1H I EIA>>I CEEI=?CO
HF
J=
=+IADIL
J
HI=I
CE@A ''`'!& / *

Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a két világháború között

Kárpátalja iskoláinak, közoktatásának és pedagógiai tudományos életének több év- százados történelme sok szempontból mindmáig feltáratlan. E témakörhöz tartozik többek között Kárpátalja nemzetiségi iskoláinak történelme is. Kárpátalja két világ- háború közötti közoktatásának és iskolaügyének témakörét az elmúlt idõszakban több ukrán és orosz nyelvû monográfia és publikáció érintette. Külön témaként azonban a kárpátaljai nemzetiségi iskolák helyzetének – fejlõdésének, avagy hanyat- lásának – felmérése hivatalos statisztikai adatok felhasználásával magyar nyelven még nem történt meg. Ez a hiány természetesen nem pótolható egyetlen dolgozat- tal. Dolgozatomban kiindulási alapul a kárpátaljai, illetve a csehszlovákiai kisebb- ség iskolaügyét és annak történeti hátterét vizsgálom, tekintettel az 1920–1930-as években formálódó intézményrendszer társadalmi vonatkozásaira, különös figyel- met fordítva a nemzeti öntudat fejlesztésének problémáira s azokra a visszatartó in- tézkedéseknek a feltárására, melyek az 1919–1939 közötti évekre jellemzõek.

Az oktatási intézmények rendszerének alakulása Kárpátalján a témában jelölt idõszakban tartalmilag és minden más vonatkozásában két ellentétes idõszakra oszlik. Nevezetesen a csehszlovák (1919–1938) és a Magyarországhoz visszacsa- tolt-újraegyesített (1938–1944) idõszakra.

Dolgozatunkban a vizsgált idõszakra vonatkozó rendeleteket A Csehszlovák Tör- vények és Rendeletek Tárából (szerk. Pálesch Ervin, Eperjes, 1921) vettük. A vizs- gált idõszak feldolgozásának forrásai elsõsorban másodlagos források. A két világ- háború közötti egyre erõsödõ magyar revíziós politika torzított a magyarországi meg- ítélésen, majd 1945 után a demokratikus, a fasizmusnak ellenálló Csehszlovákiá- ról a „testvéri barátság” jegyében csak jót vagy semmit lehetett mondani. Így a két világháború közötti csehszlovák politikáról minden másodlagos forrást ennek tuda-

G B

Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején (1919–1938)

(I. rész)

BÉLAGABÓDA 371(477.87)“1919/1938“

MINORITY EDUCATIONAL AFFAIRS DURING THE 376.7(477.87=945.11)“1919/1938“

CZECHOSLOVAKREPUBLIC(1919–1938) (I. PART)

Minority educational affair in Sub-Carpathia during the two World Wars. The Czechoslovak Republic’s pub- lic educational affairs (more important regulations, laws). Teaching societies (associations) in Sub- Carpathia. Direction of educational affairs (educational districts). Nursery schools and national schools.

Higher elementary schools. High schools. The history of the Hungarian Grammar School in Berehovo du- ring the Czechoslovak Republic. Vocational schools. Hungarian children in foreign schools. Educational network of the city.

tában kell használnunk. A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (KTÁL) iratanyagai az adott idõszakra vonatkozóan viszont még ma sem kutathatók.

Statisztikai adatok az iskolákkal kapcsolatban a vizsgált idõszakban az 1920-as évektõl jelentek meg (Schematizmus národnych škôl a uèitelù na Podkarpatske Rusi podle stavu ze dne 1. I. 1935; Školstvy na Podkarpatske Rusi. Praha, 1938; Národ- ní školy v republice Èeskoslovenské dle stavu 31. prosince 1921. Èeskoslovenská statistika. Svazek 6. Praha, 1923; Statisticky lexikon obcí v republike Èeskosloven- ské. Zeme Podkarpatskoruska. Redny seznam míst podle zákona ze dne 14 dubna 1920. Èís. 225 SB. Zak. Anar. Praha, 1937), ám azok elsõsorban összesített ada- tokat közöltek a nemzetiségi iskolákról, összesített adatokból pedig nehéz bármifé- le messzemenõ következtetéseket levonni.

Adataim nem Kárpátalja egészére vonatkoznak – ezt a szórványhelyzetben élõ magyarok iskoláztatása gyakorlatilag nem módosítja –, hanem az akkor is jelentõs, illetve nagyrészt magyarok által lakott – a mai közigazgatásnak megfelelõ – négy já- rásra, a Beregszászira, a Munkácsira, a Nagyszõlõsire és az Ungvárira, valamint azok székhelyeire vonatkoznak. A közölt adatok így is valósan tükrözik a korabeli helyzetet.

1. Közigazgatási vázlat

Mint ismeretes, Kárpátalja a magyar államiság kezdeteitõl egészen 1919-ig a ma- gyar állam részét képezte, függetlenül lakossága többnemzetiségû összetételétõl. A gyökeres fordulat 1918-ban, az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása következté- ben állt be, melynek folytán létrejött a Csehszlovák Köztársaság. 1918. október 30- án az ún. turócszentmártoni szlovák nemzetgyûlés kimondta Szlovákia elszakadá- sát Magyarországtól, és deklarálta csatlakozását a Prágában két nappal korábban kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a mai Szlovákiának megfelelõ területen 896 000 magyar nemzetiségû lakos élt, az 1921-es csehszlovák népszámlálás adatai szerint már csupán 635 000. Kárpátal- ján közel 104 000 a magukat magyar nemzetiségûeknek vallók száma 1921-ben, s a cseh országrészeken élõ magyarokat is beleszámítva az 1918-as államfordulat után Csehszlovákiában 744 621 magyar nemzetiségû lakos élt (Popély 1991).

Kárpátalja 1919 májusától a Tanácsköztársaság leveréséig – 1919. augusztus 1-jéig – de facto már nem tartozott Magyarországhoz, hanem az intervenciós csa- patok (cseh és román) megszállása alatt állt (Móricz 2001, 30–32). De jure azon- ban csak 1919. szeptember 10-én a Saint-Germain-en-Laye-ben kötött szerzõdés alapján lett Csehszlovákia része. A szerzõdési okmány II. fejezetének 10–13. cikke- lyei kötelezik Csehszlovákiát arra, hogy Kárpátalja területén autonóm rutén tarto- mányt létesítsen. „10. cikk. Csehszlovákia kötelezi magát, hogy a Kárpátoktól dél- re lakó rutének területét a Szövetséges és Társult Fõhatalmak által megállapított határok között a Csehszlovák Államon belül olyan autonóm egység alakjában fogja megszervezni, amely a Csehszlovák Állam egységével összeegyeztethetõ legszéle- sebb körû önkormányzattal lesz felruházva. [...] 11. cikk. A Kárpátoktól délre lakó rutének területének külön tartományi gyûlése lesz. Ez a tartományi gyûlés fogja a törvényhozói hatalmat gyakorolni nyelvi, közoktatási, vallási, helyi közigazgatási és minden egyéb kérdésben, amelyet a Csehszlovák Állam törvényei hatáskörébe utal-

nak. [...] 12. cikk. Csehszlovákia egyetért azzal, hogy a rutén terület tisztviselõit a lehetõséghez képest e terület lakosai közül fogják kiválasztani. [...] 13. cikk. Cseh- szlovákia a rutén területnek megfelelõ képviseletet biztosít a Csehszlovák Köztársa- ság országgyûlésében, amelybe e terület az alkotmánynak megfelelõen megválasz- tott képviselõket fog küldeni...” (Botlik–Dupka 1991, 22; Móricz 2001, 35–41).

A szerzõdéssel mintegy 12 656 km²területet csatoltak Csehszlovákiához; Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megye túlnyomó részét. Kárpátalja területe ma kere- ken 12 800 km², ugyanis 1945-ben Ung megye keleti sávját – a Szobránci és a Nagykaposi járás egy részét – a Szovjetunióhoz csatolták. Az 1919-es szerzõdés Ung megye 3230 km²területébõl 3217 km²-t juttatott Csehszlovákiának 160 907 lakossal. Ungvárnak, a megyeszékhelynek ekkor 15 980 lakosa volt. Bereg várme- gye 3786 km²területébõl 3327 km², 236 611 lakosából 210 394 fõ került a cseh- szlovák államhoz. Beregszásznak ekkor 12 898, Munkácsnak 16 518 lakosa volt.

Máramaros vármegye 9716 km²területének mintegy 60 százalékát Csehszlovákia kapta, a többit Romániának ítélték. A megye lakóinak száma ekkor 357 705. Ugo- csa vármegye területe 1213 km², összesen 91 755 lakossal, amelynek nagyobb ré- szét Csehszlovákiához, mintegy 40 százalékát Romániához csatolták (Botlik–Dupka 1991, 23).

Az említett négy megye, vagyis a fõként délnyugati határsávban élõ magyarság – Kocsis Károly szerint – a magyar államtól való leválasztását a román és a csehszlo- vák területek közötti vasúti összeköttetést biztosító, stratégiai jelentõségû Csap–Beregszász–Királyháza–Nevetlenfalu vasútvonalnak „köszönhette” (még Mó- ricz 2001, 41; Ortoszkop 1993, 87). A hatalomváltás – a Kárpát-medence más te- rületeihez hasonlóan – itt is jelentõsen csökkentette a magyarság számát. Az 1921.

februári elsõ csehszlovák népszámlálás szerint Kárpátalján összesen 604 593 la- kost vesznek számba, közülük 6862 fõnek rendezetlen, illetve idegen az állampol- gársága. A lakosság mintegy kétharmada, 372 500 fõ rutén (benne igen kis mér- tékben, néhány ezer fõ ukrán és orosz), 103 690 magyar – százalékarányuk a terü- leten 17,35 (1910-ben még 30,6%) –, 19 775 „csehszlovák” (ebbõl 10 298 szlo- vák, 8477 cseh), a többi zsidó, román, német és egyéb nemzetiségû (Popély 1988, 145–175, Kocsis 1989, 435–438).

A valójában soha meg nem valósult rutén területi autonómia (a csehszlovák ura- lom két évtizede alatt, vagyis 1919–1938 között az önálló rutén nemzetgyûlés, a Szojm egyszer sem ülésezett) (Móricz 2001, 41–43; Himinec 1991, 43; Ortutay 1941, 94) mellett minden Csehszlovákiában lakó kisebbségi állampolgár egyéni s részben kollektív nemzetiségi jogait is garantálta a szerzõdés. A törvény elõtti egyenlõség, az azonos polgári és politikai lehetõségek, a széles körû nyelvhaszná- lati jog, valamint az anyanyelvi oktatás biztosítása mellett a faji, vallási vagy nyelvi kisebbségeknek joguk volt saját költségükön vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelõintézeteket létesíteni, vezetni és ellenõrizni. A szerzõdés ki- mondta azt is, hogy „azokban a városokban és kerületekben, ahol jelentékeny arányban élnek oly csehszlovák állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebb- ségekhez tartoznak, ezeknek a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek az élvezetébõl és felhasználásából, amelyek a közva- gyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jó- tékonysági célokra fordíttatnak” (Halmosy 1983).

A Csehszlovákiában élõ nemzeti kisebbségek, így a magyarok jogi státusáról az ország 1920-as alkotmányának hatodik fejezete így rendelkezett: „A Csehszlovák Köztársaság minden polgára a törvény elõtt egymással teljesen egyenlõ és ugyan- azon polgári és politikai jogokat élvezi a fajra, nyelvre vagy vallásra való tekintett nélkül.”¹A kisebbségeknek nyújtott kollektív jogokról nem esett szó. Ugyancsak az alkotmány részét képezte a 122. sz. alatt becikkelyezett, a nyelvhasználati jog alap- elveit szabályozó törvény. Eszerint a nemzeti kisebbségek azokban a járásokban, bí- rósági kerületekben és törvényhatósági városokban használhatták anyanyelvüket, ahol számarányuk legalább a 20%-ot elérte. Ezeken a területeken saját nyelvû be- adványokkal fordulhattak a hatóságokhoz, s azok kötelesek voltak az ügyintézést a kisebbség nyelvén lebonyolítani. Ez a 20%-os arány viszonylagos garanciát jelenthe- tett volna a kisebbségi jogok egyik legfontosabbjának gyakorlására, ha a csehszlo- vák hatóságok nem akadályozták volna a legkülönbözõbb módokon e törvény meg- valósulását. A zömmel magyarlakta területeket, ahol a magyarság számaránya meg- haladta a 20%-ot, szlovák többségû községekkel kapcsolták össze, s így elérték, hogy a magyarok számaránya a nyelvhasználat szempontjából döntõ 20% alá süly- lyedjen.²Hasonló módszerek alkalmazására bõven van példa a húszas évek Cseh- szlovákiájában (például a sokszor egymásnak is ellentmondó állampolgársági törvé- nyek és rendeletek esetében). A magyar kisebbség politikai, gazdasági és kulturá- lis helyzetét alapjában meghatározó törvényeket akkor hozták, amikor e kisebbség szervezõdése még éppen csak megindult.

Ami a kárpátaljai politikai viszonyokat illeti, a saint-germaini békeszerzõdés meg- kötése után a prágai kormány 1919. november 18-án ún. alkotmányos alapokmányt (Podkarpatszka Rusz alkotmánylevele, az Általános Szabályzat) adott ki az ideigle- nes kormányzás megszervezésére Kárpátalján. A szejm helyett egy öttagú Orosz Ön- kormányzati Tanácsot alakítottak, amelynek tényleges hatalma nem volt. Feladatai- nak nem tudott eleget tenni, ezért a prágai kormány 1920 elején eltörölte az álta- lános alkotmányt, s a terület ügyeit a csehszlovák kormány által kinevezett kor- mányzó fennhatósága alatt a prágai minisztériumnak rendelte alá. A vármegyék és a szolgabírói járások határait érintetlenül hagyták, 1926. július 1-jei hatállyal egye- sítették a megyék területeit egyetlen megyévé Munkács székhellyel. Az 1927. júli- us 14-én kelt törvény pedig 1928. július 1-jével életbe léptette a csehszlovák állam többi területein érvényes tartományi rendszert Ungvár székhellyel (Fedinec 1999;

Cottely 1939).

A tisztviselõk száma egyébként rövid idõ alatt az osztrák–magyar idõszakhoz vi- szonyítva ötszörösére-hatszorosára, a csendõröké és rendõröké a tízszeresére növekedett.³ A megyei, járási és jegyzõi hivatalokban a vezetõ állásokat a Csehor- szágból Kárpátaljára települt hivatalnokok, kisebb részben oroszok és ukránok töl- tötték be. A közintézményekben a cseh nyelvet vezették be hivatalos nyelvként.

2. A szlovák nyelv árnyékában

2.1. A Csehszlovák Köztársaság közoktatásügyérõl (fontosabb rendeletek, törvények) A Csehszlovák Köztársaság 1918 végén alakult két, közjogilag különbözõ államrész- bõl: egyrészt az ún. történelmi országrészekbõl (Csehország, Morvaország és Szilé-

zia), másrészt a Magyarországtól elszakított, Szlovenszkó név alatt szereplõ Felvi- dékbõl és Ruténföldbõl. Amott az osztrák állami érdekeknek, itt a hungarizmus szel- lemének megfelelõ nevelõ- és oktatómunka volt a közoktatás célja és kötelessége.

Így folyt ez évszázadokon át. S minthogy egyrészt a történelmi országrészek, más- részt pedig a Felvidék és Ruténföld közt sem történelmi, sem néprajzi, sem nyelvi, de még közgazdasági érdekek sem voltak, a jelzett területeken élõ népek között a szorosabb kapcsolat is hiányzott. Ugyanakkor Csehszlovákiának a megalakulása után a köztársasági gondolat harcot jelentett a monarchikus gondolattal szemben, amely utóbbi mind az Ausztriához kapcsolt Csehországban, Morvaországban és Szi- léziában, mind az évszázadokon át Magyarország szerves részét képezõ Felvidéken és Ruténföldön a közjog alapkövét képezte. A köztársaság alapítóinak tehát egyik sürgõs teendõjük az volt, hogy céljaiknak és érdekeiknek, valamint a köztársasági gondolatnak megfelelõ reformokat hajtsanak végre, elsõsorban pedig, hogy az ad- digi egész tanügyi rendszert gyorsan átszervezzék. Egyrészt az osztrák, másrészt pedig a magyar közoktatásügyi törvényeket kellett megváltoztatni, vagy legalább lé- nyegesen módosítani. A soknemzetiségû Csehszlovákiában a cseh hegemónia biz- tosítása nem volt egyszerû feladat annak dacára, hogy bár a történelmi országré- szekben a németek kisebbségben voltak a csehek mellett, mégis mindenütt a né- metek kultúrfölényét lehetett érezni, sõt a szorosan vett cseh nemzeti kultúra is a német kultúra gyökereivel táplálkozott, az elszakított Felsõ-Magyarországon pedig a hungarizmus gondolata volt a kultúra közös kútforrása. A csehek törekvése tehát az volt, hogy egy új kultúralapot teremtsenek meg, amely egyrészt a köztársaság létér- dekeinek, másrészt pedig a cseh törekvéseknek megfelelnek.

A köztársaság alapítóinak tehát egyik sürgõs teendõjük az volt, hogy céljaiknak és érdekeiknek, valamint a köztársasági gondolatnak megfelelõ reformokat hajtsa- nak végre, elsõsorban pedig, hogy az addigi egész tanügyi rendszert gyorsan átszer- vezzék. Ez az elv burkolt formában már az 1920. évi csehszlovák alkotmánytörvény- ben le van fektetve, s ezt az elvet a közoktatási kormányintézkedések fokozatosan érvényre juttatták egyrészt a felekezeti iskolák megszüntetésével, illetve államosí- tásával, másrészt a vallásoktatás háttérbe szorításával. Ugyanis már az 1922. év- ben hozott 226. törvénycikk 3. §-a így intézkedik: „A felekezet nélküli tanulók vagy az állam által el nem ismert hitfelekezetû tanulók általában nem kötelesek hittan- tanításon részt venni. Más felekezetû tanulók a járási iskolaügyi hatóság által, Szlovákországban és a kisebbségi iskolákban az illetékes járási (kerületi) tanfel- ügyelõ által ezen kötelezettség alól mentesíthetõk, ha szüleik vagy ezek helyettesei ezt írásban vagy jegyzõkönyvben mondva kérik.” Ezzel a hittan az elemi és a polgá- ri iskolákban a fakultatív tantárgyak közé soroltatott.

Ilyen körülmények közt természetes, hogy az egyházak minden erejükkel védték iskoláikat, mert a szabad szellemû, vallás nélküli, sõt vallásellenes oktatástól fél- tették a gyermekeket és az egész nép lelkivilágát, viszont az általános elszegénye- dés következtében nem voltak képesek a szükséges anyagi eszközöket elõteremte- ni. A tanfelügyelõk pedig mindig találtak okot egy-egy felekezeti iskola beszünteté- sére, fõképpen ha az magyar tannyelvû iskola volt. Megjegyzendõ, hogy „a Pozsony- ban székelõ tartományi iskolaügyi hatóság tisztviselõi karában, valamint a tanfel- ügyelõi karban egyetlen magyar ember sem volt, de még csak olyan szlovák sem, aki méltányos, megértõ viselkedésével méltó elismerést vagy a legcsekélyebb szim-

pátiát vívta volna is ki a magyarság elõtt” – írta Sziklay Ferenc, a Szlovenszkói és Ruszinszkói Ellenzéki Pártok kultúrreferense. Az iskolabeszüntetés okai: rossz el- helyezés, túlzsúfoltság, a tanulók kis létszáma vagy az, hogy a földreform az isko- lafenntartót birtokából kiforgatta, továbbá a tanítóhiány és a csehszlovák iskola ér- dekében folytatott agitáció.

Az új államhatalom a magyar iskolahálózat leépítését és visszafejlesztését, illet- ve párhuzamosan a „csehszlovák” iskolák gyors szaporítását tartotta egyik legsür- gõsebb feladatának (Popély 1998, 5). (A Felvidék szlovák többségû vidékein példá- ul a magyar iskolákat azok állítólagos magyarosító hatására való hivatkozással szüntették meg, illetve változtatták „csehszlovák” tannyelvûekké.) E nagy leépítés- nek és átszervezésnek Anton Štefánek (1877–1964), a Szlovákiai Teljhatalmú Mi- nisztérium Iskolaügyi és Nemzetmûvelõdési Referátusának (Referát školstva a národnej osvety Ministerstva s plnou mocou pre správu Slovenska) vezetõje volt a végrehajtója. Ez a röviden és egyszerûen csak Iskolaügyi Referátusnak nevezett hi- vatal szorosan együttmûködött a prágai Iskolaügyi és Nemzetmûvelõdési Miniszté- rium szlovák ügyosztályával, döntéseit azonban attól függetlenül hozta meg. Az is- kolaszervezés és -rombolás terén Anton Štefánek iskolaügyi referens mindenkitõl függetlenül, teljhatalommal végezhette dolgát. Neve rohamosan ismertté vált az egész Felvidéken (Kárpátalján is). Az õ utasítására változott szlovákká a magyar tan- nyelvû iskolák sokasága, vált állástalanná több ezer pedagógus. Anton Štefánek a szó legszorosabb értelmében élvezte a számára biztosított teljhatalmat. A nevezett referens néhány év elteltével a következõ szavakkal jellemezte az impériumváltás utáni idõben végzett munkáját: „Az elméleti elõkészületre nem volt idõm. Valamilyen tudat alatti ösztön állandóan azt a nótát duruzsolta a fülembe: Dolgozz gyorsan, mert nemsokára jönnek a jogászok és a bürokraták az õ pragmatikáikkal, tanterve- ikkel, rendtartásaikkal, reformjaikkal stb., és lenyesegetik a szárnyaidat és hatal- madat, amellyel rendelkezel” (Popély 1998, 5–6).

A cseh megszállás után a váltás és átszervezés egyformán sújtotta mind a nép- iskolai tanintézeteket, mind a középiskolákat, jóllehet kezdetben feltételezni lehe- tett, hogy az önmagát demokratikusnak hirdetõ államhatalom legalább a népiskolák vonatkozásában gondoskodni fog a méltányos rendezésrõl.

Az elsõ reformokat a tanügy terén már az 1918. december 10-én hozott 64. tör- vénycikkel léptették életbe, tehát a Felvidék megszállásának második hónapjában.

Ez a törvény feljogosította a kormányközegeket, hogy bármely állami, önkormányza- ti vagy egyházi funkcionáriust, tanárt és tanítót elbocsáthassanak, levéltárakat és gyûjteményeket zár alá vehessenek. Ezt a jogot alaposan ki is használták a tanerõk elbocsátásánál és kiutasításánál.

Az 1919. április 3-án hozott (majd április 15-én közzétett) 189. törvénycikk („a népiskolákról és magán tan- és nevelõintézetekrõl”) új elemi és polgári iskolák lé- tesítésérõl intézkedett. E jogszabály méltányos alkalmazása jelentõs mértékben elõsegítette volna a magyar iskolák egy bizonyos részének fennmaradását a vegyes lakosságú vagy akár szlovák többségû területeken is, persze az akkor még többnyel- vû és többkultúrájú városokban. A törvény elsõ paragrafusa világosan és közérthe- tõen leszögezte: „Nyilvános elemi népiskola minden olyan községben szervezhetõ, amelyben háromévi átlag szerint legalább negyven tanköteles gyermek van, ha az iskolaközségben nincsen olyan tanítási nyelvû nyilvános iskola, mint amilyen ezen

gyermekek anyanyelve.” A törvény azt is kimondta, hogy ezekben az iskolákban a tanítás nyelve nem lehet más, mint a tanulók anyanyelve. Az idézett törvény máso- dik paragrafusa értelmében „minden olyan nyilvános iskola mellett, amely az isko- laközségben az 1. §-ban feltüntetett viszonyok között szerveztetik, vagy jelen tör- vény hatályossága elõtt szerveztetett, és amelyet az iskolaközösségbõl legalább négyszáz gyermek látogat, nyilvános polgári iskola szervezhetõ, éspedig fiútanulók, vagy leánytanulók, vagy pedig vegyes nembeliek részére (koedukációs alapon).” Eb- be a polgári iskolába 4 km-es körzetbõl kell felvenni a jelentkezõ tanulókat, ha egy osztályban a tanulók száma nem haladja meg a nyolcvanat. A törvény további pa- ragrafusai azt is kimondták, hogy az elemi és polgári iskolák kategóriájában a fent jelzett feltételek mellett magán tan- és nevelõintézetek is létrehozhatók, amelyekre azonban szintén vonatkozik az állami felügyelet; ezen iskolák ugyancsak jogosultak a nyilvános iskolákkal egyenértékû bizonyítványok kiadására.

Magyar szempontból volt azonban ennek a törvénynek egy hiányossága, ugyan- is annak 15. §-a kimondta, hogy: „Ezen törvény Csehországban, Morvaországban és Sziléziában kihirdetése napján lép hatályba. Rendeletileg fog megállapíttatni, hogy ezen törvény Szlovenszkón mikor lép életbe.” A csehszlovák állami és iskola- ügyi hatóságok ezt a nagyon is jelentõs iskolatörvényt a volt magyar területeken vé- gül is soha nem léptették életbe. Ez azért történt így (ezt a tényt Anton Štefánek is- kolaügyi referens sem rejtette véka alá), nehogy a magyarok éppen e törvényre hi- vatkozva követelhessék az elemi és polgári iskolák meghagyását, illetve a bezártak újraindítását (elsõsorban a városokban), amennyiben ehhez biztosítani tudják a tör- vényben megállapított gyermeklétszámot. Elveit azonban a megszállt területeken is alkalmazták, így Kárpátalján is. Ugyanis az országos iskolatanács azzal a joggal él- hetett, hogy bármely iskolát feloszlathatott (9. §), ha az illetõ iskolában negyvennél kevesebb tanköteles volt. Ezt nem is mulasztották el megtenni, ellenben létesítet- tek csehszlovák iskolákat olyan helyeken is, ahol negyvennél kevesebb cseh vagy szlovák tanköteles akadt. Ez lehetõvé tette, hogy a Szlovenszkóra (Felvidékre és Ru- ténföldre) tömegesen tóduló csehek számára azonnal cseh iskolát állítsanak fel olyan vidéken is, ahol a magyarok voltak többségben.

A Csehszlovák Köztársaság iskolarendszerében az impériumváltás után sem szûntek meg a Monarchia idejébõl származó különbségek: a cseh országrészben az osztrák, Szlovenszkón (Felvidéken és Ruténföldön) pedig a magyar iskolaügyi törvé- nyek és egyéb jogszabályok maradtak életben. Az unifikáció ezen a téren vontatot- tan haladt elõre, és leginkább abban nyilvánult meg, hogy fokozatosan a Szlovensz- kóra (Felvidékre és Ruténföldre) is igyekeztek kiterjeszteni a cseh országrészben ha- tályos oktatásügyi jogszabályokat.

A Szlovenszkón (Felvidéken és Ruténföldön) tehát kezdetben, érvényben marad- tak a régi magyar jogszabályok. Mindamellett az oktatásügyi problémák operatív in- tézése kezdettõl fogva a szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium kebelében belül létre- hozott Iskolaügyi Referátus hatáskörébe tartozott.

A pozsonyi Iskolaügyi Referátus által kibocsátott rendeletek sok esetben a prá- gai Iskolaügyi és Nemzetmûvelõdési Minisztérium rendeleteit, határozatait és utasí- tásait ismételték meg, és továbbították azokat a felvidéki iskolák igazgatói, illetve a tanfelügyelõségek felé. A Referátus saját hatáskörén belül meghozott önálló dön- tései és határozatai leginkább Szlovenszkó (Felvidék és Ruténföld) iskolarendszeré-

nek minél tökéletesebb „magyartalanítását”, illetve „csehszlovák” színezetûvé és eszmeiségûvé való átszervezését célozták.

Szlovákia iskolarendszerének irányítási és felügyeleti gyakorlatában szervezeti- leg 1922 elsõ felében következett be jelentõsebb módosulás. 1922. február 8-án az Iskolaügyi és Nemzetmûvelõdési Minisztérium a csehszlovák minisztertanács be- leegyezésével kibocsátotta az 1203-pres. sz. rendeletét, amellyel módosította az or- szágrész iskoláinak addigi igazgatási és felügyeleti rendjét. E rendelettel közös hi- vatallá vonták össze a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium Iskolaügyi és Mûvelõdés- ügyi, valamint Egyházügyi Referátusát, s azt a prágai Iskolaügyi és Nemzetmûvelõ- dési Minisztérium alá rendelték. Az átszervezett hivatal új neve így hangzott: Iskola- ügyi és Nemzetmûvelõdési Minisztérium Pozsonyi Referátusa (Referát Ministerstva

školství a národní osvìty v Bratislavì). A Referátus vált Szlovákiában (Felvidéken és Ruténföldön) az oktatásügyi tárca legmagasabb fórumává. Rendeletei, határozatai és döntései egyenértékûek voltak a prágai Iskolaügyi és Nemzetmûvelõdési Minisz- térium által kibocsátott ilyen jellegû intézkedésekkel. A Pozsonyi Referátus határo- zatai ellen egyedüli fellebbviteli fórumként csak a prágai Legfelsõbb Közigazgatási Bíróság jöhetett számításba.

A következõ években is sorozatban születtek azok a jogszabályok, amelyeknek kimondottan unifikációs jellegük volt, vagyis Szlovákiának még az impériumváltás elõtti magyar idõkbõl örökölt iskolarendszerét igyekeztek összhangba hozni a cseh országrészben fennálló állapotokkal.

Újabb jelentõs reformokat léptetett életbe az 1922. évi 226. törvénycikk (1922.

július 13-án fogadták el, és augusztus 21-én hirdették ki), amely a szlovákiai „nem- zeti iskolák” kategóriájába tartozó elemi iskolai oktatást lett volna hivatott átalakí- tani a cseh országrészben meghonosodott minta szerint. A 226/1922. sz. törvény (közismert nevén egyszerûen csak kis iskolatörvény – malý školský zákon) alapgon- dolata: a köztársasági polgár demokratikus szellemben való nevelése. E célból a népoktatási intézetek (elemi és polgári iskolák) tananyagát új tantárggyal bõvítették ki, nevezetesen az államismerettel kapcsolatos állampolgári neveléssel. Ez magá- ban foglalta a csehszlovák állam gazdasági, kulturális és politikai berendezésének és viszonyainak, nemkülönben a polgári jogoknak és kötelességeknek ismeretét.

Ezért a tankönyvek átdolgozása, az iskolai felügyelet átszervezése és szigorítása vált szükségessé, továbbá rendes tantárgyak közé sorolta a csehszlovák nyelvet, amennyiben ez még – mint az iskola tanítási nyelve – nem szerepelt.⁴

A törvény maximálta az egy osztályteremben oktatható gyermekek létszámát. Az elemi népiskolák vonatkozásában az osztályonkénti maximális gyermeklétszámot az 1922/1923-as tanévvel kezdõdõen s az 1926/1927-es tanévvel bezárólag 80 fõ- ben állapította meg, majd az 1927/1928-as tanévtõl ennek a számnak 65–70, az 1932/1933-as tanévtõl pedig 50–60 (50 fõ az egyosztályos iskolákban) fõre kellett csökkennie. A polgári iskolák maximális osztályonkénti gyermeklétszámát ugyan- csak 80, 70 és 60 fõben állapította meg, az elemi népiskolákéival azonos csökken- tési idõhatárok szerint. Ha a tanulók száma valamelyik osztályban a legmagasabb számot túllépte, ideiglenesen párhuzamos osztályt kellett létesíteni. Ám ha az ide- iglenes párhuzamos osztály három évig fennállt, akkor állandósították.

A törvény leglényegesebb intézkedése az volt, hogy az ország egész területére vonatkozóan kimondta a nyolcéves általános tankötelezettséget, illetve a volt ma-

gyar területek hatosztályos elemi népiskoláinak nyolc évfolyamos „mindennapi” is- kolákká való bõvítésének elvét. Az iskolalátogatást illetõen semmilyen könnyítésnek nem volt helye. Mivel azonban nyilvánvaló volt, hogy e törvény végrehajtására Szlo- vákiában a szûkös iskolai kapacitás miatt, illetve megfelelõ számú képesített tan- erõ hiányában csak fokozatosan kerülhet sor, a törvény úgy rendelkezett, hogy a nyolcéves „mindennapi” tankötelezettséget itt csak öt év türelmi idõn belül, vagyis legkésõbb az 1927/1928-as tanév megkezdéséig kell életbe léptetni.

Az elemi és polgári iskolák esetében továbbképzõ iskolákat vagy tanfolyamokat kellett létesíteni a 14–16 év közti korban lévõ ifjúság számára, s ezek látogatása kötelezõ volt, amennyiben ezen ifjúság ipari és kereskedelmi továbbképzõ iskolák- ban, mezõgazdasági, népoktatási iskolákban vagy egyéb felsõbb, illetve szakmai szakiskolákban nem képezi tovább magát. Tekintettel arra, hogy Csehországban az elemi iskolai tanulók nagy része középiskolákban vagy különbözõ szakiskolákban ta- nult tovább, alig volt elemi iskola, melyben a hetedik és nyolcadik évfolyam tanuló- inak száma az egy osztály tanulóinak maximális létszámát elérte. Sõt, ritka volt az elemi iskola hatodik osztálya is. Csehországban tehát az elemi iskolai tanfolyam tu- lajdonképpen a hatodik osztállyal végzõdik. Morvaországban és Sziléziában is csak 20 elemi iskola van (1928), melyben hetedik osztályt és csak egy volt, ahol a nyol- cadik iskolai osztályt meg lehetett nyitni. Szlovenszkón és Kárpátalján a hetedik és nyolcadik elemi iskolai osztály megnyitása különösen az egyházi iskolák létét fenye- gette, mivel az egyházak az anyagi eszközök hiányában új terhet nem bírtak el.

A tanítók és tanítónõk fiúkat és leányokat minden fokú és nemû elemi és polgá- ri iskolában taníthattak, ám a pedagógusi állások felét tanítóknak, másik felét pe- dig a tanítónõknek kellett betölteniük.

A kis iskolatörvény megalkotása után az elemi és polgári népiskolák vonatkozá- sában egyelõre nem történt semmilyen lényegesebb változás. A törvény hatékony- ságát és egységes értelmezését elõsegítendõ került sor 1925. április 4-én a 64/1925. sz. kormányrendelet kibocsátására, amely azonban csakis az elemi nép- iskolákra vonatkozott, a polgári iskolákat nem érintette. A kormányrendelet ponto- sította a kötelezõ és fakultatív tantárgyak oktatásának szabályait, meghatározta az iskolaorvosok munkakörét és kötelességeit, szabályozta az iskolai vallásoktatást, részletekbe menõen megszabta az új iskolai osztályok megnyitásának, illetve a már létezõk megszüntetésének feltételeit, valamint leszögezte a nyolc évig tartó kötele- zõ tankötelezettség tényét, és felsorolta annak alkalmazható változatait.

A kormányrendeletnek formális szempontból nem volt semmilyen nemzeti tölte- te, elvégre annak mindegyik rendelkezése egyformán vonatkozott a Csehszlovák Köztársaság valamennyi elemi népiskolájára. A jogszabály 10–15. §-ai rögzítették vi- szont az új iskolai osztályok megnyitásának, illetve a már létezõk megszüntetésé- nek feltételeit, s a paragrafusok közvetve már több buktatót is rejtettek magukban, amelyek rosszindulatú alkalmazása negatívan befolyásolhatta a magyar nyelvû ok- tatás helyzetét.

Ugyancsak a 226/1922. sz. kis iskolatörvény folyamaként született meg 1925.

június 18-án a 137/1925. sz. kormányrendelet, amely a polgári iskolákat lett volna hivatott szervezetileg hozzáigazítani a cseh országrészek ilyen típusú iskoláihoz. A kormányrendelet leglényegesebb módosító intézkedése abból állt, hogy a szlováki- ai polgári iskolákat az 1925/1926-os tanévvel kezdõdõen háromévfolyamos tanin-

tézettekké(a csehországi minta szerint) változtatta, amelybe azonban a tanulók már nem az elemi népiskola negyedik, hanem csak az ötödik évfolyamának elvégzése után iratkozhattak be. A kormányrendelet viszont azt is kimondta, hogy az új típusú polgári iskolák igazgatói kellõ érdeklõdés esetén negyedik osztályként egy további egyéves tanfolyamot is beiktathatnak saját tanrendjükbe, de csak abban az eset- ben, azt a helyi viszonyok indokolttá teszik, illetve ha ennek meg van az iskolafenn- tartó részérõl a költségvetési fedezete.

A magyar oktatásügy egyik fontos mozzanata volt a szlovák nyelv kötelezõ tan- tárgyként való bevezetése Szlovákia magyar tannyelvû iskoláiban. A Csehszlovák Köztársaság Alkotmánylevelének 131. §-a világosan kimondta, hogy az államnyelv oktatása a nemzeti kisebbségek iskoláiban is kötelezõvé tehetõ.A pozsonyi Iskola- ügyi Referátus ennek megfelelõen már 1921. január 27-én kelt 2698/I. sz. határo- zata értelmében Szlovákiában az 1921/1922-es tanévtõl valamennyi kisebbségi (magyar, rutén és német tannyelvû) iskolában bevezetendõ volt a szlovák nyelv kö- telezõ oktatása. Az idézett határozat mindjárt az elsõ mondatában leszögezte, hogy a szlovák nyelv már mindegyik közép- és polgári iskolában ott van a kötelezõ tantár- gyak sorában, bár tanítása igencsak nagy nehézségekkel jár, mivel a magyar, rutén és német iskolák tanulói vagy egyáltalán nem beszélik ezt a nyelvet, vagy csak na- gyon hiányosan.Az idézett referátusi határozat az 1879: XVIII. tc. 4. §-ra való hivat- kozással kimondta, hogy a soron következõ 1921/1922-es tanévtõl Szlovákia vala- mennyi nem szlovák (tehát magyar, rutén és német)tannyelvû elemi népiskolájában heti 3-3 órában tanítandó a szlovák nyelv. Vagyis az oly sokat szidalmazott magyar törvényt a politikai helyzet módosulása után a hatalom már a saját javára igyeke- zett alkalmazni. Annak idején ugyanis az 1879: XVIII. tc. rendelte el, hogy Magyar- országon a nem magyar tannyelvû népoktatási tanintézetekben kötelezõ a magyar nyelv oktatása. A szlovák nyelv kötelezõ oktatásának bevezetésérõl hozott határo- zat egyformán vonatkozott mind az állami, mind a nem állami elemi népiskolákra.

Az Iskolaügyi Referátus végül a határozat utolsó mondatában felhívta a tanfelügye- lõségek figyelmét, hogy ezen a téren haladéktalanul tegyék meg a szükséges intéz- kedéseket.

A pozsonyi Iskolaügyi Referátus 1921. augusztus 20-án fogadta el a szlovák nyelv tanításának kerettantervét,s azt a hivatalos közlöny szeptember 1-jei számá- ban hozták az iskolák tudomására. „Minden iskola igazgatósága tartozik ezen tan- tervet részletesen (amennyiben lehetséges, tanórákra beosztva) kidolgozni, s folyó év szeptember végéig az illetékes tanfelügyelõségnek jóváhagyás céljából elõter- jeszteni” – utasította a pozsonyi Iskolaügyi Referátus a magyar elemi iskolák igaz- gatóit. A kerettanterv értelmében a szlovák nyelv az elemi népiskola második évfo- lyamától vált kötelezõ tantárggyá. A kötelezõ szlovák nyelvoktatás hivatalosan meg- fogalmazott célkitûzése az volt, hogy „minden csehszlovák állampolgár elsajátítsa a nyelvet”.

A szlovák nyelv oktatása a Szlovákia magyar tannyelvû elemi iskoláiban azonban a tanügyi hatóságok minden igyekezete ellenére csak nagyon vontatottan indult be e tanévben. A magyar tanítóság túlnyomó többsége ugyanis semmilyen szlovák nyel- vi ismerettel nem rendelkezett. Tankönyvek sem álltak az iskolák rendelkezésére, így egyáltalán nem meglepõ, hogy a színmagyar környezetben az éppen csak a szlo- vák nyelv alapjaival ismerkedõ magyar tanítók többsége gyakorlatilag tehetetlen volt

e nyelv terén. Az elsõ „vezérfonal” a szlovák nyelv tanításához ugyan már 1921-ben megjelent a magyar elemi népiskolák tanítói számára. De Wessely Lajos Bevezetés a szlovák nyelv tanításábacímû könyvecskéje csak néhány egyszerû szlovák nyelvû mintaleckét tartalmazott egy rövid szótári résszel, a függelékben pedig a szlovák nyelvtan vázlatos áttekintésével.

Bár a magyar tannyelvû polgári, valamint közép- és szakiskolákban a szlovák nyelv kötelezõ tantárgyként való oktatását már az 1921/1922-es tanév folyamán mindenütt bevezették, az illetékesek ennek ellenére úgy látták jónak, hogy külön tör- vény is szabályozza az államnyelv oktatásának kérdését a köztársaság valamennyi kisebbségi (nem „csehszlovák” tannyelvû) középiskolai és tanítóképzõ tanintézete- iben. Az 1923. június 8-án elfogadott 137/1923. sz. törvény ezért ismételten ki- mondta, hogy az 1923/1924-es tanévtõl az államnyelv kötelezõ tantárgy a köztár- saság valamennyi ilyen jellegû tanintézetében. Az idézett törvény viszonyt azt is ki- mondta, hogy a „csehszlovák” tannyelvû középiskolákban is bevezethetõ a nemze- ti kisebbségek nyelvének oktatása, akár kötelezõ, akár fakultatív tantárgy formájá- ban.Ennek elrendelése az iskolaügyi és nemzetmûvelõdési miniszter jogkörébe tar- tozik. Erre azonban Szlovákia egyetlen „csehszlovák” tannyelvû tanintézetében sem került sor.

A hatalom a magyar iskolákban mûködõ tanítókat (mint minden közhivatalnokot) állami hûségeskü letételére kötelezte. Ennek kötelezõ voltát az 1919. augusztus 26-án kelt és szeptember 2-án kihirdetett, az elemi és polgári iskolák tanítóságá- nak szolgálati esküjérõl szóló 495/1919. sz. kormányrendelet mondta ki, amely az eskü szövegét és az eskütétel módját is meghatározta. A magyar pedagógusok nagy többsége azonban egyszerûen megtagadta a „szolgálati eskü” letételét. Arra hivat- koztak, hogy mivel az elszakított területek sorsa-mértéke még nem tekinthetõ vég- legesnek, a tõlük megkövetelt eskü is megalapozatlan és törvénytelen. E kérdés azonban továbbra is napirenden maradt. Magának a hatalomnak a magatartása és eljárása sem volt egységes és következetes ebben a vonatkozásban. Ezzel a kér- déssel a Nemzetgyûlés is kénytelen volt végül foglalkozni, és 1920. február 12-én megalkotta a 103/1920. sz. törvényt, amely közzététele napján, 1920. február 25- én vált hatályossá. A törvény értelmében mindazok az elemi és polgári iskolai taní- tók, akik az 1919. augusztus 26-án kelt 495/1919. sz. kormányrendelet értelmé- ben nem tették le az elõírt szolgálati esküt, egy hónapon belül kötelesek voltak megtenni azt. Az idézett törvényben elõírt fogadalom szövege csaknem azonos volt a 49561919. sz. kormányrendelet által megállapított eskü szövegével, azzal az el- téréssel, hogy amíg az elõzõ kormányrendeletben ún. szolgálati eskürõl (služební pøísaha) volt szó, addig az új törvény – valamivel enyhébb a fogalmazásban – csak szolgálati fogadalomról (služební slib) beszélt. Tény viszont, hogy a törvény szövege már konkrét büntetõ szankciót is tartalmazott, amennyiben kimondta, hogy aki nem jelentkezik idõben fogadalomtételre, elveszíti állását és mindenféle jogigényét a fi- zetésre, nyugdíjra és végkielégítésre mind saját személye, mind családja számára.

A magyar nemzetiségû tanítók azonban továbbra is vonakodtak bármiféle állam- lojalitási kinyilatkozás megtételétõl, és így tömegesen fosztották meg magukat hi- vatásuk gyakorlásának lehetõségétõl. Egy részük folyamatosan áttelepült, eseten- ként elmenekült vagy a kiutasítási parancsnak engedelmeskedve távozott Magyar- ország területére, a helyben maradottak pedig kénytelenek voltak pályát változtatni.

A szlovenszkói és a kárpátaljai elemi és polgári iskoláknál alkalmazott tanerõk, akik legkésõbb 1918. december 31-ig valamelyik magyar képzõben nyertek okleve- let, az 1920. évi 276. tc. szerint csak akkor alkalmazhatók, ha legkésõbb 1923.

december 31-ig a csehszlovák nyelvbõl és a honismeretbõl speciális (nosztrifiká- ciós) vizsgát tettek.

Az állami tanítók (elemi, polgári) fizetését az 1919. évi 274. tc. rendezte, mely szerint a tanítók fizetése a többi állami alkalmazott fizetésével volt egyenlõ, és a legalsó fokon a XI. rangosztállyal kezdõdött. Az elõléptetés a XI., X., IX. osztályban háromévenként, a többi osztályokban négyévenként történt. A teljes szolgálati idõ 35 év. A községi vagy felekezeti iskoláknál mûködõ tanerõk állami segélyt kaptak, amely fizetésüket az állami tanítók fizetésének színvonalára emelte, de csak azo- két, akiknek magatartását és mûködését az állami tanfelügyelõ közegek kifogásta- lannak minõsítették, ellenkezõ esetben a már élvezett segélyt is megvonhatták. Az államilag segélyezett iskolák tanítói megkapták segélyképpen azt a különbözetet, amely fizetésük és az állami alkalmazottak fizetése közt volt.

Az 1920. évi március 26-án kelt 181. számú kormányrendelet a törvényt a szlovenszkói és az 1923. évi február 8-án kiadott 25. szám alatti kormányrendelet a törvényt a Ruténföldön mûködõ iskolákra is kiterjeszti.

A népoktatás fejlesztése körül a történelmi országrészben három társadalmi szervezet szerzett magának érdemeket. Nevezetesen a cseh U. M. S. (Központi Is- kolai Matica), a német Kulturverband és a lengyel Macierz. Ezeknek az egyesületek- nek a mûködése fõképpen olyan vidékekre terjedt ki, ahol az ott lakó nemzeti ki- sebbség segítése és megóvása vált szükségessé, hogy be ne olvadjon a többség- be. Itt aztán az illetõ egyesületek állítottak és tartottak fenn iskolákat. 1927-ben az U. M. S. 286, a Kulturverband pedig 100 ilyen elemi iskolát tartott fenn.

A szlovák kultúrpolitika ezzel szemben fõleg három dologra törekedett:1. a vá- rosok magyar és idegen jellegének az eltüntetésére; 2. a határszéli és szórványban élõ szlovákok gazdasági és kulturális megsegítésére, 3. a szlovák nemzeti vagy ál- lami szempontból fontos kisebbségi vidékek elszlovákosítására. Az ennek szellemé- ben tevékenykedõ Slovenska liga (a Ligáról részletesebben lásd a 2. 4. pontot) 1936. február 9-én a következõ határozatokat hozta: 1. az osztályok tanulóinak ma- ximális létszámáról (50–60) szóló 226/22. 5. §. törvény ne vonatkozzék a határ- széli iskolákra ott, ahol a tanulók nagy része nem bírja a szlovák nyelvet; 2. a ma- gyar többségû falvakban a magyar nyelvet mint nem kötelezõ tantárgyat tanítsák; 3.

a kisebbségi vidékeken az állami és más közalkalmazottak szlovák iskolába küldjék gyermekeiket; 4. a Slovenská liga gondoskodjék arról, hogy a szlovák iskolák sze- gény diáksága ne csak tanszerekkel láttassék el, hanem ruhával is... (Vájlok 1939).

A népoktatási intézetek állapotát az 1927/1928-as tanévben a következõ sta- tisztika mutatja (1. táblázat).

Az iskolán kívüli oktatásról az 1918. évi 67. tc. gondoskodik, melynek értelmé- ben az egész Csehszlovák Köztársaság területén „az állampolgári nevelés céljából”

díjtalan tanfolyamokat rendeztek. Ezért minden nagyobb vidéki központban a közmû- velõdési egyesületek kiküldötteibõl s más szakképzett egyénekbõl külön kollégiu- mok létesültek, melyek valamennyi körzeti községben tanfolyamokat rendeztek. Az 1919. évi 430. tc. pedig elrendelte, hogy minden politikai község köteles népkönyv- tárt létesíteni. Csehországban, Morvaországban és Sziléziában 1928-ban 11 638

ilyen népkönyvtár volt (3 682 410 kötettel), Szlovenszkón 3451 és Ruténföldön (Kárpátalján) 271. ⁵

1. táblázat. Népoktatási intézetek Csehszlovákiában 1927–1928

Megjegyzés:Az óvodák és bölcsõdék száma az egész köztársaságban 1585 (Csehországban 763, Morvaországban és Sziléziában 655, Szlovenszkón 127, Ruténföldön [Kárpátalján] 40) volt.

Az elemi és polgári iskolai tanítók képesítésérõl az 1920. évi 276. tc. intézkedett.

Eszerint az elemi iskolai tanítóképzés 65 tanítóképzõben történik (ezek közül 46 ál- lami), melyekben a tannyelv a csehszlovák, illetõleg a cseh, mert a tanárok úgyszól- ván kivétel nélkül csehek és ilyenek a tankönyvek is. Van aztán 11 német, 1 lengyel és 4 rutén tannyelvû tanítóképzõ. A magyaroknak 1927-ig csak egy tanítóképzõjük volt, a pozsonyi Orsolya-zárdában. 1927-ben egy magyar tanítói tanfolyamot szer- veztek a pozsonyi magyar középiskolával kapcsolatban. Ennek fenntartási költségei a költségvetésben 28 000 cseh koronával vannak felvéve. Az állami költségvetés- be felvett 55 tanítóképzõ közül 37 koedukációs intézet.⁶

A kereskedelmi szakoktatás szolgálatában állottak a kereskedelmi akadémiák (3 évfolyam), kereskedelmi középiskolák (2 évfolyam) és kereskedelmi továbbkép- zõ iskolák.A kereskedelmi akadémiába felvételi vizsga nélkül kerülhettek be azok a tanulók, akik a középiskola negyedik osztályát jó eredménnyel elvégezték. Azon- ban olyan tanulók, akik a tanítási nyelvbõl, matematikából vagy földrajzból csak elégséges tanjegyet kaptak, az illetõ tantárgyból felvételi vizsgát voltak kötelesek tenni. A negyedik polgári osztályt jeles eredménnyel végzett tanulók a tanítási nyelv- bõl, matematikából és földrajzból szintén felvételi vizsgát tettek. A kereskedelmi is- kolába felvehetõk voltak a középiskola negyedik osztályát elégséges eredménnyel vagy a polgári iskola negyedik osztályát jó eredménnyel végzett tanulók. Azonban a tanítási nyelvbõl, számtanból és földrajzból felvételi vizsgát kellett tenniük. A keres- kedelmi továbbképzõ iskolába a felvételhez az utolsó iskolai bizonyítvány is elégsé- ges volt. Ebben az iskolában a tanítás szeptember 1-jén kezdõdött, és két éven át naponta 8-tól 10 óráig tartott. A Csehszlovák Köztársaságban az 1926/1927-es

Az oktatás nyelve Az iskolák száma A tanulók létszáma A tanítók létszáma Elemi iskolák

csehszlovák 9 544 955 916 23 714

kisorosz (ruszin) 500 62 714 800

német 3 202 299 869 7 908

magyar 789 14 417 1 409

lengyel 76 9 005 239

román 2 295 4

héber 5 293 10

többnyelvû 74 20 483 5 600

Polgári iskola

csehszlovák 1 274 206 528 5 600

kisorosz (ruszin) 8 1 532 43

német 406 55 894 1 536

magyar 14 1 763 46

lengyel 3 539 15

többnyelvû 17 5 362 144

tanévben összesen 103 kereskedelmi iskola mûködött. A tanítási nyelvet illetõen 62 csehszlovák, 1 rutén (ruszin), 28 német, 5 magyar, 7 vegyes tannyelvû iskola volt. Kereskedelmi továbbképzõ iskola 68 volt, ebbõl Csehországban 43, Morvaor- szágban és Sziléziában 15, Szlovenszkón 9 és Ruténföldön (Kárpátalján) 1. A taní- tási nyelvet illetõen 41 csehszlovák, 23 német és 4 magyar.

A gazdasági tanintézetek száma az egész köztársaságban 258 volt (ebbõl 5 ru- tén tannyelvû). Ipariskola 270 (ebbõl rutén tannyelvû 5).⁷

Az iskolák feletti fõfelügyeletet a tartományi iskolatanácsgyakorolta, amely egy tanügyi fõreferensbõl, fogalmazói hivatalnokból és beosztott tanfelügyelõkbõl, taná- rokból és tanítókból állt. Csehországban az iskolatanács 23 hivatalnokból, 16 be- osztott tanfelügyelõbõl és 27 beosztott tanárból és tanítóból állt. Ezen kívül volt 5 szakfelügyelõ, 34 kerületi rendes és 123 helyettes tanfelügyelõ. Morvaországban 14 fogalmazói hivatalnok, ezen kívül beosztva 8 tanfelügyelõ és 12 tanító és tanár, továbbá 17 kerületi tanfelügyelõ és 13 helyettes tanfelügyelõ. Sziléziában 5 fogal- mazó, beosztva két kerületi tanfelügyelõ, 3 kisegítõ és 1 helyettes tanfelügyelõ.

Szlovenszkón és Ruténföldön (Kárpátalján) a fõfelügyeletet a Pozsonyban székelõ iskolatanács gyakorolja. Van aztán Szlovenszkón 54, Ruténföldön 14 tanfelügyelõi kerület, melyek felett a tankerületi fõfelügyelõ és helyettesei állnak.

A csehszlovák középiskoláknak négy típusa van: klasszikus gimnázium, reálgim- názium, reform-reálgimnázium és reáliskola.1919 elõtt a Csehszlovák Köztársaság területén a középiskolák száma 117 (az egyházak, községek vagy társulatok által fenntartott iskola) volt. Szlovenszkón 30 római katolikus, 12 ág. ev. és 3 görög ka- tolikus, 1 zsidó és 1 városi középiskola volt. E középiskolák száma az államosítás során 71-re, majd 1928-ban 22-re apadt, ezek közül az egész köztársaságban egy- házi fennhatóság alatt maradt 11, de Szlovenszkón a szerzetesrendek által fenntar- tott, valamint a királyi katolikus középiskolákat, nemkülönben az érsekújvári városi és vágújhelyi zsidó középiskolákat államosították, csupán a komáromi bencés gim- náziumot hagyták meg, de emellé is egy csehszlovák állami középiskolát állítottak.

Az egyes típusok szerint: gimnázium volt Csehországban 13 cseh, 11 német, Morvaországban 4 cseh, 2 német, Sziléziában 1 német és Szlovenszkón 2 cseh- szlovák és 1 magyar. ReálgimnáziumCsehországban 38 cseh, 14 német, Morvaor- szágban 22 cseh, 6 német, Sziléziában 3 cseh, 1 német, 1 lengyel, Szlovenszkón 24 csehszlovák (2 intézetben német és 4 intézetben magyar párhuzamos osztályok- kal), Ruténföldön 2 cseh, 4 rutén és 1 magyar. Reform-gimnáziumCsehországban 20 cseh, 11 német, Morvaországban 11 cseh, 6 német, Sziléziában 3 cseh, 3 né- met, Szlovenszkón 10 csehszlovák, 1 német, Ruténföldön 1 cseh. Reáliskolák Csehországban 32 cseh, 10 német, Morvaországban 15 cseh, 7 német, Sziléziá- ban 2 német és Szlovenszkón 3 csehszlovák. Ezen kívül mûködött Csehországban 3 felsõbb reálgimnázium német tannyelvvel.⁸

A középiskolai és tanítóképzõ intézetektanulóinak száma 1928-ban: Csehország- ban 48 438, Morvaországban 23 952, Sziléziában 4676, Szlovenszkón 18 509 és Ruténföldön 2699. Nemzetiség szerint: 68 192 csehszlovák, 21 970 német, 4438 magyar, 1569 zsidó, 1538 rutén (ruszin) és 478 lengyel. E szerint az adatok szerint nem járt minden tanuló olyan intézetbe, ahol anyanyelvén folyt az oktatás.

A Csehszlovák Köztársaságban ebben az idõben 3 csehszlovák tudományegye- tem (Prága, Brünn, Pozsony) és egy német tudományegyetem (Prága) és 2 cseh

(Prága, Brünn), illetve 2 német mûegyetemmûködött. A tudományegyetemi hallga- tók száma (1927/1928-as tanév) összesen 15 400 fõ, ebbõl 2559 a nõi hallgató.

Nemzetiség szerint: 9669 csehszlovák, 930 rutén (ruszin), 2907 német, 501 ma- gyar, 76 lengyel és 1098 zsidó. A mûegyetemi hallgatók száma: 5002 csehszlovák, 1526 rutén, 2603 német, 378 magyar, 72 lengyel, 802 zsidó.⁹Ezen kívül mûködött a Husz Jánosról elnevezett evangélikus teológiai fakultás Prágában 151 hallgatóval, valamint a Cirill és Metódról elnevezett teológiai fakultás Olmützben 152 hallgató- val. Fõiskolákvoltak még: bányászati és kohászati fõiskola (cseh) Pøíbramban (268 bányász, 161 kohász), felsõgazdasági és erdészeti fõiskola (cseh) Brünnben (114 gazdász, 167 erdész), gazdasági fõiskola (német, a prágai német egyetem fakultá- sa) Detschinben (Dìèín), állatorvosi fõiskola Brünnben (cseh), képzõmûvészeti aka- démia Prágában (cseh), zeneakadémia, kereskedelmi fõiskola Prágában (cseh), és volt még 23 papnevelõ intézet 846 teológiai hallgatóval (321 csehszlovák, 66 ru- tén, 227 német, 81 magyar és 217 zsidó).

A magyar tannyelvû iskolák tankönyvekkel való ellátottsága a húszas évek ele- jén sok kívánnivalót hagyott maga után. Az elsõ magyar tankönyvek 1920-ban lát- tak napvilágot. A pozsonyi Iskolaügyi Referátus 1921. szeptember 1-jén a hivatalos közlöny magyar mellékletében tette közzé a magyar elemi, valamint a polgári isko- lák számára engedélyezett tankönyvek jegyzékét. Az elemi iskolák számára a jegy- zék négy új, már megjelent, s néhány megjelenés elõtt álló tankönyvrõl tesz emlí- tést. A polgári iskolák számára a szóban forgó jegyzékben ugyancsak négy új tan- könyv szerepel. A jegyzék azonban további 40-50 régebbi polgári iskolai tankönyvet is megemlít, mint hivatalosan jóváhagyottat. Ezek mind az impériumváltás elõtti idõ- bõl származtak, ideiglenesen azonban továbbra is érvényben hagyattak. A hatalom ezeket a tankönyveket „nemzetpolitikai” szempontból egyelõre megfelelõnek ítélte, annál is inkább, mivel magyar nyelvtankönyvekrõl, továbbá a vallástan, a matemati- ka, a természetrajz, a fizika, az egészségtan, az ének, valamint a szépírás tantár- gyak egykor használatos tankönyveirõl van szó. A közzétett tankönyvek jegyzéke a következõ figyelmeztetéssel zárult: A meg nem engedett tankönyvek használata a törvény értelmében fegyelmi vétséget képez. Ma már természetesen nehéz hitelt ér- demlõen megállapítani, hogy a magyar elemi és polgári iskolák tanítói mennyire tar- tották magukat a tanügyi felettesek utasításaihoz a tankönyvhasználat vonatkozá- sában.

A Magyar Tanítócímû tanügyi szaklap szerkesztõségi vezércikke az 1921/1922- es tanév végén arról panaszkodott, hogy a magyar iskoláknak nincsenek használha- tó, minden kritikát kiálló tankönyvei. A használatban levõ néhány új magyar nyelvû tankönyvrõl a lap szakvéleménye a következõ: „Ami van, az minden, csak nem jó tankönyv, még akkor sem az, ha mindjárt rendelet teszi is kötelezõvé bevezetését.”

Különösen a történelem oktatása jelentett problémát. A magyar elemi felsõ osz- tályai számára az Iskolaügyi és Nemzetmûvelõdési Minisztérium 1923 nyarán enge- délyezte az elsõ, a Jozef Koreò–Martin Ježo szerzõpáros által írt rendes történelem- tankönyvet. Ez a tankönyv azonban nem csupán a szlovák eredeti szöveghû magyar fordítása volt, hanem azt Banai Tóth Pál komáromi polgári iskolai tanító, a Magyar Tanító felelõs fõszerkesztõje magyar vonatkozású anyagrészekkel is kiegészítette.

Segédkönyvként a magyar tannyelvû polgári iskolákban is használható volt.

2.2. Tanítóegyesületek (-szövetségek) Kárpátalján

A politikai pártokon kívül a kárpátaljai magyarság számára a két világháború között adottak voltak a társadalmi önszervezõdés egyéb lehetõségei, így a pedagógusok számára is. A kárpátaljai magyar nemzetiségû tanítók egy része a Podkarpatszka Ruszi Általános Magyar Tanítóegyesületbe tömörült, a többség azonban megmaradt a ruszin tanítóegyesületben. A kárpátaljai tanítóegyesület az 1921-ben alakult Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület testvérszervezetének volt tekinthe- tõ, egyébként nemzeti és valláserkölcsi alapon állt. A pozitív aktivista beállítottságú tanítók szövetsége – Szlovenszkói és Ruszinszkói Progresszív Magyar Tanítók Szö- vetsége – késõbb szervezkedett. 1930. január 2-án alakult meg Pozsonyban, s az elõírásoknak megfelelõen beterjesztette az alapszabályait. Ezeket azonban nem hagyták jóvá, így a szövetség megszûnt. Felekezetek szerint is alakultak tanítóegye- sületek, amelyeknek külön újságaik voltak (Botlik–Dupka 1991, 28).

A Beregszászon 1928 és 1931 között kiadott Magyar Iskola az 1928-ban alakult Podkarpatszka Ruszi Általános Magyar Tanítóegyesület havi közlönye volt, s Szerényi Ferdinánd szerkesztette. Anyagából Kormos Gerõnek a Magyar tanítókép- zés Podkarpatszka Ruszban címû írása emelkedik ki (1929. 6–8. sz.), amelyben a kárpátaljai magyar tanítóképzést bírálta. Három évvel a Magyar Iskolamegszûnése után új pedagógiai-tanügyi lap indult Beregszászon: egy kárpátaljai tanító, Czabán Samu adta ki vejével, Ilku Pállal együtt az Új Korszakot. A „csehszlovákiai progresz- szív magyar tanítók lapja” közel állt a kommunista eszmeiséghez, közzétette a Nem- zetközi Tanítóegyesület antifasiszta felhívásait, és népszerûsítette a népfrontos mozgalmakat. Czabán Samu a húszas évek közepétõl a harmincas évek közepéig egy gyermeklapot – Jó Barátom – és egy könyvsorozatot is kiadott Jó Barátom Kis- könyvtára címmel. Az anyagi nehézségek miatt megszûnt Jó Barátomután 1929-ben ugyancsak Beregszászon Varga Imre, Narancsik Imre és Tárnok Gyula szerkesztésé- ben indult a Baráti Szó. Ez, bár a református magyar diákságnak a regös-mozgalom- hoz és a Sarlóhoz közel álló folyóirata volt, bizonyos jobbratolódást jelent. Míg a Jó Barátom épp az anyagi nehézségek miatt szûnt meg, addig az új lapot díjtalanul küldték az érdeklõdõknek.

A magyar nemzetiségû középiskolai tanároknak 1937-ig nem volt külön nemzeti- ségi egyesületük. Ekkor alakult meg a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület,amelynek természetesen kárpátaljai tagjai is voltak.

Az államfordulat utáni elsõ években a magyar nemzetiségû egyetemi hallgatók jelentõs része Magyarországon vagy a Prágában, illetve Brünnben meghagyott né- met egyetemeken folytatta vagy kezdte meg tanulmányait. Csak a húszas évek kö- zepétõl, különösen az ún. nosztrifikációs (külföldi oklevél csehszlovákiai elismeré- se) tilalom elrendelése után válik általánossá a magyar fiatalok körében a csehszlo- vákiai egyetemek látogatása. Érdekvédelmi szervezetük a Prágában 1925 májusá- ban megalakult Magyar Akadémikusok Keresztény Köre (MAKK) volt, amely célul tûzte ki a köztársaság egész területén a magyar egyetemi hallgatók megszervezé- sét. A húszas évek végén létrejöttek az ún. vakációs programú vidéki MAKK-ok is azokban a szlovákiai és kárpátaljai városokban, amelyekbõl vagy amelyek környéké- rõl az egyetemi hallgatók regrutálódtak, így Ungváron és Beregszászon (Gabóda 2000).

2.3. Tanügyigazgatás (tankerületek)

Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis,a magyarországi tanügyigazgatás elsõ orszá- gosan rendelkezõ dokumentuma Ungvárt az ország kilenc tankerülete egyikének székhelyéül jelöli, királyi fõigazgatót azonban sosem kap, hanem a nagyváradi tan- kerülettel van közös irányítás alatt 1782-ig, amikor II. József a régiót a kassai tan- kerület fennhatósága alá utalja. Több mint egy évszázadon át ez nem változik lénye- gesen.

A Csehszlovák Köztársaság öt tartománya a tanügyigazgatás szempontjából nem volt egységes: Cseh- és Morvaországban, valamint Sziléziában a legfõbb ható- ságok az országos iskolatanácsok voltak, melyek egy tanügyi fõreferensbõl, fogal- mazói hivatalnokból és beosztott tanfelügyelõkbõl – tanárokból – és tanítókból ál- lott (vö. 1.2.). Szlovenszkó és Kárpátalja esetében ezt a rendszert a pozsonyi, il- letve az ungvári iskolareferátus helyettesítette. Ehhez az intézményhez Kárpátalján egy országos és 13 járási tanfelügyelõ (inspector) volt beosztva. A másodfokú ható- ságok az ungvári országos hivatal, illetve a járási hivatalok voltak. A helyi iskolai igazgatást az állami iskolák mellett kuratóriumok, a községi és felekezeti iskolák mellett pedig iskolaszékek végezték. A kormányzót illette meg az állami népiskolák, óvodák tanerõinek kinevezési joga, õ bízta meg a népiskolák közvetlen felügyeleté- vel a tanfelügyelõi jogkörökkel bíró tanárokat és tanítókat, gyakorolta a nem állami iskolák feletti állami felügyeleti joghatóságot, kinevezte az állami középiskolák, ta- nítóképzõ intézetek és szakiskolák tanárait, tanítóit, egyéb alkalmazottait. A mezõ- gazdasági tanintézetek tanszemélyzetére vonatkozóan a földmûvelõdésügyi minisz- tériummal egyetértésben járt el. Benyújthatta véleményét a kormánynak azokról a tanerõkrõl, akiknek a kinevezése nem tartozott hatáskörébe. Nagy hatáskörrel ren- delkezett az iskolaügyi adminisztratív kérdésekben is. A tanügyet illetõ egyéb kérdé- sekben az iskolareferátus rendelkezett (Moravek 1937, Bacsinszkij 1936, Veres–Popovics 1999, Gabóda 2000).

Az iskolaügy struktúrája és felügyeleti rendszere Kárpátalján 1918–1938 között a következõ volt:

– Csehszlovákia iskolaügyi és nemzetmûvelõdési minisztere;

– Kárpátalja iskolaügyi és nemzetmûvelõdési miniszteri referense (Ungvár);

– Kárpátalja elsõ általános iskolai tanügyi felügyelõje;

– Országos és járási tanfelügyelõségek.

Kárpátalja, mely Podkarpatska Rusz néven volt ismert, az oktatás irányítása és ellenõrzése céljából 14 tankerületre volt felosztva (2. táblázat). Az állami tisztvise- lõk számára a cseh nyelv ismerete és a cseh állampolgárság kötelezõ volt. Minden tanfelügyelõség mellett fegyelmi bizottság mûködött, amelyek vezetõje általában a tanügyi vezetõ volt. A fegyelmi bizottság tagjait viszont a legtekintélyesebb pedagó- gusokból választották.

Az államfordulat beálltával 1918-tól Kárpátalján a következõ oktatási intézmény- rendszer alakult ki:

– elemi népiskolák (állami, felekezeti és kincstári 1–4. osztályos, 1–6. osztályos elemi iskolák), elõkészítõ osztályok a gimnáziumok I. osztályába;

– polgári iskolák (1–4. osztályosak);

– gimnáziumok (reál- és humán irányzatúak (I–VIII. osztályosak);

– tanítóképzõk (1–4. osztályosak, a polgári iskola vagy a gimnázium IV. osztályát befejezõk számára);

– kereskedelmi (középfokú) akadémiák;

– szakiskolák, ipari tanonciskolák és gazdasági iskolák (4 éves oktatási idõvel);

– gazdasági tanfolyamok (1, illetve 2 éves oktatási idõvel);

– speciális iskolák (ungvári süketnéma intézet, munkácsi vakok intézete).

Fõiskolai képzés nem alakult ki Kárpátalján, kivéve a Bazil-rendi papi teológiát, amely Ungváron mûködött ruszin nyelven, és a görög katolikus egyház számára ké- pezett lelkészeket.

2. táblázat Körzeti tanfelügyelõségek Kárpátalján 1920–1938

Az oktatási intézmények államira és felekezetire, vallási jellegüknél fogva pedig ró- mai katolikus, görög katolikus, református, héber és zsidó iskolákra oszlottak. Ez fõképpen az elemi iskolákra jellemzõ. Oktatási nyelv szerint pedig cseh, szlovák, ru- szin, magyar, német, zsidó és héber iskolák mûködtek.

Az iskolatípus oktatási nyelve a lakosság nemzetiségének, beadványainak meg- felelõen lett meghatározva. A város, falu vegyes nemzetiségû összetétele esetében általában kétnyelvû iskolát mûködtettek párhuzamos osztályok létrehozásával (ez fõként a gimnáziumokra jellemzõ). Erre jó példaként szolgálhatnak a huszti, bereg- szászi gimnáziumok, a munkácsi kereskedelmi akadémia és tanítóképzõ. A gimná- ziumokban ruszin cseh vagy ruszin–magyar párhuzamos osztályok voltak. Hasonló- képpen több helyen ilyen alapon mûködtek az elemi iskolák is. Pl. Várpalánkon az 1–6. osztályos elemi iskolában ruszin–sváb párhuzamos osztályok mûködtek. Hogy bõvebb ismereteket szerezzünk az oktatási intézményekrõl, tekintsük át a tanügyi körzetek statisztikai adatait a csehszlovák éra alatt (Melléklet 1, 1–13. táblázat).

Tanfelügyelõségek Központja Tanügyi vezetõ

Beregszászi Beregszász 1920-tól Husznaj Gyula, 1930-tól

Ivaskovics Mihály

Huszti Huszt 1922-tõl Guljanics Mihály, 1930-tól

Kiricsenko Szemen

Ilosvai Ilosva 1934-ig Luták László, 1935-tõl

Petrasko András

Munkácsi Munkács 1926-ig Markovics Emanuel, 1926-tól

Vasko Iván

Rahói Rahó 1934-ig Skerpisek Vladimir, 1935-tõl

Kohán Vaszil

Oroszvégi Oroszvég (ma Munkácshoz tartozik) 1934-ig Antalovszki Vaszil, 1934-tõl Barcsij Vaszil

Nagyszõlõsi Nagyszõlõs Bartos Adolf

Szolyvai Szolyva 1928-tól Pallag Iván, 1936-tól

Mikita Mihály

Técsõi Técsõ 1933-ig Márkus Sándor, 1933-tól

Maskarinec Vaszil

Ungvári Ungvár 1937-ig Fedor Stepán, 1937-tõl

Luták Ferenc

Nagy-Bereznai Nagy-Berezna 1935-ig Ondrej Vladimir, 1935-tõl

Tóth Ondrej

Ökörmezei Ökörmezõ 1934-ig Pazuhánics György, 1934-tõl

Surmai Stefán Cseh és szlovák tanítási nyelvû

iskolák tanfelügyelõsége Huszt 1934-ig Jozef Pesina, 1934-tõl

Marek Cestmir Csehszlovák állami

tanfelügyelõség Ungvár 1930-ig Jozef Geryk, 1930-tól

Chapula Lubomir

2.4. Óvodák és népiskolák

A húszas évek közepén a csehszlovákiai magyarság belsõ és külsõ politikai, társa- dalmi és kulturális életében új folyamatok voltak beindulóban. Az impériumváltás óta a Csehszlovák Köztársaság politikai és gazdasági élete – a körülményekhez és a lehetõségekhez mérten – viszonylag konszolidáltnak volt tekinthetõ. Az eltelt öt- hat esztendõ folyamán az egységes magyar nemzettudat mellett a felvidéki magyar- ságban (Szlovenszkón és Ruténföldön) kifejlõdõben volt egy sajátos kisebbségi ma- gyar öntudat is. Ekkorra már senkinek nem maradtak illúziói a csehszlovák állam- hatalomnak a kisebbségekkel szemben alkalmazott diszkriminatív oktatáspolitikáját illetõen. A helyzet azonban sem a német, sem a rutén nemzeti közösségek vonat- kozásában nem volt annyira elszomorító és veszélyes, mint a magyarság esetében.

A magyar iskolák leépítése és mesterséges visszaszorítása még a magyar nyelv- területen belül is visszafordíthatatlan folyamatnak bizonyult. Az impériumváltás óta állandóan csökkent a magyar tanintézetek, valamint osztályok száma. Új magyar tanintézet vagy tagozat felállítását (esetleg a már megszüntetett visszaállítását) a csehszlovák iskolaügyi hatóságok sehol sem engedélyezték, bármennyire is igényel- te azt a lakosság.

A magyar iskolák (legyen szó akár népiskolai tanintézetekrõl, akár közép- vagy szakiskolákról) mindjárt a húszas évek elsõ felében visszaszorultak a szorosan vett zárt magyar etnikai területre. A magyar lakosságnak azonban itt sem állt rendelke- zésére megfelelõ számú iskola. A magyarság politikai vezetõinek, nemzetiségpoliti- kai és oktatásügyi szakembereinek tiltakozó megnyilvánulásai ezen a téren nem sok eredménnyel jártak.

A cseh hivatalos adatok szerint az 1919/1920-as tanévben mindössze 747 ma- gyar tanítási nyelvû iskola volt Szlovenszkón és 117 Ruténföldön, jóllehet a Cseh- szlovákiához csatolt magyar területeken az 1910. évi adatok szerint a magyar anya- nyelvû elemi iskolai tanulók száma 119 652 volt. Az említett magyar iskolák közül mindössze 72 volt állami.

„A magyarság Szlovenszkóban és Ruszinszkóban néhány rövid esztendõ leforgá- sa alatt elvesztette régi iskolaállományának túlnyomó részét – állította fel az impé- riumváltás óta eltelt évek csehszlovák iskolapolitikájának mérlegét Flachbart Ernõ, egyik korabeli tanulmányában. – Az elemi oktatás terén legalább 150 iskolával va- gyunk megrövidítve. Az a hét középiskola, amelyet a most folyó tanév még megha- gyott nekünk, túlságosan kevés egy oly nemzet számára, amely aránylag akkora ér- telmiséggel bír, mint a magyar” (Flachbart 1935).

Štefan Osuský szlovák delegátus ezzel szemben a legrózsásabb színben tünteti fel a csehszlovákiai kisebbségek kulturális helyzetét a Nemzetek Szövetségének 1921. szeptember 16-i ülésén tartott beszédében. Osuský állítása szerint ugyanis a Csehszlovák Köztársaság a közoktatásügy terén a kisebbségi szerzõdésben vál- lalt kötelezettségeit jóval túlhalódó kedvezményekben részesíti a német és magyar kisebbséget. Így a köztársaság területén fennálló 14 748 elemi iskola 30,8%-ában német, illetve magyar a tanítási nyelv, holott a két kisebbség együttvéve a lakosság- nak csupán 29%-át teszi ki (Deuxieme Assebblée de la Sociéte des Nations.

Compte rendu provisiore 14-eme séance pléniere. p. 6.).