írta Andi ANYA kora reggel munkába / _ \ ment, a földekre. Apa pe- L A. dig, ó, apa m á r régen el- ment. Hívta -a minden munkánál nagyobb és fontosabb miinka: a háború. A n y a azóta is egyre csak őt várja, és egyre hiába.
Az udvarban most az ötesz- tendős Nikita a gazda. Anya reggel a lelkére kötötte, vigyáz- zon m a g á r a is, a házra is, szedje össze szépen a tojásokat, ügyeljen a baromfira, kergesse el az idegen kakasokat; ebédre ü&yék tejet, is eigyék hozzá ke- nyeret, estére m a j d kap jó meleg ételt, akkorra anya bizto- san hazajön.
— Légy jó, Nikitácskám. — mondta anya, — nagyon jónak kell lenned, mert már nagy gye- rek vagy, mert apa elment a háborúba és mert a világon semmink sincs ezen a p á r jószá- gon meg ezen a kis holmin kívül.
— Az igaz. — felelte Nikita,
— hanem azért siess haza, mert félek.
— Ugyan mitől? Hiszen az égen ott világít a nap, a földe- ken meg ott dolgoznak a szom- szédok: dehogy is félsz te, fiacs- k á m !
— J ó — mondta Nikita, — Hanem a nap messze van és könnyen eltakarják a felhők..
Ahogy m a g á r a maradt, be- j á r t a az izbát, benézett a lakó- szobába, azután a másik szobába
j Platonov
is; végül kibandukolt a csűrbe.
Nagy, kövér legyek dongtak a széna fölött, a sarokban, hálója közepén pók szundikált, s a kü- szöbön veréb ugrándozott. Nikita valamennyiüket jól ismerte: a legyeket, a pókot, a verebet, s a tyúkokat az udvaron; elege volt belőlük, únta őket. Valami ú j a t akart látni. Nekivágott az udvar- nak, a félszer felé, s megállt a homályban az ü r e s hordó mel- lett. Ebben a hordóban lakik az ici-pici emberke. Nappal al- szik, de éjszaka kibújik a hold- világra, eszik-iszik, jár-kel', az- után hajnalban megint vissza- mászik az odújába, elhelyezkedik benne, s máris alszik.
Nikita megdöngette a hordót, lábujjhegyre ágaskodott és bele- kiabált a sötét, visszhangos üregbe:
— J ó regereit, te lusta! Ideje volna munkához látnod! Miből
"Tsz majd a télen? E r e d j inkább kölest gyomlálni,, legalább nap- számot kapsz!
Hanem a hordó, nem felelt.
- U g y látszik, meghalt" — gon- dolta Nikita: Csakhogy a donga, egyszerre nagyot reccsent, s Ni- - kita megijedt; sejtette, hogy az ici- pici emberke megmozdult oda- bent, forgolódik álmában, v a g y éppenséggel föl a k a r kelni, hogy nyakoncsípje tolakodó vendégét.
Vájjon milyen lehet az az em- berke, aki a hordóbon lakik?
— töprengett Nikita. S nyomban
el is képzelte: f ü r g e kis f i g u r a , földig ér a szakála, úgy, hogy j á r t á b a n végigsöpri vele az ud- vart, — lám, néhány szál- szal- m á t még ide a fészerbe is be- húzott!
A múltkoriban elveszett a n y a k i s ' ollója. Ki más vihette el.
m i n t az iciri-piciri? Elvitte, hogy l e n y í r j a vele a szakállát.
— Add vissza az ollót — m o n d t a halkan Nikita. — A p a h a m a r o s a n megjön a háborúból.
A p a nem fél á m tőled! M a j d el- l á t j a a bajodat, h a nem adod vissza!
• A hordó hallgatott. A z u t á n odakint, valahol az erdő felé, n a g y o t p u f f a n t valami, s abban a szempillantásban a törpe is megszólalt. Azt m o n d t a :
— I t t vagyok.
. Nikita hanyatt-homlok r o h a n t ki az u d v a r r a . A felhők eltaka- rodtak, a n a p v i d á m a n mosoly- gott és N i k i t a bizakodva f o r d u l t t i t k á v a l az ég felé:
— Mégis csak él!
A n a p m é g szélesebben mo- solygott s N i k i t á n a k ú g y • tet- szett, nagyapóhoz hasonlít a nap, nagyapóhoz, aki meghalt, a k i n a g y o n szerette őt és aki m i n d i g csak mosolygott és Ni- k i t a most m á r tudta, hogy nagy- apó nem h a l t meg, csak elköl- tözött, fölköltözött a napba.
— Szervusz, n a g y a p ó — intett neki. — Milyen az ú j lakásod?
Csak mulass.. jól o d a f ö n t én azért inkább idelent m a r a d o k anyával.
A k o n y h a k e r t mögött, s ű r ű n b u r j á n z ó útilapu közt elhagyott k ú t ; amióta a kolhoszban ú j ku-
tat ástak, ezt n e m használta senki; a n n a k a m á s i k n a k jobb a vize.'
N i k i t a á t h a j o l t a korhadt korláton. Lent a mélyben víz csillant s a vízben az ég s az égen a felhők és a felhők közt a n a p — és ott l a p u l t a k a vízi- manók is.
— H á t néktek ki parancsol? — kérdezte Nikita,
Mert á l m á b a n sokszor találko- zott velük; h a n e m a m i n t föl- r i a d t s el a k a r t a csípni őket, ú g y eltűntek, m i n t a k á m f o r ;
sebesen osontak a s ű r ű fűben, aztán zsupsz! beugrottak a kút-
ba, Akkorák, m i n t a verebek, csak kövérebbek, kopaszok, ned- vesek és rosszak; h a a k i s f i ú elalszik, a vízimanók r á m á s z n a k az a r c á r a és ki a k a r j á k inni a szemét.
'— M a j d adok én nektek! — fe- nyegetődzött Nikita. — N e m ta-
karodtok innén? ' Odalent megzavarodott a víz
s ' m i n t h a csámcsogás hallatsza- na. N i k i t á n a k ú g y elszorult a torka, hogy m é g sikítani se tu- dott.
— No — gondolta, m i k o r kissé magához tért, — ú g y látszik, az óriás. is. itt lakik. Az óriás, a gyerekeivel,'..
Fölnézett "az égre, n a g y o t ki- áltott!
— N a g y a p ó !
S visszaszaladt az udvarba.
A fészernél m e g t o r p a n t : A deszkafal tövében két lyuk mé- lyed a földbe. H á t itt m e g ki lakik? U g y a n : k i ? H á t a kígyó- király, meg a .kígyókirályné!
E g y éjszaka kimásznak palotá-.
jukból, bekúsznak az izbába,
m e g m a r j á k • anyát, a n y á meg- h a l . . .
B e r o h a n t a házba, lekapott két szelet kenyeret az asztalról. Az egyiket az egyik lyukhoz tette, a m á s i k a t a másikhoz.
— Nesztek, kígyók — mondta.
— H a n e m minket aztán h a g y j a - tok á m békén!
Kószált egy kicsit, élfáradt, megállt, bámészkodott. A zöld- ségeskertben csonka fatörzs állt, azt nézte. S egyszerre csak ész- revette, hogy emberfeje v a n : szeme, szája, o r r a és némán mo- solyog N i k i t á r a .
— Te is itt vagy? — m o n d t a a fatörzsnek. — I n k á b b gyere a f a l u b a szántani!
A tönk krákogott egyet s ha- r a g o s lett az arcá. N i k i t a meg- ijedt.
— Nem, n e m — tiltakozott, — dehogy gyere! Inkább' m a r a d j itt szépen!
Mitévő legyen? A faluból egy á r v a hangot sem hallani, a n y a messze van s a fatörzs szemlá- tomást h a r a g s z i k . . . Bemenekült előle az izbába. Ott jó meleg v a n s érezni benne még a n y á t is; aztán ott a tej, iszik egy p á r k o r t y o t . . . Csakhogy a m i n t az asztalra pillant, l á t j a ám, hogy az is ember, négylábú s keze nincsen.
Mit tehetett egyebet? — kime- nekült a p i t v a r r a .
A konyhakerten m e g a kúton túl ócska fürdőbódó állt, egé- szen megfeketedett a sok tüze- léstől; n a g y a n y ó n a g y o n szere- tett benne f ü r d e n i !
Vén kunyhó, csúnya, rozoga alkotmány.
De Nikita, ahogy nézte, egyre
jobban elámult s azt gondolta:
— Lám, hát ahelyett, h o g y meghalt volna, izbácskává vál- tozott! L á m csak! T i s z t á r a n a g y - anyó az! Még f e j e is van, m e r t az bizony nem kémény, h a n e m f e j s ott a ' s z á j a i s . . .
Töprengett egy kicsit, aztán:
— U g y csinál, m i n t h a f ü r d ő lenne. Pedig i g a z á b a n ember!
K a k a s billegett nagyhegyesen az u d v a r b a n , idegen kakas. K a - kas-e? Mert t i s z t á r a olyan volt,
m i n t a pásztor, a k i * a tavaszon belefúlt a p a t a k b a ; lakodalomba készült a szomszéd f a l u b a s ne- kivágott a m e g á r a d t , v í z n e k . . . U g y látszik, n e m a k a r halott lenni; h á t kakas lett belőle. M e r t ez a k a k a s is ember, á l r u h á s em- ber. A világon minden, de min- den ember, csak éppen n e m lát- szik a n n a k .
I t t v a n például ez a s á r g a vi- rág. V á j j o n ki lehet? Nézte a szirmokat, amint- l a s s a n arcocs- k á v á kerekülnek s az arcocs- k á b a n megcsillannak a szemek, megjelenik a fitos orrocska s a nedves szájból á r a d n i kezd a jó- ízű lehelet.
— E s én még azt hittem, h o g y te aztán igazán v i r á g v a g y ! — kiáltotta Nikita. — V á r j csak, megnézem, mi v a n benned, • van-e belecskéd?
Aztán:
— Ö, te m é g n a g y o n kicsi gyerek voltál. Szopósgyerek.
S elballagott a fürdőhöz.
— N a g y a n y ó ! — szólongatta.
De n a g y a n y ó bibircsókos képe h a r a g o s a n bámult vissza r á .
— A, te nem v a g y n a g y a n y ó — gondolta Nikita. — T e m á s va- laki vagy.
. Nézte a sövény k a r ó i t : meg- a n n y i ismeretlen ábrázat. A la- pulevelek . is, — milyen mo- gorvák, milyen b a r á t s á g t a l a n o k !
N i k i t a lefeküdt v a - földre, hoz- zányomta a r c á t a földhöz. Mély, tompa dübörgést hallott; bizo- n y á r a ott is élnek emberek, hal- lani, a m i n t kaparásznak, ki a k a r n a k b ú j n i a napvilágra.
N i k i t a fölugrott. Az izba felé f o r d u l t ; h á t az izba ö r e g ' n é n i v é változott s azt m o n d t a :
— H u ! H u ! H a s z o n t a l a n köly- ke! Azért jöttél" a világra, hogy.
ingyen edd a búzakenyeret?
— Anya, g y e r e haza! — kiál- totta Nikita. — Nem baj, h a fél napot levonnak a napszámodból.
Kergesd el ezt a sok csúnya ide- g e n t !
De a n y a n e m hallotta Nikita kiáltását. N i k i t a a fészerhez osont, meg a k a r t a nézni, nem lé- pett-e ki á f a t ö n k a földből; az- zal a .nagy szájával még föl- f a l n á a káposztájukat. Nem, nem lépett k i ; ott állt a helyén s szú- rós, merev tekintettel figyelte Nikitát. í g y néztek farkassze- met egy ideig.
A z t á n az erdőben valaki azt kiáltotta:
— Maxim, hol vagy!?
— A földben! — felelte tom- p á n a fatönk.
N i k i t a nekirugaszkodott, hogy m e g se álljon, m í g édesanyjához nem ér; hanem p á r lépés u t á n el- vágódott. L á b a megbénult, olyan lett, m i n t h a nem is az ő testé-
hez tartozna, sehogyan sem a k a r t engedelmeskedni neki. Ni- k i t a hason * csúszott tovább, m i n t kicsiny kölyök korában, mikor még nem tudott járni.
— Nagyapó!. — suttogta és.föl- nézett a n a p r a .
. S n a g y a p ó mosolygó arca nyomban k i b ú j t a felhő mögül.
K i b ú j t s elhessentette a sok go- nosz árnyékot. N i k i t a föltápász- kodott s ú t n a k eredt, anyához.
SZALADT, szaladt, n a g y o n so- káig. Végig a poros, népte- len utcán, végig a f a l u n ; sza- ladt, szaladt, kiért a faluból, ha- nem itt. m á r n e m . b í r t a tovább, leült az aszaló á r n y é k á b a n a kerítés tövébe.
E g y ideig üldögélt; aztán fél- rebillent a feje, eldőlt a kis teste; elaludt. E s t e volt, m i r e fölébredt. Fölállt, megint csak ú t n a k indult; jött szembe a n y á j s a pásztor azt mondta, későre jár, a n y a n y i l v á n régen hazáért már.
Igen, a n y a m á r ; otthon .volt."
Ott ült az asztalnál s le nem vette volna szemét az öreg ka- tonáról, aki szemhözt, a padkán, lassan majszolta a kenyerét s kortyolta a tejét.
N i k i t a belépett a szobába). A katona N i k i t á r a nézett. Fölkelt a padkáról • s magához vonta Ni- kitát. Jó, meleg, békés szag á r a d t belőle, kenyérszag, föld- szag.
. — Isten hozott, N i k i t a — mondta. — Te nem emlékez-
hetsz r á m ; csecsszopó voltál, mi- kor elmentem a h á b o r ú b a . . Ha- nem én nem felejtettelek el!
Mikor halálomon voltam, akkor is m i n d i g csak r á d gondoltam.
— Ez a te édesapád, Nikitus- k a — mondta anya. — Lám, ha- zajött az édesapád.
Nikita jól megnézte az apját.
Arcát, kezét, mellén a medáliá- k a t S a fényes gombokat a blú- zán, — ezeket m e g is tapogatta.
— Ugy-e, n e m mégy el többé tőlünk?
— Nem bizony! — m o n d t a apa.
— Most m á r m i n d i g veletek ma- radok. M e g v e r t ü k az. ellenséget vége a h á b o r ú n a k ; ideje, hogy rólatok is gondoskodjam.
Nikita reggel jó k o r á n kiment az u d v a r b a s elhíresztelte min-, denkinek: lapulevélnek, fészer- nek, karónak, fatönknek, fürdő- házikónak:
— A p a h a z a j ö t t É s n e m is m e g y el t ö b b e t
E g y pisszenés n e m sok, a n n y i se hallatszott. Még a föld alatt is csönd v o l t
— H á t te kivel beszélgetsz itt?
— kérdezte apa. — No, g y e r e . . . Bementek a fészerbe, a p a meg- vizsgálta a szerszámokat, fű- r é s z t baltát, gyalut, satut, gyalu- padot; aztán kézenfogva átbak- t a t t a k az udvaron, jobbra-balra nézelődve, ezt is, azt is körbe- j á r v a , nincs-e valami javítani, toldozni való r a j t a .
Nikita most is szembenézett mindennel, a k á r c s a k tegnap, ha- nem a titokzatos lényeknek nyo- m u k veszett. Semminek se volt
itt se szeme, se szája, se go- nosz lelke. A sövény k a r ó i vas- tag, száraz, görcsös botok vol- tak, . n a g y a n y ó - f ü r d ő j e -roskadt kicsi házikó volt, — N i k i t a még s a j n á l t a is, hogy vége, hogy meghalt.
A p a kihozta a fejszét, nekilá- tott a m u n k á n a k , k i v á g t a a zöldségeskertben a fatönköt, jó lesz tüzelőnek. A tönk megin- gott, ledőlt, kettévált és szétpor-
lott, nagyon k o r h a d t volt m á r .
— Mikor te m é g n e m jöttél haza, • tudod-e, h o g y ez a f a élt és beszélt? — m o n d t a Nikita. — A föld alatt bendője, m e g l á b a is v a n neki.
Bementek az izbába.
— Régen halott az a f a - m o n d t a apa. — Csak te próbál- t a d életre kelteni, m e r t jó a szíved. Neked m é g a kövek is
élnek, boldogult n a g y a p a m e g f ö n t lakik á h ó i d b a n . . ,
— A n a p b a n ! — j a v í t o t t a - k i Nikita.
A p a egész n a p gyalult, f r i s s padlót gyalult az izbába; s adott m u n k á t . N i k i t á n a k is. E g y el- g ö r b ü l t szögecskét kellett ki- egyenesítenie.
Boldogan látott dologhoz, de- r e k a s a n f o r g a t t a a kalapácsot.
A d d i g csapkodta a szöget, m í g kiegyenesedett. S a k k o r a szög- ben megjelent e g y iciri-piciri emberke s rámosolygott az iciri- piciri vaskalap alól.
— L á m — mondta, — ez jó em- berke. De m i é r t v o l t a k rosszak a többiek? A lapulevelek, a vízi- manók, a fatönk?
A p a m e g s i m o g a t t a a fejét.
— Azért — felelte, — m e r t azok csak a te képzeletedben él- nek, a valóságban p e d i g n e m lé- teznek. H a n e m ezt a szögember- két t e m a g a d csináltad, a m a -
• g a d f á r a d s á g á v a l . H á t azért jó.
Nikita eltűnődött.
— A k k o r h á t m i n d e n k i dolgoz- zék és fáradozzék és m i n d e n élni fog?
— U g y van — bólintott a p a . Es tudta, hogy az ő f i a világéle- tében,'mindig jó. ember lesz.
Fordította Kóbor Noémi
