Felvinczi György Kolozsvár városáról 1706-ban írott költeménye egyik változatának utolsó előtti szakaszában így versel :
Múzsám, hozzád Késmester ád Még egy követséget:
Hol kaphatták tü apátok A késmesterséget?
Ha nincsen ács, ötves, kovács, Nem ad oly vérséget...
Nem feleltek, de már tesztek Ritmusaimban véget.1
Felvinczi csakugyan nemhiába veti fel a kérdést : miképpen lehetséges, hogy éppen a késcsinálókról neveztek el utcát, amikor a számosabb és de- rekabb ács-, ötves-, kovácscéhbeliek emlékét egyetlen utca sem őrzi?
Bárha nyelvészetileg semmi lehetetlenség sincsen az amúgy is „i"-ző nyelvjárású Kalotaszeggel határos városban a feltételezhető kés szónak kis-re való átváltására, amikor éppen ezzel az utcával szomszédos Széna >
Szén utcát a köznyelv Szín utcának mondotta; ámde bizonyos, hogy nyel- vünk nem ismeri a „késmester" szót, mint ahogyan nincsen asztal-, lakat-, fazékmester, azonképpen késmester sem lehetséges, helyettük azonban van asztalosunk, lakatosunk, fazakasunk, nemkülönben késesünk, késmívesünk meg késcsinálónk. Itt tehát a verselő önkényes szófejtésével állunk szemben.
Ettől eltekintve, ha a másik változat „kismester" szavával kísérlete- zünk, így sem találunk semmiféle mesteremberre, mert elődeink többek között a segédmunkát végzőket nem ezzel, hanem az „apró" szóval össze- kötve, „aprómíves"-nek nevezték, miként 1755-ből Kézdivásárhelyről fennmaradt adat is bizonyítja: „Az apro Míveseknek is hogy bele ne unnyák a mindennapi terhes munkát néha néha pálinkára adtunk 2 Rfl.
15 xr." Kolozsvárról a Farkas utcai kollégium 1656—57. évi építési mun- kálataiból idézek még példát, úgymint „Az kü mijes melljett apro mijes
1 Thaly Kálmán: Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtört-énetéhez.
(Pest, 1872.) II. 121.
vott 2", valamint: „Az Alczoknak es Egieb арго mijeszeknek Kener szütesre vitetett Varadj Ur' Buzatt."2
Hasonló helyrajzi megjelölés után kutatva, így találjuk Rápóti Pap Mihály emlékiratában 1639-ben feljegyezve a debreceni „Mester utcá"-t.3
Ámde Zoltai Lajos 1939-ben arról számol be, hogy „Debrecenben Mester- utcának а XV—XVI. században a mostani Bethlen-utcát hívták. . . . Csak а XVIII. században terjedt el a Nagy- és Kismester-utca elnevezés."4Ez a név jelölés pedig — szerinte — onnan eredt, hogy а XIV. század elején Debrecennek ez a része a magát e városról nevezett gazdag és előkelő családból származott Dousa mester (magister Dousa) tulajdona volt. Azt a magyarázatot, hogy a Mester utca név eredete a benne lakó iskolameste- rekre, másként professzorokra vezethető vissza — szerinte — semmiféle történeti adat nem támogatja.4 Zoltai vélekedésének abból a szempontból valóban igazat kell adnunk, hogy a XV. században tulajdonképpeni pro- fesszorokat itt nem kereshetünk, ellenben zárdán kívüli, egyházi szolgálat- ban álló iskolamesterekről mégis miért is ne lehetne szó, annál is inkább, mert még kétszáz esztendővel ezelőtt is az alsó fokú iskolák maguk tulajdonképpen egyek voltak magukkal a gyerekeket oktató tanítókkal.
Erre ugyanis Erdély-szerte számtalan példát találunk. Sőt még az is nagyon gyakori eset volt, hogy tanteremül a tanítónak éppen a lakószobája szol- gált.5
Ezenkívül Komáromban is találunk Mester utcát. Forrásom szerint a polgárság, az egyház és néhány környékbeli birtokos adományából felépült az új középiskola, s az 1797. január 2-án tartott megnyitó ünnep alkalmával
„a régi mester utcai ó iskolából a templomba átjött a férfi tanuló sereg".6
ötven évvel ezelőtt talán Lindner Gusztáv kolozsvári egyetemi tanár közleményében éppen e Kismester utcával kapcsolatosan azt olvastam, hogy ő e kismester elnevezés alatt az egyházfit érti. E feltevés helyessége azóta nagyjában be is bizonyosodott. Igy találtuk például az egri székesegy- ház építéstörténetének oklevéltárában:
az 1495. esztendei számadások szerint a székesegyház fedésére költöt- tek: „Kysmesther pro rubea terra ad Orozy fl. III.", vagyis világosabban:
Kysmesthernek vörösföldért Orosziból 3 frt. Azután 1493-ban „Kysmesther Stephano Kysmesther quod ad iter domino et annuatim ad ecclesiam fenestras, lucernás etc. facit et pro suo servicio fl. V. Eidem pro reparacione fenestre magine ad ecclesiam fl. I."7
Egy sokkal későbbi forrás : Pápai János, II. Rákóczi Ferenc törökországi követe naplójában feljegyezte, hogy
2 Cs. Bogáts Dénes: Háromszéki oklevél-szójegyzék. (Kolozsvár, 1943.) 8. és kolozsvári ref. quártások számadáskönyve 5/A, 33/A. (Az eklézsia levéltárában.)
3 Varga Lajos: Nánási emlékirat (SpFüz. 1858: 166.)
4 Zoltai Lajos: A debreceni legrégibb utcanevek. (Debreceni Képes Kalendárium 1939: 93.). E forrásomra Sőregi János ny. múzeumigazgató szíveskedett felhívni figyel- memet.
5 Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye nevelés- és oktatásügyének története.
Deés, 1896. 6. és Herepi J.: A gyalui iskola régi mesterei. (Kolozsvár, 1947. 14.)
6 Szekeres Mihály: A révkomáromi ref. iskola múltja. (SpFüz. 1864: 573.)
7 Détshy Mihály: A z egri várszékesegyház építéstörténetének okleveles adatai (Művészettörténeti Értesítő, 1964: 3. és 13.).
1706. február 1-én: „ A francia kis mester jött hozzám, ki is idvezült Tökölyi fejedelemnek kedves embere volt."
1706. február 22-én: „A Manifestumot küldöttem a francia kis mes- terhez, hogy megfordítsa franciául."
1707. június 12-én: „Akkor nálam lévén muszi La Motre, aki natione gallus, de vallását változtatván in evangelicum, jött ide s itt a hollandica protectio alatt vagyon. Az ecclesiában szolgál, aminthogy kis mesternek hívják, de bizony papnál soknál többet tud."8
Ugyanezeknek a naplóknak 1963. évi kiadásához fűzött magyarázatok szerint: Aubry de La Mottraye (1674—1743) francia hugenotta, ebben az időben az isztambuli angol követség szolgálatában állt, tanítói minőségben („kis mester"). Beutazta Ázsia és Európa nagy részét. 1727-ben megjelent nagy útleírása az isztambuli életre is egyik legjobb forrás.9
E francia kismesternek tehát értelmes, tanult férfiúnak kellett lennie.
A hajdani Németországban, sőt Erdélyben a szászoknál is azt látjuk, hogy a Schulmeister, vagyis rector scholae még a reformáció első századá- ban is az iskoláért felelős, de nem tanít egyedül, mellette vannak a segédek, a famuli, kik alatt a cantores, campanatores és discantistákat kell értenünk.
Így 1596-ban „a két campanatores (vagyis harangozó) feladata a fiukat az olvasás, irás és számolás elemeire tanítani". Közülük Petrus a brassai szent- bertalani iskola campanatora 1527-ben rector scholae-vá lesz, Mihály, Vurpod campanatora 1525-ben literátus (deák) címét viseli, ezért nem tételezhető fel róla, hogy (semmi más, mint) csak sekrestyés és harangozó"
lett volna.10 Jóllehet e famulusok az iskolamesternek, ez pedig az eklézsia felszentelt papjának volt alárendelve, mégis a világi törvényszék ítélete alá nem tartozó, polgári életet élő egyének valának.
A szászok között s éppen Brassó városában 1544-ben történik először említés a „rector риеПагит''-ról.11 Azt hiszem, hogy az ő személye sem lehetett más, mint maga a harangozó, miként a XVII. század folyamán azt látjuk, hogy a kolozsvári reformátusoknál a leánykák oktatása bár a kánto- rok kötelessége volt, e feladat a század utolsó évtizedében mégis a haran- gozóra bízatott.12 De ha ez nem is lehetett főiskolákat végzett diák, mint volt a fentebb említett vurpodi harangozó, vagy pedig a kolozsvári leányok tanítója: az 1624-ben elhunyt unitárius Hozmán János diák, aki — a reánk maradt sírkövére kifaragott céh jel vény tanúsága szerint — tulajdonképpen kádár foglalkozású volt,13 mégsem lehetett főiskolai képzettség nélkül, amit „diák"-mellékneve is bizonyít.
De arról is meggyőződhetünk, hogy a harangozás még a későbbi idő- ben sem lehetett lealázó feladat, erre például említhetjük meg, hogy Erdély számtalan egyházában, így többek között a Belső-Szolnok megyei Bethlen-
8 Pápai János törökországi naplói. (Magyar Századok-sorozat. Bp. 1963.) 77, 89, 224.
9 I. h. 428.
1 0 Brandsch Henrik: A z erdélyi szászok falusi iskolái 1600-ig. Kolozsvár, 1912.
43—44.
n I. h. 18, 31.
12 Herepei J.: A z erdélyi leányoktatás első nyomai. (Erdélyi Helikon. 1928:
303—309.)
13 Herepei J.: Hozmán János diák kolozsvári leányiskolái tanító. (fl624.) E M 1944: 126—28. és e kötetben.
ben, a Bethlen család ősi fészkében is 1644-ben a rektor jövedelmét ké- pezte „az estveli harangozásért egy házi kenyér".14 Nemkülönben 1678-ban a Kolozs megyei Oroszfáján gyűlésezett lelkipásztorok kérik a harangot adományozó nemzetes oroszfáji Mikó Miklóst, hogy a haranglábat a papi- lakhoz közel állítsák fel, hogy „ne kelletnék ollyan messzére járni, haran- gozási alkalmatossággal, az praedicatornak az nagy sarokon".15
A fentebb felsorolt XVI—XVII. századbeli példákból következtetve, ugyanilyen lehetett a helyzet a középkorban is, vagyis — amint már emlí- tettük — az iskolát tulajdonképpen maga az iskolamester alkotta, illetőleg nem az épület volt fontos, hanem a benne működő, azaz benne lakó oktató.
Minthogy pedig a házak megjelölése ekkor a tulajdonos, avagy a bérlő személyével történt, ezért hiszem: a Kolozsvárt természetbeni lakást élvező kismester, lett légyen az akár a kántor, akár az egyházfi (aedilis), akár a harangozó (campanator), akár más alantas egyházi személy (lektor, orgo- nista), mégis mint fontos és különleges feladatot betöltő férfiú, foglalkozá- sának megjelölésével nemcsak lakóházának, hanem utcájának is névadó- jává lett.
Szabó T. Attila Kolozsvár helytörténeténél nélkülözhetetlenül fontos munkájában összegyűjtötte az erre az utcára vonatkozó adatokat is. Így találja a késői 1696. évben: „Piatea angustae . . . q u i . . . ex . . . Piatea Széna Uccza in Piateam vulgo Kis Mester uccza nominatam ducit." Azután idézi Csánki Dezső által 1451., 1457. és 1460. évekből felsorolt „Kysmesther"
elnevezéseket.16 Csakhogy Csánki téved, amikor ezt családnevének tartja foglalkozásnév helyett.
Erdélyi iskolákra vonatkozólag Brandsch Henrik a legrégibb hiteles adatot az 1334. évből Szászváros környékéről ismeri;17 ha tehát elfogadjuk a kolozsvári „kismester" elnevezést az iskolatanító megjelölésére, amiként nem is tehetünk másképpen, abban az esetben az itteni iskola, amely hihe- tőleg szintén szász alapítású intézmény, ezután csak több mint száz esz- tendő múlva ad magáról életjelt a mesteréről elnevezett utcanévben.
Ezek szerint megállapítható, hogy a mester (magister) nagy valószínű- séggel az a tanító, aki a nagyobb tudományokra, a kismester pedig az, aki az elemi ismeretekre, úgymint az olvasásra s ha akarták, az írásra is, nem- különben valamicske számtanra, azután a kátéra s az egyházi énekekre oktatta az ifjúságot. Erre találunk útmutatást, illetőleg bizonyítékot Apor Péternek „Metamorphosis Transylvaniae" című munkájában, amelyben a kolozsvári jezsuita iskola 1680—90-es évekbeli körülményeiről számolván be, elmondja, hogy „akkor penig nem hitták az mestereket ugy, hogy:
rhétorok mestere, syntaxisták mestere, principisták mestere, hanem nagy mester, középső mester, kis mester . . . Volt egy igen kicsiny bolt, abban lakott az mester, aki az grammaticát, syntaxist tanította, . . . mert az az ki az kis iskolát tanította, az convictusban hált. Azon kivül volt egy ház, ab- ban lakott az az mester, az ki az rhetoricát és poesist tanította."18 Termé-
1 4 Kádár J. 110.
1 6 Eredeti oklevél a SzNM. levéltárában.
1 8 Szabó T. Attila: Kolozsvár települése a X I X . század végéig. (Kolozsvár, 1946.) 67. — Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza. V, 317.
1 7 Brandsch 11.
1 8 Apor: Metamorphosis Transylvaniae. XIII. cikkely. A z catholica religióról.
szetes, hogy a még régebbi időkben az iskola nem volt osztályokra tagolva, hanem aszerint, amint a tanulók a tudományokban előbb haladtak, volt kis és nagy iskola s így kis- és nagymester.
Ugyancsak Kolozsvárt a Nagypiac közepén emelkedő székesegyházról Karácsonyi János megállapította, hogy a XIV. század derekán már épülő- félben volt.19 A templom nyugati bejáratával szemben álló plébánia-házat
1450-ben Schleunig Gergely plebánus építtette20 egy, már korábban is meglevő papilak helyére vagy még inkább annak kibővítésére. Ezeket is megfontolva, magának a középkori iskolának is föltétlenül ezen a tájon kellett állania, hogy — mint egyházi intézmény — hasonlóképpen a plebá- nus állandó felügyelete alatt lehessen. Tehát a Kismester utcának a plé- bánia kapujától és telkének végétől könnyen való megközelíthetőségét is bizonyítékul sorolom fel az egykori iskola fekvésére vonatkozólag.
Az iskolának még különös tekintélyt kölcsönzött menedéket adó joga
— miként Brandsch idézi — egy 1577 után kelt rendelkezés szerint: „az asylumok s az egyház más menhelyei, templom, paplak, iskola és temetők mindenütt sértetlenül tartassanak, mint azt a reformatio előirja."21 Ez a menedékjog bizonyosan nem újabb keletű, hanem egész Európa keresztyén középkorának hagyatéka, amint az — a tanulókra vonatkozólag — a leg- újabb korig is öröklődött, s azt azután csak nagy ritkán merte megtörni a hatóságok önkénye.
Meg kell még magyaráznunk az egri kismesternek a székesegyház építésénél jelentkezett polgári jellegű tevékenységét is. Bizonyítékért ismét csak a szászok hagyományőrző iskoláihoz kell visszatérnünk. Így találjuk, hogy még a XVI. századbeli egyházi törvények szerint is a tanítónak min- denekelőtt papjának kell engedelmeskednie; benne lássa u r á t . . . Ezen felfogásnak, hogy a pap az úr, a tanító pedig szolgája, megfelel azon kíván- ság, hogy a tanító a papját naponként látogassa meg és ajánlja fel szolgá- latait . . . A rektoroknak és segédjeiknek különösen aratás és szüret idején kellett a papnak dolgozniok. . . . De hiába törekedtek a zsinatok arra, hogy ezen visszaéléseket megszorítsák, hangoztatván, hogy a papok a tanítót földmívesmunkákkal túl ne terheljék.22 Ezzel szemben az egri kismester legalább a temploma körül végzett kézművesi teendőkért valamelyes díja- zást kapott.
. Ismételjük meg, hogy ha Brassóban 1544-ben alkalmazott az egyház
„rector puellarum"-ot, nemkülönben kellett ennek Kolozsvárt is lennie, s netalán ez is vagy ugyanaz, vagy pedig egy másik kismester lehetett.
1 9 Karácsonyi János: Mikor és kik kezdték építeni a kolozsvári Sz. Mihály egy- házat? Pásztortűz 1925: 111. — Grandpierre Edit: A kolozsvári Szent Mihály templom.
Kolozsvár, 1936.
2 0 Jakab Elek: Kolozsvár története I. 441—42. (Buda, 1870.) — Balogh Jolán:
Kolozsvár műemlékei. (Bp.) 1935. — Debreczeni László: A z 1953. évi kolozsvári m ű - emlék-összeírás építéstörténeti eredményei. (Kelemen Lajos-emlékkönyv.) Kolozsvár,
1957. 227.
21 Brandsch 46.
2 2 I. h. 55.
