Realista törekvések mai képzőművészetünkben
KIÁLLÍTÁS A MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN
Mai képzőművészetünkről írók, kritikusok, művészettörténészek egyértelműen állapítják meg, hogy az sokszínű, változatos, zenei nyelven szólva többszólamú, poli- fonikus. Amikor azonban arról esik szó, hogy ebben a többszólamú kórusban az egyes törekvések, „szólamok" milyen szerepet kapjanak, a vélemények már erősen megoszlanak. Vannak, akik a legújabb nyugat-európai törekvések minél gyorsabb, minél közvetlenebb átvételét, reagálását kérik számon, tartják „vezérmotívumnak".
És valóban, az utóbbi évek kiállításain ott láthattuk az action painting, az op-, pop-, concept-, minimai és ki tudja még milyen -art jelentkezését is. A műkritikusok egy másik csoportja szerint viszont mai valóságunk tükrözése, megjelenítése a rea- lizmus keretén belül lehetséges elsősorban. Magunk fokozottan érzékenyek vagyunk a realista törekvések jelen helyzetére, pozíciójára, „zenekarbeli" szerepére.
Érthető tehát mindezek előrebocsátása után, hogy fokozott érdeklődés előzte meg és fogadta a korábban Hatvanban bemutatott, majd a Magyar Nemzeti Galéria budavári palotájában megnyitott „Hat festő csoportkiállítása" fő-, és „Realista törek- vések mai művészetünkben" alcímű tárlatot. A kiállító művészek közül hárman:
Fejér Csaba, Németh József, Szalay Ferenc Hódmezővásárhelyen élnek, de a másik három festőművész — Dezső József, Patay László, Szurcsik János — is a vásárhelyi műhelyhez tartoznak, nemcsak a Vásárhelyi öszi Tárlatokon való szereplésük, ha- nem törekvéseik, művészi magatartásuk rokonsága miatt is. A kiállítókat azonos művészetikai alapjuk, rokon törekvéseik mellett összekapcsolja nemzedéki össze- tartozásuk is. Egy évtizedben születtek, ennek megfelelően nagyjából azonos időben jártak a Képzőművészeti Főiskolára, közös tanáraik is voltak. (A kiállítás szervezése idején a „Kortársak" cím is joggal latolgatott lehetőség volt.)
A kiállítás egyetlen körbesétálás során is meggyőzi a látogatót arról, hogy a realista látás- és megjelenítési mód milyen széles ívű, és hogy a saját hangra lelt alkotók még azonos témában is milyen különbözően, individuálisan mutatják meg táji, emberi és társadalmi világuk, szűkebb-tágabb környezetük valóságát. Részlet- gazdagság és egybefoglaló dekoratív felületek, kolorizmus és monokrómia, síkba terítettség és térélmény, monumentalitás és intimitás, drámaiság és lírai hangvétel változóan jelen volt a kiállított 85 műben.
Dezső József erőteljes színekben, szerkezetességgel, summázó képépítéssel, né- melykor formai monumentalitással és merész képkivágással vall az egyszerű falusi emberekről és önmagáról (öregasszony, Várandós, önarckép, Anyám). A minden- napi kenyér iránti ősi, mitikus gyökerű megbecsülés pátosz nélküli tömör, mate- riális fogalmazást lelt „2 kg barna kenyér" című festményén.
Fejér Csaba szinte végig két szín, a szürke és barna lehetőségén belül marad, de ennek különböző, finom árnyalataival rendkívüli részletgazdagságot és tér- élményt is ki tud fejezni. Képeinek egyes részletei, konkrét jelentésükön túl, ön- álló, elvont felületekként is élnek és hatnak. (Halászok, Töltésről). Az életsorsokat
94
hol az arcvonások egyéniséget, életutat tolmácsoló redőivel, ráncaival, vonalaival fejezi ki (Nagyanyám), hol pedig a testtartás a sors hordozója (öreg napszámos), majd az anatómiai és plasztikai teljességgel kimunkált, de a látványnál mégis sok- kal többet mondó meztelen hát útján vall az emberről (Hazafelé). Részletgazdag műves festése csak Önarcképében lazul fel, válik kissé zilálttá.
Németh József a hasznos tevékenységet folytató kétkezi munkások iránti meg- becsülését, tiszteletét, szeretetét rója le művei nagy részében. Megfestett portréinak magyar parasztok az előképei, ecsetje nyomán azonban egyetemes érvényűvé, álta- lános emberi értékek hordozóivá válnak. Lényegmondó vonalai, mély színei, meleg sárgái és barnái a legmélyebb emberi érzéseket tolmácsolják megrázó erővel (Trip- tihon). A barlangművészet ősi elementáris ereje tér vissza, nyer új, mai, korszerű fogalmazást „Hóolvadás"-ában. Csendes lirizmusának tisztaságával harmonizál a gyapjú anyagszerűsége (Lány poncsóban). A tájjal való együttélés érzéki öröme (Mezei Vénusz) és a tiszai ártér drámai szépsége (Naplemente) egyaránt figyelemre méltó élménye a tárlatnak.
Patay László világa szintén konkrét, jobbára az alföldi környezethez, tájhoz kapcsolódik. Ő azonban közel megy a tájhoz, külön örül minden virágnak, formájá- nak és színének is, és ez az öröme teszi gazdaggá számára és számunkra a rétet, a földet (Magyar táj, Kazlak közt, Magvető). Tájai nemcsak természeti jelenségek, hanem mindig emberiek is. Álom, fantázia, mesetartalmat, -hangulatot közvetítenek (Szikla tövében). Más műveiben ellenkezőleg, a nagyon is reális, már-már naturális valóságra törekszik, amit képpé egy-egy motívum kiemelése, illetőleg a tudatos kép- építés, formálás tesz (Ditte-Dorka).
Szalay Ferenc eddigi legnagyobb vállalt feladata a mezőgazdaság szocialista át- szervezésének és ennek nyomán a parasztember tudati átalakulásának, ú j közösség- ben helyét keresésének festői megfogalmazása. Ebben kendőzetlen őszinteséggel szól az átváltás nehézségéről (Szabó bácsi), problémáiról (Vágtató lovak). Emellett azon- ban túl is lép e korszak gondján, egészen a máig. Ennek összefoglalását jelenti Törté- nelem című tablója. Az eddigi kritikai észrevételekben a huszonhat részes művel kapcsolatban felmerült az ikonosztáz hasonlat is. Valóban a képsoroknak van össze- tartozásuk, külön jelentésük és valóban lehet formai asszociációnak helye. Szocialista jelenünk azonban számos más régi formát töltött már meg merőben ú j és más tartalommal. Itt sem a forma, hanem a máról mának szóló tartalom a lényeges.
A múlt lovasa, az idős, öreg emberek gonddal, aggodalommal teli, végül írógépre is figyelő arca, a külsejében inkább munkás mint paraszt mezőgazdasági dolgozók közösséggé egybe álló második sora, és a közösség erejét kifejező szavazó kezek erdeje, a mi közelmúltunk és jelenünk.
Szurcsik János világa azonos társaiéval, mégis több művében rusztikusabb, mo- numentálisabb. „V. P. portréja" a közösségből kiemelkedő közösségi ember iránti képi tiszteletadás. Szívesen választja témaként a mindennapi, fizikai munkát.
A tevékeny ember iránti szeretetét, megbecsülését anélkül fejezi ki e műveiben, hogy a munka nehézségét semmibe venné, vagy munkásait heroizálná (Gerenda- vivők, Kazalrakók). Dózsa gobelinje kort kifejezően erőteljes, rusztikus és drámai.
DÖMÖTÖR JÁNOS
95
