P Á S K Á N D I G É Z A
A Hivatalnok és a Leány
A TÖRTÉNET
Ezt a csudás, eleven leányzót, kinek járásában támadó büszkeség s szelídem tápászkodó alázat egyaránt jelen való — Életnek hívják. Az eset, amit röviden előadok, abban az időben történt, amikor még senkinek sem jutott eszébe olyasmi, hogy — például — „A bürokrácia és a szex viszonya" címen előadás- sorozatot tartson az inkább kíváncsiskodó, mint érdeklődő ifjúságnak.
A Leánynak dolga akadt a járási hivatalban, melynek sok-sok pókhálós termét uralta a még nem öreg, de már nem is fiatal Hivatalnok. E termekben mennyezetig érő polcokon por- és légypiszok lepte akták. De még a földön, a padlón is, úgyhogy aki a Hivatalnok asztaláig próbált eljutni, annak kacska- ringós, labirintos folyosókon kellett átvergődnie.
A közeledőt Papír Hétfejű sárkány fogadta az első terem ajtajában. Ha sikerült hét fejét levágnod — tovább mehettél. Ám ezzel még nem jutottál messzire, mert akár dzsungelben az elédugró liánok, kúszógyökerek, folyondár- szerű növények — itt is utadat állták a merevségükben is hajlékony, ingó papírbálák. Egy felhőkarcoló sem lehet vigasztalanabb, mint ezek a papír- hegyek !
Mikor végül is a Hivatalnok asztalához értél, csurgott rólad a víz. Orcádon szorongás. Néhány denevér is elröppen, a sarokban bagoly szeme villog, hogy rémületed teljesebb lehessen.
A Hivatalnok asztalán volt egy nagy fémsúly, mellyel a makrancosabb pa- pírlapokat nyomta le olyan kéjes mozdulattal, mintha azok elevenek, valami harmatos szüzek lennének. Ő az, ki papírral játszik liliomok tiportatását, .a pe- csétnyomás meg egyenesen tűzbe hozza.
Midőn valami kis légáram elkezdte libegtetni a papírt, a bürokrata szemé- ben különös láng gyulladt, kicsit bozontos szemöldöke alábbereszkedett, izmai megfeszültek, gerincén borzongás szánkázott át.
Mit kerteljünk: kívánta, igazi férfiremegéssel a ficánkoló papírt! Rávetette magát s egy torreádor elégtételével vagy a papírvágó kést döfte bele, hogy az ne libegjen tovább, vagy pedig a fémnehezéket nyomta rá, mégpedig úgy, hogy maga is reáterült: előbb karjaival-testével verdesve, mint sebzett madár szárnyaival, azután elcsendesedve, már-már tetszhalálban. Fura egy balett volt, mondhatom!
A Leány, mint mondottam, gyönyörű: sokat hallott a megközelíthetetlen Hivatalnokról, nagyanyja is mesélt róla, no meg a szomszédasszonyok:
— Fiatal, szép leánykoromban egyszer a járási hivatalban volt dolgom.
Próbáltam ifjúságommal megbabonázni a Hivatalnokot, hanem az zordul ajtót mutatott. Hiába vettem fel legszebb ruhámat, hiába vetettem reá legeslegszebb pillantásomat, hiába — nem röstellem megmondani — riszáltam is egy kicsit magam, a Hivatalnok zordsága még sem enyhült. Meg se próbáld leányom!
Ám a Leányt nem olyan fából faragták, hogy megijedjen: roppantul bízott
szépségében, amely annyiszor megmentette még a legnehezebb helyzetek- ben is.
Elindult hát a hivatalba, ám annakelőtte ő is felvette legszebb ruháját, cipőjét, legcsábosabb harisnyakötőjét, haját is kibontotta. Egy álló napig öltöz- tette a nagyanyja, anyja, a szomszédasszonyok kara, mintha csak lagzira ké- szülődne! Hiszen az egész falu érdekében ment a járási hivatalba. Az apának nem szóltak semmit, nehogy, féltvén leányát, ne engedje el. De még a kedvese sem tudott az ügyről.
Mielőtt elindult volna, minden asszony adott néki tanácsot.
— A fejedet így tartsd előtte! — suttogta egy majdnem kopasz, reszketős nyakú fehérnép.
— A lábadat így rakosgasd — mutatta a bicegős.
— A csípődet így riszáld — játszotta el egy keszeg, apró öregasszony.
— A szemeddel így pillants reá — hunyorgott a csipás, vaksi asszonyság.
A Leány el is indult s már úton járt, amikor apja otthon megkérdezte:
— Hol van az én legkedvesebb leányom?
Az anya így szólt:
— Elment a teheneket legeltetni. ..
— De hiszen épp tegnap dobolta ki a kisbíró, hogy a közlegelőt ezután nem szabad használni.
— 'Sz épp ez ügyben ment — suttogta maga elé az asszony — de hango- san ezt mondta:
— Addig megy, amíg legelőt nem talál a teheneknek.
A Leány pedig ment, mendegélt, amíg a járási hivatalhoz nem ért.
— Most segíts, Istenem! — s mielőtt belépett volna a néptelennek látszó, komor épületbe — a nagy kapualjban elpróbálta, miként fog mozogni s csábo- sán pillantgatni a Hivatalnokra.
Aztán nekiindult a lépcsőknek. Odaért az első terem ajtajához.
Csodák csodája: a Papír Hétfejű sárkány elalélt szépségétől. Nem kellett ahhoz egy ujjal se nyúlni, magától elterült. A Leány átlépett testén s ment to- vább. A papírnyelvek félrehajoltak útjából és a bálák is utat nyitottak.
A denevérek abbahagyták röpdösésüket, és áhítattal a bagoly is lehunyta szemét.
Máris ott találta magát a Hivatalnok előtt, aki éppen egy lágyan libegő papírt próbált megölelni. Végre sikerült: a nehezékkel lesulykolta, és ott pihe- gett a papír kebelén. A lány elköhintette magát. A férfi, ki eddig háttal volt,
kicsit oldalra hajtotta fejét s úgy pislogott, mint a béka. Méregette a Leányt.
Majc} hirtelen, mintha kígyó csípte volna, mint akinek legféltettebb titkát les- ték ki: felugrott. Olyan fagyottan és félelmesen állt, mint valami szellem- jelenés.
A Leány legyűrte ijedtségét:
— A közlegelő ügyében . . .
— Ki engedett be?
— A Papír Hétfejű sárkány.
— Fejét veszem — morogta amaz. — Menj innen, rusnya féreg!
A Leánynak eddig még senki sem mondta, hogy rusnya féreg, hát most föléledt büszkesége.
— Szép vagyok, mindenki azt mondja.
— Én nem vagyok mindenki, te rusnya féreg.
— Nézd a járásomat! — a Leány mutatta.
— A falábú koldus hozzád képest büszke paripa.
— Nézd a szememet.
— A béka szeme ehhez képest türkiz vagy topáz.
— Nézd a hajamat. ..
— A kopott cirokseprű ehhez képest menyasszonyi uszály.
— Nézd a ruhámat.
— Madárijesztőnek lenne jó.
A Leány elhallgatott.
— Mi kifogásod a ruhám ellen?
— Nem fehér. Ha beszélni akarsz velem, öltözz fehér ruhába. Most pedig menj.
A Leány hazament és otthon három nap és három éjjel varrták a fehér ruhát. Minden pénzüket összeadták, elkótyavetyélték az egyik tehenecskét is, csakhogy minden csipke és fodor a helyén legyen.
— Hol van az én legkedvesebb Leányom?
— Elment legelőt keresni.
A Leány pedig ismét megállott a Hivatalnok előtt.
— Most már szép a ruhám? — kérdezte zsenge kacérsággal.
— Tűrhető.
— A termetemhez mit szólsz?
— Kövér vagy. Indulj el folyosóimon s addig járkálj, amíg nagyon sovány nem leszel. Akkor visszajöhetsz.
És a Leány elindult a véghetetlen papírfolyosókon és csak ment, mende- gélt, étlen-szomjan: feje kábult volt, ajka cserepes: a ruha egyre jobban lötyö- gött rajta. A Hivatalnok elé járult.
— Nem bírom tovább. Nézd, csont és bőr vagyok.
— Még mindig sok a háj rajtad. Vándorolj tovább.
A Leány reszkető térdekkel indult el újra.
— Ó, milyen táncos járásom volt valaha! — gondolta, miközben inát fenve vonszolta magát tovább.
Már ismét röpködtek a denevérek, villogott a bagolyszem, ő pedig rémült kábulatban omlott le, álmosan, kiapadt erővel.
Amikor ismét a Hivatalnok elé járult, már majdnem a földön csúszott.
— Most pedig gyere!
A férfi elindult előtte, ő pedig bukdácsolva követte.
Amaz néha el-eltűnt valamelyik papírfolyosóban, csupán hangja irányí- totta a Leányt. — Erre: jobbra. Erre: balra. Kongott a hang a messzeségből.
Nagysokára a Leány egy teremben találta magát.
A terem hatalmas volt, és közepén egy nagy, üres asztal. Semmi más.
— Erre!
A Leány belépett egy ajtón s majdnem elájult attól, amit látott. Állt ab- ban vagy száz, vagy ezer asztal is. Rajtuk, mint ravatalon egy-egy fehér ruhás, csonttá aszott leány feküdt. Valamennyinek mellén nagy fémnehezék. Ügy lóg- tak le az asztalról, mint valami hatalmas fehér papírlapok.
A Leány elsikoltotta magát.
— Erre gyere — hívta vissza az üres terembe a férfi.
A Leány babonázottan indult arra.
— Ülj az asztalra!
A Leány felült.
— Feküdj le!
A Leány lefeküdt.
A Hivatalnok kinyitotta az ablakot, a szél becsapott, libegtette a ruháját.
— Zizegj! Zizegj!
A Leány azonban már alélt volt az ijedtségtől, fáradalomtól.
— Zizegj fehérség, zizegj!
És kezében egy nagy bélyegzővel ráugrott a Leányra s amikor ismét las- san, nyögve felemelkedett, már ott volt a Leány mellén a nagy, fényes nehe- zék. Fehér ruháján a pecsét nyoma. Csend volt a teremben. A férfi becsukta az ablakot.
— Csak a papírt... csak a papírt. .. végérvényesen és reménytelenül.
Egyetlen hatalmamat... A fehér papírt, a szilárd pecsétet. . . gerincem a ge- rincem helyett: a törvény . . .
Otthon ez idő alatt a leány édesapja egyre többet kérdezgette:
— Hol van az én legkedvesebb Leányom?
A LEHETSÉGES BEFEJEZÉS (EGYIK)
Ellejtette tehát a Leány és a Hivatalnok furcsa táncát a Szent Papiros színe előtt. A denevér szárnysuhogása, a bagoly huhogása groteszk balladát mesélt.
Ám kínálkozott mégis — mint mindig — egy boldog befejezés. Vagy majdnem boldog.
A legény, ki szerette a Leányt, megtudván az aggódó anyától, hova is ment a Leány, feltarisznyálta magát s elindult megkeresni. Levágta a Papír Hétfejű sárkány hét fejét, átvergődött a bálák folyosóin, a Hivatalnokot meg- fojtotta a puszta tenyerével. Megtalálta a Leányt: almát és kenyeret adott néki s a szépség feltámadott.
Kinyitották az ablakot, a széláram kiseperte az egész papírbirodalmat. Ök pedig kéz a kézben boldogan mentek hazafelé, de azt már nem láthatták, hogy a szeszélyes és erőszakos forgószél ismét kezdi összeeszkábálni a Hétfejű szerte- hordott, papírból való tagjait.
Hány bunda kell Próteusznak?
(GAZDAG SZATÍR, SZEGÉNY SZATÍR)
Nekem mesélték egy szegény régi szatír históriáját, ki tehát nem azonos a csabaival. A Tegyebele városbeli szatír roppant rendes, takarékos családapa volt, ki mélységes titokban hódolt mindenkitől megvetett szenvedélyének. Ö is vendéghajat ragasztott, mert így csinosabb, s nem palástolt bámulattal szólt a női nemről. Leomlik a bálvány előtt: paraszt sem szeretheti jobban a földet, gabonát, gyermek a mézet, medve a málnát. Életeleme a suttogás a fülbe, lehet, felajzza a tiltakozás, ám csigázhatja a porhanyós engedelem is. Á járdán szaporán lépegető két formás láb jobban vonzza, mint lovát a zab. Ám a láb nem mindig egyformán jól megépített, az orca sem örökösen mutatós. Nem mindig papsajt. A szegény szatír nem válogatós. Nem, az éhes ember nem tur- kál finnyásán az ételek között: a lókolbászt ugyanolyan jóízűen eszi, mint a vörös ikrát. Persze, ő nem egyszerűen csak éhes, hanem csillapíthatatlan. Ő a Kielégíthetetlen.
Megírhatnám én e sorokat egészen a társadalom pártján állva, ahol ma- gam is volnék, de akkor a szegény szatír oldalára ki álljon? Csak az író lehet iránta kicsikét pártatlan, hiszen ügyész, bíró ellene van, még az ügyvéd is csak félszájjal védi.
A póruljárt asszonyok, leányok azt mondják: erőszakoskodott. Ö ezt ta- gadja. Lehet, számára ez az erőszakoskodás olyan, mint anya számára az, ha gyermekébe tukmálja az ételt. Ki ne ismert volna már olyan házigazdát, aki egy pillanatra sem hagyja abba a kínálgatást. Hogy ez erőszakoskodás — csu- pán a vendég érzi így. Ö meg van győződve, így dukál, így kell tennie a jó és szíves házigazdának. Ö szentül hiszi, ami neki jó, a másiknak is az.
Az is lehet, nem minden asszony és leány állt ellen épp annyira, mint utó-
lag mondják. Ki ne látott volna olyan filmeket, amelyekben a franciák — mindig is nagyrabecsülendő öniróniával — az ellenállási mozgalom neolatin háryjánosait csipkedik, akik aprócska Credo-ba csöppenésüket előre megfontolt szándéknak, eltervelt hősiességnek tüntetik föl. Miért épp az asszonyok között ne lennének ilyenek? Éppen ők ne értenék a történelmi „föltupírozás" mód- szerét? Bár az is lehet: még inkább védekeztek, mint mondják, csak nem sze- retnének dicsekedni.
A mi Tegyebele megyei szatírunk van annyira szánalomra méltó, mint amennyire ijesztő. Kiszolgáltatottságnak, hajszoltságnak és persze fantomszerű-, ségnek a keveréke. A verébfióka szíve sem verhet jobban, amikor a fészekből kiveszik, mint a szatírnak, kit illessünk a legmindennapibb és derék névvel, kereszteljük Jancsinak.
Mennyi kétely: sikerül-e ma valami s ha igen — milyen lesz az áldozat?
Meg kell mondanunk, a mai napság, amikor világszinten dúl a férji eltunyu- lás, e szegény szatír valóságos példává magasodik: ő az utolsó lovag, ki emlé- keztet: igenis lehet komoly áldozatot hozni egy nőért! Mert áldozattá téve valakit, maga is áldozattá válhat, ha a veszélyességi fokot mérjük. Rómeó és Júlia még kockázatot vállaltak szerelmükért, de vajon olyan sok ennyire koc- kázatos szerelem van? Valamikor párbajoztak a nőkért.. . Kiben maradt némi árnyéka e hajdani romantikának? Nem kétséges, a mi szegény szatírunkban.
És ő még csak nem is a szerelemért teszi, hanem annak csak testi részéért, tehát még kevesebbért vállalja a kockázatot.
Igen, én is elismerem: bizony sikoltozott az a koros asszonyság, akit a mi Jancsink átölelt hajdanában. Rémült volt, tagadhatatlan. De vajon nem rémü-
lünk-e meg mi is, ha valaki a játék ártatlanságával hátulról befogja a szemün- ket? Az is elfogadható, hogy a koros asszonyság szívében elveszettség, szemé- ben pánik verdesett. De honnan tudhatnánk, hogy harmadnap nem állt-e a tükör elé s nem futott-e át az agyán: ha ez megtörtént, ha ez megtörténhetett velem, nem is vagyok én olyan öreg és a külsőm is vonzó lehet még. Vajon ehhez a kései vigaszhoz eljuthatott volna-e a szegény szatír nélkül? Csak semmi képmutatás. Az álszemérem sokszor borzasztó titkok subája lehet. Az említet- tek vajon nem számíthatók-e némi enyhítő körülménynek? A büntetőjog zord színe előtt bizonyosan nem. De hála istennek, az irodalom mégsem büntetőjog.
Vajon az a férj, kinek feleségével történt az eset, mondjuk az éppen si- kertelen eset, nem felnéz-e ezután asszonyára, ki ilyen hősiesen ellenállt s nem gondolja-e: ejha, milyen kapós az én menyecském, jó lesz rá jobban vigyázni.
Ezenkívül: hány férj ölte meg a vagyonért nejét, meg egyebekért; a mi szatí- runk korántsem ilyen anyagias.
Lám csak, mennyi oldala van a kétoldalú éremnek. Kettőnél minden esetre még akkor is több, ha ez geometriai abszurditás.
Igaz, a mi Jancsink is eltulajdonított néhány holmit az áruházakból. Vagy hét-nyolc bundát, zakót, miegymást. \ ,
— Amennyi a testi szükségletem — vallotta egykoron Jancsi is.
Erre a tárgyalóteremben derű támadt, hiszen miért lenne „testi szükség- lete" ennyi bunda, amikor abból egy-kettő is bőven elég.
De hát hallottunk a mitológiai Próteuszról, ki arról volt híres, Kogy alak- / ját mindig változtatta. Vajon hány bunda kellett Próteusznak?
A mi szegény szatírunkban valószínűleg Próteusz-vér is folydogált. Hogy a családfa melyik ágán csücsül neve egy falevélen, azt tudni nem lehet, de hogy rajta van — az több mint bizonyos. Még ha korcs utód is, de csak ivadék.
És itt ismét a nők iránti áldozatkészségnél tartunk. Ö egészen kopasz, tehát vendéghajat ragaszt, hogy tessék az áldozatnak. De hát milyen áldozat az, akinek a támadó tetszeni akar? Szép, elegáns öltözetben kíván megjelenni, hogy az áldozat kellemesen érezze magát. Fordítsunk egyet a dolgon: ha egy gyilkos mindent megtesz, hogy áldozata az utolsó pillanatokban a legjobban érezze magát, sőt, úgyszólván tudomást se szerezzen arról, hogy meghal, nincs
ebben némi érdemesség? Hallhattuk, hogy villamosszék helyett a tengerentúl bevezették az injekciós halált. Az orvosok etikája kapálódzott, merthogy nem akartak balimihálykodni. Ám ki tudja: hátha nem csak azért vezették be ezt a dolgot, merthogy netán kompromittálni akarták a tudományt, az orvosi testü- letet, még csak nem is azért, merthogy ez kevésbé költséges, mint a villamos- szék intézményét fönntartani, hanem: mert valamivel enyhébb halálnem. Per- sze, ez sem biztos. Ám minden rosszat el lehet méltányosabban és kevésbé méltányosan követni.
A mi szegény szatírunk e szerint a méltányosság híve volt.
Már maga az a tény, hógy igyekezett változatosan öltözködni. Ezzel min- den áldozatát külön is megtisztelte. Gondoljunk csak a borotválatlan, lompos, mindig ugyanabban a ruhában járó férjekre, és mindjárt láthatjuk, mekkora a különbség.
A mi szatírunk mindig meg akart újulni és minden nőnek szeretett volna mást nyújtani. Ezzel hallgatólagosan úgy fogta föl e csodálatos nem vala- mennyi tagját, mint ama neves filozófus, Leibniz a maga „monászait": egye- dieknek, egyszerieknek, kik között két egyforma sosem található, mint ahogy két ugyanolyan falevél sem. Mindegyikhez más ruhában, más alakban közele- dett: másik önmagát adta.
Vajon nem az egyéniség oltárán gyújtott gyertya ez?
Ám a történetet másképp is el lehet képzelnünk.
Juliska meghallja, hogy Jancsi a szoknyafronton garázdálkodik.
Juliska tulajdonképpen egy női szatír, tehát a földi nimfa. Ez a mániája.
Elhatározza, hogy „elébemegy" Jancsinak, mert úgy érzi: épp erre az em- berre van szüksége, zsák a foltját alapon. Kószál az őszi alkonyatban, a söté- tebb szürkület is ott éri a berekben, parki padokon, vasúti töltés mellett, dülő- utakon.
És egyszer meg is érkezik a Várva-várt.
Ha anekdotában képzeljük el e találkozást, így kell történnie: Jancsi meg- rémül a Juliska falánkságától s úgy menekül, mint ördög a tömjéntől, mert hiszen ő csak a „normális" asszonyokat kedveli. A gyomorbajos sem szívesen vesz el gyomorbajost: miért kéne egy nyögdécselöből kettőt fabrikálni.
Mi azonban nem anekdotában beszéljük el az esetet. Hanem félig-meddig boldogságos végezettel. Jancsi igenis beleszeret Juliskába, elválik feleségétől és elveszi a leányt. Élnek is szépecskén egy ideig s egyszer csak Juliska észre- veszi, hogy Jancsi ki-kimaradozik, ám a férfinak is szemet szúr, hogy neje is ezt teszi.
És az alkonyatban ismét feltűnik a visszafojtott lélegzetű árnyék. Meg- igazítja vendéghaját, sálját szívepesztőre csavarintja és vár.
Juliska is felbukkan némelyik presszóban, bárban s egy bizonyos fajta lesütött szemmel egyedül ül, amiből tudni lehet: ez a pillantás most pihen, hogy azután annál inkább izzék, mint a parázs. Vagy pedig les. Mert a Ju- liska-félékben van tartózkodás, némi szégyenérzet, ami a bűntudatból adódó.
A Juliska-félék tartózkodása azonban lepel, másrészt az erő tartogatása a leg- drágább pillanatokra. Egy ilyen földi nimfában kevesebb a kacérság, mint azokban, akiknek legnagyobb élvezetük maga a tetszés, a siker. E nimfák a lényegre koncentrálnak, éppúgy nem bonyolódnak nagyon látványos, nagyon feltűnő kacérkodásba, mint ahogy a hivatásos ökölvívó sem kezd korcsmai verekedést, hanem a szorítóra tartogatja erejét. Hacsak nem túl kiéhezettek.
De mi is történt velük? Juliskával és Jancsival?
Ha elmondjuk, mi történt Jancsival, előttünk a Juliska lelke is meg-
világosul. , E bűntudat olyan természetű, mint a sokat és mindig evő ember röstell-
kedése, aki tudja: mások nem ilyenek, ő kilóg a sorból, az átlagból s ezért csúfolódás tárgya is lehet. A kétméteres ember vajon nem érzi feszélyezettnek magát a középtermetűek között? Jancsi és Juliska, anélkül, hogy tudnák, bele-
kóstolnak a zsenialitás lélektanába. A zsenit éppen az teszi sebezhetővé, hogy nem olyan, mint a többi. Éppen zsenialitása az Achilles-sarka. Paradoxonban:
ereje a gyengesége. Neki nincs „védőszíne", hanem csak árulkodó színei vannak.
Ám szálljunk alá a magasabb régiókból, maradjunk csak a ligetben, ahol most Jancsi árnyéka lapul.
A szegény szatír egyáltalán nem iszonyodik az űrtől, a kiüresedéstől, épp fordítva: a megkönnyebbülést keresi. Ám a feltöltődés oly gyors, amilyen se- besen a láng terjed a nyári tarlón. A Juliska természete is ilyen. Jancsinak is a Szent Változatosság kell, mert ez megteremti annak érzetét, hogy sokat és sokfélét kapott. A sokféle másképp elégíti ki, mint az egyféle. Ha jóllaktam töltöttkáposztával, utána több tölteléket nem bírnék enni, ám egy sütemény még elmegy és inni is tudok. Ezért Jancsi nem is törődik, hogy szép-e a leány vágy asszony, fiatal-e vagy vénecske, hiszen a Változatosság szerelmében ezek majd kiegyenlítik egymást. A színpalettán minden szín elfér. A szivárvány úgy lesz szép, hogy minden színe együtt él. A kövér asszony után valóságos citromtortaszeletnek számít ez a soványka. Jancsi lelkében van ugyan bűn- tudat, ám sorsát úgy cipeli magával, mint csiga a házát. Nem tudja nem azt tenni, amit tesz. Juliska is eképpen. Gyöngyözik testük, nyakukon a pihék bor- zolódnak. Fölzümmög az agy. Mintha egy elfoghatatlan légy mászkálna örökké a hátuk közepén, s apránként leereszkednék a vesék iránt. Könnyű megvakarni a kezünk fejét, a tenyerünket is: ám a hátunkat nehezebb. És ha ráadásul mindez belső viszketés? Képzeld el, hogy viszket a szív, viszketnek az izom- szalagok, az idegek. Nem, ezt nem lehet megvakarni. A csiklandós felület egész testünkre terjed ki, sőt benső szerveinket is betakarja. És nagyon nehezek va- gyunk, tompaagyúak, mert e csiklandozást állandóan kell tűrnünk, hogy szinte belefásulunk. Keresni kell valamit, amivel odaérünk, ahol viszketnek az ide- gek. A kezünket nem nyújthatjuk meg, s nem vághatjuk föl testünket sem, hogy idegeinkhez nyúljunk. Jancsi tehát keres valakit, aki körmeivel idegeibe váj. Talán csak annyi ez számára, mint amikor azt mondjuk barátunknak vagy családtagunknak: légy szíves vakard meg a hátamat, én nem érem el. Kell a másik. S aztán kicsi időre Jancsit szálló könnyűség kapja hátára, mint valami csodás repülőszőnyeg. Juliskát szintén. De íme, szemerkélni kezd az eső, a sző- nyeg átitatódik s lassan süllyedni kezd. A ligetben ereszkedik le súlyosan.
És Jancsi vár, újra csak vár. Juliska pedig a bárban pilláit félig lehunyja. Ö is les, akárcsak Jancsi, de a férfi nyitott szemmel, a leány a szeme résén.
Igen, szegény szatír. Ám nemcsak természetére nézve mondom ezt, hanem pénztelenségéről is szólok. Mert ha a mi Jancsink gazdag igazgató úr volna, Juliska meg milliomoslány, ugyan mi bajuk is származnék betegségükből? De legalábbis lebukás nélkül sokkal tovább hódolhatnának rossz természetüknek.
Vagy mondjuk semlegesebben: természetüknek. Párhuzamosan képzeljük el életrajzukat.
Ha Jancsinak volna vagy három titkárnője, egy-két egészen pompázatos amerikai kocsija, több villája, kutyája, nyaralóháza, ugyan minek is kellene itt fázlódnia ebben a mi tagadás már eléggé hűvös őszidőben? Akkor bemenne a bárba, vagy felhívna egy telefonszámot, vagy az utcán a kocsiból leszólítana egy leányt azzal a régi, jámbor trükkel, hogy:
— Merre van a Petőfi utca?
És a leány vagy megmondaná vagy nem. S ha megmondaná, esetleg hozzá- tenné :
— Épp arra felé megyek én is . . . — és beülne a kocsiba.
S ha az első leány nem mondaná meg, már a harmadik bizonyosan nem maradna szótalan.
De Jancsinak itt kell fagyoskodnia a ligetben. A szegény szatírok sorsa ez.
A gazdagoké, mint sejthetjük, egészen más. Nekik bundát sem kellett volna lopniuk. Nagy istenverése szatírnak lenni, de mennyivel nagyobb: szegény sza- tírnak lenni.
A gazdag, nyugati szatír elmehet a bordélyba is. Igaz, itt megfosztódik a nemes vadászszenvedélyadta izgalmaktól s valahogy úgy érzi magát, mint aki vadhúst végül is az üzletben vesz. A horgásznak sem mindegy, hogy azt eszi-e, amit ő fogott, vagy amit a neje vett a csarnokban. De mégis: ha ló n i n c s . . . A legközelebbi vadig mégiscsak elüti az éhségét. Igen, a gazdag szatír még tán irigyli is a szegényt, mert az mindig friss vadra kényszerül.
Jancsi ma lógó orral, szomorúan tér haza. A vad elfutott. Neje megkérdezi:
— Történt valami?
— Áh, semmi! — legyint Jancsi.
És neki most a nejéhez kell fordulnia vigaszért. Mert ő szegény szatír.
És a neje nem is sejti, hogy Jancsi most a legelső halaskofával fölcserélné, pedig az nyom vagy száz kilót és elrúgta az ötvenet is. Hiába van oly szép szeme, arca, keble Jancsi nejének, olyan kecses lába, ha Jancsit most egy se- színű szempárért, egy deszkamellűért és karikalábúért emészti a vágy. Azért, akit a Nagy Véletlen hoz elébe, azért, aki meglepetés, aki Váratlanul Olyan Amilyen, s ilyenként örökös ajándéka a létnek. A rögtönzött értékes. Honnan is sejthetné mindezt a neje, hiszen Jancsi szépen megpuszilja kisleányát és fiacskáját, és ágyba küldi, még tán mesét is mond neki gonosz boszorkákról.
Másnap reggel pedig, amikor óvodába viszi, azt mondja nékik:
— Idegen bácsikkal ne álljatok szóba, bármit adnak, cukrot, sütit, ne fo- gadjatok el és sehova ne menjetek velük.
Mert a szatír otthon mégiscsak családapa. Tudja, mi a kötelessége, ha az övéiről van szó. Azt akarja, hogy gyermeke ne essen áldozatul a kiszámítha- tatlan és gonosz világnak. Nem, ő nem tűrné el, hogy gyermeke is ugyanúgy dideregjen majd a ligetben: fiából különb embert akar faragni. Egy családban egy szatír elég. De ha mégis azzá válnék, legalább gazdagabb szatír legyen belőle. Hiszen ő is fejlődésben gondolkodik.
Ezzel véget is ért volna Jancsi és Juliska története. S bár nem védőbeszéd- nek szántam, mindenképpen tanulságokra méltónak éreztem a szegény szatír históriáját.
32
