A bőség kosarából egyaránt senkinek sem jut - Ujkor.hu

SORSFORDÍTÁS

A PARASZTI TÁRSADALOM FELSZÁMOLÁSA, 1945–1962

w.sorsf

orditas45-62.hu

A paraszti gazdaságok 1948 és 1961 között több hullámban végrehajtott kollektivizálása a magyarországi népesség közel felét érintette. A paraszti tulajdon felszámolását, a földek és az emberek termelőszövetkezetekbe kényszerítését a kommu- nista hatalom a megfélemlítés és a terror eszközeivel érte el.

Eközben feldúlta, majd felszámolta a hagyományos közössé- geket, a hozzájuk kapcsolódó kultúrát és életmódot. A kollek- tivizálás ugyanakkor nem csak a mezőgazdaságra és a falura volt hatással: a tömeges erőszak és annak tabusítása a város és vidék közös története, tragédiája.

500 Ft

A kiállítás rendezője

Nemzeti Emlékezet Bizottsága Közreműködő partner

Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóság Készítették

Dévényi Anna, Feitl Írisz, Galambos István, Horváth Zsolt, Mihályfi-Tóth Alex, Őze Sándor

Szakmai tanácsadók

Földváryné Kiss Réka, Horváth Gergely Krisztián, Kedves Gyula, Ö. Kovács József Közreműködtek

Bedők Péter, Bognár Katalin, Cseh József, Danó Orsolya, Farkas Gyöngyi, Juhász Zoltán, Majtényi Boldizsár, Nagy András, Nagy Nikoletta, Simon István, Tóth Gábor, Varga Júlia

A kiállítást tervezte Szabolcs János

A kiállítást kivitelezte E8 Lab Kft.

Kiadja a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala Felelős kiadó: Rabóczki Bence főigazgató

Székhely: 1088 Budapest, Vas utca 10.

Postacím: 1380 Budapest 62., Pf. 1149 Telefon: +36 1 800 1450

Fax: +36 1 391 1130 E-mail: info@neb.hu www.neb.hu

www.sorsforditas45-62.hu

https://www.youtube.com/c/NemzetiEmlekezetBizottsaga www.youtube.com/user/Nemzetiemlekezetbizottsaga ISBN 978-615-5656-19-4

Köszönjük az alábbi személyek és intézmények együttműködését

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL), Dányi László, Diafilmgyártó Kft., Diafilmtörténeti Gyűjtemény, Farkas Tibor, Földváryné Kiss Réka, Getty Images,

Göcseji Múzeum, Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár, Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára (MNL CSML), Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye Győri Levéltára (MNL Győri Levéltára), Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun- Szolnok Megyei Levéltára (MNL JNSZML), Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL), Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára (MNL PML), Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára (MNL SML), Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs- Szatmár-Bereg Megyei Levéltára (MNL SZSZBML), Magyar Nemzeti Múzeum (MNM), MTA

A kísérőszövegeket Horváth Gergely Krisztián (1–5., 7–12. tabló) és Őze Sándor (6. tabló) írta

séges emberi és anyagi tőkéket, másrészt, mert a függetlenség bármily csökevényesen is fennmaradt formája alternatívát kínált az attól már megfosztott társadalmi csoportok számára. A rendszer a földtulajdonosként fi­

zikai munkát végző parasztokat így egyszerre tekintette a munkásosztály szövetségesének és a burzsoázia szekértolójának. A kollektivi­

zálással ezt a kettősséget – ahogy akkoriban mondták: „ingadozást” – kívánták megszün­

tetni, végérvényesen mezőgazdasági nagy­

üzemekben dolgozó föld nélküli proletárokká téve a parasztságot.

Annak jelentőségét, amit a földbirtok egy­

koron betöltött a parasztság életében, ma már alig tudjuk elképzelni. 1948­ban még csak száz év telt el a jobbágyfelszabadítás óta.

A rendi társadalom keretei között lefojtott paraszti boldogulási törekvések az 1850 után kibontakozó piaci viszonyok között is csak részlegesen teljesedhettek ki. A megélhetést biztosító saját birtok megszerzése vagy en­

nek megléte esetén annak továbbörökítése olyan paraszti létcél volt, amely nem mérhető

1 Problémafelvetés – tabusítás

A kollektivizálás a 20. században a magyar társadalmat békeidőben ért legnagyobb megrázkódtatás. Jóllehet a paraszti földek elvételének utolsó felvonása idén hatvan esz­

tendeje kezdődött, a köztudatban alig­alig van jelen ez az erőszakkal teli eseménysoro­

zat, amely végérvényesen felszámolta a tör­

ténelmi parasztságot. Csak szűkebb rokoni körben vagy türelmes és szelíden kitartó ku­

tatói érdeklődésre nyílnak meg lassanként a kollektivizálás valóságát elszenvedő még élő egykori gazdák és leszármazottaik. Mi tör­

tént, ha napjainkban is ennyire tartózkodóan, félelemmel telve beszélnek minderről az érin­

tettek?

1958–59­ben a parasztság volt az utol­

só olyan társadalmi nagycsoport, amely még őrizte autonómiájának legtöbb elemét.

A döntően falusi, családi munkaerőre épü­

lő paraszti gazdaság még jobbára önellá­

tásra termelt, így független tudott maradni a kiépülő kommunista állami újraelosztás rendszereitől. A proletárdiktatúra kiépítésén munkálkodó kommunisták számára azonban éppen ez a gazdasági és kulturális függet­

lenség jelentett veszélyforrást. Kétszeresen is: egyrészt azért, mert a vidék gyarmatosí­

tása nélkül a pártállam nem tudta volna elő­

teremteni az erőltetett iparosításhoz szük­

össze a más társadalmi csoportok által tulaj­

donolt vagyontárgyak jelentőségével.

A hatalmat a második világháború után Kelet­Közép­Európa országaiban szovjet se­

gítséggel megszerző kommunisták 1950­re mindenütt felszámolták az ipar és a keres­

kedelem piaci alapon szerveződő formáit.

A paraszti népesség, a legnagyobb, a régió országaiban a keresők 40–80 százalékát kitevő csoport ugyanakkor még hátra volt, és a parasztságot pusztán törvényekkel, munkásigazgatók kiküldésével nem lehetett meghódoltatni és betörni. Esetükben tizen­

öt évig tartó hadjárat vette kezdetét, amely­

ben az államot működtető kommunista párt a gazdasági kényszer, a megfélemlítés és az erőszak legváltozatosabb formáit bevet­

ve munkálkodott azon, hogy a parasztságot megfossza földjeitől. Különlegessége ennek a hadjáratnak, hogy a parasztság ellen foga­

natosított erőszak az állam szervezésében, koordinálásában és végrehajtásában került végrehajtásra.

Mindez Magyarországon is így történt.

A hagyományosan tűrésre és lojalitásra szo­

cializált parasztság védtelen volt az álla­

mi erőszakkal szemben, amit felerősített az 1948­at követő évek tapasztalata, az 1956­os forradalom leverése, az azt követő tömeges megtorlás, majd a volt miniszterelnök, a pa­

rasztság körében – egyedüli kommunista­

ként – tiszteletet kivívó Nagy Imre kivégzése.

A legyőzött és megalázott magyar társada­

lomban az 1958 decemberében meghirdetett, majd 1959 januárjától megvalósított kollekti­

vizálással szemben csupán rövid ideig tartó egyéni vagy lokális ellenállás bontakozhatott ki. A megerősített szovjet jelenléttel megtá­

mogatott Kádár­rezsim magabiztosan, me­

gyéről megyére, faluról falura számolt le a pa­

raszti gazdálkodás bázisát adó családokkal.

Az érintett személyeket és közösségeket ek­

kor ért megaláztatások, az elszenvedett trau­

mák, a sokkoló élmények az emlékezetben tabuvá tették ezen hetek és hónapok történé­

seit. A rákövetkező évtizedekben ezért csak a „magyar mezőgazdaság sikeres szocialista átszervezéséről” lehetett hallani, az áldozatok hangja, a téeszek világába belefásult egykori gazdák élettörténete nem kerülhetett napvi­

lágra. 1990­ig azért, mert ez a cenzúra miatt teljességgel lehetetlen volt, a rendszerválto­

zást követően pedig az évtizedes traumák és tabuk súlyát hordó, megfélemlített lelkű em­

berek hallgatásba burkolózása nem tette ezt lehetővé.

A Sorsfordítás. A paraszti társadalom fel- számolása, 1945–1962 című kiállítás annak je­

gyében született, hogy tisztelegve a földjétől megfosztott parasztság emléke előtt, a tár­

sadalom felejtésével felhalmozódott adóssá­

gokból is törlesszünk valamennyit.

Falusi életkép, Galgamácsa, 1957 (Forrás: MNM)

A KOMMUNISTA MODELL

A szovjet típusú diktatúrák működését a kom- munizmus ideológiájának lenini és sztálini ér- telmezése határozta meg. Az ideológia által vezérelt program a gyakorlatban a tömeges erőszak és jogtalanság valóságává vált.

A kommunista ideológia szerint a társadalmi egyenlőtlenségek alapja a magántulajdon, ezért annak minden formáját fel kell számolni.

A tulajdonosok „kizsákmányolók”, a munká- sosztály hivatalosan is megbélyegzett ellen- ségei. Velük szemben a diktatúra az állami erőszak, a terror és a megfélemlítés minden eszközét bevetette. A szovjetrendszer az eről- tetett ipari fejlesztésekhez szükséges tőkét és munkaerőt a mezőgazdaságból próbálta előteremteni. A kényszerkollektivizálás 1929 és 1933 között végrehajtott szovjet modellje rendkívüli árat követelt.

„Az aratás és a kollektivizálás napja.” Az 1930­ból származó szovjet propagandaplakát azt akarja elhi­

tetni, hogy a kollektivizálás eredményképp a falun emelkedik az életszínvonal (Forrás: Getty Images)

„Ki a kolhozból a kulákokkal!” A plakát szövege:

„A  kulákok a legvadállatiasabb, legdurvább, leg­

vadabb kizsákmányolók, akik más országok törté­

nelmében nemegyszer a nemesek, papok, cárok és kapitalisták hatalmának helyreállítói voltak!” (Le­

nin) A mezőgazdaság államosítása, vagyis a kollek­

tivizálás együtt járt a kuláknak bélyegzett gazdák elleni kampánnyal (Forrás: Wikimedia)

Gyermekek szedik a krumplit egy kolhoz fagyott földjén 1933­ban. A parasztság kizsákmányolása és a kol­

lektivizálás miatt bekövetkezett éhínség több millió halálos áldozatot követelt a Szovjetunióban (Forrás:

Getty Images)

Szovjet munkások és „kolhozparasztok” közös gyűlése. Az agitátor a haladást jelképező traktorról szól a néphez (Forrás: MNM)

2

ban 1931­ben (Forrás: MNM)

2 A szovjet példa – a nagyüzem és az iparosítás modellje

A kommunista ideológiában kezdetektől jelen van a kollektivizálás és a nagyüzem mint ma­

gasabb rendű termelési forma eszményítése, valamint a birtokos parasztokkal szembeni előítélet. Marx és Engels 1848­ban megjelent, A kommunista párt kiáltványa című program­

jából világosan látszik, hogy a kommunista diktatúra kiépítésének lépései és a paraszti gazdaság felszámolásának 1948­at követő alapstratégiája, miközben a szovjet mintát követte, doktriner módon igazodott az alapí­

tók útmutatásához is. Marx és Engels a pa­

rasztságot nem tartották „haladó” társadalmi osztálynak. A kommunista kiáltványban álta­

lánosságban a kollektivizálásról is szóltak: „a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántu­

lajdon megszüntetése.” A kommunistáknak a hatalom átvételére irányuló stratégiájában az első lépés – a propaganda szerint a mun­

kásosztályt képviselve – a politikai uralom megteremtése. Ezt követően a „proletariá­

tus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralko- dó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot”.

Ennek konkrét lépései sorában az első a

„földtulajdon kisajátítása és a földjáradék ál­

lami kiadásokra fordítása”. A hetedik pontban ismét érintik a föld problémáját: „[a] nemze­

ti gyárak, termelési szerszámok gyarapítása, a földek megművelhetővé tétele és javítása közös terv szerint.” A „közös terv” kifejezés

egyrészt a tervgazdaságra utal, másrészt a földek esetében a kisajátításokkal előállt kö­

zös gazdaságokra. Marx és Engels tisztában voltak vele, hogy mindezek megvalósítása elképzelhetetlen a rendszerszintűvé tett erő­

szak alkalmazása nélkül: „[a] kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat.

Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdönté­

sével érhetők el.”

Az Oroszországban 1917­ben bekövet­

kezett bolsevik hatalomátvételt követően a kommunisták számára létkérdés volt a hata­

lom megtartása. Minimális társadalmi támo­

gatottság mellett ezt csak a terror eszköze­

ivel érhették el. A Lenin, majd utódja, Sztálin által a terror rendszerévé szilárdított, marxi–

engelsi alapelveken nyugvó szovjet modell­

ben ellenségnek számított és megsemmisí­

tésre került minden, a kommunisták útjában álló társadalmi csoport. Az ipar államosítását követően a húszas évek végétől minden erő­

vel azon voltak, hogy a mezőgazdaságban is kizárólagossá tegyék a szövetkezeti és az ál­

lami tulajdont.

Sztálin 1924­től, Lenin halálát követően a diktatúrát egyre inkább a saját, egyszemé­

lyi irányítása alá vonta. A szovjet gazdaság fejlesztésének irányai és az ahhoz rendelt eszközök az ő akaratát tükrözik. A mezőgaz­

daság esetében a sztálini politika célja egy nagyüzemi keretek között gazdálkodó, gé­

pesített, állami segítséggel modernizált gaz­

daság kialakítása volt. Az ennek érdekében

foganatosított lépések azonban a termelés katasztrofális visszaesésével és mérhetetlen emberi szenvedéssel jártak. A terror teljes eszköztárát szabadjára engedő Sztálin ciniz­

musát és gátlástalanságát tükrözi, amikor így fogalmaz: „nem arról van szó, hogy dédel­

gessük a parasztot, s ebben lássuk a helyes kölcsönös viszonyt […], hanem hogy segítsük a parasztot gazdaságának »új technikai ala­

pon, a modern nagyüzemi termelés technikai alapján« való átállításában, mivel ez a legfőbb útja annak, hogy a parasztságot megszaba­

dítsuk nyomorától.” A „segítség” az állam által szervezett erőszak formájában jelentke­

zett, a „nyomortól való megszabadítás” gya­

korlata pedig az egzisztenciális tönkretétel és a fizikai megsemmisítés politikáját jelentette.

A társadalmon belül újabb és újabb csopor­

tok ellenségként történő meghatározása, a szavak eredeti jelentésének kiforgatása kez­

detektől a bolsevik uralmi stratégia alapját képezte.

A szovjethatalom kétféle agrárüzemfor­

mát hozott létre. A szovhoz olyan állami gaz­

daság volt, amely elsősorban a nagybirtokok helyén jött létre, hasonlóan, mint az majd ké­

sőbb Magyarországon is történt. A kolhozok falusi környezetben kialakított termelőszö­

vetkezetek, amelyek formálisan tagjaik közös tulajdonában voltak, a gyakorlatban azonban a tagok nem rendelkezhettek sem a terme­

lés mikéntjéről, sem saját résztulajdonukról.

A kolhozok kialakítása a húszas évek végétől nagy ellenállásba ütközött az orosz és az uk­

rán parasztság körében. Az ellenállást nem­

csak a földek elvétele váltotta ki, hanem az irreális mértékű terménybeszolgáltatás is.

A kommunista hatalom durva eszközökkel vert le minden egyéni és kollektív ellenállást

vagy véleménynyilvánítási kísérletet. A bol­

sevikok az ellenálló falvak kiéheztetésétől a tömeges kivégzéseken át a sokéves, Gulagra történő deportálásig minden eszközt beve­

tettek a kolhozosítás sikere érdekében, sok millió ártatlan ember halálát okozva ezzel.

A szovjethatalomnak az ipar erőltetett fej­

lesztéséhez valutára volt szüksége, amelynek fedezetét csak a világpiacon eladható termé­

kekkel, például gabonával teremthette elő.

Így, miközben a parasztság éhezett, a gabo­

naexporttal a Nyugat felé demonstratíve hir­

dették a szovjetizált mezőgazdaság sikereit.

3

1945 – FÖLDELKOBZÁS ÉS FÖLDOSZTÁS

„A nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhözjuttatásáról” 1945.

március 15-én kiadott rendelet a földínség évszázados problémájának, súlyos társadal- mi feszültségeknek a megoldását ígérte.

A „földreform” végrehajtásának módját azon- ban nem a mezőgazdaság és a parasztság ér- dekei határozták meg. Az intézkedést a szov- jet hadvezetés sürgette, a tulajdonviszonyok radikális átrendezése politikai és propagan- da eszközként szolgált. A kártérítés nélküli föld elkobzás – több más diszkriminatív intéz- kedéssel együtt – megroppantotta a korábbi tulajdonosokat, közte az egyházakat, miköz- ben gyakran szinte életképtelenül kevés föld- höz juttatta a szegényebb paraszti régeteket.

Mindez a kommunista párt magyarországi egyed uralmának megalapozását segítette.

„[…] a földigénylő bizottságok az elkobzandó birtokokról szóló határozataikban nincsenek kötve népbírósági ítéletekhez vagy igazoló bizottsági döntésekhez, hanem kizárólag saját belátásukra és jogérzékükre támaszkodva kimondhatják, hogy a községben kit tekintenek hazaárulónak, háborús vagy népellenes bűnösnek. […]”

A Földigénylő Bizottság dönti el, ki a háborús bű­

nös. A bizottságok döntő része kommunista befo­

lyás állt. A Magyar Kommunista Párt propaganda­

plakátja 1945­ből (Forrás: MNL CSML)

A Magyar Kommunista Párt propagandaútja a Du­

nántúlon – teherautóról osztogatják a földosztásról szóló röplapokat, 1945. április (Forrás: MNM, Békés András)

A földosztó karó és a birtoklevél a földosztás szim­

bólumai

Fenn: Földosztás Kaszaházán, 1945 (Forrás: MNM, Békés András) Jobbra: A kiosztott földhöz adott birtoklevél Pilisborosjenőről (Forrás: MNM)

A földosztást számos törvénytelenség kísérte, a szabályokat a földosztó bizottságok önkényesen áthág­

hatták. A Magyar Kommunista Párt irányelvei a pártszervezetek számára a földreform végrehajtásával kapcsolatban, Debrecen, 1945. március 22.

Akik felett – bíróság nélkül – íté­

letet mondtak: a sváb családok földjeit elkobozták és kitelepí­

tették őket (Forrás: MNM)

3

bágyi sorból felszabadult úrbéres népesség­

ből csak kevesek számára hozta el a boldo­

gulás lehetőségét. Ennek egyik legfontosabb oka a földkérdés korabeli megoldatlansága.

A mind nagyobb számban hitbizományokká alakított nagybirtokok, miként a tőkés érde­

keltségek birtokszerzései is, elzárták a le­

hetőségét annak, hogy a paraszti népesség igényeinek megfelelően juthasson földhöz.

Az ország népességének a 19. század utolsó harmadában végbement növekedése, majd az első világháborút követő földreform elég­

telensége szintén hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon, elsősorban a Dél­Dunántú­

lon, a Tiszántúlon és az északkeleti megyék­

ben, tömegméretű volt az agrárszegénység.

A második világháború végén a színre lépő új magyar politikai elit számára nem volt kér­

déses, hogy egy átfogó földreform keretében kell megoldást találni az agrárnépesség szo­

ciális problémáira. A kisgazdapárt programja a gazdasági hatékonyság és a szakértelem szempontjait szem előtt tartva elsősorban a vidéki agrárközéposztályt erősítette vol­

na. A Nemzeti Parasztpárt programja ezzel szemben a kiáltó szociális egyenlőtlenségek felszámolására helyezte a hangsúlyt, mel­

lékes szempontnak tartva az új gazdaságok jövőbeni életképességét. A magyar kommu­

nisták a szovjet modell mihamarabbi átülteté­

sére törekedtek. 1945­ben azonban a várható társadalmi ellenállás miatt még nem léptek nyíltan színre e programmal, ezért radikális

szociális követelésekkel igyekeztek tömegbá­

zisukat megteremteni.

A Magyar Kommunista Párt szovjet csa­

patokkal érkező vezetése a földreform ügyét kezdetektől saját vidéki beágyazottságának megerősítésére használta fel. Az 1944­ig csak a fővárosban és néhány vidéki ipari központ­

ban illegálisan működő és csekély társadalmi támogatottsággal rendelkező kommunisták számára elsőrendű feladat volt, hogy a fal­

vakban is megteremtsék bázisukat. Az Ide­

iglenes Nemzeti Kormányban a földművelési tárcát a Szovjetunióból hazatért Nagy Imre kapta, ami jól jelzi, hogy a földreform ügyét a kommunisták kezdetektől a saját szem­

pontjaik szerint kívánták alakítani, az ezzel kapcsolatos politikai hasznokat pedig mono­

polizálni. A német csapatok kiűzését követő­

en az országot megszálló szovjet hadsereg logisztikai és karhatalmi segítséget is adott ehhez. Jóllehet a földosztás ügyét látszólag a Nemzeti Parasztpárt programja szerint haj­

tották végre, a gyakorlatban a kommunisták szempontjai domináltak. E forgatókönyvben a „földreform” a proletárdiktatúra kiépítésé­

nek egyik első eszközeként szerepelt. A kom­

munisták elgondolása az volt, hogy még a háború befejeződése előtt radikálisan át kell rendezni a tulajdonviszonyokat, hogy a va­

gyonától kártalanítás nélkül megfosztott, az általános zűrzavarban még csak ocsúdó, csa­

ládtagjait kereső, életét mentő arisztokrata birtokosoknak, valamint a földdel bíró városi és falusi középosztálynak ne legyen módja az

új status quo megváltoztatására. Emellett azt is remélték, hogy a radikális vagyonátrende­

zés nyertesei révén tömegbázisukat is meg tudják teremteni.

Míg a háború Magyarország területén csak 1945 áprilisában fejeződött be, a földreform­

rendelet – az ország tiszántúli területein spon­

tán módon megindult földosztásokra hivatkoz­

va – már 1945. március 17­én kihirdetésre került.

A rendelet értelmében az 1000 kat. hold feletti birtokokat kártalanítás nélkül, a 100 kat. hold felettieket a kártalanítás ígéretével osztották fel. A művelt terület 35 százaléka került a föld­

alapba (3,22 millió Ha), a 730 ezer igénylőből 642 ezren kaptak földet, átlagosan hozzávető­

leg 2,9 hektárt. Emellett még 150 ezer házhe­

lyet is kiosztottak.

A „földreform” alapjául szolgáló 600/1945 M. E. sz. rendelet számos olyan elemet tar­

talmazott, amely lehetővé tette korábbi bir­

tokos csoportok hátrányos megkülönbözte­

tését. A rendelet egyrészt úgy fogalmazott, hogy minden 100 kat. hold feletti úri birtokot be kell vonni a földalapba, míg az ún. paraszt­

birtokok 200 kat. hold kiterjedésig mente­

sülnek ez alól. Az „úri” minőség mibenlétét azonban nem definiálta a jogszabály, így az bárkire ráhúzható volt, akinek birtoka elérte a 100 kat. holdat, s akit szerettek volna földjé­

től megfosztani. Ráadásul a nem helyben lakó tulajdonosokat nem is értesítették a földosz­

tásról, ők így utólag szembesültek azzal, hogy kiforgatták őket a vagyonukból. Az  egyhá­

zak – különösen a katolikus egyház – eseté­

ben sem vették figyelembe, hogy a birtokok – amúgy meglehetősen csekély – jövedelme a kiterjedt iskolahálózat, a kórházak, szociális intézmények fenntartásának képezte gazda­

sági alapját. Jövedelem hiányában az egy­

házak már 1945 tavaszára függő helyzetbe kerültek az államtól. A „földreform” során a háborús bűnösök, a volksbundisták – amit valójában a német nemzetiségűekre értet­

Lopakodó szovjetizálás – a „földreform”

tek  – birtokai is elkobzás alá estek. Ez eset­

ben is problémás volt ugyanakkor, hogy a mi­

nősítést megalapozó bírósági ítéletek nélkül, pusztán a helyi kommunisták által sugalma­

zott vélemény alapján kerülhetett sor a föld elkobzására. A „földreformmal”, a szovjetizá­

lás első komplex hadműveleteként, még a háború befejeződése előtt sor került a törté­

nelmi magyar birtokoscsoportok jelentős ré­

szének gazdasági ellehetetlenítésére.

A Magyar Kommunista Párt földosztást hirdető pro pagandaautója, 1945 (Forrás: MNM, Bé kés András)

A KOLLEKTIVIZÁLÁS ELSŐ HULLÁMA – A PROPAGANDA

Rákosi Mátyás 1948-ban hirdette meg a „szö- vetkezetesítés”, azaz a paraszti magángazda- ságok államosításának programját. A kommu- nista diktatúra számára az egyik legnagyobb kihívást az utolsó önálló tulajdonosi réteg, a birtokos parasztság megtörése jelentette.

Rájuk az új hatalom vallásos hagyományrend- szerük és értékrendjük miatt is ellenségként tekintett.

A kollektivizálás végrehajtásához minden eszközt bevetettek. A totális állami propa- ganda a frissen földhöz juttatott rétegeket a haladás, a modernizáció ígéretével igyekezett meggyőzni földjeik beadására. A módosabb parasztság, a „kulákok” ellen kampányt in- dítottak. A meghatározás idővel teljesen ön- kényessé vált, a „kuláklistára” bárki fölkerül- hetett, aki a hatalom útjába került. Az egyéni gazdálkodás feladásának kikényszerítését kí- méletlen állami erőszak kísérte.

4

Az 1950­es évekből származó propagandaplakát a kommunista agitáció legfontosabb érveit vonultat­

ja fel: modern gépek, bő termés, boldog, kitünte­

téseket viselő parasztok, tervszerű üzemszervezés, a háttérben villanyoszlopok szimbolizálják a hala­

dást (Forrás: MNM)

A kulákellenes propaganda rendhagyó eszköze: két kocka az „Ádáz ellenségünk a kulák (harcban az új életért)” című oktató diafilmsorozatból, 1953 (For­

rás: Diafilmgyártó Kft.)

Díszes belépési nyilatkozat az 1950­es évekből

(Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum) A téeszirodában a zárszámadás alkalmával Rákosi Mátyás, a „bölcs vezér” képe mellett a Magyar Dol­

gozók Pártjának plakátja fogadja a „boldog” dol­

gozókat (Forrás: MNM)

Rádióhallgatás a déli pihenő alatt, háttérben a moder­

nizációt megjele­

nítő munkagépek.

A propagandafotó üzenete: a téesz­

ben már nem kell látástól vakulásig dolgozni, a parasz­

toknak is jár a kultúra és a szórakozás (Forrás: MNM)

„Földműves­szövetkezeti társasjáték” a termelőszövetkezetek népszerűsítésére és a „kulákok” megbé­

lyegzésére (Forrás: OSZK)

„Gyertek lányok traktorra!” Propagandafotó 1951­ből.

A traktoroslány a „haladás” és a „szocialista emberesz­

mény” szimbóluma (Forrás: MNM, Rév Miklós)

„A szövetkezetben a barát, koma, sógor, Kiveszi a részét, mindenféle jóból.

Kulák, kupec, ispán is van még pár darab, S nagy hangon téged is ők irányítanak.

Mivel, hogy ezeknek a barátja lettél,

Így hát a játékból szépen kiestél.”

4

sadalmat, egymást kölcsönösen kizáró ellen­

tétek küzdelmeként értelmezte. A kommuniz­

mus víziója, azaz az egyenlőtlenségek nélküli társadalom eléréséhez Marx–Engels–Lenin és az elvet a gyakorlatba tömegméretekben át­

ültető Sztálin útmutatása szerint az osztály­

harc során meg kell semmisíteni mindazon csoportokat, amelyek a „haladás”, a „szocia­

lizmus ügyének” útjában állnak.

A párt önlegitimációs narratívája szerint a szocialista forradalommal az addig elnyo­

mott munkásosztály vette kezébe a hatalmat, s építette ki államát, a proletárdiktatúrát. Ez tette lehetővé, hogy a proletárdiktatúra gé­

pezete intézményes keretek között számoljon le azon csoportokkal, amelyek veszélyforrást jelentettek számára, vagy alternatív boldogu­

lási utakat kínáltak a társadalomnak. Magyar­

országon Rákosi Mátyás, a Magyar Kommu­

nista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, akit gyakorta „Sztálin legjobb ma­

gyar tanítványaként” emlegettek, lett a terror eszközeit intézményesítő pártállam első szá­

mú vezetője.

A diktatúra nem tudta volna elérni céljait a tömegek mozgósítása nélkül. Ebben mind a kommunista, mind a nemzetiszocialista és fasiszta diktatúrák kiemelten támaszkodtak a propagandára. A propaganda olyan harci eszköz, amely a média valamennyi formáját igénybe véve sulykol manipulatív, a valósá­

got eltorzító, a társadalomban rejlő negatív érzelmeket meglovagoló üzeneteket. A kom­

munista diktatúra új szavak és fogalmak al­

kotásával, a régiek jelentésének kisajátításá­

val és megváltoztatásával új nyelvi rendszert hozott létre, amelyben céljainak megfelelően határozta meg a legyőzendő ellenség cso­

portjait. A sort – a párt által tekintett fontos­

sági sorrendben – a tulajdonosi csoportok nyitották, akik mint „tőkések, kizsákmányo­

lók” szerepeltek a kommunista szótárban.

Utánuk következtek az egyházi személyek („klerikális reakció”), az általában vett „pol­

gári (burzsoá)” életforma, falun pedig a ki­

zsákmányolás legfőbb helyi letéteményesé­

nek kikiáltott, részben idegen munkaerőt is alkalmazó nagyobb gazdák, az ún. „kulákok”.

A „kulák” kifejezés az orosz nyelvből került átvételre, jelentése nagyobb gazda. A szovjet kommunisták ellenségképző szóalkotásaként vált a „likvidálandó” falusi kizsákmányolók gyűjtőfogalmává. Lényeges, hogy nem egy valósan létező csoport kapta ezt az elneve­

zést, hanem egy olyan, tetszőlegesen tágítha­

tó kategóriát hoztak létre, amelybe vagyoni helyzetétől függetlenül bárki bekerülhetett, amennyiben a helyi bolsevikok ürügyet keres­

tek ellehetetlenítésére.

A szocializmus építése a „munkásosztály vezető szerepe” mellett mehetett végbe, a parasztságot a kommunisták nem tekintet­

ték egyenrangú tényezőnek. A párt indoklá­

sa szerint azért, mert a nagyüzemhez kötődő munkás már ismerte a „leghaladóbb terme­

lési formát”, és valódi osztályként is képes volt önmaga megszervezésére, szemben a parasztsággal, amely szétaprózott kisgazda­

ságokban, elavultan termelt, s egységes for­

radalmi osztályként sem szerveződött még meg. A kommunista politika a parasztságon belüli különbségekre olyan lehetőségként tekintett, amellyel megakadályozható, hogy az agrárnépesség lépéseket tegyen a közös fellépésen alapuló érdekvédelem irányába.

Programja csak a szegényparasztságot tar­

totta a propaganda által idealizált munká­

sosztály valódi szövetségesének, a közép­

parasztságot hosszabb távon legyőzendő csoportnak, a gazdagparasztságot pedig rövid távon felszámolandó ellenfélnek tekin­

tette. E stratégiát frappánsan foglalja össze Lenin: „támaszkodj a szegényparasztságra, egyezz meg a középparaszttal, s egy pillanat­

ra se hagyd abba a kulák elleni harcot.”

Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20­án Kecs keméten tartott beszédében hirdette meg a kollektivizálás programját, amelyre ér­

velése szerint a szegényparasztok védelme, boldogulásuk elősegítése miatt van szükség.

Beszédében, a szovjet mintának megfelelően fő ellenségként ő is a „kulákokat” jelölte meg.

Magyarországon jogszabály szerint azok mi­

nősültek „kuláknak”, akiknek a földje megha­

ladta a 25 kat. holdat vagy a 350 aranykorona értéket. Ma használatos területmértékre ve­

títve: már 14,25 hektár felett, jobb minőségű föld vagy magasabb értéket képviselő kultú­

ra (szőlő, kert, gyümölcsös) esetén pedig már akár három­öt hektárnyi birtok után is fel le­

hetett kerülni a településenként vezetett s fo­

lyamatosan frissített, önmagában is stigmati­

záló kuláklistára. A tervszámok bűvöletében élő hatalom aszerint ítélte meg a helyi appa­

rátus munkáját, hogy az hány „kulákot leple­

zett le”. A fokozódó osztályharc jegyében így kisiparosokat, kocsmárosokat, sőt vagyonta­

lanokat is kuláknak minősítettek.

A „kulákok” mint osztály „likvidálása” mel­

lett legalább ekkora energiát fordítottak a szovjet típusú szövetkezetek népszerűsítésé­

re és elterjesztésére. Ez utóbbi nyilvánvalóan csak akkor érhetett célt, ha minél több gazda

minél gyorsabban felhagy az egyéni gazdál­

kodással, és termelőszövetkezeti taggá válik.

Tekintve, hogy a parasztság értékrendjében a család művelésében álló saját birtok állt az első helyen, a kollektivizálás program­

ját csak kényszerrel lehetett előmozdítani.

Rákosi így beszélt erről a Magyar Dolgozók Pártjának második kongresszusán 1951­ben:

„minél előbb szűnjön meg az a jelenlegi álla­

pot, amikor egyik lábunkkal az iparban már a szocialista talajon állunk, a másik lábunk a fa­

lun a sok százezer egyénileg művelt paraszti gazdaságon nyugszik.” Lenin nyomán itt an­

nak veszélyére figyelmeztetett Rákosi, hogy a magángazdaság még falusi keretek között sem tolerálható konkurenciát jelent a kollek­

tív tulajdonformáknak.

Az első termelőszövetkezetek 1948 őszén meg is alakultak. Elsősorban azok az újgaz­

dák hajlottak a belépésre, akik az 1945. évi földosztás során ugyan pár holdnyi földhöz jutottak, de azt, hogy ezen boldoguljanak is, sem földjük terjedelme, sem tudásuk, tő­

kéjük, hiányzó igaerejük nem tette lehetővé.

Ezzel szemben a „középparasztinak” minősí­

tett gazdák a következő években a mind na­

gyobb adók és beszolgáltatási tételek ellené­

re igyekeztek gazdaságukat és önállóságukat fenntartani, míg a párt által „kuláklistára” tett – nem csupán – nagygazdák sorsa a tönkre­

menetel lett. A párt a „kulákok korlátozását”

olyan „harci feladatnak” tekintette, amelynek végrehajtásával mielőbb elérhető a „a kulák­

ság mint osztály likvidálása”, ahogy erről az MDP Politikai Bizottsága rendelkezett 1951­

ben. Ezekben az években a pártállam a ható­

sági erőszakon túl erőteljes médiakampányt folytatott a „kulákok” ellen, amelyben a ka­

rikatúráktól a kirakatperekről szóló híradáso­

kig minden eszközt bevetett a (nagy)gazdák lejáratására.

1948–1956 –

a kollektivizálás első

hulláma

Az államhatalom minden eszközzel igyekezett megtörni, a termelőszövetkezetbe való belé- pésre vagy a falu és a föld elhagyására kény- szeríteni az önállóan gazdálkodó parasztokat, akiknek zöme 1945-ben jutott földhöz. A be- szolgáltatás, a teljesíthetetlen adók, a padlás- söprés, a gazdákra nézve hátrányos tagosítás mind erre irányultak. 1952–1953 fordulóján az élelemtermelő parasztság kétharmada, mint- egy nyolcszázezer család kényszerült nélkü- lözni. A megfélemlítés és a terror általánossá vált, a kulákoknak minősített gazdákat mint a „dolgozó nép ellenségeit” tömegesen ítél- ték el koncepciós perekben, vagy internálták bírósági eljárás nélkül. A kollektivizálás első hulláma mégsem tudta megtörni a paraszto- kat, a megművelt földek nagyobb része ekkor még a birtokukban maradt.

A KOLLEKTIVIZÁLÁS ELSŐ HULLÁMA – A TÁRSADALMI TAPASZTALAT

5

Az erőltetett iparosítás, a teljesíthetetlen tervek és a kollektivizálás ellátási nehézségekhez vezetett, ezért 1951­ben a legfontosabb élelmiszerekre ismét bevezették a háború után 1949­ben megszünte­

tett jegyrendszert. Cukorhoz, liszthez, kenyérhez, zsírhoz, húshoz és szappanhoz csak központilag szétosztott jegyekkel lehetett hozzájutni (Forrás:

MNM)

Terménybeadás. Az „önkéntesség” zálogai a vidéki rendőrjárőrök. „Szabotázs” leleplezése. Házkutatás (Forrás: MNM; Rendőrmúzeum)

Az előre megírt ítélet: halál. A saját földjén tüzet okozó gazdát azzal az ürüggyel, hogy a téesz földjét veszélyeztette, másnap „terv szerint” elítélték és kivégezték (Forrás: ÁBTL)

5 1948–1956 – társadalmi tapasztalat

1948­ra a kommunisták lényegében felszá­

molták a polgári pártokat, a Magyar Dolgo­

zók Pártja névre átkeresztelt kommunista pártba beolvasztották a hiteles vezetőiktől addigra már megfosztott szociáldemokratá­

kat, államosították az iskolákat és a száz főnél többet foglalkoztató vállalatokat, s kezdetét vette a nyílt egyházüldözés is. 1948 nyarán, a Kominform második ülésszakán arról is sza­

vaztak a küldöttek, hogy a szovjet érdekszfé­

rához csatolt kelet­közép­európai országok­

ban a kollektivizált mezőgazdaságé a jövő útja. Innentől számítható a falvak ellen több fronton zajló hadjárat kezdete, a nyílt ter­

ror időszaka. A parasztságnak ugrásszerűen megnőttek a begyűjtési terhei és az adói, a rendőrség és az ÁVH széles körű jogi felha­

talmazással keresett fogást a gazdákon. Meg­

indult az első kollektivizálási kampány, a jobb módú és ezért „kuláknak” minősített gazdák ellen pedig csúcsra járatták az ellehetetlení­

tés politikáját. Az osztrák és a jugoszláv ha­

tár mentén létrehozott határsávból ezreket telepítettek ki, elsősorban a Hortobágyra.

Koncepciós jellegű perekben tízezerszámra ítéltek parasztokat súlyos pénzbüntetésre, letöltendő börtönbüntetésre, pusztán mert nem voltak képesek az állam által rájuk ki­

rótt sarcot előteremteni. Összehasonlításul:

jóllehet a magyar mezőgazdaság változatlan áron számított pénzbevétele 1947­ben is csak az 1930­as évek gazdasági világválsága alatti érték 47 százalékát érte el, a követő években még ez is rendkívül sokat esett.

Az MDP Központi Vezetőségének 1948. no­

vember 27­i ülésén Rákosi bejelentette, hogy három­négy éven belül a parasztság 90 szá­

zalékának közösen kell gazdálkodnia. A ter­

melőszövetkezet három típusát hozták létre a közös gazdálkodás intenzitása mértékében.

Az első típusban csak a szántást és vetést vé­

gezték közösen, a művelés többi fázisa a gaz­

dák kezében maradt. A második típusban a cséplés is közösen történt, és a jövedelemből a betakarított termény arányában részesed­

tek a tagok. A harmadik típus a kolhozjellegű téesz volt, ahol egybeszántott nagy táblákon közösen történt a gazdálkodás, a részesedést pedig az egyes munkafázisokhoz rendelt ún.

munkaegységek száma alapján mérték. A pa­

raszti önvédelem szempontjából, amennyi­

ben már elkerülhetetlennek bizonyult a téesz megszervezése, az első típus bizonyult a leg­

kedvezőbbnek.

A kommunisták terve 1948­ban az volt, hogy a „kulákföldek” elvételével sikerül egy olyan bázist létrehozni, amelyen – a csatlako­

zó parasztok révén – tömegesen jönnek majd létre a szövetkezetek. Ez azonban kudar­

cot vallott: a parasztság nem az osztályharc mentén tervezte jövőjét, s nem csatlakozott a nagyobb gazdák birtokain erővel létrehozott szövetkezetekhez. 1948­ban összesen csak körülbelül félezer termelőszövetkezet jött létre, átlagosan 100 hektár (173 kat. hold) te­

rülettel. 1949­ben ezért erőteljes agitációval, majd 1950­től immár az első ötéves terv kere­

tében folytatták a kollektivizálási kampányt,

amelynek eredményeképp 1300 termelőszö­

vetkezet alakult, átlagosan azonban továbbra is csekély földterületet birtokolva. A téeszek­

nek állataik alig voltak, gépparkjuk nem is le­

hetett – gépeket a gépállomásokról rendelve lehetett fizetségért igénybe venniük. E volun­

tarista politika segítségével 1953 nyarára már több mint 5200 téesz működött Magyaror­

szágon, legtöbbjüknek azonban az elemi szin­

tű gazdálkodás is erőn felüli kihívást jelentett.

Sokatmondó, hogy az igen nehéz körülmé­

nyek közé szorított egyéni gazdák az alapve­

tő gabonaneműkből és kapásokból átlago­

san 10–20, de akár 50 százalékkal is nagyobb hozamot értek el, mint a termelőszövetkeze­

tek. A közös gazdálkodás csődje nyilvánvaló volt a tagok számára is, így nem csoda, hogy 1953­ban, Nagy Imre könnyítéseket lehetővé tévő kormányprogramja meghirdetése után tömegesen léptek ki a téeszekből.

Az egyéni gazdálkodást ellehetetlenítő politika széles eszköztárra támaszkodott.

A paraszti földeknek a téeszek számára való megszerzését szolgálta a tagosítás. Jóllehet a tagosítás hagyományosan a racionális me­

zőgazdaság egyik fontos eleme, itt eszközül használták a nagyobb gazdák ellehetetlení­

tésére. A rendi korszak örökségeként a fal­

vak határának a központhoz közelebb eső, nem egyszer minőségileg is jobb adottságú részei az egykoron is nagyobb gazdáknak számító családok leszármazottainak tulajdo­

nában voltak. Ezek voltak azok a területek, amelyeken a legkönnyebben létre lehetett hozni a nagy táblákon gazdálkodó szövetke­

zeteket. A tagosítás ürügyén a községi és a járási vezetés sikerrel játszotta át az újonnan alakult téeszek kezére ezeket a földeket, mi­

közben tulajdonosaiknak a határ távoli, gyak­

ran minőségét tekintve is gyenge részein kí­

nált csereföldet. Amennyiben elfogadták azt, gazdálkodásuk még inkább ellehetetlenült, amennyiben nem, akkor végérvényesen más

kenyérkereset után kellett nézniük. A föld­

nek így kényszerrel búcsút mondók az iparba vándorló százezrek táborát növelték. 1949 és 1953 között a falvak 70 százalékát érintették a tagosítási kampányok. A felajánlások kö­

vetkeztében 1953­ra az ország szántóterüle­

tének már közel 10 százaléka megműveletlen maradt, ún. állami tartalékfölddé alakult.

A nagyobb gazdákra különösen hátrányos kulcsot alkalmazó progresszív jövedelemadó és a mezőgazdaság­fejlesztési járulék (kulá­

kadó) számított a két legsúlyosabb tehernek.

Utóbbit terményben kellett leróni. „Az egy hold szántóra eső beadási kvóta 1948/1949­

ben a 10–15 holdas gazdaságcsoportban két­

szerese, a 15–20 holdas kategóriában két és félszerese, a 20–25 holdas csoportban pedig majdnem háromszorosa volt az 5 kat. holddal rendelkező szegényparaszti gazdaságokra előírt kötelezettségnek.” Eközben a beszol­

gáltatásnál nem vették figyelembe sem az időjárást mint a terméseredményt befolyáso­

ló tényezőt, sem a következő évi vetőmag­ és a család méretéhez igazodó saját szükségle­

tet. A karhatalmat is bevető pártállam a falu­

siakat megfosztotta utolsó tartalékaiktól is, amit híven visszaad a korszakból fennmaradt

„padlássöprés” kifejezés. A termény menté­

sét célzó paraszti technikákat a közös szé­

rűn csépléssel tették hatástalanná, arról nem beszélve, hogy ilyenkor a csépléshez történő szállítás költsége is a gazdákat sújtotta. Nem csoda, ha a teljesíthetetlen adók miatt óriá­

si adóhátralékok keletkeztek. 1948–1955 kö­

zött a közellátás veszélyeztetésének vádjával négyszázezer gazdát ítéltek el. 1953­ra az egy holdra jutó adóhátralék már elérte az 1400 forintot. A „kulákok” számára megtiltották a föld adásvételét, s 1948 végétől kezükön csak

40 hold maradhatott. A paraszti kisüzemre is kiterjesztették a tervgazdálkodást: a gazdál­

kodásukat központi terv szerint, terminusok­

hoz kötötten kellett megszervezniük. A pár­

tállam az ország önellátását célzó termelési kényszer jegyében egy sor, a tájtól és az ég­

hajlattól idegen növény termesztését erőltet­

te (pl. rizs, gumipitypang, gyapot).

A külön a „kulákok likvidálására” foganato­

sított eszköztár hasonlóan gazdag volt. A „ku­

láknak” minősítetteket folyamatosan frissített helyi listákon tartották nyilván. Lekerülni e listákról gyakorlatilag nem lehetett, összesen kb. hatvan­hetvenezer gazda került kuláklis­

tára. Bár a listázást 1956 után megszüntették, informálisan még a hatvanas években is szá­

mon tartották, hogy ki volt korábban „kulák”.

Az ötvenes években a „kulákok” mint osz­

tályellenség ha akartak, se lehettek a téeszek tagjai.

A pártállami politikával szembeni nyílt el­

lenállás nem vezetett volna sikerre, mégis több olyan technika is ismert, amely segít­

ségével a parasztság mérsékelni igyekezett veszteségeit. A fiatalabb férficsaládtagok, ha erre lehetőségük nyílt, az iparban, bányákban helyezkedtek el, a földeket és jószágokat hét közben az idősebbek és az asszonyok mű­

velték és gondozták, míg az ingázó férfiak munkaidő után és hétvégén vettek részt a gazdálkodásban. Az iparban munkát vállalók keresetükkel elő tudták teremteni a földek után fizetendő adót. A „kuláknak” minősítet­

tek körében elterjedt volt a földek szétíratása a családtagok között vagy a föld egy részé­

nek bérbeadása. 1950–52 között, amikor ter­

heik elviselhetetlenül magasra szöktek, vég­

ső esetben „felajánlották” földjüket az állam számára, s ekként igyekeztek túlélni – búcsút véve egyúttal a paraszti létformától. Már ezek­

ben az években több mint háromszázezren hagyták ott a mezőgazdaságot. 1952­től – a megműveletlen földek területének drasztikus megugrása miatt (1,5 millió kat. hold) – nem tették lehetővé a „földfelajánlást”, hanem a művelési kényszer elve mentén a központilag meghatározott termésmennyiséget követel­

ték a gazdákon.

Szántás rendőri ellenőrzéssel (Forrás: Rendőrmúzeum)

AZ ELLENÁLLÁS PÉLDÁJA –

A FEHÉR GÁRDA

A magyar parasztság szívósan ellenállt a kol- lektivizálásnak. 1953-ban, Sztálin halálát és Rákosi háttérbe szorulását követően a szö- vetkezeti tagok több helyen megpróbálták visszaszerezni a kényszer hatására aláírt belé- pési nyilatkozatokat.

A kommunista diktatúra és az erőszakos kol- lektivizálás elleni elkeseredett tiltakozás hívta életre a Fehér Gárda néven ismert ellenállási mozgalmat az Orosháza és Hódmezővásár- hely közötti tanyavilágban. Az államvédelem hamar felfigyelt a szervezkedésre, 1949 őszén hatvan személyt letartóztattak, két embert ki- végeztek, huszonkét főt internáltak. Hasonló szerveződésekről az ország több pontjáról, Békés megyéből, Délnyugat-Dunántúlról, Zala és Vas megyéből is ismertek adatok. A Fehér Gárda-szervezkedés központjai 1956-ban is komoly ellenállási gócoknak bizonyultak, a mozgalom tagjait az 1980-as évekig megfi- gyelték.

6

A „szervezkedés” egyik vezetőjének, Blahó Jánosnak a börtönfotója és a mozgalom másik szervezőjének, Kovács Istvánnak a képe; 1951. március 30­án Szegeden mindkettejüket kivégezték. Juhász Nagy István, a Fehér Gárda­mozgalom egyik tagja máig tisztázatlan körülmények között halt meg 1951. január 3­án (Forrás: 1. kép: ÁBTL; 2., 3. kép: id. Őze Sándorné)

„1953. július 9-én a késő esti órákban kb. 100 főnyi tömeg jelent meg a tszcs-iro- da előtt, ahol ifj. és id. P. K. kezdeményezésére, biztatására követelték a tszcs feloszlatását és a belépési nyilatkozatok szétosztását. A két P. kezdeményezésére, biztatására a tömeg betörte az iroda ablakát, benyomultak az irodába, ahol az ő ve- zetésükkel megfogták Farkas István volt tanácselnököt, jelenleg tszcs-brigádvezetőt, és kényszerítették, hogy a belépési nyilatkozatokat ossza széjjel.”

Állambiztonsági jelentés a nyírbátori téeszellenes tüntetésről (részlet). Nyíregyháza, 1953. július 12.

(Forrás: ÁBTL)

6 A Fehér Gárda

Az Államvédelmi Hatóság fennmaradt iratai­

ban 1949 januárjából található az első jelentés arról, hogy a dél­alföldi tanyavilágban a fenn­

álló rendszer megdöntésére irányuló szer­

vezkedés folyik. Őszre már le is tartóztatták a mozgalom vezérkarát, mintegy hatvan em­

bert, akik közül többeket súlyos börtönbünte­

tésre ítéltek, két vezetőjüket, Kovács Istvánt és Blahó Jánost pedig 1951­ben kivégezték.

A visszaemlékezők beszámolói és a le­

véltári dokumentumok alapján a Fehér Gár­

dának nevezett ellenállási mozgalom első csoportjai az Orosháza és Hódmezővásár­

hely között elterülő pusztán jöttek létre 1948 nyarán, majd ezzel párhuzamosan, egymás­

tól elkülönülve az ország számos pontján alakultak meg hasonló önszerveződő tömö­

rülések. A mozgalmat a front 1944–45­ös átvonulásának borzalmait átélt vidéki lakos­

ság önvédelmi reakciója hívta életre a szov­

jet megszállás konzerválódásával, a kiépülő kommunista diktatúra terrorjával, majd az erőszakos téeszesítés megindulásával szem­

ben. Reményeiket a Szovjetunió és a nyugati világ küszöbön álló összecsapására alapoz­

ták. A Fehér Gárda­szervezkedés hátterében tehát a vidéki Magyarország megtámadott autonóm közösségeinek tradicionális véde­

kező reflexei húzódnak meg. Ezért mutatnak hasonlóságot az egyes ellenálló csoportok szerte az országban Zalától Nyíregyházá­

ig, Makótól Szentgotthárdig annak ellenére, hogy szinte alig létesült közöttük kapcsolat.

Az ÁVH első listája a dél­alföldi mozga­

lom résztvevőiről 324 nevet tartalmazott, az államvédelem statisztikája szerint háromne­

gyed részük paraszt, ezen belül kétharma­

duk közép­, egyharmaduk szegényparaszt.

A szervezkedésnek az iratok szerint létezett

egy úgynevezett katonai szárnya, amelynek centruma Kutas és Kiskirályság (ma Székku­

tas és Eperjes) térségében volt, valamint egy polgári irányvonala Hódmezővásárhelyen, Makón és Orosházán. Előbbi tagjainak több­

sége katonaviselt, frontot megjárt ember, akik világháborúból visszamaradt karabélyokkal, pisztolyokkal fegyverezték fel magukat.

A dunántúli központ Keszthely volt, a moz­

galom kiterjedt Zala, Veszprém, Somogy és Vas megyék területére is. Az itteni aprófalvak lakosságát járási szervezők fogták össze, de nem a közigazgatási határ, hanem a kapcso­

latrendszer mentén folyt az építkezés. A be­

szervezés helyei gyakorta a közösségi gyüle­

kezőhelyek, kör, borbélyműhely, bolt, kocsma voltak. A résztvevők száma Zalában ezer és háromezer fő között mozgott, közülük 976­an tettek esküt.

A diktatúra számára nem a szervezkedés – nem létező – profizmusa, katonai destabili­

záló ereje vagy éppen külföldi intézmények­

kel való kapcsolata jelentette a fő veszélyt, hanem a társadalom védekezési reflexének működése, amelyre nagyarányú megtorlással válaszolt. A kezdeti letartóztatásokat és pere­

ket rövidesen újabbak követték. 1952­ben, az ügy második szakaszában mintegy ezer sze­

mélyt tartottak megfigyelés alatt, 1955­ben, a Rákosi­féle visszarendeződés idején pedig újabb nagy letartóztatási hullám indult meg.

Mindezek ellenére a Fehér Gárda­szervezke­

dés központjai 1956­ban komoly ellenállási gócoknak bizonyultak. A mozgalom tagjainak nagy részét az 1980­as évekig megfigyelte a politikai rendőrség.

A „szervezkedés” egyik vezetőjének, Blahó Jánosnak a börtönfotója (Forrás: ÁBTL)

1956 – A VIDÉK FORRADALMA

1956-ban elemi erővel törtek felszínre a ma- gyar társadalmat ért évtizedes sérelmek. Vi- dék és város egyöntetűen fogalmazta meg követeléseit: független, demokratikus orszá- got, a diktatúra jelképeinek eltávolítását, a nemzeti sérelmek szimbolikus orvoslását, a vall ás szabadság biztosítását, valamint a pa- rasztságot sújtó intézkedések eltörlését, a kényszerrel létrehozott szövetkezetek felosz- latását, átalakítását. A forradalom kitörését követően egyik napról a másikra összeomlot- tak a kommunista diktatúra legfontosabb he- lyi és központi intézményei. A helyi közössé- gek rendelkeztek annyi erőtartalékkal, hogy ön erejükből képesek voltak megszervezni a valódi önkormányzatiságon alapuló új forra- dalmi szerveket, a forradalmi bizottságokat, nemzeti tanácsokat, munkástanácsokat, nem- zet őrséget. Színre léptek a közösségek bizal- mát élvező, felkészült, hiteles személyiségek.

A kádári megtorlásnak ők váltak az egyik leg- főbb célcsoportjává.

7

szerű beszolgáltatás” eltörlése, az adók mérséklé­

se, magyar sajátosságnak megfelelő szövetkezetek a „teljes önkéntesség” elve alapján, lelkiismereti és vallásszabadság (Forrás: OSZK)

Tüntetések vidéken. Tornyiszentmiklós, Szeged, 1956 (Forrás: Göcseji Múzeum, Kulcsár József; MNM, Lieb­

mann Béla)

„Mi, a kéthelyi Petőfi Mg. Termelőszövetkezet összes tagjai, ko- rábbi elhatározásunknak hangot adva ezennel határozottan és visszavonhatatlanul, szabad akaratunknak megfelelően kijelent- jük, hogy T. Sz.-ünkben [téeszünkben] továbbra nem akarunk bent maradni, és a betakarulás [betakarítás] után azonnal kilé- pünk a Termelőszövetkezetből. A kéthelyi Nemzeti Tanács útján kérjük az állam illetékes szerveit, hogy Termelőszövetkezetünk feloszlását vegyék tudomásul. [...] Jelen nyilatkozatunkat sem- miféle kényszer alkalmazása nélkül, a józan észre hallgatva, sza- badon, teljes határozottsággal írtuk alá.”

Részlet a kéthelyi Petőfi Mezőgazdasági Terme­

lőszövetkezet taggyűlé­

sén elfogadott nyilatko­

zatból, 1956. október 27.

(Forrás: MNL SML)

7 Rendpárti forradalom

A Sztálin halálát követő hatalmi válság, a ki­

sebb korrekciók, engedmények, majd Nagy Imre miniszterelnök 1955. évi lemondatását követően a tovább növekvő társadalmi elége­

detlenség, végül az 1956 nyarán már az egész országban megnyilvánuló szinte tapintható várakozás, a falusi társadalmat is aktivizálta.

Az Alföld településein az 1956­ban megindí­

tott tagosítások leállítását követelték legin­

kább, több helyen már október 23­át meg­

előzően sor került tüntetésre. 1956 nyarán megkezdődött a téeszek felbomlása, gyakor­

ivá vált a beszolgáltatás megtagadása.

1956. október 23­át követően a városias településeken a forradalmárok átvették a ha­

talmat, s megkezdték az új, valóban népaka­

raton alapuló intézményrendszer kiépítését (forradalmi tanácsok, nemzeti bizottságok, nemzetőrség, munkástanácsok). Néhány nap alatt megtörtént a tanácsrendszer lebontása, s alulról, demokratikusan szerveződve jöttek létre a forradalom önkormányzati szervei.

A helyi társadalmak a nyilas és a nyolcévnyi kommunista diktatúra után annyira még min­

dig birtokában voltak integritásuknak, hogy a forradalom révén váratlanul előállt helyzet­

ben egy rátermett, a közösségért tenni akaró, új, hiteles emberekből álló elitet tudtak kiállí­

tani magukból.

Ha kevésbé látványos formában is, de a falvak élete ugyanezekkel a folyamatokkal jellemezhető. A magyar településállomány 85­90 százalékában új hatalmi szervek jöttek létre a forradalom nem egészen két hetében.

Az  1956. október 23­ával kezdődő fővárosi

történések a rádiónak és a vasutasoknak kö­

szönhetően gyorsan ismertté váltak az egész országban. A budapesti forradalom hatására az ország falvaiban általában október 26­

án, 27­én kezdődtek az első megmozdulá­

sok. Ezek során, éppúgy mint a városokban, a tanácsházáról, az iskoláról és a közterek­

ről eltávolították a vörös csillagot, leverték a Rákosi­címert. A tüntetők általában meg­

semmisítették a községi tanács épületében őrzött beszolgáltatási íveket és az adóirato­

kat. Sok helyütt a vörös zászlókat és a párt propagandakiadványait is elégették, a „fel­

szabadító” szovjet katonáknak állított emlék­

műveket ledöntötték. Olyan helyeken, ahol az ötvenes évek elnyomorító és terrorisz­

tikus parasztpolitikája a helyi apparátusban konkrét személyekhez kötődött, illetve né­

hány olyan településen, ahol a civil lakosság­

gal szemben halálos sortüzet vezényeltek, tettlegességre, lincselésre is sor kerülhetett, azonban ezeken a helyeken is igyekeztek mi­

hamarabb helyreállítani a rendet. A falvak­

ban összességében békésen zajlott a forra­

dalom, a vidéki társadalom is rendpárti volt:

hasonlóan a városokhoz csak egy későbbi bí­

rósági ítélet révén tartotta elfogadhatónak a Rákosi­korszakban kompromittálódott kom­

munisták számonkérését. A falusiak közül azok, akik munkájuk révén kötődtek a közeli városokhoz, ugyanakkor tömegesen vettek részt a vidéki városok megmozdulásaiban.

A falvak a forradalom napjaiban élelmiszer­

szállítmányaikkal önzetlenül támogatták Bu­

dapest lakosságát.

A forradalmat követő menekülthullámban csekély volt az agrárnépességhez tartozók aránya, mindössze 7 százalék. Ez az alacsony érték egyrészt magyarázható azzal, hogy a falvakat elkerülték az intenzív harcok, s a leg­

több falusinak a nyugati határ is elérhetetle­

nül messze volt. Jelenti azonban azt is, hogy a parasztságot az előző években elszenve­

dett megpróbáltatások ellenére olyan erős szálak fűzték földjéhez, hogy fel sem merült annak elhagyása. Jól jelzi ezt az egyéni gaz­

dálkodásnak a forradalmat követően történt megerősödése is. November–decemberben a termelőszövetkezetek javarészt országszerte feloszlottak. A téeszek száma az 1956. októ­

beri állapothoz képest decemberre 46 száza­

lékkal – 3265­ról 1777­re – csökkent. A szö­

vetkezetek ekkor mindössze 153 ezer tagot számláltak a közel kétmilliós agrárnépesség­

ből, jobbára azok maradtak meg, amelyeket annak idején szegényparasztok részvételével hoztak létre. A beszolgáltatás október 25­én deklarált eltörlése és a Kádár­kormány ígére­

te a paraszti gazdálkodás elismerésére 1957­

ben széles körű visszaparasztosodást indított el. 1957­ben a magángazdaságok 71 százalék­

kal részesedtek a mezőgazdasági termelés­

ből, míg a termelőszövetkezetek mindössze 4,8 százalékkal. A földek háromnegyedét ek­

kor paraszti gazdaságok művelték.

A megtorlás mindazonáltal a vidéket sem kerülte el. A Kádár­rezsim már 1956 decem­

berében megkezdte a jobbára volt ÁVH­sok­

ból álló karhatalmi alakulatok szervezését.

Ezek közvetlenül a megyei pártitkár jogható­

sága alatt álltak, s pontszerűen kerültek beve­

tésre. Marcalitól Biharkeresztesig települések sorával igazolható, hogy a hatalom ugyanúgy működött minden megyében. Országosan közel ezer halálos áldozata van a karhatalmis­

ták által 1956 novembere és 1957 márciusa közötti időszakban elkövetett gyilkosságok­

nak. Kegyetlenkedéseik nem álltak arányban az áldozatoknak a forradalomban betöltött szerepével, így működésükkel országszerte igen gyorsan visszatért az ötvenes évek első felének terrorhangulata.

A KOLLEKTIVIZÁLÁS MÁSODIK HULLÁMA – A PROPAGANDA

A parasztságot csak egy újabb, döntően 1959–

1960-ban levezényelt, koncentrált és precízen végrehajtott kampánnyal lehetett rákénysze- ríteni arra, hogy annyi küzdelem után feladja önállóságát és megváljon földjétől. A kádári hatalom számára a vidék ’56-os aktív szerep- vállalása még nyilvánvalóbbá tette a paraszti társadalom megtörésének sikertelenségét.

A  parasztsággal szembeni megtorlás egyút- tal az egyházak legfontosabb társadalmi bá- zisa ellen is irányult.

A korábbi kudarcokból tanulva e második téeszesítési program hivatalosan az „agitáci- óra”, a „meggyőzésre” épített, amelynek jel- szavai továbbra is a modernizáció és a haladás voltak. A gyakorlatban azonban a parasztok a párt által kiképzett és a falvakba küldött „agi- tátorok” brutalitásával találkoztak.

8

kat Doboz községben. A parasztság kulturális fel­

emelése és a termelés tudományos alapokra he­

lyezése egyaránt a propaganda része volt (Forrás:

MTI/MTVA, Bereth Ferenc)

Az új traktor a „munkásosztály ajándéka” (Forrás:

MTI/MTVA)

A termelőszövetkezet megalakulása Mérges községben 1959­ben. Propagandafotó az MTI­től (Forrás:

MTI/MTVA, Bojár Sándor)

„Célunk az, hogy a röplap módszere és tartalma alapján a gazdák érezzék megrög- zött maradiságukat, és belássák azt az utat, amely a boldogulásukhoz vezet. Mi nem a növénytermesztés egyes ágait (pl. burgonya, eper, málna stb.), hanem az egész termelést kívánjuk az univerzális géppel (zetorral) szocializálni.”

Rábapatona tanácselnökének jelentése a kampány „röpcéduláiról” az MSZMP járási bizottságának. Rába­

patona, 1958. augusztus 7. (Forrás: MNL Győri Levéltára)

8 1958–1962 – a beléptetési hadjárat

Az 1958 végén elindított kollektivizálási kam­

pányban a párt hatalmas erővel, a propa­

ganda teljes fegyvertárával mozgósított az iparszerűen termelő mezőgazdaság népsze­

rűsítésére. A kampányban az egyik oldalon állt az elmaradott, sőt maradi paraszt, aki lóval szánt, kézzel kapál, míg a másik olda­

lon a traktorokkal gyorsan és kényelmesen dolgozó, a vegyipar kínálta lehetőségek szé­

les tárházát alkalmazó téesztag, aki munká­

jával nemcsak a régi gazdálkodási formákkal szembeni fölényt, hanem általában a szocia­

lista termelési mód diadalát is hirdette a ma­

gántulajdonon alapuló kapitalizmus felett.

A kollektivizálás második hullámának végé­

re esett a második ötéves terv kezdete (1961–

1965). A terv azt ígérte, hogy az állami be­

ruházások 17–19 százalékát a mezőgazdaság kapja majd. Ez az arány a mezőgazdaságnak az ország népességéből és területéből elfog­

lalt hányadát tekintve az agrárügyek elhanya­

golását jelzi, arra ugyanakkor jó alkalom volt, hogy – többek között – a műtrágya­felhasz­

nálásban a háború előtti mennyiség harminc­

hatszorosát, de az ötvenes évek átlagának is ötszörösét ígérje a párt. A téeszekben mű­

ködő traktorok számát 28  ezerről 52 ezerre kívánták emelni. A nagyüzemi állattartás ke­

retén belül „490 ezer szarvasmarha, 1,8 mil­

lió sertés, 8,4 millió baromfi és 896 ezer juh számára épül férőhely” – így a propaganda.

„A terméshozamok, a termelékenység eme­

lésével kell végérvényesen bebizonyítanunk a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság fölé­

nyét.”

A mezőgazdaság modernizálásának kom­

munista elgondolása abból indult ki, hogy az agrárüzem minden tekintetben hasonlatos az ipari üzemhez. Minél nagyobb egy üzem, an­

nál kisebb egységnyi költséggel lehetséges a gyártott termék előállítása. A mezőgazda­

ságra vonatkoztatva ez azt jelentette, hogy a gépesített művelésű, a nagyarányú műtrá­

gya­felhasználáson és vegyszeres növény­

védelmen alapuló nagytáblás gazdálkodás automatikusan magasabb termelékenységet, több nyereséget és nagyobb jólétet eredmé­

nyez. Ha csak a fajlagos költségeket és a ter­

mésátlagok növekedését vesszük, akkor ez az összefüggés bizonyos szemestermény­kultú­

rák esetében igaz. Ugyanakkor az állattar­

tásban, a kerti kultúrákban árértékarányát tekintve a paraszti birtok nemcsak felette tel­

jesített a nagyüzemnek, de közben egziszten­

ciát teremtett egy egész család számára is.

Ez az összefüggés már a polgári kor nagybir­

tok–kisbirtok vitáiban is ismert volt. A kádári agrárpolitika is kénytelen volt ennek realitá­

sát elfogadni, ezért, mivel mindenképpen el akarták kerülni, hogy visszatérjen az ötvenes évek első felének nélkülözése, a kezdetektől engedélyezett, de nem preferált háztáji gaz­

daságokban tág teret engedtek az élőállat­, tojás­, zöldség­ és gyümölcstermelésének.

A háztáji azonban nem ellensúlyozhatta a családi gazdaság identitásmegtartó erejét, amely a saját föld birtoklásával társulva alap­

ját képezte a soron következő generáció bol­

dogulási törekvéseinek. A kollektivizálással ez az identitáskapocs megszakadt, s pár évti­

zed alatt elfelejtődtek a természet kínálta le­

hetőségekhez alkalmazkodó paraszti gazdál­

kodási technikák is. A kollektivizált földeken kialakított új gazdálkodás óriási összegeket emésztett fel, hatalmas pazarlással, a mező­

gazdasági művelés és a természet hagyo­

mányosan kialakult ökológiai összhangjának felrúgásával jellemezhető, és a téeszek döntő hányadában csak folyamatos állami dotáció­

val voltak működőképesek.

Kapálóbrigád Nógrád megyében, 1961 (Forrás: MNM, Rév Miklós)