GREZSA FERENC
Móricz Zsigmond és Németh László kapcsolatáról
i
Németh László életművét a magyar kultúra felől két meghatározó erejű szellemi hatás érte: Adyé és Móriczé. Egyik se mérhető a komparatisztika kicsinyes hatás- befogadás mechanizmusával. Egyszerre formálták — magyarságszemléletük példájá- val — az írói gondolkozást s — az emberlátás tipológiai mintáival — az életmű eszté- tikai alkatát.
Ady- és Móricz-élményében sok a közös, az egy irányba mutató vonás. Az ana- lógiák mellett azonban számottevőek a különbségek is. Adyval (pontosabban: A ha- lottak élén parancsoló látomásával) Németh az írói indulás, a pályakezdő tájékozó- dás pillanatában találkozik. Móriczcal igazán az életmű kiforrott állapotában, midőn az alakító hatás jobbára „csak" a meglevő tendenciák ösztönzése, felhívás a belső arányok módosítására, sokáttételes gondolatébresztés. Az Ady-élmény villámcsapás- szerű, feledhetetlenül szép megrázkódtatás, reveláció, a Móricz-élmény lassú, kor- szakokon átható, állandó sugárzás, ellenállásokat fokozatosan leküzdő s építő erő.
Ady a kiindulópont, Móricz az írói fejlődés végpontja felé mutat. A költő Némethet a gondolkodás tragikumával, a küldetéstudat heroizmusával ragadja meg, a prózaíró viszont — vele egyazon műfajban — az általa teremtett világ fölmérhetetlen gazdag- ságával, az ábrázolás robusztus erejével. Ha Németh László jellemtriptichonjára gon- dolunk, a „szent, hős és szörnyeteg" alakváltozataira, úgy tűnik, Ady a szörnyeteg- ség világidegenségében erősíti meg, Móricz viszont a társadalomban élő, emberi kap- csolatokban lélegző hős magatartására ösztönzi. Tán a Móricz-kapcsolat mégis több azzal, hogy személyes viszonnyá, barátsággá érik. A mester és tanítvány, a szellemi apa-fiú érzés közvetlenségével. Ma se tudjuk meghatottság nélkül olvasni a vallo- mást: „Az egyetlen ember volt ebben az országban, akinek fiául tudtam volna a lába elé ülni." Nem pusztán a szeretet, hanem a példa, a vállalt nagyság okán, hisz
„ez az öreg ügynök, ez volt számomra akkor a magyarság".
Móricz és Németh kapcsolatának története főképpen Németh Móricz-élményének krónikája. Határpontjai a Tanu-évektől kezdődően szinte egybeesnek a Németh László-i írói pálya fordulataival. Előbb — a húszas évek második felében, a harmin- cas években — író és kritikus mérkőzése, a teljesítmények objektív igényű fölmé- rése, egymás feszültségektől se mentes, véleménykülönbségeket se nélkülöző „meg- nézése". Az új korszak kezdete — Németh pályáján is, kapcsolatukban is — 1938.
Németh írói horizontja komorabbá válik; a minőség utópia ihlette fényei kihunynak, egyre súlyosabban borul művére a történelem árnyéka. Móriczcal egy Noé bárkája- szerű közös vállalkozásban forr össze. A Kelet Népénél, országjáró útjain adjutáns- ként szegődik mellé. 1942 után az emlékezés zsilipje szakad föl. Nem pusztán föl- idéző nosztalgia ez, sokkal inkább a magyar irodalom jövőjét munkáló felelősség- tudat. Célja, hogy Móricz gondolkodói és művészi vívmányai minél szervesebben épüljenek be irodalmunk folytonosságába.
Németh László történetileg változó, alakuló Móricz-élménye geológiai rétegek- ként rakódik egymásra. Egymásba át-átvillódzón, de egymást nem közömbösítőn, írói szerencséje, hogy Móricz legnagyobb, A boldog embert, Rózsa Sándort termő utolsó korszakának vált tanújává. írói bátorsága, hogy pályája derekán is a pálya- kezdés nyitottságával merte vállalni ez élményt s önnön életművére vonatkozó kon- zekvenciáit.
Kapcsolatukban Móricz volt az aktívabb fél. De nemcsak Németh Lászlónak volt szüksége Móriczra, Móricznak is őrá. A Villámfénynél bemutatóján döbbent rá, hogy Németh László, a korábban is tehetségesnek tartott fiatal esszéista, vele „rokon gon- dolkozású". A fiatalabb generációkból — most nem számítva az alulról jötteket:
Veres Pétert, Szabó Pált stb. — legjobban őt szerette, legtöbbre őt becsülte. Nem az ösztönös zseni vonzalma, bámulása volt ez a műveltebb intellektus, racionális elme iránt. Móricz gondolkodónak se akárki, ha nem is volt elég ideje-ereje ezt tanulmá- nyokban bizonyítani. Inkább valami munkamegosztás-féle terv lappanghatott mö- götte: hogy amit csinál, meglegyen az analógiája más műfajokban is: esszében, más típusú (tudat-) regényben s (nem népszínműves, hanem lélektani) drámában. Jó választás volt, a nagy író ösztönét, értéktudatát dicséri.
2
Az író és kritikus viszonya két nemzedék farkasszemnézése volt. A Horváthné meghal, a pályadíjnyertes novella sikere után az induló kritikus a kor legnagyobb íróján próbálja ki esztétikai fegyverzetét. Első esszéjét Móriczról írja Zsinka Protes- táns Szemléjébe. Vádpontjait a Pillangó és A nagy fejedelem közé eső alkotói vá- kuum magyarázná? Sokkal inkább a különbözni akarás nemzedéki öntudata. Babits esztéta szemlélete? 1929 és 1933 között Németh a Nyugat kritikai rovatában nem nyilatkozik Móriczról. Fölény, bírálat: az ú j generáció irodalomalapításának szükség- szerű velejárója.
Németh Móricz-portréján jó évtizedig a torzó vonásai ismerhetők föl. Vulkán- szellem. „Alakjai élnek, sokszor hatalmasan élnek, de nem áll mögöttük egy nagy értelem garanciája" — fogalmazza meg róla a belső aránytalanság kórképét. Őserő, gyermekes eszmékkel. Utolérhetetlen jelenetező, szerkesztésbeli hibákkal. A belső kritika hiányából fakad műfajtévesztése is: novellista tehetségét alkatától idegen regényekben éli ki. Tulajdonképpen Mikszáth-rokon volna, de a „vadkan-romantika"
adys pózaiban tetszeleg. „A formátlanság formaművésze", mivel noteszában hordja ihletét.
Némethet csak az Erdély remeklése eszmélteti rá, hogy Móriczon nem kérheti számon a Nyugat második nemzedékének esztétikai normáit, például az intellektua- lizmust. A fogyatkozásokról most derül ki, hogy jelleg. A portré alaprajza nem vál- tozik.: erény és hiba egy tőről fakadhat — csupán az értékszemlélet lesz belátáso- sabb, önnön ars poeticáján fölülemelkedő. Móricz ösztönös művész? „Kérlelhetetlen emberlátása" bizonyítja, hogy kritikus agyvelő. Csakhogy gondolkodói képessége nem tanulmányokban, hanem az ábrázolásban válik teremtő erővé. Novellista alkat?
ö írja meg a kelet-európai eposzt a Rózsa Sándorban, a „teljes emberélet" virág- zását. Egyszerre tud „vadember" és „moralista" lenni, Odüsszeiát és Gullivert al- kotni. Ady-gesztusok? Báthori és Bethlen alakpárhuzama Móricz két arca: ideálkép és realista önismeret feszültsége. Notesz-realizmust csinálna? Ami másolásnak tűnik, valójában teremtés. „Én olyan embereket akarok csinálni, akiket épp úgy lehet figyelni, boncolni, tanulmányozni, mint a valóságos embereket" — idézi szavait a kreativitás esztétikájáról.
A torzóról kitűnik, hogy nagy lélek. „Ö az egyetlen lángész, akivel dolgom volt"
— fogalmazódik meg a végső definíció. „Előtte Keményen kívül a magyar regény- írásban senkisem tudott igazi embert csinálni... a lelkesedés emberei anyagáért s a komor eltűnődés végzetükön — súlyos egyensúlyban van" — olvassuk a Kisebbség- ben című tanulmányban. A Németh László-i álláspont nagyívű változása végső fo- kon a Móricz-életmű harmincas évekbeli megújulásában, utolsó alkotói évtizedének törekvéseiben gyökeredzik. A megőrző lángész mögül előlép a jelenkor krónikása, a magyar sorskérdések vallatója. Az Erdély — Németh interpretációjában — még zárókő: Ady lírája mellett a háború előtti kor legteljesebb összefoglalása. A falu-»
kutatás idején azonban Móricz Zsigmond „utánahajol az ifjúságnak". Megírja A bol- dog embert, a paraszti szociográfia mintáját, majd a Rózsa Sándorban a népből ki- fejlődő „teljes nemzet álmát", az „elfecsérelt magyar anyag" jóvátételeként a „mellé-
rendelő társadalom" látomását. A nemzedéki farkasszemnézést mindkettőjükben az egy táborhoz tartozás tudata váltja föl. „A népi irodalom természetes apja" — olvassuk Németh kései Móricz-tanulmányában. A nemzedéki különbség kiegyen- lítődik.
Hasonló folyamat játszódott le Móricz Zsigmondban is. Korai Németh László- portréján még túlontúl sok az urbánus vonás. A nép Eötvös-kollégiuma pedagógiai tervét elitre szűkítettsége okán bírálja. A Sznobok és parasztok ellenében a népből jött őstehetségek pártjára áll. „Az író ott kezdődik, mikor az ember elfelejti, amire az iskola tanította" — fordítja vissza a műveletlenség vádját. A Berzsenyi-könyvön
— habár dicséri szerzője merészségét, mellyel szakít Kölcsey-kultuszával, saját ko- rábbi énjével —, az életességet kéri számon; miért nem tudhatjuk meg belőle, hány holdja volt a niklai remetének. A Gyászban — az 1936. március 10-i kecskeméti Ka- tona-ünnep alkalmával — nem a hősnőt, hanem a csendőr mellékfiguráját dicséri.
De közben egyre teljesebb revízió alá veszi a Némethből alkotott filozopter-fanto- mot. Meggyőzi a Villámfénynél, a Kisebbségben Kemény- és Tolnai-portréja, a Beth- len Kata-tanulmány, a Cseresnyés bemutatója de végül és legfőképp: A másik mes- ter. „Senkinél se olvad ily villámfényben irodalommá az élet" — állapítja meg a regényről. „Ö látott a legtisztábban" — összegezi Németh a róla szóló Móricz-kritika summáját. (Még Gulyás Pálnál is?!) A kör a másik irányból is bezárult. Az ered- mény: a kor két legnagyobb írójának egymásra találása.
3
Az 1938 szeptemberi összebarátkozás, a „nyolcórás beszédtor" kapcsolatukban ú j - szakasz kezdete. Németh Lászlóban a „Roland-komplexumot" lobbantja föl, vezér- kereső ösztönét táplálja. Vállalkozásuk külső krónikáját jól ismerjük a Kelet Népé- ből, Németh Móricz-könyvéből és a Homályból homályba megfelelő önéletrajzi feje- zeteiből. E szerint Németh Móriczon próbálja ki a Kisebbségben irodalomtörténeti gondolatmenetét. 1939 végén belép a Kelet Népe szerkesztőségébe (a kritikai rovat vezetőjeként), s cikkek sorát írja a folyóiratba; olyanokat mint a Kiforgatnak múl- tunkból, a Híd a Dráván, a Krlezsa Adyról stb. Részt vesz Móricz harmadik (és utolsó) nagy országjárásán, mintegy alkatától idegen feladatként vonatozik Soprontól Békéscsabáig, Ceglédtől Szegedig, Kassától Nagyváradig, Pápától Hódmezővásárhe- lyig, szónokol, hiteket ébreszt, tapasztalatokat gyűjt. Együtt tervezik a Törökvészen az Írók Népfőiskoláját, melyet a VKM majd zugiskolaként tilt be. Móricz inspirá- ciója nélkül nem születik meg az Iszony, Németh László legjobb regénye. Jóval kevesebbet tudunk viszont — irodalomtörténeti feldolgozás híján — e négy esztendő belső krónikájáról.
Az Égető Eszter Móricz-jelenete talán a legfontosabbat emeli ki ezeknek az esz- tendőknek a közös eszméiből. Az Anschluss idejére transzponálja a valójában két évvel későbbi irodalmi estet, s nem véletlenül. Azért, hogy az írót a németellenes szellemi ellenállás élő lelkiismereteként ábrázolhassa. Amikor „a világnak mosolygó patriarcha maszk" egészen leolvad róla, s „komor ukrán arca" válik felismerhetővé.
„A sors kopogtat. Itt van a szomszédban. S mi semmit nem csinálunk" — kiáltja.
A rövid, lényegre csupaszított mondatok mint a puskaropogás. A veszélytudat mégse lehet bénaság, hanem tevékenység. Programmá formálódik: „Értessük meg az utolsó percben az értelmiséggel, hogy a népben építse bunkereit." A hódmezővásárhelyi Tanyai Tanulók Otthonában, a kelet-európai betyárvilág ábrázolásában, az alulról nézett történelemben. A megmaradás horgonyai csak „a nép mély tengerében" ka- paszkodhatnak meg: folklórban, régi magyar kultúrában, népi irodalomban, Bartó- kék zenéjében.
A „mélymagyarság" mítoszának nemcsak Szabó Dezső-i és Ady Endre-i dimen- ziója van, hanem Móricz Zsigmond-i is. „Az egész század fejlődésében volt ott a
fogantatási hiba. Kihagyta mohó lendületéből a múltat és a népet, a mélységet" — vonja meg Németh a párhuzamot a Rózsa Sándor sok vitát kavart második köteté- vel. „A magam literátori felszíne alatt kerestem valami mélyebbet, s közben irodal-
munk széphalmi színe alatt is kitapogattam a niklait. Nos, amit kerestem, Móricz Zsigmondban készen volt. ö maga volt a »mély magyarság« — olvassuk önéletrajzi vallomásában. Hiba lenne azonban a két világlátást: a Móricz Zsigmond-it és a Németh László-it teljesen azonosítani. Németh ekkor az exodus embere, a mozgalmi munkát muszáj-Herkulesként végzi, s a maga véleményét is túl élesen választja el a másokétól (például a baloldaltól). Móriczban több hit, lelkesedés van „az egész tár- sadalmát, jókat, rosszakat megmozgatni". Amit Németh megideologizál, mítosszá fejleszt, lélekállapottá old, Móricz gyakorlatiasabban, praktikusabban fogja föl. Fel- hígult a magyarság? „Magcsere" kell, a vezetőréteg fölváltása az alulról jöttekkel.
Erkölcsi példákon nemesedhet a társadalom? Forradalomra van szükség, nélküle közönybe fúl a kiváló. Van persze kiegyenlítődés is. A Rózsa Sándor második köte- tét követő hajszában Németh a maga vermére ismer. Az 1943-as tanulmányban, a Népi íróban Móricz gyógyszerét ajánlja a népi irodalom fogyatkozásaira: a „hódító mohóságot". Az Égető Eszter egy kissé a Rózsa Sándor folytatásának készül, az írói cél benne is „az elhanyagolt magyar vidék, az elborított kelet-európai jelleg meg- őrzése, föltárása."
4
Irodalomtörténészi közfelfogás, hogy a „Móricz-hatás" Németh László pályáján a korai művekre: a Horváthné meghal típusú novellisztikára s az Akasztófavirág- féle regényírásra korlátozható. A vásárhelyi korszak sok „áthallása" azonban gyanút ébreszt bennünk ez álláspont, hitele felől, s revíziójára indít.
A vásárhelyi években tapasztalható „Móricz-hatás" természete más, mint ami pályakezdésében fölismerhető. Stílus, nyelv, ábrázolás rétegeit nem érinti, inkább az ars poetica, tipológia elvi szintjén érhető tetten. De amannál sokkal erőteljesebb.
Az egyik tanórán — fennmaradt vázlata szerint — a Szabó Dezső-i és Móricz Zsig- mond-i magatartásmódot hasonlítja össze. Szabó Dezső szerinte a XIX. századi dar- wini alapú individualizmus megtestesítője: eszménye a nietzschei korlátozott nagy- ság, az egyén szerinte csak a társadalom ellenében érvényesítheti önmagát. Vele szemben Móricz képviseli az igazi individualizmust: személyes viszonyban él a vi- lággal, hagyja magát általa megtermékenyíteni, nem zárkózik el önnön gőgjébe s tehetségébe. Életelve, hogy a természet ajándékát bennünk csak a világ segítségével lehet kifejleszteni. Az emberi kapcsolatok bősége nem önfeladás, hanem gazdagodás.
Önkibontás nincs világ nélkül. A prózaíró így éri el, hogy tehetsége az élet minden területére kiterjeszkedik, s ezzel kiapadhatatlanná válik. Szabó Dezső szókincse csak töredéke a Móriczénak, mert lemondott az emberi kapcsolatok vitaminjáról. E gon- dolatmenet önarckép értékű. Igazolja, hogy a móriczi példától nem függetleníthető a Németh-életmű felszabadulás utáni megújulása. A világban élni s gondolkozni Móricz Zsigmond-i morálja ú j hőstípust érlel: az exodus szörnyetegei után Kárász Nellit és Égető Esztert, akik már nem a kiválás, hanem a világba való beilleszkedés törekvésében oltalmazzák morális tisztaságukat. Móricz „természetes és kimeríthe- tetlen alkotókedve, mely teremtményeiben s nem a tükörben élvezi titánságát" — Szabó Dezső ellenszere volt, s példaként ösztönözte Németh írói munkásságának realista fordulatát.
Jelképes, ahogyan Németh Móricz Zsigmond ars poeticájára ráírja a magáét (Előszó Móricz Zsigmond Shakespeare-tanulmányához). Nem a múltnak kijáró ke- gyelet vagy zsurnalisztikái jelszó volt hát a Kisebbségben híres mondata: „Ha lesz magyar irodalom, annak mégiscsak az ő testvér-művükre (Adyéra és Móriczéra) lehet épülnie." Hanem program és feladatvállalás. Az ő komor, realista, „nem rém- látó s nem bizakodó" gondolkodó erejükre a második Magyarországnak és Németh Lászlónak is szüksége van.
Bizonyításul játsszunk egy kis filológiai idézetjátékot. Móricz elbeszéli Németh Lászlónak az ő Görgeyvel való találkozását. Szó szerint említi Kossuthot mentő sza- vait: „Nem tehetett mást. Ilyenkor oda kell dobni valakit a nemzet önérzetének."
Nem innen ered a hű kincstárnokát bebörtönöztető Bethlen Gábor politikai realiz-
musa s Az áruló drámai alapeszméje? Máskor Berzsenyi a téma. „Berzsenyivel kap-•
csolatban mondta (Móricz), hogy gyermekeit az ember nem maga írja. Azokat az ősökkel közösben csináljuk, s néha olyan ősökkel, akiket a legszívesebben kihagy- nánk a szerkesztésből" — emlékezik Németh. Vajon nem ebből az ötletből pattant ki a Mathiász-panzió? Vagy már Móriczot is befolyásolta a Lányaim Németh László-i terve? Móricz Vallomás az írásról című cikkében olvassuk: „Az idealizmus az irodalomban azt jelenti, hogy valaki kész doktrínával megy neki az életnek, és adatokat keres az elméletéhez. A realista író azonban úszik az életben, s a lelke előtt és a lelkében lejátszódó életesemények alakulnak formába és rendszerbe." Itt meg mintha a Pusztuló magyarok gondolatcsíráját találnánk! Németh legutolsó Mó- ricz-tanulmányában az író realista látásmódját jellemzi: „Ami az íráson az irodalom, az az életen a társadalom. A társadalom is egy csomó szokás, babona, befolyás. Az író azonban itt is a valóságra emlékezik: az élet boldog, teljes formáira. Erről igyek- szik a mészvázat letörni, a természeti embert az elnyomorítottból kiszabadítani."
Most meg Kárász Nelli jut eszünkbe, aki a Takaró-házban, a falu nyomasztó súlya alatt pusztai lányságának szabad légvételeiért sóhajt. Az idézeteket tovább szaporít- hatnánk. De ennyi is elég, hogy kimondjuk: Németh László hasonlóképp ápolta Mó- ricz emlékét, mint Arany János Petőfiét. Hűséggel, a nagy írónak kijáró felelős- séggel.
