , B o s z n i á b ó l e l f o g l a l t á k a m a g y a r o k , v a g y l e g a l á b b m a g y a r a l a t t v a l ó k , és v a k B é l a k i r á l y f ö l v e t t e R á m a k i r á l y a c z í m é t ( 1 1 3 8 . ) , m e l y e t a z ó t a a m a g y a r k i r á - l y o k m i n d e n a p i g v i s e l n e k .1) M a g y a r o r s z á g í g y R á c z o r s z á g s z o m - s z é d j á v á l ö n , s B e l o s a b a r á t s á g o t , m e l y h a z á j a és M a g y a r o r s z á g k ö z t f e n n á l l o t t , m é g s z o r o s a b b r a t ö r e k e d e t t f ű z n i , h o g y a b y z a n c z i f e n n h a t ó s á g m i n d g y ö n g é b b é , m i n d i l l u s o r i u s a b b á l e g y e n , s h e l y é b e , t o v á b b t e r j e s z k e d v e az e d d i g i n y o m o n , M a g y a r o r s z á g b e f o l y á s a , f ő h a t a l m a l é p j e n .2)

*) A szerbeket jellemzi: Tyrusi Vilmos, Gesta Dei, Bongarsiusnál I. 660. 661. «Bestiis agrestiores» mondja Arnoldus Lubecens. MG. SS. XXI.

118. 172. Diocleas, C. 38. Scliwandtnernél (III. 503. kk. 11.) Rámát a C. 24.

(u. o. 490. Crncic újabb kiadásában 39. 1.) említi, Freisingi Ottó is már ismeri a XII. század derekán (i. h.). Mikép került Bosznia magyar kézre ? nem tudjuk bizonyosan, mert hiteles egyenes adatok arról nem szólnak.

De a körülményekből következtethetjük a meghódolás idejét és természe- tét. Már 1137-ben (CD. II. 88.) I I . Béla «communi regni consilio ducatum Bosnensem» 5—6 éves László fiának adja. Ez tehát — véleményem szerint — föltételezi, hogy a magyar uralkodás itt már némileg megszilárdúlt, és így már bizonyos ideig fennállott; valószínűleg tehát II. István idejében (1115—1131 közt) keletkezett, még pedig önkéntes meghódolás útján, mert csak ez magyarázza meg Bosznia nagy autonómiáját. Abból, hogy a magyar kirá- lyok, kik pedig nagyon kaptak a czímeken, boszniai királyoknak soha sem nevezték magokat, hanem az csak bánság lett, mint Macsó, Szörény, Tótország, hol előbb önálló állami lét nam volt: talán lehet következtetni, hogy itt sem volt valami állandó országos szervezet; Bosznia inkább csak geograpliia fogalom volt, és egyes szerb törzsek lakták; de ennek bővebb fejtegetése nem ide tartozik.

Az 1103-diki oklevelet, melyben Kálmán már a «rex Ramse» czím- mel él, hamisnak kell tartanunk. (Századok, 1888. 324. 1. Szerző czikke Horvát-Dalmátország elfoglalásáról.) Az okmány, melyben II. Béla először nevezi magát Rex Ramsenek, Kuk. CD. Dalm. Cr. Sl. II. 31. 1. jelent meg.

2) A szerb geograpliiai viszonyokra nézve: 1. Novakovic szerb író művét,

Északkeletre Oroszország volt az, a hol még a magyar hata- lom terjeszkedésének, bár kisebb mértékben, mint a horvátok és szerbek közt, tér nyílt. Az orosz birodalom valami harmincz évvel alakult meg a mai Magyarország előtt. Nagy Vladimir tíz évvel Szent István trónra lépte előtt vette fel a kereszténységet; de a társadalom körülbelül 50—60 esztendővel volt hátrább a magyar- nál. A XI. század közepe, Nagy Vladimir fia, Jaroszlávnak halála óta pedig az ország több fejedelemségre oszlott s mindig volt 10—12 fejedelem, kik egymásra agyarkodtak, egymással verse- nyeztek s egymás ellen külső segélyhez folyamodtak, a lengyeleket, magyarokat, kunokat az országba hívták. Az ország fővárosa, a nagyfejedelem székhelye Kiev volt; a Dnieper és mellékfolyói körül feküdt az ország magva, az, a mit akkor szorosan véve Orosz- országnak neveztek.

/

Észak felé Polotzk, Novgorod és Susdal, melynek területén épült ép a XII. század közepén Moszkva, voltak a legszélsőbb tarto- mányok. Délre, már kevéssel Kiev alatt, kisebb török-tatár törzsek:

torkok, herendiek, karakalpakok — cserniklobukok vagyis fekete kal- pakok — és a szilaj, harczias kúnok, oroszul: palóczok laktak. Nyu- gotra Volhynia még orosz tartomány volt. Az egész azonban csak a mai európai Oroszország közepének nyugoti részét foglalta ma- gában, csak hogy még a mai keleti Galiczia is hozzátartozott, a hol Jaroszlav egyik fiának, Rosztiszlavnak ivadékai — a Bosztiez- lavicsok — a przemisli, és ettől keletre fekvő terembowlai és zvinogorodi herczegségeket bírták. E kárpátaljai síkföld legköze- lebb esett minden orosz tartomány közül Magyarországhoz, leg- inkább érdekelhette a magyarokat. A przemisli herczeg, Volodár, Kálmánnal háborút viselt; II. Istvánnak szövetségese volt. Halála után (1124.) fia, Volodimér, kit rendesen Volodimérkonak hívtak, jóval-rosszal egyesíté a Rosztiszlavicsok egész tartományát, s köz- ponttá, fővárosává Halicsot tette a Dniester mellett, mely azután az egész tartománynak nevet adott. Volodimérko merész, bátor, eszes, sőt furfangos, igazi róka természetű ember volt, ki a hol erő- vel nem győzte, ravaszsághoz fordúlt; kard helyett nyelvét, pén- melyet olasz fordításban ismerek: «II campo d'azione di Nemagna 1878.»

Külön lenyomat, a spalatoi Bolletino Archeologicoból.

zét használta; a «fecsegő Volodimérko» gúnynevét nyerte, de azzal nem sokat törődött, és rókafogásait bizonyos gonosz humor- ral szerette fűszerezni. Yolodimérkonak Magyarországgal sokféle összeköttetése, baráti viszonya volt. Mikor III. Boleszlo lengyel herczeg Boricsot Vak Béla ellen támogatta: ő megtámadta a len- gyeleket (1 135.), kik több mint egy évtized előtt atyját csellel elfog- ták és oly roppant váltságdíjt csikartak ki tőle, hogy a przemisli herczegséget majdnem koldussá tették. Mikor pedig néhány évvel később a kievi nagyfejedelemnek, Olgovics Vszevolodnak nem akart hódolni, s a nagyfejedelem, majdnem valamennyi orosz her- czeg és a lengyelek is, III. Boleszlo fia alatt, ellene jöttek: Ma- gyarországból a «bán», kétségkívül Belos, segítségére sietett. A sze- rencse azonban nem kedvezett Volodimérkonak. Ellenségei meg- kerülték ; saját alattvalói megdöbbentek, s ő a kelepczéből csak úgy tudott kibontakozni, hogy megnyerte a nagyfejedelem test- vérét, ellenfeleit. «Sokat fecsegett, azután sokat fizetett», mondák ellenfelei, de lényegileg az eredmény neki használt, mert a győz- tes ellenfél békét kötött, és Volodimérko minden birtokát meg- tartotta.1)

Mikor a magyar hatalom Volodimérkot, vagy is azt a szom- széd orosz fejedelmet segítette, ki meg akarta bontani a köteléket vagy legalább tágítani akart azon, mely az oroszok közös fejehez, a kievi nagyfejedelemhez fűzte : politikai, önző szempontból helye- sen cselekedett, mert előkészítette az útat arra, hogy a független, de elszigetelt Halics előbb-utóbb Magyarország hatalma alá kerűl-

*) Oroszország általános viszonyaira nézve: Bestusev Rjumin: Ge- schichte Russlands I. 108—201. 11. A mi itt e czikkben az orosz esemé- nyekről mondatik, az majdnem kizárólag az úgynevezett Nestor-féle Kró- nika kievi folytatásán, melyet ipatioszi évkönyveknek neveznek, alapszik.

Előttem ez évkönyvek 1871-diki kiadása fekszik: Lyetopisz po Ipatszkomu szpiszku, melyek magyar vonatkozásait Hodinka Antal úr lefordította és rendelkezésemra bocsátotta, a miért fogadja e helytt is legőszintébb köszö- netemet. Hogy 1144-ben a «bán» segíti Volodimérkot, az nem itt, hanem a Lavrenszkaja-féle évkönyvekben olvasható (a sz.-pétervári archaeographiai társulati kiadásban I. 335. 1.). Az orosz évkönyveknél megjegyzendő, hogy az évet nem január, hanem márczius 1-vel kezdik. A galicziai és volhyniai helyneveket p. o. Przemysl nem a régi orosz, hanem az újabb lengyel helyesírás szerint használom.

j ö n . Olgovics Wszevolod, kievi nagyfejedelem halála után azonban (1146. aug. 1.) ezt a tudatos vagy öntudatlan, de minden esetre reális eredményeket igérő politikát a családi érzelmek politikája váltotta fel. A nagyfejedelmi széket a vitéz, vállalkozó Izjaszláv, a volhyniai Vladimir — magyarosan Ladomér — fejedelme, egy korábbi nagyfejed elemnek, Monomachovics Msztiszlávnak (1125—

1132) fia foglalta el, kinek férfias szellemű nővérét, Eufrosinátl) ép ez időben vette nőül a 16—17 éves Géza. Izjaszlav vetett az orosz törvényes szokás ellen, mikor a nagyfejedelemséget magához ragadta, mert voltak a Rurik-családból még idősebbek, kiket az inkább megilletett volna. Jelesen ólt még két nagybátyja, kik közül az idősebb a gyenge, békeszerető Vjacseszláv csendesen tűrte mel- lőztetését, de az ifjabb, György, a «hosszükezü» (dolgorukij), mint nevezték, Susdal fejedelme nem tudott megnyugodni, s éveken keresztül szivósan bár, de nem mindig kellő erélylyel ós változó sze- rencsevei törekedett, hogy Izjaszlávot Iíievből elűzze, és ő legyen az oroszok nagyfejedelme. A sógorság belevonta II. Gézát, Magyar- országot e villongásokba; ellenségeskedésbe hozta sok orosz feje- delemmel, különösen pedig a halicsi Volodimérkoval, ki Izjaszláv- tól, mint a szomszéd Ladomér fejedelmétől, leginkább tartott; de annak rovására is leginkább terjeszkedhetett és később, mikor fia, Jaroszláv susdali György leányát nőül vette, e köteléknél fogva is Izjaszláv vetélytársához vonzódott. Már 1148-ban, mikor Izjaszláv a Dnieperen túlra, Csernigov ellen ment, seregében magyarok is voltak, kik közül sokan, mikor Lyubecsnél a befagyott, de repedező Dnieperen vi-szavonúltak, beszakadtak és ott vesztek. 1149-ben a hosszú kezű György támadott; aug. 23-dikán megverte Izjaszlávot, Kievet elfoglalta és Izjaszláv Ladomérba volt kénytelen mene- külni. Innen küldött követeket, a cseh, lengyel herczegekhez és II. Gézához: «Üljeneklóra, jöjjenek Kievalá! ha pedig nem jöhet- nek magok, küldjenek más valaki alatt sereget!» II. Géza felelt:

«Háborúm van a császárral! ha azonban szabad leszek, magam is elmegyek; különben elküldöm seregemet». A császár, ki őt tartóz- tatta, a kelet-római birodalom feje, Komnenosz Manuel volt, ki

Nevét a Fejérnél CD. II. 230, IV/2., 125., 176. V/l. 212 = XI. 67, alatt levő okmányokból ismerjük.

1149 őszén a ráczországi szerbeket, a magyarok barátjait meg- támadta.¹)

Komnenosz János császár, László királyunk veje, 1143-ban meghalt. Halála előtt utódjává nem idősebb fiát, Izsákot, hanem az ifjabbik — akkor 25 éves — Manuelt nevezte. E választásban a gondos fejedelmet nem valami szeszély, hanem a meggyőződes, a tudat vezette, hogy ama nagy tervek kivitelére, melyek a byzanczi baszileuszra vártak, egyedül az ifjabb fiú képes. Mert nem kisebb dologról volt megint szó, minthogy újra megvalósíttas- sanak a régi római birodalom igényei, melyeknek, századok óta, már alig élt halvány emléke. Újra a világ törvényes urának kezdé magát tekinteni a konstantinápolyi császár — a «baszileusz» — és újra lehetett hallani a görög tyrannis szót alkalmazva azokra az uralkodókra, kik nem törvenyes úton, vagy is: nem a baszileusztól nyerték hatalmukat. János császár 25 évi uralkodása alatt sokat tőn az eszme fejlesztésére. Manuel teljes tűzzel fogott megvalósítá- sához. Mikor ismét a nyugot urává akart lenni, oly népekre töre- kedett hatalmát kiterjeszteni, melyektől épenséggel nem idegen- kedett, melyeknek harczias természete teljesen megfelelt az ő természetének. A szép, magas, barna ember, kitűnő lovas, vívó, mint öreg atyja, László király, a franczia lovagiasság ideálját kereste, és el is érte mind a tornában, mind a harczmezőn. A che- valerie fegyvereit, a francziák taktikáját, a nyugoti vitéz szellemet törekedett meghonosítani a «római» hadseregben. Hogy a görög civilisatiónak gyermeke, arra csak szelleme emlékeztetett, mely ') Manuel magyar hadjáratairól két görög történetírója közül: Kin- namos részletesebb, közvetlenebb, de rliapsodikusabb is. Úgy látszik, mun- káján soha sem simított, mert gyakran hézagos, ellentmondó, úgy hogy van vélemény, a mely szerint nem is teljes munkája, hanem csak egy kivonat feküdnék előttünk. (Neumann, Griechische Geschichtschreiber und Geschichtsquellen, 80. 1.) Hiányosságának egyik főoka egyébiránt, hogy valódi bulletin stílusban ír Manuel tetteiről, csak azt, ós mindenütt azt emeli ki, mi hősére fényt áraszt, a kedvezőtlen dolgokat pedig elhallgatja, vagy enyhébb színben tűnteti fel, úgy hogy az általa elbeszélt események valódi lefolyását ki kell találni. Ebben gyakran hasznos útmutatást nyújt Nicetas Choniata, ki pragmatikus történetíró, jót is, rosszat is elmond Manuelról, de sokkal rövidebb Kinnamosnál. Mindkét írót a bonni kiadás szerint idézem.

egy régi, furfangos diplomatiának minden fegyverét ép oly köny- nyűséggel kezelte, mint a franczia vitézek lándzsáját vagy súlyos pajzsát; mely szerette a tudományokat, és törekedett ismeretekre.

Hajlott a bölcselkedésre, és örömest bibelődött theologiai kérdé- sekkel. S a ki első volt vívott várak fokán, rohanó lovasok élén:

nemcsak elnökölt egyházi gyülekezetekben, hanem dogmatikai kérdésekben is annyira imponálni tudott, hogy az igazi «orthodox»

görög papok féltek vele egyedül lenni, nehogy ékesszólásával hitök anti-latin tisztaságát megingassa. Mert Manuel, hogy a régi római birodalmat visszaállíthassa, nem idegenkedett a római katholika egyháztól, s nem rajta múlt, hogy vallási unióval nem kezdték meg vagy tetőzték be a kapcsot, melylyel a keletet és nyugotot ismét együvé foglalni igyekezett.1)

Mint öreg atyjának, Elek császárnak, neki is az olasz nor- mannokkal gyűlt meg a baja. II. Roger, Kálmán királyunk sógora, megalapítá a siciliai királyságot, az olasz szárazföld déli részén, Szicíliában. Hatalma átterjedt az afrikai Tuniszra, s mint hajdan nagybátyja, Guiscard Róbert, az Adriai-tenger túlsó, keleti partját is fenyegette. Vele kellett megküzdeni Manuelnek, őt kellett legyőznie, hogy Olaszországban megvethesse lábát a keleti Róma.

Corcyrat— a mai Korfut — melyet már a normannok megszállot- tak, hosszas ostrom után, 1149 aug. havában megvette; azután Olaszországba akarta átvinni a háborút. De tengeri viharok, az aequinoctium szelei, meghiusíták az átkelést, és Manuel Aulonából, a mai Yoloból, Apulia helyett a szomszéd raskai szerbek ellen fordítá fegyverét, kik — fölhasználva Manuel elfoglaltságát — a birodalom széleit pusztíták, mi a «junaci»-knak akkor is, mint most a csernagoriaknak, kedves foglalkozásuk lehetett. Manuel váloga- tott, könnyű sereggel, minél kevesebb podgyászszal hirtelen az országra vetette magát, azt délről északra menve és megint vissza- fordulva, a Rigómezőtől a szerb Moraváig, tűzzel-vassal elpusztította,

Manuel jellemére vonatkozólag Kap-Herr, Die Abendländische Politik Kaiser Manuels 10. kk. 11.; 129. 1. Neumann i. h. 89. kk. 11. s itt eszembe jut, mit Gibbon mond ch. 48. felemlítvén a görök írók túlzásait Manuel vitézségéről: «En nem fogom, hogy a görög írók hitelességét véd- jem, a magamét koczkára tenni, meg kell azonban jegyeznem, hogy a csá- szárok hosszú sorában az egy Manuel képezte az efféle túlzások tárgyát.»

a szerbeket, a hol találkozott velők, «mint az oroszlán a legelésző nyájakat», szétszórta, eltiporta, számos foglyot ejtett, de azután, mikor a zord idő beállott, kenytelen volt hazafordúlni, a nélkül, hogy a szerbeket voltaképen legyőzte volna, mert azok nagyja, mint afféle pásztornép, a nagyzsupánnal — Belos testvérével — együtt erdőkbe, hegyekbe menekült, a hová Manuel és serege nem követhette őket.1) A háború tehát nem terjedett át Magyarországra.

A magyaroknak nem kellett még Byzancz ellen fegyvert ragadni, es így II. Géza, ki ámbár még fiatal, külsőleg legalább teljes önál- lósággal lépett fel, s mindig hajlandó volt szíve nagylelkű sugallatát követni, Izjaszlávnak, ki újra, ajándékokkal, segítséget kért és üzen - tette csehnek, lengyelnek, magyarnak: «Isten áldjon meg benneteket, hogy készek vagytok engem segíteni! most tehát arra kérlek ben- neteket: karácsony körűi üljetek lóra!» — 1149 karácsonyra, leg- alább az orosz túlzás szerint, tízezer lovast küldött, maga pedig — üzen tette Izjaszlávnak — a halicsi fejedelem hegyei, a Kárpátok alá száll, hogy féken tartsa, míg Izjaszláv a maga ellenfeleivel végez. «Ha nem elég a sereg — tevé hozzá — újat, erősebbet kül- dök, sőt talán magam is eljövök».

Izjaszláv karácsonyra, télre kérte a segítséget, mert Orosz- ország délnyugoti részében, a Dnieper jobb partja erdős, mocsa- ras, folyamok szegte vidékén a tél, mely a természeti akadályokat fagyával áthidalta, alkalmasabb volt a hadviselésre, mint a mele- gebb évszak, mikor a sár, a vizek majdnem minden mozgást lehe- tetlenné tettek. De a szerencse nem kedvezett neki. Lengyeljei, magyarjai ellen György herczeg és Yjacseszláv kunokat, orosz fejedelmeket, köztük a halicsi Volodimérkot, hozták. Izjaszláv a

A görög-szerb-magyar háborúkról Vaszilyevszki orosz író is írt a sz.-pétervári Szlavjanszkij Szbornik II. kötetében, s azt Hodinka Antal ismertette a Tört. Tárban 1889. 212. kk. 11., Szrecskovics Pánta szerb tör- ténetíró czikkével az 1149—1150-diki szerb hadjáratokról (u. o. 148. kk. 11.).

Mindketten csak az ismert forrásokból dolgoznak, de egyik-másik, főleg geographiai tekintetben, hasznos megjegyzéseket tartalmaznak. Szrecskovics egyébiránt téved, mikor az 1149-diki hadjáratot a Vardar melléki szerbek ellen intézettnek tartja, mert Nicetasból világos (i. h. 121.), hogy az 1150—51. hadjárat, mely kétségen kívül a ráczországi szerbek ellen folyt, ugyanazok ellen irányult, mint az 1149-diki.

volhyniai Lucktóldélkeletre Csemerinnél állott; de mikor ellenfelei közeledtek: a lengyel herczegek: IV. Boleszlo és Henrik, kiknek hírül hozták, hogy a poroszok fenyegetik országukat, és a magyar vezérek egyszerre azt találták s Györgynek, Vjacseszlávnak meg is üzenték, «hogy mindnyájan keresztények, testvérek, minek vereked- jenek. Béküljenek ki az orosz fejedelmek. Izjaszláv tartsa meg

Ladomert és egyéb tartományait; a felett pedig, kié legyen Kiev, egyezkedjenek ki maguk közt!» György és Vjacseszláv örömmel fogadták az üzenetet. «Készek — mondák — egyezkedni, de ha a lengyelek, magyarok békét akarnak, ne tartsák elfoglalva, ne pusz- títsák országukat, hanem menjenek haza ! Izjaszláv pedig terjen vissza Ladomérjába, s akkor majd megegyeznek, rendbe jönnek egymással!» Erre a magyarok és lengyelek (1150 január havá- ban) hazamentek s Izjaszláv, ki szövetségesei pressiójának engedve, Ladomérba visszavonült, mind rosszabb-rosszabb helyzetbe jutott.

Átengedte a nagyfejedelemséget öregebb nagybátyja, Vjacseszláv- nak, de azt su8dali György csakhamar félretolta és maga foglalta el a kievi trónt, s Izjaszláv még azt sem tudta mind megnyerni, hábo- rítlanül megtartani, mit ellenfelei megegyezés szerint neki Ígértek, így tehát újra a kardnak kellett dönteni. A szerencse a nyár folya- mán eleinte Izjaszlávnak kedvezett, de akkor közbelépett halicsi Volodimérko, megverte Izjaszlávot, és kezdte foglalgatni birtokait.

Izjaszláv tehát, bár a minapi tapasztalásnál fogva el volt kedvetle- nedve a magyarok es lengyelek iránt, öcscsét, a 18 éves Msztiszlá- vics Volodimert, II. Gézához küldte és segítséget kért tőle. «ígér- ted — üzentette — hogy halicsi Volodimérko moczczanni sem fog.

É n tehát megtámadtam susdali Györgyöt, kiűztem Kievből, de Volodimérko eljött és szövetségeseivel kivert Kievből. Most tehát, öcsém, ülj lóra, mint Ígérted!» II. Géza nem volt az az ember, kit lovagias ígéretre hiában emlékeztettek volna. Összegyűjté ország- szerte csapatait, — «druzsináját és polkjait» (testőrségét és ezredeit), mint az oroszok mondták, — maga állott a sereg élére, és ámbár már októberre járt az idő (1150.), megindult. «Megindultam! — üzentette Izjaszlávnak; — jöjj te is seregeddel. Most majd meg- látja Volodimérko, hogy kivel mert kikötni!» Azonban Volodimér- konak, ki ekkor Izjaszláv ellen Belznél állott, nem messze Lado- mertól, barátjai is voltak a magyarok között. Tőlük hírt vőn, hogy

a király ellene készül, hogy átlépi a Kárpátokat. Kögtön ott hagyta tehát Volhyniát, s a mire a magyar sereg a halicsi sík- ságra lebocsátkozott, már honn volt, és Przemyslbe vette magát.

II. Géza, ki kétségkívül a vereczkei szoroson át tört be, a Szán balpartján nyomúlt előre. Bevette Szánokot és pusztította Prze- mysl körn}^Tékét. A ravasz Volodimerko látta, hogy itt erővel nem boldogul; szóval, pénzzel kezdett tehát dolgozni II. Géza egyházi, világi tanácsosai közt. Sikerült is megnyernie az esztergomi érse- ket, Kökényest, két püspököt és több világi urat, kik fölhasznál- ták, hogy az idő már október vége, Demeter napja körül járt ós hazatérést javasoltak. Okaik meggyőzték Gézát, ki maga is mon- dogatta: «ez már nem alkalmas idő: a folyók már fagynak! tehát hazatérünk !» És a magyar sereg, miután mindenfelé nagy kárt tett Halicsban, hazatért. A magyarokkal visszament az ifjú Msz- tiszlávics Yolodimer is, ki ez időben, miután Izjaszláv a dolgot II. Gézával, Eufrosina királynéval meghányta-vetette, a «bán» — Belos — leányát eljegyezte ós így Izjaszláv és a magyar királyi család között újabb kapocs keletkezett.1)

*) Az Ipatyevszkaja Kuknis éi-sekét íróink — a mennyiben nem igno- rálták — Mikó bácsi vagy Macarius esztergomi érseknek vették ; de e nevek- ről nehéz a Kuknis-sal való azonosságot feltételezni. Ha azonban tekintetbe veszszük, hogy II. Géza oldalán, uralkodása elején egy Quuchinus nevű préposttal találkozunk (Fejér II. 88,) ; a Fejér II. 120. kk. 11. megjelent okle- vél eredetijében (Orsz. Ltár Dt. 14. sz.) a záradékban, mint már Ivnauz is (Mon. Strig. I. 103.) kiemelte, Quinquenus arch. Strig. van, el kell fogad- nunk egy ily nevű esztergomi érsek létezését, kinek neve magyarosan, mint a Képes Krónika 24. c. említett advena nemzetség neve (Ivukenes Radnold p. o. Anj Okm. I. 270.) mai nyelvünkön: Kökényesnek hangoz- hatott, miből könnyen magyarázható meg az orosz varians. Igaz, hogy a Fejérnél II. 120. kk. 11. megjelent oklevél, melyet csak 1443-diki ország- bírói átiratban bírunk, tartalmát, formáját tekintve, több mint gyanús.

Az 1145-diki kelet sem lehet való, hanem 1146 után kellett kiállíttatnia, mert 1146-ban még Macarius volt esztergomi éi-sek: de azért a Quinquenus vagy talán Quuiquenus névnek valami authenticus oklevél szolgálhatott alapúi, mert a hamisító csak nem akarhatta azonnal elárulni magát, egy soha nem létezett esztergomi érsek idézésével? az évszám pedig tévedés, tollhiba, minek akárhány példája van okleveleinkben. Ha tehát Kökényest az esztergomi érsekek névsorába fölveszszük, 1146 — mikor Macarius még élt és 1151. közé, mikor Martyrins lett érsekké — kell helyezni, mely idő teljesen összevág az orosz évkönyv adatával.

A magyar barátság e megerősödéséből Izjaszláv újabb ösz- tönt merített, hogy a harczot az orosz nagyfejedelmi trónért újra fölvegye. II. Géza hajlandó is volt sógorát támogatni, csak hogy — mint meg is üzente neki — a télen, tavaszszal megint nem mehe- tett személyesen Oroszországba, a szerb ügyek miatt. Manuel csá- szár 1450 ősz felé újra a szerbek ellen indúlt, bár tudta, hogy a magyarok segítik őket. Szándékosan választá az őszt a hadjáratra, mert akkorra a fák levelei lehullottak, s nem szolgáltak többé oly akadálvúl a byzanczi hadseregnek, oly biztos búvóhelyül a szer- beknek, mint az enyhébb évszakban. Seregét először Nisre vezette, a honnan északra a magyarok, nyugotra a szerbek ellen fordul- hatott. — Úgy tőn, mintha a Dunához akarna leereszkedni, majd azonban nyugotra fordúlt, s mint a múlt évben délről északra, úgy most keletről nyugotra tört át Szerbián és a Drina felé vette útját, s e mozdulatában jobb szárnya már a magyarok- kal találkozott, és csapott össze, kik a daliás termetű, vitéz Bagin — mostani kiejtésünk szerint Bágyon — ispán vezérlete alatt, Bosznián keresztül jöttek a szerbek segítségére. A szerbek is, Manuel előtt hátrálva, nyugotra, Bosznia felé, a Tara mögé húzódtak, mely most a Lim területet választja el Montenegrótól, és Herczegovina északkeleti csúcsán a Pivaval egyesülve, a Drina egyik forrását képezi — s itt a magyarokkal egyesültek. Manuel, ki sehol szerb sereggel nem találkozott, s ellenségei mozdulatairól csak hézagosan értesült: egyszerre a Taránál szemben találta ma- gát az egyesűit szerb-magyar sereggel. Már sötét volt, s azért más- nap reggelre halasztá a támadást, melylyel a szövetségeseket meg akarta lepni: de terve meghiusúlt. Beggel a Tarán túl, — mint Manuelnek visszavágtató előőrsei lelkendezve, sápadtan beszél- tek — «megszámlálhatatlan sereg», magyar es szerb, csatarendben készen várta. Köztük látták a byzancziak a magyarok rendes elő- csapatait, a bessenyőket és székelyeket, mely utóbbiakat, mint- hogy «izmaeliták», azaz mohamedánok voltak — majd török, majd zsidó vallásúaknak — tartottak.¹) Azonban a szerbek időt enged- tek Manuelnek, hogy, zászlót ragadva, csapatait összeszedje, a

*) E székelyekről, kiket Cinnamus chaliziaknak nevez, 1. Hadtörté- nelmi Közlemények 1888. 511. 1. már idéztem értekezésemben.

támadást ő kezdje, a folyót átlépje s a már hóval borított terüle- ten előre nyomuljon. Általános lovas-csata kezdődött, melyben a byzancziak csak heves küzdelemmel tudtak előre nyomulni. Ma- nuelt, csillogó, aranyos fegyverzetben, heve messze előre vitte a magyarok és szerbek közé. A merre járt, üt nyílt előtte; mindenki, ha tehette, félreállt, s lándzsája vagy negyven szerbet döfött, terí- tett le egymás után. De társai lassan elmaradtak tőle; utoljára már csak rokona, Dukasz János és Kantakuzenosz János, Andro- nikosz testvérének veje, voltak mellette; ő azonban egyre előre tört, mert a nagyzsupant vagy a magyar vezért kereste, hogy elfogja. Kantakuzenosz akadt először a magyar vezérre, és hátba szúrta, de a fegyverzeten nem hatott át a dárda, Bágyon vissza- fordúlt és néhány emberével a görögre rohant, ki a harczban két ujját veszté. Manuel látta öcscse veszedelmét és segítségére sietett.

A császár és magyar vezér tehát találkoztak. A többiek önkényte- lenül félreálltak. A baszileusz eldobta lándzsáját és karddal táma- dott. Bágyon vitézül ellentállott. Kard kardra csattant; sokáig ütöttek, vágták egymást, míg Bágyon egy irtóztató csapással arczon találta Manuelt, úgy hogy életét csak a szemet védő arczvért men- tette meg, melyet a csapás nem tudott keresztül vágni, bár súlya alatt egészen behorpadt Manuel arczába; de azért a császár még csak el sem kábúlt, hirtelen kikapta a kardot Bágyon kezéből és elfogta a magyar vezért. Azután tovább akart rohanni, de a fogoly Bágyon intett neki, és fejére mutatott, hogy annyi még az ellen- seg, mint hajaszála. Az üldözés abba is m a r a d t : de azért Manuel győzelme teljes volt. A nagyzsupán követeket küldött, maga is eljött, a baszileusz lába elé borúit, meghódolt és kötelezte magát, hogy Európában 2000, Ázsiában pedig, nemcsak mint eddig kel- lett volna 300, banem 500 vitézzel fogja segíteni a rómaiakat — s így a császár visszamehetett Konstantinápolyba (1151 elején)¹.)

*) Vaszilyevszki érdeme (Szlavjanszkij Szbornik II. 247, Hodinkánál Tört. Tár i. h. 219. 1.), hogy a görögök Bakhinos archizupanjában — ki nem lehetett azonos a szerb nagyzsupannal — a magyar vezért felismerte, bár helytelenői keresi a Baliaan vagy Vahan (D. II. 93.) névben, mely utóbbi az eredeti oklevél szerint Walkan, vagyis Balkany. A név Bágyon.

Bagyn, Bagun többször előfordul okleveleinkben (W. I. 263. VII. 126. XII.

472. Knauz I. 95.), s ma is van még Nógrádban, Torda-Aranyosban Bá- gyon nevű magyar falu.

A harcz még folyt Szerbiában, mikor Izjaszlav öcscsét, Volo- dimért, most már Belos bán vejét, ki «a magyarok minden gondo- latát és tervét ismeré» újra Gézához küldé, hogy ha nem jöhet maga, küldjön segítséget, mint ígérte, hadd állhasson bosszút Györgyön, halicsi Yolodomerkon : «mert a te sérelmed nem a tied, hanem az enyim is, valamint az enyém a tied is!» Géza csakugyan megindított, mint Volodimér bátyjának üzentette, tíz ezer jó vitézt: «boszuljá meg serelmeit, de azután maradjon veszteg».

Volodimér a magyarokkal talán 1151 február végén érkezett Izjaszlavhoz, ki velük azonnal megindult Kiev felé, hová a mellő- zött Vjacseszlav pártja, maguk a kieviek, és a Kievhez közel lakó török herendiek hivták. Útját Ladomértól északkeleti irány- ban vette Pereszopnicza felé, a Goryn mellett, hol György vitéz fia, András, a később oly hiresse vált Bogolubszkij András állott;

de itt a hírt vette, hogy halicsi Volodimérko, ki azonnal talpon volt, mikor Izjaszlav mozogni kezde, délfelől közeledik. Oroszai aggódni kezdtek, hogy két tüz közé szorúlnak, mert mögöttük András és Volodimérko egyesülnek, szemben pedig Kievben György nagyfejedelemmel találkoznak. De Izjaszlav számot vetett magával, a körülményekkel. «A ki elém jő, és megtámad, mondá, azzal megverekszem, elbánok; a másikkal szemben Istenre bízom magamat» s azzal Ladomér védelmére Szvjatopolk testvérét hátra hagyván, Volodimér testvérével, Msztiszlav fiával és a magyarok- kal egyenesen Kiev felé indúlt. Dorogobusban a lakosság üdvö- zölte, de a magyaroktól félt, hogy valami kárt tesznek városuk- ban. «A magyarokat — nyugtatá meg őket Izjaszlav — ellensé- geim, nem barátaim ellen vezérlem» s azzal tovább nyargalt át a Szlucson, át az Usján, mert értesült, hogy Volodimérko Andrással egyesűit, s nyomában van. Utócsapata össze is ütkö- zött a halicsiakkal. Volodimérko már-már utolérte : de Izjasz- lav övéi tanácsára égve hagyva tábortüzeit, az éjjel elosont, és folytatta útját Kiev felé. A Teterev körül sokan csatla- ' koztak hozzá: «Te vagy a mi fejedelmünk !» A Tetereven túl már

lassabban haladott, hogy a lovak megpihenjenek. Vozdvizseniján, nem messze Bilgorodtól, mely Kievtől nyugatra az Irpen folyó mellett feküdt, s mintegy a fejedelmi város kulcsát képezte, az egész délutánra magállapodott. Este hadi tanácsot tartott testvé-

Hadtörténelmi Közlemények. III: 2

révei, fiával, a magyar vezérekkel. «Barátaim ! mondá, Volodimérko nyomunkban van ! Ha itt maradunk utolér. György kijő Kievből, s akkor nagy bajba keveredhetünk. De ha nem sajnáljuk a fárad- ságot és még az éjjel tovább nyargalunk, még elérhetjük Bil- gorodot, mielőtt Volodimérko utóiérhetne. Ha ott sikerűi átkel- nünk : Kiev a mienk, mert a lakosok hozzánk csatlakoznak, és György nem képes ellentállni. Ha azonban Bilgorodnál nem kelhetünk át, akkor levonulunk délre a karakalpakok török népé- hez, megnyerjük őket, s akkor sem Györgytől, sem Volodimérkó- tól nem félünk.» «Mi csak vendégeid, idegenek vagyunk»

mondák a magyarok. «Bízhatsz-e a kieviekben ? nem t u d j u k ! azt kérdezd meg a magad embereitől. Mi készen vagyunk. Ha az a másik meg talál érkezni, itt vagyunk. Ha az éjjel tovább

m eg y > — bár mit ad az Isten! veled megyünk!» Megindultak tehát. Msztiszlavics Volodimér, Belos bán veje, vezette az előcsapa- tot. Mikor BiIgorod alá ért, megfúvatta a kürtöket. Borisz, György nagyfejedelem fia, ki ép embereivel és a bilgorodi papokkal lak- mározott, alig tudott hirtelenében elszaladni, hogy meg ne fogják.

A város népe Volodimér elé özönlött. Izjaszláv serege akadálytalanúl átkelt a bilgorodi hídon s míg Msztiszlavics Volodimér a városban maradt, hogy a halicsiakat feltartóztassa: Izjaszláv csatarendbe állítá seregét, a magyarokat es Kiev ellen nyargalt. György, mikor Borisz fiától meghallá, hogy mi történt, csónakba ült és átmene- kült a Dnieperen. A kieviek ujjongva, tárt karokkal fogadták Izjaszlávot, ki ellentállás nélkül bevonult a városba, György szá- mos párthívét elfogatta, a nagyfejedelmi palotát, a nagyfejedelmi trónt elfoglalta. A diadal örömere a kievi nagy téren, hol Szent Zsófia temploma, Oroszország legnagyobb szentélye, állott, melyet I. Jaroszlav nagyfejedelem épített a helyen, hol a bessenyőket

1036-ban véres csatában legyőzte, s Oroszországot becsapásaiktól minden időre felmentette — nagv lakomát adott, melyen maga is a magyarokkal és kieviekkel mulatott. Azután a magyarok a téren lóra kaptak, versenyt futottak, versenyt ugrattak, s a kieviek nem győzték eléggé bámulni, az ügyes lovasokat, szolgáikat és pari- páikat. ^l)

1) A kievi verseny önkénytelenül Anonymus c. 46. juttatja az ember

Volodimérko ezalatt, mit sem tudva Izjaszláv mozdulatairól, még a Teterev táján táborozott; egyszerre kémlő csapatai megho- zák a meglepő hírt, hogy Izjaszlav Kievben van. György pedig a Dnieperen túlra futott. «Hogy uralkodik az én sógorom !» pattant fel Jurjevics András előtt. «Egyik fia Pereszopniczában van, a másik Bilgorodban. Megtámadják Ladomér felöl, és egyikök sem veszi észre. Ha atyátokkal így uralkodtok, boldoguljatok, a mint tudtok, én magam nem mehetek Izjaszláv eilen!» s ezzel vissza- fordúlt Halicsba. Hazamenet, mindjárt közel a Micseszk lakosainak üzené: adjatok aranyat, különben erővel veszek és a megrémült lakosság, mert kész pénze nem volt, minden arany ékszert, fülbe- valót, nyaklánczot, mit csak találhatott a városban, összeszedett és átadta Volodimérkonak, ki minden várost, mely útjába esett, ekkép megsarczolt.

Izjaszláv győzelme daczára sem érzé magát egészen biztosnak.

Tudta, hogy meg sokat kell harczolnia, s azért hogy eleget tegyen a szokásnak, közvéleménynek, mely a nagyfejedelmi szóken a Rurik- család legidősebb tagját szerette látni, elővette a jámbor Vjacsesz- lávot, beiktatta a kievi nagyfejedelmi székbe, az pedig őt társul vevé maga mellé. Mindketten elhalmozták a magyarokat kitünte- tésekkel, ajándékokkal: drága edényekkel, ruhákkal, selyemszöve- tekkel, lovakkal, és nagy hálálkodással haza küldék őket (1151 ápril elején) azzal az üzenettel, mondják meg királyuknak: «Isten áldja meg a segítségért, mit nekik nyújtott. Csak a testvér test- véreért, az atya fiáért teheti azt, mit értök tett.» Ugyanezt mondá valamivel később Izjaszláv fia Msztiszláv, ki követjük gyanánt Magyarországba jött. ígérte Gézának atyja, öreg nagybátyja nevé- ben, hogy hü szövetségesei lesznek ők is bárki ellen, de fejezze be jótéteményét. Azt nem kívánják, hogy maga jöjjön, mert háborúja van a görög császárral: de küldjön még a tavaszon Msztiszlávval annyi vagy még nagyobb segítséget, mint eddig küldött, «mert György erős, és a vad palóczok pénzért segítik».

P A U L E R G Y U L A .

eszébe, melyben az Arpácl által Budán rendezett ünnepélyeket irja le.

A Zsófia egyházról az u. n. Nestor, Leger fordításában 127. 128.

PÉTERVÁRAD OSTROMA 1694-BEN.

Ozmán kútfőből.

Egy rajzmelléklettel.

A B a d e n i L a j o s szalánkeméni és savoyai Jenő herczeg zentai diadalai közt fekvő időszak alatt, tehát 1691 — 1697-ig, a császári hadsereg kevés sikerrel működött a törökök ellen.

Két nagyobb vállalat kelt a hadjárat eseményei közül külö- nösebb érdeket; az egyik a Croy által vezetett császári hadsereg támadása Nándorfehérvár ellen, a második Ali pasa, az 1694 tava- szán kinevezett nagyvezír támadása, Petervárad ellen. Mindkettő sikertelen volt ugyan, de ennek daczára hadtörténeti szempontból figyelemre méltó, s ép ezért katonai tanúlmányozásnak mind- kettő ismételten tárgyát képezte.

De míg az első eseménynél — az ostromló fél a császári sereg lóvén — a körűimenyek eléggé földeríttettek, a másodikra nezve, hol az ostromló fél a török volt, adataink időre s helyre nézve egy- aránt hiányosak és hézagosak.

E hézagok kitöltésére nagy fontosságú az alább következő, egykorú s szemtanú által írt török napló, melynek Berlinben levő eredeti s egyetlen kéziratax) számos eddig teljesen ismeretlen körülményre ad felvilágosítást.

Mielőtt a napló szövegét ismertetnénk, néhány szóval meg- említjük az eseményeket, melyekre az vonatkozik.

Anglia és Hollandia nagy buzgón fáradoztak ugyan azon, hogy Leopold császár s a porta közt beke köttessék, de e szándé-

J) A berlini nemzeti könyvtár Diep-féle kéziratai közt LXXV —4 szám alatt.

kot a franczia udvar meghiúsítá s így a háború 16£ 4-ben tovább folyt. Mellőzve a kisebb vállalatokat, melyek 1694 május havában Titel ellen irányíttattak, mindjárt a főeseményhez fordulunk.

Ali pasa egy nagyobb hadsereg élén június 28-án indult el Drinápolyból, s útját a török kézben levő Nándorfehérvárnak vette, honnét hadműveleteit Szalánkemén és Pétervárad felé szándéko- zott folytatni.

A császári hadsereg ugyanis Péterváradnál foglalt állást, honnét a töröknek Titel ellen netán megújuló mozdulatait figye- lemmel kísérni szándékozott. A sereg parancsnoka, Croy leköszö- nése folytán, Caprara tábornagy volt. A sereg számereje mintegy 20,000 főre ment s amaz erődített táborban állott, melyet még 1692-ben Badeni Lajos őrgróf emeltetett.

A nagyvezír szeptember 9-én ért Pétervárad ele, melynek védőművei ellen rendszeres ostromot kezdett. A császári sereg tábornokai ismételten kérték Caprarát, hogy a török hadat támadja meg s magát a táborban körűizárni ne engedje. De Caprara erre semmikép sem volt rábírható, s mindaddig míg a brandenburgi segélyhad és Yeterani lovassága be nem érkezik, csatát koczkáz- tatni vonakodott.

Az ostrom ez alatt tovább folyt s a császári sereg már-már válságba jutott, midőn szeptember 24-én a várt segély megérke- zett. De Caprara akkor sem támadt. Október 2-án vegre a török általános ágyúzást kezdett s a császáriak már a roham visszaveré- sere készültek, midőn az ágyúzás végeztével kitűnt — hogy a török sereg, mivel vívóárkai a nagy esőzésben vízzel megteltek, az

ostrommal fölhagyott s Nándorfehérvár felé visszavonúlt.

Bár a törökök a legnagyobb sietséggel s rendetlenül vonúl- tak vissza, Caprara még sem üldözte őket s csak néhány magyar huszár-század csapott a török utóvédre, számos foglyot ejtvén.

Ezek az esemenyek, melyekről az alább következő napló részletes adatokat tartalmaz.

* *

*

Csö törtökön, Moharem 19-én, a Hedsíra 1106-ik esztendejé- ben (1694 szeptember 9-én) a tábort Isten kegyelméből Yardin (Pétervárad) előtt ütöttük föl; ezen a Duna partján fekvő város,

mely az átkozott tévelygőknek régtől fogva egyik főhelye volt, öt év óta rendkívül megerősíttetett; az erődítések a Duna mentén másfél óra hosszúságban és egy negyed óra szélességben terjed- tek ki, mély árkokkal, erős bástyákkal és egyéb erődítmenyekkel bírtak; e mellett hadi szerekkel és készletekkel voltak megtöltve s 14,000 főnyi gyalogsággal védelmeztettek.

A Dunán vert két híd tömve volt muskétásokkal, velők szem- ben pedig számos nagy hajó állott, 25 és több ágyúval födélzetén.

A Duna mindkét partján sánczozatok voltak, melyek mindegyike nyolcz nagy ágyúval volt fölszerelve s a közben vert sátrakban

19 magyar és német lovasezred tanyázott.

A győzedelmes (ozmán) hadsereg ágyúlövésnyire közeledett, táborba szállott s azt árkokkal vonta körül.

A szerdár parancsára a futóárkok még az órában kitüzettek, a megnyitásukra szükséges legénység és tisztek kirendeltettek s az' éjjelen át, a következő reggelig általános őrködés parancsolta- tott meg.

Reggel a nagyvezír (Ali pasa) a janicsár agának a futóárkok előtt fölütött sátorába ment s a legénységnek hízelegni kezde, mondván: «Fölséges urunk, a padisah kenyere és sava derekasan meg van érdemelve». Ezek után 1000 aranyat adott nekik kávé- pénz fejében.

Ez után a munkálatok a jobb és balszárnyon is — aruméliai és anatóliai csapatok által — megkezdettek s egyszersmind elhatároz- tatott, hogy az ellenséges táborral szemben egy magaslaton tábo- rozó egynémely főtiszt és a tatár kán a számukra a futóárkok körül már kijelölt helyekre menjenek. Megparancsoltatott továbbá, hogy a gyalogság még az éj folyamán a futóárkokba vonúljon, míg mögöttük a lovasság őrködjék.

Szombaton (szeptember 11-én) elhatároztatott, hogy a jani- csárok, Rumélia, Anatolia, Haleb, Sivasz ós Adana helytartói saját csapataikkal, továbbá a boszniai, albániai és selefkei levendek (állított csapatok), végre a hajós legénység, összesen 20 futóárok nyitásába fogjanak s hogy az ostrom-munkálatok három részre osztassanak. A jobb szárny parancsnoka, Misirlizádé Ibrahim pasa, a bal szárnyé a vezír-pasa, a három lófarkos Dseffer pasa, halebi helytartó, végre a középé a janicsár aga legyen. A janicsá-

rok mögé állíttatott a K a n u nx) szerint a sipahik es silihdarék rendes lovas zászló-őrsége.

Esti ima után mindenki a számára meghatározott helyre tartozott menni.

Mivel azonban néhány renegatus muskátéját kilőtte, a töb- biek pedig ennek folytán azt hitték, hogy a hitetlenek kitörést intéznek, a futóárkokat mindenki odahagyta s Allah! Allah! kiál- tással a táborba tért vissza. A dolog mibenléte kitudatván, a jani- csárok és a többi csapatok tisztjei szigorú parancsot kaptak, hogy a futóárkokba azonnal visszatérjenek, mert különben rögtöni és szigorú büntetést várhatnak. Ez meg is történt s bár a hitetlenek muskétákból és ágyúkból folyton tüzeltek, erre többé senki sem ügyelt s reggelre a futóárkok Isten segítségével ismét mind meg voltak szállva.

Különös, hogy a renegatusok lövései az ellenséges táborban is ijedelmet okoztak, s azon hiszemben, hogy a hit harczosai mindjárt megérkezésük után rohamot fognak intézni, csapataikat gyorsan gyülekeztették s mint azt a hadi foglyoktól megtudtuk, reggelig fegyverben tartották.

E napokban a futóárkok megerősíttettek, ellenvédek készít- tettek s miután a hitetlenek sátraikat fölszedték és csapataikat csatarendbe állították, megpai'ancsoltatott, hogy a futóárkok mögött levő sátrak a tatárok által födöztessenek, nehogy az ellenség ben- nünket meglepjen. így maradt a dolog estig, de apró csatározáson kívül ütközet nem esett.

Vasárnap (szeptember 12-én) a jobb szárnyon sánczkosa- rak állíttattak föl, s három nagy és tíz kis löveg számára gátonyok készíttettek. A dunai hajóhad kapitánya, Ali pasa, egy kijelölt szigeten mellvédet s négy löveg számára gátonyt készíttetett, s a Duna két partján álló bástya megkezdte a harczot a császári török hajóhad ellen. Miután azonban a gallioták ágyúlövései az ellensé- ges hajóknak s a hídaknak kárt okoztak, az ellenség hajóit az eröd ágyúi alá vonta vissza.

Délután az Isten boszuló akarata következtében az egyik bástya lőpor- és bomba-kamarájában tűz támadt s számos hitet- lent küldött az örökös tűzre.

*) Kanun = hadi szokásokat szabályozó arab törvény.

Hétfőn (szeptember 13-án) az ágyúzás a bal szárnyon három nagy és néhány kis ágyúból megkezdetett*) s a hitetlenek még meglevő sátraikat mind fölszedték. A nagyvezir e napon megje- lent a janicsárok futóárkaiban, bátorította őket s nekik kitüntetése- ket, a sebesülteknek pénzt osztogatott.

Kedd (szeptember 14.) éjjelén úgy a középen a janicsá- roknál, mint a szárnyakon a futóárkokkal való közeledés előbbre haladt és számos löveg vontattatott az állásokba. Ez által az átko- zott tévelygők táborában ijedelem és futás támadt, lovasságuk és gyalog csapataik a várba vonúltak, mi a tatár kánt azon véle- ményre hozta, hogy a hitetlenek mozdulatai egy közeli támadásra mutatnak.

A nagyvezir különben maga is fölkészült s egy a vívóárkok mögött fölütött sátorban mindaddig időzött, míg az izlám had- serege teljesen készen és rendben volt.

E napon 5 asper ellátást díjjal s 20 piaster kézi pénzzel tal- kilidsék (önkentesek) toborzása t ö r t é n t ; igen sok ember jelent- kezett.

A futóárkok a völgy oldala felől kezdettek, mivel azonban a távolság nagy volt s a munka egynehány nap alatt alig lett volna befejezhető, 20 fregatte a Dunától elkülönítve álló tóba hajózott s lövegeit a völgy felé irányította; a hajós legénység készenlétbe helyeztetett, hogy a hitetlenek által a völgy felé netán megkísér- lett kitörést visszaverje.

Del felé volt az idő, midőn a poklokra szánt gonoszok gyű- lölt csoportjai mutatkozni kezdettek ; "2) minden ezredből válogatott pánczélosok, vörös és sárga zászlókkal s fehér ruhában törtettek elő s csatarendbe állottak. A csatarendet, melyet elfoglaltak, az ő nyel- vükön «ökörszarv» nak hívják és abból áll, hogy két oldalt, előre- tolva lovasság tör elő, míg a középen gyalogság menetel. A völgy oldala felé nyomúltak elő, s legelőször is a nagyvezir zászlóaljait támadták meg; itt volt az ellenséges sorok közt a második vezér, Heiser (Heister) generalis. A mozlimek azonban nem sokba vették

*) A tüzelés e napon való megkezdését Széntkláray «A dunai hajó- hadak történeté »-ben szintén igazolja.

2) A török napló-író úgy látszik szerette az erős kifejezéseket.

a hitetlenek jól fölszerelt katonáit, s mihelyt látták, hogy azok az első támadásra visszafordulnak, üldözni kezdték őket s egész a várkapuig jutottak.

A balszárnyon a magasabb zsold mellett fölfogadott legény- ség szinten jól tartotta magát s az ellenségnek nem hagyott időt arra, hogj⁷ szemeit fölnyissa; a zászlók az árkok külső szegélyére tűzettek ki.

A középen a vívóárkokra támadó hitetlenek szintén nem találtak kegyelemre a hit harczosainál s egész a táborukat környező árkokig nyomattak vissza; az ég kupoláját az Allah! Allah ! csata- kiáltással megtöltvén, bátran és elszántan támadtak e megsemmi- sítésre való disznókra, mint Eusztemek harczoltak s oly vitézség- gel vágtak kardjaikkal közejök, hogy a hitetlenek az isteni boszú villámait vélvén maguk közt, eszöket veszték s a vár árkaiba mene- kültek. E pillanatban érték el őket a mozlimek s a hitetlenek szá- mos lovasa es gyalogosa lett az öldöklő aczél áldozata. E kétségte- len győzelem Isten kegyelmebői még nagyobb öröm előhírnöke volt. A nagyvezír azoknak, kik fejeket vagy nyelveket hoztak, ara- nyat és ezüstöt osztott ki.

E napon kapott a török tábor hirt, hogy az ellenséges táborba 4000 erdelyi gyalogos és 2000 lovas, továbbá a szegedi várból némely fölkelő csapat s néhány löveg erkezett.

Szerda (szeptember 15.). Az ellenség nem bocsátkozott harczba s csupán a lőrésekből tüzelt puskákkal a vívóárkokra s a bástyákból ágyúkkal a h a j ó h a d r a ; a vívóárkok mélyítés és mell- védek által megerősíttettek, mivel cseltől lehetett tartani.

Az ellenség, mely a mozlim hadsereg vitézsége által, melyet az első csatanapon úgy a vívóárkokban, mint a nyílt téren tanúsí- tott, zavarba ejtetett s nem tudta mitévő legyen, a Dunától a Dunáig második vonalban egy új árkot húzott, hogy az első árok elfoglalása esetén a visszavetettek menedéket találjanak. E napon az ellenség egy hajója, mely a császári (ozmán) hajóhad ágyúi által találtatott, a Dunába sülyedt; ágyúit azonban az ágyakból kivéve megmentették.

A hitetlenek, kik az éjjel a ruméliai szárny ellen gonosz módon kirohanást terveztek, megverve tértek táborukba vissza.

Gsötörtök (szeptember 16.). A nagyvezir a csausbasi által a