Dudás Mária, Dudás Előd SZERKESZTETTE V D

ELTE BTK

Szláv Filológiai Tanszék Budapest, 2018

SZERKESZTETTE Dudás Mária, Dudás Előd

V

D

Köszöntő kötet Vig István tiszteletére

© Szerzők, szerkesztők SZAKMAI LEKTOROK

Lukács István Nyomárkay István

TÖRDELŐ Janiec-Nyitrai Agnieszka

Kiadja az ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszéke Felelős kiadó a Szláv Filológiai Tanszék vezetője

Sorozatszerkesztő Lukács István A borítót tervezte Sellyei Tamás Ottó

Nyomdai kivitelezés Komáromi Nyomda és Kiadó Kft.

ISSN 1789-3976 ISBN 978-963-284-966-9

Tartalom n

i

Vig István professzor úr születésnapjára ...9

b

J

Az ekvivalencia fogalma a fordításban...13

D

e

A múlt idők használata Antun Vramec Kronika című művében...21

D

m

Lógó orral búsul a magyar...31

D

-k

D

A disznó fogalma a lengyel nyelvben a frazeológiai kapcsolatok tükrében...39

F

o

Венгерские сравнительные обороты kevés (vagy), mint x в чешско-русской конфронтации...55

g

a

Tradícia starozákonných žalmov a evanjelickej kultúry v slovenskej poézii...63

H

V

Az operaszövegek fordítása...75

J

D

Kултуролошко-идентитетске рефлексије

у делима савремених српских писаца у Мађарској и Румунији...87

J

-n

a

Cienka błona między faktem a wyobrażeniem, czyli o strategiach narracyjnych Ziemowita Szczerka w kon- tekście poetyki dziennikarstwa gonzo...105

J

s

Az új angol kölcsönszavak szótári rögzítésének kérdé- sei a mai magyar és orosz lexikográfiában...119

J

l

Gondolatok a grammatikai kategorizálás

problematikus kérdéseiről (az orosz főnév)...133

l

i

,

Az illír mozgalom magyar és horvát tudományos reprezentációjának mérlege...143

m

k

Vallásosság és vallásgyakorlás Bulgáriában

a kora újkori útleírások tükrében...157

m

k

Версията на Павел. Правилата на светия апостол, превърнали се в православен канон...171

P

P

Lengyel-cseh bosszúságok – germán örömök

„összefésült gondolatok” a lengyel pepik szó

kapcsán...185

P

m

A nemtelenség labirintusában...193

r

z

A magyar nyelv olasz eredetű eponimái...203

k

-s

o

r

György

A muravidéki szlovén lexikográfia

újabb eredményei...213

u

a

Frazeologija u leksikografiji. Frazeologizmi kao sastavni elementi u značajnijim rečnicima

mađarsko–srpske leksikografije...225

V

é

k

Jelentésátvitelek vizsgálata

a Verancsics-szótár anatómiai neveiben...241

z

a

A fog segédige szláv párhuzamai...251

z

m

Olasz és német kőfaragók emlékei egy magyarországi szlovák településen, Tardoson...265

Vallásosság és vallásgyakorlás Bulgáriában

a kora újkori útleírások tükrében

M

K

Bevezetés

Az Oszmán Birodalom felvirágzását közel 300 évnyi komoly államszervezési erőfeszítések, hosszas háborúk és katonai si- kerek előzték meg. A vallás és a háború kölcsönhatása alkotta azt az alapot, amelyre az oszmán állam épült. Az oszmán tö- rökök felemelkedése emellett azokkal a migrációs folyama- tokkal is összefügg, amelyeknek következtében a türk népek kiszorították Kis-Ázsiából az ortodox keresztény görögöket.

A Bosporus másik oldalán a törökök hódító politikáját számos tényező segítette: a Balkán-félsziget, amely a 14. szá- zadban még gazdag régiónak számított, ebben a korszakban politikailag teljesen széttagolt – bolgárok, szerbek, bizánciak, albánok, velenceiek, magyarok hadakoztak egymással, vallá- si szemszögből pedig a pravoszláv keresztény irányzat állt szemben a katolicizmussal. A Balkán-félsziget társadalmai rendkívül instabilak voltak, a társadalmi ellentétek pedig szintén hozzájárultak a hódítók gyors sikeréhez (BRAUDEL 1996: 696–697).

A jelen tanulmány témája a bolgár nemzetiségű kereszté- nyek vallási, egyházi helyzetének bemutatása egyrészről az Oszmán Birodalom keretén belül található keresztény egy- házszervezet felépítésének és működésének ismertetésével, másrészt a Balkán-félszigetre látogató külföldiek útleírásai- ban található információk felhasználásával a kora újkor idő- szakában (15–18. század).

Bulgária vallási és kulturális helyzete a törökkorban A bolgár társadalmat az oszmán hódoltságot közvetlenül megelőző időszakban belső ellentétek, szociális és politikai reformkísérletek jellemezték. Iván Alexander cár 40 éves uralkodása (1331–1371) minden ellentmondásával együtt jelképezte a bolgár állam egységét (БОЖИЛОВ–ГЮЗЕЛЕВ 1999). Halálával az ország ténylegesen is három részre sza- kad, ahogy azt Hans Schilbtberger, az 1396-os Nikápolyi csa- tában részt vett bajor katona is leírja: „Most pedig meg kell em- líteni azokat az országokat a Duna és a tenger között, ahol jártam.

Három tartományban voltam, mind a hármat Bulgáriának hívják.

Az első Bulgária ott terül el, ahol átmegyünk Magyarországból a Vaskapun. Fővárosát Vidinnek hívják. A másik Bulgária Havasal- földdel szemben fekszik, a fővárosa pedig Tarnovo. A harmadik Bul- gária ott található, ahol a Duna a tengerbe ömlik. A fővárosát pedig Kaliakrának nevezik.” (ЙОНОВ 1976: 126).

Világosan látszik, hogy az Iván Alexander cár 1371-ben bekövetkezett halála utáni kedvezőtlen időszakban, a folya- matos háborúk és a hétköznapi élet nehézségei miatt, az osz- mán előrenyomulás hatására a bolgár állam két évtized alatt összeomlott – 1393-ban elesett Tarnovo, három évvel később, 1396-ban pedig a Vidini Cárság is, amellyel az ország öt év- századra török fennhatóság alá került.

A török hódoltság megszakította a bolgár társadalom és kultúra természetes történelmi fejlődését, amely a középkori államiság védelmében jött létre és a keresztény vallásra, illet- ve a szláv írásbeliségre támaszkodott. Emellett elválasztotta Bulgáriát nemcsak az európai fejlődéstől, a kezdődő Rene- szánsztól, hanem a szláv népektől is, amelyekhez évszázados kulturális és vallási kapcsolatok fűzték (ГЕНЧЕВ 2008).

A vezető rétegek, amelyek a független országban a politi- kai erő és hatalom birtokosai voltak, amennyiben egyáltalán túlélték Bulgária elfoglalását, vagy felvették a muszlim val- lást, mint más meghódított délszláv népeknél, vagy külföldre menekültek. Az alsóbb néprétegek számára a pravoszláv val-

láson és a nyelven kívül gyakorlatilag nem maradt más belső tényező, amely fenntarthatta a bolgár öntudatot.

A törökök egy új gazdaságpolitikai rendszert vezetettek be a bolgár területeken, amely ázsiai vagy keleti termelési mód- ként ismert. Az új gazdasági rend a termelőeszközök és azon belül a föld központi (szultáni) tulajdonán alapult, a falusiak földje ugyan eladható és örökölhető volt, azonban minden egyéb jog a központi hatalomé volt. A használatra kapott föl- dért cserébe a parasztok kötelesek voltak adót fizetni a szul- tánnak és közvetlen uruknak, a szpáhinak, illetve robotot és egyéb kötelezettségeket teljesíteni. Az adók szigorúan meg- határozott rendszere megfosztotta a parasztságot a gazdasági felemelkedés lehetőségétől (ГЕНЧЕВ 2008). Az oszmán hódí- tók emellett megelégedtek a balkáni népek politikai leigázá- sával, elfoglalták az összes fontos kereskedelmi központot és erődítményt, a kezükben tartották a hadsereget és a külpoliti- kát, de minden mást – a családi és társadalmi élet, a vallás és az oktatás területén meghagytak a meghódítottaknak, hogy azzal törődjenek, amit jónak találnak.

A törökök ugyan nem avatkoztak be közvetlenül az aláren- delt keresztény népek társadalmi és szellemi életébe, azon- ban a gazdasági és társadalmi elnyomás miatt megfosztották a bolgár lakosságot a normális kulturális fejlődés lehetőségé- től. A második bolgár állam megszűnésével párhuzamosan elveszítette függetlenségét a bolgár pravoszláv egyház is.

1394-ben Evtimij (Eutimiusz) pátriákát száműzték a Bacsko- vo-i kolostorba (ahol 1404-ben elhunyt), a Konstantinápolyi pátriárkátus pedig saját mitropolitát küldött Tarnovoba. Ezt az aktust később az oszmán hatalom is elismerte (ТОШЕВ 2007). Konstantinápoly 1453-as elfoglalása után II. Mehmed szultán megőrizte az Egyetemes Pátriárkátust mint egyedüli közvetítőt az oszmán hatalom és annak keresztény alattvalói között (HADROVICS 1991: 34).

A bolgár területek jelentős része egyházi értelemben a Pát- riárkátus alá tartozott, Dél-Nyugaton azonban továbbra is létezett az Ohridi Püspökség, bár el kellett fogadnia Konsta-

Ipeki Szerb Pátriárkátus alá tartozott (amelyet oszmán török segítséggel állítottak helyre 1557-ben (HADROVICS 1991:

30)). 1776-ban azonban ezt megszüntették, 1767-ben már az Ohridi Püspökség is erre a sorsa jutott. Így a teljes bolgár etni- kai terület a Konstantinápolyi Pátriárkátus hatalmába került (ТОШЕВ 2007). A török politikai hatalom mellett, a bolgárok egy számukra nyelvileg és nemzetiségileg idegen egyházi vezetés alá kerültek, bár ez az aktus, közvetlen történeti per- spektívában hozzájárult a bolgár nemzetiség és a keresztény- ség megőrzéséhez (ГЕНЧЕВ 2008). A bolgár egyház meg- szüntetésével megsemmisültek a régi bolgár kultúra emlékei is (paloták, templomok, kolostorok, nyelvemlékek stb.).

A törökök általában nem akadályozták az alárendeltek vallásgyakorlását – nem volt céljük az iszlám bevezetése és a vallási lelkiismeret korlátozása. A keresztények egyházi au- tonómiájának jogi alapját az ún. aman (védelem, kegyelem) határozta meg, amely szabályozta az oszmán állam viszonyát azokhoz a nem muzulmán vallású, meghódított népekhez, amelyek nem tanusítottak ellenállást. Ők nemcsak megmene- kültek a haláltól vagy a rabszolgaságtól, hanem meg is tart- hatták földjeik haszonélvezetét, feltéve, hogy adót fizettek és engedelmeskedtek a szultánnak (HADROVICS 1991: 35).

Az oszmán hódítók olyan széles jogi és igazgatási jogokkal ruházták fel a konstantinápolyi pátriárkát, amilyenekkel ő korábban soha nem rendelkezett. Magasrangú szultáni tiszt- ségviselő lett és az Oszmán Birodalom összes keresztényének elöljárója (ТОШЕВ 2007; КАРАВЪЛЧЕВ 2013). Megválasz- tását a szultán speciális okmányban – berat – hagyta jóvá, amely a szultán haláláig maradt érvényben, azután fizettség ellenében meg kellett újítani, ami jelentős bevételt jelentett az államkincstárnak. Ez a fizetség az elején még „önkéntes”

ajándék volt, de később kötelező díj lett, amely nélkül sem- milyen magasabb egyházi pozíciót nem lehetett betölteni.

Az egyházi vezetők áttestálták ezeket a díjakat a hívőkre, a végén az egész rendszer a birodalom adórendszerére emlé- keztetett. A pátriárka és a mitropoliták évente meghatározott

keresztény hívőkön (a 17. századból származó adatok alap- ján ennek összege 12 akcse házanként), ezenkívül gyűjthettek adományokat a templomok és kolostorok fenntartására és más költségekre (HADROVICS 1991). Az egyházvezetésnek bevétele származott még a templomi és kolostori ingatlanok- ból is, amelyek után szintén adót fizettek a szultánnak. Belon du Mans adatai szerint, a pátriárka évente 12 000 dukátot fi- zetett az Áthosz-hegyi kolostorokért és még ugyanennyit a többi kolostorért (ЦВЕТКОВА 1975: 86). Egyértelmű, hogy a korrupció és a tisztségek megvásárlásának szokása, amely Egyiptomból terjedt át az Oszmán Birodalom többi területé- re (vö. BRAUDEL 1996), teljes egészében jellemzők voltak a Konstantinápolyi Pátriákrátusra is.

A bolgár keresztények élete az útleírások tükrében

Miután a Balkánon a 15. században tartósan berendezkedett a török hatalom, az Oszmán Birodalom is bekerült az euró- pai politika vérkeringésébe. A 15. és a 19. század közötti idő- szakban a törökök által birtokolt területeken számos külföldi utazó fordult meg, akik az esetek többségében feljegyzéseket készítettek az Oszmán Birodalomban tapasztalt viszonyok- ról. Az utazók különböző nemzetiségüek (franciák, angolok, magyarok, osztrákok, németek, örmények, oroszok stb.), val- lásúak (katolikusok, protestánsok vagy ortodoxok), foglalko- zásúak voltak és más volt az utazásuk célja is (vö. ПЕНЕВА- ВИНЦЕ 1996; TODOROVA 2009). A legtöbben politikai cél- lal utaztak – mint nagykövetek vagy azok kísérői, néhányan tudományos vagy kereskedelmi céllal érkeztek, mások pedig egyszerű utazók (mai szóval túristák). Mindenhová fizetett fegyveresek, csausok kísérték őket, a fontosabb vendégekre és a nagykövetekre pedig fegyveres csapatok vigyáztak, leg- inkább a rablók miatt. Leggyakrabban karavánszerájokban szálltak meg, de ha nem voltak ilyenek, akkor magánházak- nál is. Az útvonalak, amelyeken közlekedtek, eltérhettek at- tól függően, hogy vízen vagy szárazföldön érkeztek-e, de a

– Edirne – Konstantinápoly, vagy a Dubrovnik (Split) – Sza- rajevó – Belgrád – Szófia – Plovdiv – Edirne – Konstantiná- poly vonalat. Néhányan délen utaztak Tesszaloniki és Sze- resz között vagy a Fekete-tenger partvonala mentén. Ezek az útvonalak óhatatlanul területileg is korlátozták azokat a be- nyomásokat, amelyeket az utazók szereztek. A világnézetük, iskolázottságuk, nemzetiségük, vallásuk és az ezekből fakadó előítéleteik amúgy is befolyásolták a látottak értelmezését.

Hogyan írják le az utazók a keresztények, pontosabban a bolgárok vallási életét az Oszmán Birodalomban? Részletes leírásokat gyakorlatilag nem találunk, kivételt képeznek az Áthoszi kolostorokról írt beszámolók (Pierre Belon du Mans, 1547 és Joseph Carlyle, 1801).

A keresztények helyzetére vonatkozóan megjegyzik, hogy a törökök nagy lenézéssel és felsőbbrendűséggel viszonyul- nak hozzájuk, de erőszakos térítés nem figyelhető meg. Pierre Belon du Mans így ír erről 1547-ben: „Minden keresztény hit- nek meg van engedve Törökországban, hogy saját temploma legyen.

Mert a törökök nem kényszerítenek senkit, hogy török módon éljen, hanem minden keresztény élhet a saját törvénye szerint. Éppen ez tartja fenn a török hatalmát: amikor meghódít egy országot, neki elég, ha az engedelmeskedik, és amint megkapta az adót, a lelkekkel már nem törődik.” (ЦВЕТКОВА 1975: 104).

Érdekes Henry Blount véleménye is 1634-ből: a terror és elnyomás helyett a törökök gazdasági nyomást gyakorolnak és akadályozzák a keresztény vallás nyilvános gyakorlását, így minden nemzedék műveletlenebb az előzőnél, a kereszté- nyek pedig nincsenek tisztában a kereszténység alapvető té- teleivel. A törökök nem ragaszkodnak túlzottan ahhoz, hogy a keresztények felvegyék a muzulmán hitet, mert aggódnak az adók miatt. Blount különösen érdeklődik a hitelhagyás kérdése iránt, és megpróbálja feltárni ennek okait, ezek közül kiemeli a különböző előnyöket vagy a jobb élet reményét (kü- lönösen a foglyok vagy a rabszolgák esetében) (ТОДОРОВА 1987: 126–129). Stephan Gerlach protestáns teológus török- országi naplójában folyamatosan számol be olyan kereszté-

dik a foglyok, rabszolgák csoportja. Többször is megemlíti, hogy az ilyen hitehagyottak csak színleg lettek muszlimok, pl. titokban megkeresztelték gyermekeiket. Másik csoport az előmenetelért, előnyökért vált vallást cserélőkké, akik „ha le- váltják őket az állásukból, szégyenlik magukat és nem mernek mu- tatkozni. (…) Mert az ilyen hitehagyott keresztényeknek Törökor- szágban nincsenek igaz barátaik, hogy kiálljanak egymásért (…), ha elbuknak, a kutya sem pisili le őket…”. A szerző meglátása szerint, minél messzebb élnek a keresztények a fővárostól, annál nehezebb a soruk, mert „…a kádik, bégek, szpáhik, jani- csárok, akik a faluban találhatók, azt csinálnak velük, amit akarnak.

Elküldenek hozzájuk búzáért, borért, és ők oda kell, hogy adjanak mindent, amijük csak van.” (ГЕРЛАХ 1976).

A törökök és a keresztények közötti viszonyokról ír Ogier Ghislain de Busbecq is (1553), szerinte a törökök átvesznek mindent a meghódított népektől, amit hasznosnak tartanak, néha a hiedelmeket is (ЦВЕТКОВА 1975). Így például, léte- zett olyan keresztény szokás, hogy a hajózási szezon kezde- tén megáldják a tengert, a törökök pedig „amikor el akarnak hajózni, időről időre megkérdezik a görögöket, vajon megáldották-e már a vizet” (Busbecq, 1553). Két évszázaddal később 1785- ből találunk a muzulmánok és keresztények közötti vallá- si szinkretizmusról szóló beszámolót Sumen környékéről:

d’Hauterive gróf talált olyan „félig bolgár, félig török falvakat, ahol a muzulmánok és a keresztények együtt laknak, anélkül, hogy lenéznék egymást, házasodnak egymás között, együtt isszák a rossz bort és közösen szegik meg a Ramadán és a böjt szabályait.”. Ebben a régióban a szerző szerint a papok és az imámok megtűrik a szinkretizmust, nem ritkán látni egy házban turbánt és ikont, evangéliumot és koránt (ЦВЕТКОВА 1975).

A különböző nemzetiségű keresztény közösségek egymás közötti viszonyairól több, nagyrészt megegyező véleményt találunk: „Bár egy török városban vagy faluban több keresztény nemzetiség is lakik, ha valaki meghal, csak a saját népéhez tarto- zók kísérik utolsó útjára. Ez az oka annak, hogy a városok mellett 5-6, különböző valláshoz tartozó temetőt látni, mert a törökök ezt

104); Henry Blount (1634): „Minden keresztény vallás civilizál- tabbnak gondolja magát és lenézi a többit. A különböző nemzetiségű keresztények annyira gyűlölik egymást, hogy inkább megtűrik a törököket.” (ТОДОРОВА 1986). Gerlach a katolikusok és or- todoxok viszonyáról így ír: „A görögöket a pápisták babonásnak tartják, mert inkább hagynák magukat megölni, minthogy szerdán vagy pénteken húst egyenek vagy megszegjék a böjtöt…”. Az el- térő böjti szabályok miatt a görög ortodoxok saját részről az örményeket tartják eretneknek, mert ők esznek tojást, vajat és halat böjt idején, viszont vallási, hitbeli és templomi rítusa- ikban a „bolgárok, oláhok, moldávok, oroszok, moszkvaiak teljesen egységesek” (ГЕРЛАХ 1976: 73; 70).

Találunk adatokat külön a bolgárokról is. Pierre Lesca- lopier (1574) azt írja, hogy Ticsa falutól jelennek meg az utak mentén a keresztek. Szerinte a bolgárok nagyon ragaszkod- nak a keresztény hithez, ezen kívül az is feltűnik neki, hogy a falusi templomokban nincs harang, hanem nagy bronz le- mezeket függesztenek fel, amelyekre kalapáccsal ütnek, így hívják az embereket templomba (ЦВЕТКОВА 1975).

A helyzet a papokkal és a hívőkkel a leírások szerint szin- tén nem túl jó. Stephan Gerlach szerint (1573) 6-8 falura jut egy pap, a falvak lakossága összegyűlik, és együtt hallgatják a misét. A lakosok azt állítják, hogy nem tudják, mit csinál a papjuk a liturgia alatt, és nem tanította meg nekik sem a Mi Atyánkot, sem a tízparancsolatot. Csak annyit tudnak, hogy keresztények, szigorúan betartják a böjtöket és nagyon tisz- telik Szűz Máriát. Az egyszerű emberek vallásgyakorlása két elemből áll: a keresztvetésből és a „Κύριεέλεπσον” vagy szláv nyelven a „Господипомилуй” és az Ámen ismételgetéséből, többet ők nem is értenek az egészből (ГЕРЛАХ 1976: 125–

126). Az, hogy a papi tevékenység alapvetően a külsőségekre szorítkozik, belső tartalom nélkül, szemet szúrt Gerlachnak:

„A papok és szerzetesek a görögöknél nagyrészt kizárólag a liturgia felolvasásával, a zsoltárok éneklésével és más külsőséges templomi szertartásokkal foglalkoznak. Sokuk soha nem tart prédikációt.”

(ГЕРЛАХ 1976: 69).

A helyzet 250 évvel később sem változott sokat – Adam Neale 1805-ben a következőt írta a bolgárokról: „A dialektusuk szláv és úgy tesznek, mintha a görög egyház rítusait követnék, de ők is, ahogy a lelki vezetőik is, annyira tudatlanok, hogy a teljes vallásosságuk kimerül 1-2 ima ismételgetésében, a keresztvetésben, az ünnepek és a böjtök betartásában, illetve különös formájú, kismé- retű képek imádatában, amelyeket ők szentségeknek neveznek (…).

A pap elvégzi a szükséges istentiszteleteket esküvők és temetések al- kalmával 2-3 faluban, amelyektől ezért szánalmas fizetséget kap.”

(ТОДОРОВА 1987).

A papok díjazásáról Antoine Galland is szolgáltat ada- tokat 1673-ból, eszerint Burgasz környékén minden család a papnak évente mintegy 40 kg búzát ad, az esküvőkre, te- metésekre pedig külön kell fizetni, „a pópa senkit sem ás el, ha nem kap legalább 1000 aszpra díjazást” (ЦВЕТКОВА 1975). Az egyházi tisztségviselőknek a törökök elvileg meghagytak bi- zonyos templomi vagy kolostori ingatlanokat, szántókat és szőlőket, ezekért azonban évente adót kell fizetniük. Itt is ta- lálunk különbséget a központhoz közel lakó görögök, akik- nek szinte minden ingatlanukat meghagyták, és a más nem- zetiségű keresztények között, akiknek rosszabb a helyzete (ГЕРЛАХ 1976).

Sajnos sok a papok és az egyházi vezetők műveletlensé- géről szóló beszámoló. A teológiai képzés teljes hiányát már Stephan Gerlach is megfigyeli, aki Ungnád Dávid nagykövet lelkészeként érkezett az Oszmán Birodalomba, 1573 és 1578 között tartózkodott ott, és kifejezetten kereste a kapcsolatot az ortodox egyház képviselőivel. A pozíciókat szinte csak korrupcióval lehet betölteni, ehhez pedig elősorban a török elöljárókat (kádit, szpáhit vagy a pasát) kell lefizetni, akik utasítják a püspököt, mitropolitát vagy akár a pátriárkát, akik kötelesek engedelmeskedni, még akkor is, ha a jelölt nem tud liturgiát olvasni (ГЕРЛАХ 1976: 66–67). A szerző „tesztelte”

is tudásukat, erről így ír naplójában: „31-én elmentem a hios-i orvossal a pátriárkához és megkértem a mitropolitákat, hogy vála- szoljanak néhány teológiai kérdésre és írják le a nevüket. Erre mind-

elismerték, hogy nem tudják helyesen leírni a nevüket, hanem csak inni tudnak. Ezt ékesen bizonyította az arcuk és a szakálluk is, mert jobban hasonlítottak részeges borisszákra, mint igazi egyházi sze- mélyekre.” (ГЕРЛАХ 1976: 87).

Hasonlóan lesúlytó Hans Dernschwam véleménye is, szerinte: „nem kell azon csodálkozni, hogy a kereszténység török földön ennyire hanyatlik, ennek oka, hogy a görögök csak liturgiát szolgáltatnak, de keveset tudnak Isten igéjéről, az egyszerű népek- nek nem prédikálnak a templomokban, ezért ők sem tudnak erről semmit.” (ЙОНОВ 1976).

Stephan Gerlach Plovdivban teljesen analfabéta mitropo- litával is talákozott, akinek a szobájában egy könyv sincs, de sok szép ikont tartott. Plovdiv nyolc templomában csak a mit- ropolita és három lelkész látott el szolgálatot, hol az egyik, hol a másik templomban miséztek, de leggyakrabban a főtemp- lomban. Ez az adat súlyos paphiányra utal (ГЕРЛАХ 1976:

159; ПЕЙЧЕВ 1988). Mintha Szófiában jobb lenne a helyzet, az egyedüli bolgár templomhoz iskola is tartozott, és volt ott egy másik is, amelyben a városi fiúk írni és olvasni tanultak.

Majdnem 100 évvel később, Petar Bogdan Bakšić 1640-ben a következőképpen jellemzi a papok helyzetét a bolgár terüle- ten: „Nincsenek iskoláik, hanem amikor a kérdéses egyén egy kicsit megtanult olvasni, a vladikának egy bizonyos összeget adott és meg- házasodott, mindjárt pap lett belőle.” (idézi HADROVICS 1991:

20). A Szófia környékén működő bolgár kolostorokról többen is beszámoltak (Dernschwam, Gerlach, Louis Je Doen), ezek a szent helyek továbbra is működnek és támogatják a bolgárok hitgyakorlását (ПЕЙЧЕВ 1988).

Esprit-Mary Cousinéry a 18. sz. végén számolt be a görög befolyás erősödéséről: a bolgár mitropolita, akit meglátoga- tott, azt állította magáról, hogy inkább görög, mint bolgár, a szerző szerint ezek a bolgárok attól érezték előkelőbbnek ma- gukat, ha görög iskolában tanultak. Más részről viszont azt is megemlíti, hogy minden püspöknek tudnia kell bolgárul, ha a püspöksége területén csak bolgárok és törökök élnek, mert ha körútra megy, sokkal kevesebb ajádékot fog kapni és így a

Nagyon kevés leírás maradt fenn a bolgár kolostorokról és arról, hogyan zajlott ott az élet. Az egyik Joseph Carlyle naplójából származik, 1801-ből, és a Zografi kolostor leírá- sát tartalmazza. Ott a liturgiák bolgár nyelven folynak, ez a nyelv dominál a kolostorban is, ahol 100 szerzetes lakik, a látogatás idején pedig még 100 munkás is ott dolgozott, épí- tették az új kolostori templomot. A kolostori könyvtár szé- pen kimunkált bolgár nyelvű kéziratokat tartalmaz, zömmel liturgikus könyveket. A kolostor igumenje kulturált és okos ember (ТОДОРОВА 1986).

A bolgárok népi vallási szokásai közül a legmélyebb be- nyomást a külföldi utazókra a temetések teszik, különösen a halottsiratás (erről írt beszámolót Belon du Mans, Busbecq, Gerlach és Cousinéry is). Pierre Belon du Mans (1547) szavai szerint: „A pogányok ősi szokása, hogy halottaikat sirassák, máig is megőrződött Görögországban és más országokban is – az albánok, bolgárok, horvátok, cserkeszek, szerbek, olahok stb. között, aki hívei a görög vallásnak. Ez a legfantasztikusabb dolog, amit csak el lehet képzelni, mert amikor valaki meghal, a nők összegyűlnek, és már reggel elkezdenek vonyítani, ütögetik mellüket és karmolják orcá- jukat, kibontják hajukat és úgy tépik, hogy sajnálni lehet. És hogy jobban végrehajtsák ezt a misztériumot, felvesznek egy széphangú asszonyt, aki hangosabban énekel, mint a többiek, hogy jobban le- hessen hallani. Amikor siratnak, elmesélik a halott életét a születésé- től a haláláig.” (ЦВЕТКОВА 1975: 83). Gerlach ehhez hozzáte- szi, hogy nagyon illetlenül viselkednek a temetés alkalmával (ГЕРЛАХ 1976).

A jelen tanulmány a keresztények és azon belül a bolgárok vallási életének néhány elemét mutatta be, ahogy azt a török korban a Balkánon utazó külföldiek látták. A kutatás a szub- jektív utazási irodalom felhasználásával igyekezett objektí- vebb képet kapni a keresztények életéről az Oszmán Biroda- lomban. Annak ellenére, hogy az utazók majd három évszá- zadot felölelő időszakban utaznak át a birodalom területén, megfigyeléseik sok mindenről megegyeznek. A keresztények

korlatilag mindenkinél megjelenik. A keresztények ugyan közösségként alávetettek, de a fővárosban és a közelében lakó görögök helyzete mégis jobb, mint a távolabb lakó bolgároké.

A teljes egyházi hierarchiát átszövő korrupció, aminek végső haszonélvezői a török hivatalnokok, a szükséges erőforráso- kat vonja el a keresztény kultúrától és művelődéstől. A követ- kezmények egyértelműek – a keresztény élet a külsőségekre szorul vissza, sem a papság, sem a hívek nincsenek tisztában az alapvető keresztény hittételekkel (de legalább keresztény öntudatuk rendkívül erős), a valaha impozáns egyházi épü- letek pedig lassan pusztulnak.

Ha túl akarták élni a török fennhatóságot, a bolgároknak alkalmazkodni kellett az új körülményekhez. Az is tény, hogy a bolgár földművesek a törökök megjelenése előtt is nagyon nehezen éltek, ebből a szempontból a török kor nem hozott lényeges változást. A bolgár terület stratégiai fontosságú a bi- rodalom katonai törekvései szempontjából, mint gazdag me- zőgazdasági régió, ezért a békés viszonyok biztosítása a törö- kök érdekében is állt. A hatalmasságok kapzsisága és a rablók nagy száma azonban rendszeresen megfosztotta a bolgárokat a jövedelmüktől, amiből a kötelező keresztény egyházi adó- kat és ajándékokat is fizetni kellett. Ezek ellenére a bolgárok és a birodalom többi kereszténye megtanult alkalmazkodni ehhez az invázióhoz, emellett megőrizték a legfontosabbat:

nemzeti identitásukat és keresztény hitüket, a jövőbeli újjá- születés zálogait.

BIBLIOGRÁFIA

BRAUDEL Fernand, 1996: A Földközi-tenger és a mediterrán vi- lág II. Fülöp korában. II. Budapest: Akadémiai Kiadó – Osiris Kiadó.

HADROVICS László, 1991: Vallás, egyház, nemzettudat. Buda- pest: ELTE – Szláv Filológiai Tanszék.

TODOROVA Maria, 2009: Imaging the Balkans. New York: Ox-

БОЖИЛОВ Иван – ГЮЗЕЛЕВ Васил, 1999: История на средновековна България VII–XIV век. История на България в три тома, том 1. София: Анубис.

ГЕНЧЕВ Николай, 2008: Българско възраждане. София.

http://electronic-library.org/ books/Book%200010.

ГЕРЛАХ Стефан, 1976: html Дневник на едно пътуване до Османската порта в Цариград. София: Изд. на Отечествения фронт.

ЙОНОВ Михаил (съст.), 1976: Немски и австрийски пътеписи за Балканите 15–16 век. София: Наука и изкуство.

КАРАВЪЛЧЕВ Венцислав, 2013: Исторически разсъждения за възстановяването на Българската патриаршия. https://dveri.bg/x4pak

ПЕЙЧЕВ Стефан, 1988: Обществена атмосфера в града в българските земи през погледа на западноевропейски и османски пътешественици през XVI и XVII век. www.journals.uni-vt.bg/getarti- cle.aspx?aid=1988&type=.pdf

ПЕНЕВА-ВИНЦЕ Лилия, 1996: Българите през погледа на чужди пътешественици. Хемус 1. 34–38.

ТОДОРОВА Мария (съст.), 1987: Английски пътепис за Балканите (края на 16 в. – 30-те години на 19 в.).

София: Наука и изкуство.

ТОШЕВ Кирил, 2007: Българската Правoславна Църква и участието й в национално-освободителното движение. В: www.dveri.bg/content/view/3800/392.

ЦВЕТКОВА Бистра (съст.), 1975: Френски пътеписи за Балканите 15–18. век. София: Наука и изкуство.